Az Averescu-paktum elôzményei, megkötésének indokai, szövege, módosításai, következményei, felbomlása és tanulságai
Másfél évtized telt el a békeszerzôdés ratifikálása óta, mely
végleges formában megállapította a mai Románia határait s ezzel
megszüntette azt az okot, mely az erdélyi magyarságot a román uralom
elsô éveiben passzivitásra kényszerítette.
A passzivitás okai
Akkor s azután is éles kritikák hangzottak el e passzivitás ellen, holott annak fontos erkölcsi és gyakorlati okai voltak.
A kritikusoknak igazuk van abban, hogy az új rendszerben való
elhelyezkedésünkre ez lett volna a legkedvezôbb idôpont. Elveszítettük
a legfontosabb közéleti és gazdasági pozíciókat, tétlenül kellett
néznünk, amint ezeket a románság rohammal elfoglalta. Kihasználatlanul
maradt az a lélektani pillanat, amikor az új uralomhoz való
csatlakozásunk hálát és elismerést váltott volna ki s ez a két nép
lelkét hosszú idôre közelebb hozta volna egymáshoz.
Ez mind igaz, s ennek dacára nem tehettünk egyebet, mint amit tettünk.
Mentségül nem akarok tájékozatlanságunkra hivatkozni.
Kétségtelen, hogy a velünk együtt élô többi népeknek ez idôben
aránytalanul megbízhatóbb értesüléseik voltak arról, hogy a világ
hatalmasainak mi a szándékuk ezzel a földdarabbal, melyen élünk. Tény
az is, hogy a Budapesten uralkodó zűrzavar s az onnan nagy kerülôvel
hozzánk érkezô, ellentétes forrásokból eredô hírek is megzavarták
tiszta látásunkat. Budapest felé le volt zárva a határ, sok ideig harci
front is választott el, s különben sem volt ott olyan tényezô, kinek
különös gondja lett volna a mi irányításunk.
Egy dolgot azonban tudtunk a bucuresti-i sajtóból is.
Tudtuk azt, hogy Közép-Európának új térképet rajzolnak a
nagyhatalmak. S tudtuk, hogy a megmaradt Magyarország kormányai –
bárkik voltak is – emberfeletti erôfeszítéssel igyekeztek megmenteni a
régi Magyarország területébôl, ami menthetô. A Bucuresti és Sibiu felôl
felénk hangzó hívogatásokból láttuk azt is, hogy a nagyhatalmak elôtt
eldöntésre váró perben Magyarország törekvéseivel szemben érvként fog
felhasználódni minden olyan megnyilatkozásunk, ami a dolgok új rendjét
véglegesnek elfogadja.
A szászok Mediason meghozhatták csatlakozó határozatukat. A
zsidóság egy része megalakíthatta az új rendbe beilleszkedô Zsidó
Nemzeti Pártot. Mindenki siethetett olyan állást elfoglalni, mely
legtöbb elônyt ígért neki a jövôre. Az erdélyi magyarságot azonban
saját lelkének szigorú erkölcsi parancsa intette némaságra s tökéletes
tartózkodásra minden olyan megnyilatkozástól, mely volt anyaországával
állította volna szembe, s mely az évszázados lelki közösség és faji
rokonság megtagadása lett volna.
Egészen bizonyos, hogy a románság is megvetett volna minket s
megvetne ma is még, ha a sorsfordulat és próbatétel eme idôszakában
odaállottunk volna azok közé vagy mögé, akik a régi Magyarország
romjain új nemzeti államokat akartak felépíteni.
Nekünk a vér és a faj közössége hallgatást parancsolt mindaddig, míg a nagy vita a béketárgyalások asztalánál el nem dôlt.
Az erkölcsi categoricus imperativus mellett gyakorlati okok is hallgatásra és passzivitásra kényszerítettek.
Ha a románság vezetôi ôszintén meg akarták volna valósítani
Erdélyben azt a keleti Svájcot, melyet a magyar uralom idején
követeltek, módjukban állott volna ennek lelki elôfeltételeit
megteremteni. A vesztett háború s a budapesti vörös uralom hatása alatt
olyan levertség ülte meg az erdélyi magyarság lelkét, hogy két kézzel
ragadta volna meg a feléje nyújtott baráti jobbot.
Ez azonban nem történt, sôt az ellenkezôje történt. Céltalan
volna ma rekriminálni. Eljöhet még az idô, hogy ezt minden oldalon
belátják. Ami történt és ahogy történt, az fájdalommal töltötte el
mindannyiunk lelkét, akik – gyakran saját közvéleményünkkel szemben is
– nyíltan vallottuk, hogy népeinknek e földön, bárki uralkodjék
fölöttük, békében és szeretetben kell egymás mellett élniük.
Nem csak a mi érdemünk volt tehát, hogy a békeszerzôdések
ratifikálásáig pontosan betartottuk a némaság erkölcsi parancsát. A
románság vezetôinek gyakorlati hibái is jelentôs mértékben
hozzájárultak ahhoz, hogy a ránk kényszerített némaságot tökéletes
fegyelmezettséggel megôrizhettük.
A ratifikálás után
Az uralomváltozás elsô éveiben a régi királyságban Brătianu Ionel tartotta a kezében a kormánypálcát, Erdélyben pedig Maniu, a kormányzótanács élén, belügyekben majdnem korlátlan hatáskörrel.
A békeszerzôdések kisebbségi kikötéseit s a Bánság kettéosztását
Brătianu Ionel nem akarta saját kezével aláírni, ezek mellé nem akarta
lekötni sem saját pártját, sem magát, s e célból átadta a kormányt
Vaida Sándornak, aki összehívta Nagy-Románia Iorga elnöklete alatt
tanácskozó elsô parlamentjét s úgynevezett "nagy kabinettel" igyekezett
berendezkedni.
Mihelyt azonban a mór megtette a kötelességét s a terhes
szerzôdések alá voltak írva, a Londonban tárgyaló Vaida – ki a
politikai siker érdekében Párisban a szabadkôműves páholyba is belépett
– arra ébredt, hogy a késôbb közmondásossá vált tégla ezúttal az ô
fejére esett s többé már nem miniszterelnök (1920. március 15.).
Brătianunak szüksége volt Vaidára, hogy erdélyi ember
képviselje Románia területi igényeit s ez vállalja a terhes
feltételeket, de távolról sem állott szándékában, hogy az erdélyiek
uralmát meggyökereztesse, s éppen még a régi királyságra is
kiterjessze, sôt legelsô feladatának tekintette, hogy szétrobbantsa az
erdélyi kormányzótanácsot, mely egységesítô törekvéseinek útjában
állott.
A régi királyság legnépszerűbb embere Averescu
generális, a mărăsesti-i gyôzô volt, s így ôt szemelték ki arra, hogy
az elsô berendezkedés nehézségeivel megküzdjön. Az eddig zárt
egységként jelentkezô erdélyi román front megbontására pedig
alkalmasnak ítélték Gogát, kinek Maniu elleni személyes
ellenszenvét Brătianu jól ismerte még a magyar uralom idejébôl. Goga
lett tehát a kultuszminiszter az elsô Averescu-kormányban, és sikerült
neki – a hatalom varázsával is – annyi erdélyi román vezetô embert maga
köré tömöríteni, hogy ezekre támaszkodva szétrobbanthatta az eddig
szilárd erdélyi kormányzótanácsot (1920. április 10.).
Averescu elsô kormányának e rejtett céljait talán maguk az
érdekeltek sem látták világosan, de a bucuresti-i boszorkánykonyhától
akkor még egészen távol élô erdélyi magyarság mégis megérzett annyit,
hogy rendszerváltozás történt, melytôl sorsának enyhülése remélhetô.
Megingott az erdélyi románság egységes frontja, mely a régi
királyságban Brătianura támaszkodva, nálunk korlátlan hatalommal
uralkodott s elsôsorban a magyarság rovására igyekezett berendezkedni s
minden közéleti s gazdasági pozíciót megszerezni.
Goga is tisztában volt azzal, hogy az erdélyi románság nagy
tömegei – a kormányzótanács defektusai dacára – tovább is kitartanak
Maniu mellett. Minthogy pedig akkor még a régi királyságban hívekre nem
számíthatott s különben is tôle Erdély legalább részben való
megnyerését várták, keresnie kellett valamelyes megegyezést az erdélyi
kisebbségekkel, kik közül Gogának egyénileg mindig sokkal
rokonszenvesebbek voltak a magyarok, mint a szászok, mert Sibiu megyei
létére, elsôsorban a szászokban látta népe törekvéseinek akadályait.
E taktikai szempontok mellett Gogában volt bizonyos
nagyvonalúság s magasabb szempontok iránti intuitív érzék, mikor a
magyarok felé orientálódott. Vezette e törekvésében az is, hogy ismerte
a megboldogult Ferdinánd király intencióit, ki – amint ez ma már mind
világosabban látható – éleslátással, lovagias lelkülettel és ôszinte
jóakarattal igyekezett új alattvalói számára elviselhetôvé, sôt
rokonszenvessé tenni saját uralmát.
A püspökök eskütétele
A békeszerzôdés ratifikálása adta meg az alapot arra, hogy e közeledésre az elsô lépések megtörténjenek.
A ratifikálásig az erdélyi kisebbségi püspökök is függôben
tartották hűségesküjüket, miért viszont a kormány papságunktól
megtagadott minden anyagi támogatást s papságunk így a legnagyobb
nehézségekkel küzdött. A ratifikálás után Goga, tapintatos formában
beindított és vezetett tárgyalások rendén, méltányos államsegélyt ígért
a püspökök hűségesküjétôl kezdôdôen s kilátásba helyezte egyéb fontos
sérelmeink orvoslását is. Az egyházak autonóm testületei ismét
megtarthatták 1920 ôszén közgyűléseiket, sôt 1920. december 14-én már a
királyhágóntúli református egyházkerület is szervezkedett. Ilyen
légkörben készítette elô Goga, mint kultuszminiszter, a püspökök
eskütételét, mely a közállapotok konszolidációját is hivatva volt
dokumentálni, s amelyet ezért a legnagyobb ünnepélyességgel vettek be
tôlük.
Az elsô ünnepélyes eskütétel 1921. március 19-én volt a bucuresti-i királyi palota tróntermében. Ez alkalommal gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi s dr. Glattfelder Gyula csanádi püspökök és Teutsch
szász lutheránus püspök tették le a hűségesküt Ferdinánd király kezébe,
aki az eskütételnél s az ezt követô udvari ebéden szívélyes
közvetlenséggel viseltetett irántuk s láthatóan örült, hogy e kiváló
egyházfejedelmeket alattvalói közé fogadhatta.
A nemes uralkodó lelkületére és tapintatára jellemzô az a mód,
ahogy a kényes nyelvkérdést kettévágta. Hosszas diplomáciai tárgyalások
folytak arról, hogy miután a püspökök nem tudnak románul s a király nem
ért magyarul, a katolikus püspökök latinul, az egyház hivatalos nyelvén tegyék le az esküt s nevükben Mailáth püspök francia nyelven
üdvözölje a királyt. Alig fejezte be azonban Mailáth püspök a
diplomácia nyelvén gondosan megszövegezett, történelmi jelentôségű
beszédét, Ferdinánd király barátságos, meleg hangon, megnyerô
közvetlenséggel németül felelt a püspöknek és németül folyt a
társalgás az udvari ebéden is, melyen az ünnepélyesség emelésére
Averescu miniszterelnök, Goga kultuszminiszter, a boldogult Misu udvari
miniszter s más elôkelôségek is részt vettek.
Jellemzô az akkori felfogásra és helyzetre, hogy Mailáth
erdélyi püspök mellett az eskütételre hivatalos volt az erdélyi
katolikus Státus is, melynek képviseletében dr. Balázs András elôadóval
engem küldött ki az Igazgatótanács. E meghívás nyilvánvalóan azt
dokumentálta, hogy – a kölcsönös intencióknak és az eskü szövegének is
megfelelôen – a püspök a hűségesküt nemcsak a maga, hanem hívei nevében
is letette a trón zsámolyánál.
Ugyanezt az eljárást követték Nagy Károly református püspök
pár nappal késôbbi eskütételén, melyen két fôgondnoka volt jelen (1921.
április 9.).
Gróf Széchenyi Miklós oradeai püspök késôbb tette le külön az
esküt; az elôrehaladott korú Boromissza Tibor Satu Mare-i püspöktôl és
Ferencz József unitárius püspöktôl az esküt királyi biztos vette be
székhelyükön.
Az eskütétel megnyitotta a magyar fôpásztorok elôtt a szenátus
ajtaját is, hol elfoglalták – az akkor még érvényben levô magyar
törvények szerint – az ôket megilletô jog szerinti helyeket. Mailáth
püspököt – s késôbb néhai Nagy Károlyt is – széke elfoglalásakor a
szenátus elnöke meleg szavakkal üdvözölte. Mailáth püspököt az üdvözlés
váratlanul érte, s így francia nyelven rögtönzött válaszban mondott
érte köszönetet, melyet lelkesen megtapsoltak.
Mindezek a külsôségek mutatják a megenyhült légkört, melyben a
kisebbségbe szorult magyarság hivatott vezetôi a román közéletbe
léptek, s amely remélni engedte, hogy három hosszú esztendô keserves
megpróbáltatásai után szebb napok virradnak reánk és kölcsönös
jóakarattal sikerülni fog népünk számára az élet és fejlôdés
lehetôségeit biztosítanunk.
A fôpásztorok eskütételével teremtett kedvezô atmoszférában megindult az erdélyi magyarság elsô politikai szervezetének, a Magyar Szövetségnek
megyénként való megalakítása, s negyedévvel az eskütételek után, 1921.
július 6-án Clujon az alakuló nagygyűlést is megtartottuk, báró Jósika Sámuelt, a magyar fôrendi ház volt elnökét választva meg az új alakulat elnökévé.
Mindenki bízott, reménykedett, s alapos volt a feltevés, hogy a
helyesen kijelölt úton az új államalakulatban is megtalálhatja az
ideszakadt magyarság boldogulásának elôfeltételeit. A hangulat annyira
bizakodó volt, hogy – jó magyar szokás szerint – már kezdtünk is
egymásra berzenkedni.
Mailáth és Nagy Károly püspökök irányadó szerepe
Az a meleg szívélyesség, mellyel boldogult Ferdinánd király az
eskütétel alkalmával Mailáth püspököt és társait s kíséretüket fogadta,
nemcsak okosság és udvariasság volt, hanem az uralkodó nemes lelkének
ôszinte érzése. Ferdinánd király felnôtt korában került Romániába, s a
Hohenzollern-család mélyen katolikus ágából származott. Érthetôen
közelállónak érezte magához a részben német vagy legalább német
kultúrán nevelkedett fôpapokat és köztük saját egyházának püspökeit.
Mailáth püspök, ki az udvari ebéd alatt a király jobbján ült, s aki
otthonos volt már Ferenc József udvarában is, veleszületett
tapintatával s finom modorával pár percen belül láthatóan megnyerte az
uralkodó rokonszenvét.
Ez a rokonszenv azután megmaradt a nagy uralkodó haláláig, s
Mailáth püspöknek – talán általa sem eléggé felismert – tekintélyt és
nimbuszt biztosított a román közéletben. A boldogult Ferdinánd
királynak nemcsak fogadószobája, hanem családi ebédlôje is gyakran
megnyílt Mailáth püspök elôtt, s bármily nehézségek és súrlódások
merültek is fel utóbb – különösen az 1922-ben uralomra jutott liberális
kormány idejében –, minden irányadó politikus tisztában volt Mailáth
püspöknek az udvarnál elfoglalt s méltósággal viselt elôkelô
pozíciójával, mely boldogult Ferdinánd király élete végéig megóvta
saját személyét is s a vezetése alatt álló intézményeket is azoktól a
támadásoktól, melyek késôbb olyan vehemens erôvel indultak meg.
Az a nagyrabecsülés, mellyel néhai Ferdinánd király Mailáth
püspök iránt viseltetett, kiterjedt a fôpásztor intézményeinek
vezetôire is, s az erdélyi katolikus Státus küldöttségeinek ismételten
volt alkalmuk elpanaszolni nehézségeiket a nemes uralkodónak, aki
ezeket mindig jóindulattal hallgatta meg s ha érdemben néha nem is
tudott segíteni, biztató s megnyugtató meleg szavaival megkönnyítette a
felmerült nehézségek leküzdését vagy legalább elviselését.
Nagy Károly református püspök markáns egyénisége szöges ellentéte volt Mailáth püspök finom alakjának.
Nagy Károly csupa gerinc, erô, keménység és jellemszilárdság
volt, valóságos inkarnációja az erdélyi kálvinista magyarnak, aki
minden ízében át volt hatva saját meggyôzôdése helyességétôl s ennek
rovására semmilyen engedményre sem kapható. Az az egyéniség volt, mely
csak megtörhetik, de soha meg nem hajlik.
Nagy Károlynak ez az erôs egyénisége egyházkormányzatában is
érvényesült. Szilárd kézzel vezette a helyesnek felismert irányba a
rábízottakat, és nem tűrt elhajlásokat, kilengéseket, elmaradásokat.
Mint egyházfô, egységes tábornak volt a parancsnoka, mellyel
feltétlenül rendelkezett, mert papjai és hívei készséggel helyezkedtek
biztos vezetése alá, s ahol e készség netalán hiányzott, ott
tekintélyével s erôs kezével teremtett egységet.
Néhai Nagy Károly püspök csak egyetlen irányba tett erôszakot
kálvinista felfogásán, s csak egyetlen vonatkozásban volt engedményekre
hajlandó.
Mindenek fölött álló érdeknek tekintette, hogy az egész erdélyi magyarság – valláskülönbség nélkül – minden közéleti kérdésben közös egyetértéssel
járjon el. Hogy a különbözô hitvallásokra szakadozott s akkor még az
összefogó politikai szervezetet nélkülözô erdélyi magyarságban ezt a
tökéletes lelki összhangot s a gyakorlati lépéseknél a fegyelmezett
egységet biztosítani lehessen, ennek elôfeltétele volt az egyházi vezetôk feltétlen egyetértése a teendôkre nézve.
Ha talán nem is ô volt a kezdeményezôje, de mindenesetre ô volt
a lelke azoknak az egyházközi értekezleteknek, melyeken az elnöklést is
önmegtagadóan átengedte a pátriárka korú Ferencz József unitárius
püspöknek, vagy a korra is s püspökségre éppen jóval idôsebb Mailáth
püspöknek, de Nagy Károly volt a kezdeményezô, javaslattevô, buzdító,
lelkesítô, soha el nem csüggedô, s itt hozta a mindennél magasabbra
értékelt közös nagy ügyért a legnagyobb áldozatokat, alárendelve
számtalanszor saját felfogását a többségnek, hogy ezzel megóvja az
összhangot s biztosítsa az egységes fellépést.
A püspöki eskütételtôl a Magyar Párt jelentôs csoportjának a
parlamentbe való bevonulásáig – 1921-tôl 1926-ig – többnyire Nagy
Károly püspök által kezdeményezett s általa irányított egyházközi
értekezletek vették fontolóra a teendôket s határoztak a követendô
magatartásra nézve.
Ami ezeken a sűrűn tartott értekezleteken határozatba ment,
annak emlékiratok benyújtásával, küldöttségek szervezésével, a kormány
tagjaival folytatott tárgyalásokkal s több esetben legfelsôbb helyen is
igyekeztek hangot adni és érvényt szerezni. Elvi jelentôségű nagy
kérdésekben – a nyelvi nehézségek dacára – Mailáth püspök, sôt
egyszer-kétszer Nagy Károly is a szenátus szószékérôl is
megnyilatkoztak.
Hogy az impériumváltozáskor reánk szakadt elcsüggedés teljesen
meg nem fojtott, hogy ismét kiderülhettek az arcok és biztatóan mertek
a jövôbe nézni, az elévülhetetlen érdeme a nagy fôpásztoroknak, akik e
nehéz esztendôkben az erdélyi magyarság háromfelé szakadt nyáját
kormányozták, s nem lehet e korszakról beszélni anélkül, hogy
történelmi szerepükrôl méltó megemlékezés ne történjék.
Az 1922. évi liberális választás
A harmonikusan lefolyt eskütételek révén megenyhült légkörben, az 1922. júliusban megalakult Magyar Szövetség, a csodás politikai érzékkel rendelkezô báró Jósika Sámuel
bölcs vezetése alatt a legszebb auspiciumok között kezdte meg
működését. Sok nehézséggel kellett megküzdeni s fôként likvidálni
kellett a magyar uralom idejébôl származó s még mindig eleven – bár rég
tárgytalanná vált – ellentéteket, melyek a meginduláskor annyi bajt
okoztak, különösen személyi kérdésekben. Nagy nehézség volt az is, hogy
az akkori vezetô férfiak közül alig ismerte valaki a románság
felfogását, gondolkodásmódját, törekvéseit, s még kevesebben ismertük
nyelvét.
Mindezek dacára derekas építô munkát végzett fennállása elsô
felében is a Magyar Szövetség, mely a feloszlott cluji szabadkôműves
páholyban székelt, ahol – különösen eleinte – szokatlan látvány volt a
szimbolikus jelvények alatt praelatusokat s más katolikus vezetôket
látni.
Az útkeresés, szervezés, tájékozódás munkáján még nem volt túl
a Magyar Szövetség, amikor megbukott a kedvezôbb atmoszférát teremtô
Averescu-kormány s 1922 februárjában Brătianu Ionel vette át az
uralmat, azzal a bevallott szándékkal, hogy az általa összehívott
alkotmányozó parlamenttel megalkossa a megnagyobbodott Romániának az ô
elgondolása szerinti egységes államszervezetét.
A Magyar Szövetség vezetôi joggal remélték, hogy az
alkotmányozó parlamentben az erdélyi magyarságnak is megfelelô hely
jut, s hogy a megalkotandó alaptörvények a kisebbségi kérdést s vele a
mi helyzetünket is a nemzetközi szerzôdések értelmében megelégedésre
rendezni fogják. Ebben bízva, a magyarság vezetôinek Clujon 1922.
február 5-én tartott értekezlete kimondta a politikai aktivitást, s elhatároztuk, hogy a küszöbön álló választásokban részt veszünk.
Néhányan talán sejtettük, de egyikünk sem látta világosan,
mennyire alaptalan volt túlfűtött reménységet fűzni az alkotmányozó
országgyűléshez, s hogy az a Brătianu Ionel, aki Vaida Sándornak
engedte át a kisebbségi egyezmény aláírását, nacionalista
koncepciójával a kisebbségeknek sem történelmi, sem nemzetközi
jogállását össze nem egyeztetheti, hanem az alkotmányban az egységes
román nemzeti államot akarja minél erôteljesebben megalapozni s
elgondolásába nemcsak a mi közjogi felfogásunk nem illeszthetô bele,
hanem az a különleges helyzet sem, melyet Erdély s fôként az erdélyi
románság számára Maniu s elvbarátai, a kormányzótanács megbuktatása
után is, biztosítani óhajtottak.
Egyedül néhai Jósika Sámuel báró érezte – talán ösztönszerűen
–, hogy az 1922. februárban inaugurált liberális uralom egyaránt
letöréssel fenyeget minket s az erdélyi román nemzeti pártot, s a
választási készülôdések heteiben felkereste a cluji kórházban
lábtöréssel fekvô Maniu Gyulát. Mit beszéltek együtt, nem tudtuk meg;
az egyedül talán még védelmet nyújtó erdélyi front azonban e
megbeszéléssel sem jutott elôre, s a választási harcba magunknak
kellett belebocsátkoznunk.
Az 1922. évi választások még a kerületi rendszer szerint
folytak le, s így a jelöléseknél Jósika Sámuelnek nem állott
rendelkezésére az a fegyelmezô erô, melyet a mostani választótörvény a
megszervezett pártoknak biztosít. A Magyar Szövetség nem volt politikai
párt, ellenben volt már akkor Magyar Néppárt és kereteiben megvolt
ennek ellenlábasa, a Magyar Nemzeti Párt is. Eleven erôvel éltek még a
magyar uralom idejébôl való ellentétek, s az összefogás szükségessége
sem vált akkor még köztudattá. Jósika Sámuel politikai érzékének,
bölcsességének, emberismeretének s vezetôi képességének csodákat
kellett művelnie, hogy e választásokra egységes frontként vonulhassunk
fel s szembeállások ne forduljanak elô. Soha el nem múló hála illeti
Jósika Sámuelt azért, hogy az elsô síkralépésnél ezt az egységes
frontot sikerült megteremtenie. Tanúi voltunk, amint agg kora és
gyöngesége dacára, éjszakába nyúló hosszú órákon át, türelemmel
tárgyalja le egyenként a vidéki küldöttségekkel a kerületek kívánságait
s a jelöltek személyét s bölcs tapintattal rávezetett mindig a helyes
megoldásra. Tudjuk méltányolni tehát azt a páratlan teljesítményt,
mellyel talán nagyobb szolgálatot tett nemzetének, mint a magyar uralom
aránytalanul kedvezôbb körülményei között egy emberéleten át végzett
közéleti munkájával.
A nagy egységet Jósika Sámuel így megteremtette s a
kandidálások benyújtásának idôpontjára készen állott a magyar jelöltek
névsora. Valamikor nagyon tanulságos lesz ezt a névsort egyenként
szemügyre venni. Megtaláljuk benne mindazokat, akikre az erdélyi
magyarság elôzô korszakban végzett munkájuk révén büszke volt, s azokat is, akiket a változott viszonyok között a jövô
reménységeinek tekintett. Megvolt e névsorban a múltban szerzett
politikai felkészültség s az újabb problémák megoldására a lendítô erô.
Ha ez a gárda, szabad választások révén, töretlenül bejuthatott volna
Nagy-Románia alkotmányozó parlamentjébe s ott legalábbis annyira
barátságos fogadtatásra talál, mint a püspökök, mikor az eskütétel után
szenátori székeiket elfoglalták, hiszem, hogy megnyugtatóan rendezhette
volna évtizedekre az erdélyi magyarság új elhelyezkedésének nagy
kérdését, Erdély történelmi népeinek egymáshoz való viszonyát, s talán
még Románia s Magyarország nemzetközi helyzetének alakulásában is
irányt szabott volna.
Brătianu Ionelnek azonban – mint jeleztem – egészen más céljai
voltak az alkotmányozó parlamenttel, melyben a maga erôs, fegyelmezett
pártjának akart szilárd többséget teremteni s ennek segélyével alkotni
meg Románia új államszervezetét, az egységes nemzeti állam elvi alapján, letörve minden különbözôséget és helyi érdeket s biztosítva az egységes állam vezetését a régi királyság intelligenciájának.
E koncepciója megvalósításában legerôsebb akadálya volt a Maniu
vezetése alatt álló erdélyi román nemzeti párt, mely akkor még majdnem
érintetlenül megôrizte a magyar uralom alatt összekovácsolt
fegyelmezett egységét, amit Goga 1921-iki kiválása alig ingatott meg.
Az a veszély fenyegette Brătianu Ionelt szabad választás esetén, hogy
Erdély egységesen ellene fog felvonulni. Ezért rövidesen megegyezett a
szászokkal és svábokkal, kik még a magyar uralom alól hozták magukkal a
kormányokkal való megegyezés tradícióját. Az erdélyi román nemzeti
párttal szemben el volt szánva a legerôsebb eszközökre, de számolnia
kellett azzal, hogy ezek dacára is legfeljebb félsikert érhet el
ellenük, mert a hatósági szervek, sôt a karhatalom is csak bizonyos
fokig volt velük szemben felhasználható. A magyarsággal meg sem
kísérelte a tárgyalást. Tisztában volt azzal, hogy olcsón nem vagyunk
kaphatók; illô árat pedig nem akart fizetni.
A magyar kerületekre azonban a Brătianu-kormánynak okvetlenül szüksége
volt, hogy Erdélybôl jelentôs számú mandátumot szerezhessen. Így
született meg az az elmélet, melyet késôbb, 1931-ben Vaida a
kommunistákkal és 1933-ban Tătărescu a Vasgárdával szemben is
alkalmazott, hogy a Magyar Szövetség és annak jelöltjei a román állam ellenségei s következôleg a magasabb államérdek – az agyonkompromittált salus rei publicae – követeli, hogy e káros elemeknek a román parlamentbe való bejutása minden eszközzel – törvénysértés és erôszak árán is – megakadályoztassék.
Természetesen ezt az elméletet csak utólag hangoztatták, a már elkövetett – elôttünk addig ismeretlen és elképzelhetetlen – erôszakoskodások mentségéül és igazolásául.
Elôre senki sem sejtette, hogy mi fog történni. Akadálytalanul
készültünk a választásokra, ejtettük meg a jelöléseket, mondtuk el a
programbeszédeket. Számoltunk hatósági nyomással, nemcsak szelíd, de
erôs nyomással is, erre fel is voltunk készülve, csak éppen azokra az
eszközökre nem gondoltunk, melyeket pár nap múlva ellenünk alkalmazásba
vettek.
A képviselôjelölések napján, 1922. február 26-án ugyanis az
történt, hogy az akkori törvény szerint még a közigazgatási
apparátusból kikerülô választási elnökök összes jelöltjeink ajánlóíveit
– az egyetlen Bernády György kivételével – a leglehetetlenebb ürügyek
alatt visszautasították s a magyar kerületekben az így ellenjelölt
nélkül maradt liberális jelöltet – választás nélkül – megválasztott
képviselônek mondották ki.
E cinikusan brutális elbánás fejbeütésszerűen érte az erdélyi
magyarságot. A kormány is érezte hogy agyongyôzte magát. A
szenátorválasztásnál már némileg enyhébb volt, Odorheiun Pál István és
Timisoarán Fülöp Béla bekerülhettek a szenátusba. Mindkettô 60 éven
felüli ember volt, egyikük sem tudott románul. Pótválasztáson azután
még bejutott május 28-án a képviselôházba Sándor József Sfântul
Gheorghén és Zima Tibor Aradon, a szenátusba pedig május 29-én Jósika
Sámuel báró Ciucban.
Mindez azonban nem enyhítette a feszültséget és a keserűséget,
mely csak fokozódott, mikor a kormány az erôszakos eljárás igazolásául nyíltan bedobta a közvéleménybe az államellenesség vádját,
s hogy önmagához következetes legyen, 1922. július 6-án a Magyar
Szövetséget is feloszlatta. Megalakult ugyan ehelyett 1922. december
28-án – ugyancsak báró Jósika Sámuel elnökletével – a Magyar Párt, de a
nyomasztó légkörben ez sem hozott enyhülést.
Fokozta tragédiánkat, hogy a bölcs és hivatott vezér, báró
Jósika Sámuel – bizonyára nem utolsósorban a sok keserű csalódástól
megtörve – 1923. július 3-án meghalt és árván hagyta a vezetése alá
helyezkedett erdélyi magyarságot.
Az 1922–1926. évi liberális uralom
Mire az alkotmányozó országgyűlés összeült, az erdélyi magyarság homlokára volt sütve már a stigma, hogy ellensége Romániának s a román nemzetnek, következôleg nemcsak hogy jogtalanság nem esett rajta, hanem hazafias nemzetvédelmi szolgálatot tett a kormány az országnak, mikor e veszélyes elemeknek a parlamentbe való bejutását – erôszakkal bár – megakadályozta.
S mert tapasztalati tény, hogy nem tudunk többé jó szemmel ránézni arra, akihez igazságtalanok voltunk, a kormánynak végzetszerűen tovább kellett haladnia a megkezdett csapáson. Lassan már maguk is hittek a saját elméletükben,
s mindenesetre feltételezhették, hogy az elszenvedett jogtalanság
tényleg véglegesen elidegenített minket. E sajnálatos elôzmények és
érthetô lélektani indokok hatása alatt az akkor hatalma teljében lévô
Brătianu-kormány az új Románia államjogi berendezkedésénél leplezetlenül igyekezett a magyar kisebbséget a közéletbôl kiszorítani.
Elsô, kétségbevonhatatlan dokumentuma volt ennek az a mód, ahogy a hosszú évtizedekre készült alkotmány-törvényben megkerülték a Vaida által aláírt nemzetközi egyezményben kikötött kisebbségi jogok elismerését és biztosítását.
Világosan elárulták ezt a törekvést a kormány egyéb törvényhozási
alkotásai s kormányzati intézkedései is. A hatalmas Brătianu Ionel
kultúrpolitikáját egy rendkívül ambiciózus, dúsgazdag orvos, a ma már
fogalommá vált dr. Anghelescu irányította, aki az elsô román
kultúrpolitikus: Spiru Haret babérjaira vágyott, sôt ezeket
túlszárnyalni igyekezett. Valóságos tragédiánk lett, hogy ez a páratlan
befolyású és hatalmas akaraterejű ember éppen akkor alakította ki
magában s fektette le pártja, sôt utódai számára is a román
kultúrpolitika irányát, mikor velünk szemben ilyen nehéz s
barátságtalan atmoszféra uralkodott, melyet egyenes magyargyűlöletté igyekeztek kifejleszteni egyes stréberek,
akik siettek Anghelescunak mindenféle történelmi hazugságokat
feltálalni, elefántnagyságúra fújva fel a budapesti kormányok egyes
elhibázott intézkedéseit s buzgón szállítva változatos ideákat és
javaslatokat az "irredenta" magyar kultúrmozgalmak megbénítására.
Keserű gúnnyal állapítottuk meg, hogy e fullajtárok nem azok közül
kerültek ki, akik a magyar uralom alatt a román nép érdekeiért nyíltan
síkra szálltak s ezért esetleg meg is szenvedtek, hanem legnagyobb
részük azok közül való volt, akik a magyar uralom alatt csendesen
meglapuló jó fiúk vagy éppen a budapesti kormányok eszközei voltak,
mint például a hírhedt Nistor tanfelügyelô, báró Horváth Emil magyar
kormánybiztos volt munkatársa, aki Anghelescu égisze alatt odorheiui
székely testvéreinket nyomorgatta.
Az alkotmányozó országgyűlés magyar tagjai sajnos teljességgel képtelenek voltak megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni ezt az irányzatot s megenyhíteni a végsôkig feszült atmoszférát, mely minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegette.
A két szenátor – Pál István és Fülöp Béla – nem bírták a
román nyelvet, s tôlük meggyôzô, felfogásokat irányító parlamenti
beszédet vagy akárcsak parlamenten kívüli felvilágosító munkát már
elôrehaladott koruk miatt sem lehetett várni, különben sem voltak
hivatásos politikusok.
A háromtagú képviselôi csoport pedig rövidesen sajátságos és fölötte sajnálatos helyzetbe került.
A románul tudó, akcióképes Zima Tibor akkor még politikai
pályájának kezdetén volt, a szorosan vett Erdélyben nem is volt
ismerôs, s bár a román nyelvet bírta, a Magyar Párt háromtagú
képviselôi csoportjának sajnálatos ellentétei miatt érdemleges
parlamenti működést nem tudott kifejteni, hanem csak kisebb, fôként
helyi, aradi jellegű ügyek intézésére kényszerült.
Bernády Györgynek az alkotmányozó országgyűlésbe való
bejutását Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette, s felismerve
elvitázhatatlan taktikai kvalitásait, ôt pártja és a magyar kisebbség
közötti összekötô kapocsnak tekintette s ilyenként igyekezett is
felhasználni. Tôle várta Brătianu az erdélyi magyarság pacifikálását s
az új uralomba való beilleszkedésének elôsegítését. Bernády e
várakozásnak igyekezett is eleget tenni, s elsô parlamenti
felszólalásában – mely magyar oldalon sok éles kritikát váltott ki –
megkísérelte a maga személye s az általa képviselt magyarság számára a
többségnél bizalmat ébreszteni s ezzel kedvezôbb légkört teremteni.
Bernádynak különleges helyzetet biztosított magyar oldalon az, hogy
állítólag bizalmát bírta gróf Bethlen Istvánnak, ki ôt még
Mures-Turdából ismerte és Jósika Sámuel halála után – az értesülések
szerint – ôt látta volna a legszívesebben a Magyar Párt elnöki
székében. Bethlen István ekkor már erôs kézzel intézte Magyarország
külpolitikáját, s ma már nyilvánvaló, hogy Bernádyhoz ôt nem annyira
egyéni rokonszenv fűzte, mint inkább az a feltevés, hogy Bernádynak
Brătianu Ionelhez kiépített kapcsolatai révén sikerülni fog a két
ország külpolitikáját is közelebbre hangolnia.
Az események további alakulásának irányát azonban nem e józan
számítások, hanem a magyarság hangulata és érzelmei döntötték el, s ez
döntô bizonyítéka nemcsak annak, hogy az erdélyi Magyar Párt
politikáját nem Budapestrôl irányítják, hanem annak a régi axiómának
is, hogy a politikában az imponderábiliák vannak legtöbbször
túlsúlyban, s érzelmi szempontok halomra dönthetik a legalaposabb
számításokat is.
A magyarság másik parlamenti képviselôje, Sándor József,
múltjánál, temperamentumánál, érzéseinél fogva homlokegyenest ellenkezô
taktikai álláspontra helyezkedett, mint Bernády György, kitôl ôt
személyes ellenszenv is elválasztotta. Sándor József még a magyar
parlamentbôl személyes nexust tartott fenn Maniu Gyulával, s parlamenti
felszólalásaiban, a Brătianu-kormány ellen általános kisebbségi és
magyar nemzeti érdekekért folytatott küzdelmében, az erdélyi román
nemzeti párt harci fegyverzetében vonult fel, ennek támogatását,
harcmodorát és harci eszközeit igyekezett céljaira felhasználni.
Természetes, hogy e bátor, sokszor egyenesen heves fellépés erôs
ellenérzést és határozott szembeállást váltott ki a kormánypárt
oldalán, de az onnan feléje röpködô éles szavak csak további stimulálói
voltak Sándor József szenvedélyes temperamentumának.
Így az a sajnálatos helyzet állott elô, hogy a magyarság két
parlamenti exponense egymás céljait keresztezte s hatását gyöngítette.
Ma nem tudhatjuk, hogy lett volna-e és minô eredménye Bernády
bizalomébresztô s a többség jóindulatának megnyerésére törekvô
magatartásának, melynek különös súlyt és jelentôséget adott, hogy siker
esetén állítólag befolyásolhatta volna – személyes kapcsolatai révén –
Magyarország külpolitikáját is. Lehetséges, hogy egészen más irányt
szabhatott volna a két nemzet viszonyának. De csak akkor, ha a román
közvélemény azt láthatta volna, hogy Bernády szavaiban tényleg az egész magyar kisebbség nyilatkozik meg s az ô kívánságainak teljesítése tényleg pacifikálná az egész magyarságot.
Sándor József energikus, öntudatos parlamenti ellenállásának
történelmi értéke elvitázhatatlan. Hogy mindazok a törvények – élükön
az alkotmánnyal –, melyek ránk nézve jogfosztást, hátrányt, másodsorba
helyezést, anyagi veszteséget okoztak, nem kerülhettek tiltakozásunk
nélkül a törvénytárba, az Sándor József elvitázhatatlan érdeme. Azt sem
tudhatjuk, hogy milyen elônyöket jelentett volna ránk nézve, ha a
Sándor József taktikáját követve, az egész magyarság a Maniu vezetése
alatt álló nemzeti párthoz kapcsolódik ennek hosszú ellenzéki helyzete
alatt s ezzel ôket valósággal elkötelezi magának. Esetleg a sokat
emlegetett erdélyi szolidaritás is megteremthetô lett volna ezen az
úton. De ez is csak akkor, ha az egész magyarság összes illetékes vezetôivel fenntartás nélkül követi ezt az utat.
A legrosszabb taktika azonban az a bifurkáció volt, az a két
arcvonalon való hadakozás, melyet e két politikusunk testesített meg.
Sokan azt vélték akkor, hogy két vasat kell a tűzben tartani, holott e
kettôs és legtöbbször ellentétes irányú taktika teljesen paralizálta
egymást és megbénította a magyarság politikai súlyát.
Román oldalon Bernády "hídverését" nem érezhették sem
ôszintének, sem komolynak, mikor látták, hogy a nagy népszerűségnek
örvendô Sándor József vele nyíltan szembehelyezkedik. Viszont Sándor
Józsefet sem tekintették valóban félelmes ellenfélnek, látva azt, hogy
pártja higgadtabb elemei s köztük az elnökjelölt Bernády nem
azonosítják magukat szenvedélyes fellépéseivel.
Tökéletes zsákutcába jutott így az erdélyi magyarság politikája már az alkotmány-törvény parlamenti tárgyalása során.
Fokozta a helyzet kilátástalanságát, hogy a nagy tekintélyű,
széles látókörű Jósika Sámuel halála után elnöke sem volt a pártnak,
mert Ugron István csak az ügyvezetést vállalta, de az elnökségtôl
szívósan húzódozott.
Ebben a légkörben vetôdött fel a Brătianu Ionel és Bethlen
István barátságát és bizalmát egyaránt élvezô Bernády György
elnökjelöltsége, ami ellen Sándor József élesen állást foglalt, s hogy
a tervet sikerült is megbuktatnia, abban talán nem csekély része volt
éppen annak, hogy Bernádyt felülrôl mindkét oldalon valósággal
kijelölték az élre. A közvélemény valósággal szereti, ha az az
illúziója lehet, hogy tôle függ sorsának irányítása, s diktátumot csak
vele közvetlen kapcsolatban álló, saját maga által vállaira emelt
vezértôl fogad el.
Bernády elnökjelöltségének kudarca így elsô önálló lépése volt az öncélúsága tudatára ébredt erdélyi magyarságnak.
A Jósika Sámuel halála óta az elnöki széket ideiglenesen betöltô
Ugron István alelnöknek végül is be kellett látnia, hogy Bernády
jelöltségének további erôltetése a nehezen összekovácsolt egység
széttöredezésére vezetne, s a Brasovban 1924. december 14-én tartott
második nagygyűlésen elvállalta az elnöki tisztet.
A paktum indító okai
Jósika Sámuel elnökségének utolsó fél évében s Ugron István
vezetésének elsô másfél évében súlyos lelki válságba jutott az erdélyi
magyarság, melybôl kivezetô út semerre sem látszott.
Az 1922. évi alkotmányozó országgyűlésbôl ténylegesen ki
voltunk rekesztve, mert az a csoport, melyet oda beküldeni
szándékoztunk, mely kétségtelenül meg is kapta volna a magyarság
szavazatainak legalább 90%-át, sôt talán összességét, s amely minket
ott megfelelôen képviselhetett volna, az 1922. február 26-iki jelölési
eljárással majdnem utolsóig visszautasíttatott.
Akik bejutottak mégis a parlamentbe, részben nem rendelkeztek
a szükséges technikai felkészültséggel, részben – s ez volt még a
legsúlyosabb baj – homlokegyenest ellenkezô úton és módszerekkel
igyekeztek a rájuk bízott ügyet védeni s érvényesíteni, s így
elôbbrejutás helyett a teljes kétfelé szakadás s a két nagy román párt
– a liberálisok és nemzetiek – ideológiája és taktikája szerinti
széttagolódás fenyegetett, ami viszont a magyarság belsô életében
fájdalmas szembeállásokra vezetett volna.
A pártvezetôség képtelen volt a parlamenti képviselet útján
saját felfogását, panaszait és kívánságait hallhatóvá tenni, s az
érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata szavaztatott meg
anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolhattuk volna ezek
szövegének kialakítására.
A már említett stigma – az államellenesség vádja és nemkívánatos elemmé bélyegzésünk
– mind erôsebb hangon vitetett be a román közvéleménybe, s ennek
fájdalmas konzekvenciáit az egész vonalon éreznünk és vállalnunk
kellett, ami annál terhesebb volt, mert vármegyei, városi és községi
önkormányzati testületek akkor még abban a formában sem működtek, amint
ezeket 1925-ben végre a liberális kormány a saját centralista felfogása
szerint megalkotta.
Az 1918. december 1-tôl 1921. március 19-ig – a püspökeink
eskütételéig – tartó passzivitás alatt erkölcsi kényszer szorított
némaságra s annak hangtalan tűrésére, hogy egyik pozíciót a másik után
elveszítsük. Most azonban ez az erkölcsi kényszer nem állott fenn, s
közvéleményünk a további folytonos térvesztés láttára türelmetlenül
sürgette a sorsa jobbra fordulását eredményezô akciót. A román országos
politika irányzatával, törekvéseivel, módszereivel akkor még csak
kevesen voltunk ismerôsek, hiszen a bucuresti-i napilapokat is csak
néhányan kísérhettük figyelemmel, már a nyelv nem tudás technikai
akadályai miatt is. Közvéleményünk tehát nem látta világosan azokat a
külsô erôket, melyek az 1922–1926. évi liberális kormányzat alatt is de
facto teljes passzivitásra szorítottak, látta és érezte azonban, hogy
az agrárreformon kezdve az állampolgársági és fôleg az iskolai
törvényeken folytatva, a kormányzat a magyarság birtokállományát
széttördelô intézkedések egész sorozatát hívja életbe.
Ha a magyarság vezetôi nem akartak – s nem akarhattak –
csüggeteg pesszimizmussal belenyugodni abba, hogy saját hangunk végleg
elnémuljon s a milliós magyar tömegek a román pártok szavazatszállító
csordáivá aljasodjanak, utat és módot kellett keresniük arra, hogy a romániai magyarság, jellegének megtartásával, szervezett egységként bevonulhasson a román közéletbe
s ott elfoglalhasson olyan, bár szerény helyet, melyrôl e kisebbségi
néptöredék sajátos céljait, törekvéseit, panaszait és kívánságait
fennhangon kifejezhesse és érvényesíthesse, életérdekeit és megmaradt
birtokállományát megvédelmezhesse.
Az 1922. februári képviselôválasztásoknál teremtett
kedvezôtlen atmoszférában nem lehetett remélni, hogy ezt a célt az
adott erôviszonyok között a magyarság egymagában és kizárólag saját
súlyára támaszkodva elérhesse.
Szövetségesek után kellett nézni.
A többi kisebbségek e szempontból nem jöhettek tekintetbe.
Szervezett egységet csak a szászok és a zsidók alkottak, ezek közül is
csak az elôbbiek voltak a parlamentben képviselve. Mindkettô nehezen –
bizonyos mértékben éppen a velünk korábban fennállott kapcsolatok
megszakítása árán – szerzett magának valamelyes szerény karzati belépôt
a román közéletbe. Egyiktôl sem remélhettük, hogy a velünk való
szövetkezéssel hajlandó legyen magát megterhelni.
Nekünk azonban elengedhetetlen szükségünk volt arra, hogy a
román közvélemény végre tudomást vegyen rólunk s a román közéletbe – s
elsôsorban a parlamentbe – bevonulhassunk. Ezt akkor parancsoló érdeknek ismerte fel nálunk mindenki.
Így érezte és hirdette ezt a két politikusunk is – Bernády és
Sándor József –, kik ebben az idôpontban az erdélyi magyarság két –
egymástól sajnosan távol fekvô – fókuszában állottak. Az elôbbi a
liberális pártban, az utóbbi a nemzeti pártban látta a jövô
szövetségest s e két ellentétes párthoz akarták hozzákötni az erdélyi
magyarság jövô sorsát.
Bernádynak és Sándor Józsefnek e törekvései közvéleményünkben
kevés rokonszenvvel találkoztak, s csak negatív eredményt értek el.
Bernádynak sikerült közvéleményünket meggyôznie arról, hogy az
akkori erôviszonyok között teljhatalmúnak nevezhetô Brătianu Ionellel
nyíltan szembehelyezkedni és az ô ellenfeleinek táborához csatlakozni
öngyilkossághoz hasonló kockázat volna. Viszont Sándor József erôs
hangulatot tudott kelteni még a gondolata ellen is annak, hogy a
magyarság szavazataival a liberális pártot támogassa, mely az 1922. évi
választásoktól az alkotmány-törvényen keresztül oly sorozatosan
vétkezett a kisebbségi magyarság érdekei ellen.
A két nagy román párt bármelyikéhez való csatlakozás tervét
tehát – bármennyire erôltette is egyiket Bernády, másikat Sándor József
– a magyarság egyetemével lehetetlen lett volna elfogadtatni,
erôszakolása a nehezen megteremtett egység szétrombolására vezetett
volna, s így más megoldást kellett keresni.
A tanácstalanságnak és iránykeresésnek e nehéz hónapjaiban
terelôdött az erdélyi magyarság néhány vezetôjének figyelme Averescu
tábornokra, ki 1922-ben népszerűsége lényegesebb csorbítása nélkül
vonult ellenzékbe, s akinek kormánya – a püspökök eskütételétôl kezdve
– a legtöbb jóindulatot és megértést mutatta irántunk. Averescunak
erdélyi kérdésekben Goga Octavián volt a reprezentánsa, s Goga szintén
sok rokonszenvet szerzett magának rövid kultuszminisztersége alatt.
Ez az orientálódás összetalálkozott Averescunak és Gogának hasonló törekvéseivel.
Averescunak – hogy ismét élre kerülhessen – támogató tömegekre
volt szüksége Erdélyben. Ezeket Goga egymagában szállítani nem tudta,
mert a románság oroszlánrésze akkor még rendíthetetlenül Maniu oldalán
állott. Kézenfekvô volt tehát a magyarság megnyerésének szükségessége,
s Goga, aki jól ismerte a magyar gondolkodást, tisztában volt azzal,
hogy ezen az úton feltétlenül megbízható fegyvertársakat szerez, kikre
biztosan számíthat, ha nem renegátokkal operál, hanem a magyarság
tényleges vezetôivel egyezik meg és vállalja ezek – aránylag szerény –
igényeinek teljesítését. Nem lehet azt sem elvitatni Gogától és fôleg
Averescutól, hogy ilyen megállapodással Románia belpolitikájának, sôt
külpolitikai helyzetének is egyik legfontosabb problémáját akarták
rendezni.
A mi oldalunkon tehát a közéletbôl való kirekesztésünk és
államellenessé való bélyegeztetésünk mind tűrhetetlenebb hátrányaitól
való szabadulás vágya, a másik oldalon pedig jelentôs szavazótömegek
megnyerésére irányuló törekvés készítette elô a talajt a kézfogásra,
melytôl mi az erdélyi magyarság helyzetének méltó és jogos rendezését
reméltük, Averescu és Goga pedig jelentôs lépést a fiatal Nagy-Románia
konszolidálása felé.
A paktum létrejöttének körülményei
Az elsô ajánlatot az Averescu-párt tette Goga sógora, Bucsan késôbbi
belügyminiszter útján, dr. Moldovan Dénes akkori brasovi ügyvéd
közvetítésével Szele Bélának, ki ezt nyomban jelentette Grandpierre
Emilnek, a Magyar Párt akkori ügyvezetô alelnökének, s ezen az alapon
indultak meg 1923 nyarán a személyes tárgyalások, melyeken az
Averescu-párt részérôl elôbb csak Bucsan Constantin, a mi részünkrôl
Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és én vettünk részt.
Az elôzetes megbeszélések kedvezô mederben folytak, s ez
alapon 1923. október második felében többnapos megbeszélésre jöttünk
össze Bucuresti-ben Bucsan lakásán, melyen már ott volt Goga is, a mi
részünkrôl pedig a fentieken kívül dr. Pál Gábor, miután az elôzôekben
már bevonattak a tanácskozásba dr. Ferenczy Géza és Török Andor is.
Bucsan nekem osztálytársam volt a sibiui állami
fôgimnáziumban, melynek padjaiban együtt ültünk hosszú éveken át s igen
jó barátságban voltunk. Goga két osztállyal felettünk járt, s kiváló
tehetségével magyar önképzôkörünkben is feltűnt.
Ez alkalommal már konkrét szöveget tárgyaltunk, melyet a mi
elôkészítô tervezeteink alapján Bucsan készített elô román nyelven. Az
én feladatom volt egyebek között a román és magyar szöveg
egybehangzásának ellenôrzése s a felmerülô differenciáknak szerencsés
szövegezéssel való megoldása és áthidalása. Hosszas viták után,
melyekben a csíki magánjavak kérdése is jelentôs nehézségeket okozott,
1923. október 23-án hajnalban a román szövegben megegyeztünk, s bizony
már hajnalodott, mikor Bucsan lakásáról szállásainkra tértünk.
Délben Negulescu volt közoktatási miniszter, a késôbbi
képviselôházi elnök ebédet adott tiszteletünkre, melyen a tárgyalásban
résztvevôkön kívül jelen volt Coandă késôbbi szenátusi elnök is. Az
ebéd fesztelen és bizalmas megbeszélései közben az a meggyôzôdésünk
alakult ki, hogy a román közélet legtiszteletreméltóbb egyéniségeivel
állunk szemközt, kiket tényleg az az ôszinte törekvés vezet, hogy a
román uralom alá került magyarság sorsát elviselhetôbbé tegyék.
Ilyen érzésekkel s a legjobb reményekkel utaztunk el Bucuresti-bôl.
Engem bíztak meg mindkét oldalról, hogy a sokszorosítandó román
szöveget magyarra fordítsam, barátainkkal aláírassam s visszahozzam
Bucuresti-be, hogy azután Bucsan, Goga s végül Averescu is aláírják.
E megbízásnak igyekeztem minél hívebben megfelelni, s a
másolások és fordításoknál elkerülhetetlen hibák tisztázása és
helyesbítése után a Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és Pál
Gábor aláírásával ellátott és a megállapodás tényleges létrejöttének
napjáról, 1923. október 23-áról keltezett példányokat levittem
Bucuresti-be azzal a megbízással, hogy én magam csak Gogával és
Bucsannal egyidejűleg írjam alá s az általuk aláírt példányok ellenében
szolgáltassam ki.
E ratifikálás 1923. október 31-én történt meg Bucuresti-ben,
az Athénée Palace halljában, s ebbe bekapcsolódott Bernády György –
akkor még prezumptív elnök – is, akinek kívánságára a Târgu Mures-i
kultúrpalotára vonatkozó részt némileg módosítottuk s még néhány
kisebb, nekünk elônyös helyesbítést eszközöltünk.
Goga a frissen aláírt megállapodást még ugyanaznap délután
bemutatta boldogult Ferdinánd királynak, s az audienciáról visszatérve,
örömtôl sugárzó arccal mondta nekem, hogy a király azt a legnagyobb
érdeklôdéssel és szimpátiával fogadta. A bevezetô általános részt,
valamint az egyházi ügyekre vonatkozó különös részt pontonként is
felolvasta s a király azt mindenben helyeselte. Gogának a királyi
kihallgatás után szemmel láthatóan az volt az érzése, hogy a paktum
lényegesen elômozdította pártjuk kormányképességét, ami másfelôl
kétségtelen dokumentuma volt annak is, hogy néhai Ferdinánd király
nemes lelke egész melegével óhajtotta a magyarság megbékítését s a
királynak ezzel az óhajtásával tisztában voltak a kormányképesség
igényével fellépô politikusok is.
Goga azzal a meghagyással búcsúzott tôlem, hogy a paktum egyik
aláírt példányát most pedig mielôbb vigyem el Bethlen István magyar
miniszterelnöknek. Goga e kívánságának eleget tettem, de technikai
okokból csak jó pár hónappal késôbb, 1924. április elején tudtam e
kérdésrôl Bethlen Istvánnal beszélni. E kívánság spontán és rögtönös
kifejezése mutatja, hogy Goga – s talán Ferdinánd király is, kivel pár
perccel elôbb beszélt – úgy érezte, hogy a paktum alkalmas a két ország
közötti feszültség enyhítésére is. Bethlen István kevésbé volt
optimista. Hangsúlyozta, hogy ügyeinkbe beleszólni nem kíván, mi magunk
tudjuk és érezzük leginkább saját bajainkat s mi tudjuk leginkább
megítélni az ebbôl kivezetô eszközöket; ô csak örülhet, ha barátságos
megegyezés révén helyzetünk megenyhül, de – amint természetes is – a
paktum értékérôl érdemlegesen csak akkor lehet majd nyilatkozni, ha
Averescu tényleg kormányra kerül. Ebben igaza is volt, mert a kormányra
jutásig még három nehéz esztendô telt el, mely alatt a paktum sok
viszontagságon ment keresztül.
A poéta Gogának volt érzéke ahhoz is, hogy a rideg
papírosformán és a diplomatikus nyelvbe öltöztetett jogi formulákon
túlmenô, lelki és érzelmi melegséget vigyen bele a szerzôdô felek
viszonyába. Ezt láttuk már Bucsan lakásán október 23-án hajnalba nyúló
tárgyalásunkon s a másnap Negulescunál rendezett ebéden. Ezt a módszert
követve, felhasználta Averescu tábornoknak a ciuceai kastélyban tett
látogatását, s 1923. november 25-ére barátságos ebédre hívott magához
mindnyájunkat, kik a tárgyaláson részt vettünk, a meghívás hivatalos
címe az volt, hogy Averescu tábornok "személyesen óhajtaná megismerni a
magyarság vezetô egyéniségeit". Ezek kiválasztását és meghívását
Grandpierre bízta, ki a már említetteken kívül az ebédre Bernádyt is
meghívta. A román néppárt részérôl ott volt még Groza Péter is.
Ez alkalommal vettük kézhez az Averescu által is aláírt példányokat, ki aláírása fölé ezt a megjegyzést illesztette: Se va urma întocmai
(e szerint fogunk eljárni), ami tényleg emberileg teljes megnyugtatást
adott, hogy az ôsz katona tényleg komolyan veszi és tiszteletben
kívánja tartani a nevében kötött s általa is elfogadott megállapodást,
mely így reá és pártjára formailag is mindenben kötelezôvé vált.
Az ebéden Goga mint házigazda köszöntött minket, mire
Grandpierre válaszolt magyarul, azután Averescu tábornok mondott néhány
meleg és komoly szót, végül Bernády ismertette hosszú beszédben saját
elgondolásait a magyarság s a románság viszonyáról.
Bármily körültekintéssel volt is megrendezve az 1923. november
25-iki ciuceai ebéd, ezt a találkozót már nem lehetett annyira titokban
tartani, mint elôzô megbeszéléseinket s így kiszivárgott annak híre,
persze anélkül, hogy a találkozó lényegét s fôként a paktum szövegét a
beavatottakon kívül bárki is ismerte volna. Ez az oka annak, hogy
késôbb a sajtó megállapodásunkat "ciuceai paktum" névre keresztelte,
holott az tényleg Bucuresti-ben, 1923. október 23-án jött létre és
november 25-én Ciuceán csak a paktum ünnepélyes megpecsételése céljából
jöttünk össze.
Ide tartozik még annak megemlítése, hogy Averescu tábornok a
ciuceai ebéd résztvevôinek dedikált fényképeket küldött, ami újabb jele
volt annak, hogy Románia legnagyobb katonája tényleg érzésben is
közelállónak tekinti azokat, kikkel e nagy kérdésben megállapodásra
jutott.
Goga a ciuceai ebéden kialakult meleg hangulatot – joggal –
személyes sikerének érezte. Az ebéd végén félrevont és bizalmasan
odasúgta nekem:
– Ha Tisza István ilyen megállapodást tudott volna kötni az erdélyi románokkal, életében szobrot emeltek volna neki!
– Ha az erdélyi románok akkori vezetôiben lett volna annyi
önzetlen, áldozatkész megértés az ország magasabb érdekei iránt, mint
bennünk, akkor is létrejött volna a megegyezés – feleltem.
A paktum megkötésével tényleg hoztunk áldozatokat. Vállaltuk
azonban e terheket s felelôsséget áldozatkészen azért, hogy népünk
nyugalmát, megmaradt vagyon- és jogállományát s ezek alapján jövô
életét és fejlôdését biztosíthassuk.
A paktum szövege
Alulírottak:
Goga Octavian és dr. Constantin Bucsan, mint a Néppárt meghatalmazottjai;
Dr. Grandpierre Emil, Dr. Hajdu István, Dr. Pál Gábor, Dr.
Ferenczy Géza, Dr. Gyárfás Elemér, Dr. Szele Béla, mint a Magyar Párt
meghatalmazottjai, attól a kívánságtól vezérelve, hogy a két párt
összes erôit az ország magasabb érdekeinek szolgálatára egyesítsük,
megállapodtunk a következôkben:
1. A Magyar Párt a Néppárt 1922. december havában Sibiuban
elfogadott programját tudomásul véve, teljes támogatását adja az
idemellékelt kívánságaival kiegészített program megvalósításához, és e
program keretén kívül esô politikai akciókat nem kezdeményez.
2. A Néppárt a Magyar Párt kívánságait elfogadja, s azokat
saját programja kiegészítô részéül tekinti, elô fogja mozdítani azok
megvalósítását abban a meggyôzôdésben, hogy az ország konszolidálásának
és elôhaladásának érdeke biztosítani minden polgára részére vallási
vagy nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül a szabad élet és
rendes fejlôdés feltételeit.
3. Mindkét párt képviselôi és szenátorai egy parlamenti egységet alkotnak.
4. A parlamenten kívül a Magyar Párt megtartja saját szervezetét, nevét és egyéniségét.
5. A vezetés egységének megóvása végett a Magyar Párt elfogadja
a Néppárt elnökének e program keretén belül adott politikai
utasításait.
6. A zavartalan és minél szorosabb együttműködés érdekében a
Magyar Párt a Néppárt végrehajtó bizottságában öt delegátussal lesz
képviselve.
7. A magyar kisebbség országos és helyi érdekeit érintô
kérdésekben a Néppárt minden más politikai alakulat kizárásával, a
Magyar Párttal teljes egyetértésben fog eljárni e megállapodás tartama
alatt.
8. E megállapodás érintetlenül marad abban az esetben is, ha a Néppárt valamely más politikai párttal együttműködésre lépne.
9. Ez a megállapodás határozatlan idôre szól, de csak akkor
mondható fel, ha lényegbevágó nézeteltérés merül fel a román állam vagy
a romániai magyar kisebbség érdekeit illetôen.
10. Ez a megállapodás mai nappal lép érvénybe, azonban csak
mindkét párt beleegyezésével meghatározandó idôpontban kerül
nyilvánosságra.
A Magyar Párt missziójának tekintvén a magyar kisebbség
mindennemű jogai és érdekei kivívását, az adott viszonyok között
megvalósítható alábbi konkrét kívánságokat formulázza:
I.
1. A választói névjegyzékek akként egészíttessenek ki, hogy
biztosíttassék a választói jog minden állampolgár részére, aki megfelel
a választói jogosultság törvényes kellékeinek. Ha technikai okokból a
választói névjegyzékek kiigazítása nem történhetnék meg a legközelebbi
választások elôtt, abban az esetben sem utasítható vissza azoknak az
állampolgároknak a jelölése, akik nincsenek ugyan bevezetve a
névjegyzékbe, azonban rendelkeznek a választhatóságnak a törvényben
elôírt feltételeivel. A választói jog feltételei egyenlôen
alkalmaztassanak az összes állampolgárral szemben, nemzeti különbség
nélkül.
2. A képviselô- és szenátorválasztások alkalmával a Néppárt és
a Magyar Párt egymást kölcsönösen támogatni fogják. A Néppárt támogatni
fogja a Magyar Párt jelöltjét az alábbi választókerületekben:
Szenátorválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Marghita, Ciuc, Cluj, Târgu Mures, Odorheiu, Satu Mare, Timisoara és Treiscaune.
Képviselôválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Sălard, Marghita,
Hetfalău, Mercurea de Ciuc, Gheorgheni, Târgu Mures, Erneul Mare,
Mercurea Niraj, Odorheiu, Cristur, Homorod, Satu Mare, Careii Mari, Sf.
Gheorghe, Târgu Secuiesc, Aita Mare.
Ezekben a kerületekben a jelölt személyét a Magyar Párt intézôbizottsága jelöli ki.
Az összes többi kerületekben a Magyar Párt egész tekintélyével
azon lesz, hogy a magyar nemzetiségű választók adják szavazatukat a
Néppárt jelöltjére.
Késôbb, a választói reform megvalósítása után, mikor a
szavazat lajstromosan fog történni, azokban a kerületekben, melyekben a
Néppárt és a Magyar Párt is saját szervezetekkel rendelkeznek, mindkét
párt illetékes szervei közös egyetértésben a jelölésekre közös listákat
fognak készíteni. E jelölési listák összeállításánál elsôsorban a
jelölt politikai értéke fog figyelembe vétetni, és csak másodsorban
nemzetisége. Mindazonáltal, késôbbi félreértések elkerülése céljából
már most megállapíttatik, hogy a Magyar Párt részére legkevesebb 18
képviselôi és 10 szenátori mandátum fog biztosíttatni.
3. A választói reform a kisebbségek arányos képviseletének elvén épüljön fel.
4. Az összeférhetetlenségi esetek törvény útján állapítandók meg, a mandátumok megtámadása kérdésében a Semmítôszék fog ítélni.
II.
1. A római katolikus, református és unitárius egyházak
autonómiájának biztosítása az állam legfôbb felügyeleti jogának
érvényesülése mellett, oly módon, amint azok a történelmi fejlôdés
során kialakultak, s amint ezt ezek az egyházi szervezetek saját
törvényeik értelmében gyakorolják.
Az erdélyi római katolikus státus autonómiájának a
királyhágómelléki területekre való kiterjesztése. A királyhágómelléki
református egyházkerületnek s a magyar nyelvű lutheránus egyház szabad
szervezkedési jogának elismerése, utóbbi azzal, hogy megalakítandó
autonóm szervezete alapján ez az egyház is államilag el fog ismertetni.
Az erdélyi római katolikus státus ekként kiszélesített
autonómiája a római Szentszékkel való konkordátum esetén is
respektálandó.
Mindezen autonómiáknak törvénybe iktatása. (Néppárt programja XII D.)
2. A közigazgatási hatóságok tartózkodjanak minden
beavatkozástól az egyházközségek belsô ügyeibe. Az istentiszteletek
végzése és a templomok nyitva tartása ostromállapot esetére is
biztosíttassék. Lelkész ellen világi hatóság által kimondott
hivatalvesztés végrehajtása az illetékes egyházi fôhatóság hatáskörébe
tartozik.
3. Egyházi személy cselekménye vagy mulasztása miatt az egyház
temploma, iskolája vagy más intézménye ellen megtorlásnak helye nem
lehet.
4. A magyar lelkészek fizetésének állami kiegészítése s annak
a román nemzeti egyházak lelkészeivel egyenlô, igazságos mértékben,
ugyanazon módon és idôben leendô kifizetése.
5. Elismerése és biztosítása annak, hogy az egyházközségek
vagyona, temploma, iskolája és bárminô egyéb vagyona valamely
egyházközség megszűnése esetén, ha annak sorsát az illetô egyház
törvényei másképp nem szabályozzák, az egyházközség felett álló
magasabb egyházi szervezet tulajdonába megy, s így sem az államnak, sem
más felekezetnek nincs joga ahhoz, hogy az ily egyházi vagyonra akár
műemlék címen is kezet tegyen. Az e tekintetben történt visszaélések
megszüntetése a status quo ante visszaállításával (pl. a sântimbrui
református egyházközség esetében).
6. Elismerése annak a jognak, hogy valamely egyházközség
megszűnésének tényét egyedül csak a felette álló magasabb egyházi
szervezet mondhatja ki, saját belsô törvényei értelmében.
7. A római katolikus, a református, az unitárius és a
megalakulandó magyar evangélikus egyház önadóztatási jogának és ama
joguknak elismerése, hogy az általuk saját belsô törvényeik szerint
kivetett adók behajtásánál a közigazgatási végrehajtást igénybe
vehetik.
8. A megváltozott viszonyok között is megfelelô módon
teljesíttessenek a patronátusi kötelezettségek s vonassanak vissza
mindazon rendelkezések, melyek eltiltották a patronátusi
kötelezettségek teljesítését.
9. Minden olyan propaganda, mely az ingatlan vagy ingó egyházi
vagy iskolai vagyon elidegenítésére irányul, a büntetô törvénykönyv
értelmében büntettessék.
III.
1. A faji, vallási és nyelvi kisebbségek ama jogának elismerése,
hogy szükségleteik kielégítésére, az ide vonatkozó törvényes rendeletek
megtartásával és az állam felügyeleti jogának elismerésével, minden
fajú, nemű és rangú iskolát nyilvánossági joggal és államérvényes
bizonyítvány kiállításának jogával felállíthassanak. A felekezetek
részére biztosíttassék az a jog, hogy ezen iskoláik fenntartására
szükséges anyagi eszközöket saját híveiktôl megfelelô módon, tehát adó
kirovásával is, úgyszintén a tandíjaknak a szükségeshez mért
megállapításával megszerezhessék.
2. A már meglevô magyar tannyelvű felekezeti iskolákkal
szemben alkalmazott indokolatlan és szükségtelen zaklató intézkedések
megszüntetése, az iskolák szabad működésének biztosítása, nyilvánossági
joguk elismerése. A Magyar Párt az állam fôfelügyeleti jogát a magyar
hitvallásos iskolákra vonatkozóan fenntartás nélkül elismeri, és a maga
részérôl is kívánja az esetleges szabálytalanságok, visszaélések
megszüntetését, ha azokat tárgyilagos vizsgálat megállapítja.
3. A nyilvánossági jog és tanszabadság folyományaként annak
kifejezett biztosítása, hogy az egyházak, egyletek és társulatok által
fenntartott intézetek a jelentkezô növendéket nemi, vallási és
nemzetiségre való tekintet nélkül felvehessék.
4. Abban a mértékben, amiként a román vagy más felekezeti
iskolák az állam részérôl segélyben részesülnek, ugyanez az államsegély
adassék meg ugyanolyan arányban a magyar felekezetek által fenntartott
iskoláknak is.
5. A magyar községek, egyházak, egyesületek és társulatok
által létesített és fenntartott iskolaépületeknek és egész
felszerelésüknek, továbbá azoknak a közművelôdést szolgáló
intézményeknek, melyek a testületek vagy városok által magyar tôkével
és a magyarság céljaira emeltettek, a régi tulajdonosok birtokába való
visszabocsátása.
6. Egyetlen felekezet hívei sem kötelezhetôk semmi formában és
nevezetesen közmunka formájában sem az ô felekezetüktôl idegen egyházi
vagy iskolai célokra való hozzájárulásra.
7. A felekezeti iskolák tanterve a közoktatási miniszter
jóváhagyásával állapíttatik meg. A tanítás nyelvét az iskolafenntartó
határozza meg.
8. A fenti pontokkal ellentétes intézkedések és rendeletek hatályon kívül helyezendôk.
IV.
1. Mindama társadalmi és jótékonysági egyesületek vagyonának
visszaadása, melyeket jogtalan beavatkozással tagjaiktól vagy
tulajdonosaiktól bármilyen címeken elvettek. (Lugoji, devai stb.
kaszinók, sibiui Thereziánum, brasovi magyar ház stb.)
2. A Târgu Mures-i kultúrpalota egy bizottság kezelésére
bízatik, melynek tagjai a város polgármestere, a kulturális ügyek
elôadója, a művészeti minisztérium képviselôje és a négy magyar egyház
által kiküldendô négy tag. Ugyanez az eljárás követendô az aradi
kultúrpalotával.
3. A magyar színházak részére működési engedélyek olyan
számban adandók ki, mint ahány ma gyakorlatban van. A színházi cenzúra
megszüntetése. A cluji magyar színjátszás részére a nyári színkör
állandó használatának biztosítása az épület karbantartási és
amortizációs költségeit meg nem haladó bérösszeg ellenében. A magyar
művészeti ügyekben háromtagú bizottság állíttatik fel, mely a művészeti
minisztérium mellett tanácsadó szervként fog működni.
4. Politikai kifogás alá nem esô könyvek és egyéb sajtótermékek behozatalának engedélyezése.
5. A lehetôség szerint mindama történelmi vonatkozású műemlékek,
szobrok, művészi értékű képek visszahelyezése, melyek az államjogi
helyzet változása után eredeti helyükrôl eltávolíttattak. Ha ez egyes
esetekben akadályokba ütköznék, a kegyeletet nem sértô és művészi
értéküket megvédô módon múzeumokban vagy más célra alkalmas nyilvános
intézetekben való elhelyezése.
6. A külföldi egyetemeken és fôiskolákon szerzett oklevelek nosztrifikálása.
7. Az Erdélyi Magyar Közművelôdési Egyesület alapszabályainak
kormányhatósági jóváhagyása és mindennemű jogaiba való visszahelyezése.
Az egyházközségek és iskolák által egyházi és iskolai célokra
rendezett ünnepélyek és elôadások mentesíttessenek a nyilvános
elôadásokra elôírt illetékek alól.
V.
1. Ismertessék el a magyar nemzetiségű állampolgároknak az a joga,
hogy a helyi és középfokú közigazgatási hatóságokkal való közvetlen
érintkezésükben anyanyelvüket szóban és írásban használhassák.
2. A legalább 25%-ban magyar nemzetiségű állampolgárok által
lakott területeken az alsó és középfokú közigazgatási hatóságoknál
magyar nemzetiségű vagy legalább oly tisztviselôk alkalmaztassanak,
akik jól ismerik a magyar nyelvet, szokásokat és életkörülményeket. A
jelenlegi helyzet, mely magának az országnak az érdekeit is sérti,
szüntettessék meg.
3. A legalább 25%-ban magyar lakosságú városokban és
községekben a helységek neve, a hivatalos hirdetések és az utcák és
terek elnevezése az állam nyelvével párhuzamosan magyar nyelven is
feltüntetendôk. Vonassanak vissza mindazok a rendelkezések, melyek
megtiltják a feleknek, hogy a közhivatalokban, az államvasutak
helyiségeiben stb. magyarul beszéljenek. A túlnyomóan magyar
nemzetiségű állampolgárokkal lakott helységekben a helység neve a régi
maradjon.
4. A törvények és miniszteri rendeletek magyar nyelven is kihirdettessenek.
5. Az országnak túlnyomóan magyarok által lakott területein
biztosíttassék a magyar nyelv párhuzamos használata szóban és írásban.
6. A községi és törvényhatósági önkormányzat állíttassék
vissza legkésôbb egy éven belül a választói reformról szóló törvény
megszavazása után.
7. A közigazgatási reform keretében vétessenek figyelembe a magyar kisebbségnek e helyen kifejezett kívánságai is.
8. Biztosíttassék, hogy új közigazgatási és igazságszolgáltatási
beosztás esetén a többségükben magyar nemzetiségű állampolgárok által
lakott területek nem fognak felosztatni vagy egymástól elválasztatni
mesterséges módon azzal a célzattal, hogy majorizáltassanak. E
tekintetben respektáltatni fog nevezetesen a Székelyföld 1921. év végén
fennálló közigazgatási beosztása.
9. A közigazgatás keretében működô és alkotandó bizottságokban a magyarság arányos képviselete.
10. Független közigazgatási bíróság felállítása, megfelelô számú magyar bíró és tisztviselô alkalmazásával.
11. A belügyminisztériumban kisebbségi ügyosztály szervezése,
melynek élére magyar nemzetiségű egyén állíttassák. Ez osztály magasabb
rangú tisztviselôi szintén a kisebbségek körébôl választandók.
A magyar egyházi és iskolai ügyek céljára szerveztessék egy-egy külön osztály a közoktatási és vallásügyi minisztériumokban.
12. Ezen ügyosztályok vezetése bízassék magyar tisztviselôkre vagy olyanokra, kik ismerik a magyar nyelvet és viszonyokat.
Minden minisztériumban alkalmaztassék legalább egy magyar nemzetiségű magasabb tisztviselô.
VI.
1. Az igazságszolgáltatásban a közvetlen érintkezés bírák, tisztviselôk, felek között a felek anyanyelvén történjék.
2. Azok a magyar nemzetiségű ügyvédek, kik ügyvédi képesítésüket
1922. évi január hó elseje elôtt szerezték meg, az alsó fokú bíróságok
elôtt 1925. december 31-ig magyar nyelven tárgyalhatnak.
Azok az ügyvédek, akik ez alatt az idô alatt nem tanulhatták
meg a román nyelvet, emiatt az ügyvédi kamarából ki nem törölhetôk. A
magyar nemzetiségű ügyvédek semmi esetre sem vethetôk alá vizsgának
román nyelvbôl.
3. Mindazokon a területeken, ahol a lakosságnak legalább 25%-a
magyar anyanyelvű, a számaránynak megfelelôen magyar nemzetiségű vagy a
magyar nyelvet ismerô bírák és tisztviselôk alkalmazása.
4. A bírói függetlenség intézményes biztosítása.
VII.
1. Az agrártörvény becsületes és pártatlan végrehajtása és az e téren elkövetett visszaélések megszüntetése.
2. A Comitetul Agrar keretében állíttassék fel egy külön
ügyosztály, az erdélyi és bánsági kisajátítási ügyekben benyújtott
revíziós kérések tárgyában egyedül és kizárólag ez az ügyosztály
bíráskodjék.
3. A kisajátítás végrehajtása után a kisajátítás alól jogerôsen visszamaradt ingatlanok szabad forgalmának biztosítása.
4. A Ciuc megyei Magánjavak ügye igazságos módon oldassék meg az
agrártörvény rendelkezéseinek megfelelôen, s e kérdés végleges
megoldásáig adassanak vissza a vagyonközösségeknek mindazok a
vagyontárgyak, melyek az agrártörvény értelmében nem esnek kisajátítás
alá.
6. A közigazgatási beosztás területi változása a törvényhatósági
közvagyonok tulajdona tekintetében az eddigi helyzetet és használati
módot nem változtatja meg.
7. Gazdasági egyesületek, szindikátusok és kisebb-nagyobb
csoportokat felölelô mindennemű érdekképviseleti szervezetek
létesítése, szabályzataik jóváhagyása, jogi személyiségük elismerése s
a meglévô és ezután létesítendô ily szervezetek zavartalan működése a
törvényben és a kormányrendeletekben szabatosan körülírt elôfeltételek
megtartása és fennforgása esetén teljesen szabaddá tétetik és nem
tehetô függôvé semminemű további diszkrecionárius természetű
közigazgatási engedélyezéstôl és jóváhagyástól, és ezeknek működése
csak abban az esetben korlátozható és akadályozható a kormány legfôbb
felügyeleti joga alapján, ha ez nem maradna az állam törvényeinek és
alapszabályainak keretén belül.
8. Belföldi, vagyis legalább háromnegyed részben belföldi
tôkét képviselô és legalább háromnegyed részben román állampolgárokból
álló igazgatóság vezetése alatt működô pénzügyi, ipari, kereskedelmi
részvénytársaságok és szövetkezetek alapítása és fejlesztése
(tôkeemelés) a fennálló ipari és kereskedelmi törvényekben elôírt
elôfeltételeken felül ne legyen kötve semminemű kormányközeg vagy
közigazgatósági hatóság diszkrecionális jogkörétôl függô engedélyhez.
9. A kereskedelmi, üzleti és magánéletben (nevezetesen
levélpapírokon, címkéken, cégtáblákon, hirdetésekben, üzleti könyvekben
stb.) biztosíttatik az anyanyelv minden korlátozás nélküli szabad
használata.
VIII.
1. A még Romániában levô esküt nem tett s ezekkel egy tekintet alá
esô magyar közalkalmazottak ügyének igazságos rendezése akár
szolgálatba való visszavételük, akár, ha erre a feltételek megvannak,
nyugdíjazásuk vagy végkielégítésük által. Szolgálati idejük a nyugdíj
szempontjából megszakítatlannak tekintendô. A román állam által átvett
és esküt tett, utóbb azonban a román nyelv nem tudása vagy más, a
fegyelmi törvényben nem ismert ok miatt, fegyelmi eljárás mellôzésével
elbocsátott tisztviselôk visszahelyezendôk.
2. A normális élethez való visszatérés következményeképpen
szüntettessenek meg a kivételes intézkedések, a rekvirálások s a
lakások kényszerű bérbevétele, az elrekvirált lakások pedig
bocsáttassanak a tulajdonos rendelkezésére.
3. Valamely nemzetiséghez való tartozás alapját egyedül az illetô állampolgár bevallása képezheti.
4. Engedtessék meg a piros-fehér-zöld színek használata a román állam jelvényeinek megfelelô együttes alkalmazásával.
5. A Magyar Párt kötelezi magát, hogy a befolyása alatt álló
lapok és újságok politikai propagandáját a program értelmében fogja
irányítani. Kívánja, hogy azonos magatartást tanúsítsanak a Néppárt
lapjai is.
Bucuresti, 1923. október hó 23.
Dr. Grandpierre Emil s. k. Octavian Goga s. k.
Dr. Hajdu István s. k. Dr. Constantin Bucsan s. k.
Dr. Pál Gábor s. k. Se va urma întocmai
Dr. Gyárfás Elemér s. k. (Eszerint fogunk eljárni)
Dr. Szele Béla s. k. Gen. Al. Averescu s. k.
A paktum és a politikai pártok
A paktum szövegét megállapodásunk szerint szigorúan titokban
tartottuk. Ennek dacára rendre be kellett ebbe avatnunk pártunk
vezetôségének több tagját, s ugyanez volt a helyzet Averescuéknál is. A
letelt közel másfél évtized alatt – a mi tudtunk és hozzájárulásunk
nélkül – több sajtóorgánum hozzájutott a paktumnak elôbb csak
töredékéhez, majd egyes román lapok leközölték azt teljes szövegében
is. Így nem követek el ma már indiszkréciót, ha e fejtegetések kapcsán
közzéteszem ezt a dokumentumot, melynek ma már úgyis csak kortörténeti
jelentôsége van, minthogy érvénye már 1926. február 1-én, de 1927
júniusában mindenesetre megszűnt.
A közzététel szükségesnek látszik nemcsak kortörténeti, hanem
gyakorlati szempontból is, mert élesen megvilágítja az erdélyi
magyarság akkori helyzetét.
A paktum miatt ma sem kell senkinek szégyenkeznie. Becsületes
törekvések találkoztak abban, melyek jót akartak hozni mindkét népnek.
S így a szó szerinti szöveg tanulságul szolgálhat a jelennek s
buzdításul a jövônek.
Az ún. ciuceai paktum tehát ma már csak történeti dokumentum.
De beszédes bizonyítéka annak, hogy jóakarattal és messzebb nézéssel
meg lehet találni a megértés útját olyan kiélezett helyzetben is,
minôben akkor voltunk. Egyes kikötések mutatják azt a mélypontot,
melyre akkor leszorultunk, s amelyekbôl azóta nagy nehezen
felvergôdnünk sikerült, más rendelkezések viszont azt igazolják, hogy
1923-ban komoly román hazafiak is még sok olyan kívánságunk
teljesítését látták lehetségesnek, amivel ma talán elô sem hozakodnánk.
Így például a paktum utolsó elôtti pontját (VIII. 4), a
piros-fehér-zöld színek használatát mi nem is kértük, hanem Goga önként
ajánlotta, azzal, hogy így a magyar népnek nemcsak józan belátása,
hanem szíve és érzése is megnyerhetô. Ajánlatát vissza nem
utasíthattuk, bár nyomban jeleztük aggodalmunkat, hogy ebbôl bajok is
származhatnak. Ugyancsak Goga ajánlotta fel nekünk a magyarlakta megyék
prefektusi helyeit. Ezt már kereken visszautasítottuk, mert hiszen a
kormány politikájáért ilyen messzemenô felelôsséget nem vállalhattunk.
Hogy mindezek és több más pont ma egyenesen anakronizmusnak
tűnik fel, az nem von le semmit a paktum értékébôl és nem hoz egyik
félre sem szégyent, mert csak a megegyezésre irányuló ôszinte akaratot
dokumentálja.
A mi részünkrôl meg éppen világos a helyzet, mert – Pál Gábor
barátunk elôrelátó szövegezésében – világosan megmondja a bevezetô
rész, hogy ez a paktum "az adott viszonyok között megvalósítható konkrét kívánságokat" tartalmazza, elôrebocsátva, hogy "a Magyar Párt a magyar kisebbség mindennemű jogainak kivívását missziójának tekinti".
A paktum megkötôi tehát akkor is, most is nyugodtan viselik eljárásukért az erkölcsi és politikai felelôsséget.
Erre az egyéni felelôsségvállalásra szükség is volt, mert
érthetô gyakorlati okokból a megkötött paktumot nem lehetett teljes
szövegében sem a Magyar Párt, sem a román Néppárt illetékes szerveinek
formai jóváhagyása alá terjeszteni s így azt az érdekelt pártok
hivatalos állásfoglalásával alátámasztani.
Az elôzô fejezetekben ismertetett személyi ellentétekre
tekintettel – noha egyik oldalról Bernády György a ratifikálásba
bevonatott – a Magyar Párt részérôl a ratifikálás csak abban a burkolt
formában történt meg, hogy az intézôbizottság 1923. december 12-iki
ülésén, a november 22-iki jegyzôkönyv hitelesítése kapcsán
megállapíttatott, hogy a párt elnöksége felhatalmazást nyert arra, hogy
különbozô román pártokkal tárgyalásokat folytasson és "ezek
eredményérôl megfelelô idôben jelentést tegyen az
intézôbizottságnak". Ugron István elnök azonban mindvégig tájékozva
volt a tárgyalásokról, s minden lépés az ô hozzájárulásával történt. Ô
maga a paktumot soha alá nem írta, de külön levélben közölte Averescu
tábornokkal hozzájárulását s emlékezetem szerint ezt személyes
látogatásával is megerôsítette.
Az óvatosság és diszkréció szükségességét mindnyájan beláttuk,
mert nyilvánvaló volt, hogy ha a két nagy román párt s különösen az
utódlásra magát elhivatottnak érzô nemzeti párt tudomást szerez a
paktumról s éppen annak szövegérôl, olyan éles támadást intéz hangzatos
soviniszta jelszavakkal az Averescu-párt ellen, hogy ezzel komolyan
veszélyezteti a kormányutódlást, mitôl pedig kívánságaink teljesítése
függött.
Az események azonban maguktól teremtettek olyan helyzeteket,
melyekbôl a paktum létrejötte és fennállása szélesebb körben ismeretes
vagy legalább sejthetô volt. Az 1925 tavaszán megtartott képviselôi
pótválasztáson Reghinul Săsescben a magyarság – éppen a
pártvezetôségnek a paktum alapján adott utasításai folytán – egy
emberként vonult fel Goga mellett s ezzel eldöntötte a választás
sorsát, ami erôs ellenérzést váltott ki az erdélyi nemzeti pártnál.
Viszont az 1925. április 24–25-iki ciuci szenátori pótválasztásnál az
én jelöltségemet Averescu tábornok külön proklamációval támogatta,
elejét vette, hogy a jelölést az 1922. évi eszközökkel visszautasítsák,
s amikor ennek dacára csúfos urnalopással a liberális jelölt "került
ki" gyôztesnek, a validálási vitában Averescu utasítására az így
szerzett mandátumot a szenátusban Dăianu esperes megtámadta, igaz, hogy
meglehetôsen lanyha beszéddel.
Mindezek az együttműködések a politikai kulisszák mögött
jártasok számára elárulták a megkötött fegyverbarátságot. Sándor József
röviddel ezután hivatalosan is felvilágosítást kért a paktumról a
pártelnökségtôl, mely erre bizalmasan rendelkezésére bocsátotta a
paktum szövegét, amit Sándor József 1925. július 1-én 24 oldalas
beadvánnyal és 12 oldalas pótbeadvánnyal írásban s az elnöki tanács
ülésein szóval is erôteljesen megtámadott s annak felbontását követelte
– híven az általa kezdettôl elfoglalt állásponthoz, mely szerint a
magyarságnak a Maniu-párt felé kellene orientálódni.
A kormány s a liberális párt is értesült – ha mástól nem, úgy
a néhai Ferdinánd királytól – a paktum megkötésérôl és szerette volna
annak elônyeit a maga számára biztosítani. Tătărescu, akkori belügyi
alminiszter, aki akkora vihart kavart fel Clujon 1924. június 11-én
tett ama kijelentésével, hogy a magyarság szorongattatása addig meg nem
szűnik, amíg a magyar párt el nem ejti Ugron István elnököt,
Grandpierre Emil ügyvezetô alelnököt és Sándor József képviselôt, mely
bomlasztó kísérletet a párt intézôbizottsága fegyelmezett egységgel
utasított vissza, s e sikertelen kísérlete után egy évvel, 1925 ôszén a
kisebbségi kérdésrôl folytatott korábbi megbeszéléseinkre hivatkozva,
felkért, hogy dolgozzam ki számára a magyarság ama fôbb kívánságait,
melyek teljesítése alapján helyzetünket nyugvópontra lehetne juttatni.
A feladatot úgy oldottam meg, hogy rövid bevezetés után, melyben a
megoldás sürgôsségét és sérelmeink súlyosságát igyekeztem felvázolni,
konkrét javaslatom gyanánt szó szerint elôterjesztettem neki azokat a kívánságokat, melyeket Averescu a ciuceai paktumban elfogadott, s
azzal fejeztem be, hogy e pontozatok az én egyéni nézetemet fejezik ki
s a Magyar Párt többi vezetôinek felfogásához képest módosíthatók vagy
helyesbíthetôk lesznek, mert természetesen konkrét megállapodásra csak
a pártvezetôség hivatott és illetékes. Az emlékiratot 1925. szeptember
14-én juttattam el Tătărescuhoz, ki azt megköszönte, de többé semmiféle
formában nem tért rá vissza. Vagy túlságosan súlyosak voltak neki a
pontozatok, vagy – a korábbi álláspontjához híven – nem akart akkori
pártvezetôségünkkel tárgyalásokba bocsátkozni.
Mindezek a pártmanôverek, a nyílt és suttogó kritikák és
apróbb-nagyobb cselvetések, fôként azonban a közelre remélt, de két év
elteltével még mindig késlelkedô kormányra jutás bizonyos mértékű
hűvösséget hoztak be az eredetileg oly meleg viszonyba, s még a paktum
megkötésénél is aktív szerepet játszó barátainknak is különbözô
aggodalmai támadtak. Ezek lehetô eloszlatása végett Brasovban 1925.
november 8-án újabb értekezlet volt. Ekkor került Bethlen György
elôszôr személyes érintkezésbe az Averescu-párttal. Az értekezlet
jegyzôkönyve – amit Bethlen György és én alá sem írtunk, mert elôbb
eltávoztunk – már mutatja a felmerült nehézségeket, melyeknek egy
részét megoldani sem tudtuk s így azt az Averescu-párt megbízottja is
csak fenntartással írta alá.
JEGYZÔKÖNYV,
felvétetett a Néppárt és az Országos Magyar Párt megbízottainak Brasovban 1925. november 8-án megtartott értekezletén.
Jelen voltak:
A Néppárt részérôl: Dr. Constantin Bucsan,
az Országos Magyar Párt részérôl: Bethlen György gróf, Dr.
Ferenczy Géza, Dr. Gyárfás Elemér, Dr. Nagy Jenô, Dr. Pál Gábor, Dr.
Szele Béla és Dr. Török Andor.
Dr. Constantin Bucsan üdvözölte a megjelenteket és ismertette
az értekezlet célját és rendeltetését. A két párt közötti
megállapodásnak 1923. október 23-án történt létrejötte óta hosszú idô
telt el és ezen idô alatt a törvényhozásban és a politikai életben
számos olyan esemény merült fel, mely szükségessé tette, hogy a
változott helyzet követelményei megbeszélés tárgyává tétessenek.
Ez után a Bucuresti-ben 1923. október 23-án kelt megállapodás
részletei vétettek megbeszélés alá azzal, hogy a megbeszélések döntés
és illetve megerôsítés végett mindkét párt elnöksége elé terjesztendôk.
Bevezetô rész
Ad. 1. A Magyar Párt megbízottai kérték a félreértések elkerülése végett e szakasz világos interpretálását és azt, hogy az "e program keretén kívül" szavak "e programmal ellentétes" kifejezésekkel helyesbíttessenek.
C. Bucsan úr szerint az a rendelkezés, hogy a Magyar Párt más
politikai akciókat nem kezdeményez, kizárólag arra vonatkozik, hogy a
paktum ideje és tartama alatt a párt más politikai pártokkal akciókat
nem kezd. Egyébre nem vonatkozik. A kívánt korrekció ellen nincs
észrevétele.
Ad. 3. A Magyar Párt megbízottainak elôterjesztése alapján
leszögeztetett, hogy az ezen pontban foglalt rendelkezés csak ezen
paktum alapján megválasztott képviselôkre és szenátorokra vonatkozik.
A Magyar Párt megbízottai kívánatosnak tartják, hogy az "egységet" szó "egy parlamenti csoport" szavakkal helyettesíttessék, melyet "egyesült" csoportnak kell értelmezni.
C. Bucsan úr az "egy parlamenti csoport" "o singură grupare"
szavak jelzett értelmezés szerinti alkalmazása ellen kifogást nem emel.
Ad. 5. Megbízottak egyértelműleg megállapítják, hogy a magyar
szövegbe fordítási hiba következtében került az "utasításait" kifejezés
az eredeti megegyezés szerint szándékolt és a román szövegben helyesen
feltüntetett "îndrumările" "útmutatásai" helyett, minélfogva a szöveg
ily módon helyesbítendô.
A Magyar Párt megbízottainak értelmezése szerint az
"útmutatás" arra vonatkozik, hogy a Magyar Párt más pártokkal politikai
kapcsolatot egyoldalúlag nem létesít.
Ad. 6. Bucsan úr úgy értelmezi e rendelkezést, hogy a Magyar
Párt keretein kívül esô ügyekben a Néppárt vezetôségének megkérdezése
nélkül nem jár el.
Megbízottak a két párt vezetôsége elé utalják az interpretáció tisztázását.
Ad. 6. C. Bucsan úr azon kívánságának ad kifejezést, hogy a
végrehajtó bizottságban való képviselettel megbízott öt tagot a Magyar
Párt delegálja.
Ad. 10. A Magyar Párt megbízottai rámutatnak arra, hogy az
egyezséget kötô felek eredeti akaratmegegyezése arra irányult, hogy a
paktum 1923. október 23-ával létrejöttnek tekintendô, de tényleges
hatályába csak a Néppárt kormányra jutásával lép. Ezt igazolja a paktum
egésze, hiszen túlnyomó részben olyan rendelkezéseket tartalmaz, melyek
csak a kormányra jutás esetén realizálhatók.
C. Bucsan úr nem kíván ezen interpretációt illetôen vitát,
hanem supponálva a Magyar Párt megbízottai által elôterjesztett tényt,
azt a kívánságát terjeszti elé, hogy döntessék el most az
életbeléptetés kérdése. Kívánatosnak tartja továbbá, hogy a
hatálybalépés ténye az illetékes fórumok által kölcsönösen és megfelelô
formában nyilvánosságra hozassék.
A Magyar Párt megbízottai e kívánságokat a párt elnöki tanácsa
elé terjesztik, és mindkét párt megbízottai kérni fogják megbízóikat,
hogy a paktum nyilvánosságra hozatalát vegyék fontolóra.
Megbízottak szükségesnek tartják, hogy mindkét párt alakítson
egy-egy szűkebb és permanens bizottságot e paktummal kapcsolatos
konkrét kérdések megtárgyalására és esetleges elintézésére.
E célból megbízóiknál elôterjesztést tesznek.
I. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik e fejezetben az alábbiak felvételét:
a) A több helyen hevenyészetten és megfelelô nyilvános
ellenôrzés nélkül összeállított állampolgársági névjegyzékek
összeállításának revíziója, utasításadás az iránt, hogy az
állampolgárság elôfeltételeként felállított községi illetôség netán
vitás esetei sürgôsen, soron kívül tisztáztassanak. Az állampolgári
bizonyítványok magas kiállítási díjak (taxák) alól mentesítése és
intézkedés az iránt, hogy az ingatlanszerzôdéshez kívánt
állampolgársági bizonyítvány hiánya a tulajdonjog elôjegyzését ne
akadályozza és az utólagos igazolás mellett lehetô legyen.
b) Nyílt elvi deklaráció az iránt, hogy a magyar impérium
alatt szolgált hivatalnokoktól és egyéb közfunkcionáriusoktól követelt
eskü le nem tétele a választójogosultságnak akadálya nem lehet.
c) Kimondása annak, hogy a névjegyzékbe való felvételek ellen
a politikai rendôrség (sigurantia) és közegei reklamációt nem
érvényesíthetnek.
II. fejezet
Ad. 4. A Magyar Párt megbízottai kívánatosnak tartják e pontban
annak beiktatását, hogy a hívek lélekszámára való tekintet nélkül
adandó meg a lelkészeknek a fizetés, továbbá annak felvételét, hogy az
esperességek részére egyházközségeik számára való tekintet nélkül
megadandó az anyagi támogatás.
Kérik továbbá az alábbiakat:
a) Az egyes egyházak és egyházközségek kebelében szervezett és
azok védnöksége alatt működô vallásos és jótékonysági jellegű
társulatok és egyesületek szabad működésének elismerése, biztosítása és
minden zaklató hatósági beavatkozástól való mentesítése. Utasítandók a
hatósági közegek, hogy ezeknek az egyesületeknek egyházi és vallásos
jellegű összejöveteleit, elôadásait, imaóráit, énekpróbáit,
megbeszéléseit stb. ne zavarják.
b) Mellôzése azon rendelkezéseknek, hogy a vegyes házasságokból született gyermek vallását az atya határozza meg.
c) Az egyházközségek legális földilletménye az állami rezervaföldekbôl kiegészítendô.
d) Az unitárius egyház szenátusi képviselete mint szerzett és fennálló jog korlátozás nélkül jövôre is fenntartandó.
III. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik a Néppártot, hogy az
iskolatörvény parlamenti tárgyalása rendjén hathatósan támogassa a
Magyar Pártnak azt a kívánságát, hogy a magyar iskolákban a
tantárgyaknak román nyelven leendô tanítása ne legyen kötelezô.
Elôterjesztik továbbá az alábbi kívánságokat:
a) Az idôközben bezárt iskolák és elvett épületek jogi helyzetének tisztázására egy vegyes bizottság küldessék ki.
b) A baccalaureátusi törvénynek a paktum szellemében való revíziója.
c) Az állami iskola felállításának érdekében a községek és
polgárai sem pénzbeli, sem természetbeni hozzájárulással meg nem
terhelhetôk.
IV. fejezet
Ad. 5. A Magyar Párt megbízottai kívánják, hogy e pontban az
"okmányok" is belevétessenek, továbbá annak megállapítását, hogy a
műtárgyak stb. erdélyi múzeumokban, a székely vidékrôl pedig a Sfântul
Gheorghe-i Székely Nemzeti Múzeumban helyezendôk el.
V. fejezet
C. Bucsan úr e fejezet tárgyalását megelôzôen kijelenti, hogy a
sajtó Averescu tábornok úr ôkegyelmességének a közigazgatás
egységesítésérôl szóló törvény tárgyalása rendjén megtartott kamarai
beszédét tévesen közölte. A tábornok úr a lapok közlésével ellentétben
éppen azt mondta, hogy a törvényt nem tartja jónak, de azért
megszavazza annak kijelentése mellett, hogy mihelyt lehetséges, a
szükséges korrekciókat eszközölni fogja. Ez a kamara hivatalos
naplójából megállapítható.
A Magyar Párt megbízottai megnyugvással veszik ezt tudomásul.
Ad. 5. A Magyar párt megbízottai, kidomborítva az egyezség
létrejöttekor ezen pont megalkotását irányító eredeti akaratot és
szándékot, kérik, hogy ennek megfelelôen állapíttassék meg, hogy ezen
pont a nyelvnek a törvény által alkotott önkormányzati testületekben
való használatát szabályozza. (Jegyzôkönyvek nyelve, tagok
felszólalása, kiadmányok stb.)
Kérik továbbá a közigazgatás egységesítésérôl megalkotott
törvények revízióját, az önkormányzati elv fokozottabb
érvényesítésével.
VI. fejezet
Ad. 2. Megbízottak együttesen kívánják az 1925. december
31-ikével megállapított határidônek egyelôre 1926. január 1-ével
kezdôdô további 2 (kettô) évre való meghosszabbítását.
VII. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik a föld alatti javakról
rendelkezô törvénynek olyan értelmű revízióját, hogy az ásványvizek
vétessenek ki a törvény rendelkezései alól.
A Magyar Párt megbízottai elôterjesztik még a következô kívánságokat:
a) Minthogy a stabilizáció érdeke követeli az agrárreform
mielôbbi befejezését, a jogerôsen megállapított kisajátítási összegek
mielôbb és hivatalból készpénzben utaltassanak ki nyilatkozatok
bevétele nélkül.
b) A kényszerbérek a tulajdonosoknak fizettessenek ki.
c) Az agrárreform 139. §-a szerint a birtokossal szemben már
jogerôsen befejezett eljáráson túl ugyanazon kisajátítást szenvedettel
szemben továbbmenni nem lehetvén, állíttassanak le a törvényes jogalap
nélkül mégis folyamatba tett kisajátítási eljárások.
d) Az egyes városokban kisgazdák és általában
telektulajdonosok ellen lakásszükség enyhítése címe alatt minimális
birtokállomány csökkentésével, tehát nyilván az agrárreform céljával
ellentétben folyamatba tett eljárások szüntettessenek be: a már
befejezett ilyen kisajátítási ügyekben találtassék módja a kisajátítást
szenvedôk természetben (földdel) való kártalanításának, hogy az
megfelelô legyen, mint azt a törvény elrendeli.
e) A kereskedelmi és ipari kamarákról szóló törvény revíziója.
f) A mezôgazdasági, kereskedelmi és iparkamaráknál, valamint a
szervezendô munkáskamarákban a hivatalbóli tagok csak tanácskozási
joggal bírjanak.
A Magyar Párt megbízottai kérik végül az idôközben hozott és
meghozandó és a paktummal ellentétes törvények revízióját és annak
kifejezett megállapítását, hogy a meghozott vagy meghozandó ellentétes
törvények a paktumban lefektetett megállapodások érvényesülésének nem
állják útját.
Ezek után a jegyzôkönyv 1925. november 8-án este 6 órakor lezáratott és megbízottak által aláíratott.
A Magyar Párt megbízottai:
Szele Béla s.k.
Dr. Pál Gábor s.k.
Dr. Ferenczy s.k.
A jegyzôkönyvet azzal a megjegyzéssel írom alá, hogy a Magyar
Párt megbízottjai és a Néppárt képviselôje közt Brasovban folyó év
november 8-án folytatott megbeszélések nem az 1923. október 23-án
létrejött politikai megállapodás módosítását vagy csak kiegészítését,
hanem csupán annak értelmezését jelentették.
Dr. Bucsan s.k.
A liberális paktum
Mint említettem, Bernády Györgyöt az akkori pártvezetôség bevonta a
paktum ratifikálásának formaságaiba, és meghívatta az 1923. november
25-iki ciuceai ebédre, noha Bernády nem vett részt a paktum
elôkészítésében, s nem szerepelt annak aláírói között a tárgyalások
egyik fázisában sem. Ez akkor így látszott helyesnek, hogy a Sándor
József oldaláról várható erôs támadásra tekintettel, legalább a hátunk
Bernády felé fedezve legyen.
Bernády azonban a paktum megkötése után is fenntartotta és
ápolta azokat az összeköttetéseket, melyeket a kormányon levô liberális
párt és Brătianu Ionel felé már korábban kiépítenie sikerült.
Lovagiatlanság lenne azt feltételezni, hogy Bernády visszaélt
volna a pártvezetôség bizalmával s közölte volna a liberális párttal a
paktum tartalmát. Erre, úgy hiszem, nem is lett volna szükség, mert
hiszen Brătianu Ionelnek módjában állott – akár a kabinetiroda útján is
– betekintést nyerni a paktum szövegébe.
Bernády mindenesetre annyit megtett, hogy a kormány tagjaival
folytatott tárgyalásai során erôteljesen szorgalmazta a liberálisoknál
éppen azoknak a kívánságoknak önkéntes teljesítését, melyeket
Averescuék is vállaltak a paktumban. Így tudom, hogy a királyhágontúli
református püspökség ily módon vétetett fel – valamennyire – a
költségvetésbe, a liberális uralom utolsó idôszakában.
A liberális kormány azonban nemcsak egyes ilyen konkrét
kívánságok teljesítésével akarta lekötelezni a magyarságot, hanem a mi
paktumunk mintájára általános politikai megállapodást is
szeretett volna kötni. Ennek közvetlen indítóoka az volt, hogy küszöbön
álló távozásuk elôtt meg kellett tartaniok a saját 1925. évi törvényük
alapján a közigazgatási választásokat s megfogyatkozott
népszerűségükkel nem is remélhették, hogy Erdélyben a magyarság
támogatása nélkül embereiket a választott tanácsokba bejuttathassák.
Széles mederben tárgyalások indultak tehát Bernády és Tancred
Constantinescu akkori miniszter között, melyeknek komolyra fordultával
Ugron István elnök leküldte Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt,
Toldalagi Mihályt és Pál Árpádot, kiket Bernády és Tancred
Constantinescu teljesen megnyertek az általuk kidolgozott tervezetnek,
olyannyira, hogy annak perfektuálására már maga Ugron István is
leutazott Bucuresti-be. Az általános politikai paktum mégsem jött
létre, mert annak elôfeltételét – Brătianu Ionel aláírását – Tancred
Constantinescu megszerezni nem tudta. Hogy tényleg csak technikai
akadályokon múlt-e ez, vagy Brătianu Ionel nem akarta vállalni a
stipulált feltételeket, vagy éppen azoknak volt-e igazuk, akik kétségbe
vonták, hogy Brătianu Ionel egyáltalán felhatalmazást adott volna
ezekre a tárgyalásokra, azt valószínűleg már nem fogjuk megtudni.
A magyar tárgyaló bizottság s a Bucuresti-ben idôzô Ugron
István elôtt mindenesetre úgy állíttatott be a helyzet, hogy az
általános jellegű megállapodás aláírása csak késik, de nem múlik,
ellenben addig is égetôen sürgôs és szükséges a már elrendelt és
közvetlenül küszöbön álló közigazgatási választásokra külön
megállapodni, ami meg is történt, aránylag eléggé elônyös feltételek
mellett.
E választási megállapodás aláírása elôtt, 1926. február 1-én
Ugron István a mi megkérdezésünk nélkül udvarias levélben felmondta
Averescu tábornoknak az 1923. október 23-iki paktumot, s errôl minket,
e paktum létrehozóit és aláíróit magánlevélben értesített.
A liberális párttal Ugron István elnök aláírásával létesített
választási megállapodást a párt intézôbizottsága mérsékelt helyesléssel
ugyan, de végül is ratifikálta. Sándor József tiltakozott ellene, s
Maniuékkal való szövetkezést ajánlott. Én szintén jegyzôkönyvre adtam
különvéleményemet, helytelenítve a ciuceai paktum felbontását. Mindez
azonban zárt ajtók mögött folyt. Kifelé 1926. február 12-én megjelent a
pártvezetôség felhívása, hogy a magyar választók a megállapodás
értelmében a liberális pártra szavazzanak, s e felhívásnak a február
17–20. napjain tartott közigazgatási választásokon a magyarság
fegyelmezetten eleget tett, minek eredményeképpen 49 erdélyi város
közül 29-ben a Magyar Párt által támogatott lista gyôzött s a
magyarlakta megyék tanácsaiban is megfelelô képviselethez jutottunk.
Bernády Györgyöt is a kormány 1926. március 26-án kinevezte Târgu Mures
polgármesterévé, s így legalább egyik törvényhatósági város élére
magyar polgármester került.
E taktikai és helyi jelentôségű sikereknek azonban nagy ára
volt – a pártvezetôség széttépte egyoldalúan az Averescu-páttal 1923.
október 23-án kötött politikai megállapodást, melyhez két és fél éven
át sok ellenérzés között is ragaszkodtunk, annyi remény fűztünk, s
amelytôl nem alap nélkül vártuk sorsunk jobbra fordulását.
Az 1926. évi választási kartell
Alig egy hónappal a liberális párttal szövetségben lefolyt
választások után, 1926. március 27-én Brătianu Ionel lemondott és
Ferdinánd király március 30-án Averescu tábornokot nevezte ki
miniszterelnöknek, kiírva egyben az általános választásokat május
25-ére. Az új kormánynak Goga lett a belügyminisztere.
Az alkotmányos és lovagias gondolkodású Ugron István önzetlenül
egyedül saját magára vette a röviddel azelôtt tett lépések egész
felelôsségét, s ezek következményeitôl a pártot lehetôségig megkímélni
óhajtván, nyomban Averescu miniszterelnöki kinevezésének publikálása
után, április 1-én Bethlen György akkori alelnökhöz intézett levelében
lemondott, elhatározásának indokául az Averescu-paktumnak általa
február 1-én történt felmondását jelölvén meg. Lemondása külsô
körülményeit akként intézte, hogy Bethlen Györgynek már technikailag se
álljon módjában a ráruházott ideiglenes megbízás elôl kitérni és ôt
bárkinek is maradásra unszolni.
Bethlen György Ugrontól nyert megbízásának közlésével
egyidejűleg felkért, utazzam le nyomban a húsvéti ünnepek után
Bucuresti-be, tájékozódjam az új kormány tagjainál, hogy miként ítélik
meg az Ugron István által február 1-én felmondott paktum felbomlása
után a helyzetet, milyen álláspontra helyezkednek velünk szemben, s ha
megvan a hajlandóság arra, hogy a történtek dacára a paktum valamelyes
formában helyreállíttassék vagy új megállapodás köttessék, azt
készítsem elô, s ha a tárgyalások megegyezéssel biztatnak, értesítsem
ôt, hogy annak perfektuálására lejöhessen.
Bucuresti-ben a helyzet nem volt könnyű, mert a paktumnak
közvetlenül a kormányra jutás elôtt való felmondása kétségtelenül
hátrányos pozíciót teremtett számunkra. Az a közelebbi ok azonban, mely
Gogát a paktum megkötésére indította, érintetlenül fennállott.
Erdélyben szavazótömegekre szüksége volt a kormánynak, sôt ezek
biztosítása a küszöbön álló választásokra tekintettel égetôen sürgôs
volt. Nagyobb nehézségek nélkül sikerült tehát meg nem történtté tenni
Ugron István február 1-i levelét s elérni azt, hogy Gogáék továbbra is
vállalják a paktumban tett ígéreteiket. Ezzel azonban feladatom még
csak kisebb részében volt megoldva. El kellett azt is érnem, hogy a
paktum bevezetô részének az Averescu-párttal való politikai
együttműködésre vonatkozó rendelkezéseit, melyeket a legélesebben
kifogásoltak a paktum ellenzôi, Gogáék elejtsék, és hogy ígéreteik
teljesítését – részben legalább – záros határidôhöz kössék. Rövidesen
közölhettem Bethlen Györggyel, hogy mindezekre megvan a hajlandóság s
így lejöhet az érdemleges tárgyalásokra, melyekben részt vettek a
paktum megkötésénél közreműködô barátaink is.
A cél az volt, hogy érintetlenül fenntartsuk az
Averescu-pártnak a paktumban vállalt kötelezettségeit, sôt egyes
kívánságoknak még a választás elôtt való teljesítését megígértessük és
biztosítsuk a megfelelô számú parlamenti képviseletet, de minél kevésbé
korlátozzuk ennek akciószabadságát s így a politikai paktumot választási kartellé alakítsuk át.
Az együttes tárgyalások is még pár napot igénybe vettek, mert
egyes pontjaink alaposabb megvitatást kívántak. A ciuci magánjavak ügye
ezúttal is nehéz dió volt, s végül is a megbeszélésekbe bevont Groza
Péter formulájával nyert megoldást. Április 21-én este írtuk alá végül
az alábbi megállapodást:
A Magyar Párt ismeri a Néppártnak a kisebbségi problémára
vonatkozó álláspontját, mely az 1923. október 23-án a Magyar Párt és a
Néppárt között kötött egyezményben, valamint az 1925. november 8-án
Brasovban felvett jegyzôkönyvben nyert kifejezést. A Magyar Párt azon
reményben, hogy a fentiekben foglalt kívánságokat a Néppárt kormányra
jutása után is elismeri és teljesíteni kész, hajlandó a kormánnyal a
választási törvény 127. §-ában említett választási kartellt létesíteni az 1926. május havában tartandó választásokra vonatkozólag.
Kijelenti a Magyar Párt, hogy a párt és megválasztandó
képviselôi és szenátorai teljes akciószabadságának fenntartása mellett
hajlandó támogatni a kormánynak az ország konszolidációja érdekében
kifejtendô munkásságát mindaddig, míg a kormány működése a magyar
kisebbség érdekeivel összhangban lesz.
A Néppárt a Magyar Pártnak az elôbb említett egyezményben és
jegyzôkönyvben felsorolt kívánságait a kormányon is kisebbségi
politikai programjának tekinti abban a változatlan meggyôzôdésben, hogy
az ország konszolidálásának és elôrehaladásának érdeke kívánja az
említett kívánságok teljesítését.
Ezen kívánságok elismerésén és teljesítésén kívül a Néppárt a
Magyar Pártnak még a következô kívánságait ismeri el jogosultaknak és
ígéri teljesíteni:
I. Még a választások elôtt teljesíttetni fognak az alábbiak:
1. A kormány az 1920. június 28-án 1674 szám alatt kiadott
minisztertanácsi határozat alapján szolgálattételre jelentkezett
tisztviselôket és közalkalmazottakat a Monitorul Oficialban közzéteendô
intézkedéssel eskütételre felszólítja és az esküt letevôket szerzett
jogaikba visszahelyezi, vagyis alkalmazza, vagy a jelenlegi nyugdíjtörvény értelmében
nyugdíjazza, illetve végkielégíti, szolgálati idejüknek a
megszakítástól való beszámításával.
2. A magánoktatási törvény 30. §-a a különbözetnek megfelelô
államsegély folyósításáig nem alkalmaztatik, s errôl végrehajtási
rendelet nyomban kiadatik. A kormány a kisebbségi egyházaknak az 1927.
költségvetési évtôl kezdve az iskolák céljaira megfelelô államsegélyt
állít be a költségvetésbe és folyósít.
A folyó 1926. évre, költségvetési fedezet hiányában, az
egyházakat e címen megilletô teljes összeg beállítható nem lévén, a
kormány addig is az elérendô többletbevételekbôl bizonyos összeget ki
fog utalni, mely legalább 40 millió lesz.
3. A Ciuc megyei Magánjavak ügyének igazságos és sürgôs
megoldásáig a vagyonközösségnek mindazon vagyontárgyak és értékek,
melyek az agrártörvény rendelkezései szerint nem vonhatók kisajátítás
alá, adassanak vissza és a Magánjavak érvényben levô statútumainak
rendelkezései szerint és céljainak megfelelôen kezeltessenek.
II. A kormány ezennel elismeri a következô elveket:
1. Minden román állampolgár önmaga jogosult nemzetiségét
megállapítani, származására, vallására és foglalkozására tekintet
nélkül. Kiskorúakra nézve szülôjük vagy gyámjuk határoz.
2. Minden szülô vagy gyám szabadon választhatja meg gyermeke
számára az iskolát, és minden gyermek abba a nyilvános jogú iskolába
vehetô fel, melybe a szülô beíratni kívánja.
3. Az iskolafenntartó állapítja meg az iskola tannyelvét.
4. Azon kisebbségi állampolgárok, kik iskolát tartanak fenn, nem
kényszeríthetôk arra, hogy állami iskola építéséhez és fenntartásához
hozzájáruljanak. Ehhez képest azok a közösségek, melyekben a lakosság
többsége felekezeti iskolát tart fenn, nem kötelezhetôk állami iskola
építésére.
III. Megfelelô elôkészítés után, lehetô rövid idô alatt megoldandók még a következô kérdések:
1. A bucuresti-i róm. kat. és ref. egyházi épületek a zár alól
feloldandók és az erdélyi katolikus státusnak, illetve a református
egyházkerületnek visszaadandók, a zárlat idején kötött bérleti
szerzôdések hatályon kívül helyezése mellett.
2. A Mures-Turdától Odorheiuhoz csatolt 9 község hovatartozása
az érdekelt községek tanácsainak állásfoglalása alapján újból
eldöntendô.
3. Templom, iskola, temetô, házhely, sporttelep stb. célra
kisajátított ingatlanok a tulajdonosok birtokában és használatában
hagyandók, illetve adandók vissza, míg a kisajátítási határozatban
megjelölt céljukra tényleg igénybe nem vétetnek és fel nem
használtatnak.
4. A magyar állampapírok sürgôs beváltása.
5. Az agrárkisajátítási kötvények a kisajátítást szenvedôknek
hivatalból, minden formalitás nélkül kiadandók, a vételár befolyása
arányában, készpénzben, névértékben beváltandók és a törvényszerű
kamatok addig is fizetendôk.
6. A baccalaureátusi törvény revízió alá veendô.
7. Az altruista kölcsönnel terhelt ingatlanok a Curtea de Casatie döntéséig a tulajdonosok birtokában hagyandók.
8. A telepesek ügyei méltányosan rendezendôk.
IV.
A Néppárt és a Magyar Párt a fentiek alapján a választási
törvény 127. §-ában körülírt értelemben választási kartellt kötnek az
1926. május havában megtartandó választásokra nézve.
A Néppárt a Magyar Párttal közös listákon támogatja a Magyar
Párt központja által szabadon kijelölt képviselô- és szenátorjelölteket
az alábbiak szerint:
Arad megye
1
képviselô
4-ik helyen
1
szenátor
Bihor megye
2
képviselô
4-ik és 7-ik helyen
1
szenátor
Brasov megye
1
képviselô
2-ik helyen
–
szenátor
Ciuc megye
2
képviselô
2-ik és 3-ik helyen
1
szenátor
Treiscaune m.
2
képviselô
2-ik és 3-ik helyen
1
szenátor
Cluj megye
–
képviselô
– helyen
1
szenátor
Mures-Turda m.
2
képviselô
2-ik és 4-ik helyen
1
szenátor
Sătmar megye
1
képviselô
3-ik helyen
1
szenátor
Sălaj megye
1
képviselô
4-ik helyen
1
szenátor
Timis-Torontal m.
-
képviselô
– helyen
1
szenátor
Odorheiu megye
3
képviselô
1-sô, 3-ik és 4-ik helyen
1
szenátor
Összesen:
15
képviselô
10
szenátor
A fenti 15
képviselôn és 10 szenátoron kívül a Ciuc, Odorheiu és Treiscaune
megyékben a városi, községi és megyei tanácsosok által választandó 1–1,
összesen 3 szenátori hely szintén a Magyar Pártot illeti, mely e
helyekre ugyancsak központja által szabadon ejti meg a jelölését, s azt
a Néppárt teljes támogatásban részesíti.
A Magyar Párt teljes erejével támogatja a Néppárt listáját az összes vármegyékben.
Az ugyanezen alkalommal tartandó megyei választásokra nézve,
ugyancsak megállapodik a két párt a közös listán való együttműködésben
azzal, hogy a közös listára a Magyar Párt által kijelölendô jelöltek az
illetô vármegye magyar lakosságának lélekszáma arányában megfelelô
számban és ugyanilyen mérvben való érvényesülést biztosító sorrendben
vétessenek fel.
A Magyar Párt alulírott képviselôi e megállapodást azzal írják
alá, hogy azt a párt intézôbizottságának folyó hó 24-ére összehívott
intézôbizottsági ülésen elô fogják terjeszteni s csak ennek
jóváhagyásával válik a Magyar Pártra kötelezôvé.
Bucuresti, 1926. április 21.
Dr. gróf Bethlen György s. k. Octavian Goga s. k.
Dr. Sebesi János s. k. Const. Bucsan s. k.
Dr. Pál Gábor s. k.
Dr. Szele Béla s. k.
Dr. Gyárfás Elemér s. k.
A megállapodás sürgôs volt a kormánynak, mert már alig egy
hónapja volt a választásokig, de sürgôs volt nekünk is, mert április
23-ára össze volt híva Clujra elnöki tanácsunk és 24-re
intézôbizottságunk, melynek a párt választási magatartását illetôen
határoznia kellett.
A megállapodást Bethlen György felkérésére én referáltam az
intézôbizottságnak, mely – néhány felszólaló kérdéseire adott válasz
után – egyhangúlag s minden ellenvetés nélkül ratifikálta azt, megejtve
egyben a jelöléseket is a kartell szerint nekünk járó helyekre, melynél
Bethlen György teljes figyelemmel volt arra, hogy Bernády György és
Sándor József is megfelelôen jelöltessenek s személyi érzékenység ne
zavarja elsô föllépésünket.
A választások tényleg a legnagyobb egyértelműséggel folytak
le, s azokon a magyarság páratlan fegyelmezettségben és zárt egységben
vonult fel. Goga elgondolása szerint sok helyen kibontott és
körülhordozott piros-fehér-zöld zászló is kétségtelenül emelte a
hangulatot és mindenesetre bizonyítéka volt annak, hogy a kormánynak a
magyarsághoz való viszonyában lényeges enyhülés állott be.
Az egyezmény szerint 15 képviselôi és 13 szenátori hely
biztosíttatott nekünk, akik mind meg is választattak, kivéve a Satu
Mare-i szenátort, kinek helyét utólagos megkeresésre kénytelenek
voltunk a kormánynak átengedni.
A választásokon lelkes hangulatban részt vevô tömegeink s a
parlament megnyitására ünnepélyesen felvonuló tekintélyes képviselôi
csoport tagjai joggal remélték, hogy Averescu tábornok, a széles
látókörű, lovagias katona s a tárgyalások során oly megértônek és
barátságosnak ígérkezô Goga belügyminiszter kormánya rossz álomként
elfeledteti az elôzô uralom szenvedéseit és reális változást teremt a
velünk szemben tanúsított bánásmódban.
Keserű tapasztalatok
Ma sincs kétségem abban, hogy Averescu tábornok is, Goga is komolyan
vették a nekünk tett ígéreteiket s ezeket ôszintén beváltani óhajtották
– a segítségünkkel elért fényes választási siker inkasszálása után is.
Báró Villani akkori magyar követtôl hallottam, hogy Goga a választások
után is visszatért a paktum ratifikálásakor elôttem kifejtett
messzebbmenô törekvéseire s a magyar követtel úgyszólva félhivatalosan
közölte, hogy az erdélyi magyarsággal létesített megegyezést ki akarja
szélesíteni Magyarország és Románia egymáshoz való viszonyának minél
barátságosabbá tételére.
Goga azonban nem számolt azzal, hogy az erdélyi nemzeti párt
vezetôi nem fogják neki megbocsátani, hogy Erdélyben ôket a magyarság
szavazataival szorította kisebbségbe, s hogy az ellenzékbe került
liberálisok és Goga égisze alatt a parlamentben elôször jelentkezô
cuzisták a legélesebb soviniszta jelszavakkal indítanak támadást
ellene, hogy nekünk tett ígéretei beváltását megakadályozzák.
Hogy a régi királyságban Averescu miként vezette a
választásokat és ott tényleg megtörténtek-e az ellenzéki pártok által
felpanaszolt atrocitások, azt mi nem tudtuk ellenôrizni. De tudtuk azt,
hogy Erdélyben s legalábbis a magyarlakta vidékeken a választások
teljesen tiszták és szabadok voltak. A román parlamentben szokásossá
vált panaszokat az erdélyi választások ellen tehát az ellenzéki pártok
fel nem hozhatták. Kénytelenek voltak más taktikát választani. Magát a
velünk való megegyezést sem támadhatták akként, hogy ezzel nagy
hangulatot keltsenek, mert hiszen ôk maguk is keresték s a liberálisok
röviddel elôbb a közigazgatási választásokon élvezték is a velünk való
szövetkezés elônyeit. Kipécézték tehát a kormány listáján megválasztott
magyar parlamenti csoport két tagját, az ôsz Barabás Bélát és Szele
Bélát, s az ô személyükön keresztül igyekeztek a kormánynak
kellemetlenkedni.
Barabás Béla ellen a szenátusban a tekintélyes régi
királyságbeli politikust, Mironescut vonultatták fel, aki az egész
ellenzék helyeslése mellett követelte is a mandátum megsemmisítését, de
a viszonyokat nem ismerve, olyan vádakkal állott elô, melyeket könnyű
volt szétszednünk s így a támadás a szenátus nyugodtabb légkörében
aránylag könnyen kivédhetô volt.
A képviselôházban sokkal nehezebb volt a helyzet és feszültebb
a hangulat. Itt Pop Valer jelenlegi miniszter, akkor cuzista képviselô
és Voicu-Nitescu brasovi képviselô, a késôbbi nemzeti párti
igazságügy-miniszter vezették a támadást Szele Béla ellen, megmozgatva
az utcát és az egyetemi ifjúságot, s a sajtóban is erôs hadjáratot
indítva. Elôkeresték Szele Bélának s a szerkesztésében megjelenô
Brassói Lapoknak az 1916. évi háború idején írt cikkeit, azokat
mondatról mondatra idézték és boncolták, nem riadva vissza attól sem,
hogy az uralkodócsaládot bevonják a vitába, olyan viharos hangulatot
támasztottak, mellyel a kormány nem is mert, de aligha is tudott volna
szembehelyezkedni. A kormány idônyerésbôl bizottság elé terjesztette az
ügyet, de ez mit sem használt; végül is kénytelen volt tétlenül nézni,
hogy a többség megsemmisítse Szele Bélának, a paktum egyik
létrehozójának mandátumát.
A paktum által érdekeiben súlyosan sértett ellenzéki pártok az elsô támadással teljes sikert értek el: az Averescu-párt s a magyarság megkapta az elsô csorbát.
A kormánynak – hallgatásával bár – el kellett ismernie, hogy olyanokkal
szövetkezett, kiknek politikai magatartásáért a román közvélemény elôtt
nem vállalhatja a végsôkig menô szolidaritást; a magyarság pedig
elszenvedte az elsô csalódást, hogy a kormány – az írásos megegyezés
dacára – nem védte meg a parlamenti csoport egyik tagját olyan
magatartásáért, melyet 1916-ban tanúsított volna, vagyis akkor, mikor
nem Romániának tartozott állampolgári hűséggel.
S a két nagy román ellenzéki párt – a cuzisták aktív s egyes
többségiek passzív magatartása mellett – a megkezdett csapáson
továbbhaladva, késôbb is mindent elkövetett, hogy a kormány által
nekünk tett ígéretek beváltását elgáncsolja. Minden javunkra tett
intézkedést megobstruáltak s interpellációkkal eleve lehetetlenné
akarták tenni, hogy törvényhozási vagy akárcsak adminisztratív úton is
orvosoltassanak sérelmeink.
A közoktatási minisztériumban akkor is Anghelescu emberei
ültek, s a belügyben szintén liberális érzelmű volt a fôtisztviselôk
többsége. Ha Petrovici közoktatási minisztertôl vagy akár magától
Gogától ki is eszközöltünk egy-egy rendeletet, az a végrehajtás után
elsikkadt vagy színében úgy elváltozott, hogy rá sem ismertünk. A
nekünk személyesen elkötelezett Bucsan alminiszter rendelkezéseit pedig
egyszerűen elszabotálták a belügyminisztérium tisztviselôi.
Az iskoláinknak megígért államsegélyre a
pénzügyminisztériumban soha nem találtak fedezetet, holott Goga e
célból még külön ebédre is meghívta velünk együtt a közoktatási és
pénzügyminisztert, s ott Grozával együtt igyekeztek kollégáikat
érdekünkben engedékenységre hangolni.
Az elsô parlamenti ülésszak alig néhány hónapja után, 1927
elején a kormány már tudta szegény Ferdinánd király halálos betegségét,
s az ezzel kapcsolatosan várható nagy események a mi aránylag kisebb
jelentôségű problémáinkat másodsorba szorították, úgy, hogy 1927.
júniusig, mikor Averescu miniszterelnököt váratlanul félreállították,
alig néhány s aránylag jelentéktelen pontja ment teljesítésbe a nekünk
írásban tett ünnepélyes ígéreteknek, amint ezt a megállapodások
pontjainak figyelmes átolvasása után minden közéletünkben jártas egyén
megállapíthatja.
Ezzel szemben viszont – bármennyire ki is volt írásban kötve
parlamenti csoportunk akciószabadsága s bármily öntudatosan éltünk is e
jogunkkal a rövid parlamenti ülésszak alatt – közvéleményünk egy része
ellenfeleink rosszindulatú izgatásainak hatása alatt hajlandó lett
volna minket tenni felelôssé az Averescu-kormánynak egy év alatt tett
minden elhibázott intézkedéséért.
A kartell után
Ferdinánd király könyörtelen betegsége rohamosan haladt a vég felé,
s ez keresztezte Brătianu Ionel számításait, ki pártja népszerűségének
helyreállítása érdekében pár évre átengedte ugyan Averescunak a
kormányzást, de a trónváltozás s az általa kreált régenstanács
installálása idôpontjában maga akarta a hatalmat kezében tartani,
nehogy meglepetések érhessék. Averescut tehát formális lemondás nélkül
menesztették, sietve lejáratták az új választásokat, és sikerült még
meg is nyitni az új parlamentet egy-két nappal Ferdinánd király halála
elôtt. Mindennek lehetôségére egy évvel elôbb senki sem gondolhatott,
mert a király betegségének komolyságát csak késôbb ismerték fel az
orvosok.
Ezt azért kell így leszögeznünk, mert nyilvánvaló, hogy
objektíve csak akkor vádolhatnók Averescut és Gogát szószegéssel, ha ôk
tudták vagy tudhatták volna, hogy kormányzásuk csak egy évig fog
tartani, mely esetben természetesen rosszhiszeműség lett volna
ígéreteik beváltását halogatni, míg így joggal feltehették, hogy a
választási harcokban felkavart szenvedélyek lecsillapodtával,
nyugodtabb idôben megvalósíthatják programjuknak ezt a részét is, amire
meggyôzôdésem szerint meg is volt bennük a komoly szándék.
Közvéleményünk azonban nem nézhetett be a kulisszák mögé, és
csak azt látta, hogy Averescuék távoznak, de helyzetünkben az ígért
változás nem következik be. A paktum egyes pontjait nem ismerték, de
annyit tudtak, hogy jelentôs ígéretek tétettek, amibôl kevés valósult
meg s mindössze a párt akciószabadsága tekintetében állott be elônyös
szabadság. Éles támadások indultak meg tehát Averescu és Goga s pártjuk
ellen, sôt a paktum gondolata ellen is, s e támadások
minket sem kíméltek, akik e megállapodást létrehoztuk. Azt elfeledték,
hogy e támadásokat és kritikákat sem lett volna módjukban szóval és
írásban hangoztatniuk a paktum nélkül, mely ismét lehetôvé tette
számunkra a nyilvános közéleti tevékenységet, amit az elôzô kormány
annyira megbénított, hogy a párt a legszűkebb és legszükségesebb
vezetôségi üléseket sem tudta megtartani.
A barátságos megegyezés lehetôségébôl való keserű kiábrándulás
azonban csak az egyik hátrányos következmény volt. Ugyanakkor egy másik
erôteljes irányzat – a Bernády vezetése alatt álló reformcsoport – az
Averescu-paktumból kiindulva, közvéleményünknek azt szuggerálta, hogy a
szászok mintájára minden egyes kormánnyal meg kell egyeznünk, s minthogy kedvezô feltételeket csak olyanok hozhatnak, kiket a kormányhoz s pártjához bizalmas kötelékek fűznek, a kormányváltozással egyidejűleg s annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie,
az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat. Ezt
támogatni látszott az a precedens, hogy Ugron István is félreállott
Averescu kormányra jutásakor.
Ma, amikor már jobban ismerjük a román pártok életét s a
kormányváltozások hátsó rugóit, természetesen mosolyogva hallgatjuk ezt
az érvelést, 1927-ben azonban komoly férfiaknak volt ez meggyôzôdése.
Bethlen Györgynek soha nem évülô érdeme, hogy e törekvés
végzetesen káros voltát világosan felismerte s leküzdve az
alaptermészetében rejlô szerénységet, erôs és határozott kézzel
tartotta kezében a párt irányítását e válságos napokban. Helyzetét
megkönnyítette, hogy az 1927. évi választások a törvényben elôírt
legrövidebb idôre voltak kitűzve, s így mielôtt a párt állásfoglalása
kérdésében hosszabb viták indulhattak volna, megkötötte a német párttal
önálló kisebbségi jel mellett a választási megegyezést. A Bethlen
György által így elôkészített választási taktikát a párt
intézôbizottsága kénytelen volt ratifikálni, mert mindenkinek be
kellett látnia, hogy – már csak az idô rövidsége miatt is – más
orientáció praktikusan elô sem készíthetô. A liberális orientációjú
párttagok zúgolódtak, Bernády a pártból is kilépett, csoportjának egyes
tagjai – Bürger Albert, Orbán Balázs stb. – jelöltséget is vállaltak a
liberális listán a Magyar Párt ellen, melynek parlamenti csoportja,
részben a németeknek tett túlságos engedmények miatt is, de fôként a
liberálisok brutális eljárása következtében erôsen meggyengülve került
vissza a parlamentbe (1 szenátor, 8 képviselô), de a helyzet meg volt
mentve.
Véglegesen megbukott 1927. júniusban az az elv és elgondolás,
hogy a Magyar Pártnak választási taktikában, sôt még személyi
vezetésben is hozzá kellene idomulnia a mindenkori kormányokhoz, s
gyôzött az a felfogás – melyet ma már mindenki vall –, hogy pártvezetôségünk kiválasztásánál s esetleges lecserélésénél csak a saját belsô szempontjaink érvényesülhetnek s ugyanígy választási taktikánkat is mindenkor csak saját legjobban felfogott érdekeink szerint határozzuk meg esetrôl esetre.
E felfogás helyességét az események annyira igazolták s
közvéleményünk azt olyannyira magáévá tette, hogy amidôn egy év múlva,
az 1928. évi Maniu-féle választásoknál a németek ismét a kormány mellé
szegôdtek, a Magyar Párt teljesen önállóan ment a küzdelembe, s mert e
választások aránylag a legszabadabbak voltak, tisztán saját erejébôl 16
képviselôt és 6 szenátort vittünk be s ugyanezt az eljárást követtük
Iorga 1931-es, Vaida 1932-es és Duca 1933-as választása alkalmával is.
Tanulságok
Az 1923. október 23-iki Averescu-paktumot a politkai kényszerűség és
célszerűség diktálta. A paktum megkötésének ténye már magában is
lényegesen megenyhítette azt a feszültséget, mely addig súlyosan
megbénította a magyarság minden közéleti munkáját.
Meggyôzôdésem szerint a másik szerzôdô fél is komolyan vette a
paktumot, ôszintén rendezni akarta a magyar kisebbség problémáit s
ezzel külpolitikai sikereket is szeretett volna elérni.
Hogy az Averescu-kormány – Brătianu Ionel életében – nem
rendelkezett a hatalom teljével s emiatt kiadott intézkedéseit sem
tudta érvényesíteni, s hogy a hatalomról váratlanul távoznia kellett,
mielôtt ígéreteit beválthatta volna, az nagyon sajnálatos és hátrányos
volt, de lényegében nem cáfolt rá arra a felfogásra és lelkületre, mely
a paktumot tetô alá hozta.
Ami igazán fájdalmas és kiábrándító volt, s ami hosszú idôre
szétrombolta a magyarság lelkében hasonló barátságos kézfogások
lehetôségét, az Averescunak és fôként Gogának az a habozása, gyöngesége
s – mondjuk ki nyíltan – bátortalansága volt, melyet a két nagy román
párt által ellenünk rosszhiszeműen indított és soviniszta jelszavakkal
folytatott támadásokkal szemben tanúsítottak.
Ez az eljárás taktikai szempontból is elhibázott volt, mert
csak feltüzelte a támadókat és semmivel sem enyhítette, sôt fokozta
fellépésük élét s azt az ódiumot, melyet a paktum miatt a román
közvélemény elôtt rájuk akart sütni. Ha ehelyett bátran vállalják a
felelôsséget a velünk kötött megállapodásért s ezt megindokolják a
pódiumon is ugyanazokkal az érvekkel, melyeket bizalmas körben elôttünk
annyiszor hangoztattak, a saját helyzetük is könnyebb lett volna, a mi
közvéleményünk elôtt sem diszkreditálódott volna annyira a paktum
gondolata s a jövôre esetleg messzemenô együttműködések lehetôségeit
biztosították volna.
Az 1923. évi paktum reánk nézve mindenesetre értékes erkölcsi tôke, melyre mindenkor hivatkozhatunk annak igazolásául, hogy követeléseink nem teljesíthetetlenek, s hogyvelünk meg lehet barátságosan egyezni, ha jóindulatot mutatnak irántunk.
Az a mód, ahogy a két nagy román párt a paktumra rátámadt,
sajnálatosan igazolta, hogy a pártérdek hatása alatt mennyire szem elôl
tudják téveszteni az ország magasabb érdekeit, de viszont minket is
meggyôzött arról, hogy egyetlen – s nem éppen a legerôsebb – párttal
való szövetkezésünk nem megoldás, sôt ellenszenveket gyűjt a fejünkre.
Ez a szomorú tapasztalat indított arra, hogy békekészségünket az 1934. évi felirati vitában az összes párthoz intézzük s kérdéseink megvitatására közös
parlamenti bizottságot kérjünk. Sajnos ez az ajánlat ugyanúgy figyelmen
kívül hagyatott, mint más, hasonló jellegű felhívásaink, ami érthetô
is, mert egyik pártnak sem jelentett volna külön sikert és
erôgyarapodást a mi pacifikálásunk, amit nem pártérdek, hanem csak az
ország közérdeke követelt.
A paktum megszűnte után közvéleményünkben fellépô kiábrándulás
annyiban mindenesetre elônyös volt, hogy megerôsítette a párt
öncélúságába vetett hitet, alátámasztotta az önálló választási
állásfoglalást és elvette a kedvét egyes csoportoknak attól, hogy a
mindenkori kormányok felé való orientálódás propagálásával okozzanak
taktikai nehézséget a pártvezetôségnek.
Sajnálatos volna azonban, ha a kiábrándult hangulat annyira
erôt venne a lelkünkön, hogy egyszer és mindenkorra lehetetlenné tenne
bármely román–magyar politikai megegyezést.
Ilyen megegyezésre meggyôzôdésem szerint szükség van. Minél
elôbb és minél szélesebb keretben lehet azt megkötni, annál elônyösebb
lesz mindkét félre nézve.
Mindezeket azért írtam meg, hogy az 1923. évi paktum
tanulságai ne elriasztó, hanem okulást nyújtó s buzdító hatással
legyenek hasonló lelkülettôl áthatott, de az 1923. évinél tökéletesebb
és idôállóbb formában kötendô megegyezésre.
Gyárfás Elemér
Kiegészítés, illetôleg helyesbítés a ciuceai paktumot ismertetô cikkemhez
A ciuceai paktumot ismertetô "Elsô kísérlet" című tanulmányomban –
mely az erdélyi magyarság hatévi, 1921–1927. éveket felölelô küzdelmeit
ismerteti – emberi gyengeségbôl néhány hibás adat, ténybeli tévedés s
nem megfelelô beállítás csúszott be, melyekre barátaim jóindulattal
figyelmeztettek, s melyeket köszönettel helyreigazítok az alábbiakban:
1. Sándor József szenátortársam s a Magyar Párt örökös tiszteletbeli és aktív alelnökének szerepét és működését illetôen:
a) Sándor József parlamenti felszólalásaiban s egyéb
közéleti magatartásában mindenkor a pártvezetôség utasításainak és
intencióinak megfelelôen s az egyházak vezetôivel egyetértésben járt
el.
b) Sándor József az Averescu-paktum ellen azért foglalt
állást, mert az Averescu-párt programját és e párt sibiui kongresszusán
elhangzott nyilatkozatait s ott hozott határozatait nem tartotta a
magyarság érdekeivel összeegyeztethetôknek.
c) Sándor Józsefet a pártelnökség kérdésében s
személyes kérdésekben való más megnyilatkozásaiban nem személyes
ellenszenv vagy indulat, hanem elvi, tárgyi és gyakorlati meggondolások
vezették.
2. Szele Béla barátomat, a Magyar Párt brasovi tagozatának elnökét illetôen:
a) az 1922. évi képviselôválasztások elôtt báró Jósika
Sámuel akkori elnökünk megbízásából Szele Béla tárgyalt Maniu Gyulával
az együttműködés érdekében, mely tárgyalásai részleteirôl ô maga
szándékozik általa alkalmasnak ítélendô idôben a közvéleményt
tájékoztatni.
b) Az 1926. évi választási kartell elôkészítésére
Bethlen György nem egyedül nekem, hanem Szele Bélának is megbízatást
adott, melynek alapján együtt utaztunk le Bucuresti-be és nem én
egyedül, hanem ketten készítettük elô az Averescu-párt képviselôinél a
választási kartellt.
Hálás vagyok barátaimnak, hogy tévedéseimre figyelmeztetve módot adtak ezek helyesbítésére.
Bernády György
Megjegyzések az "Elsô kísérlet"-hez*
Mindenekelôtt hálásan köszönetet mondok Gyárfás Elemér barátomnak
azért az engem mélyen lekötelezô figyelméért, amelyet a Magyar
Kisebbség nemzetpolitikai szemle f. évi 2–3. számaiban megjelent
tanulmánya különlenyomatának címemre való megküldésével tanúsítani
szíves volt. Egyben jóindulatú bocsánatát is kérem, hogy az alábbiakban
néhány megjegyzést fűzök nemcsak a közleményébe becsúszott tévedések
helyreigazítása és a történeti igazság helyreállítása érdekében, hanem
különösképpen azért, mert legjobb meggyôzôdésem szerint ma nem azt az
idôt éljük, amikor megelégedhetünk azzal, hogy a mindannyiunkat
egyaránt terhelô felelôsséget a magunk mentesítése érdekében a másik
vállára hárítjuk át.
Mindenért, ami történt, és mindenért, aminek meg kellett volna
történnie, de meg nem történt, illetve elmulasztatott, valamennyien
együttesen és külön-külön személyesen egyaránt felelôsek vagyunk. Az
egyik felelôs azért, amit tett, amit csinált, a másik azért, amit
tenni, csinálni elmulasztott. Nem mentesít a felelôsség alól senkit az,
hogy tétlenül nézi azt, amit mások tesznek vagy elmulasztanak. Ne
gáncsoljunk, ne bíráljunk és különösen ne ítélkezzünk ok és alap
nélkül, de ösztönözzük, buzdítsuk, támogassuk valamennyien jó
testvérekhez illô módon egymást, hogy eredményeket érhessünk el és
siker koronázza jóra való törekvéseinket. Kerüljük mindazt, ami éket
üthet közibénk, elválaszthat egymástól, és a legbuzgóbb igyekezettel
ragadjuk meg mindazt, ami összehoz bennünket és egyesíti a – fájdalom –
még így is eléggé gyenge erôinket.
Mielôtt Gyárfás Elemér barátom szóban forgó közleményében
foglaltakra térnék, futólag arról teszek említést, hogy a kisebbségi
életünk elsô idején néhai báró Jósika Sámuel, akihez elôbb alig volt
személyes kapcsolatom, több ízben magához hívatott és elbeszélgetett
velem az itteni magyarság megszervezésérôl és a velem kapcsolatos
elgondolásairól, amelyek azonban sohasem jutottak a megvalósulás
stádiumába. Azt követôleg, hogy báró Jósika Sámuel irántam tanúsított
érdeklôdésének híre kelt, mindinkább éreznem kellett, hogy mennyi
irigység és gyűlölség lakozik az emberekben, hogy milyen könnyelműen és
felelôsség nélkül gyanúsítják és rágalmazzák az emberek embertársaikat
és nemritkán saját legjobb barátaikat is.
*
Amidôn meglepetésszerűen véget ért az elsô Averescu-kormány uralma
és 1922. év elején Brătianu Ionel kormányelnöksége alatt országszerte
megindult a választási küzdelem, a pártközponttól azt az értesítést
kaptam, hogy akár a Miercurea Niraj-i, akár Odorheiu megye bármelyik
kerületében vállalhatom a jelöltséget. Én az elôbbi mellett döntöttem,
és a Miercurea Niraj-i kerület képviselôjelöltségét vállaltam.
Heteken át tartó hideg téli korteskedés után 1922. év február
havának 26-án elérkezett a képviselôjelölés ideje, amikor, amint
Gyárfás Elemér is mondja, a posszibilis helyeken egyetlen magyar jelölt
ajánlási ívének kivételével, valamennyi magyar jelölt íve
visszautasíttatott.
Az a jelölt, akinek ajánlási ívét elfogadták, én voltam,
akinek a liberális párti jelöltökön kívül egy román nemzeti párti
ellenjelölttel is meg kellett küzdenem. Hármunk közül, hála a Miercurea
Niraj-i kerület magyar választóinak, én kerültem ki gyôztesként a
választási küzdelembôl.
Azzal, hogy a választási küzdelem milyen fáradságos,
gyötrelmes volt, alig törôdött valaki, a legtöbben jámbor meséket vagy
otromba mendemondákat költöttek, illetve terjesztettek. Arról, hogy az
én ajánlásomat is visszautasította a választási elnök, Russu járásbíró
úr, arról a hajszáról, lótás-futásról, amelyet az ajánlók számának
kiegészítése érdekében végig kellett szenvednem, arról, hogy miféle
keserves küzdelem árán erôszakoltatott ki végül is az ajánlás
elfogadása, csak azoknak volt és van fogalmuk, akik velem együtt
küzdötték végig a választást megelôzô nehéz idôket.
Maga Gyárfás Elemér barátom is beállott mesemondónak, azt
állítván, hogy "Bernády Györgynek az alkotmányozó országgyűlésbe való
bejutását Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette s felismerve
elvitathatatlan taktikai kvalitásait, ôt pártja és a magyar kisebbség
között összekötô kapocsnak tekintette és ilyenként is igyekezett felhasználni.
Tôle várta Brătianu az itteni magyarság pacifikálását s az új uralomba
való beilleszkedésének elôsegítését. Bernády e várakozásnak igyekezett
eleget is tenni, s elsô parlamenti felszólalásában – mely magyar
oldalon sok éles kritikát váltott ki – megkísérelte a maga személye és
az általa képviselt magyarság számára a többségnél bizalmat ébreszteni
és kedvezôbb légkört teremteni."
Mibôl következteti, honnét tudja, mi alapon állítja Gyárfás
Elemér barátom azt, hogy Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette az én
megválasztásomat? Fel kell vetnem ezt a kérdést, mert a Gyárfás Elemér
barátom állításával aligha egyeztethetô össze az a tény, hogy egy
nemzeti pártin kívül egy liberális ellenjelölttel is meg kellett
küzdenem, hogy Russu járásbíró úr és nem egy, a közigazgatási
apparátusból kikerült tisztviselô az én ajánlásomat két ízben is
visszautasította és annak ellenére, hogy az ajánlók száma jóval
meghaladta a törvény által megkövetelt számot, a járásbíró úr az
ajánlók névsorának igen tekintélyes számú ajánlóval való kiegészítését
rendelte el. Ha Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette az én
megválasztásomat, miért kellett nekem és barátaimnak azt a gyötrelmes
hajszát, herce-hurcát az ajánlók két ízbeni kiegészítése érdekében
végigszenvednünk, és miért kellett azt követôleg nekem az ajánlat
elfogadásáig azt a közelharcszerű küzdelmet végigkínlódnom?
Nem tudom, honnét ismeri Gyárfás Elemér barátom Brătianu Ionel
irántam táplált hajlandóságait olyan minuciózus pontossággal, mibôl
állapította meg, hogy Brătianu Ionel engem a maga bizalmával és barátságával volt
szíves kitüntetni. Miután azonban soha nem szerettem idegen tollakkal
ékeskedni, teljes határozottsággal kijelentem, hogy Gyárfás Elemér
forrásai az én ôszinte sajnálatomra nem hitelesek és azért az ezekbôl
levont következtetései ugyancsak szigorú felülvizsgálatra szorulnak.
Tájékoztatásul csak arról teszek említést, hogy a mennyország kapui
könnyebben megnyílnak a hozzám hasonló halandók elôtt, mint Brătianu
Ionel ajtai.
Tudja-e Gyárfás Elemér barátom, hogy a választási küzdelemben
szerzett súlyos meghűlés következtében már az 1922. évi április 10-én
tartott parlamenti beszédemet is holt betegen mondottam el, illetve
olvastam fel, hogy ezt követôen már a válaszfelirat átnyújtása napján
hazautazni kényszerültem, és hogy ezt követôleg több mint egy éven át
az ágyat nyomtam és ezért Bucuresti-ben az 1923. év késô ôszéig többé
meg sem fordulhattam?
Mit gondol Gyárfás Elemér barátom, hol és hogyan ismerhette
fel Brătianu Ionel az én taktikai kvalitásaimat, mi alapon szemelt ki
engem pártja és a magyar kisebbség közötti összekötô kapocsnak? Mikor
és hogyan igyekeztem én, a tehetetlen beteg ember Brătianu Ionel –
általam el sem képzelt – várakozásainak megfelelni?
Majd ezeket mondja Gyárfás Elemér barátom: "Bernádynak
különleges helyzetet biztosított magyar oldalon az, hogy állítólag
bizalmát bírta gróf Bethlen Istvánnak, ki ôt látta volna legszívesebben
Jósika Sámuel báró halála után a Magyar Párt elnöki székében. Bethlen
István ekkor már erôs kézzel intézte Magyarország külpolitkáját, s ma
már nyilvánvaló, hogy Bernádyhoz ôt nem is annyira egyéni rokonszenv
fűzte, mint inkább az a feltevés, hogy Bernádynak Brătianu Ionelhez
kiépített kapcsolatai révén sikerülni fog a két ország külpolitikáját
is közelebbre hangolnia." Arról, hogy nekem milyen kapcsolataim voltak
Brătianu Ionelhez, az elôbb nyíltan és ôszintén beszéltem, ugyanezzel a
nyíltsággal és ôszinteséggel mondom azt, hogy talán mégsem ildomos
Bethlen István grófról akkora felületességet és naivitást feltételezni,
amilyennel Gyárfás Elemér barátom Bethlen István grófot az elôbb
idézett sorok rendén – enyhén szólva – meggyanúsítja. Közben elmondja
Gyárfás Elemér barátom, hogy az 1922. május 28-án megejtett
pótválasztáson Sándor József és Zima Tibor kamarai képviselôkké
választattak. Majd pedig arról tesz említést, hogy a háromtagú
képviselôi csoport rövidesen sajátságos és fölötte sajnálatos helyzetbe
került, mert Zima Tibor fôként helyi, aradi jellegű ügyek elintézésére
kényszerült, Sándor József és Bernády György pedig egymás céljait
keresztezte és befolyását gyöngítette, aminek folytán az alkotmányozó
országgyűlés magyar tagjai sajnos teljességgel képtelenek voltak
megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni az akkori irányzatot és
megenyhíteni a végsôkig feszült atmoszférát, mely minden értékünket
tökéletes elpusztítással fenyegette.
Amikor Sándor József és Zima Tibor beválasztattak a kamarába,
én már réges-régen nyomtam – amint az elôbb már említettem – az ágyat.
Betegség miatt több mint egy éven át egyáltalában nem, majd késôbb csak
nagy ritkán látogathattam a kamara üléseit. Én tehát aligha vagyok
azzal a váddal jogosan illethetô, hogy elmulasztottam megváltoztatni
vagy akárcsak feltartóztatni azt az akkor uralkodó áramlatot, illetve
enyhíteni a minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegetô
atmoszférát.
De nem terheli a szóban forgó vád Sándor József és Zima Tibor
képviselôtársaimat sem, mert az akkori bucuresti-i helyzettel ismerôs
jóhiszemű ember nem gondolhatott arra, hogy a két, a legteljesebb
izoláltságban levô képviselô, akiket méghozzá a legellenségesebb
indulat környezett, képes lett volna az uralkodó irányzatot
megváltoztatni avagy a végsôkig feszült atmoszférát enyhíteni.
Elismerem én is, hogy Sándor József képviselô elvitathatatlan
érdeme az, hogy nem kerülhettek magyar részrôl való tiltakozás nélkül a
román törvénytárba "mindazok a törvények – élükön az alkotmánnyal –,
melyek ránk nézve jogfosztást, hátrányt, másodsorba helyezést, anyagi
veszteséget hoztak", de ezzel szemben a leghatározottabban állítom,
hogy a Gyárfás Elemér által a legrosszabb taktikának mondott
bifurkációról, a két arcvonalon való hadakozásról, amelyet Gyárfás
állítása szerint a két politikus, Sándor József és Bernády György
testesítettek meg – komolyan beszélni sem lehet. Hiszen Bernády az
alkotmányozó országgyűlésnek elsô, majdnem kétévi munkájában alig vett
részt, aminek folytán Sándor József és Bernády György ez idôben sem
egymás ellen, sem egymás mellett nem harcolhattak.
De még ha nem is lettem volna két éven át beteg, ha nem is
lettem volna ez idô alatt kénytelen a törvényhozás munkájától távol
maradni, ildomos-e, szabad-e a sikertelenségért való felelôsséget abban
a formában Sándor József és az én nyakamba varrni, amint azt Gyárfás
Elemér barátom teszi? Ért-e valaha a Magyar Párt parlamenti csoportja
még a legnépesebb korszakában is különb eredményeket el?
Majd arról beszél Gyárfás Elemér barátom, hogy minô nehéz
helyzetbe jutott politikánk már az alkotmány-törvény parlamenti
tárgyalása során, és rámutat arra, hogy "ebben a légkörben vetôdött fel
a Brătianu Ionel és Bethlen István bizalmát és barátságát egyaránt élvezô Bernády György elnökjelöltsége, ami
ellen Sándor József élesen állást foglalt, s hogy a tervet végül is
sikerült megbuktatni, abban talán nem csekély része volt éppen annak,
hogy Bernádyt felülrôl mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre. A
közvélemény szereti, ha az az illúziója lehet, hogy tôle függ sorsának
irányítása, s diktátumot csak a vele kapcsolatban álló, saját maga
által vállaira emelt vezértôl fogad el."
"Bernády elnökjelöltségének kudarca így elsô önálló lépése volt az öncélúsága tudatára ébredt erdélyi magyarságnak!"
Nem akarok az elôbb idézetteket illetôen Gyárfás Elemérrel
vitába bocsátkozni, az én emlékezetem szerint azonban más volt az
események idôrendje, elôbb az ún. ciuceai paktum köttetett meg s csak
azután került komolyan szóba az én elnökjelöltségem. Arról sem akarok
beszélni, hogy Brătianu Ionelnek milyen mérvű barátságát és bizalmát sikerült nekem megnyerni,
hozzá való kapcsolataimat illetôleg teljes tájékoztatást nyújt az, amit
a vele való érintkezéseimet illetôen elôbb már elôadtam. Ildomtalannak
tartanám gróf Bethlen Istvánhoz való viszonyom feszegetését is, és
ezért csak annyit mondok erre vonatkozólag, hogy gróf Bethlen Istvánnak
lett volna módja, ha olyan nagyon akart volna, az itteni magyarság
dolgaiba beleelegyedni, amiként azt Gyárfás Elemér barátom állítja,
atyafiságos, baráti és egyéb összeköttetései révén érvényt szerezni a
maga óhajtásának.
Gyárfás Elemér szerint: "Jósika Sámuel elnökségének utolsó fél
évében és Ugron István vezetésének elsô másfél évében súlyos lelki
válságba jutott az itteni magyarság, melybôl kivezetô út semerre sem
látszott. Az 1922. évi alkotmányozó országgyűlésbôl ténylegesen ki
voltunk rekesztve, mert az a csoport, amelyet beküldeni szándékoztunk,
s amely ott minket megfelelôen képviselhetett volna, az 1922. február
26-iki jelölési eljárással majdnem utolsóig visszautasíttatott."
"Akik bejutottak a parlamentbe, részben nem rendelkeztek a
technikai felkészültséggel, részben – ez volt még a súlyosabb baj –
homlokegyenest ellenkezô úton és módszerekkel igyekeztek a rájuk bízott
ügyet védeni, érvényesíteni, s így elôbbre jutás helyett a teljes
kettészakadás és a két nagy román párt – a liberálisok és nemzetiek –
ideológiája és taktikája szerinti széttagolódás fenyegetett, ami
viszont a magyarság belsô életében fájdalmas szembeállásokra vezetett
volna."
"A pártvezetôség képtelen volt a parlamenti képviselet útján
saját felfogását, panaszait és kívánságait hallhatóvá tenni, és az
érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata szavaztatott meg
anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolhatták volna ezek
szövegének kialakítására."
"A két nagy román párt bármelyikéhez való csatlakozás tervét
tehát – bármennyire is erôltette az egyiket Bernády, a másikat Sándor
József – a magyarság egyetemével lehetetlen lett volna elfogadtatni,
erôszakolása a nehezen megteremtett egység szétrombolására vezetett
volna, s így más megoldást kellett keresni."
"A tanácstalanságnak és iránykeresésnek e nehéz hónapjaiban
terelôdött magyarságunk néhány vezetôjének figyelme Averescu
tábornokra, akinek itteni kérdésekben Goga volt a reprezentánsa. Ez az
orientálódás összetalálkozott Averescunak és Gogának hasonló
törekvéseivel."
Itt most már megállok rövid idôre és figyelmen kívül hagyom a
magam majdnem két éven át tartott betegségét és azt a kérdést intézem
Gyárfás Elemér barátomhoz, hogy mit tett a pártvezetôség a maga
felfogásának, panaszainak, kívánságának a parlamenti képviselete útján
való hallhatóvá tétele érdekében. Hogyan és mikor hívta fel a
pártvezetôség a párt parlamenti képviseletét arra, hogy igyekezzék
odahatni, hogy az érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata ne
szavaztassék meg anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolja
ezek szövegének kialakítására?
Én a magam részérôl egyetlenegy esetben sem kerestettem meg
ilyen irányban a pártvezetôség által, lehet, hogy betegségem miatt
mellôztettem. De milyen címen tehetô e tekintetben szemrehányás Sándor
Józsefnek, akinek épp ily irányú működését jelezte Gyárfás Elemér elôbb
"elvitázhatatlan történelmi értékűnek", és akinek az elôbb még
"elvitázhatatlan érdemének" tudta be Gyárfás Elemér azt, hogy mindazok
a törvények – élükön az alkotmánnyal –, melyek reánk nézve jogfosztást,
hiányt, másodsorba helyezést, anyagi veszteséget hoztak, nem
kerülhettek a magyarság tiltakozása nélkül a román törvénytárba?
Zima Tibor, a harmadik magyar párti képviselô, aki iránt én
mindvégig meleg barátsággal, ôszinte megbecsüléssel viseltettem, sem
tett nekem soha, még felgyógyulásom után sem említést arról, hogy a
pártvezetôség által a fent jelzett irányban valaha megkerestetett
volna.
Mi alapon panaszkodik tehát Gyárfás Elemér barátom amiatt,
hogy a pártvezetôség képtelen volt parlamenti képviselete útján saját
befolyását, kívánságait, panaszait hallhatóvá tenni és az érdekeinket
sértô törvények enyhébb formában való kialakítására befolyást
gyakorolni?
Miféle bizonyítékai vannak Gyárfás Elemér barátomnak e
tekintetben, és mely bizonyítékok alapján állítja közleménye rendén
többször is olyan kategorikus határozottsággal azt, hogy Sándor József
a nemzeti párthoz, én pedig a liberális párthoz való csatlakozást
erôltettük? Avagy mindezekre a panaszokra, gyanúsításokra csak azért
volt szükség, hogy ez úton igazoltassék a Néppárt képviselôivel való
tárgyalás nélkülözhetetlen szükségessége?
Ezt követôleg, amint Gyárfás Elemér közleménye rendén
olvasható, megindultak a paktumtárgyalások, amelyekrôl úgy gondolom,
hogy csak a beavatottak tudtak. Furcsának találom az egész dologban
azt, hogy Gyárfás Elemér azalatt, amíg bennünket amiatt vádolt, hogy a
Magyar Pártnak a nemzeti, illetve liberális párthoz való csatlakozását
erôltetjük, ô maga a társaival együtt a Magyar Pártnak a legnagyobb
titokban egy, a két elôbbi román pártnál sokkal gyengébb román párthoz
való csatlakozását készíti elô.
A tárgyalások elég gyors menetben haladtak, és október hó
23-án el is készült a paktum szövege, amelynek létrejöttét másnap már
lakomával ünnepelték meg.
Az 1923. év október havának végén a betegségem után elsô ízben
lábadozó állapotban Bucuresti-ben voltam, és október 31-én délelôtt
Gyárfás Elemérrel és több társával találkoztam az Athénée Palace Hotel
halljában. Rövid pár perc múlva Gyárfás Elemér egy több ívre terjedô
írást adott át azzal, hogy fussam át és nyilvánítsak azt illetôen
véleményt. Az átadott írás olvasása közben pedig azt kérte, hogy
siessek, mert Bucsan Constantin a paktum aláírása céljából minden
percben megérkezhetik.
A meglepetéstôl alig felocsúdva futottam át a nekem olvasásra
átadott írást, és hirtelen Târgu Mures város kultúrpalotáját ajánlottam
a barátom figyelmébe, közben azonban máris jelentkezett Bucsan
Constantin úr.
Ha ezt bekapcsolódásnak lehet mondani, ám tekintsük ezt bekapcsolódásnak vagy a ratifikálásban való részvételnek.
Én anélkül, hogy erre kötelezettnek éreztem volna magamat,
vállaltam a legmesszebbmenô szolidaritást, csitítani, megnyugtatni
igyekeztem az elégedetleneket, a türelmetlen és nem éppen jóakaratú
kritikusokat, mert nekem az volt és ma is az a véleményem, hogy mindaz
feltétlenül kötelezô reám nézve, ami a magyarság nevében az illetékesek
által aláíratott, még ha az aláírás az én megkérdezésem, hozzájárulásom
nélkül is, de szabályszerű formában történt.
Még aznap hazautaztam, és november 23-áig nem találkoztam
barátaimmal. Az egyházkerületi közgyűlésen közölte velem Grandpierre
Emil, hogy vasárnap, november 25-én Averescu tábornok úr Ciuceára
érkezik és ott szeretne a ciuceai paktum aláíróival megismerkedni.
Kapcsolatosan azt panaszolta, hogy sem Ugron István elnök, sem gróf
Bethlen György elnökhelyettes nem szándékoznak Ciuceára menni. Én
Grandpierre Emil barátom kérésére megkíséreltem Ugron Istvánt
rábeszélni. Tagadó válasza kapcsán ekkor tett Ôexcellenciája elôttem az
én elnökjelöltségemrôl elsô ízben említést. Majd gróf Bethlen Györgyöt
kíséreltem meg a kiutazásra rábeszélni, de vele sem tudtam minden
igyekezetem ellenére semmire sem menni.
Mindezeket közöltem Grandpierre Emillel, aki ezt követôen
engem kért, hogy menjek velük. Én arra való hivatkozással, hogy sem a
paktum elôkészítésében nem vettem részt, sem azt alá nem írtam,
megtagadtam kérésének teljesítését. Végre hosszas rábeszélés után azzal
a feltétellel vállalkoztam a kimenetelre, hogy a paktumhoz
hozzászólhatok. Engem Grandpierre Emil barátom nem meghívott a ciuceai
ebédre, hanem kérve kért arra, hogy azon részt vegyek.
Az "ebéden", amint Gyárfás Elemér a szóban forgó közleményében
írja, "Goga mint házigazda köszöntött minket, mire Grandpierre
válaszolt magyarul, ezután Averescu tábornok mondott néhány
meleg és komoly szót, végül Bernády ismertette hosszú beszédében saját
elgondolását a románság és a magyarság viszonyáról".
A történeti igazság kedvéért kötelességszerűen azzal egészítem
ki az elôbb idézetteket, hogy Ciuceán elmondott beszédem tényleg hosszú
volt és különösen hosszúra nyúlott azért, mert Groza Péter barátom a
magyar nyelven elmondott beszédet mondatról mondatra románra volt
szíves fordítani. Ugyancsak a történeti igazság érdekében kapcsolatosan
említést teszek arról is, hogy én e beszédemben nem a románság és a
magyarság viszonyáról értekeztem, hanem kizárólag a paktumban
foglaltakról beszéltem, hol kritizálva, hol elismeréssel szólva, úgy,
amiként az a paktum vonatkozó részéhez illett.
Mindjárt a felszólalásom elején kifogásoltam azon
rendelkezéseit a paktumnak, melyek szerint mindkét párt képviselôi és
szenátorai egy parlamenti egységet voltak alkotandók, a Magyar Párt
csak a parlamenten kívül tartotta volna meg a maga szervezetét, nevét
és egyéniségét s a Magyar Párt a vezetés egységének érdekében
kötelezettséget vállalt arra, hogy a Néppárt elnökének a program
keretén belül adott utasításait elfogadja. Majd végigmentem a
Grandpierre barátomtól kézhez kapott és ott mindjárt visszaadott paktum
szövegén, pontról pontra megtettem a magam észrevételeit, és
kijelentettem, hogy a paktum rendelkezéseit arra való tekintettel, hogy
az már alá van írva, magamra nézve kötelezônek elismerem, de kértem,
hogy a paktum szövege az elsô kedvezô alkalommal az általam
mondottaknak megfelelôen megváltoztattassék. Végül pedig megköszönve a
háziasszony és háziúr szíves vendéglátását, alázatosan bocsánatot
kértem azért, hogy ebédjük rendjét megzavarni merészkedtem.
A paktumnak a Magyar Párt által való "burkolt formában"
történt ratifikálásáról nincs szavam, hanem újólag azt mondom, hogy a
paktum szövegezésében nem vettem részt, azt alá nem írtam, de annak
folytán, hogy a Magyar Párt nevében íratott alá, magamra nézve kötelezô
erejűnek ismertem el, annak ellenére, hogy ma sincs tudomásom arról,
hogy kik és mikor bízták meg a paktum aláíróit a paktum megkötésével,
hogy tulajdonképpen kik is lettek a paktum megkötésével megbízva.
A továbbiakban azt mondja Gyárfás Elemér: "Bernády Györgyöt az
akkori pártvezetôség bevonta a paktum ratifikálásának formaságaiba és
meghívatta az 1923. november 25-iki ciuceai ebédre, noha Bernády nem
vett részt a paktum elôkészítésében s nem szerepelt annak aláírói
között a tárgyalások egyik fázisában sem. Ez akkor így látszott
helyesnek, hogy a Sándor József oldaláról várható erôs támadásra
tekintettel, legalább a hátunk Bernády felé fedezve legyen."
"Bernády azonban a paktum megkötése után is fenntartotta és
ápolta azokat az összeköttetéseket, amelyeket a kormányon levô
liberális párt és Brătianu Ionel felé már korábban sikerült
kiépítenie."
Az elôbb idézettekre való utalással, annak ismételten való
elismerése mellett, hogy nem vettem részt a paktum elôkészítésében és
nem szerepeltem annak aláírói között a tárgyalások egyik fázisában sem,
újólag kénytelen vagyok kijelenteni, hogy engem nem vont be a
pártvezetôség a paktum ratifikálásának formaságaiba sem, proprio motu
mutatta meg Bucuresti-ben 1923. október 31-én Gyárfás Elemér a paktum
szövegét és engem nem is hívatott meg a pártelnökség az 1923. november
25-iki ciuceai ebédre, mert amint már elôbb említettem, Grandpierre
Emil barátom felkérésére én kértem, kapacitáltam a pártvezetôség
tagjait, Ugron Istvánt és gróf Bethlen György urakat arra, hogy a
ciuceai ebédre kimenni szíveskedjenek, és csak amikor ôket a
kimenetelre rábírnom nem sikerült, fordult Grandpierre ismételten azzal
a kéréssel hozzám, hogy akkor legalább én menjek ki. Azt, hogy ô milyen
intencióval kért engem a kimenetelre, nem tudom, lehet, hogy ô is csak a hátát akarta fedezni felém.
Nem tagadom, hogy én a paktum megkötése után is ápoltam és
fenntartottam – fájdalom, lábadozó állapotom miatt még mindig nem a
megfelelô és kellô intenzitással – azokat az összeköttetéseket,
melyeket a kormányon lévô liberális párt és korábban Brătianu Ionel felé kiépítenem sikerült.
Senki sem tiltotta meg nekem azt, de másnak sem, hogy
érintkezzünk a liberális pártból alakult kormány tagjaival és azok
közegeivel. Nemcsak én érintkeztem, de Gyárfás Elemér és igen sok más
barátom is érintkezett velük, valahányszor szükségét láttuk annak,
pedig közülünk a legtöbben nem is voltak képviselôk, akik ezzel a
kötelezettséggel vállaltuk a megbízatást.
Különösnek tartom Gyárfás Elemér barátomnak ezt a kifogását,
annál is inkább, mert, mint mondám, ô is érintkezett ebben az idôben is
a kormányférfiakkal és közegeikkel, miután éppen ebben az idôben voltak
a leghangosabbak a falvaink a falusi nép teherbíró képességét messze
meghaladó iskolaadók önkényes és kíméletlen behajtása miatt. Hová
mehettünk volna ezekkel és más hasonló panaszokkal? Vártunk volna velük
addig, amíg a Néppárt kormányának ideje megérkezik majd?
Nem dicsekvésképpen említem, hogy éppen ezen eléggé sűrű
közbenjárásaim révén értem el végül is azt, hogy boldog emlékű I.G.
Duca belügyminiszter úr az általam képviselt törvényes álláspontra
helyezkedve végül is megtiltotta a községi elöljáróságoknak azt, hogy
ezen a címen tovább gyötörjék a falusi népet.
Arról, hogy hány milliót jelentett ez évenként a magyar népnek, most nem beszélek.
E helyen emlékeztetem Gyárfás Elemér barátomat arra a viharra,
amelyrôl közleményében futólag ô is megemlékszik, s melynek
következményeként a Párt intézôbizottsága egy négytagú bizottságot
küldött ki Bucuresti-be a Tătărescu belügyi alminiszter úrral való
tárgyalás céljából. Ez a bizottság, amelynek tagjai gróf Teleki
Arcthur, Zágoni István, ha jól emlékszem Török Andor és én voltunk, két
napon át tárgyalt ott az alminiszter úrral, megtette a maga jelentését,
amelyet az intézôbizottság tudomásul vett anélkül, hogy bárkit is
pellengérre állított volna!
De emlékezetébe idézem Gyárfás Elemér barátomnak azt is, hogy
közleményében írja, hogy Tătărescu az 1924. június 11-iki sikertelen
kísérlet után egy évvel, 1925 ôszén kisebbségi kérdésrôl folytatott "korábbi megbeszéléseinkre"
hivatkozva felkérte ôt, hogy dolgozza ki a magyarság ama fôbb
kívánságait, amelyek teljesítése alapján helyzetünket nyugvópontra
lehetne juttatni.
Mirôl tesz ez a néhány szó tanúságot, ha nem arról, hogy ô is
érintkezést tartott fenn Tătărescu alminiszter úrral? Avagy csak neki
és másoknak szabad volt és csak nekem volt tilos?
Nem akarom szó tárgyává tenni azt sem, hogy a magyarság
érdekeinek védelme és a más pártokkal szemben figyelmen kívül soha nem
hagyható pártközi etika parancsa okvetlen megkövetelte Ugron István
elnöktôl azt, hogy a párt valamennyi szervének és összes tagjának
mellôzésével és meghallgatása nélkül felmondja az 1926. február 1-én a
Néppárttal kötött politikai paktumot, valószínűleg csak azért, mert a
Magyar Párt a néhány nap múlva megejtendô közigazgatási választás
alkalmából egy kizárólag ezen választásra szóló egységet volt a
liberális párttal kötendô.
*
Mielôtt az ún. ciuceai paktumtól és annak szereplôitôl búcsút
vennék, még egyszer hálásan ôszinte köszönetet mondok Averescu marsall
úrnak, kormánya valamennyi tagjának, de fôként Goga Octavian
kultuszminiszter úrnak mindazért a jóért, amivel a legnehezebb idôben
voltak az én fajtestvéreim iránt.
Most már áttérek a "liberális paktum"-ra.
Gyárfás Elemér barátom a továbbiakban írja: "Lovagiatlanság
lenne feltételezni, hogy Bernády visszaélt a pártvezetôség bizalmával s
közölte volna a liberális párttal a paktum tartalmát. Erre, úgy hiszem,
nem is lett volna szükség, mert hiszen Brătianu Ionelnek módjában
állott – akár a kabinetiroda útján is – betekintést nyerni a paktum
szövegébe."
"Bernády mindenesetre annyit megtett, hogy a kormány
tagjaival folytatott tárgyalásai során erôteljesen szorgalmazta a
liberálisoknál éppen azoknak a kívánságoknak önkéntes teljesítését,
amelyeket Averescuék is vállaltak a paktumban. Így tudom, hogy a
királyhágóntúli református püspökség ily módon vétetett fel –
valamennyire – a költségvetésbe a liberális uralom utolsó szakaszában."
"Lovagiatlanság lenne" az én részemrôl is Gyárfás Elemérrel
szemben idézni az ismert német közmondást, s azért csak azt kérdem:
honnan veszi a jogot, a bátorságot ahhoz, hogy ilyen inszinuációval
éljen velem szemben!?
Gyárfás Elemér állításával szemben kijelentem a leghatározottabban, hogy Bernády semmi esetre sem tett meg annyit sem, hogy tárgyalásai során éppen azoknak a kívánságoknak az önkéntes teljesítését szorgalmazza, amelyeket Averescuék vállaltak. Elôször
azért nem, mert Bernády ezt tisztességtelen licitálásnak tartotta
volna, másodszor azért, mert Bernády soha semmilyen programot,
jegyzéket, írásos pontozatokat nem adott senkinek sem át, mert erre
felhatalmazása sem volt, hanem mindig ô kért, illetve várt
nyilatkozatot, hacsak nem valamely konkrét kérelem vagy panasz vitte ôt
az illetékes kormányhatósághoz.
A királyhágómelléki református püspökség félbemaradt dolgát is
rosszul tudja Gyárfás Elemér barátom. Ez a kérdés semmiféle
összefüggésben sem volt az 1926. évi liberális egyezménnyel. Egy ízben
– úgy emlékszem 1926 tavaszán – különös jókedvében találtam Mosoiu
miniszter urat, aki velem szemben különben is mindig különleges
barátságot volt szíves tanúsítani. Beszélgettünk errôl-arról, majd
rátereltem a beszélgetést a királyhágómelléki református püspökségre. Ô volt ugyanis "a bihori nagyhatalmú sef". Majd
pedig arra kértem, hogy menjünk el a kultuszminisztériumba Lăpedatu
miniszter úrhoz, beszéljük meg vele ezt a kérdést. Mosoiu miniszter úr
teljesítette kérésemet, beültetett az autójába, és pár perc múlva
Lăpedatu miniszter úr szobájában voltunk. Az arcunkról leolvasható
volt, hogy minô hangulatban hagytuk el a miniszter úr fogadószobáját. Ô
csakúgy örült, mint én. Hálával gondolok mindkettôjükre, örökre
sajnálom azonban, hogy tovább nem tudtam vinni a dolgot.
Tanulságos példa ez arra, hogyan lehet jó dolgot végezni,
anélkül hogy versenyt fussunk egymással, acsarkodjunk egymásra, avagy
intrikáljunk egymás ellen.
Gyárfás Elemér bizonyára a legjobb tudása szerint, mert
különben aligha írta volna meg, folytatólag a következôket írja:
"Széles mederben tárgyalások indultak tehát Bernády és Tancred
Constantinescu akkori kereskedelmi miniszter úr között, melyek komolyra
fordultával Ugron István leküldte Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt,
Toldalagi Mihályt és Pál Árpádot, kiket Bernády és Tancred
Constantinescu teljesen megnyertek az általuk kidolgozott tervezetnek.
Olyannyira, hogy annak perfektuálására maga Ugron István is leutazott
Bucuresti-be. Az általános politikai paktum mégsem jött létre, mert
annak elôfeltételét – Brătianu Ionel aláírását – Tancred Constantinescu
megszerezni nem tudta", mondja szinte örvendezve Gyárfás Elemér! Majd
ekként folytatja: "Hogy tényleg csak taktikai akadályokon múlt-e az,
avagy Brătianu Ionel nem akarta vállalni a stipulált feltételeket, vagy
éppen azoknak volt igazuk, akik kétségbe vonták, hogy Brătianu Ionel
egyáltalán felhatalmazást adott volna ezekre a tárgyalásokra, azt
valószínűleg nem fogjuk megtudni."
Hogy honnan vette ezeket Gyárfás Elemér, nem tudom. Azt azonban
biztosra veszem, hogy nem írt tudatosan valótlant! Pedig egy betű sem
igaz ebben a formában a "széles mederben" megindult tárgyalásokból.
Sem én, sem más nem tárgyaltunk sem széles, sem keskeny mederben
Tancred Constantinescu akkori kereskedelmi miniszter úrral – akivel az
ideig még ismeretségben sem voltam – mindaddig, míg erre a
pártközponttól megbízást nem kértünk és nem kaptunk.
Ugyanis arról értesülvén, hogy a Târgu Muresen tartózkodó
Tancred Constantinescu miniszter úr beszélni óhajtana velünk, meghívtam
Ugron András, Szoboszlay László, Tövisi Géza és más barátaimat és
közöltem velük a miniszter úr óhajtását, és végül abban állapodtunk
meg, hogy a következô napokon együttesen keressük fel a miniszter urat
és amennyiben annak szükségessége mutatkoznék, hírt adunk, esetleg
jelentést teszünk a pártközpontnak.
Másnap Bürger Albert házánál felkerestük a miniszter urat,
akivel egy rövid uzsonna keretében beszélgetve azt közöltük, hogy
nekünk semminemű tárgyalás beindítására sincs jogunk, hanem kívánságára
hajlandók vagyunk a szóban forgó tárgyalások beindítására szükséges
meghatalmazás érdekében a kellô lépéseket megtenni. Ezt követôleg abban
állapodtunk meg, hogy a pártvezetôség hozzájárulásával beindítandó
tárgyalásokat Bucuresti-ben fogjuk egy késôbbi idôpontban megejteni.
Ezt követôen hírt adtunk a pártközpontnak, amely rövidesen
gróf Teleki Arcthurt, gróf Toldalagi Mihályt, Gabányi Árpádot, Paál
Árpádot és engem volt szíves kiküldeni a jelzett tárgyalásokra.
Ezt követôleg lementünk Bucuresti-be, és jelentkeztünk Tancred Constantinescu úrnál.
Honnan veszi tehát Gyárfás Elemér azt, hogy "széles mederben"
tárgyalások indultak meg tehát Bernády és Tancred Constantinescu
között, melyeknek komolyra fordultával Ugron István elnök leküldte
Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt, Toldalagi Mihályt és Paál Árpádot?
Mi addig, míg a tárgyalások megejtésére felhatalmazást nem kaptunk,
egyetlen lépést sem tettünk. A pártvezetôség nem a tárgyalások komolyra fordultával, hanem azok megkezdése elôtt adta meg nekünk a tárgyalások megejtésére szóló megbízást.
Mi lett volna velem, ha mi nem vagyunk kellôen elôvigyázatosak, és ha minden úgy történt volna, ahogy Gyárfás Elemér leírta!?
Arról, hogy gróf Teleki Arcthurt és társait én és Tancred
Constantinescu teljesen megnyertük az általunk kidolgozott terveknek,
csak a következôket: elôre kidolgozott terv nem volt, a kellô
érintkezés hiányában nem is lehetett. Ott Bucuresti-ben dolgoztuk ki
heteken át tartó fáradságos, igen sokszor izgalmas munka árán a
megegyezés tervezetét. Az pedig különös örömmel töltött el, hogy gróf
Teleki Arcthur és társai bizalmukkal megajándékozni szívesek voltak.
Tartom ôket olyan férfiaknak, akik csakis becsületes, hasznos munkát
érdemesítettek bizalmukra.
A tárgyalások elsô idejében egy általános paktumról is
beszéltünk, de egy szép napon egy nagyon kellemetlen meglepetés ért
bennünket. Tancred Constantinescu a legnagyobb megdöbbenésünkre
kiterítette elôttünk a Lupta Bucuresti-ben megjelenô napilap aznapi
számát, amely a megegyezésünk addig megállapított szövegét szó szerint
közölte és kérdést intézett hozzánk az iránt, hogy hogyan juthatott a
lap a megegyezés szövegéhez. Válaszolni sem tudtunk a hozzánk intézett
kérdésre, hanem szégyelltük magunkat. Erôsen feszélyezett a dolog
bennünket, mert úgy nézett ki, hogy az indiszkréció magyar részrôl
történt. Nem kerestük, nem kutattuk tovább, hogy miként is eshetett meg
az egész, örültünk annak, hogy lassacskán – egyelôre legalább – feledésbe ment minden.
Mindezeket gróf Teleki Arcthur kellô idôben közölte Ugron István elnökkel.
Arról, hogy Tancred Constantinescu ezt követôen igyekezett-e még
és hogy egyáltalán meg tudta volna-e Brătianu Ionel aláírását szerezni
vagy sem, s hogy Brătianu adott-e valóban Tancred Constantinescunak
felhatalmazást a szóban forgó tárgyalásokra, természetesen nincs és nem
is lehetett tudomásunk.
Amellett, hogy ezek a tárgyalások mégis Brătianu Ionel
hozzájárulásával vezettettek Constantinescu által, bizonyít az, hogy a
belügyminisztérium a megegyezés aláírása után a megállapodás
betartására szólította a maga perifériális szerveit, és az, hogy annak
megfelelôen jártak el nagyjában az összes liberális vidéki szervezetek
is.
Az ellen, hogy a magyar tárgyalóbizottság úgy állította volna
be a Bucuresti-be lefáradt Ugron István elnök elôtt a helyzetet, hogy
az "általános jellegű megállapodás csak késik, de nem múlik,
ellenben addig is, míg az általános jellegű megállapodás létesíthetô
volna, égetôen sürgôs és szükséges a már elrendelt és közvetlen a
küszöbön álló közigazgatási választásokra külön megállapodni", úgy
magam, mint a bizottság összes tagjai nevében a leghatározottabban
tiltakozom. Ilyesmit Teleki Arcthur gróf, aki úgyszólván kizárólag beszélgetett közülünk Ugron István elnökkel Bucuresti-ben, nem mondott, nem mondhatott.
Azt, hogy általános paktumról alig lehet szó, gróf Teleki
Arcthur a mi tudomásunk szerint a Lupta-eset kapcsán hetekkel az elnök
bucuresti-i útja elôtt jelentette.
Arról, hogy a Luptában megjelent híradás okozta nehézségeken
kívül miféle gátlásokkal, akadályokkal, párhuzamos tárgyalásokkal és a
többi jókkal kellett nekünk a tárgyalások során megküzdenünk, nem
beszélek, szóljanak ezekrôl alkalmilag azok az urak, akik velem együtt
végigjárták azt a kálváriát, amelyet nekünk és segítôtársainknak,
valamennyiünknek végig kellett járnunk. Mindezekrôl részletes jelentést
tettünk különben a központi intézôbizottsághoz, és a jelentés, melynek
rendén beszámoltunk, bizonyára megtalálható a központi levéltárban.
Az elôbb elmondottak kapcsán említést teszek arról, hogy
Gyárfás Elemér írása szerint aránylag elég elônyös feltételek mellett
sikerült nekünk a közigazgatási választásokra vonatkozó
különmegállapodást létesítenünk. Sándor József – amint Gyárfás Elemér
írja – tiltakozott a megállapodás ellen, és a Maniuékkal való
szövetkezést ajánlotta, ô maga – Gyárfás Elemér – pedig különvéleményt
adott jegyzôkönyvre és helytelenítette a ciuceai paktum felbontását, de az Ugron István elnök aláírásával létesített közigazgatási választási megállapodást végül mérsékelt helyesléssel ugyan, de mégis ratifikálta a Magyar Párt intézôbizottsága.
Folytatólag tesz még említést Gyárfás Elemér, hogy a magyarság
fegyelmezett egységgel tett eleget a pártvezetôség azon felhívásának,
hogy a közigazgatási választásokon a liberális párttal szavazzon, s
hogy ennek eredményeképpen a városok nagyobb részében a Magyar Párt
által támogatott lista gyôzött és a magyarlakta megyék tanácsaiban is
megfelelô képviselethez jutottunk. Bernády Györgyöt "is" 1926. március
26-án kinevezte a kormány Târgu Mures polgármesterévé, így legalább az
egyik törvényhatóság élére magyar ember került.
Nem beszélek arról, milyen izgalmak között látott a
pártvezetôségnek a megállapodás szerinti listával való szavazásra szóló
felhívása napvilágot, arról sem, hogy milyen fegyelmezett egységgel
tett a magyarság a pártvezetôség felhívásának eleget, hanem afölötti
csodálkozásomnak adok kifejezést, hogy Gyárfás Elemér az elôbbi
megállapítása után a következôket mondja: "E taktikai és helyi jelentôségű sikernek azonban nagy ára volt. A pártvezetôség széttépte egyoldalúan az Averescu-párttal 1923. október 23-án kötött politikai megállapodást, melyhez két és fél éven át sok ellenérzés között is ragaszkodtunk, annyi reményt fűztünk, s amelytôl nem alap nélkül vártuk sorsunk jobbra fordulását."
Talán a ciuceai paktum felbontásáért is minket, a tárgyalásra
kiküldötteket akar Gyárfás Elemér felelôsséggel terhelni? Mi a
pártvezetôség elôzetes felhívására bocsátkoztunk Tancred
Constantinescuval tárgyalásokba, mi a pártelnök úr hozzájárulásával
kötöttük meg az 1926. évi közigazgatási választásokra vonatkozó
megállapodást, tôlünk soha senki sem kért véleményt abban a
tekintetben, hogy mi történjék a ciuceai paktummal. Végül mi senkinek
sem javasoltuk a ciuceai paktum felbontását.
De beszéljünk ôszintén. Mit vártunk és várhattunk attól a megállapodástól, "amelyhez két és fél éven át oly sok ellenérzésközött ragaszkodtunk,
annyi reményt fűztünk, és amelytôl nem alap nélkül sorsunk jobbra
fordulását vártuk"? Mit várhattunk, mit remélhettünk mi, különösen az
1926. évi közigazgatási választásokat illetôen?
Tiltakozom az ellen, hogy a ciuceai paktum felbontását bárki a
Tancred Constantinescuval való tárgyalásra kiküldött bizottság
tagjainak a nyakába varrja, avagy ezt csak meg is kísérelje. De
éppilyen határozottsággal tiltakozom az ellen is, hogy bárki az én
1926. évi polgármesterségemrôl mint az említett közigazgatási
választási paktum függvényérôl beszéljen. Komoly áldozatokat hoztam én
a polgármesteri állás elfogadása révén, ezt az áldozatot lebecsülni nem
engedem!
Gyárfás Elemér itt is téved! Engem nem a kormány nevezett ki
1926. év március 26-án Târgu Mures polgármesterévé, hanem a
belügyminisztérium csak megerôsített – confirmált a közigazgatás
egységesítésérôl szóló törvény 31–33. §-aiban foglalt rendelkezések
alapján 1926. március 23-án, arra való tekintettel, hogy én jelöltettem
a városi tanács tagjai által a legtöbb szavazattal, elsô helyen Târgu
Mures város polgármesteri tisztségére.
Kapcsolatosan említést teszek arról is, hogy a polgármesteri
tisztségre való jelölésem vállalása elôtt kikértem a Magyar Párt
vezetôségének Mures megyei és az itteni városi intézôbizottságának
véleményét és határozatát, és csak ezek alapján járultam hozzá a
jelöltetésemhez.
Gyárfás Elemér folytatólag ezeket írja: "Alig egy hónappal a
liberális párttal való szövetségben lefolytatott közigazgatási
választások után Brătianu Ionel lemondott, és Ferdinánd király március
30-án Averescu tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, kiírva egyben
az általános választásokat." Majd így folytatja: Nagyobb nehézségek
nélkül sikerült tehát meg nem történtté tenni Ugron István február 1-i
levelét és elérni azt, hogy Gogáék továbbra is vállalják a paktumban
tett ígéreteiket." Végül Gyárfás Elemér, akinek fáradozásai árán
sikerült az új megállapodást nyélbe ütni, a következôket mondja: "A
megállapodást egyhangúlag, minden ellenvetés nélkül ratifikálta az
intézôbizottság, megejtve egyben a jelöléseket is a kartell szerint
nekünk járó helyekre, melynél Bethlen György teljes figyelemmel volt
arra, hogy Bernády György és Sándor József is megfelelôen
jelöltessenek."
Mit akar mondani Gyárfás Elemér, hogy Bethlen György teljes
figyelemmel volt arra, hogy Bernády György és Sándor József megfelelôen
jelöltessenek? Mit jelent ez a feltűnô megkülönböztetés? Azért
kellett-e különleges figyelemmel lenni a mi jelölésünkre, mert korábbi
pártközi érintkezéseink miatt a stigmatizálásunk gondolata is
felmerült?
Megértem, hogy velem szemben ilyesmirôl lehet szó, mert gróf
Teleki Arcthur és társaival együtt tényleg dolgoztam a pártvezetôség
megbízásából a liberálisokkal megkötött közigazgatási választási
megegyezésen, amelyrôl még Gyárfás Elemér is az elôbb említettek
szerint azt mondotta, hogy az aránylag elég elônyös feltételek között köttetett meg.
De miért kellett Sándor Józsefet is bántani, melyre ô legfennebb azzal
szolgált rá, hogy eredeti és közismert álláspontja mellett konzekventer
kitartott, és miért nem volt ilyesmirôl Gyárfás Elemér barátommal
szemben szó, aki ugyanakkor, amikor mi a pártvezetôség kiküldötteiként
Tancred Constantinescuval tárgyaltunk, többedmagával Anghelescu
miniszter úrral tárgyalt?
Szívesen, kész örömest letenném a tollat, abbahagynám az
írást, mert tudom, máris visszaéltem a türelemmel és sok aktuálisabb
dolog elôl veszem el a helyet s a még drágább idôt. De akarva, nem
akarva, kénytelen vagyok egy rövidke idôre még türelmet kérni. Helyes
és az igazságnak megfelelô megvilágításba kell helyeznem azokat az
eseményeket, amelyekrôl Gyárfás Elemér jónak látta az Averescu-paktum
kapcsán írása végén a következôket elmondani:
"Ferdinánd király betegsége rohamosan haladt a vég felé, ennek
következtében Averescu miniszterelnöknek le kellett mondania, és
helyébe az 1927. év június havában újólag Brătianu Ionel került, aminek
folytán éles támadások indultak meg a mi sorainkban Averescu és Goga
ellen. A velük való barátságos megegyezés lehetetlenné vált és az ezen
gondolatból való kiábrándulás csak az egyik hátrányos következménye
volt az új helyzetnek.
A másik erôteljes irányzat – a Bernády vezetése alatt álló
reformcsoport – azt szuggerálta a magyar közvéleménynek, hogy nekünk a
szászok mintájára minden egyes kormánnyal külön kell megegyeznünk, minthogy
kedvezô feltételeket csak azok hozhatnak, akiket a kormányhoz és
pártjukhoz bizalmas kötelékek fűznek, a kormányváltozással egyidejűleg
és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusokat."
Hogy megint honnan szedte ezeket Gyárfás Elemér barátom, el sem
tudom képzelni! Azt azonban a leghatározottabban tudom és állítom
mindenkivel szemben, akár esküvel is bizonyítom, hogy én és a velem
szorosabb barátságban levôk sohasem szuggeráltuk, de meg sem kíséreltük
azt szuggerálni a magyar közvéleménynek, hogy a szászok mintájára minden egyes kormánnyal meg kell egyeznünk.
Soha senkinek sem mondottam azt, hogy kedvezô feltételeket csak olyanok
hozhatnak, kiket a kormányhoz s pártjához bizalmas kötelékek fűznek. Hogy a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell bekövetkeznie, élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusokat.
Azt azonban elismerem, sôt tanúnak hívom fel gróf teleki
Arcthurt, hogy én és sokan mások is több ízben sürgettük a király
betegségének súlyosbodása folytán elôre látható kormányváltozás esetére
a párt állásfoglalását és a II-ik Averescu-paktum liquidálását, anélkül azonban, hogy akár nekem, akár másnak közülünk bárkinek eszébe jutott volna az, "hogy a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen rendszer- és személyváltozásnak kell bekövetkeznie a Magyar Pártban is, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat".
Bevallom azt is, hogy már az 1926. év végén több ízben az iránt
kerestem meg gróf Teleki Arcthurt, szíveskedjék oda hatni, hogy a
bekövetkezendô kormányváltozás esetére szóló állásfoglalásunk
napirendre tűzessék.
Az 1927. év január havának végén vagy februárjának elején gróf
Teleki Arcthur, gróf Bethlen György és báró Jósika János elôtt magam
hoztam szóba a kérdést, de az általános vélemény az volt, hogy
aggodalmaskodásom idô elôtti.
Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a román törvényhozás magyar
párti tagjainak az 1927. évi – úgy emlékszem – április 10-én
Bucuresti-ben tartott ülése is, amely után pár hétre tényleg
bekövetkezett a látszólag hatalma teljén álló Averescu-kormány
meglepetésszerű bukása.
Folytatólag elmondja Gyárfás Elemér, hogy: "Bethlen Györgynek
soha el nem évülô érdeme, hogy e törekvés végzetesen káros voltát
világosan felismerte, s leküzdve az alaptermészetében rejlô
szerénységet, erôs és határozott kézzel tartotta kezében a párt
irányítását e válságos napokban. Helyzetét megkönnyítette, hogy az
1927. évi választások a törvényben elôírt legrövidebb idôre voltak
kitűzve, s így mielôtt a párt állásfoglalása kérdésében hosszabb viták
indulhattak volna, megkötötte a német párttal önálló kisebbségi jel
mellett a választási megegyezést. A Bethlen György által így elôkészített választási taktikát a párt intézôbizottsága kénytelen volt ratifikálni, mert mindenkinek be kellett látnia, hogy – már csak az idô rövidsége miatt is – más orientáció praktikusan elô sem készíthetô."
Ismételten kijelentem, hogy arról, hogy a kormányváltozással
egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer-
és személyváltozásnak kell következnie, szó sem volt. Ezért
fantazmagóriának kell minôsítenem azt az aggodalmat, amelynek hatása
alatt a Magyar Párt kellô megfontolás nélkül egyezségre lépett a német
párttal.
De egyenlôre tovább idézem a Gyárfás Elemér közleményében elô-
adottakat, amint az következik: "A liberális orientációjú párttagok
zúgolódtak, Bernády a pártból is kilépett, csoportjának egyes tagjai –
Bürger Albert, Orbán Balázs stb. – jelöltséget is vállaltak a liberális
listán a Magyar Párt ellen, melynek parlamenti csoportja részben a németeknek tett túlságos engedmények miatt is,
de fôként a liberálisok brutális eljárása következtében erôsen
meggyengülve került vissza a parlamentbe (1 szenátor, 8 képviselô), de a helyzet meg volt mentve."
Nem így történtek ezek a dolgok. Ne vegye rossz néven Gyárfás
Ele-mér barátom, ha elmondom az alábbiak rendén ôszintén, becsületesen
és minden célzatosság nélkül, hogy miként folytak le ezek az események:
1927. év pünkösdje után néhány nappal telefonon kérdést
intéztem a pártközponthoz az iránt, hogy otthon van-e az elnök úr.
Kérdésemre a pártközponttól azt a választ kaptam, hogy Bethlen György
gróf elnök Bucuresti-ben van, másnap este indul haza. E hír vétele után
még aznap este azzal az elhatározással keltem útra Bucuresti felé, hogy
az ottani találkozásunk rendén felkérem az elnököt arra, hogy
valamennyi nagyobb román párt vezetôjét szíveskedjék a küszöbön álló
választások kapcsán felkeresni.
Másnap reggel, Bucuresti-ben való találkozásunkkor az elnök
közölte, hogy éppen Maniunál volt, majd én is elôadtam jövetelem
célját.
Délben közöltem az elnökkel, hogy Duca belügyminiszter délután 3 órára kéretett.
Megállapodás szerint a Ducával való találkozás után újból
felkerestem Bethlen György grófot, és közöltem vele, hogy Duca a magyar
párt elhatározása felôl érdeklôdött, amire én azt válaszoltam, hogy
elhatározásról még nem lehet szó, most puhatolódzik a pártelnök, aki,
úgy tudom, felkeresni szándékszik a miniszter urat is. Ezt követôleg
közöltem, hogy a miniszter szívesen látja a pártelnököt, akivel a
lehetô és megengedhetô legelônyösebb feltételek mellett hajlandó
megegyezésre lépni.
Ezen beszélgetésünk közben jelentették, hogy Hans Otto Roth
keresi a pártelnököt, mire én annak ellenére, hogy a pártelnök úr
szíves volt marasztalni, elhagytam a párthelyiséget.
A Cluj-Kolozsváron megtartott elnöki tanács, majd
intézôbizottsági ülés tárgya nem csekély meglepetésemre a német párttal
kötött választási megegyezés volt. Ez ideig sejtelmen sem volt arról,
hogy egy ilyen egyezség megkötésérôl szó lehet.
Én úgy az elnöki tanácsülésben, mint az intézôbizottság ülése
rendén, amint az a vonatkozó ülések jegyzôkönyvébôl bizonyára ma is
megállapítható, arról beszéltem, hogy a mindinkább nehezedô
helyzetünkre való tekintettel azt vártam volna, hogy a pártvezetôség a
küszöbön álló országos választások alkalmából beható tárgyalásokat
folytat sorsunk jobbra fordulása érdekében az illetékes román pártok
vezetôivel. Ehelyett azonban fájdalmas meglepetéssel azt vagyok
kénytelen megállapítani, hogy szembekerültem egy választási
megegyezéssel, amelyet a pártvezetôség várakozásunk ellenére a német
párttal kötött meg, amelynek egyik szárnya nem átallja Satu
Mare-Szatmár megyében a legádázabb harcot folytatni a mi nemzeti
állományunk ellen. Erkölcsi lehetetlenségnek mondottam – állást
foglalva a megegyezés ellen – azt, hogy mi egy ilyen megegyezés kapcsán
magunk támasszunk nemzeti hovatartozásuk tekintetében kétségeket a Satu
Mare-Szatmár megyei testvérek lelkében és még ennek tetejébe kérdésessé
engedjük tenni azt is, hogy az aradi mandátum minket illet-e meg, vagy
ôket?
Úgy az elnöki tanácsülésben, mint az intézôbizottsági ülésen,
emlékezetem szerint, egyedül maradtam, és a német párttal kötött
választási megegyezés az én szavazatom ellenében egyhangúlag
elfogadtatott, ratifikáltatott.
Az intézôbizottság ezt követôleg megejtette a jelöléseket.
Hálásan kell elismerjem, hogy ezen állásfoglalásom ellenére engem is
képviselônek jelöltek, én azonban erkölcsi lehetetlenség elé kerülve,
nem fogadtam el a jelölést.
Egyebet nem tehettem, másként nem cselekedhettem.
Nem vitatkozom afölött, hogy a saját szempontomból, de akár a
köz szempontjából is helyesen jártam el. De érzem, tudom, hogy
becsületesen, férfiasan cselekedtem és nem gáncsra, inszinuációkra,
hanem inkább elismerésre szolgáltam rá!
Jámbor fejjel úgy képzeltem el a dolgot, hogy a választások
idejét majd eltöltöm gyógykezelésem kapcsán Félix-fürdôben. Mikorra
hazakerülök, lezajlik minden és ezt követôleg – anélkül, hogy képviselô
lennék – végzem tisztességgel, hűséggel tovább a dolgaimat.
De másként történt sok minden!
A pártjelölések kapcsán szenátorrá jelöltetett Sebestyén Miklós,
aki nem törôdve nehéz helyzetemmel, azzal a kérelemmel fordult hozzám,
hogy vegyem kezembe az ô zászlaját és vigyem azt, mint az itteni
tagozat elnöke, gyôzelemre. E megkeresés következtében tudatára
jutottam, hogy nem olyan egyszerű a dolgom, mint ahogy elképzeltem.
Nekem nem szabad a tagozati elnöki kötelességek elôl megszöknöm, de le
kell vonnom a konzekvenciát, le kell mondanom a tagozati elnökségrôl,
ha nem akarom az erkölcsi lehetetlenségnek jelzett német–magyar
választási egyezséget szolgálni.
Láttam, hogy fenékig ki kell ürítenem a poharat, és lemondtam
a tagozati elnökségrôl, nehogy megvádoltathassam azzal, hogy nem
teljesítettem becsülettel a tagozati elnökséggel járó kötelességeket.
Megnyugodtam abban, hogy maradok a párt elnöki tanácsának és
intézôbizottságának tagja.
De nekem ez sem adatott meg!
A tôlem remélt és várt, de általam természetesen meg nem adott,
meg nem adhatott segítség elmaradása nagy keserűséget váltott ki. Az
érdekelt szenátorjelölt belém kötött, és ôt csodálatos módon épp azok
támogatták a legbuzgóbban, akikért én éveken át tartottam a hátamat.
Az elég lármássá vált hírlapi polémiát, amelybe a legjobb
szándékom ellenére bekényszerültem, nem én kezdettem. Nem mondom, hogy
állandóan kesztyűs kézzel küzdöttem. Igen gyakran epébe mártott tollal
írtam. Szörnyen bántott az, hogy épp azok keltek mintegy parancsszóra
ellenem, akik iránt én mindig csak jósággal, szeretettel voltam.
Fokozta az elkeseredésemet az, hogy ebbe az egész hajszába akaratom
ellenére és minden célzatosság nélkül sodródtam, sodortattam bele.
A vita hevében írottakért a nyári választási harcokat követô
ôszön felelôsségre vont a pártvezetôség, amire én távirati úton
bejelentettem a pártból való kilépésemet, és ezzel semmivé lett az az
elképzelésem is, hogy békében maradhatok a párt elnöki bizottságának és
intézôbizottságának tagja.
Az elmondottakból a legtökéletesebb határozottsággal
megállapítható, hogy nem akként peregtek le az 1927. évi liberális
választások eseményei, amint azokat Gyárfás Elemér barátom a Magyar
Kisebbség nemzetpolitikai szemle folyó évi 2. és 3. számában megjelent
és különnyomatként is kiadott közleményében leírni jónak látta. Senki se akart, amiként azt az utólag meg nem változtatható események kétséget nem tűrô módon bizonyítják, a kormánnyal a szászok módjára megegyezni, és senki sem propagálta azt, hogy reánk, magyarokra
kedvezô feltételeket csak azok hozhatnak, kiket a kormányhoz és
pártjához bizalmas kötelékek fűznek, és hogy ennek folytán a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat.
Nem zúgolódtak a liberális orientációjú párttagok, Bernády sem
lépett ki akkor a német párttal kötött választási egyezmény miatt a
pártból, hanem meggyôzôdését követve, egyes-egyedül ellene szavazott
annak a megegyezésnek, amelyrôl Gyárfás Elemér is azt mondja, hogy
túlságos engedmények adattak abban a németek javára, akik már, amint
azt ugyancsak Gyárfás Elemér állapítja meg, egy év múlva, az 1928. évi
Maniu-féle választásoknál bennünket elhagyva, ismét a kormányhoz
szegôdtek.
Ezek kapcsán némi melancholiával mondja még Gyárfás Elemér,
hogy az 1927. évi választásokat követôleg erôsen meggyengülve került
ugyan vissza a Magyar Párt a parlamentbe, de – ezzel szemben legalább –
"a helyzet meg volt mentve".
Arról, hogy mitôl lett a helyzet, amelyet az elôbb
elmondottakból megállapíhatólag semmiféle veszedelem sem fenyegetett,
megmentve, bölcsen hallgat Gyárfás Elemér barátom. Én, az ô
megállapításaival szemben, szomorúan azt látom, hogy a helyzet bizony
nem lett 1927-ben megmentve, hanem épp azóta romlik az rohamosan
mindinkább és pusztul nap nap után, mind e mai napig.
Gyárfás Elemér ezzel végzi iratát: "Mindezeket azért írtam
meg, hogy az 1923. évi paktum tanulságai ne elriasztó, hanem okulást
nyújtó s buzdító hatással legyenek a hasonló lelkülettel áthatott, de
az 1923. évinél tökéletesebb és idôtállóbb formában kötendô
megegyezésre."
Én nem vitatkozom, elhiszem Gyárfás Elemér barátomnak, hogy
tényleg okulás és buzdítás okából írta közleményét, de mit keres annak
majdnem minden oldalán, néha nem is csak egyszer, az én nevem és miért
fűz közleménye rendén az én nevemhez olyan dolgokat, amelyekhez nekem
semmi közöm, vagy ha van valamelyes közöm, akkor az szöges ellentétben
áll azzal, amit Gyárfás Elemér ír?
Én, Gyárfás Elemér barátomhoz hasonlóan – ugyancsak okulás
céljából – vetettem papírra ezeket a megjegyzéseket. Hadd okuljanak
magyar testvéreim a tekintetben, hogy elérkezett már réges-régen az
ideje annak, hogy a legbuzgóbb lelkiismeretességgel keressük, kutassuk
fel mindazt, ami egyesíti a mi amúgy is szerény erôinket és kerüljük
mindazt, ami elválaszt, szembeállít bennünket.
Ne egymást kisebbítsük, csépeljük, gyanúsítsuk, hanem
használjuk fel erôinket komoly munkában a romániai magyar közösség
érdekében, okosan és becsületesen.
Ha ekként cselekszünk, ekként járunk el, kölcsönösen
megbecsüljük, de legalább nem bántjuk ok és alap nélkül egymást, megáld
minket az Úr Isten is.
Igyekezzünk megtalálni önmagunkat, legyünk végre magyarok és emberek!
Gyárfás Elemér
Válaszom Bernády György barátomnak***
Az ún. csucsai paktumot e folyóirat hasábjain ismertetô tanulmányom
nem nyújtott volna áttekinthetô képet, ha ennek kapcsán meg nem
világítom kisebbségi közéletünk 1918–1927. évi korszakának ama
fontosabb mozzanatait, melyek egyéni megítélésem szerint sorsunk
alakulására döntô befolyást gyakoroltak. Ezek ismertetése kapcsán
kötelességemnek ismertem méltatni azoknak a vezetô férfiaknak a
működését is, kik – ugyancsak egyéni megítélésem szerint – ebben az
idôszakban kiemelkedô szerepet töltöttek be.
Minthogy alig egy évtized választ el ettôl a korszaktól,
kötelességemnek éreztem, hogy név szerint csak azokkal foglalkozzam,
akiknek közéleti működését az itteni magyarság magasabb érdekeivel
megegyezônek s azzal – legalább szubjektíve – összhangban állónak
látom. Nemcsak messze távol állott tôlem bármelyik név szerint
méltatott politikusunk kisebbítése vagy gyanúsítása, hanem éppen
ellenkezôleg, szerepük és munkásságuk történelmi jelentôségének
kidomborítására törekedtem. Csak a magam egyéni gyarlóságának s írásom
fogyatékosságának tulajdonítom, ha valamelyik név szerint említett
politikusunk nem érezte ki soraimból a megbecsülést és
nagyraértékelést, s ôszintén sajnálom, ha intencióim ellenére pláne
ellenkezô érzéseket és szándékokat tudott azokból bárki is kiolvasni.
Én abban láttam – az akkori köztudatnak is megfelelôen –
Bernády György 1921–1927. évi működésének nagy történelmi jelentôségét,
hogy ô tudomásom szerint bírta bizalmát a néhai Brătianu Ionelnek, aki
vele és általa keresett kapcsolatot az erdélyi magyarsághoz s így
akarta volna megoldani a mi problémáinkat s talán a két ország
viszonyát is. Ez a szerep és beállítás emelte ki akkor és emeli ki ma
is Bernády Györgyöt kortársai sorából, éspedig annál inkább, minél
öntudatosabban igyekezett ô maga betölteni az ekként neki jutott s a
köztudat szerint általa is készséggel vállalt ama szerepet, hogy
Brătianu Ionelnek 1921–1927-ben majdnem korlátlan hatalmát minél
elônyösebben használja ki nemzetünk javára. Sokszor megállapítottuk
egymás között, hogy ha Ferdinánd király és Brătianu Ionel férfikoruk
teljében váratlanul el nem távoznak az élôk közül, s ha a
Brătianu-hatalom továbbra is élô valóság marad, az események
elôbb-utóbb Bernády György taktikáját és liberális orientációját
igazolták volna, különösen miután 1927-ben járhatatlanná vált az
általunk a csucsai paktummal választott út is.
Bernády György kétségtelenül a legilletékesebb szóval
mondhatja meg nekünk, hogy bírta-e ô valóban 1921–1927-ben a Brătianu
Ionel bizalmát és nagyrabecsülését, s hogy Brătianunak voltak-e vele és
általa tervei az erdélyi magyarságot illetôen.
Bernády György barátom "Megjegyzései"-ben erre tagadó választ
ad, amit kötelességszerűen tudomásul kell vennünk, s ezzel
természetesen önként elesnének azok a következtetéseim is, melyeket
tanulmányomban Bernády György barátom 1921–1927. évi működéséhez
fűztem, s amelyek miatt akkori szerepét történelmi jelentôségűnek
ítéltem.
Mailáth püspök történelmi szerepének méltatásánál is kiemeltem
azonban, hogy ô maga sem volt teljesen tudatában annak a nagy
tekintélynek és befolyásnak, melyet boldogult Ferdinánd király
udvarában élvezett. Úgy érzem, hogy ilyenforma a helyzet a Bernády
György és néhai Brătianu Ionel viszonyát illetôen is, melyet csupán
Bernády György barátom szerénysége tüntet fel jelentéktelenebbnek, mint
aminô valójában volt. Ezért köszönettel tudomásul veszem ugyan Bernády
György barátom ténybeli helyreigazításait s ezeknek megfelelôen
koncedálom, hogy Brătianu Ionel bizalmát talán nem bírta oly mértékben,
amint ezt velem együtt a köztudat mindenkor feltételezte, de ennek
dacára kétségtelen, hogy a liberális párt vezetôi legalábbis
várakozásokat fűztek az ô személyéhez és súlyt tulajdonítottak
szavának, olyannyira, hogy meggyôzôdésem szerint abban az esetben, ha a
váratlan kettôs haláleset egészen új irányba nem fordítja a
belpolitikát, Bernády György talán mégis betöltötte volna azt a
jelentôs szerepet, melyet most szerénységében magától elhárítani
igyekszik.
Engedje meg nekem Bernády György igen tisztelt barátom, hogy
legalább ez a hitünk és feltevésünk megmaradhasson. Mert ha ez is
illúziónak bizonyulna, ez azt jelentené, hogy a Románia kormányát 1918
óta – kisebb-nagyobb megszakításokkal – kezében tartó liberális pártnak
nemcsak most nincsen, de a nagy Brătianu Ionel életében sem volt
semmiféle koncepciója arról, hogy mi történjék a békeszerzôdések által
a román uralom alá jutott magyarsággal.
Buzias-Borzás, 1937. június 16-án.
—————————————
* Gyárfás Elemér és Bernády György vitája a csucsai paktumról. Magyar Kisebbség 1937. A válogatás Bárdi Nándor munkája.
** Megjelent: Magyar Kisebbség 1937. 41–71, 77–99.