Bara Gyula
Versenyzô gazdaságfejlesztési stratégiák
Kiegészítô gondolatok Birtalan Ákos
vitaindítójához
Kedves Birtalan Ákos barátom!
Azzal kezdeném, hogy szabadkozásodat, miszerint
vitaindítód nem (eléggé) tudományos igénnyel megfogalmazott tanulmány,
fölöslegesnek tartom. A vitaindítót úgy tartom jónak, ahogy van, ugyanis
írásod inkább azt az igyekezetet, vívódást tükrözi, hogy szabatosan
körvonalazott kisebbségi gazdasági stratégiát fogalmazzunk meg az erdélyi magyarság számára
(amennyiben ennek elméleti szempontból és a világ jelenlegi állása szerint
van értelme). Mondom, fogalmazzunk, mert többen vagyunk, akik ilyetén
igények szerint szeretnénk közéleti szerepvállalásunknak célt megszabni és
tartalmat adni.
Vitaindítód szerkezete mozaikszerû. Külön, sôt az
összefüggéseket mellôzve tárgyalod a tulajdonlás helyzetét, a
tôkegazdálkodás lehetséges formáit, az adózási rendszer hiányosságait, a
fejlesztési programok lebonyolításának feltételeit és a kormányzati
szerepvállalás körülményeit. Meglehet, hogy szándékosan javaslod ezt a
rovarlátás típusú szemléletet, hogy legyen aztán, amin vitatkozni. Azt
viszont hiszem, hogy a vita végére kívánkozik egy olyan összegezô,
rendszerezô tanulmány, amihez már most bejelentem együttmûködési
hajlandóságomat, ha erre remélhetôleg sor kerül. Addig is szeretnék a
szeletkékhez külön-külön hozzászólni és újabb szeleteket bevonni a vitába,
mert úgy gondolom, hogy a bôvítésnek helye van, és hasznos lehet a vitában
és a vitagerjesztésben.
Bevezetôként, azt hiszem, hogy nem bonyolíthatunk
szakszerû vitát az erdélyi gazdaság jövôjérôl, ha megkerüljük azt az
alapvetô kérdést, hogy milyen társadalmi szerkezetben képzeljük el azt.
Nem az urbánus-népi vita telepítésére gondolok, hanem arra a tényre, hogy
az erdélyi magyar társadalomban óhatatlanul jelentkeznek azok a
szükségszerûen felmerülô kérdések, amelyek arról szólnak, hogy kik lesznek
a magyar gazdagok, kik lesznek a magyar középosztály, kik lesznek a magyar
támogatásra szorulók, milyen mértékben fognak városi vagy falusi
környezetben élni az erdélyi magyarok? Kérem az olvasót, mindent, ami itt
áll, ezeknek a kérdéseknek a tükrében elemezzen.
A tulajdonviszonyok alakulásáról, helyzetérôl írott
véleményedet osztom. Való igaz, hogy az ezeréves gazdasági-társadalmi
berendezkedésének megváltoztatására kényszerült erdélyi magyarság olyan
nehézségekkel szembesül, amit nemigen találhatunk meg sehol másutt a
régióban. Lényegében két,
idôben egymást követô esemény együttes hatása az az állapot, amit úgy fogalmaznék meg,
hogy a "kisebbségi gazdasági szerepvállaló elbizonytalanodása,
elgyökértelenedése és ezek következményeként teljesítô képességének
csökkenése". Úgy gondolom, hogy ez a megfogalmazás összegezi azt, ami
igazán foglalkoztat bennünket ebben a vitában.
Az elsô az államrendváltás. Tulajdonolni, gazdálkodni, vállalkozni,
gazdagodni mind olyan gazdasági viselkedések, magatartásformák, amelyek
feltételeznek egy bizonyos társadalmi rendet és bizalmat, amit a polgár a
közszférának megelôlegez, és amelynek fejében elvárja a tulajdonlás
biztonságát, a kockázatvállalás terheinek megosztását és a társadalmi
elismerést sikerességéért. Az elsô törést a rend- és a stílusváltás okozta
Trianon után. Csökkent bizalommal az államrend irányába nehezen
elképzelhetô a dinamikus tulajdonosi, vállalkozói és adófizetôi
magatartás, márpedig azt hiszem, hogy állíthatjuk: az erdélyi magyarok az
impériumváltást olyan törésként élték meg, amit a mai napig sem sikerült
teljes mértékben feldolgozniuk.
A második a sztyeppei kommunizmus. A tájainkra omlott kommunizmusnak sajnos
nagyon kevés köze volt a hagyományos európai balossághoz. Az uralkodó
állam által elkövetett államosítás nem hasonlítható a nyugati típusú
államosításokhoz. Itt beállhatott a gazdasági cezaro-papizmus. Merném
kijelenteni, hogy a szászokat igazán ez a képlet riasztotta el. Ôk
elmentek, mibennünk maradt a szorongás, a bizalmatlanság és a borús és
konfúz jövôkép.
Ha az, amit állítasz a Nagy Osztogatásról (privatizáció)
igaz - márpedig ellenérveket nem tudunk felmutatni -, akkor azt is
mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen a tulajdonfosztás záró aktusa, aminek
az elôzô két szakasz kitûnô elôjátéka volt. Nem föltétlenül volt tervezett
ez a folyamat (a tervezés ugyanis magas szintû szervezési és
államrendtartási képességeket feltételez), de a jelek arra mutatnak, hogy
a folyamat lezárulóban van. Ezért nagyon fontos, hogy ebben a harmadik
szakaszban enyhítsük az elôzô két fázis átkos hatásait. Nagy kérdés, hogy
van-e ehhez elegendô energiánk és forrásunk, és ha van, hogyan lehet
azokat mozgósítani.
GLOBALIZÁCIÓ. Nem kevésbé igaz, hogy a globalizálódó,
virtualizálódó, szoftveresedô, interneccelôdô világunkban a tulajdonlás
irányultsága gyökeres változásoknak néz elébe. A föld, az ingatlan
gazdagságteremtô kapacitása csökken az információ, a tudás, a
feladatmegoldó készség potenciáljával szemben. Érdemes lenne azon is
elgondolkozni, hogy miközben történelmi sebeinket nyalogatjuk, fel
vagyunk-e készülve erre a gazdasági paradigmaváltásra... Arra ugyanis,
hogy a jövô gazdagságteremtô javait (legalább: is) birtokoljuk.
Állítod, hogy az 1989 után el/ki/felszabadult
gazdasági-pénzügyi rendszerben a jó tervek nem kaptak hitelt, a barátok és
a vérmes nyereséget ígérôk viszont igen. Ez így igaz. Egyeseknek az fáj,
hogy nem tartoztak a körbe, másoknak az, hogy a rendszer romlott és esélye
sincs az egészséges tôkegazdálkodásnak, amibôl nem a hitelkihelyezô
veszít, hanem az adófizetô polgár. Ehhez azt fûzném hozzá, hogy egy
ultrakonzervatív adminisztráció és egy ultraliberális pénzpiaci rendszer
eredménye csak az lehetett (lehet), hogy a tandíjat nem azok fizetik meg, akik
tanultak és esetleg okosak lettek. Sajnos nincs kimutatásunk arról, hogy mennyiben különböznek az
erdélyi magyarság befektetési szokásai a többi polgárokétól. Mennyivel
óvatosabb vagy vakmerôbb. Mennyivel tájékozottabb vagy tudatlanabb. Sok
egyéb mellett ezt is tudnunk kéne magunkról. Meglátásom szerint az olyan
típusú tôkefelhalmozó eljárásoknak van/lesz sikere, amelyek a közösség
irányába táplált bizalomra építenek, azt terjesztik ki befektetési
opciókra is. Ilyenek az általad említett hitelszövetkezeti konstrukciók
is, de ilyenek lehetnek a nyugdíjalapok (a kötelezô, tôkésített és
magánkezelésû alapok), vagy pedig az egyéb biztosítási jellegû alapok,
amelyek közül a polgárok szabadon választhatnak. Ezeknek a tôkéknek a
saját érdekszférákba juttatása viszont nem egyszerû dolog, mert két véglet
lehetséges:
- az egyik az, lehet bár az illetô apagyilkos, de a miénk
alapon gazdálkodunk (ami lehet kitûnô érdekvédelem, de csapnivalóan rossz,
csôdös gazdálkodás),
- a másik pedig az, hogy a mûködtetô négerek közt fehéren
elvérez, mert egy fecske nem csinál tavaszt (a tôkepiacon).
GLOBALIZÁCIÓ. Szintén a globalizáció kapcsán említeném
meg: miután a tôkemozgás sebessége hihetetlenül felgyorsult, a tôkék
helyezkedési határai fantasztikusan megnôttek, gyakorlatilag nincs olyan
volumen, amit elô ne lehetne állítani. Milyen esélyei vannak egy
belterjes, regionális pénzintézetrendszernek? Egy erdélyi tôkepiacnak
nincs esélye, ha rá nem kapcsolódik egy integráltabb, nagyobb
rendezettségû tôkepiacra. Izgalmas jelenség a Romániában befektetett tôkék
származás szerinti alakulása, mégpedig regionális bontásban. Nem a lenini
tanításokra emlékezve állítom, hogy az érdekszférák alakulása, a
geopolitikai állapotok alakulásának legjobb mérôje a belépô tôkék
összetétele, ágazatonkénti letelepedése és stabilitása. (G. Wescott, a
National Economic Council - ez a Fehér Ház gazdasági politikafejlesztô
központja - egyik vezértanácsadója szerint a Romániába beáramlott kb. 11,5
Mrd dollár tôkének egy 3,5-4 Mrd dollárnyi belsô körbe tartozás felel meg.
Arra a nemes egyszerûséggel feltett kérdésre, hogyan lehet egy
befektetônek elmagyarázni, hogy 1 dollárból nincs esélye viszontlátni 25
centet, nem lehetett választ adni.)
Azt, amit te a többlet közteherviselés körülményeirôl
írsz, finomítanám, részletezném. Nemcsak az a kérdés, hogy a kisebbségi
polgár hajlandó-e többletterhet viselni saját közössége fenntartása
céljából, hanem az is, hogy a remélt közjavak a teherviselés arányában
osztódnak-e el. Ez a gondolat benne van a szövegedben, de pontosítani
kell.
Tehát, a második kérdésre koncentrálva: a fegyelmezett
polgár relatíve többet fizet ugyanolyan mennyiségû közjómennyiség és
-minôség fogyasztásáért, mint a fegyelmezetlen polgár. Az adót nem fizetô lop az adót
fizetôtôl, mert az adót nem
fizetôt nem lehet kizárni a közjavak fogyasztóinak körébôl. Alkotmányos
jogaira hivatkozik az alkotmányos kötelességeit be nem tartó.
Az erdélyi magyarnak mélyen gyökerezô emlékei vannak az
adófizetési kötelezettségekrôl (természetesen nem föltétlenül kellemes
emlékek ezek), amelyeknek az a végsô hatása, hogy általában
fegyelmezettebb adófizetô mint az ország többi polgárai.
Az ô fejében a következô, rendkívül egyszerû gondolatok
forognak:
- ha elkeveredek a korpában, megesznek a disznók, ez
pedig nem jó, nem szeretem, nem ilyennek születtem, nem ilyennek neveltek
stb.;
- ha nem, én vagyok a palimadár, fizetek és várom, amíg
tolvaj polgártársam megjavul, aki majd bolond lesz megjavulni, és én errôl
nem igazán tehetek.
Ákos, ez nem dilemma, hanem csapdahelyzet. Ugyanis
dilemma két JÓ KÖZÖTT VÁLASZTANI IS. Csapdahelyzet a két rossz közötti
választás dilemmája!!!
Azt hiszem, hogy a hazai közpénzkezelési szokásokra és
képzetekre ugyanaz az ignorancia jellemzô, mint a magántôkét illetôen, sôt
még inkább, mert itt a kezelô entitás maga a "szent" állam, a maga
magasztosságával, szimbólumaival és kényszerítô eszközeivel.
Természetesen az adófizetési készség elsôsorban az
államba vetett bizalom függvénye. A washingtoni adóhivatal (Internal
Revenue Service - IRS) homlokzatán ez áll: "TAXES ARE WHAT WE PAY FOR A
CIVILIZED SOCIETY" (Az adó az, amit társadalmunk civilizációjáért fizetünk
meg). Ez nemesen egyszerû és veretes. Csakhogy egészen más típusú
társadalomban, más polgárokkal, más legendákkal és történelmekkel. Mi mit
fizetünk meg, amikor adót fizetünk? Bedugom a fülemet, hogy ne halljam,
mit mondhatnak kedves polgártársaim. A közpénzek hûtlen kezelése bûn,
törvény bünteti. A közpénzek elköltésének nem megmagyarázása társadalmi
fejletlenség jele, ezért "csak" a polgári fejlôdés ellen elkövetett vétek,
amit "csak" a történelem büntet. Minket is.
A fejlesztô önkormányzatról kifejtett véleményed
egy súlyosabb kérdéskör felé
irányítja figyelmemet. Nemcsak arról van szó, hogy nem tudunk fejlesztési
pályázatokat írni. A fejlesztés fogalma feltételezi az IRÁNY fogalmát.
Célmeghatározás hiányában nem írhatunk elfogadható pályázatokat. Brüsszelt
ugyanis nem annyira életkörülményeink javítása érdekli, mint az, hogy
társadalmunknak vannak-e céljai, opciói, amelyek egybecsengenek az európai
opciókkal. A dolog nehézsége abban is rejlik, hogy az Egyesült Európa is
keresi önmagát, ezért a mi erôfeszítésünk kétszeres, mert mi a magunk
helyét keressük a maga helyét keresô Európában. Ha ez viszonylag könnyen
értelmezhetô a kultúra, a hagyományok dimenziójában, a gazdasági
erôterekben a helykeresés rendkívül bonyolult és kockázatos.
GLOBALIZÁCIÓ. Újból a globalizálódó világhoz kötve a
témát, felmerül az az elméleti kérdés, hogy milyen mértékben
következtethetôk a globális érdekek a helyiekbôl. Nincsenek-e
összeférhetetlen érdekellentétek a kisközösségek és az elszemélytelenedett
globális érdekek között? Milyen önkormányzati magatartás és menedzsment
szükségeltetik minimalizálni az érdekütközésbôl származó károkat?
És akkor mit tehet egy országvezetés, egy kormány? Milyen
eredményeket produkált érdekvédelmi szövetségünk kormányzati
szerepvállalása gazdasági vetületben? Feljegyzed, hogy az állam
erôforrás-elosztó rendszerében belépve tapasztalható némi elôrelépés.
Számunkra hátrányos helyzetben "jöttünk képbe", ugyanis ebben a
mandátumban arra kellett koncentrálnunk, hogyan kezeljük az
erôforrás-HIÁNY elosztását. Románia gazdasági teljesítôképessége több mint
400 multinacionális cég teljesítôképessége mögött kullog. Az erôforrások
felhasználásának hatékonysága szempontjából még súlyosabb a helyzet. (A
Fujitsu 120 000 alkalmazottal dupláját forgalmazza a román bruttó
összterméknek!!) A csapdahelyzet újból itt van. Mire koncentráljon a
kormányzati szerepvállaló: az általános teljesítôképesség javítására, vagy
pedig a szûkös, de létezô erôforrások kiegyensúlyozottabb elosztására?
- Ha az elôbbi, akkor több elosztani való volna, de amire
beérik a termés, már más aratja le azt. (Neked kell ezt leginkább tudnod,
Ákos, mert te szántottad és vetetted be azt a mezôt, amin most más
arat.)
- Ha az utóbbi, akkor elkerülhetetlen a szûkösségbôl (is)
adódó vicsorkodás, ellenségeskedés. Az utóbbi teremti meg azt a
lehetôséget is, amit finoman megfogalmazol, és ami arról szól, hogy a
szûkösség elodázhatatlanul megszüli a SZÛK érdekcsoportokat, amely hatás
alól nehezen mentesül a kisebbségi közösség.
Itt most olyan témákat szeretnék adalékolni a vitához,
ami szerintem hiányzik a vitaindítóból.
1. Mindannyiunk számára (akik e sorokat el tudják
olvasni) világos, hogy a jólétért meg kell dolgozni. Ezt civilizációs
génjeink diktálják. Gazdasági növekedésrôl nem lehet még csak vitatkozni
sem, nemhogy megvalósítani, ha nem beszélünk a munkaerkölcsrôl. Azokkal
szemben, akik ezt nem tartják gazdasági tényezônek, én azt állítom, hogy
ennek az országnak (és régiónak), ebben az idôben ALAPVETÔ GAZDASÁGI
TÉNYEZÔJE a munkavégzési készség. Kis elméleti kört kezdeményezve, az
embert munkavégzésre belsô és külsô indítékok késztethetik. A belsô
indítékok természetesen világnézetfüggôk, részei az általános erkölcsi
képletnek. A külsô indítékok között is vannak olyanok, amelyeknek erkölcsi
vonatkozásai vannak (hála, kötelezettség, fizetés, jótét visszajár), és
vannak olyanok, amelyek befektetésjellegûek (azért dolgozom, hogy valami
jobb legyen, kényelmesebb legyen, könnyebb legyen stb.). Érdemes lenne azt
is megvizsgálni, hogyan alakul(t) az erdélyi magyarság munkamorálja,
összevetve a többi állampolgár munkamoráljával. (A hatásvizsgálatnak
idejében el kéne készülnie, amíg még emlékszünk a szocialista
munkaversenyekre.) Gazdasági gyarapodásunk alapja csakis az értelmes és
tisztelettel övezett munkavégzés lehet.
2. Szeretnék rávilágítani arra a kérdésre, hogy a
romániai magyar polgár hogyan reagált/reagál az ország
társadalmi-gazdasági dinamikájára. A kérdés az lenne, hogyan sikerült a
magyar polgárnak megérteni azokat a folyamatokat, amelyek elindultak,
lebonyolódóban vannak, és amelyek meghatározzák az egyének általános
társadalmi sikerességét és benne speciálisan a sikeres gazdasági
szerepvállalást. Itt most nem csak a vállalkozókra gondolok, hanem
mindenkire, akinek a sorsa, munkája nem lehet ugyanolyan, mint amilyen
1989 elôtt volt. Sajnos errôl sincs (tudomásom szerint) megbízható
adatbázisunk. A koherens felmérés helyett alkalmi észrevételeink vannak.
Például az, ahogyan az artikulálódó társadalmat alkotó gazdasági
érdekvédelmi szervezetek alakultak, alakulnak. Tételesen a
szakszervezetekrôl és a munkaadói szervezetekrôl van szó. Tudomásom
szerint a romániai szakszervezetek és munkaadói szervezetek
csúcsvezetésében nincs (elkötelezett) magyar. Márpedig ezek a jövô
gazdaságpolitikáinak meghatározó elemei, az ún. társadalmi dialógus
partnerei. (Persze mint nagyon sok más is, a társadalmi dialógus jelensége
is koncepciótlanul alakul, a politikum holdudvarában, és nem pedig a
társadalmi építkezés összefüggéseiben.) Ez akkor derült ki igazán, amikor
a különféle intézmények vezetését hármas szerkezetû (szakszervezeti,
munkaadói és kormányzati) vezetésbe utalja a törvény. Ilyenek például az
Országos Foglalkoztatási és Munkaerôképzô Ügynökség (OFMÜ), az Országos
Egészségbiztosító Pénztár (OEBP), a Gazdasági és Társadalmi Tanács (GTT).
Ha azt is észrevesszük hogy az OFMÜ évi kb. 500 M USA-dollár, az OEBP évi
kb. 1000 M USA-dollár nagyságrendû alapokat kezel, rögtön kiderül hogy az
erôforrás-elosztási rendszerben milyen változások álltak be.
3. Közhely, hogy a piacgazdaság egyik motorja az üzleti
lehetôségek, az opportunitások felismerése és kiaknázása profitszerzés
céljából. Érdemes lenne megvizsgálni, milyen mértékben kutatják, ismerik
és hasznosítják a hazai gazdaság magyar szereplôi a Romániában adódó
lehetôségeket. Felmérési adatok hiányában merem állítani, hogy az erdélyi
magyar gazdasági szerepvállalók nagyon csekély mértékben figyelik a
gazdasági környezet általános alakulását. A személyes érdekeken, illetve a
cégérdeken túli kérdések nem érdeklik a szereplôt, és olyan környezetre
vágyik, ahol nyugodtan, megrázkódtatások nélkül bonyolíthatja ügyeit.
Minél sekélyebb az általánosabb közérdek percepciója és tiszteletben
tartása, annál több kockázat hárul a mikrogazdaság szereplôire. Ha ez
elfogadható állítás, akkor az átmenetet "gyakorló" társadalmakban ez még
igazabb. Ismert az a jelenség, hogy az erdélyi munkavállaló sok esetben
törvényt szegve, saját érdekét kockáztatva inkább arra törekszik, hogy
állandósítsa az anyaországban megszerezhetô bérjövedelmét, mint hogy a
hazai (az alakuló, vajúdó) munkaerôpiac követelményeinek igyekezzen eleget
tenni. Az is megfigyelhetô, hogy a vállalkozók partnerkeresési kritériumai
elônyben részesítik az anyaországit, a nyugatit a délivel, a balkánival és
az arabbal szemben. Érdemes lenne ezeket a megállapításokat adatokkal
illusztrálni és kimutatni szakszerûen, melyek azok az emberi, kulturális
gyökérzetû elemek, amelyek az erdélyi gazdasági szerepvállalót a Nyugathoz
kötik.
Hozzászólásomat zárva, nem igazán tudom, hogy mikor, kik
és mit fogunk "kidolgozni" a vitatott témában. Azt tudom, hogy a nyugati
társadalmakban az együttgondolkodás nem alkalomszerû, hanem rendszeres.
Nem csak a demokratikus döntéshozatali folyamatok elengedhetetlen
összetevôje, hanem igazán hatékony és eredményes MUNKA. Az
együttgondolkodás mûhelyei intézmények, amiket "think tank"-nak,
"intézet"-nek hívnak. Az a közös jellemzôjük hogy ideológiafüggetlen (non
partisan, unbiased, neutral) munkát végeznek, és hogy a politikum büszke
arra, ha többes megközelítés eredménye az elôkészített döntés. Ha minden
más meg is valósulna, ez utóbbi állapot tûnik a legelérhetetlenebbnek, és
amihez az adófizetô polgár szíves TÜRELMETLENSÉGÉT kérjük.
|
|