Bakk Miklós–Horváth Andor–Salat Levente

A 2000. év küszöbén.
Politika és kisebbségi magyar társadalom
Romániában^*

Indoklás

A posztkommunista korszak elsô évtizedének végén, az új évszázad küszöbén a romániai magyar társadalom fordulópont elôtt áll, amelyre igazából nincs felkészülve. Amikor 1989 decemberében létrehozta az RMDSZ-t, hogy ellássa politikai érdekképviseletét, a romániai magyar politikai elitet tulajdonképpen azzal is megbízta, hogy döntéseihez jövôképet adjon, s amikor szükséges, alternatív jövôképek között válasszon. A Szövetségnek ez a megbízatása mind a mai napig fennáll. De az RMDSZ tíz éven át megôrzött, szilárd legitimitása csak a lehetôségét teremtette meg annak, hogy a Szövetség a romániai magyar társadalom követelményeinek, elvárásainak megfelelôen politizáljon. Egyre inkább tapasztalható, hogy a romániai magyar társadalom úgy érzi, az RMDSZ-politizálás sikertelen, válságban van, határozott újragondolást igényel.

A válság mindazonáltal nem értelmezhetô a romániai magyar közgondolkodás zavarainak vizsgálata nélkül. Ennek egyik oka: a környezet. A romániai magyar közgondolkodás ugyanúgy a kelleténél szegényebb politikai doktrínákban, s a szükségesnél jobban elárasztja egy sajátos médiagondolkodás, médiapolitizálás, ahogyan a román politikai és sajtónyilvánosság sem kínál átlátható, rendezett képet a társadalomról.

Vannak e jelenségnek belsô okai is. A romániai magyar közgondolkodás túlpolitizált és alulinformált. Túlzott mértékben a politikától várja a romániai magyar társadalom szükségleteinek megoldását, túl szegény azonban eszközökben, hogy saját magáról képet alkosson és azzal konfrontálja a politikát. Ennek következménye azután, hogy a politikai elit függetlenedik a társadalomtól, amely magára marad. Az elit az önkörûség és önigazolás útjára lép, a másik oldalon viszont nô a tájékozatlanság és tanácstalanság. Mivel hiányoznak a közgondolkodás megfelelô, jól mûködô intézményes formái, a politikai elitet egyfelôl a doktriner megmerevedés veszélye, másfelôl a teljes revízió, a hirtelen szemlélet- és csapatváltás kockázata fenyegeti. A társadalom e jelenséget, belsô folyamatait nem érti, nem tudja követni, s ezért könnyen manipuláció áldozata lehet vagy elfordul a politikától, mint ami mások ügye. A romániai magyar társadalomnak nincsenek politikai alternatívái és nincsenek a politikától független alternatívái. Ezekrôl kívánunk beszélni a továbbiakban, nem annyira az RMDSZ teljesítményét mérlegre téve, mint inkább politika és társadalom viszonyát vizsgálva.

Politika és társadalom Romániában

A helyzet elemzésének egyrészt a román társadalom 1989 utáni alakulásáig kell visszanyúlnia. Az 1989 utáni Románia az elmúlt évtizedben nem vált, mert nem válhatott modern demokráciává. A diktatúra megszûntével olyan átalakulási folyamat kezdôdött, amely pozitív fejleményei ellenére súlyos válságokkal terhes, és ezek egy évtized után, jelenleg is tartanak. Az országnak nem volt és jelenleg sincs olyan politikai stratégiája és gazdasági programja, amely megfelelô politikai támogatottsággal biztató perspektívát nyújtana a lakosságnak.¹ A posztkommunista Románia legsúlyosabb tehertétele – ez különbözteti meg a térség többi, az európai integrációban elôbbre tartó országától – , hogy elôrehaladását nagymértékben a múlt öröksége szabja meg. Ez legfôképpen abban nyilvánul meg, hogy a román politika tíz éve nem tud szabadulni attól a nyomástól, amelyet – különféle eszközök felhasználásával – a korábbi (tág értelemben vett) állami és pártapparátus tagjai fejtenek ki annak érdekében, hogy a gazdasági szférában szerzett pozíciókkal hatalmukat átmentsék.² Ez meghatározó erôvel szól bele mind a pártideológiák és pártharcok alakulásába, mind a gazdasági stratégiák következetlenségébe, de ugyanúgy ennek hatásai fedezhetôk fel a kül- és a belpolitikában is, beleértve a kisebbségi jogkövetelések megítélését. A román társadalom és politikai élet elmúlt tíz évére változatlanul érvényes tehát, hogy a) a nagy társadalmi opciókat, magát a nemzeti érdek kategóriáját nem sikerült a konszenzusos egyeztetés módszerével szilárd alapokra helyezni, b) ebbôl következôleg (is) a politikában alig jelenik meg a közjó követelménye, és sokkal meghatározóbb a láthatatlan csoportérdekek eredôjének a hatása, végül pedig c) a civil társadalom nincs sem az intézményesülésnek, sem a tudatosságnak azon a fokán, hogy érdemben befolyásolni tudja a politikát. Mindezek következtében a posztkommunista Románia jövôje még nem dôlt el abban az értelemben, hogy továbbra is nyitott kérdés: (1) integrálódik-e vagy sem a nyugati demokráciák Európájába,³ (2) felzárkózik-e a piacgazdaság lehetôségeit a társadalom nagy többsége számára kamatoztató országok sorába, vagy képtelen alkalmazkodni a kapitalista fejlôdés követelményeihez, és lesüllyed a harmadik világot alkotó országok szintjére,⁴ (3) sikerül-e a többpártrendszer és a parlamentarizmus formális demokráciáját átvezetnie a szilárd alapokon nyugvó jogállamiság állapotába, vagy a demagóg, etnokratikus jegyeket viselô oligarchia rosszul mûködô állama marad,⁵ (4) feladja-e a centralizált, tekintélyuralmi, lefele nivelláló hatalom évszázados hagyományát a decentralizált közösségi és állampolgári autonómiák javára, ami nélkül modern értelemben vett demokrácia elképzelhetetlen.

Az 1989 decembere utáni Romániában sorozatosan ismétlôdô események – legutóbb az 1999 januári bányászakció – azt mutatják, hogy az országban nemcsak nosztalgikus hívei vannak az antidemokratikus/totalitárius rendszernek, hanem aktív politikai/hatalmi gócai is, s hogy rendkívül nagy a távolság a pártok doktrínája és programja, illetôleg a hatalom gyakorlásáról vallott elveik között, ez utóbbiak ugyanis nagyon sok antidemokratikus, diktatórikus elemet tartalmaznak, ami erôsen relativizálja, olykor a minimumra csökkenti a különbséget a szólamokban jogelvû, illetôleg a nyíltan türelmetlen, xenofób, fasisztoid politikai mozgalmak között. Az államapparátus központi és helyi intézményeiben ennek a mentalitásnak és gyakorlatnak tág tere van, ennek következtében a közintézmények nem tudják ellátni azt a stabilizáló szerepkört, amelyre a társadalmi és gazdasági reform végrehajtása során szükség van, s így ez az apparátus a szövevényes kliensi rendszer foglyává válik. Ennek a szövevénynek a megôrzése és fenntartása érdekében a gazdasági és politikai érdekcsoportok létrehozták az írott és audiovizuális sajtónak azt a hálózatát, amely a lakosságot folyamatosan beoltja azokkal az elôítéletekkel és reflexekkel, amelyek a rendszer továbbélését garantálják.

Az így stabilizálódott ördögi kör hatását tovább mélyítheti az a sajátos földrajzi-geopolitikai határhelyzet, amelynél fogva Románia az integrálódó, máris NATO-tagságot szerzett közép-európai országok közvetlen közelében, a belsô politikai konfliktusait fegyveres rendteremtéssel megoldó ex-Jugoszlávia szomszédságában, a volt szovjet birodalom potenciális konfliktusokkal terhes utódállamainak határvonalán terül el. Mivel a belsô instabilitás okán a reform véghezvitele történelmi léptékkel mérve is lassabban megy végbe, mint a közép-európai országokban, s mivel gazdasági potenciálja kevés esélyt ad arra, hogy a közeljövôben számottevôen növelje versenyképes exportját nyugati irányba, rövid távon a tényleges gazdasági és társadalmi integráció lehetôsége is mérsékelt. A döntôen nyugati tôkével történô privatizáció pedig nem csökkenteni, hanem növelni fogja a társadalmi ellentéteket (munkanélküliség, gazdagok és szegények ellentéte stb.), ami újabb tápot ad a nyugatellenes propagandának. Ez tovább súlyosbítja azt a belsô, feszültségteli helyzetet, amely egyébként történeti öröksége is a modern Romániának, s abból adódik, hogy politikai osztályának egyik része elkötelezett az európai integráció mellett, de nincs sem ereje, sem kellô határozottsága, hogy azt meg is valósítsa, másik része viszont csak deklaratíve érdekelt e folyamatban, a vele összefüggô nehézségeket viszont saját céljaira használja ki. Az elmúlt tíz év is erre a paradoxonra világított rá: az ország vagy azért nem volt képes az integráció által megkövetelt megújulásra, mert a poszkommunista garnitúrának – minden deklarált szándéka ellenére – ez nem is célja (Iliescu-rendszer, 1990-96), vagy azért, mert az azt felváltó új koalíció nem tud meghirdetett szándékainak érvényt szerezni (Constantinescu-rendszer,1996–). Az pedig már csak a válság mélységére utal, hogy a megosztottság a román társadalom mentalitásában is mélyen gyökerezik, amint azt a koszovói válsággal kapcsolatos állásfoglalások oly drámai erôvel felszínre hozták.

A román politikai elit

A román társadalomfejlôdés 1990 óta folyamatosan azzal a kihívással néz szembe, hogy vagy a politikai elit elégedetlen a társadalommal, vagy a társadalom elégedetlen a politikai elittel. Ebben a jelenségben az az aggasztó, hogy mindkét oldalon növekszik a hajlam a radikalizálódásra, vagyis a demokrácia bevett eszköztárától való elszakadásra: a politikai elit vonzódik a kemény(ebb) hatalom, a társadalom pedig az erôszakos(abb) fellépés gondolatához. A román társadalom 1990 óta folyamatosan a diffúz erôszak állapotában él: hol a hatalom szítja fel, aktivizálja a potenciális társadalmi erôszakot, hogy ezáltal mintegy "rendreutasítsa" a társadalmat (Marosvásárhely, 1990 március, bányászjárások 1990–91), hol a társadalom esik kísértésbe, hogy a hatalommal szemben erôszakosan lépjen fel (a szakszervezetek fenyegetéseitôl az újabb forradalom gondolatáig sok minden sorolható ebbe a kategóriába). Az (ön)igazolás és kontesztálás e különös játékában a kezdeményezô szerepét kétségtelenül a politikai elit – és újabban meghosszabbítása: a politikai irányultságú média – játssza. E szerep azért endemikus betegsége a politikai elitnek, mert – struktúrájánál, mentalitásánál fogva – saját küldetését nem a közjó fogalmából eredezteti, vagyis képtelen magát olyan hatalmi csoportosulásként tételezni, amely maradéktalanul teljesíti küldetését, akár többségi, akár ellenzéki pozícióban van. Szerepére egyedül jogosult kormányzó elitként éli át küldetését, ellenfelét lenézi, a politikai szerep ellátására alkalmatlannak, sôt veszélyesnek ítéli meg. Ezzel közvetlenül a partnerség kultúráját és vele együtt a demokratikus hatalomgyakorlás módját, mi több: létjogosultságát kérdôjelezi meg, közvetetten azonban a társadalom vezetésére hivatott (alternatív) elitek legitimitását is. Öngerjesztô és -tartósító folyamatként ez károsan befolyásolja mind az elit kiválasztását, mind a politikai szóhasználat minôségét. Hatása azonban döntô módon abban nyilvánul meg, hogy a politikai elit globálisan érdekelt az (elvont/verbális) erôszak diffúz állapotának fenntartásában, mivel az "a másik" identitásának kivetüléseként szerves része annak, ahogyan saját "eltérô" identitását a politikai jelhasználatban forgalmazza. Ebben az értelemben az erôszakot a román politikai színtér állandó szereplôjének kell tekintenünk. Ez a perspektíva azt is teljesebb megvilágításba helyezi, hogy miként függ össze a tekintélyuralmi – antidemokratikus – hagyomány fennmaradása a magyar–román viszonyt mérgezô permanens türelmetlenség bensôvé vált igényével.

A román–magyar viszony

Ha mármost a román többség és a magyar kisebbség viszonyának alakulását a román társadalom és a román politikai elit az elôbbiekben vizsgált állapota felôl nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy e viszony alakulását a következô feltételek szabják meg: a) a román reformfolyamat történelmi léptékkel lassúbb lefolyása; b) a román társadalom és a román politikai osztály ingadozása a nyugati értékrend elfogadásában és – ezzel összefüggôen – egy új országhivatás megfogalmazásában Románia geopolitikai határhelyzetében; c) a román politikai eliten belüli és a nyilvánosságot is meghatározó diffúz erôszak megléte, permanens újratermelôdése; d) a román közintézményrendszer instabilitása, törékenysége.

Mindazonáltal, ami a romániai magyar kisebbség helyzetét illeti, az elmúlt tíz év tagadhatatlanul sok pozitív fejleményt hozott, annak ellenére, hogy a román politikai doktrínák és politikai gyakorlat egy percre sem szûntek meg a magyar kisebbség létét állandó veszélyforrásként kezelni és hol a védekezô elzárkózás szükségességét, hol meg éppenséggel az agresszív, türelmetlen "megfékezés" tételeit hangoztatni.⁶ A pozitív fejlemények több tényezô együttes hatásából erednek, melyek közt – mondhatni: fontossági sorrendben – megemlítendô: a román társadalom demokratizálódási folyamata, azaz a jogok és szabadságok általános bôvülése – parlamenti képviselet, szólásszabadság stb. –; olyan politikai normák és dokumentumok elfogadása, amelyek az európai integráció folyamatát kísérik; végül pedig az RMDSZ politikai szereplése. Máris fontos azonban leszögeznünk, hogy e kérdés megítélésében a román, illetve a romániai magyar közgondolkodás igen nagy távolságra van egymástól: az elsô úgy tartja számon e fejleményeket, mint radikális és teljes körû elôrelépést, ezzel szemben a második erôsen relativizálja jelentôségüket, és fôleg abban látja a viszony lényegét, hogy az még alapvetôen rendezetlen. A mentalitás és a perspektíva e nagyfokú különbsége oda vezetett, hogy mindkét fél görcsösen ragaszkodik saját pozíciójához, ami megnehezíti a közeledést és a feszültség feloldását. A mögöttes okok közül kettôt kell itt kiemelnünk. (1) Az elmúlt tíz év során soha nem tisztázódtak a kisebbségi kérdés alapelvei, nem jött létre intézményesült párbeszéd, illetve a román politikai elit globálisan azt vallja, hogy a kérdés az egyéni jogok szintjén kezelendô, ami eleve korlátokat szab a politikai és jogi rendezésnek.⁷ Amennyiben pedig mégis sor kerül valamely kisebbségi jog törvényes biztosítására, azt a politikai elit európai értékeket valló része is pragmatikus engedményként gondolja el, ami nem csökkenti a feszültséget, mivel – a többség oldalán – nem old félelmeket (nem teszi világossá, hogy a jövôben a kisebbségi követelések meddig mennek el), a magyar kisebbség pedig továbbra is történelmi tapasztalatát látja beigazoltnak, miszerint helyzetének valamelyes rendezése mindig konjunkturális volt, s igazán elvi és értékelvû megegyezésben a román társadalom politikai vezetôivel nem bízhat. (2) Az RMDSZ nagy paradoxona, hogy miközben egy etnikai közösség egészének politikai képviseletét látja el, a román pártrendszerben s a belpolitika színterén pártként kell fellépnie – amit a romániai magyarság politikai integráltsága áraként is tekinthetünk –, s így számos kérdésben a parlamenti és pártpolitizálás napi kompromisszumaihoz kell igazodnia. Ez kétségtelenül nagy próbatétele az RMDSZ-elit parlamenti és pártpolitikai szerepkörû vezetôinek, mert egy másfajta – közösségi, az identitás kérdéseit mindig az elôtérbe helyezô – diskurzusba illesztve kell megindokolniuk döntéseiket, ami nyilván további feszültségek forrása az eliten és magán a szervezeten belül is.

A helyzet alapvetô rendezetlenségében – minden pozitív fejlemény ellenére – továbbra is két súlyos tényezô játszik szerepet. Az egyik a román–magyar viszony szerepe a pártok identitásában és imázsában. A román pártok egy része nem azért magyarellenes, mert ez tagjainak/vezetôinek a meggyôzôdése, hanem azért, mert ez a doktrína (vagy hasonló szólamok hangoztatása) tartja össze, viszi/viheti sikerre a pártot, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek magyarellenes érzelmek, hanem azt, hogy a magyar- (és zsidó-, külföld- stb.) ellenesség funkcionális szerepet tölt be a román politikai életben. A másik: a román politikai elit stratégiai opcióinak tisztázatlansága. Ugyanis a politikai osztály hagyományos stratégiai reflexeit a két világháború közötti helyzet alakította ki, amelyben az "európaiságot" a közép-európai térséggel szemben is érvényesülô francia orientáció jelentette. Az európai integráció ma viszont a Közép-Európán keresztül történô integrációt jelenti, s mivel ma a közép-európai régió Magyarország képében jelenik meg, az európai integráció igenlése drámai erôvel tûzi napirendre a Magyarországgal és a magyarsággal való viszony minden történeti elôzményt zárójelbe tevô újragondolását.⁸ Minthogy ennek belátása nem történik, nem történhet meg egyik napról a másikra, az integráció irányába tett lépések összefonódnak hol a nyílt magyarellenességgel, hol annak taktikai mérséklésével, zárójelbe tételével, megszûntnek nyilvánításával, amit a romániai magyar közgondolkodás a román politika kétértelmû/kétszínû vonásaként él meg és ítél el.

A román–magyar viszonynak merôben új eleme, hogy jóllehet Románia és Magyarország kapcsolatait az elmúlt évek során is befolyásolta a romániai magyar kisebbség léte és helyzete, az államközi kapcsolatokban szemmel láthatóan érzékelhetô, hogy a magyar államrezon adott esetben nemcsak eltérhet, de szembe is kerülhet a határokon túli magyarságra is kiterjedô nemzeti érdekkel, ami újabb stratégiai dimenzióval bôvítette a román–magyar kapcsolatok területét.⁹

Az RMDSZ: célok, remények, kudarcok

A román–magyar kapcsolatok alakításának kulcsfontosságú tényezôjeként az RMDSZ sajátos helyzetben van. Legitimitása mind a romániai magyar társadalom, mind a román politikai pártok irányában szilárd és elvitathatatlan. Ez nagy pozitívuma az elmúlt évtizednek, különösen ha két kiegészítést fûzünk hozzá: a) történtek ugyan pártalakítási kísérletek az RMDSZ-en kívül, de azok sikerteleneknek bizonyultak; b) az évek során az RMDSZ nemcsak platformok, tömörülések számára adott teret, ami természetes jelenség, hanem olyan belsô ellentéteket is átélt, amelyek olykor a szervezet egységét veszélyeztették. A Szövetség mindezek ellenére nem bomlott fel.¹⁰

Mindazonáltal azok, akik 1989-ben az RMDSZ-t létrehozták, tévedtek a várható jövô megítélésében, nem számítottak arra, hogy ez a jövô nem a várakozásaiknak megfelelôen alakul. Mit értünk ezen? Az RMDSZ programja, egész stratégiája arra az axiómaként kezelt feltevésre épült, hogy a diktatúra évtizedeinek végeztével a társadalom úgy teszi magáévá a demokrácia értékrendjét, hozza mûködésbe a modern társadalom intézményeit, hogy az nem pusztán megengedi a kisebbség nevében történô politizálást, hanem annak eredményességét is biztosítja. Ez a feltevés azonban illúziónak bizonyult, mivel a román politikai osztály úgy emelte jogerôre a többségi demokrácia elvét, hogy az a politika intézményeiben való részvételt biztosította, de az eredményes politizálást már nem. Beszédes példája ennek az RMDSZ szereplése a hatalmat 1996 óta gyakorló koalícióban, amely támaszkodik rá, kihasználja ôt, a vele kötött megállapodást azonban semmibe veszi.

Az alapítók hitének, az RMDSZ elitje által elsajátított "demokratikus megváltás-ideológia" hallgatólagos elôfeltevéseinek következménye az is, hogy a Szövetségen belül nem tudatosult program és jövôkép különbözôsége, e különbségtétel fontossága. Az eredmény: identitás és cselekvés (racionalitás) feszítô ellentéte, amely 1993-tól kezdôdôen még strukturálisan (alapszabályzatilag) is rögzült a szervezetben. A jövôképet hordozó "önkormányzati modell", a romániai magyar társadalom intézményi autonómiájának konkrét cselekvési programok nélküli megelôlegezése, s a pártszerû mûködésre utaló, de explicit politikai doktrínákat nélkülözô, lehetôségekhez és opportunitásokhoz igazodó cselekvés ellentéte megannyi – feloldást és kompromisszumot nem hozó – belsô vitát eredményezett. A szimbolikus politizálás és a jövôképhiányos cselekvés e végletesnek tûnô konfliktusa, melyet a médiapolitizálás eszközeivel sikerült a romániai magyar közgondolkodásban a "radikálisok" és "mérsékeltek" ellentéteként rögzíteni, azt eredményezte, hogy az RMDSZ politikai elitjének gondolkodásában elhalványult a stratégiai opciók kidolgozásának igénye.

Mi több, eluralkodott a hamis alternatívákban való gondolkodás, illetve a politikai céloknak kizárólagos kisebbségi terminusokban való megfogalmazása. Egy olyan szervezet esetében, amely kisebbségi érdekvédelmet és közképviseletet hirdet meg céljaként, a kisebbségi terminusokhoz való ragaszkodás ugyan természetes következmény, azonban az RMDSZ esetében ez oda vezetett, hogy az identitás védelmét a középpontba helyezô beszédmód a sérelmi helyzettudatot olyan területekre is átvitte, ahol az a problémák megoldásának akadályává vált. Ez fôleg az RMDSZ kormánykoalíciós részvételekor vált nyilvánvalóvá, mégpedig két összefüggésben: a) a romániai magyar közgondolkodásban az RMDSZ, minden megszerzett hatalmi pozíciója ellenére, a romániai magyar társadalom "másodrendûségének" a megjelenítôje maradt, ezért a sérelmi diskurzusról való lemondást továbbra sem támogatta a közgondolkodás – az tovább is meghatározó maradt a nyilvánosságban –, amihez a kormányzati pozíciókba került elit tétova, a konjunkturális helyzetek mérlegelésére utaló hallgatása is hozzájárult; b) a koalíción belül az RMDSZ-vezetôk taktikai attitûdjét a gyengébb partnerekre jellemzô, veszteségminimalizáló beállítódás jellemezte; nem vállalt fel konfrontációt a partnerekkel olyan törvények kidolgozásában, amelyek ugyan alapvetôen fontosak a reform tekintetében, de közvetlenül nem érintették azokat a célokat, amelyeket a Szövetség saját politikai identitása szempontjából fontosnak vélt (oktatásügy, nyelvhasználat a közigazgatásban, magyar egyetem) – ennek viszont az lett a következménye, hogy éppen a fontosnak vélt kérdésekben romlottak az alkupozíciói.

A taktikai érdekek és a médiapolitizálás révén rögzült diskurzuselemek közé beszorult stratégiai gondolkodás megújítása – az immár egyaránt meglévô ellenzéki és kormányzati tapasztalat birtokában – a romániai magyar elit feladata, politikusoké és civil társadalomé egyaránt.

Ha mostmár magát az RMDSZ koalíciós szereplését nézzük, az bôven járt pozitív és negatív tapasztalatokkal egyaránt – ezek összegzése gondos és alapos elemzést igényel. Túlzás nélkül állítható azonban, hogy az 1996–99 közötti kormányzati szerepvállalás egészére paradigmatikus érvénnyel vonatkoztatható az önálló magyar egyetem létesítésének "politikai története". E történet tanulságai röviden a következôkben foglalhatók össze:

a) Az RMDSZ politikusai tévedtek, amikor azt hitték, hogy a tanügyi törvény módosítására tett ígéret a koalíciós partnerek részérôl elegendô garancia az egyetem létrehozására vonatkozóan, jóllehet errôl az igényrôl eleinte mind az államelnök, mind a kormányfô kedvezôen nyilatkozott. A késôbbiek során kiderült, hogy a koalíciós tárgyalások lefolytatásakor a partnerek nem voltak jóhiszemûek, ám ahelyett, hogy viselkedésüket utóbb elfogadható, racionális érvekkel támasztották volna alá, felelôtlenül a román társadalomra hárították a be nem váltott ígéret felelôsségét. Ez különösen akkor vált világossá, amikor maguk a koalíció képviselôi (kormánytisztviselôk, a parlament tagjai) torpedózták meg a kormánynak egy multikulturális egyetem létrehozását célzó tervét is. Az RMDSZ megpróbálta az elôállott válságot politikai eszközökkel kezelni, de sikertelenül, amit a közvélemény legnagyobb koalíciós kudarcának tekint. A Szövetségnek a továbbiakban újra kell gondolnia e kérdéskör egészét, annak minden politikai és szakmai következményével együtt. Függetlenül azonban attól, hogy a megoldások mely változatai kerülnek elôtérbe, az máris nyilvánvaló, hogy az egyetemvitában a román politikai elit szavahihetôsége komoly csorbát szenvedett a romániai magyar társadalom szemében.¹¹

b) Az egyetem ügyében a magyar kisebbség nemcsak a politika színterén szenvedett vereséget, hanem a nyilvánosság elôtt is, a román médiáknak ugyanis – a politikai elit közremûködésével – sikerült az egész vitát nacionalista kampánnyá változtatniuk. Így válhatott széles körben elfogadottá az a nézet, hogy az egyenlôség elve egyet jelent a tanuláshoz való jog elvontan értelmezett fogalmával, hogy az önálló állami magyar egyetem, sôt bármely önálló felsôoktatási struktúra a román államiságot veszélyezteti, ami végsô soron a szabad és méltányos versenyszellem elutasításával, a leplezett diszkriminációval, a kulturális identitásnak mint egy közösséget jelölô fogalomnak az elvetésével egyenértékû, ez pedig ellentmond mind a román alkotmánynak, mind az érvényes európai dokumentumoknak és demokratikus gyakorlatnak. További súlyos következménye az egyetemügy körüli manipulációnak, hogy a kérdés valódi lényegérôl áthelyezôdött a vita a román nyelv védelmére, a magyarok román nyelvtudásának állítólagos elégtelenségére, a Székelyföld újbóli "problematizálására". Mindez társadalmi feszültségeket szított és tartósított, ébren tartotta a magyarság, különösen a Székelyföld mint potenciális válsággóc képzetét, olyan reakciók és ellenreakciók sorát indította el, amelyek tovább mérgezik a román–magyar viszonyt. Az egyetemvitának ezek a fejleményei mindennél jobban rávilágítottak a posztkommunista nemzetfogalom súlyos zavaraira és a többségi demokrácia korlátaira.

c) Azok a tekintélyes román értelmiségiek, akik határozottan kiálltak az önálló állami magyar egyetem gondolata mellett, nemcsak elvi támogatást nyújtottak az ügynek, hanem egyúttal cáfolták azokat a rosszhiszemû, hamis érveket is, amelyekre az egész manipuláció épült.

Mindent összevetve, az egyetem körüli vita rávilágított arra, hogy az elmúlt két és fél év során az RMDSZ kénytelen volt – vállalt politikai szerepébôl eredôen – számára szüntelenül elônytelen helyzetben folytatni a maga sokszor következetlen, olykor áttekinthetetlen alkuját a román politikai elittel. A választott nézôpont szerint egyaránt kijelenthetô, hogy a Szövetség minden sikertelenségéért vezetôit terheli a felelôsség – ezért, ahogy egyesek hangoztatják, ki kell cserélni az egész garnitúrát –, illetôleg, hogy minden felelôsség a román politikai elitre hárul. Akár egyik, akár másik oldalon keres bûnbakot, ez az ellentétes irányú, de azonos lényegû megítélés azért veszélyes, mert olyan politikai manicheizmust képvisel, amely az egyik oldalon voluntarizmushoz, a másikon defetizmushoz vezet. E rossz alternatívák helyett az RMDSZ-nek úgy kell újrafogalmaznia a politikai cselekvés céljait, megtalálnia kivitelezésük eszközeit, hogy ne legyen rabja sem annak az illúziónak, hogy bármit elérhet (tehát mindent megpróbálhat), de ne is kényszerüljön állandóan arra hivatkozni, hogy nem tehetett többet.

E politikai cselekvés változatlan axiómája, hogy az RMDSZ a román politika színterén próbálja teljesíteni küldetését. Az eddigieknél nagyobb mértékben kell azonban építenie kapcsolatait olyan európai pártokkal és szervezetekkel, amelyek visszaigazolják politikai követeléseinek jogosságát a román politikai elit felé. Ugyanezt várhatja a magyar kormánytól és politikai pártoktól is, azzal a kiegészítéssel, hogy irányukban legalább akkora erôvel kell képviselnie a közvetítô szerepét is, s ezzel az egész román társadalom elôtt nyilvánvalóvá tennie, hogy a magyar-magyar párbeszédnek nem egyszerûen a kisebbségi kérdés a tétje, hanem a magyar–román viszony alakulása, Románia európai integrációja.¹²

A politikai cselekvés két új iránya máris kezd körvonalazódni. Az elsô abban a törekvésben nyilvánul meg, amelyhez a regionális érdekû és önkormányzati politizálás markánsabban kapcsolódik Erdélyben (márpedig e történeti régió fejlôdésében a romániai magyar társadalom közvetlenül is érdekelt), s amely a legmesszebbmenôen tekintettel van arra, hogy a következô évezred elején új regionális dinamika fog kibontakoztatni az Európai Unió keleti határán. Ami a másik irányt illeti, a politikai struktúra megújításáról van szó, ennek szükségességérôl és lehetôségeirôl, arról a felismerésrôl, hogy a román pártrendszer s az egzisztenciálisan reátelepedett politikai osztály átalakítása (ennek elsô lépéseként a választási rendszer reformja s egy korszerûbb párttörvény elfogadása) egyre elodázhatatlanabb.

A kisebbségi társadalom új stratégiái és a politika

Minthogy minden stratégia jövôképen alapul, a romániai magyar közgondolkodásnak is változnia, gazdagodnia kell s meghaladnia azt a jövôképhiányos állapotot, amelyet az elit formalizált "kisebbségjogi" retorikája alakított ki s tett egyre ideologikusabbá. S minthogy a stratégiai gondolkodásnak csak egy része fordítható le a politika nyelvére, szükség van a politikai és a társadalmi stratégiák világosabb megkülönböztetésére.

A lehetséges alternatív stratégiák összefüggésében fölmerülô elsô fontos kérdés éppen a jövôképpel kapcsolatos. A jelenlegi kényszerpályás és döntô mértékben reaktív kisebbségi politizálás körülményei közepette nincs világos, eligazító válasz arra a kérdésre, hogy a romániai magyarság milyen határok között és milyen feltételek mellett hajlandó összekötni sorsát a bizonytalan kimenetelû román demokrácia ügyével, és hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy törekvései ne legyenek e céllal ellentétesen kihasználhatók. Hogy mi lesz akkor, ha az ország demokratizálódását és euroatlanti integrációját biztosítani hivatott kísérletek zátonyra futnak és Romániában nyugat- és demokráciaellenes erôk jutnak – hosszabb-rövidebb ideig – hatalomra? Vagy mi lesz akkor, ha a romániai hatalom és politikai elit nem lesz képes szimbolikus értelemben véve integrálni az országot, és ennek következtében a regionális érdekek markánsan artikulálódnak, az ország pedig gazdaságilag destabilizálódik?¹³

A fenti elemzések alapján kérdéses, hogy az RMDSZ ez idô szerint való szerkezete és orientációja mellett alkalmas-e arra, hogy ezekkel a kérdésekkel szembenézzen, azokat konzekvenciáiban is végiggondolja és stratégiai elképzeléseit a fölsejlô válaszokhoz igazítsa.

A romániai magyar kisebbségi társadalom szellemi megújulásának és a politikai zsákutcából való kijutásának a lehetôségeit latolgatva elkerülhetetlennek látszik következésképpen annak az elismerése, hogy alapvetôen más stratégiára van szüksége a kisebbségi politikának és érdekképviseletnek, mint az attól gyökeresen eltérô prioritásokat fölmutató társadalomszervezésnek, és hogy a kettôhöz nagyon is különbözô kompetenciák és szakértelem szükségeltetnek.

A társadalomszervezésnek a politikai érdekképviseletrôl való leválasztása megannyi pozícióhoz fûzôdô érdeket sértene ugyan, de jövôbe mutató elônyei volnának. Fölszabadítaná mindenekelôtt a politikai érdekképviselet bonyolult feladatát ellátó politikusokat az alól, hogy az elszámoltatás pillanatában a társadalomszervezés elvégezetlen feladatait kérjék tôlük számon, és hogy a politikai viták tárgyszerûségét, a stratégiai opciók világos, egyértelmû végiggondolását a mindennapi teendôk tegyék lehetetlenné. A politikai érdekképviseletnek, abban a bonyolult közegben, amelyben el kell látnia a feladatát, sajátos autonómiára, szabadságfokra van szüksége, a politikai játszmák íratlan szabályainak megfelelôen. A politika célja végsô soron egy jövôkép, egy politikai program megvalósítása, annak mikéntje pedig nagymértékben a környezet kiszámíthatatlan kihívásaitól, az azokra adott válaszoktól függ. S noha a kisebbségi társadalom sorsa hosszú távon egyértelmûen a program valóra váltásának a függvénye, a közösség mindennapjai nem lehetnek kiszolgáltatva a politikai küzdelem alkuhelyzeteinek, az átmeneti sikertelenségeknek és a választási verseny által kikényszerített kompromisszumoknak, különösképpen egy konszolidálatlan és befolyásos belsô ellenségekkel viaskodó demokrácia esetében.

A társadalomszervezés feladataitól függetlenített kisebbségpolitikának nagyobb esélye van arra, hogy szembenézzen a romániai magyar kisebbség elôtt tornyosuló sorskérdésekkel, anélkül hogy ez a kisebbségi társadalom politikai megosztását, az egység feláldozását jelentené szükségszerûen. Nagyobb szabadsággal gondolhatná végig például a sokak által sürgetett – radikálisabb – politikai alternatívák konzekvenciáit, és ennek alapján egyértelmûbbé fogalmazhatná az alapvetô opciókat, amelyeket minden körülmények között, minden fontosabb döntésnél figyelembe kell venni. Eldôlhetne például az az alapvetô kérdés, hogy a román demokrácia konszolidálása olyan – reális – cél-e, amelynek minden további programot-stratégiát alá kell rendelni, vagy ellenkezôleg, léteznek ennél fontosabb szempontok, esetleg más alternatívák is. Ennek az opciónak az alapján el lehetne végezni továbbá a program felülbírálását és annak hozzáigazítását a romániai adottságokhoz. A program célkitûzéseinek szakaszolása a rövid, közép- és hosszú távú prioritások világos elkülönítése révén elengedhetetlennek látszik ahhoz, hogy a kisebbségi társadalom fölszabaduljon a politikai küzdelem sikertelenségének és hiábavalóságának a nyomasztó érzése alól, valamint ahhoz, hogy a politikusok lélegzetvételhez juthassanak, és a reaktív politizálást fokozatosan fölcseréljék a stratégiai építkezéssel. Az ekképpen fölfogott szereppel megannyi fontos feladat és lehetôség járna együtt, olyanok, amelyekre gondolni sem lehet az RMDSZ ez idô szerinti szerkezete mellett. Amennyiben pedig alapvetôen más alternatívák is szóba jönnének, akkor azokat minden konzekvenciájukban végig kell gondolni, és meg kell szerezni hozzájuk a szükséges tömegalapot.

A társadalomszervezési és politikai érdekképviseleti hatáskörök intézményes szétválasztása a romániai magyarság egy régi zsákutcájából, a politikai küzdelem Bukaresthez kötöttségének és a közösségi érdekek Erdély-centrikusságának a dilemmájából is mutathatná a kiutat. A politikai képviselet folytán eddig kivívott bukaresti pozíciókat, a fölhalmozott tapasztalatot és az országosnak mondható tekintélyt minden bizonnyal kár volna föladni. Épp ellenkezôleg, a társadalomszervezés feladataitól fölmentett politikai érdekképviselet egyik fontos célkitûzése kellene hogy legyen a mindenkori román kormánykoalícióban való részvétel – a vállalhatóság határain belül, természetesen, és életképes elônyösebb alternatívák adódtáig. Egy ilyen – szerencsés esetben folyamatos – részvétel biztosíthatná az államapparátuson belül azokat a pozíciókat, amelyeknek az elmúlt két és fél év tapasztalata alapján komoly szerepe volt abban, hogy a kisebbségi társadalom tagjainak egy fokkal könnyebb volt eligazodni és eredményeket elérni a hivatalok barátságtalan világában. A politikai jelenlét igénybevételétôl mentesített társadalomszervezés pedig megkötések nélkül összpontosíthatná a figyelmét a fôként Erdélyben elvégzésre váró feladatokra.

Amennyiben a kisebbségi társadalom gondjai és várakozásai felôl nézzük a hatáskörök javasolt szétválasztásának a kérdést, az elônyök még szembetûnôbbek. Véget lehetne vetni mindenekelôtt annak a totalitarizmus idejébôl öröklött és máig munkáló beidegzôdésnek, hogy a kisebbségi társadalom várja, hogy felülrôl megszervezzék. Oly sûrûn hallani az RMDSZ tisztségviselôi részérôl az erre vonatkozó fogadkozásokat és a "civil társadalom" nevében fogalmazott nyilatkozatokat, hogy a kisebbségi társadalom egy jelentôs részén eluralkodott már a minden kötelezettség alól fölmentô érzés, hogy ujját sem kell mozdítania senkinek, az RMDSZ majd mindent megszervez.

A politikai képviselet felelôsségétôl tehermentesített társadalomszervezésnek az adott lehetôségekbôl kellene kiindulnia, és az általuk szabott határokon belül kellene a lehetô legtöbbet teljesítenie. Nem hivatkozhatna a törvények fogyatékosságaira, és nem odázhatná el az elvégzendô teendôket azon a címen, hogy amíg el nem érjük a törvényes keretek érdekeink – pontosabban várakozásaink – szerint való alakulását, addig nem érdemes semmihez hozzákezdeni.

Az ekképpen felfogott társadalomszervezésre megannyi, többségükben közel tíz év óta halogatott-kerülgetett feladat felelôssége hárulna. Számba kellene venni mindenekelôtt a közösségi prioritásokat, és az azonosított legsürgôsebb tennivalókra a megfelelôen felkészült szakértôk bevonásával kellene szert keríteni.

Tiszta vizet kellene önteni végre a pohárba a sokat vitatott autonómiakérdéssel kapcsolatosan. Megegyezésre kellene jutni arra nézvést, hogy az etnikai alapú autonómiának szakmai értelemben mi a tartalma, milyen intézményi kompromisszumokat kell magában foglalnia a létezô település-földrajzi és egyéb – társadalomtudományilag vizsgálandó – adottságok mellett, hogy milyen törvénykezésbeli, intézményes, pénzügyi vagy humán erôforrásokkal kapcsolatos feltételei és konzekvenciái vannak szorgalmazásának. E feltételek ismerete alapján egyszerûsödne a politikai érdekképviselet dolga, mivel egyértelmûen különbséget lehetne tenni a rövid, közép-, illetve hosszú távú célok között, és áttekinthetôbb viszonyrendszerben lehetne keresni a továbbiakban a választ arra a bonyolult kérdésre, hogy miképpen célozható meg a tisztán politikai kompromisszum úgy, hogy az egyrészt ne jelentse az igény legitimitásának s a megoldás életképességének a megkérdôjelezését, másrészt pedig ne váljék az RMDSZ román megítélésének állandó és kizárólagos szempontjává.

Hasonló módszerrel kellene kilendíteni az önálló állami magyar egyetem ügyét is a kátyúból. Az erdélyihez hasonló körülmények között szerzett tapasztalatokkal fölvértezett külföldi szakértôk bevonásával el kellene készíteni végre az intézmény legapróbb részletekig elmenô tervezetét. Ennek alapján kellene mérlegelni azután a kivitelezés esélyeit és feltételeit, a gyakorlatba ültetés alternatíváit és ütemtervét hozzáigazítván a megkerülhetetlen adottságokhoz, újragondolni a politikai stratégiát.

Mind az autonómia, mind az egyetem vonatkozásában nyilvánvaló, hogy a politikai kényszerpályán sodródó érdekképviselet jelenlegi szerkezete mellett a kérdések ilyen szempontú kezelésére alkalmatlan, és hogy az ilyen irányú próbálkozások voltaképpen a szervezet érdekeivel tûnnek ellentéteseknek.

A politikai program társadalmi-szakértôi alátámasztásán, illetve felülbírálásán túl a társadalomszervezésre sürgôs feladatok várnának, akár a régiófejlesztésre, a kis- és középvállalkozások további megsegítésére, akár egy korszerû értelemben vett közösségnevelôi ("népnevelôi") program beindítására gondolunk – ez utóbbi az önmenedzselés szemléletének és módszereinek a meghonosodását eredményezné a romániai magyar kisebbségi társadalomban.

A régiófejlesztés tekintetében a legsürgôsebb tennivalókat kellene számba venni mindenekelôtt. A leginkább segítségre szoruló térségek számára konkrét, megfelelôen méretezett és kivitelezhetô programokat kell kidolgozni, új pénzforrásokat felkutatni, a meglévôket átcsoportosítani. Ha az eredmények kezdetben szerények lesznek is, a társadalomszervezés ilyen értelmû prioritásváltása, a szimbolikus szféra fölcserélése a pragmatikussal, fontos üzenet lehet a romániai magyar társadalom számára. A világosan fölismert feladatok, a precízen definiált tennivalók és az apró, de fölmutatható eredmények fokozatosan visszaadhatják a romániai magyarság életkedvét, amelyet a politikai küzdelem közel tízéves eredménytelensége igencsak próbára tett.

A kis- és középvállalkozások számbeli és teljesítményben megmutatkozó megerôsödése nélkülözhetetlennek látszik ahhoz, hogy a nagytôkébôl kiszorított kisebbség elkerülje a perifériára való sodródást és a gazdasági eljelentéktelenedést. A menedzseri szemlélet meghonosodása pedig azt eredményezhetné, hogy a romániai magyarság pragmatikusabb fogalmakban fogja fel tulajdon helyzetét, gyakorlatiasabb célokat tûzzön ki maga elé és reálisabb programokat fogalmazzon meg a maga számára rövid, közép- és hosszú távon egyaránt. A megfelelôen széles körben szervezett közösségnevelôi program a piacgazdaság viszonyai közepette, valamint az etnikailag megosztott, feszültségektôl terhes világban eligazodni és boldogulni képes falu- és kisközösség-menedzserekbôl, kulturális és oktatási intézményvezetôkbôl álló réteg megjelenését eredményezhetné, amely fokozatosan ama régi szemléletû értelmiségi elit helyébe lépne, amely szemmel láthatóan összetéveszti a dolgokról való beszélést, a szándéknyilatkozatokat az elvégzett munkával.

A politikai érdekképviselet és a társadalomszervezés szétválasztásának intézményes következményeit igen körültekintôen kell mérlegelni. A politikai érdekképviselet tekintetében valószínûnek látszik, hogy – rövid és középtávon legalábbis – a néppárt jellegû formációnak nem nagyon vannak alternatívái. A társadalomszervezés tekintetében talán egy megfelelôen méretezett, mégis reprezentatív testületre lenne szükség, amelyet a választott politikai képviselet nevezne ki meghatározott idôre és számoltatna el a mandátum lejártával. Mandátuma idején a társadalomszervezési testület teljes körû szabadsággal és felelôsséggel intézhetné a kisebbségi társadalom sorsát, gazdálkodhatna annak rábízott erôforrásaival. A két testület közötti egyeztetés és koordináció mikéntjét szabályok rögzítenék.

Az adott körülmények között a politikai elit feladata lenne az érdekképviseleti és a társadalomszervezési hatáskörök intézményes szétválasztását kezdeményezni. Hatalmában és módjában állna a folyamatot megtervezni és levezényelni. Amennyiben az önérdekei által foglyul ejtett RMDSZ erre alkalmatlannak bizonyul, a politikai legitimitás letéteményesére, magára a kisebbségi társadalomra hárul a feladat, hogy azt a rendelkezésére álló eszközökkel kikényszerítse. A társadalomszervezési hatáskörök kisajátítására alulról jövô, megfelelô módon összehangolt civil társadalmi kezdeményezés útján is sor kerülhet.

Ahhoz, hogy a romániai magyar közösség kikeveredjék a szimbolikus egzisztencia zsákutcájából és hagyományaihoz méltó módon vegye kézbe sorsának intézését, elkerülhetetlennek látszik az "állampárti" modell föladása.

Arccal a jövô felé

A fentiekbôl következik, hogy a romániai magyar társadalomnak nemcsak módosítania kell jövôképét és stratégiáját, hanem nyitottabban, dinamikusabban kell szemlélnie mind önmagát, mind pedig a román társadalomhoz, illetôleg az anyaországhoz fûzôdô viszonyát.

1. Saját identitástudatában jussanak nagyobb szerephez az önértékelés és önreflexió tényfeltáró, kritikai, építô mozzanatai: a múlt értékeinek ritualizált ápolása helyett kapjon nagyobb teret a jövô értékeinek ápolása, az akadályok és kudarcok kényszeres ismételgetése, a "mások a hibásak" filozófiája helyett érvényesüljön a megnyílt lehetôségek, a kihasználható esélyek, a "csak rajtunk múlik" szemlélete, az önelégültség és önimádat könnyelmû elégedettsége helyett nyilvánuljon meg az igazi szakmai, emberi, erkölcsi versenyképesség s az ehhez nélkülözhetetlen önkritikai érzék, mind szélesebb körben bizonyosodjék be a tétel, hogy számítunk az anyaország támogatására, de elsôsorban önerônkre támaszkodunk, váljék jelszóból mindennapos társadalmi gyakorlattá, hogy minden alkalmat megragadunk a többségi nemzet fiaival/intézményeivel való korrekt együttmûködésre.

Ha úgy tekintjük, hogy középtávon a következô évtizedekben Románia jövôje egészében az 1989 utáni politikai pályán halad, akkor a romániai magyar társadalomnak tudatosítania kell magában, hogy a saját jövôjét döntôen befolyásoló három tényezô: a) A gazdasági paraméterek s ezek függvényében a jövedelmek és az életszínvonal alakulása, hiszen vagy az elszegényedés meg az elvándorlási kedv növekszik, vagy a növekvô jólét lehetôségével együtt járó stabilitás.¹⁴ b) A képzettség, a tudás, a kezdeményezôkészség növekvô szerepe a szabad verseny követelményei szerint alakuló társadalomban, ami azt jelenti, hogy egyre több múlik azon, mennyire sikeres nemcsak az elitképzés, hanem általában véve minden szakmai teljesítmény. c) A civil társadalom képessége, hogy életképes helyi közösségeket teremtsen, amelyek alkotó, jövôorientált módon cselekszenek és cselekedtetnek.

2. A román társadalomnak ideje elgondolkodnia azon, hogy politikusainak többsége – és az általuk befolyásolt sajtó – a magyarokkal kapcsolatban tíz éve megállás nélkül két olyan tételt hangoztat, amely egyformán hamis. Az egyik úgy szól, hogy a magyarok minden követelése (nyelvhasználat, egyetem, autonómia) állandó veszélyforrás, ezért útját kell állni. A másik nézet szerint viszont a magyar kisebbségnek nincs is oka újabb követeléseket megfogalmazni, mivel eddig megszerzett jogai bôven elegendôek. Jeles román politikai elemzôk, értelmiségiek évek óta rámutatnak arra, hogy ezek nem a realitásban gyökerezô tények, hanem a hatalmi érdekérvényesítés eszközei, ennek megfelelôen társadalmi feszültség generálása és tartósítása, bizonyos esetekben az asszimiláció vagy az emigrálás feltételeinek megteremtése a céljuk.¹⁵ Másfelôl ennek az állapotnak nem az a fô következménye, hogy a magyarok körében fokozódik az elégedetlenség és a frusztráció, hanem az, hogy a román társadalomban megszilárdulnak az autoriter gondolkodási minták és reflexek, ami saját magára nézve ártalmas. Az adott történelmi viszonyok közepette a többség csak nyerhet azzal, ha rendezi és folyamatosan ápolja viszonyát a magyar kisebbséggel és Magyarországgal. Magától értetôdik, hogy a folyamat kétoldalú, a magyar kisebbségnek is éreztetnie kell, hogy tiszteli az országot, megbecsüli a többségi nemzetet, amely védelmezi és garantálja állampolgári, közösségi jogait.

A magyar kisebbség iránti többségi viszonyulás egy további vonatkozásban is kiigazításra szorul. A politikai integráció mellett, amelynek eszköze az RMDSZ, a romániai magyar kisebbség társadalmi integrációra is törekszik: állampolgári jogait, szakmai érdekeit és ambícióit az egyenlôség és a méltányosság körülményei, a minden diszkriminációtól mentes verseny feltételei között kívánja gyakorolni. Jogos elvárás, hogy a román társadalom ezeket a feltételeket politikai konjunktúráktól függetlenül biztosítsa, azok ugyanis nem rendelhetôk alá a pártok közötti viszony alakulásának, mivel az alkotmány elôírásaiból fakadnak, céljuk pedig a társadalmi összhang és stabilitás, a többségi és a kisebbségi kultúra találkozása, értékeik/intézményeik kölcsönös megismerése és párbeszéde. Ahogyan a magyar közösségnek tudatosabban kell a jövôben különbséget tennie a politikai cselekvés és a társadalomépítés feladatai között, ugyanúgy a román társadalomnak is fel kell mérnie, hogy ez külön kérdéskör, amelynek le kell rakni az elvi alapjait, kidolgozni stratégiáját, megtalálni az eszköztárát. Sürgetô szükség lenne például olyan kisebbségkutató intézet felállítására, amelynek kifejezetten ez volna a feladata. Csakis ez a megközelítés segíthet feloldani azt az ellentétet, hogy a román közgondolkodás a kérdést megoldottnak tekinti azáltal, hogy a magyar kisebbségnek van politikai képviselete, sôt az részt vesz a végrehajtó hatalomban is, miközben a magyar közgondolkodás ezt csupán a társadalmi lét egyik, korántsem elégséges aspektusának tekinti.¹⁶

3. A magyar közvéleménynek, az anyaország állampolgárainak két rossz beidegzôdés terjedésétôl kell óvakodniuk. Attól a hittôl, hogy a közel száz éve megrajzolt politikai határok végzetesen leválasztották az utódállamok magyarságát, illetôleg attól a gondolattól, hogy épp ellenkezôleg, minden ugyanúgy van, mint régen. El kell fogadnia, hogy új közösségi kapcsolatrendszer van kialakulóban, amelyben – paradox módon – épp az szolgálja a határon túli magyar közösségek hosszú távú fennmaradását, megmaradásukat a magyar kulturális nemzet részeként, hogy politikai önszervezôdésükben és stratégiai opcióik tekintetében eltávolodnak az anyaországtól s közösségként önálló fejlôdési pályára lépnek. E tekintetben a magyar kulturális nemzet "mûködése", a magyar-magyar kapcsolatok modellszerûvé válhatnak az egész közép-kelet-európai térségben, amelyben majdnem minden nemzetnek vannak határon túli kisebbségei, ennélfogva szembe kell néznie azzal, hogy a helyzet méltányos rendezése csakis kölcsönösen elfogadható modellek alapján történhet.

Kolozsvár, 1999. március–április

Ui. Mivel a tanulmány megtervezése és kidolgozása megelôzte a koszovói válság újabb fejleményeit, ezek tanulságait és következményeit figyelmen kívül hagytuk.

—————————————

^* Jegyzetek nélkül megjelent: Bakk Miklós–Székely István–Toró T. Tibor (szerk.): Útközben. Pillanatképek az erdélyi magyar politika reformjáról. Pro-Print, Csíkszereda 1999.

¹ Vö. Ionica Berevoescu, Dan Chiribucã, Mircea Ioan Comsa, Narcisa Grigorescu, Andra Aldea Lãzãroiu, Sebastian Lãzãroiu, Marilena Panã, Lucian Pop, Sofia Manuela Stãnculescu: Fetele schimbãrii. Românii si provocãrile tranzitiei. Nemira, 1999. 9–27.

² I.m. 249-257.

³ Gabriel Andreescu egyik tanulmányában arra hívja föl a figyelmet, hogy az ország délkelet-európai beágyazottságából fakadóan és annak következtében, hogy a térségben számottevô az ortodoxia befolyása, elhúzódó gazdasági és belpolitikai válság esetén számolni kell egy Belgrád–Bukarest–Kiev–Moszkva ortodox-nacionalista folyosó létrejöttével is, amely az orosz érdekövezet Délkelet-Európára való kiterjesztését jelentené. Gabriel Andreescu: Relatii internationale si ortodoxie în Estul si Sud-Estul Europei. Studii Internationale 1998. 4. 3–33.

⁴ Vö. Daniel Dãianu: Mersul transformãrii. Revista de cercetãri sociale 1996. 4. 19–45.

⁵ Ezzel a kérdéssel kapcsolatban Cristian Preda egyik, Románia 1991-es alkotmányát a politikai filozófia szemszögébôl elemzô tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy az alkotmány megannyi fogalmi és nyelvi következetlensége és tisztázatlansága folytán – mint amilyenek például az állam és a haza fogalmainak az összemosása, a jogállamiság feltételrendszerével összeegyeztethetetlen módon definiált totális állam, inkonzisztenciák az egyén és a közösség fogalmainak a használatában, az állami, nyilvános és magánszférák gyakori összemosása – tartanunk kell attól, hogy Romániában az állampolgárok mindennapjainak a demokratizálódása az érvényben levô alkotmány alapján nem tekinthetô minden kétség fölött biztosítottnak. Cristian Preda: Ce e România? Filozofia politicã a Constitutiei de la 1991. = Modernitatea politicã si românismul. Nemira, 1998. 176–200. Lásd még ehhez a Stelian Tãnaséval készült két interjút: Rodica Palade: Rãul, ca si binele, se manifestã în conditii concrete. 22 1998. január 20–26. és Raluca Mãrculescu: În Europa de Est democratia nu este un proces ireversibil. 22 1999. március 2–8.

⁶Vö. Gabriel Andreescu: Recomandarea 1201 si o retea de stabilitate/securitate în Europa centralã si de Est. Studii internationale 1997. 3. 50–63.

⁷ Az RMDSZ ügyvezetô elnöksége által kezdeményezett, 1994. május 13–15. között lezajlott tusnádfürdôi tanácskozás, amely a Romániai Emberi Jogokat Védô Egyesület – Román Helsinki Bizottság képviselôi és RMDSZ-szakértôk közötti véleménycserére kínált alkalmat két jelentôs RMDSZ-dokumentummal – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség memoranduma Románia felvételérôl az Európa Tanácsba, valamint a Törvény(tervezet) a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl – kapcsolatban, sajnálatos módon érdemi visszhang és méltó folytatás nélkül maradt. Az ezzel kapcsolatos összeállítást lásd a Magyar Kisebbség 1997/1–2. számában.

⁸ Vö. Gabriel Andreescu: Cum poate fi creatã o granitã-punte? 22 1999. március 9–15. A két ország közötti fáziseltolódásból fakadó bonyodalmakat elemzi továbbá Renate Weber: Relatiile româno-ungare în cadrul juridic al acordurilor de la Schengen. Studii internationale 1998. 4. 33–45.

⁹ A román–magyar alapszerzôdéssel kapcsolatos sajtó- és szakmai viták világossá tették – még jóval az alapszerzôdés aláírása elôtt –, hogy mennyire törékeny az az egyensúly, amelyet a magyar külpolitika a jószomszédság, a határon túli magyarság érdekeinek a védelme és az európai integráció hármas célja, a külpolitika három iránya között fenn tud tartani. A kérdés román–magyar vonatkozásairól lásd Tamás Gáspár Miklós: Ôszintén Erdélyrôl. Szabadság 1996. szeptember 21, valamint Valentin Stan: Tratatul româno-ungar si problematica drepturilor colective. Altera 1996. 3. 53–62.

¹⁰ Ebben kétségtelen szerepet játszott az is, hogy az RMDSZ-nek sikerült a romániai magyar társadalom intézményeinek – iskoláinak, egyesületeinek, médiájának – jelentôs részét olyan szervezeti hálózatba összekapcsolnia, amely az "oszloposodott társadalmakra" (pl. Belgiumra, Hollandiára) jellemzô, s amely szubkulturális integrációként képes stabilizálni az elitek helyzetét. Vö. Arend Lijphart: The Politics of accommodation. Pluralism and Democracy in the Netherlands. University of California Press, Berkeley 1968, valamint Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó, Bp. 1998.

¹¹ Lásd errôl Zsigmond Csilla: A Petôfi–Schiller Egyetem megjelenítése az országos román sajtóban. Magyar Kisebbség 1999. 1. 281–295.

¹² Ennek a kérdésnek fontos vonatkozásait járja körül Vogel Sándor Az euroatlanti integráció és a román Közép-Európa-felfogás címû írása. Magyar Kisebbség 1999. 1. 76-89.

¹³ A szimbolikus dezintegrációnak arra a lehetséges változatára gondolunk itt, amellyel kapcsolatban Adrian Severin a következôkre hívta fel a figyelmet: "A politikai elit hiába erôlteti az egységes állam fogalmát, ha az nem támaszkodik szilárdan a nép érzéseire, érdekeire és meggyôzôdéseire, melyeket a gazdasági, társadalmi és kulturális valóság határoz meg. Úgy tûnik, hogy Románia poszttotalitárius kormányai nemzeti egységüket annyira szilárdan elnyert adottságnak tekintik, hogy nem veszik számításba az ország különbözô történelmi tartományaiban élô román közösségek eltérô fejlôdését. Ezért hiányzik egy igazi nemzetpolitika, amelynek célja a román nemzet szerves összhangjának a megteremtése, az egységes jelleg adott úton való biztosítása, mindenfajta sovinizmus elutasítása és az európai euroatlanti sors felé való nyitás feltételei közepette. Ha a román állam sürgôsen nem fogad el egy ilyen politikát – amelynek helyi önrendelkezési és közigazgatási intézkedéseket is magában kell foglalnia –, nem az idegenek vagy a nemzeti kisebbségek, hanem maguk a románok fogják újra felvetni nemzeti egységük kérdését, s ezt nem azért teszik, mert rossz hazafiak, hanem mert rosszul kormányozottak." Adrian Severin: Erdély, a Pó-menti Köztársaság román változata? Szabadság 1998. augusztus 25. A szöveg eredeti változata a Ziua 1998. augusztus 18-i számában jelent meg.

¹⁴ A romániai magyarság fôbb demográfiai jellemzôi aggasztó tendenciákat mutatnak. Vö. Varga E. Árpád: Erdély magyar népessége 1870–1995 között. Magyar Kisebbség 1998. 3–4. 331–409., valamint Cornelia Muresan: Evolutia demograficã a României. Tendinte vechi, schimbãri recente, perspective (1870–2030). Presa Universitarã Clujanã 1999. 93–101.

¹⁵ Lásd például Gabriel Andreescu: Un comunicat al MAE sau cum face Adevãrul politica externã a României. 22 1999. március 16–22.

¹⁶ A romániai magyarság kettôs integrációjának normatív, politikai-filozófiai megalapozását az Alexis Heraclides által konszakrált "elkülönülô társadalmak" (más szövegkörnyezetekben: párhuzamos társadalmak) fogalmának a segítségével lehet elgondolni a legközvetlenebbül. Vö. Alexis Heraclides: The Self-Determination of Minorities in International Politics. Frank Cass 1991. A politikai nemzet és a nemzeti kisebbségek viszonyának az újragondolásához, az együttélés új intézményes alapokra való helyezéséhez további szempontokat kínál Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights. Clarendon Press, Oxford 1995, valamint Yael Tamir: Liberal Nationalism. Princeton University Press, Princeton 1993.