1. Egy kis gazdaságpolitikai útmutatóért forduljunk elôször két klasszikus, örök érvényű, ma is, ránk is, találó megállapításához: "szegényebbek vagyunk, mint birtokunkhoz képest kellene... gazdag az, aki adottságait kihasználja"¹. Nem mondunk újat azzal, hogy adottságaink gyarló kihasználása tesz szegénnyé, bárkihez viszonyított természettôl adományozott gazdagságunk ellenére, mert tagadhatatlanul Európa egyik legszegényebb térsége lettünk. A másik klasszikus (a közgazdaságtan atyja) szerint "minden anyaginak a forrása a munka"². Ezt a megfellebbezhetetlen állítást megtoldva ismét Széchenyi megállapításával: "a jól elrendelt munka a nemzeti gazdaság talpköve"³ - ezek a gondolatok társadalmilag elidegenedett, valamint kevésbé alkalmazott fogalmakká váltak. 

Ebben az átkozott 20. században a munka fogalmának tartalmából az erkölcsöt nálunk is, mint sok más helyen, a legalább ötven éve domináló libertinizmus kiirtotta. Az államnak "mindent szabad" elvén a magánvagyont kisajátító szocialista állam és hatalom meg a köztulajdont fosztogató, a közvagyont elhordó "alkatrész" tolvajok negyvenéves szabad rablógazdálkodása egy fizikailag és szellemileg (erkölcsileg) kizsigerelt, kiszáradt gazdaságot csúsztatott át '89-ben egy új libertinizmusnak, amely rövid idôn belül az ügyeskedôk éhes hadát ugrasztotta a még megmaradt vagyonnak. Méltán jogos egy olyan kérdésfeltevés, hogy egy ilyen hosszan tartó rablási folyamatot meddig képes elviselni egy gazdaság.

A tíz éve hatalmaskodók képtelenek voltak valamit is visszahozni az erkölcsbôl, még a három éve uralkodó helyzetbe került keresztyén demokráciát vállaló vezetés sem változtatott az attitűdön, ha arra gondolunk megrökönyödve, hogy ma már tömbházakat lopnak, mert a keresztyén erkölcsön alapuló ideológiáját nem tudta érvényesíteni a román gazdaság szereplôi felett, talán a saját berkeiben sem, mivel a mai társadalomban és a gazdasági irányításban is a neoklasszikus közgazdasági elvek majdnem érintetlenül uralkodóak maradtak. Ismert, hogy a neoklasszikus iskola egy sor olyan tétellel dolgozik, melyek mind elméleti szempontból, mind az említett gyakorlati problémák miatt mára tarthatatlanná váltak - annak ellenére, hogy ezt a közgazdászok többsége természetesen ennek az iskolának a hatására még nem hajlandó elismerni. Ilyen alapfeltevések - többek között - a következôk: 1) az embereket önérdekük vezérli, amelynek elsôdleges kifejezôdése a pénzügyi elônyök keresése; 2) az a magatartás a legelônyösebb, amely a legnagyobb hasznot hozza; 3) az ember célja a haszon maximális növelése, amit javak fogyasztásával érhet el; 4) a társadalmakat a verseny motivációja alapján kell kiépíteni; 5) a folyamatos gazdasági növekedés azonos a fejlôdéssel; 6) a társadalmi jólétet az egy fôre jutó bruttó hazai termék (GDP) vagy bruttó nemzeti termék (GNP) segítségével mérik. Ez a világszerte, nálunk különösen nagy hatással elterjedt gondolatrendszer számos ok miatt pusztító, társadalomromboló hatású. Ebben a rendszerben ugyanis érvényesülnek és jó talajra találnak a következô elvek: az embereket - természetüknél fogva - a kapzsiság vezérli, az ember önzô, nincs tekintettel másokra; a tudás forrása kizárólag az értelem, az érzelmek, az erkölcs szerepének ráhatása nélkül; a boldogságot az anyagi javak fölhalmozása és élvezete jelenti; vég nélküli gazdasági növekedés szorgalmazása, ami ökológiai okok miatt lehetetlenség; egy olyan mérôszámmal akarja jellemezni a jólétet, amely egyaránt haszonként könyveli el például az élelmiszer-fogyasztást és az ipar által okozott környezeti katasztrófák fölszámolásának költségeit, vagy a bűnözés felszámolására szánt költségeket; valamennyi természetes jogunk alapja a tulajdon, és úgy kereshetjük saját boldogságunkat, ahogyan óhajtjuk.⁴

Ezeket a nálunk máig is ható téves nézeteket, amelyek az emberiség létét veszélybe sodró globalizációs folyamat elméleti megalapozása, fel kell váltsa egy teljesen emberközpontú, a gazdasági szempontok mellett az erkölcsi és ökológiai követelményeket is figyelembe vevô közgazdasági szemlélet és gyakorlat. A szemléletváltásnak össze kell kapcsolódnia a gazdasági gyakorlat átalakulásával, hiszen a jelenlegi gazdasági életvitel sem a szociális viszonyok, sem pedig környezeti problémák miatt nem tartható fenn huzamosabb ideig.

Románia, jelenlegi társadalmi-gazdasági állapotában, különlegesen predesztinált a globalizációs fejlesztés alternatívájának útját járni, tekintettel a hihetetlenül nagy külföldi tôkeszomjra, a lerobbant technológiára, a nagy költségvetési hiányra és egyebekre, amelyek az ellenôrizhetetlen fejlesztés elháríthatatlan alternatíváját kényszerítik a gazdaságra. Mindez kitűnô teret nyújt a multi- és transznacionális vállalkozások tágaskodó terjeszkedése számára. Ellenszere csakis a regionális fejlesztés és a kistérségek fejlesztése lehet, amelynek keretében a civil szféra súlyának emelésével, karöltve a helyi közigazgatással, lehet képes az ország (ha képes lehet) egy igazi polgári társadalom kiépítésére, amely a globalizációs veszélyeket fékezni képes. Mindez csak abban az esetben történhet meg, ha a hatalomtól függô szabályozásban is társra talál és dominálni képes a társadalom jobbik fele, visszacsempészhetô az erkölcs a gazdaságviteli magatartásba, a "fur? ca în codru" és "a munka nemesít, de nem akarok nemes lenni" világ a történelem süllyesztôjébe kerül. Ebben az esetben viszont nem vagyok optimista.

Az etnikai gazdasági törésvonalon gondolkodva, amelyet boncolgat a vitaindító, elmondható, hogy a vagyonhoz jutás egyedüli és legjobb útja nem a privatizáció, sem az imént említett vadorzóskodás, hanem a reprivatizáció, mert a privatizációhoz szükséges és igényelt tôkeösszpontosításhoz szegény a vagyonából sok évtized alatt kiforgatott közösségünk, nem került a közös tálból való osztozkodáshoz ("tisztelet a kivételnek"), viszont a kisközösségünktôl erôszakkal elvett vagyonok tisztességes, jogszerű visszaszolgáltatása, amelynek igazságtétele még mindig nem történt meg, valamelyest segítene a gazdasági forrásaink újraalakításában és gazdasági politikánk újragondolásában.

A nagyvállalatok magánosítása a kisközösségek számára Romániában nem út, az út a törvényes, igazságos juss visszaszerzésén és a lassú gyarapodáson alapuló polgárosodás, az átmeneti krízises idôben a fennmaradás.

A makro- és mikro-gazdaságpolitika a kisközösség számára opció. Ezért vezetôinek el kell dönteniük melyikre helyezik a hangsúlyt, és ennek a döntésnek a jegyében kell cselekedniük. Szerintünk a romániai magyar nemzeti közösség, politikai és térségi szempontok miatt, predesztinált a regionális fejlesztésre, a kistérségek és helységek gondviselésére.

Ennek okán közösségünk számára jelenleg stratégiai sürgôsséggé vált:

Romániában, és még inkább Erdélyben, nem új a régiók fogalma, hiszen itt a hagyományos történelmi tájegységek lakóiban már eleve létezik egy igen erôs regionális tudat. Ma is Mócvidékrôl, Kalotaszegrôl, Székelyföldrôl, Máramarosról, Sóvidékrôl stb. beszélünk, amikor Európában arra törekednek, hogy az elvek alkalmazása érdekében formálisan hozzanak létre ehhez hasonló régiókat. Erdélyt csak a nyolcvan éve tartó erôszakos elszíváspolitika gátolja a gazdasági önszervezôdésben és a tôle nyugatra lévô régiók gazdaságfejlettségi színvonalának megtartásában.

Amint kiderült, regionális öntudat nélkül hiába is beszélünk regionalizációról. Mivel nálunk jelenleg a megye jelenti a közigazgatási egységet, azok feladata, hogy egyfajta régió szerepet betöltsenek, ez azonban nagyon kevésbé felel meg a valós regionalizációs érdekeknek, hiszen a mesterkélt kialakítástól is eltekintve, a statisztikai régiók egyelôre még csak kirakatstruktúrák.

A globalizáció és regionalizmus viszonyában sajnos a globalizációs törekvéseknek van erôfölénye, tekintettel arra, hogy a nagyprivatizáció és a fizetési mérleg huzamosan tartó nagy hiánya nyomós tôkebehozatal nélkül megoldhatatlan, másfelôl a regionalizmus útján a politikaszintű tettek visszafogottak, mert ellenszenves fogalom marad addig, amíg kapcsolható a föderalizmus gondolatához, fôleg a nacionalizmussal átitatott politikai formációk szemében.

Ma Romániában egyesek a decentralizáció alatt azt értik, hogy ha fogytán vagy szűkében a pénz Bukarestben, akkor a problémákat, feladatokat leosztják a megyéhez és onnan tovább a helyhatóságokhoz pénz nélkül, vagy egy kevés, a tennivalókhoz képest elégtelen költségvetési pótlék kíséretében.

A kormány abban a hitben támogatja a "szabad kereskedelmet - szabad tôkeáramlást", hogy a globalizáció meggyógyítja az ország beteg gazdaságát. Valójában ennek ellenkezôje történik. Románia gazdasága eladó, belsô tôkefelesleg alig van, a gazdaság a világpiacon működô multik tôkefeleslegének martaléka. Kiút sincs, mert tôkebehozatal nélkül versenyképes technológia sincs. A globalizációs térhódítás viszont könyörtelen, csak önérdekű, profit- és pénzközpontú. Az állam kiszolgáltatott, túszként, pénzszerzési eszközként kezelik. A világbank és a transznacionális tôke kényszeríti ki az éppen aktuális stratégiát, anélkül hogy beláthatnánk hosszú távú következményeit. A helyi vállalkozás versenyképtelenné válik, és halálra van ítélve, amennyiben a gazdaságpolitikai intézkedések és a gazdasági szabályozás (törvénykezés) nem biztosítja a hazai érdekeltségek, de fôleg a mikrogazdaság szereplôinek protekcionizmusát.

A helyi termelés szűkülése a családi pénzkeret szűkülését vonja maga után. Ez természetesen az elszegényedés útját jelenti, mert az egyén egyre képtelenebb lesz a globalizációs igények térhódítása egyre magasabbra és költségesebbre emelt mércéjének eleget tenni. A gazdaságpolitikának ki kell találnia ezen veszélyek elleni hatékony védekezést.

A globalizációs veszélyek elleni védekezésként világviszonylatban megjelentek a helyi kezdeményezések. Amerikában kistérségi pénzeket nyomnak és forgalmaznak maguk között a helyi ipar és szolgáltatások védelmében, Angliában helyi önvédekezési rendszerek, szövetkezések alakulnak, Mongólia, a nagy tejtermelô ország, a dán vaj, a német margarin térhódítása ellen kell védekezzen stb.

A globalizáció túlzott térnyerését a regionális integráció, civil integráció, civil és önkormányzat integráció ellensúlyozhatja.

Ebben az országos és világpolitikai konstellációban a kisebbség, konkrétan a magyar kisebbség, önálló "gazdasági életérôl" (nem a leghelyesebb fogalomként a vitaindító szavait használva) tárgytalan beszélni, elsôsorban, mert a termelés - fogyasztás - termelés körforgalmában a termelô általában nem célozhat meg csak egy etnikai fogyasztóréteget (elvonatkoztatva olyan termékek gyártásától, mint például a piros-fehér-zöld szalag), vagy a fogyasztót csakis etnikumdeterminált termék használatára korlátozni non sens, sôt a belsô és külsô piac bonyolult és széles kapcsolatrendszere a "gazdasági életet" nemzetközivé minôsíti. Ez a tétel a tiszta tömb magyarságban élôk gazdálkodására is vonatkozik, mivel minden gazdaság a globalizált társadalmakról az elôbbiekben elmondottak determináltságának a foglya.

Ettôl az érvtôl függetlenül léteznie kell a gazdasági érdekvédelemnek, amely viszont etnikai jelleget ölt, amikor a termelô és fogyasztó etnikai csoportjainak érdekvédelmét vállalja a kisebbséget irányító struktúra. Ebbôl a célból az RMDSZ gazdasági érdekvédelmi szerepén kívül már szervezetek működnek, melyre evidens példaként hozható fel a 16 erdélyi magyar vállalkozásfejlesztô központ léte és hasznos működése, több száz vállalkozót tömörítve együttműködés, kölcsönös informálás, kapcsolatteremtés, önvédekezés céljával. 

A kisebbség vidéki, agrárgazdálkodási érdekvédelmi rendszere nincs, vagy nem elég átfogó (RMGE?). A vidékfejlesztés és a kistérségek integrációja inkább vet fel etnikai vonatkozásokat a tömbmagyarság esetében, azonban csak mint érdekvédelmi feladat.

Ennek az etnikai törésvonalnak a mentén alakult ki az erdélyi magyar gazdasági érdekvédelmi szféra - mert van ilyen -, azonban etnikai gazdasági önállóságról nem beszélhetünk, mert teljes függôségben van a pénzpiaci hatásokkal (infláció, hitelkamat, vásárlóképesség stb.).

Szomorú valóságként kell elkönyvelni, hogy a kisközösségek, a kishelységek, a falukérdések katasztrofálisan leértékelôdtek. Az elôttünk álló európai integrációból egyenesen következô versenyhelyzet a vidék, fôleg a mezôgazdaság teljes megsemmisülését hozhatja magával, ha nem történik meg kellô idôben azok tudatos anyagi és fôleg technikai-technológiai támogatása, versenybe hozása. 

Rövidesen a mikrointegráció nélkül bekövetkezik a kisközösségek drámája.

A város a mono- és makrointegrációban érdekelt inkább, a falu (vidék) pedig a mikrointegrációban, és ha valaki (például az érdekvédelmi szervezetünk) a makro- és mikrointegráció harmonikus kialakításában szándékszik gazdaságpolitikai feladatokat vállalni, az most sürgôsen forduljon a vidék felé.

Nincs integráció a civil szféra és önkormányzat között, a kistérség (vidék, falu) leértékelôdése marad, mert:

Nagyon jól tudjuk, hogy jelenleg nem történhet különösebb elôrehaladás, mert a törvény fôleg a gazdaságilag erôtlen helyhatóságokra bízza a vidékfejlesztés legnagyobb gondjait és egyelôre még csak mint virtuálisan létezô gazdasági tényezôre, a regionális szervezôdésre sem támaszkodhat. 

A kistérségi politika célja a különbözô fejlettségű zónák kiegyenlítôdése. Ellenkezô esetben a migráció uralkodik el, a magyarság esetében viszont nagyon jól tudjuk, hogy a migráció tulajdonképpen emigráció. A végvárak elhanyagolása a helyiségek (ebben a községi rendszerben a magyarlakta falvak szatellit helységeit értjük) végleges halálát körvonalazzák. Ide alig jutott el a civil szervezôdés, holott csakis az alulról fölfele építkezés lehet az út, a megoldás. A kultúrnemzet integrált fogalmába a vidék, a falvak kiöregedett magyarsága hatékony tettek nélkül pusztulásra van ítélve. 

Kiútként a cselekvési trendek célpontjaivá kell váljanak a felmérések, összehasonlítások, stratégiák, projektek, pályázatok, szubvenciók, tôkeinjekciók, erôs önkormányzatok stb. A kistérségek, helységek fejlesztésére magyar nemzeti és közösségi stratégia kidolgozása szükséges, mert csak ez mentheti meg a határon túl rekedt nemzetiségek által még védett végvárakat. Gazdasági érdekvédelmi prioritásként jelenleg erre a területre kell összpontosítania egy össznemzeti stratégiának és az érdekvédelmi szervezetünk gazdaságpolitikájának.

2. A vitaindító két olyan kérdés tisztázására tesz felhívást, ami elôl nem térhetünk ki, mert említésére mindig önostorozásba fulladunk, vagy teljesen ellentétes nézeteket vallunk. 

Ismert tény, hogy az önálló magyar bank létrehozása tíz év alatt nem jött össze. Úgy tűnik, hogy az, ami nem jött össze, az nem jöhetett össze. A közelmúlt romániai bankrendszerének ellentmondásos és labilis történelmét ismerve, a kérdés nem úgy vetôdik fel most, hogy miért nincs bankunk, vagy hogy szükséges-e magyar érdekeltségű bank vagy sem.

A kérdést ma úgy kellene feltennünk, hogy képesek lettünk volna-e egy erôs, versenyképes bankot létrehozni ebben a bankvilágot rettegésben tartó "farkastörvényű" világban. Igaz, egy erôs, pénzügyi viharokat is kiálló, saját bankunkkal akár dominálni is lehetne ma a pénzpiacot, de ki garantálhatta volna számunkra ezt az erôt, vagy ki törölné fel könnyeinket az esetleg nehezen összekuporgatott pénzünk elvesztése esetén, amit máskülönben talán bank nélkül mégiscsak sikerült valahol hasznosítanunk.

Természetesen egy kisebbségiek bankja jelenthetett volna valamicskét egy "koma-barát" rendszerben, azonban a fennmaradáshoz ennek a pénzintézménynek is ugyanazon versenyparamétereket kellett volna teljesítenie, mint egy holland, román, német vagy amerikai banknak (lásd a Pátert, amely nem lehet más, és tehet mást mint a többi).

Egyet lehet érteni azonban azzal, hogy az örök saját bank miatti siránkozás helyett forduljunk inkább a hitelszövetkezet valamilyen formája, alternatívája felé, mert ez a helyi érdekszférában versenyképes lehet, ennek "belterjes" pénzügyi gazdálkodása nincs kitéve annyira a makro pénzpiaci konkurenciának és fôszereplôje lehet a kistérség pénzügyi-gazdasági működtetésének és felemelkedésének.

3. A kormányzati szerepvállalás tekintetében a vitaindító állásfoglalás nem meggyôzô (ha egyáltalán van állásfoglalása), s amennyiben ránk bízza, elmondhatjuk, hogy állásfoglalásunk következik az elsô pontban kifejtettekbôl, amely felhívja a figyelmet a vidék felé fordulásra.

Ebben az esetben elemezni kell az országos függôségi viszony alternatíváit, tekintettel arra, hogy más a függôségi viszony egy közösségi autonómia esetén és egészen más, amikor egy kisebbséghez tartozó csoport gazdasági szereplôi ki vannak téve az egész országos gazdasági rendszertôl való függésnek. Az elsô esetben az önálló döntéshozási lehetôség sajátos utat is kialakíthat, valamint a jövedelemelszívásnak, jól kialakított belsô szabályozással, gátat vethet. A második alternatíva esetén az önvédekezési lehetôség kicsire zsugorodik, ha egyáltalán képesek vagyunk valamilyen védelmet biztosítani gazdasági szereplôinknek. Ettôl csak árnyaltan eltérô helyzet alakul ki kormánykoalíciós részvétel esetén, s talán a helyzet annyiból válik kedvezôtlenebbé, hogy az érdekvédelmünk elkötelezettsége az országos döntéshozatalban, "az országos gondok intézésében", árnyékba szorítja, vagy egyszerűen kiszorul a prioritási kérdésként kezelendô szempontok közül a kistérség, a helység, a hely szelleme, a család, vagy az érdekvédelem alapeleme, az ember. A kormányból való kimaradás csak visszatérést jelentene ezekhez a társadalmi tényezôkhöz, amelyek gondjainak a felvállalását nem pótolhatják a kormánykoalícióból származó igen szerény kedvezmények, eredmények. 

Az érdekvédelmi szervezetünknek nem lehet még dilemmája sem a makro- vagy mikrovilág közti prioritás választhatósága, mert közösségünk társadalmi és földrajzi elhelyezkedése kötelezi a kistérséghez, a családhoz, a másodrendű polgárrá minôsített emberhez való visszafordulásra különben az önérdekpolitizálás csapdáját válassza.

Nem voltam "túlzottan" pozitivista - a valóság kényszerített erre a hangulatra. Úgy gondolom, hogy a negativizmus pozitívuma viszont a valós helyzet felismerése, amely a jövôre vonatkozóan ösztönzés lehet a cselekvésre.

---------------------------------------

¹ Széchenyi: Hitel. KJT Kiadó, 1991, Bp. 41.

² Williams Pitty.

³ Széchenyi: Hitel. 102.

⁴ A Kovász, KTE, Budapest, 1998/1, 2. számából.