Az 1945 után létrejött Jugoszlávia államberendezésének és működésének meghatározó tényezôje a Jugoszláv Kommunista Párt (késôbb Jugoszláv Kommunista Szövetség) volt. Alkotmányban rögzített szerepe döntô befolyással volt az állampolitika meghatározására valamennyi tevékenység terén, a gazdaságtól kezdve a kultúra alakításáig. A pártállam, valamint az állampárt politikai uralma ugyan ingamozgást mutatott a hatalom monopóliumán alapuló teljes totalitarizmustól (diktatúrától) a pszeudo-liberalizmusig - lényege azonban nem változott: ahhoz a célhoz igazodott, hogy a kommunista eszmeiség döntôen kell meghatározza a politikai viszonyokat, a politikai tudatot és a politikai közvéleményt. A párt azonban messze túlmenôen ezzel a céllal sohasem érte be. Ha ugyanis itt megállt volna, a társadalom öntörvényű mozgásából jelentkezô erôk igen gyorsan megingatták volna hatalmának monopóliumát. Ennek lehetôségét azonban a Jugoszláv Kommunista Párt a szocialista Jugoszlávia fennállásának egyetlen szakaszában sem engedte megkérdôjelezni; amikor pedig végsô szakaszában mégis elismerte a társadalomban működô "pluralista erôk" létét (de nem létjogosultságát!), már késô volt: saját maga készítette elô az ország és a szövetségi állam széthullását.

Nyilvánvaló tehát, hogy miután magáénak érezte és kisajátította az állami erôszakot, a kommunista pártoligarchia az egész társadalom államosítását tűzte ki célul. A társadalom öntörvényű mozgását és az államigazgatást kovácsolta egybe "önigazgatás" néven. Ennek megfelelô rendszerintegráló módszereket vezetett be és kezdett alkalmazni (a fogalmat Jürgen Habermas értelmezésében használva). Az állam társadalommal való teljes egybeolvasztásának lehetôsége azonban kommunista illúzió volt. Ez az illúzió abból a reális alapból táplálkozott, hogy a párttagság és az állami bürokrácia hatásának állandó növelésével azonos célkitűzések, azonos tudat, azonos gondolkodásmód, azonos érdekek és azonos szolidaritás fog megjelenni itt is, ott is. Mivel az egyik leglényegesebb politikai, emberi és szabadságjogot - az önszervezôdô társulási és gyülekezési jogot - fennállása idején mindvégig ösztönösen tagadta, a kommunista gyakorlat számára csak két lehetôség maradt:

1. a pártszervezetek és a párt által létrehozott kísérô és kiszolgáló szervezetek (a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége, a szakszervezetek, ifjúsági és úttörô szervezetek, a Harcos Szövetség stb.) tagságának egy központból (a központi vezetôségbôl, a mindentudó pártoligarchia részérôl) való állandó utasítása, kioktatása, ellenôrzése és kiigazítása;

2. a pártba és kísérô szervezeteibe kényszerített hatalmas számú tagság véleményének kiegyenlítése az öntörvényűen jelentkezô pluralista társadalom sokszínű véleményével.

Ez azonban olyan ellentmondás volt, amely feloldhatatlannak és összeegyezhetetlennek bizonyult a politikai gyakorlatban, még a párttagság és a pártvezetôség leszűkített viszonyában is. Még inkább annak bizonyult az egész társadalom bujkáló, rejtôzködô, sokszínű véleménye, érdekei, követelései és elvárásai tekintetében; ezeket a Kommunista Párt egy bugyorba csúsztatta és a bugyrot jól bekötözte. A jugoszláv kommunisták, a közép-európai államban kormányozó többi kommunistákhoz hasonlóan, sohasem jutottak messzebb a rendszerintegráló módszerek alkalmazásánál. A társadalom szolidaritására nem mertek alapozni, s ezért a szociálintegratív megoldások alkalmazásának lehetôsége rejtve maradt elôttük. Jugoszláviában voltak közviták (az alkotmány- és törvénytervezetekrôl) és voltak különbözô "követelések" is. Valamennyit azonban a párt vagy az ôt kiszolgáló szervezetek szervezték. Ebbôl kifolyólag mindig csak azzal az eredménnyel járhatott, amit már jóval minden "alulról jövô" vita és követelés elôtt elvárt és megkövetelt a pártoligarchia akarata. A csaknem fél évszázad alatt néhány eszmepartizán és disszidens próbálkozásai nem sokat változtattak a helyzeten. Nincs rá eset, hogy alulról, a társadalom különbözô szféráiból, rétegeibôl érkeztek volna olyan csoportos és szervezett megmozdulások, követelések, amelyek elôzôleg ne hangzottak volna el a párt elsô embere vagy a pártelnökség tagjai szájából. Ilyen értelemben az egyetemista tüntetések is még idejekorán a párt ellenôrzése alá kerültek. Az eszmepartizánok pedig egytôl egyig ráfizettek: meghurcolásuk után mély hallgatásba burkolództak vagy disszidáltak.

Ennek a minden vonatkozásában és tartalmában elnyomott társadalomnak az egyik legmélyebben elhelyezkedô rétegében azonban állandóan jelen volt a nemzeti azonosságtudat problémája. A kommunista oligarchia nem tudta, hogy mit kezdjen vele. A nemzeti azonosságtudat problémájának elismerése a társadalom etnikai tagoltságának bevallása lett volna. A tagoltság megtartására úgy, hogy ne váljon belôle robbanásos szétesés, nem tudott megoldást találni. Mivel a nemzeti azonosságtudat gyors eltűnésére nem lehetett számítani, félmegoldások kínálkoztak:

1. erôszakolták a "szocialista önigazgatással azonosuló" polgár politikai identitástudatát, mint a hazaszeretet igazi fokmérôjét;

2. ugyanakkor szégyenlôsen (de megfontoltan és számítóan!) felkínálták a "jugoszlávnak lenni" azonosságtudatot is, mint a nemzetek feletti és lényegében szintén politikai azonosságtudatot.

Ahhoz, hogy érvényt szerezzenek az "eszménnyé" nyilvánított jövôképnek, szükséges volt a meglévô nemzeti azonosságtudat folytonos üldözése és rombolása, mindenekelôtt a nemzeti tartalmaknak a nemzeti nyelvrôl való leválasztása. A Jugoszláviát alkotó nemzeteknek teljes egészében, a nemzeti kisebbségeknek pedig részben engedélyezték anyanyelvük használatát nemzeti tartalmak nélkül, azzal a távlati elvárással, hogy idôvel úgyis megtörik a hozzájuk fűzôdô ragaszkodás. Amiben a nemzeti elkülönülés veszélyét látták (akár eszmei, akár egyéni megnyilvánulásaiban), annak használatát betiltották, üldözték; megszemélyesítôit szigorúan megbüntették.

Olyan ellentmondások voltak ezek, amelyekbôl csak még nagyobb ellentmondások árán lehetett kilépni. Az állami erôszakkal kényszerített lojalitástól nem vezetett út az önként vállalt lojalitás felé.

A vajdasági magyar nemzeti kisebbség, mint "idegen test" a délszláv népek "közösségében", államában, beilleszkedésében, magatartásában, meglátásában, közgondolkodásában, értékítéletében, elvárásaiban és reményeiben egészen 1990-ig jobbára ennek az elnyomott társadalomnak részét képezte és csak kisebb mértékben volt jelen és vállalt szerepet abban az elnyomó hatalmi mechanizmusban, amely éltette a jugoszláv változatú kommunista ideológiát és rendszert.

Állampolgári aktivitásában a magyar kisebbség az 1945-1990 közötti idôszakban nem szervezôdhetett nemzeti és állampolgári érdekei védelmére semmilyen önszervezôdô csoportba vagy mozgalomba. E célból nem hozhatott létre semmilyen intézményt. Még kevésbé hathatott gondjainak, bajainak és érdekeinek orvoslására jogi-intézményes garanciák segítségével a hatalmi-állami apparátussal szemben. Mégis volt egy próbálkozás! A magyar értelmiség egy része 1968-1971 között a párt által létrehozott és szigorú ellenôrzése alatt tartott szervezetet, a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelô Egyesületet megkísérelte sajátos érdekvédelmére mozgósítani. Követelte a "vertikális szervezkedés" lehetôségét az oktatás és nevelés, a művelôdés és tájékoztatás, valamint a szabad anyanyelvhasználat sajátosan kisebbségi érdekvédelmi területén. A pártvezetôség azonban ezt az értelmiségi megmozdulást diktatórikus módszerekkel letörte, a szervezôit megbüntette és erkölcsileg megbélyegezte, s a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelô Egyesületet úgy szervezte át és olyan egyéneket juttatott az élére, hogy az azóta sem működik és nem koordinálja hatékonyan a jugoszláviai magyarok "anyanyelv ápolását". A pártnak és az államnak minden különösebb nehézség nélkül sikerült szétvernie ezt az autonóm törekvést. Ettôl kezdve hangoztatta, hogy sehol a világon a magyar és a többi kisebbség nem élvez olyan nagy jogokat és védelmet, mint Jugoszláviában.

Megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti kisebbség érdekképvisele-tét a szerbek irányították, s ebben a magyarok nem vettek részt. Sem 1945-ben, sem 1990-ben a jugoszláv, illetve szerb állam politikai rendszere nem kérte ki a magyar kisebbség véleményét azzal kapcsolatban, hogyan látja vagy szeretné látni a maga sajátos polgári közösségi és sajátos kisebbségi jogai érdekképviseletét és védelmét. Tette ezt annak ellenére, hogy minden államilag felkínált megoldás csak úgy válhatott volna működôképessé, ha nem kerülte volna meg a kisebbség véleményét (nemcsak a jogalkotás, hanem még inkább a joggyakorlat megszervezésének a területén). A szerb állam nem ismerte el a magyar közösségnek mint polgári közösségnek a belsô szolidaritáshoz való jogát és annak szükségét a jogvédelem területén, arra hivatkozva, hogy a jugoszláv-szerb állam úgyis minden jogot a nemzetközi mércéknél magasabb szinten alkotott meg, és igyekszik érvényt szerezni neki. Ennek következtében minden önszervezôdés szükségtelenné válik. A mindenható állam és a kommunista elvtársak mindent jobban tudnak, mint maga a kisebbség.

1971 után a magyar nemzeti kisebbség értelmiségi része is elhallgatott a követeléseivel és meghátrált a fogyasztási magántársadalom ígérete és kibontakozó lehetôségei elôtt. Az ország hatalmas külföldi kölcsönöket vett fel. Ennek köszönhetôen az elégedetlenkedôket és a közösségi életet élô embereket teljesen elhallgattatták. Az elégedetlenkedôket azzal szigetelték el a közösségtôl, hogy az anyagi gyarapodás és gazdagodás mindenki számára egyben társadalmi felemelkedést és gazdagodást hoz. Az állampolgárok elégedetlenségét a fogyasztó polgárok megelégedettségével és magas életszínvonalának ígéretével hozták egyensúlyba. Olyan ígéretek voltak ezek, amelyek - úgy tűnt - enyhíthetnek majd a magyarság hátrányos helyzetén és esélyegyenlôségének jól elhelyezett akadályain is. Megnyerô volt az az állandóan hangoztatott szólam is, hogy a nemzeti kisebbségek léte és kulturális értékei szükségesek és gazdagítják a délszláv népek állami közösségét; és bár kezdetben ez még nem látható, de elôbb-utóbb megjelenik az egymás kulturális értékeinek megbecsülése is. Azután a szembenállás után, ami a múlt terhes örökségéhez tartozott, jólesett ezt hallani minden magyar fülnek. Látván és elfogadván a hetvenes évek tapasztalatait, a magyarság nagy illúziókat táplált sorsának további alakulása felôl. Észrevették ugyan, hogy csak szerb emberek vannak (és kerülnek egyre többen) vezetôi pozícióba, s a magyarok mindig csak alacsonyabb beosztású munkahelyet kaphatnak, de elhitték, hogy minden szerb jólétükért és érvényesülésükért dolgozik. Észre kell venni, hogy 1970-1990 között többé már nem jelentkeztek autonómiakövetelések és polgári megmozdulások. A magyarság beilleszkedett a felkínált intézményrendszerbe.

Mégis voltak, akik nem fogadták el a felkínált eszményképet. Ismeretes, hogy 1945-1975 között sok magyar disszidált a Vajdaságból is, mert nem egyezett a diktatórikus társadalmi és politikai rendszerrel. 1975-tôl kezdve még több magyar távozott vendégmunkásnak vagy vándorolt ki a nyugati vagy tengerentúli országokba, mert nem egyezett a hierarchikus pozíciókhoz kötôdô érvényesüléssel és a társadalmi felemelkedés ilyen értelmű megkötöttségével; vagy nem egyezett azzal, hogy a teljesítményelvet meghazudtolták és a gyakorlatban béregyenlôsdivel helyettesítették; vagy nem egyezett a nemzetiségi politika megvalósításával úgy, ahogyan az megmutatkozott a mindennapok szintjén: a magyart kevésbé fizették meg mint azt, aki váltott és jugoszlávnak vagy szerbnek vallotta magát, s ebbôl kifolyólag munkahelyhez is könnyebben juthatott. A polgári gondolkodás bennük ellenkezett azzal, hogy az egész társadalmat átszôtte a hatalomhoz és a párthoz való dörgölôdzés korrupciója; egyre nagyobb űr tátongott a meghirdetett "igazságos szocialista elvek" és az elvégzett munka minôsége és mennyisége között a munkaszervezetekben és társadalmi szervezetekben. A munkásönigazgatás hűséget jutalmazó jogokkal átszôtt gyakorlata megalázó volt a polgári gondolkodók számára. Csak akik maradtak, azok fogadták el a bérfelosztás elsôbbségének gyakorlatát a munkásönigazgatású rendszerben; csak akik maradtak, azok tudtak ideiglenesen megbékélni azzal, hogy "mindannyian jugoszlávok vagyunk". A távozottak a civil társadalom iránti vágyat vitték magukban. Aki nem tudta elviselni az alkalmazkodás és végrehajtás megalázó elvét, a teljesítményelv értékeit magával vitte a határon túlra.

A vajdasági magyar munkás vagy értelmiségi számára mindig, még a legnagyobb jólétben is sértô az az elv, miszerint "mindannyian egyenjogúak vagyunk, de mi kommunisták egyenjogúbbak vagyunk másoknál". Ezt ugyan a hetvenes években nyíltan már egyre ritkábban hangoztatták, de annál gyakrabban bújtatták el az önigazgatási rendszer keretén belül: "ti magyarok is egyenrangúak vagytok velünk szerbekkel, de azért mi szerbek egyenrangúbbak vagyunk".

Tito életének utolsó éveiben és halála után (1980) egyre gyakrabban alkalmaztak magyar kisebbségiekkel szemben büntetôintézkedéseket, a közösséggel szemben pedig adminisztratív megszorításokat. Bár újabb autonómiakövetelések nem jelentkeztek, megjelent az egyházhoz való kötôdés szüksége (melynek eredménye az ún. Orgona-ügy), a bírálat önsanyargatóan kibuggyanó kényszere (Új Symposion-botrányok), az intézménykövetelés, a spontán önszervezôdés Zentán és Kanizsán (egy létrehozandó kísérleti színház érdekében). Az albánok lázadása (1980-ban) a kosovoi tartományban a szabadságszeretetet és az önszervezôdés bátorságát sugallta. A délszláv népek egymás közötti nézeteltérései már Tito halála után megjelentek, s az évek múlásával egyre mélyültek, míg a végén, 1987-tôl kezdve nyílt és leplezetlen kölcsönös gyűlöletbe csaptak át. Ez a magyar kisebbséget - két évtizedes leépülés után - ismét ráébresztette nemzeti és kulturális azonosságtudatának másságára, a másság tudatára. Ez szégyenlôsen helyet kapott néhány irodalmi alkotásban (Deák Ferenc, Burány Nándor, Gion Nándor, Domonkos István és mások). Ezek az alkotások szükségesek voltak, mert megindították a nyíltan vállalt polgári másság tudatát, a másság létezô alternatíváit, az önazonosság-tudat felébredését, a közösség kulturális autonómiájának minimuma melletti kiállást - még akkor is, ha az alkotók egy része már a hatalom szolgálatában volt, vagy késôbb került oda. Ezek a kezdeményezések a "minimum minimuma" voltak. Kiváltották vagy kevésbé váltották ki az államhatalom haragját, mert az állam által létrehozott csúcsintézményben (Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalatban, Magyar Tanszéken) is volt annyi "betyárbecsület", hogy nem csak kiszolgálta a hatalmat, de takargatta is a "magyarkodás szégyenét" - a "magyar elvtársak" meggyôzése és belsô cenzúrája egyszersmind védte is a magyar értelmiségit a még nagyobb botránytól és meghurcoltatástól, a szerb elvtársak "kíméletlenebb" bírálatától. Minden állami és pártakarat ellenére ez is hozzájárult az azonosságtudat újbóli ébredéséhez.

Ugyanakkor egyre több magyar került szembe az egész politikai rendszerrel, s nemcsak a nemzetiségi politikájával, de a teljes működésével minden területen (az Új Symposionban sok polgári indíttatású tanulmány jelent meg; a Magyar Szóban, a Létünkben számos bíráló és elégedetlenkedô írás látott napvilágot a politikai rendszer működésérôl). A vajdasági tartományi pártbizottság nemzetiségi politikája 1990-ig nem tudott semmi újabbat felmutatni és felkínálni annál, mint amit már 1958-ban is megfogalmazott. Kimerülôben volt és teljesen elmeszesedett. Az államhatalom a közigazgatási rendszer alsó szintjein (a községekben és a helyi közösségekben) már teljesen képtelennek bizonyult érvényt szerezni nemzetiségi politikája akár egyetlen vonatkozásának (ha egyáltalán megvolt ehhez valamikor is a politikai akarata). A társadalom 1980-tól ismét már csak az esélyegyenlôtlenséget és a hátrányos helyzetet kínálta a magyar nemzetiségnek. A jugoszláv, s mindenekelôtt a szerb társadalom képtelen volt elfogadni és befogadni a magyar és a többi nemzeti kisebbség másságát.

Az 1945-1990 közötti idôszakban a vajdasági magyarságban is kialakult a polgári passzív rezisztencia minden formája, kialakult benne egy rejtôzködô védekezô közösségi tudat. Megfogalmazódtak a hovatartozási élmények és egy nagyobb szabadságra vágyó én-tudat. Igaz azonban, hogy mindez ebben az idôszakban nem értelmezôdött át önálló politikai útkeresésbe és elkülöníthetô programokba. A vajdasági magyarság közérzete, gondolkodásmódja, viselkedés-karaktere, értékrendje ebben az idôszakban "arisztokratizálódott" az anyaországi magyarsággal szemben. Hozzájárult ehhez a Nyugatra való szabad távozás és a külföldiekkel való kapcsolattartás lehetôsége, a világútlevél birtoklása és az irigylésre méltó színvonal. Ez tette lehetôvé, hogy a vajdasági tartományi pártbizottság a Belgrádból kiszabott feladatoknak viszonylag könnyen eleget tehetett. Eredményesen tört meg minden alternatív mozgolódást és belsô szolidaritást a magyarság soraiban. A vajdasági magyarság köztudata történelmi ismeret nélkülivé vált, származástudata is kezdett mítoszokba veszni és leépülni. (Erre alapozva Bori Imre kialakította azt az elméletét, hogy a vajdasági magyarság önmagában is egész és önmagának is elegendô.) Feladattudatot érzett azonban továbbra is a tekintetben, hogy a polgári jogoknak azt a minimumát, amiben már maga részesült, az anyaországi magyarok számára is megadatottnak akarta látni. E tekintetben a vajdasági magyarság sohasem tartotta magát Bori Imre ezoterikus elméletéhez. A magyarság vállalta az anyaországi magyarok felé a kultúra közvetítô, értékmegôrzô, hagyományôrzô s mindenekelôtt a más világnézetet közvetítô szerepet (ebben elsôsorban a Magyar Szó napilap és a Létünk jeleskedett). A magyarság tehát nem egyezkedett az egyenirányított politikai hatalommal és nem kért a jogvisszavételbôl, de azért valamilyen módon alkalmazkodott a túlélés stratégiájához; berendezkedett az életvilág közösségi formáiba. A pártállam tagadta a magyarságnak mint közösségnek a civil jogképességét és az etnikai autonómia szabadságjogát. Viszonylagos liberalizmusával, amellyel nem tilthatott ki az emberek tudatából minden polgári élményt és értéket, akaratlanul is lehetôvé tette a polgári tudat újbóli ébredését. A politikai frázisokat permetezô erôszakos ideológiai gyakorlat nem tudott a magyar ember tudatában gyökeret ereszteni. A személyes élettérben, a magánéletben, a családban, a baráti kisközösségekben, rokoni kapcsolatokban teljesen idegen maradt ez a tudatot homogenizálni akaró frazeológia. Kétségtelen, hogy a magyarság tudatát komoly sérülések érték és elterjedt a magyarságban a kiszolgáltatottság érzete. Értelmiségének nagy része az alternatív gondolkodás hiányát nem sérelmezô hatalom kiszolgálójává vált. Ennek ellenére nem fogadta el sem a diktatórikus, sem a manipuláló hatalmi rendszert s mindvégig távolságtartó maradt azokkal a szervezetekkel szemben, amelyekben a legtöbb elôjoghoz juthatott volna. Az önkéntes betagozódás a Kommunista Pártba egészen ritka jelenség volt. Inkább megtűrte az érdekhátrányos helyzetet.

A vajdasági magyarságban kialakult a kényszerek elleni védekezô mentalitás minden formája, de mindenekelôtt az alkalmazkodás. Nem fogadta el az etnocentrikus zártságot más népekkel szemben, így a szerb néppel szemben sem. Kialakult benne egy regionális és lokális azonosságtudat is (vajdasági magyarok vagyunk - sohasem mondta azt, hogy szerbiai magyarok vagyunk). Úgy érezte, hogy ez is bizonyos mértékig védi a balkáni primitivizmus meg-megáradó hullámával szemben. Ilyen értelemben vállalta a "vajdaságinak lenni" közösségformáló szerepét is és mindig késznek bizonyult rá, hogy a vajdaságiságának is legitimitást adjon. Mint a vajdasági szerbeknél, úgy a magyaroknál is kifejezett volt az a tudat, hogy vajdaságinak lenni több és jobb, mint szerbiainak lenni - s ez nem bizonyult, mint az késôbb beigazolódott, elôítéletnek. A vajdasági magyarság egyöntetűen - a vajdasági szerbség nagy részével együtt - elutasította a belgrádi központosító törekvéseket. Mert nem ragaszkodott az etnocentrikus zártsághoz, könnyen lépett házasságra más nép fiaival és lányaival. Etnikai asszimilációja azonban nem járt együtt feltétlenül a magánpolgár értéktudatának feladásával. A vegyes házasságban élôk és a jugoszláv tudatú, de magyar anyanyelvű emberek is tömegesen hagyták el az országot. A magyarság ezekben az évtizedekben nem folytatott harcot az asszimiláció ellen, de nem védekezett agresszív módon a többségi szerbségi környezet ellen sem. Erôszakmentes kiegyezést és megmaradást kért az ôsi földön, és bebocsátást az aktuális élettérbe. Jobbára gyarapodni akart munkabíró és teljesítményorientált magatartásával; kevesebb magánpolgári öntudatfosztó szándékot remélt. A magyarság alkalmazkodási igyekezetében nem ébredt tudatára annak, hogy egyre inkább történelmi térvesztésben van: felhígul, szórványosodik. Ezzel és a hazug és képmutató nemzetiségi politikával szemben sem kísérelt meg nyílt politikai oppozíciót vállalni. Inkább az összetartozás-tudat kisközösségi formáihoz ragaszkodott. A kísértô múlt képzeteit nem vitte messzebb a családnál és a baráti körnél. Halkan beszélt a megtorlás és vérbosszú idejérôl a "talán igaz sem volt" lélekkönnyítô mesével. Emiatt nem ébredt tudatára annak sem, hogy sok gátlása, félelme ebbôl származik.

Az etnikai és regionális tudatértékeknek ez a furcsa etnoregionális keveréke (ami a megtévesztô és ígérgetésekben nem fukarkodó pártpolitika hatására jött létre) a tehetetlenség érzetét ültette el, lehetetlenné tette a tisztánlátást, feleslegessé a választ azokra a kérdésekre, hogy mi is a jobb: a végleges asszimilálódás vagy a vajdasági regionális azonosságtudat melletti elkötelezettség? Mi is a jobb: autonómiaköveteléssel harcolni az asszimiláció ellen, vagy beilleszkedni egy, a szerbek által felkínált és ígérgetett multikulturális regionális polgári tudatú közösségbe? Aki elfogadta az asszimilációt, végleg lemondott a politikai ellenzékiség szükségességérôl, az ilyen jellegű érdekérvényesítés távlatáról. Aki nem fogadta el azt, hogy a közjogok visszaszerzése érdekében ellenzékien politizálni képes érdekképviseletet kell létrehozni, kivárt: a tagadás lehetôségét várta, hogy elvesse a szerb képviseleti hierarchiát, amely - akár kommunista, akár polgári frázisokba burkolódzik - lényegében mindig megmarad hegemonista és diktatórikus attitűdök szintjén, és semmi köze ahhoz a modern politikai demokráciához, amely minden kisebbséget (a maga építkezô cselekvés terében is) méltányol, és valóban igyekezik megtartani.

A vajdasági magyarság értelmiségi elitje képtelen volt egészen 1990-ig választani e két lehetôség között. Csupán az események zuhataga és az egyre jobban tornyosuló balkáni viharfelhôk kényszeríttették arra, hogy ismét gondolkozzon és cselekedjen (mint ahogyan tette még az elsô és a második világháború között). Képtelen volt dönteni - nem azért, mert több lehetôségben kellett volna gondolkodni, hanem mert kételkedésre, tehetetlenségre és cselekvésképtelenségre tanították a körülmények (a tartományi pártbizottság). Alapjában véve meg is maradt ilyennek.

Már Tito halála után kezdtek sokasodni a sorskorlátozó intézkedések a nemzetiségi politikában. Kezdetben azonban az érintettek nem vették ezt komolyan. Az ország elszegényedésével és a koszovói válság elmélyülésével igyekeztek mindent megmagyarázni és elhessegették a rossz sejtelmeket.

Közben újból nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarság egy tömeges része visszatér a paraszti sorsba, a munkásréteg koldussá szegényedik, az esélyegyenlôség minden téren a minimálisra csökken, jelentkeznek a nyílt kizsákmányolás formái, a hátrányos helyzet és a háttérbe szorulás a gazdasági életben mind jobban tapasztalható. Láthatóvá vált, hogy a magyarság iskolázottsági szintje egy-két évtizeddel marad le a szerbek iskolázottsági szintje mögött.

A Vajdaságban végrehajtott "joghurtforradalom" 1988-tól kezdve a szigorúan centralizált, mereven központosított döntésrendű Szerbiát hozta létre. A decentralizált államalkotási elveket fölrúgták, s vele együtt a vajdasági tartomány is politikai-közigazgatási egységbôl csupán földrajzi fogalommá vált, amelyet Belgrádból török módon kormányoztak. A Vajdaság provinciává süllyedt. Adóbegyűjtési jogát megszüntették, pénzforrásait megvonták, a községek önkormányzatát fölszámolták, a helyi kezdeményezések rendszerét lehetetlenné tették. A belgrádi központ körzeti kormányzók által valósította meg politikai akaratát. Az új szerbiai, majd jugoszláv alkotmány a polgárok államát hirdette meg, de a gyakorlatban az agresszív és hódító szerb nemzetállam jogi alapjait rakta le, amely mindössze egy évvel késôbb lángba borította az egész jugoszláv térséget.