Ráduly
Róbert
Romániában magyar gazdaságról
gondolkodni, avagy a
felhívástól a kihívásig
Birtalan Ákos 1999
júniusában megírt vitaindítójában a kisebbségi közösségeket foglalkoztató
alapvetô kérdések egyikét boncolgatja. Bár a kérdés nem újszerû, de
idôszerû. Nagyon is idôszerû. Nemcsak számunkra, romániai magyarok
számára, hanem például az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya
számára is. Ôket természetesen nem a romániai magyar közösség önálló
gazdasági életének kérdésköre érdekli, számukra "mindössze" a gazdasági
élet sajátos etnikai vonzatának van jelentôsége. Néhány éve, Washington
felkérésére, elismert szakmai tudású kutatók1 tanulmányozták a négerek
közigazgatásbeli foglalkoztatottságának jelenségét, a megfogalmazott
elvárás pedig az volt, hogy olyan törvényt kellene kidolgozni, amely
szavatolná azt, hogy a közszolgáltatások alkalmazottai között etnikai
részarányuknak megfelelôen legyenek képviselve.2 Minálunk
ugyanakkor a Parlamentben az ellenzék által 1997-ben benyújtott, a román
közösség Hargita és Kovászna megyei helyzetével kapcsolatos indítvány
vitájánál, Hargita megye - egyébként az RMDSZ színeiben tisztséghez jutott
- prefektusa azzal védekezett, hogy a központi kormányzat megyei szintû
szolgáltatásai élén álló román ajkú személyek aránya jóval meghaladja a
közigazgatási egység román lakosságának arányát. Az ismertetett tény
személyi vonzatán túl, fontosnak tartom kihangsúlyozni a következô elvi
megállapítást: kisebbségi létfeltételek közepette az önálló gazdasági
életünk megteremtésének jelentôs akadálya a közösségünk elitjének
felfogása, gondolkodásmódja. Ennek a mentalitásnak lett az áldozata az
erdélyi/romániai magyar bank, ezért nem sikerült kormányzati
szerepvállalásunkat jelentôs gazdasági beosztások megszerzésével és
ezáltal közösségünk gazdasági helyzetének látványos javításával
gyümölcsöztetni.
A vitaindítóban
megfogalmazott kérdések rendhagyó megközelítését kisebbségi közösségünk
néhány, az utóbbi évek politikai diskurzusában jelentôs szereppel bíró,
dilemmaként is felfogható elem köré csoportosítom. Ezúttal a gazdasági
létet hagyományosan meghatározó három klasszikus termelési tényezô
vizsgálata helyett más utat választok. Ezzel szándékom nem a vitaindítóban
megfogalmazott állítások és értékelések cáfolása vagy egyszerû
kiegészítése, hanem annak bizonyítása, hogy a probléma több
kiindulópontból is megközelíthetô, és hogy ezek együttesen járulnak hozzá
a megfelelô összkép kialakításához. Így jelenhetnek meg az alábbi
értékelésben csomópontként olyan látszólag nem gazdasági sarokkövek, mint
a nyelvismeret, a gazdasági élet súlypontozása vagy az etnikai kohézió.
Bízom benne, hogy sajátos megközelítésem és az általam papírra vetett
gondolatok egyaránt hasznosak lesznek abban az együttgondolkodásban,
amelynek eredménye, Birtalan Ákos szerint - és ezzel maradéktalanul
egyetértek - "az erdélyi magyar társadalom önálló gazdasági alrendszer
szervezési és mûködési kereteinek kidolgozása" kellene hogy legyen.
Amennyiben mindez ezúttal sem sikerül, azt jelenti, hogy bár a jó szándék
vezérelt, de mi sem tudtuk túllépni a kérdéssel kapcsolatos néhány éve
zajló meddô vita szintjét. Paradigmaváltás nélkül pedig nem lehet
kimozdulni a mai helyzetbôl. A közösségi jövôképünk oly szükséges, új
alapokon történô átértékelése ismét elmarad.
A hivatalos nyelv ismeretének
dilemmájaA
klasszikus gazdasági fogalmak terén jártas szemlélôdô számára elsô látásra
meglepô lehet, hogy ahelyett, hogy a gazdasági tevékenység alapvetô
tényezôinek boncolgatásával kezdeném, azaz a tôkét, a munkát és a
természetet vizsgálnám a kisebbségi közösségek vonatkozásában együtt és
külön-külön, a nyelvi kérdéskör labirintusába bonyolódom. Sôt,
kiindulópontként nyelvismerettel, illetve nyelvhasználattal kapcsolatos
tanulmányból idézek. "Ha egy
kisebbségi közösség életmódjában viszonylag függetleníteni tudja magát
attól az államtól, amelyben él, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincs
is igazából ráutalva nyelvének elsajátítására, hiszen boldogulásához nincs
vagy csak kevéssé van szüksége."3 Megfordítva a
Csernicskó István gondolatmenetét, az államnyelv ismerete a kisebbségi
közösségek önálló életvitelének fokmérôje. Bárhogyan is köteleznék a
kisebbségi közösséghez tartozó egyént az államnyelv elsajátítására, ez a
kényszer attól lesz hatásos, ha az illetô kisebbségi közösség nem
rendelkezik olyan versenyképes gazdasági alrendszerrel, amelyben az
államnyelv tudása nélkül is megtalálhatja helyét az illetô
egyén.
Anélkül, hogy feloldottnak
vagy megoldottnak tekinteném a dilemma sajátos voltát, egy adomával
szeretném megerôsíteni. A nyelvtanulás hulláma által megragadott nyolcvan
év körüli székely bácsi kopogott minap a nyelvoktató központ ajtaján. Az
ügyfélfogadást ellátó hölgy meglepetten érdeklôdött a váratlan látogató
szándékai felôl. "Nyelvet tanulni jöttem" - közölte szemrebbenés nélkül a
vendég, majd a hölgy kíváncsi magatartására való tekintettel hozzátette:
"zsidóul szeretnôk megtanulni". Ezzel azonban csak fokozta a hölgy
értetlenkedését, aki további magyarázatot igényelt a bácsitól. "Tudja, én
már idôs vagyok, és nem lehet tudni, hogy mikor szólít magához az Úr.
Aztán a Mennyországba kerülve csak szót kell értsek valahogy..." - jött az
újabb válasz, amire a hölgy ironikusan jegyezte meg: "No, és ha a pokolba
kerül?". "Románul már tudok"- válaszolta szemrebbenés nélkül a székely
bácsi.
Gazdasági életünk
súlypontozásának dilemmájárólÉrtékelésem szerint a mindenkori
kisebbségi alapon nyugvó gazdasággal kapcsolatos értékelésünk
kiindulópontját ennek a kérdésnek a megválaszolása kell hogy képezze.
Ameddig ezzel kapcsolatosan a romániai magyar nemzeti közösségünk
gazdasági-társadalmi elitje nem alakít ki a valóságon alapuló egységes
álláspontot, addig megalapozatlan volta miatt lehetetlen bármiféle
továbbgondolás. Kisebb-nagyobb nyilvánosság elôtt több alkalommal
felhívtam már a figyelmet a romániai magyar közösség vezetô elitjét
jellemzô tudathasadásos állapotra. Az RMDSZ programjának oktatásról szóló
fejezete az óvodától az egyetemig a költségvetésbôl finanszírozott önálló
oktatási intézményrendszert tûzi ki célul, ugyanakkor a gazdaságról szóló
részben a vállalkozásbarát környezet kialakítását szorgalmazza, többek
között az adóterhek mérsékelése révén. A tudathasadásos állapot abból
adódik, hogy a költségvetés kiadási oldala növelésének szorgalmazásával
egy idôben a bevételi forrásokat is karcsúsítani szeretnénk. Ez
elméletileg nem lehetetlen, de a gyakorlatban a fejlett gazdasággal
rendelkezô nyugati országok példája azt mutatja, hogy elképzelhetetlen
olyan ütemû gazdasági növekedés, amely az állami költségvetés kiadásainak
növekedését tenné lehetôvé az adóterhek csökkentésével egy
idôben.
Sajnos az 1989. decemberi
események óta eltelt tíz év alatt nemhogy nem sikerült a romániai magyar
nemzeti közösség 1918 óta tartó gazdasági síkú ellehetetlenítését
határozottan megfordítani, de a közösségi jövôképünk gazdasági vonatkozású
alapkérdéseit sem tudtuk megfelelôen tisztázni. Olyan kérdésekre nincs
világos, a kisebbségi közösségünk sajátos helyzetét figyelembe vevô
válaszunk, mint például: az oktatással, az egészségügyi rendszerrel, a
közbiztonsággal kapcsolatos szolgáltatások finanszírozása. Másként
fogalmazva: a romániai magyar nemzeti közösség számára általában ezek a
szolgáltatások, illetve sajátosan egy-egy szeletük biztosításával
kapcsolatos kiadásokat hogyan és milyen módon fedezzük, avagy ezek anyagi
hátterét állami és/vagy önkormányzati adók és illetékek, illetve közösségi
önadó révén biztosítjuk? Az említett szolgáltatások egészét vagy bizonyos
részét a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok vagy a civil szféra
gondozásában látnánk szívesebben? Vegyük például az oktatási rendszer
finanszírozását és ezen belül a felsôoktatás sajátos kérdéskörét. Mi
történne akkor, ha az RMDSZ, a magyar nyelvû önálló egyetemi hálózat
megvalósítása érdekében a központi költségvetésbôl támogatott minél
szélesebb körû állami oktatás szorgalmazása helyett a felsôfokú oktatási
intézmények magánosítása mellett kardoskodna. Akkor, amikor közösségünk
nagy része a priori elfogadja azt az állítást, hogy a kimondottan
gazdasági szférában a magántulajdon összehasonlíthatatlanul kívánatosabb,
mint a köztulajdon, mert hatékonyabb ügyvitelt hordoz magában és ezáltal
eredményesebb, a központi kormányzat által biztosított szolgáltatások
esetében ugyancsak a
priori a közszférát tartja a
helyénvalóbb alternatívaként, például azért, mert ilyen módon ez ingyenes
vagy legalábbis ingyenesnek tûnô. Vajon a konkrét esetre visszatérve a
hatékonyabb ügyvitelt magában hordozó magánegyetem, ahol természetesen
tandíjköteles hallgatók folytatják tanulmányaikat nem jobb megoldás? Nem
arról beszélek, hogy a kisebbségi közösségek nyelvén oktató felsôoktatási
intézmények magán és az állam nyelvén oktatók állami tulajdonban legyenek,
hanem arról, hogy minden felsôoktatási intézményt magánosítsunk! A
bukarestieket, a jászvásáriakat, a brassóiakat, a szebenieket, a
temesváriakat stb. A meredek gondolat barátságosabbá tétele érdekében
igyekszem hozzátenni, hogy a körvonalazott elvi modellhez természetesen a
tandíjköltségek fedezését biztosító hallgatócentrikus hitelkonstrukcióval,
a gazdasági szereplôk felsôoktatási támogatásainak teljes mértékû
leírhatóságával, illetve az adóalany szándékának megfelelôen a személyi
jövedelemadó meghatározott hányadának a civil szféra szereplôi
támogatására való fordításával is társul.
A "többlet" közteherviselés
dilemmájárólAmint az elôbbi konkrét példából már kiderült, a "többlet"
közteherviselés dilemmája viszonylag egyszerû és korántsem újszerû
adóztatási eljárásokkal feloldható. Amennyiben megvan a lehetôség arra,
hogy a személyi jövedelmük után adót fizetô természetes személyek a rájuk
kirótt adót képezô összeg bizonyos hányadát saját belátásuk szerint
alapítványok és egyesületek folyószámlájára utalhatják, akkor a kisebbségi
közösségekhez tartozó egyének számára lehetôség nyílik, hogy ezzel az
összeggel a közösséggel kapcsolatos sajátos tevékenységet végzô oktatási,
mûvelôdési, ifjúsági és sportegyesületeket vagy alapítványokat támogassák.
Így a természetes személyek esetében nincs közösségi hovatartozás által
okozott "többlet" közteherviselés, de ugyanakkor akár a központi
kormányzat, akár az önkormányzatok beleszólása nélkül a közösség olyan
szolgáltatásokat biztosíthat, amilyeneket éppen jónak lát, illetve
amilyeneket önerôbôl nyújtani tud!
A jogi személyek és
különösen a gazdasági szereplôk számára a civil szféra támogatására szánt
összeg leírhatósága, a természetes személyek elôbb ecsetelt megoldásával
karöltve, teljessé teszi a közösségi sajátos tevékenységek
finanszírozásával kapcsolatos rendszert. Az egyesületeket és
alapítványokat támogató cégek a Romániában ma hatályos törvényeknek
megfelelôen is, bizonyos határok között leírhatják az ilyen jellegû
költségeiket. Más kérdés, de jó kérdés az is, hogy milyen módon élnek a
kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett civil szférai szereplôk ezzel a
lehetôséggel, illetve, hogy a többségben magyarországi vagy a romániai
magyar közösséghez tartozó személyek tulajdonában levô cégek milyen
mértékben támogatták/támogatják a civil szféránkat. Amint azt a civil
szférában eltöltött éveim tapasztalatából tudom, nem igazán. Ennek az
egyik magyarázata az, hogy a kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett
civil szférai szereplôk alapvetôen az etnikai kohézió, miközben a
vállalkozások általában a nyereségorientáltság jegyében alakulnak és
fejtik ki tevékenységüket.
Etnikai kohézió vagy
nyereségorientáltságÉrdekes lehet arra a kérdésre választ keresni, hogy két - a
romániai magyar közösséghez tartozó - személy, amennyiben úgy dönt, hogy
közösen vállalkozásba kezd, ezt milyen mértékben teszi az egyazon
közösséghez való hovatartozásuk, illetve a várható nyereség reményében. A
történelemben arra is találunk példát, hogy a két, látszólag különálló, de
semmiképp sem ellentétes motiváció együttes indíttatása lehet a gazdasági
önszervezôdésnek. A mi házunk táján maradva, konkrét példaként a két
világháború közötti idôszakban még létezô magyar szövetkezeti mozgalmat
említeném. Ez az önhibáján kívül az anyaországon kívül szakadt nemzeti
közösségünk bizonyítéka és bizonyítványa a közösségi önszervezôdése terén.
A mozgalom az etnikai sokszínûséget jelképezô Erdély leigázási
folyamatának áldozatává vált, és beépült a mindmáig fennmaradt
központosított szövetkezeti rendszerbe. Ide kerültek tehát az egykori
magyar szövetkezeti tulajdonban lévô javak, itt kell keresnünk ezek jó
néhány évtized alatt megtermelt gyümölcsét. Bár Romániában általában és a
romániai magyar közösségen belül sajátosan, a szövetkezetiség eszméje
lejáratott, az európai tapasztalat azt mutatja, hogy ez a mozgalom
továbbra is életképes. A kisebbségi közösségek gazdasági életének sajátos
körén belül maradva, gyakorlati példaként a baszk szövetkezeti mozgalmat
hoznám fel, amelynek virágzó helyzetérôl a nemrég Baszkföldre látogató
képviselôtársam számolt be.4 Romániában
azonban ez a valóság egyelôre a múlté, akárcsak az a természetes etnikai
kohézió, amely az elsô világháborút követôen, Borsos Miklós szobrászmûvész
önéletrajzi visszaemlékezései szerint, Szeben városát jellemezte, ahol a
város fiataljai etnikai közösséghez való tartozásuk alapján külön német,
külön magyar és külön román focicsapatot hoztak létre és ezek a
legtermészetesebb módon egymással mérkôztek meg. Ma Romániában a
csapatsportok terén mindössze egyetlen kizárólag magyar ajkú játékosokból
álló, elsô osztályban szereplô sportegyüttes létezik: a csíkszeredai
Sportklub jégkorongcsapata.
Tudomásul kell vennünk,
hogy a romániai magyar közösség etnikai kohéziója egyelôre megáll a
választási opciók szintjén. A magyar ember többnyire magyar képviselôre
szavaz, de ha tehetné sem vásárolna föltétlenül magyar embertôl. Az elmúlt
tíz év tapasztalata legalábbis ehhez a következtetéshez vezet. Az etnikai
alapon történô gazdasági szervezkedéseink többnyire kevés sikerrel jártak.
Jó példa erre a privatizációs értékjegyekkel kapcsolatos tevékenységünk,
amelynek során hellyel-közzel sikerült az RMDSZ irányításával bizonyos
cégek jelentôsebb tulajdonhányadát megszerezni. Ezzel kapcsolatosan
sokatmondó az a tény is, hogy a közcélokra (például az önálló magyar
nyelvû egyetem létrehozásának céljára) felajánlott értékjegyek száma
minimális volt. Az etnikai kohézió egyelôre csak egy kis színfolt a
nyereségorientáltság által uralt összképben.
A gazdasági vonatkozású
etnikai kohézió megerôsítése a romániai magyar közösség vezetô elitje
számára a közeljövô jelentôs kihívása. Ezt természetesen nem valamiféle
elméleti elôadássorozatok tárgyaként kellene kivitelezni, hanem gyakorlati
lépések által körvonalazott járható útként. A várhatóan rövid távon ismét
közösségi tulajdonba kerülô közbirtokossági erdôk kezelése és
haszonélvezete, valamint a szövetkezeti mozgalom lépésrôl lépésre történô
rehabilitációja két rendkívül jelentôs kihívás, amelynek gyakorlati
megoldása alapvetôen befolyásolja a romániai magyar nemzeti közösség
önálló gazdasági életének úgy rövid, mint közép-, illetve hosszú távú
alakulását.
A demokrácia és a verseny
dilemmájaA
demokráciáról azt mondják, hogy az egyetemes emberi jogok szavatolásának,
a hatalmi ágazatok szétválasztásának és a kisebbségi közösségekhez tartozó
egyének vonatkozásában hangsúlyozottan a jog- és esélyegyenlôségnek a
megtestesítôje. Ugyanakkor a demokratikus vezetés többségi akaraton
alapszik, a rendszerrel magával és ennek mûködésével kapcsolatos döntés a
képviseleti elven alapuló többségi vélemény. Természetes, hogy a
kisebbségi közösség, az arányosság elvén alapuló képviseleti rendszerben,
soha nem kerülhet olyan központi döntéshozó helyzetbe, hogy egymagában
dönthessen az ôt érintô összes kérdésben. A decentralizáció csak a
regionálisan többségben élô kisebbségi közösségek számára gyógyír. Ezért a
helyi és országos viszonylatban egyaránt kisebbségben élô közösség
számára, a rendkívül bonyolult és gyakorta kivitelezhetetlen etnikai
önrendelkezési modellt, megfelelô etnikai kohézió esetén, jó eséllyel
helyettesíthetné a versenyszférabeli szervezkedés és tevékenység. Ez
utóbbi ellenben, a regionális közösségi aránytól függetlenül, mindenhol
megoldást képezhetne, egyaránt alkalmazható megoldást kínálva a tömbben és
a szórványban élô kisebbségi közösségi tagok számára.
A következtetés
dilemmájárólBefejezésül azokhoz az olvasókhoz szólnék, akiknek a Birtalan Ákos
vitaindítóját és a jelen eszmefuttatást végigolvasva az a benyomása, hogy
az általam írt válasz eltér a hagyományos formától. Megvilágításom nem a
vitaindítóban megfogalmazott csomópontok mentén épül, ezáltal pontról
pontra nem illeszthetô egyértelmûen be a Birtalan Ákos által ecsetelt
képbe. Csakhogy a képviselôkollégám olyan alapvetô kérdés boncolgatásába
bocsátkozott, amelyet bonyolult és szerteágazó vonatkozása miatt nem lehet
kimeríteni négy vagy tizennégy oldalon. Bár én látszólag nem tértem ki a
magyar bank, az önkormányzatiság vagy a kormányzati szerepvállalás
kérdésére, ez nem azért történt, mert ezekkel kapcsolatosan nincs
véleményem. Megközelítésem alapja a következô felvetés: addig, amíg nem
sikerül kialakítani a közösségünk helyzetén alapuló, a romániai
állapotokat, a világpolitikai és világgazdasági trendeket egyaránt
figyelembe vevô jövôképet, amíg nem döntjük el, hogy mi ennek
megvalósítása érdekében, teszem fel, erôs gazdasági és civil szférát,
közepesen erôs önkormányzatokat és kevésbé erôs államot képzelünk el,
addig lehetetlen összhangban levô cselekvési programot kidolgozni a
központi kormányzat vagy a helyi önkormányzat szintjén, fölösleges
felleltározni a megoldandó problémákat a központi vagy helyi hatalomban
való részvétel esetére. Az a tény, hogy ezt mégis csináljuk, cselekvési
programokat, helyi és országos választási ajánlatokat fogalmazunk meg,
többnyire nem a tudatos önépítkezés, hanem a politikai színjáték ránk esô
szerepe eljátszásának tudható be. A kétes eredményeket elsôsorban nem az
idôk nehézsége, hanem az elvárások elhamarkodott és felületes
megfogalmazása okozza. Általában egy-egy magasröptû elméletet semmi sem
igazol vagy cáfol jobban, mint a gyakorlati eredmények.
Ha a vitaindító címét
kérdésnek tekinteném, azt válaszolnám rá, hogy amennyiben sikerül
kialakítani a forrásokat megteremtô vállalkozói szféra és a közösségi
önszervezôdés terén tevékenykedô civil szféra etnikai kohézión alapuló
együttmûködését, akkor van perspektívája annak, hogy önálló gazdasági
életet teremtsünk kisebbségi létfeltételek közepette. Értékelésem szerint
azonban a Birtalan Ákos felvetése nem csak kérdés, nem csak elvi síkú
esetleges válaszkeresés erre a kérdésre. Több, sokkal több ennél. Birtalan
Ákos tíz év után egyszerre kihívást és felhívást fogalmazott meg. A
kihívás: teremtsük meg az önálló gazdasági életünkhöz szükséges
feltételeket. A felhívás: csináljuk együtt. Bízom benne, hogy mindkét
vonatkozásban partnerekre találunk!
---------------------------------------
1 Többek között Richard A.
Musgrave, Bernard Rosen, O. Glenn Stahl és Frederick C.
Mosher.
2 Frederick C.
Mosher:
Democracy and the Public Service.
Oxford University Press - 1982. 221-229.
3 Csernicskó István:
Az ukrán
nyelv Kárpátalján. Regio - 1998/1.,
26.
4 Vida Gyula Szilágy megyei
RMDSZ parlamenti képviselôrôl, a Képviselôház gazdasági, reformügyi és
privatizációs bizottságának elnökérôl van
szó. |