1998 és 1999 gazdaságpolitikai történései, a kétszeri kormányválság, a hatalomra került jobbközép kormány intézkedési programjának ismétlôdô sikertelenségei mind arra utalnak, hogy a liberális elveken alapuló 1998. áprilisi kormányprogram jelentôs része nem valósul meg. A beígért adó- és járulékcsökkentések nem következtek be, sôt a költségvetési korrekció után, szeptembertôl új pótadók rontják a közhangulatot s a növekedés esélyeit. A FMI többször is elhalasztotta a beígért stand by hitel folyósítását, és Románia külföldi finanszírozás nélkül nem képes a szerkezetváltásra, modernizálásra és az állami intézményrendszer megreformálására.

A jelek arra mutatnak, hogy a stabilizációs program elôirányzatai mind távolodnak, a magánosítás és szerkezetváltás zsákutcában van. Ez elénk vetíti a kormánykoalíció esetleges bukását, a pénzügyi elbizonytalanodást és megkérdôjelezik a makrostabilizációs eredmények idôállását. A román bankok és általában az ország besorolása a nyugati pénzintézetek, ill. az IMF által mind kedvezôtlenebb, ezért a hitelek megszerzése és folyósítása mind bizonytalanabb. A politikai rendszerváltó elit 1997-es rövid tündöklése után 1999 derekára nyilvánvalóvá vált, hogy bukásra áll, és ez lényegesen rontja a kormány mozgásképességét és esélyeit, mert nem következetes, erôs, a koalíció tagjai nem képesek tisztázni így a tulajdonviszonyokat és alkalmazható törvényeket hozni. Kiderült, hogy az új kormányfô egy olyan korszakban, amikor minden a gazdaságban dôl el, nem tudja átfogni a gazdasági sorskérdéseket s egy olyan kompromisszumot elfogadni a Demokrata Párttal, amely a földtörvényt és a mezôgazdaságot kivezesse a zsákutcából. Az állami szerepvállalás jelenleg, csôdhelyzetben, teljesen kétes, mert a nyitott kérdés a liberális gazdaságpolitika alkalmazhatósága, ami szavakban általános és elfogadott volt, a valóságban nem valósult meg (sorozatos vállalati csôdök, a hagyományos piacok elvesztése, költségvetési hiány, a külföldi adósságállomány elérte a 9,5 milliárd dollárt, a külkereskedelmi mérleghiány volumene a gazdasági növekedés elmaradása, a monetáris eszközök alkalmazása miatt tovább csökken és rohamosan a belsô fogyasztás és a beruházások, a belsô eladósodás túllépte a 105 000 Mrd lejt).

Ilyen elôzmények után a gazdasági reform végkifejlete s a privatizáció sikere egy nagy talány és mégis vannak 3-4 hónapja makrostabilizációs pozitív eredmények. Ami biztos viszont, az, hogy állandósul az átmenetiség, a bizonytalanság és az ex lex állapot.

Több mint 110 éves kis lexikonom, dr. Wekerle László budapesti szerkesztésében, a következôket írja errôl a paradoxonról: szokatlan, feltűnô, önmagának vagy a gondolkodás rendes törvényének ellentmondónak látszó, amely tüzetesebben megvizsgálva igaznak és helyesnek bizonyul. J. J. Rousseau szerint minden paradoxon állítás egy olyan igazság, amely száz évvel is megelôzi korát. Elfogadva a fenti értelmezést és gondolatmenetet, próbáljuk tüzetesebben megvizsgálni, miért sikerült Romániában, kilenc év után, ilyen "sikeresen" több mint három hónapon át megállítani az inflációt.

A tényekre és statisztikákra szorítkozva, a statisztikai közlönybôl kiderül, hogy az ipari és mezôgazdasági termelés is alacsonyabb, mint 1997-ben, az állatállomány lényegesen kisebb (143 000 szarvasmarhával és 600 000 juhval van kevesebb, mint 1997-ben). A lakosság fogyasztása csökkent (2,6%-kal 1997-hez képest), a belsô piac beszűkült, s az export is lemaradt 1997-hez viszonyítva (6-7%-kal). Az alapvetô makrogazdasági mutatók az infláció kivételével mind arra mutatnak, hogy a gazdasági növekedés helyett nyolc hónapja tart a recesszió, és a visszaesés mélysége alapján Románia megítélése rosszabb, mint Bulgáriáé is, s közben bár csökken a termelés, ahelyett hogy nône, csupán 8,7% a munkanélküliek részaránya, alig több, mint 871 000 személy. Január 1-tôl a munkanélküliek száma mind abszolút, mind relatív értékben csökkent, részarányuk 9,2%-ról 8,7%-ra jutott augusztusban. Ez a helyzet egyáltalán nem talál a szerkezetváltás és a gazdasági hatékonyság fölötte szükséges elvárásaival. Mi ez, ha nem paradoxon? Ami ellentmond a formális logikának és a közgazdasági racionalitásnak. Ennek az ésszerűtlen helyzetnek az okait kutattuk, hivatalos statisztikák, piaci elemzés, gazdasági lapok és közgazdasági szakirodalom tanulmányozása révén. Megvizsgálva a gazdasági átmenet stratégiájának sikerét a szomszédos közép-kelet-európai országokban, kiderült:

1. Romániában a piacgazdaság kifejlôdése és térhódítása kezdetleges. Sem a piac, sem a tervgazdaság és központi koordináció nem működik jól. A piacgazdaság kifejlôdésének egyik alapvetô követelménye lenne az, hogy az áru- és szolgáltatáspiacon, munkaerô- és tôkepiacon viszonylag összehangolt politikák megvalósítására kerüljön sor. Erre azért van szükség, mert az elôbb említett három piac szabályozottságának és intézményrendszerének kell biztosítania a verseny működését és hatékonyságát. Enélkül nincs sikeres konkurencia, gazdasági hatékonyság és haladás. Az e piacokon kialakuló árak egymásnak kölcsönös függvényei, az árupiaci viszonyok hatnak a pénz keresletére és kínálatára, és befolyásolják a munkaerôpiacot is. Mindhárom piacon intézményi átalakulásra van szükség, mert a közelmúlt szocialista hagyatéka nemcsak anyagi, humán, hanem jog- és intézményrendszer tekintetében is idôszerűtlen és nagyészt használhatatlan. Az intézményi lemaradás tekintetében elég, ha a tôzsdére, a bankokra szorítkozunk vagy az export-import szabályozásúra utalunk. Az áru- és szolgáltatáspiacon kialakuló versenyt egy másik hármas, a gazdaságpolitika által befolyásolt , megközelítésben kell vizsgáljuk. E megközelítésben ezek a következôk lennének:

2. Az alacsony infláció másik oka az, hogy bizonyos konkurenciális piacok, amelyek az emberi létet meghatározzák, egy jó éve jól működnek, így azok a piacok, amelyeken a CEFTA-áruk jelen vannak, ill. olyan mezôgazdasági és élelmiszeripari cikkeket forgalmaznak, amelyek gyorsan forognak és naponként szükségesek. A zöldség, a burgonya, a tojás, a tejtermékek nagy része, a hentesáru, olaj és szárnyas hús, bár az infláció hét hónapra összesítve 25,7% (január 1.-július 31., 1998) a drágulás mértéke lényegesen kisebb. A tojás olcsult 1997-hez viszonyítva, a zöldség, a burgonya, a gyümölcs 19, ill. 8%-kal drágult csupán. Ha bemegyünk bármilyen nagyáruházba, mindenki meggyôzôdhet arról, hogy a külföldi élelmiszerek részaránya túl van az 50%-on, s ezek versenyben vannak a román mezôgazdasági termékekkel. A gyümölcs esetében a fogyasztás csökkent, nem lehet árakat emelni, mert a lakosság óriási többségének nincs pénze desszertre. A magyar csirke, szárnyas, hentesáru és tejtermékek jobb minôségűek és olcsóbbak, mert a gyártók technikai és technológiai ellátottsága felsôbbrendű. A kémiai szerek és mosóporok tekintetében a helyzet hasonló, a kínálat meghaladja a keresletet és a külföldi készítmények árát nem lehet emelni a végtelenig, mert a vásárlók sok áru és eladó között válogathatnak. A cukor és étolaj tekintetében, bár meghúzták a vészharangot, hogy jön a drágulás, ez nem történt meg, mert a piac és a konkurencia jól működik, a kínálat nagy és a készletek meghaladják a szükségletet. Az más kérdés, hogy a román termelôk eladhatatlan készletekkel maradnak, mert az importáruk jobbak, a behozatali vámilletékek csökkentek 1997-ben és a fenti piacok kimondottan konkurenciálisak. Van bôséges választék, és a kínálat az élelmiszerek tekintetében túlhaladja a fizetôképes keresletet. (A fizetésemelések elmaradása, elszegényedés, a lakosságból 7,6 millió nagyon szegény és ebbôl 71% falun él.)

Aki végigjárja a nagy bukaresti piacokat, az találkozik sok gyenge minôségű török, arab, bolgár, kínai áruval is, ami olcsóbb a hazainál és megveszik, mert a kisfizetésű dolgozók elsôsorban ott vásárolnak, ahol alacsonyak az árak és ezért az olcsó zöldség, burgonya, tejtermék, hentesáru a lakónegyedekben a legkeresettebb. 1998 szeptemberében a vaj és tejtermékek is olcsultak áprilishoz viszonyítva, mert az élelmiszeripari készletek 1999 június-júliusában nôttek, mert a fizetésemelések jelentéktelenek voltak. Az élelmiszer- és konfekcióimport, valamint a más fogyasztási cikkek fokozott külföldi behozatala azt eredményezi, hogy a külkereskedelmi mérleghiány közel háromszorosa lesz az elôirányzottnak és megközelíti a 2,4-2,5 milliárd USA-dollárt. Többek között a Nemzeti Bank azért "egyezett bele", hogy a véleményezett dollárárfolyam meghaladja a 9050 lejt, szeptember 12-étôl, de 1999 végére 1 dollár elérheti a 18 600 lejt is, s az infláció 1999-ben több mint 51%. Az infláció piacromboló hatása elriasztja a külföldi befektetôket, akárcsak a korrupció és a fekete gazdaság és rontja a beruházási esélyeket.

3. Egy másik oka az alacsony inflációs rátának az utóbbi három hónapban az volt, hogy az általános piacbeszűkülés és fogyasztáscsökkenés az utóbbi évben bénító hatású volt és így új termékeket, ill. minôségileg igazán kiválókat csak kis mennyiséget lehet eladni, mert a vásárlók óriási többsége abból a kategóriából kerül ki, akiknek a havi átlagfizetése egymillió-kilencvenezer lej körül van. A költségvetési intézményekben, tanügy, egészségügy, kultúra, állami adminisztráció, a fizetésemelés elmaradása maga után vonta az eladók visszafogottságát, kisebb haszonkulccsal is megelégedtek. A költségvetési politika 1999-ben ellentmondásos és káros volt, nagyon késôn fogadták el a költségvetést, a költségvetési egyensúly nem állt be, és a tanárok, orvosok stb. fizetését nem emelték csak óriási keséssel. Mellékesen közöljük, hogy a 154/1998-as törvényt, bár érvényben van 1998. július 16-ától, egy év keséssel alkalmazták a fent említett költségvetési ágazatokban, mert a metodológiai utasítások és normák nem készültek el. Egy másik probléma, hogy a költségvetés forráshiányban szenved a privatizáció csupán 50%-os "sikere" miatt, így nem lesz fedezet a tényleges kifizetésekhez. Erre utal az is, hogy nem lesz három hónapon keresztül fizetésindexálás és 13. fizetésadás. 

Az 1999. szeptemberi költségvetési korrekció konzerválja a fenti állapotot, mert inkább volumen és kevésbé szerkezeti jellegű, magyarán lefaragták a tanügy, egészségügy, kultúra és hadügy létfontosságú kiadásait, ami miatt elképzelhetetlen a jelentôs áremelés az élelmiszerek, konfekció, benzin és lábbeli piacán. Hogy visszatérjünk a lábbeli termelésére, megemlítjük hogy a visszaesés 15%, míg a ruházati cikkeknél 48%. A legsiralmasabb és riasztóbb a helyzet 1998-ban, 1997-hez viszonyítva a könyvkiadás terén van, ahol 69%-kal csökkent a termelés, erre a koalíció úgy döntött, hogy tovább csökkenti a könyvkiadást és sajtótermékek elôállítását, kiróva rá a 11%-os értéknövekedési adót. Világos, hogy a könyv- és az újságeladás októbertôl csökkenni fog, akár a bútoreladás és más tartós használati cikkek eladása is (kivétel és paradoxon, hogy az autóvásárlás 9-10 hónapja nô és óriási kereslet van új autók iránt).

Ha meghallgatták e rövid tanulmány fejtegetéseit, könnyen meggyôzôdhet arról bárki, hogy bár 1999-ben, monetáris eszközökkel, megtörték az inflációt, s az áremelkedés megállt vagy alig 39%-os szeptemberig, nincs okunk optimizmusra, mert nem indult be a gazdasági növekedés, nem gátolták meg az állam monopolhelyzetét a stratégiai közszolgáltatások terén: áram, víz, gáz, csatorna, posta, távfűtés, vasúti szállítás stb., és ezek a nem konkurenciális piacokon tovább rontják a helyzetet. A lakótársaságok óriási tartozása a meleg vízért, gázért és távfűtésért arra utalnak, hogy a reform sorsa nem dôlt el a közműveknél és az állami egyedárusságok monopóliuma továbbra is arat, elôre látható az áremelések sorozata októbertôl. A lakosság több mint 30%-a nem képes kifizetni a fűtést, meleg vizet és más szolgáltatásokat, így a hat hónapos tél komoly veszélyforrás, mert ha megszüntetik a távfűtést, az elégedetlenség a kormány bukását idézheti elô. A szociológiai felmérések szerint, a megkérdezettek 83%-a nem bízik a Parlamentben, a képviselôkben és elégedetlen szereplésükkel és tevékenységükkel.

Tehát befejezésképpen csak annyit, hogy ott, ahol az állam az egyetlen vállalkozó egy adott piacon, nem lehet haladás, és bár az infláció csökkent, az állam monopolhelyzete és a magánosítás elmaradása tovább rontja az életszínvonalat, a jövôképet és az európai integrációt. Monopolellenes gazdaságpolitika nélkül nem lehet sikere a magánosításnak, és nem indulhatnak be az ésszerű beruházások egy új piaci szerkezet megteremtéséért. A gazdasági versenyt akadályozó, mesterségesen létrehozott és elburjánzott állami monopóliumokat sürgôsen privatizálni kell ésszerű szétbontás és szerkezetváltás után. Hasonló a helyzet az állami nagy kereskedelmi bankok esetében is, nem akarják eladni a részvénycsomag több mint 51%-át, így alig lehet stratégiai befektetôt kapni (Banc Post, BRD), és közben a bankok besorolása a rizikófaktorok tekintetében romlik, a bankkonszolidáció elmarad. Tudjuk, hogy a Bancorex elhalálozása közel 3 milliárd dollárba kerül a költségvetésnek és a választópolgár fizeti az Agrobank szanálását is, ami óriási késéssel 1999. okt. 21-en kezdôdött el. 

A reform sikere 1999 októberében attól függ, úgy értékeljük, hogy a politikai kényszerkoalíció, amely még működik, meg tudja-e tenni a kormányprogramba foglaltatott radikális és bátor lépéseket, amelyek már Magyarországon, Csehországban és Bulgáriában is megtörténtek, és mindhárom piac működôképes lesz, mert összefüggésük vitathatatlan, de ehhez a teljes átvilágítás, intézményreform szükséges és halaszthatatlan.

A külföldi befektetôk érdeklôdését csak akkor lehet javítani, ha a felkínált részvények a nyereséges gazdasági egységekbôl és bankokból is jönnek, enélkül nincs válságkezelés és tôzsdeújraélesztés. A tôzsdérôl ki kell rekeszteni a hónapok óta eladatlan, ill. teljesen csökkent értékű részvényeket, amelyeket hiába jegyeznek, ha nincs vevô-érdeklôdô (a játékkedv elmarad és az aktív tôkéjüket kockáztató játékosok is).

A paradox helyzetek elemzése: nô a munkáslétszám, miközben csökken a termelés, csökken az infláció, csökken a fogyasztás, bár nô az import és elmarad a fizetésemelés, bezárnak kórházakat, nem nyitnak meg iskolákat, de vesznek drága külföldi katonai helikoptereket. A fiatal végzôs közgazdászok feladata, hogy felülbírálják a mind hosszabbodó gazdasági átmenet baklövéseit és hasztalan megszorításait. A nagy kérdés az, mikorra várhatjuk a gazdasági növekedést, piacépítést, s a privatizáció végét, hogy ne írhassunk többet törékeny makrostabilizációról (mert az 1999 októberében véleményünk szerint törékeny és bizonytalan). Mert nem lehet szó makrostabilizációról, ha a nemzeti valuta, a lej nap mint nap romlik és a nemzetgazdaság dollárosodik, ha a reform tisztító tüze és a felszámolás még nem érte el az állami gyárkaput, üzemet és bankokat. 

Vajon az állam végleg levette a kezét a gazdaságról?

Egy lehetséges válasz: a baloldali és nacionalista pártok szerint be kell avatkozni sürgôsen a nemzetgazdaság sorskérdéseibe és meg kell állítani az állami vagyon szétforgácsolását és elsorvadását, adminisztratív eszközökkel is (PDSR, PUNR, PRM üzenete). Félelmetes lenne, ha az új orosz kormány elképzelései szerint újra elkezdôdne az államosításnak, illetve az állami beavatkozásnak valami új formája a gazdaságba, ami leállítaná a gazdasági átmenetet a piacgazdaságba.

Romániában nemcsak gazdasági válság van, hanem a (köz)gazdaságtan válsága is fennáll, mert az igazság beismerését a politikai pártok nem tartják olyan fontosnak, mint a népszerűséget, és nem jött el a több mint kilenc éve tartó gazdasági átmenet elemzésének ideje.

Néhány következtetés:

A gyökeres átalakulásra "ítélt" román gazdaság súlyos csôdhelyzete veszélyezteti az európai integrációt, és elôtérbe kerülhet a több mint 80 éves "terápia", aminek a lényege a nacionalizmus szítása. Van mitôl félni 1999 októberében, mert erre számtalanszor volt már precedens 1919-tôl kezdve, a négy szegmens, ahol Románia igazán rosszul áll és gátolja az EU csatlakozást és felzárkózást: