Péter
Pál
Gondolatok gazdasági
lehetôségeinkrôl és annak
csapdáiról
Kalandozás
Rendkívül újszerû és
kellemes kihívás reflektálni Birtalan Ákos vitaindítójára. A kérdéskör
izgalmassága mellett azért is, mert kilenc év értelmiségi és politikai
vitái igen ritkán foglalkoztak gazdasági kérdésekkel. Mintha egy virtuális
valóságban próbáltuk volna kisebbségi helyzetünket megfogalmazni, mintha
hétköznapjainkat és távlati perspektíváinkat nem a gazdasági valóság
gyökereibôl eredeztetnénk. Nem emlékszem, hogy ez kiemelt témája lett
volna kongresszusnak, SZKT-nak, küldöttgyûlésnek, értelmiségi
kerekasztalnak vagy alulról jövô kezdeményezésnek, lakossági
fórumnak.
S ez a megállapítás, mely
tény, magában foglalja politikai életünk alapvetô dilemmáját: hogyan
fogalmazódik meg és artikulálódik a közösségi érdek, hogyan választódnak
ki a képviselet eszközei, milyen létezô vagy indukált elvárásokat
tükrözünk politikai megnyilvánulásainkban, tetteinkben. Hogyan tud egy
etnikai alapon szervezôdô politikai alakulat egy idôben ellátni olyan
érdekvédelmi feladatokat, melyek szervezési elve, meghatározása alapjában
véve különbözik.
Etnikai alapon viszonylag
könnyen definiálhatók azok az igények, amelyek összekötik a romániai
magyarságot az oktatás, kultúra, kisebbségi jogvédelem területén, míg
gazdasági vonatkozásban sokkal bonyolultabb meghatározni ugyanerre a
közösségre jellemzô közös célokat. Ráadásul a kétfajta érdekvédelem
eszköztára lényegesen eltér egymástól, s még ha sok esetben egymás
hatékonyságát gyengítik is, sem egyikrôl, sem másikról lemondanunk nem
lehet, meg kell keresnünk a kellô arányosságot, kompromisszumot. Nagy
tévedés viszont, ha minden erônket és befolyásunkat csak egyik irányba
kamatoztatjuk.
No, de visszatérve kalandozásomból
vitafórumunk forrásához, az "önálló erdélyi magyar gazdasági élet"
témaköréhez, elsôsorban azt kell kielemeznünk, hogy e fogalom által takart
valami kell-e és lehetséges-e, s majd csak ezután érdemes foglalkozni a
hogyanjával.
Önálló gazdasági élet
vagy sajátos gazdasági érdekvédelem
Viszonylag önálló
gazdasági élet fejlôdhet ki egy földrajzilag körülhatárolt közigazgatási
egységben, régióban s ez automatikusan az önkormányzatiság fogalmához
kötôdik. Az önállóság itt sem a szó szoros értelmében használandó, hanem
inkább mint természetes igény olyan törvényes és gyakorlati garanciákra,
melyek biztosítják az illetô település, megye vagy régió döntési jogát az
ôt illetô kérdésekben. Ide tartozik a helyi adópolitika, elégséges
források képzése, a költségvetés kidolgozása és végrehajtása. A kérdés
csak az, hogy amennyiben sikerül a helyi költségvetési autonómiát
kiterjesztenünk (mely folyamat kétségtelenül elindult, még akkor is, ha
egyenlôre a kezdeti tapogatózás és tanácstalanság lépcsôjénél tartunk),
tudunk-e majd hatékonyan élni lehetôségeivel?
A "fejlesztô önkormányzat"
feladatai alatt leginkább a konkrét fejlesztési programok kidolgozását
értjük, oly módon, hogy ezek megfeleljenek a hazai és fôleg nemzetközi
pályázatok elvárásainak. Nem tagadom ennek fontosságát, hiszen abból ami
adatik, minél többet "meg kell fogni". Ugyanakkor, a pályázati
lehetôségeket vadászó "aranyláz" nem feltétlenül tereli hasznos irányba az
önkormányzatok figyelmét és energiáit. Hiszen a megpályázható összegek
legtöbb esetben csak kis hányadát teszik ki a helyi költségvetésnek
(melynek felhasználási hatékonysága sok esetben megkérdôjelezhetô), vagy a
piaci mechanizmusokkal megmozgatható külföldi vagy akár belföldi tôkének.
Hány önkormányzat volt képes arra, hogy kidolgozzon és gyakorlatba
ültessen sajátos helyi gazdaságpolitikát, átgondolt adó- és
kedvezményrendszert a befektetések vonzására, image-építési és marketing
stratégiát? Tudatosult-e önkormányzatainkban annak a ténye, hogy a
költségvetési decentralizáció versenyhelyzetbe állítja ôket, s fel
vannak-e készülve ennek helytállni? A források szûkösségébôl kiindulva,
fejlesztô önkormányzatok helyett leginkább versenyzô önkormányzatokról
beszélhetünk. Erre a feladatra kell felkészülnünk információval,
képzéssel, példák felmutatásával, tapasztalatok átadásával, akkor, ha
komolyan vesszük a helyi pénzügyi autonómia lehetôségeit és
kihívásait.
A helyi közösség
szintjérôl kilépve viszont nehezen képzelhetôek el olyan érvek és valós
érdekek, amelyek mentén az erdélyi magyarság gazdasági szereplôit, vagy
akár csak egy részüket, életképes gazdasági alrendszerbe tudnánk
szervezni. Meggyôzôdésem, hogy a piaci mechanizmusok az ilyen
képzôdményeket elôbb-utóbb elsöprik, nemzetiségtôl függetlenül. Ilyen
szempontból tehát nem kell és nem is lehet valamilyen mesterségesen
kialakított önálló gazdasági életrôl beszélnünk, még kevésbé érdemes ennek
hogyanjával foglalkozzunk.
Ez távolról sem jelenti
azt, hogy nincsenek közös feladatok és lehetôségek a gazdasági
érdekvédelem területén. Hiszen, ha gazdasági alrendszerbe nem is
foglalhatjuk az erdélyi magyarságot, sajátosságaiból, helyzetébôl,
lehetôségeibôl adódóan egy jól körvonalazható érdekközösséget alkot,
melynek képviseletére lehetôségünk, és szavazata által megbízásunk,
kötelességünk van.
A múlt és közelmúlt
rendszerek köztudott és mindnyájunk által tapasztalt diszkriminációs
politikája elzárta a karrier lehetôségét a magyar szakemberek elôl,
kiszorítva ôket az állami intézmények, vállalatok kereteibôl. Ennek
következtében a munkahelyükrôl kényszerítve vagy önkéntesen kilépve már a
rendszerváltás elsô éveiben a magánkezdeményezés útjára tértek, nagy számú
kisvállalkozást indítva be. Ezek mára jelentôs tapasztalatot halmoztak
fel, és kihasználva információelônyüket, magyarországi kapcsolataikat,
lassan, de egészségesen fejlôdtek. Ennek ellenére, mivel nem fértek hozzá
a nagy finanszírozási forrásokhoz, nem alakult ki nagytôkés réteg a
magyarság körében.
Nyilvánvalóan adódik egyik
legfontosabb gazdaságpolitikai feladatunk: a kis- és középvállalkozások
támogatása a törvénykezésben, a költségvetési ráfordításban, az
intézményrendszer fejlesztésében. Ezek részvételét kell megkönnyíteni a
privatizációban is, ennek decentralizációja és a részletfizetés
lehetôségének biztosítása révén. Még az se baj, ha néha lobbizni tudunk
érdekükben.
Nem akarok itt kitérni a
tulajdonviszonyok rendezésének, az egyéni és közösségi tulajdon
visszaszolgáltatásának szükségességére, hiszen ez magától értetôdô, és
minden erôforrást fel kell használni érvényesítésére.
De mindezekkel még messze
állunk az esélyegyenlôség, a korrekt verseny állapotától, mivel az
erôforrás-elosztási központok napi döntéseibe, melyek mindmáig
meghatározzák különbözô társadalmi vagy vállalkozói csoportok fejlôdési
lehetôségeit, csak kis mértékben tudunk beleszólni. Ez nyilvánvalóan
következik abból a ténybôl, hogy politikai képviseletünk nem tudja
meghaladni az országos 6-7% közötti arányt, amely az adott politikai
helyzet függvényében kialakuló 0 és 2 közötti szorzóval számolva is elég
konkrét határokat szab mozgásterünknek.
Az állami költségvetés mai
felépítése mellett, különbözô bûvös technikákkal lehetôség nyílik óriási
összegek csatornázására bankkonszolidáció, vállalati szerkezetváltás és
fejlesztés címszó alatt. Ennek egy része kidobott pénz, amely köztudottan
soha meg nem térül, de szociális segélyként életben tart állami
vállalatokat, más része viszont a szûkös források jól irányított
átcsoportosítása az államkasszából magánérdekek felé. Nem jelent igazi
ellenszert a projektorientált költségvetési mechanizmusok életrehívása
sem, hiszen ez elôrelépést jelenthet a felszínen, de eredményeiben nem,
addig, amíg a pályázatok elbírálása ugyanolyan módszerekkel történik, mint
ahogy ma a minisztériumok keretei osztódnak le.
Az igazi megoldás az
adópolitika gyökeres megváltoztatásában rejtôzik. Nyilvánvalóan
csökkenteni kell az állam szerepét, mely a gazdaságból elvont forrásokat
ugyanannak a gazdaságnak ossza vissza úgy, hogy az elvonás és visszaosztás
szenvedô és haszonélvezô alanyai nagyon különbözô csoportokból kerülnek
ki. Az egyiknek igenis részesei vagyunk, míg a másiknak nem. A mai Románia
viszonyai között nem látok különösebb logikát abban, hogy az állam magas
adózással megfossza az anyagi forrásoktól azokat, akik ténylegesen
megtermelik és befizetik ezeket, azért hogy visszafektesse az így képzett
költségvetési forrásokat az állami vállalatokba. Meggyôzôdésem, hogy a
gazdasági fejlôdés szempontjából sokkal hatékonyabban tudnák a magáncégek
saját fejlesztésükbe fektetni az illetô adóhányadnak megfelelô összeget az
állam segítsége nélkül is.
Hasonló a helyzet más
költségvetési nemek esetében is. Ha például infrastruktúra-fejlesztésrôl
beszélünk, nyilvánvalóan elônyösebb az erre szánt összes forrás elosztását
nem az államra bízni, hanem a forrásokat megyei szinten képezni és
felhasználni. Méltányosabb elosztást és hatékonyabb felhasználást lehetne
elérni, elkerülve az olyan eseteket, hogy bármilyen indoklással Vaslui
megye tízszer több alapot kapjon úthálózat-fejlesztésre, mint Hargita
megye. Tovább sorolhatnám példáimat, aláhúzva a leosztási szerepek
decentralizációjának szükségességét a helyi szintek felé.
De a költségvetési
decentralizáció mellett feltétlenül beszélnünk kell az állami tulajdonban
levô és kereskedelmi társaságokká átkozmetizált egyedárúságok helyzetérôl
is, hiszen ezek kezelésében összpontosul még mindig a nemzetgazdaság több
mint fele úgy, hogy a tényleges döntéshozatali jogosítványoknak kis számú
vezetô a letéteményese. Van-e most vagy lesz-e a jövôben esélyünk belátást
szerezni vagy közel kerülni ezekhez a döntésekhez, bekapcsolódni az
általuk bonyolított gazdasági-kereskedelmi folyamatokba? A mai helyzet
szerint nincs és csak akkor lesz, ha ezek szerkezeti átalakítása
ténylegesen megtörténik (a mûködési sémák házikóinak tologatásán túl), ha
leépül monopóliumhelyzetük, és mind vertikális, mind regionális
megoszlásban önálló vállalatokká alakulnak, amelyek a piaci körülményeknek
kell eleget tegyenek.
Nem mondtam különösen újat
a fenti gondolatokkal, hiszen ezek a prioritások magától értetôdôen
következnek gazdasági-szociológiai tényeinkbôl, természetes érdekeit
képezik a kis- és közepes vállalkozások tulajdonosainak és
alkalmazottainak, azoknak a kisembereknek, akik ha hátrányból is indultak,
bíznak erejükben, akik számára a reális versenyhelyzet jövôt jelent, a
fejlôdés lehetôségét. Nem lehet fontosabb gazdaságpolitikai célkitûzésünk
mint ezen érdekek tudatosítása és képviselete.
Mégis, mikor nagy ritkán
szó esik gazdasági érdekvédelmi feladatainkról, akkor általában az
etnikailag vagy regionálisan könnyebben definiálható kérdésekre
koncentrálunk: a közösségi vagy egyházi tulajdon visszaszolgáltatására,
egykori gazdasági szervezeteink újjáélesztésére. Ezek is rendkívül fontos
kérdések, figyelmet kell fordítanunk megoldásukra. Az viszont tévedés
volna, ha közben megfeledkeznénk azon általánosabb, de nagyon is aktuális
prioritásainkról, melyek megvalósítása nélkül kevés esélyünk van a
fejlôdésre. Hiszen nincs fontosabb sajátos érdekünk, még akkor sem, ha ez
nem csak sajátosan ránk jellemzô, mint a magántulajdon méltányos
helyzetének és szerepének helyreállítása, a gazdasági erôforrás-elosztás
decentralizációja, a korrekt piaci versenyhelyzet
kialakítása.
Bank, más
perspektívából
Rengeteget beszéltünk már
egy romániai magyar bank szükségességérôl, mégsem lett semmi belôle a
heves indoklás, ajánlás, kérés vagy felszólítás ellenére sem. Véleményem
szerint ennek fô oka abban az alapvetôen hibás megközelítésben keresendô,
melyet egy rövid, de sokszor hangoztatott mondat, sóhaj jellemzett:
"segítsen végre rajtunk is valaki".
Az tény, hogy a hitelhez
jutás esélyei nem voltak egyenlôek, hogy a hosszú idôn keresztül
folytatott diszkrimináció által nehezen juthatott fejlesztési forrásokhoz
az erdélyi magyar vállalkozó, gazda vagy magánszemély. Az is tény viszont,
hogy azok a bankok, amelyek az üzleti érdekektôl merôen idegen
kritériumok, esetenként nemzeti ideológiák mentén alakultak meg és
mûködtek, sorra csôdöt mondtak, elpanamázva éppen azoknak a pénzét, akik
nemzeti alapon való támogatását hirdették meg.
A "segítsen rajtunk is
valaki" szintagma minden épeszû bankár számára rendkívül idegen,
elriasztva ôt mindennemû további érdeklôdéstôl. Idegen a magyarországi
politikustól is, akit a nemzet nevében arra kérünk, hogy a magyar állami
költségvetésbôl segítse meg a 20%-ot kitevô határon túli magyarság
egzisztenciáját, nyilvánvalóan a magyarországi adófizetô terhére. De
legalább ennyire idegen attól az erdélyi magyar vállalkozótól is, aki nem
kéznyújtásból akar megélni vagy panamákból meggazdagodni. Határozottan
állítom, hogy ilyen a romániai reálgazdaság magyar szereplôinek túlnyomó
többsége, mért is volna más.
Nem azért kell erdélyi
magyar bankról gondolkodnunk, mert feltétlenül szükséges, hanem azért,
mert lehetséges, és üzleti szempontból is indokolt.
Szubjektív tényezôk is
hozzájárulnak ahhoz, hogy egy modern infrastruktúrával és üzleti
kultúrával rendelkezô magyar bank nagyszámú betétesi kört vonzzon el a
piacról; nem túlzás azt feltételeznem, hogy az udvarhelyi vagy
marosvásárhelyi, szatmárnémeti, kézdivásárhelyi lakosság jelentôs része
bizalommal nyit majd betéti számlát egy ilyen bankban. Adott ugyanakkor az
a nagyszámú román és magyar vállalkozói kör, mely lebonyolítója az egyre
növekvô magyar-román kereskedelmi cserének, biztosítva a magas forgalmat
és kereskedelmi hiteligényt. A Romániában befektetô magyar vállalkozónak
is garanciát nyújt, ha magyar érdekeltségû bankban helyezheti el pénzét,
ez pozitívan befolyásolhatja a befektetési kedvet, melynek fô
finanszírozási forrásává ugyanez a bank válhatna.
Hasonló érvekkel lehetne
alátámasztani nem a szükségességét, hanem a piaci indokoltságát a magyar
érdekeltségû nyugdíjalapoknak, biztosítótársaságoknak, egyéb
pénzintézeteknek. Nyilván a felsorolt érvek nem helyettesíthetik a
megalapozott, kimerítô piaci tanulmányokat. Arra talán mégis jók, hogy
változtassanak azon a káros mentalitáson, amely jellemezte gazdasági
szószólóink megnyilatkozásait, és amely meggyôzôdésem szerint sokat ártott
a tényleges lépések beindításának.
Nem azért kell magyar
bank, hogy segítsen rajtunk. A törökök sem azért nyitottak bankokat
Romániában, hogy a romániai törökökön segítsenek, viszont terjeszkednek,
helyet foglalnak el a piacon, mert úgy gondolják, hogy érdemes. Viszonylag
kézenfekvô példa az, hogy Kolozsváron már a második török bank nyitja meg
kapuit, a már rég mûködô görög érdekeltségû bank mellett. És a francia,
holland, német, osztrák, amerikai bankok természetes terjeszkedése mellett
erôsen felfutó török és görög bankok térfoglalása igen komoly jelzés arra
nézve, hogy az idô teltével egyre nehezebb lesz a magyar pénzintézeteknek
betörniük.
Az erdélyi magyar
vállalkozó, gazda vagy egyszerûen polgár nem haszonélvezôje kíván lenni
egy magyar érdekeltségû banknak, pénzintézetnek, hanem ennek
partnere tud és akar lenni. Egyszerûen azért, mert senki számára
sem közömbös ezek romániai
jelenléte. |