Közhelynek számító megállapítással kezdeném: bármely
kisebbségi körülmények között élô nemzeti vagy vallási közösség számára
két út áll rendelkezésre, éspedig az asszimiláció vagy az önszervezôdésre
épülô, tudatosan és önként vállalt kisebbségi lét megôrzése.
Vitathatatlan, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség
mind történelmi tradícióiból adódóan, mind létszámát tekintve joggal
igényli és reméli a fennmaradását. Ezen remény valóra válásának az egyik
alapvetô feltétele azon intézmények létrehozása és hatékony működtetése,
amelyek döntôen képesek befolyásolni e nemzeti kisebbség létét,
közérzetét, kohézióját és jövôbeni fejlôdését.
A teljesség igénye nélkül felsorolnám az általam
fontosnak tartott közösségi intézményeket:
- önálló iskolahálózat óvodától egyetemig;
- kórházak, szociális otthonok, árvaházak;
- színházak, múzeumok;
- újságok, folyóiratok, könyvkiadók;
- közösségi házak, kulturális központok,
sportegyletek.
Az egyik alapvetô kérdés:
Racionális és jogszerű az a megközelítés, hogy a román
állam hozza létre, hiszen a magyar kisebbség tagjai adófizetô polgárok,
tehát számarányukkal és befizetéseikkel arányosan kellene részesülniük a
költségvetési kiadásokból.
Errôl az igényrôl nem szabad lemondani, különösen ha az
állami magyar nyelvű iskolahálózatról vagy magyar színházak és múzeumok
létrehozásáról és működtetésérôl beszélünk. Tíz év távlatából
visszatekintve egyértelműen látszik viszont, hogy naivság volt
feltételezni a jelenlegi román társadalom és a mindenkori román kormányok
részérôl, hogy gyors és hathatós megoldásokat fognak nyújtani a romániai
magyar nemzeti közösség reális igényeire ami intézményrendszerének a
kiépítését és működtetését illeti.
Ebben a kérdésben egy komoly hangsúlyeltolódásra lenne
szükség, lényegesen nagyobb szerepet kellene hogy kapjon az önszervezôdés,
önfenntartás, ezen intézményeknek magán és ugyanakkor közösségi jelleget
adva.
Tudatosan nem említettem eddig az erdélyi magyar
vállalkozásokat vagy magyar bankot. Nem hiszem, hogy egy nemzeti
közösségnek kell létrehoznia a profitorientált vállalkozásokat, de igenis
hiszem annak a fontosságát, hogy minél több erdélyi magyar
vállalkozzon.
A társadalmi szervezetek és politikai pártok vagy
egyházak által létrehozott vállalkozások kudarca szinte törvényszerű;
példának okáért csak az RMDSZ által létrehozott Tulipán vállalkozásokat
említem. Mi ennek az oka? Szerintem ez esetek túlnyomó részében az ilyen
jellegű vállalkozások tulajdonosai két nagy hibát követnek el:
- nem objektív és performáns szakmai kritériumok alapján
nevezik ki a cég ügyvezetôit, illetve a tulajdonosi attributumokon túl
beleszólnak a vállalkozások ügyvitelébe;
- elvárják a vállalkozások ügyvezetésétôl a
profitorientáltságot és hatékonyságot, ugyanakkor karitatív, részrehajló
vagy szelektív magatartást igényelnek a személyzettôl, illetve a
megrendelôktôl egyaránt.
Hasonló okokból nem működôképes az úgynevezett "nemzeti
színű" bank, lásd a Dacia Felix Bank példáját.
A kibontakozás esélyét nem annyira az erdélyi magyar
vállalkozásokban, mint inkább a minél több erdélyi magyar vállalkozóban
látom. Óhatatlanul felmerül egy másik kérdés is: mi számít magyar
vállalkozásnak: az a bukaresti cég, amelyet egy magyarországi jogi személy
hozott létre, de nincs egy magyar nemzetiségű alkalmazottja sem, vagy az a
székelyföldi többségi izraeli tulajdonban lévô nagyvállalat, amely
kizárólag magyar nemzetiségű alkalmazottakat foglalkoztat, illetve az a
kft, amelyet két olyan román állampolgárságú természetes személy
alapított, amelyik közül az egyik magyar nemzetiségű, a másik pedig
román?
A fentiekbôl óhatatlanul adódóan a kérdést másképpen
kellene megközelíteni: legyen minél több erdélyi magyar vállalkozó és
olyan jól képzett szakember, aki a reál szférán belül vagy kívül keresett
és megbecsült munkaerôvé válhat.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, szerintem az
önálló magántulajdonban lévô romániai magyar intézmények létrehozásában és
működtetésében döntô szerepe a magántôkének kell hogy legyen. Ennek két
alapvetô feltétele van:
- a romániai magyar társadalomnak minél több olyan
egyénre van szüksége, aki anyagilag képes adományaival létrehozni a fent említett intézményeket, illetve
befizetéseivel hozzájárul a fenntartásukhoz;
- a romániai magyarságban erôsödjön meg az összetartozás
érzése, egy bizonyos fokú önzetlenséggel párosulva, hogy áldozatot vállaljon e közösségi intézmények létrehozásáért és
működtetéséért.
Az elmondottak elsôsorban a romániai magyarság nagy
közösségére vonatkoznak, de nagymértékben érvényesek az erdélyi magyar
faluközösségekre is.
Nem szeretném ha valaki a fentiekbôl azt a következtetést
vonná le, miszerint le kéne mondani olyan külföldi forrásokról, mint
magyar kormánypénzek, EU-s pályázati források vagy külföldi magánszemélyek
adományai; az ilyen forrásokat inkább beruházásokra kellene fordítani.
Feltételezve, hogy az anyagi források elvben a
rendelkezésükre állnak, jön a következô alapvetô kérdés: ki hozza létre és
ki működtesse ezeket az intézményeket és milyen formában? Erre
vonatkozólag engedjenek meg néhány észrevételt.
Óhatatlanul szükség van egy összehangoló, koordinátor
szerepet betöltô, elsôsorban kulturális és kisebbségvédelmi orientációjú
szervezetre; erre valószínűleg a legalkalmasabb az RMDSZ volna -
leválasztva róla a politikai pártfunkciót.
Minden egyes intézmény létrehozására alapítványt kell
bejegyezni: az alapítók lehetnek magánszemélyek, ha az illetô személy nagy
összegű adománnyal járul hozzá az alapítvány létrehozásához, vagy olyan
kisebbségi szervezetek, társaságok, egyházak, amelyeknek a felbomlási vagy
megszűnési esélye kicsi. Ezen a ponton messzemenôen figyelembe kell venni
a szubszidiaritás elvét.
Az egyik legfontosabb követelmény szétválasztani az
alapítók személyét az intézmények vezetésére (menedzselésére) kiválasztott
szakemberek személyétôl. Nagyon sok függ attól, hogy egy intézmény
vezetése mennyire áll a helyzet magaslatán mind szakmai, mind emberi
megközelítésben. Egy magánkórház vagy egy magánegyetem - még akkor is, ha
nem kereskedelmi társaság formájában hozzák létre - profitorientáltan kell
hogy működjön. Az ilyen intézményeknél - de nem csak ezek esetében - jól
körülhatároltan szét kell választani a szakmai vezetést a gazdasági
vezetéstôl. Egy magánkórház vagy egy magánegyetem, hogy e példáknál
maradjunk, csak akkor tud hosszú távon és sikeresen működni, ha magas
színvonalú szakmai szolgáltatást nyújt, de ugyanakkor biztosítja
elsôsorban saját bevételbôl a működéséhez szükséges forrásokat és ezen
felül beruházási alapokat is tud képezni.