Vincze Gábor
Állampolgárság és kisebbségpolitika
Romániában a II. világháborút követô években
A két világháború közti évtizedekben, majd a II. világháború utáni néhány évben a különbözô román kormányok arra törekedtek, hogy nemzeti kisebbségeik egy részének – különbözô ürügyekkel – ne adják meg az állampolgárságot, ezzel pedig többek közt lehetetlenné tegyék az érintett személyeket állampolgári jogaik gyakorlásában, sôt, fennállt az a veszély, hogy az illetôt mint hontalant kiutasítják az országból.
A trianoni békeszerzôdés az illetôséghez (az állandó lakhely meglétéhez) kötötte az állampolgársági jogok elnyerését. A kisebbségi szerzôdésben is arra kötelezték Romániát, hogy az állandó lakhellyel rendelkezô kisebbségeken kívül azon kisebbségeinek is ismerje el a román állampolgárságát, akik a Romániához csatolt területeken születtek, állandóan ott lakó szülôktôl – de ôk a szerzôdés életbelépte idején nem laktak állandóan az illetô területen. Tehát az állampolgárság megszerzésének elôfeltétele vagy a lakhely, vagy a születési hely volt. Annak ellenére, hogy a kisebbségi szerzôdésben kötelezte Románia magát, hogy azzal ellentétes jogszabályokat nem fog hozni, ezt nem tartotta be. Az 1924. február 24-i, a román állampolgárság megszerzésérôl és elvesztésérôl szóló törvény ugyanis akképpen rendelkezett, hogy csak azok kaphatják meg az állampolgárságot, akiknek 1918. december 1-én Bukovina, Erdély, Bánság, Körösvidék, Szatmár és Máramaros területén illetôségük (állandó lakhelyük) volt, és akik nem optáltak más állampolgárságért. A jogszabályi rendelkezésnek megfelelôen az állampolgársági névjegyzékbôl ekkor mintegy 200 000–250 000 magyar nemzetiségû egyént hagytak ki. Az 1924-i állampolgársági törvény rendelkezéseinek a kisebbségek ellen irányuló célja világosan kitetszik abból, hogy a román származásúak ("fajilag románok") számára egészen különleges eljárást írtak elô...
Az állampolgársági névjegyzékbôl kihagyott hatalmas magyar tömeg legelemibb emberi jogait, többek közt a munkához való jogot is nélkülözni volt kénytelen. Éppen ezért jelentôs részük állásfosztás, hatósági zaklatás és sokszor nyílt üldöztetés miatt Erdélybôl Magyarországra kényszerült távozni. Az 1920–1940. évek között 260 000 magyar volt kénytelen Erdélyt elhagyni.
A magyarság akkori vezetôi mindent megtettek, hogy a kormányt a sérelmes intézkedések megváltoztatására bírják, az állampolgárság nélkül maradt magyarok mind gazdasági, mind politikai vonatkozásokban teljesen ki voltak szolgáltatva a hatóságok önkényének. II. Károly diktatúrája alatt a magyarság vezetôinek sikerült elérniük, hogy a román kormány törvényrendeletet tegyen közzé az állampolgársági névjegyzék kiegészítésérôl. (Az 1939. október 20-i törvényrendelet indoklásában hivatalosan is elismerték, hogy legalább százezer fô kimaradt az állampolgári névsorokból.) A törvényrendelet értelmében azok, akik az állampolgársági névjegyzékbôl bármi okból kimaradtak, 1940. február 1-ig kérhették a névjegyzékbe való utólagos felvételüket. A több mint két évtizede húzódó kérdés mégsem nyerhetett elintézést, mert 1940. augusztus 30-án a 2. bécsi döntés Erdély egy részét visszajuttatta Magyarországnak, a Romániánál maradt dél-erdélyi területeken pedig a törvényrendelet végrehajtása elmaradt.
Az 1944. szeptember 12-i román–szovjet fegyverszüneti egyezmény 19. pontja a 2. bécsi döntést semmisnek nyilvánította, s "Erdélyt vagy annak nagyobbik részét" a békeszerzôdéstôl feltételezetten visszaadta Romániának. A román kormány a fegyverszüneti egyezmény vonatkozó szakaszának alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy Észak-Erdélyben minden tekintetben helyreáll az 1940. augusztus 30-i jogrend. Ennek az kellett volna legyen a következménye, hogy visszanyerjék román állampolgárságukat mindazok, akik 1940. augusztus 30-án román állampolgárok voltak. Hamarosan kiderült azonban, hogy a magyar sajtó által "demokratikusnak", "magyarbarátnak" tartott Groza-kormány az 1940. augusztus 30-án fennállott jogrendet csak abban a részben óhajtotta helyreállítani, amely számára, illetve a románság számára elônyöket jelent. Az 1945. április 4-i Hivatalos Közlönyben megjelent új állampolgársági törvény 2. szakasza ugyanis megállapította, hogy nem tekintendôk román állampolgároknak azok az észak-erdélyi lakosok,
a) akik 1940. augusztus 30-tól a törvény keltéig idegen állampolgárságért optáltak, továbbá
b) azok az észak-erdélyi lakosok, akik "önként léptek be egy olyan ország katonai alakulatába, melyikkel Románia hadban áll, vagy idegen katonai vagy katonai jellegû testülethez csatlakoztak".
A törvény tehát továbbra is kizárta az állampolgárságból azt a kb. 200 000 embert, akinek 1940. augusztus 30-án nem volt még meg a román állampolgársága, míg a 2. szakasz a) és b) pontjaiban foglalt rendelkezések az erdélyi magyarok további százezreit érintették, hiszen 1940. augusztus 30. óta az 1940. augusztus 30. után magyar uralom alá került észak-erdélyi területeken több százezer ember kérte magyar állampolgárságának megállapítását, ami akkor minden néven nevezendô elhelyezkedés, gazdasági érvényesülés elsôrendû alaki kelléke volt (csak Kolozsváron 1940–44 között 30–40 ezren vették fel a magyar állampolgárságot, mivel az iparengedélyek kiadásának vagy a közhivatalok betöltésének feltétele a magyar állampolgárság megléte volt), és hatalmas tömegeket jelentett azoknak a magyar férfiaknak a száma, akik magyar katonai és félkatonai alakulatokban hadköteles létükre szolgálatot teljesítettek. (A román hatóságok tendenciózus, magyarellenes beállítottságát jól mutatja, hogy a Székely Határvédelmi Erôkben – az ún. Honi Században – szolgálókat, valamint a frontra került leventéket önkéntesekként kezelték, pedig mindkét kategória behívó paranccsal került ki az arcvonalba!) A közvetlenül érintett észak-erdélyi magyarokon kívül kb. 200 000-re rúg azoknak a magyaroknak a száma, akik a fasiszta Antonescu-rendszer elôl kényszerültek Magyarországra menekülni, illetve a magyar állampolgárságért optálni. Ezer és ezer esetben az történt, hogy a román hatóságok a kiutasított magyarok értékeit csak azzal a feltétellel engedték át a határon, ha elôzôleg román állampolgárságukról írásban lemondtak...
A törvény megjelenését követôen Vasile Pogãceanu, Kolozs megye fôispánja egy április 11-i szabályrendeletével tovább szigorította az állampolgárság megszerzésének feltételeit. Ez a jogszabály ugyanis kimondta, hogy mindazok, akik 1940. augusztus 30-án román állampolgárok voltak, de 1944. október 11-én nem tartózkodtak lakóhelyeiken, állampolgárságuk tekintetében igazolási eljárásnak kötelesek magukat alávetni. Ehhez tudni kell, hogy Kolozs megyébôl is ezrével menekültek a polgári lakosok a trianoni Magyarország területére a front közeledtekor, ráadásul az 1944 végén felállított igazolóbizottságok számos esetben bebizonyították, hogy távol állnak az elfogulatlan ítélkezéstôl, és valójában egyfelôl a politikai szempontok dominálnak a döntések meghozatalakor, másfelôl pedig sokszor megfigyelhetôek a magyarellenes tendenciák.
A Magyar Népi Szövetség kezdettôl fogva elítélte az állampolgársági törvényt, többszöri közbelépése s a kormány részérôl tett határozott ígéretek ellenére azonban az állampolgársági törvény 1945. augusztus 13-án megjelent végrehajtási utasítása határozottan megállapítja, hogy elveszítik román állampolgárságukat mindazok, akik "az ellenséges hadsereg visszavonulásakor a visszavonulókkal szolidaritást vállalván, Észak-Erdély területét önként elhagyták". Gyakorlatilag ez az intézkedés azt jelenti, hogy közel 300 000 magyar nem tudja távozása kényszerû voltát bizonyítani, mert a kényszertávozást elrendelô plakátfelhívásokat a román hatóságok nem tekintik kényszernek, azt pedig, hogy távozásra a karhatalom kényszerítette ôket, igazolni alig lehet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy teljesen hatósági értelmezés dolga, hogy a több százezer elmenekült észak-erdélyi magyar menekültbôl ki tarthatta meg állampolgárságát, így tág tér nyílt a soviniszta hatóságoknak arra, hogy a magyar nemzetiségû személyek minél nagyobb számát elmarasztalják.
A végrehajtási utasítás megjelenését újabb tiltakozások követték, újabb ígéretek hangzottak el Bukarestbôl, és továbbra is elhangzottak azok a kormánynyilatkozatok, amelyek a magyar–román sorsközösséget, a két nép barátságának szükségességét, a magyar kisebbség jogegyenlôségét hangoztatták. Az ígéret beváltása helyett Lucretiu Pãtrãscanu kommunista igazságügyi miniszter október 10-én újabb jogfosztó intézkedést adott ki valamennyi észak-erdélyi törvényszéknek: "Észak-Erdély azon lakosai, akik közösséget vállaltak az ellenséges német és magyar csapatokkal és Magyarországra vonultak vissza, az 1945. április 4-i törvény értelmében elvesztik román állampolgárságukat; következésképpen ha ezek a lakosok visszatérnek Románia területére, ellenséges alattvalóknak tekintendôk és amennyiben javaik a fegyverszüneti egyezmény 8. fejezetének rendelkezései alá esnek (CASBI), a román hatóságoknak nem áll jogukban ezen lakosok bármilyen e javakra vonatkozó kérését teljesíteni; a bírói hatóságok tehát semmit sem tehetnek, hogy ezek a személyek ingó vagy ingatlan javaikat visszakapják vagy lakásukba beköltözhessenek." Világos tehát, hogy az igazságügyi miniszter a menekült magyarok százezreit még attól a jogsegély lehetôségétôl is megfosztotta, amellyel a hatósági önkény ellen védekezhettek volna...
Bizonyos enyhülés jelentkezik az állampolgársági törvény 1945. december 15-i, 46 886 sz. végrehajtási utasításában, amely többek közt kijelentette, hogy miután a Dél-Erdélybôl Magyarországra szököttek közkegyelemben részesülnek, ezek részére a hatóságok kötelesek állampolgársági bizonyítványt kiadni, valamint, hogy az észak-erdélyiek magyar állampolgársági bizonyítvány iránti kérelme nem lehet ok arra, hogy valakit az állampolgárságtól megfosszanak. Súlyos hibája azonban ennek az utasításnak is, hogy túlságosan tág teret engedett a hatósági önkénynek.
Az állampolgárság terén érdemi változás nem történt 1946-ban sem. Ráadásul a magyar külügyi vezetés tudomására jutott számos olyan – nyilvánosságra nem hozott – intézkedés, amely azt mutatta, hogy a román hatóságok az állampolgárságot még vissza nem kapott magyarokat tömegével ki akarják utasítani. A nyilvánosság errôl a szándékról Lucretiu Pãtrãscanu 1946. június 11-i kolozsvári beszédébôl értesülhetett. A kommunista igazságügyi miniszter ekkor többek közt kijelentette: "Nem kaphatnak román állampolgárságot azok, akik bár Erdély területén születtek, az ország területét elhagyva, kivonták magukat a román állammal szemben teljesítendô kötelezettségeik alól, 1940-ben azonban a megszálló csapatokkal együtt visszatértek Erdélybe." Szerinte mintegy 300–400 000 magyar "törvényellenesen és törvényen kívül még ma is Romániában él", akik "vallják és terjesztik, a revíziós törekvéseket és az állam aláásásán dolgoznak".
Mivel az MNSZ különbözô beadványai nem tudták elérni, hogy érdemi változás történjék ebben a kérdésben (sem), Budapest 1946-ban kétoldalú, közvetlen tárgyalásokat kezdeményezett ez ügyben. A Magyar Politikai Misszió hónapokig tárgyalt a román kormány illetékes tényezôivel, de e tárgyalások nem vezettek eredményre, a román fél hajthatatlan maradt. Például az 1946. július hó 4-i, Bukarestben lezajlott tárgyaláson Avram Bunaciu, a román bizottság vezetôje közölte, hogy bizonyos becslések alapján ô 2–300 000-re teszi azoknak a magyar nemzetiségû személyeknek a számát, akik 1940 és 1944 között telepedtek le Erdélyben. "Ezt a tömeget mindenképpen magyar állampolgároknak tekintik – mondotta –, még akkor is, ha 1918 és 1940 között a román állam területén éltek ugyan, de román állampolgárságukról lemondva Magyarországra távoztak és csak 1940 és 1944 között tértek vissza Észak-Erdélybe. Nyilvánvaló – jelentette ki –, hogy ezeknek az országot rövidebb-hosszabb idô múlva el kell hagyniuk. Szeptember 1-ig ezeknek természetesen nem lesz bántódásuk, azután azonban a román kormány fenntartja magának a jogot, hogy belátása szerint járjon el ezeknek a hazaküldése terén." Itt kell megjegyeznünk, hogy ami a trianoni Magyarország területérôl a 2. bécsi döntés után Észak-Erdélybe érkezett és valami oknál fogva a háború végén is ott maradt személyek számát illeti, azok semmiképp sem tettek ki még százezres lélekszámot sem. Ezeknek a számára egy, a fenti tárgyalások után tartott hivatalos összeírás – az addig hivatalos részrôl hangoztatott 2–300 ezerrel szemben – csak 25 ezer fôre tette.
A kétoldalú tárgyalások eredménytelenségét látván, a magyar vezetés a párizsi béketárgyalások elé vitte az ügyet. A Magyar Köztársaság kormányának az állampolgársági kérdésben kifejtett álláspontjára Gheorghe Tãtãrescu külügyminiszter, a román békedelegáció elnöke a román és magyar politikai és területi bizottságok 1946. szeptember 2-i együttes ülésén válaszolt, és lényegében megismételte a korábbi román álláspontot: "a jelenlegi román kormány megadta a román állampolgárságot mindazon magyaroknak, akiknek az 1940. augusztus 30. elôtt is megvolt. A román állampolgárságot, amint az természetes is, csupán azoknak a magyar állampolgároknak nem lehetett megadni, akik Erdélybe a Horthy-féle megszállás idején jöttek, valamint azoknak a különbözô nemzetiségû személyeknek, akik a hitlerizmussal szolidaritást vállaltak és Erdélyt Hitler és Horthy csapataival együtt hagyták el..."
Érdemi változás az állampolgárság ügyében csupán a békeszerzôdés aláírása után következett be. Ekkorra azoknak jó része, akik 1940 szeptemberétôl kezdve érkeztek Észak-Erdélybe, és a világháború végén is ott maradtak, repatriált (vagy illegálisan átszökött) Magyarországra. Ennek ellenére a román belügyminisztérium 1947 tavaszán még mindig mintegy 20 000-re tette az ún. kétes állampolgárságú, Erdélyben élô személyek számát...
Lényeges fordulat a kérdésben 1947 nyarán következett be. Az 1947. május 30-án megjelent törvény kimondta, hogy román állampolgárok lehetnek mindazok, akik 1920. szeptember 20. után a román állam joghatósága alá tartozó területeken lakóhellyel rendelkeztek, vagy azelôtt ezen a területen születtek, vagy olyan szülôktôl származnak, akiknek a fenti idôpontban az említett területen volt a lakóhelyük. Ezzel végre rendezték mintegy 200 000 erdélyi magyar állampolgárságát. Viszont a 2. szakasz értelmében továbbra sem kaphattak állampolgárságot azok, akik önként léptek olyan idegen állam szolgálatába, amelyik az Egyesült Nemzetek ellen harcolt, vagy ilyen állam katonai, vagy katonai jellegû alakulatának (pl. leventeszervezet) tagjai voltak.
Az újabb, 1948-ban megjelent 125. számú állampolgársági rendelet azonban már döntôen eltérôen rendezte ezt a kérdést, ugyanis a román állampolgárság leszármazással vagy az országban való születéssel is megszerezhetô. (Külföldi állampolgárok 5 év helybenlakás után kaphatják meg az állampolgárságot.)
Ezzel az 1948-as jogszabállyal az állampolgárság kérdése lekerült a napirendrôl. Mindazok, akik éveken, olykor évtizedeken keresztül hontalanokként voltak kénytelenek élni ôseik szülôföldjén, most végre megkaphatták az állampolgárságot. Csak éppen ez az állampolgárság már korántsem volt olyan vonzó, mint teszem azt a húszas években, nem véletlen tehát, hogy az emberek 1947–1948-ban tömegével hagyták el illegálisa n Románia területét...
|
