Az orosz kultúra - szellemi és materializált formában - jelentôs helyet foglal el az ukrán társadalom érzelmi és intellektuális életében. Az orosz entitás és az orosz kultúra felé történô orientáció Ukrajna állampolgárainál nem esik egybe. Aszimmetria figyelhetô meg az orosz kultúra javára. Az etnikai ukránok nem elhanyagolható része az orosz kultúra felé orientálódik, ezt determinálja az orosz nyelv elterjedtsége, mely szintén nem esik egybe a lakosság etnikai struktúrájával.

Az etnikai ukránok aránya a lakosságon belül 72%, az oroszoké 22%, míg a nyelvcsoportok szintjén teljesen más arány figyelhetô meg. Szociológiai felmérések szerint a lakosság ukrán nyelvű ukrán állampolgárai az összlakosság 40%-át teszik ki, az orosz ajkú orosz nemzetiségűek aránya pedig 20-21%, míg az orosz nyelvű ukránok 33-34%-át képviseli a népességnek. Az ukrán nyelvű lakosság az ország nyugati részére és a falvakra összpontosul, míg az orosz nyelvűek a városokban és Kelet-Ukrajnában töltenek be domináns szerepet. Az ukrán és az orosz nyelv határai gyakran kulturális és vallási határok is. Ukrajna lakosságát két többség képviseli: az etnikai ukránok és az orosz ajkúak többsége.

A szociológiai felmérések azt mutatják, hogy Ukrajnában a vegyes nyelvi környezetben élôk nyitottak egymás kultúrái iránt. Egy-egy nagy régióban az ukrán és az orosz kultúra szintézise figyelhetô meg. Az egyes régiók kulturális, nyelvi helyzetére nem elhanyagolható hatást gyakorol, hogy mennyire kompaktan él a kisebbség, mekkora az aránya, milyen földrajzi távolságra van az anyaországtól. Az ukrán társadalom ma is magán hordja azoknak a szomszédos nemzeteknek a hatását, amelyek egy-egy történelmi idôszakban befolyást gyakoroltak jelenlegi területének részeire. A lengyel, az orosz, a magyar és más kultúrák, a kisebbségekben ma is ott élô nemzeti mentalitás a számarányokkal és a történelmi távlattal arányosan részét képezik az ukrán társadalom identitásának. A kulturális és a nyelvi identitás bizonyos átfedéseket mutat. Az orosz kultúra Ukrajnában nem csak az etnikai oroszoké, jelentôs azon orosz ajkúak száma, akik - vállalva etnikai ukrán vagy más nemzetiségüket - az orosz kultúrán nôttek fel, és magukénak vallják azt. A "terület - állam - nép - nemzet - egyén" kategóriák összefüggései az ország bonyolult etnikai és nyelvi összefüggései mellett nem egyszerűek. Az állam adminisztratív-területi felosztása részben esik egybe a lakosság nyelvi határaival, ugyanakkor a megyék többsége egyértelműen besorolható ukrán, illetve orosz nyelvi dominanciájú kategóriákba.

Egyes vidékeken olyan különleges szubkultúrák működnek, amelyek identitásbeli, emocionális sajátosságokat mutatnak és bizonyos történelmi korszakokhoz kötôdnek, érintve a nyelv területét is. Így például Ukrajna iparosítása, a mezôgazdaság kollektivizálása orosz nyelven történt, ma is az iparilag fejlettebb régiók többségében orosz-ajkúak (a magasan képzett szakemberek Nyugat-Ukrajnában is kitűnôen elsajátították az orosz nyelvet, mint az érvényesülés elengedhetetlen feltételét). A szovjet internacionalizálási törekvések egyik alapját is az orosz nyelv jelentette. Éppen az orosz nyelv komplex hatása miatt - mely nem csak az orosz nemzetiség által lakott területeket érintette - nagyon sokszínű, vegyes kultúra alakult ki, nem annyira tárgyiasult, mint nyelvi, intellektuális formában. Az új állami ideológia megteremtése, az államépítés elôtérbe állítja a nyelvhasználat, a nyelv státusának problémáját is.

A kisebbségpolitikához - köztük a nyelvhasználathoz - szükséges jogi normák kialakítása terén négy idôszakot¹ különböztethetünk meg a közelmúlt Ukrajnájában:

1. 1989-ig tartott, amikor is szovjet Ukrajna törvényei nem vettek tudomást a társadalmi érintkezés nemzetiségi, nemzetiségek közötti viszonyairól. Ekkor a szovjet tagköztársaságban semmilyen módon nem voltak törvényileg szabályozva a nemzetiségek jogai, státusuk. A jogi háttér hiánya ellenére a gyakorlatban elismerték Ukrajna soknemzetiségűségét. (Az iskolákban öt nyelven folyt oktatás, öt nyelven adtak ki tankönyveket: ukrán, orosz, lengyel, magyar, moldovai nyelven. E nyelveken voltak körzeti rádió- és televízió-műsorok, megjelentek helyi és - oroszul - központi újságok.)

2. 1989-ben elfogadták az Ukrán SZSZK nyelvtörvényét, mely hivatalosan elismerte a tagköztársaság soknemzetiségűségét és soknyelvűségét. A törvényalkotók külön figyelmet fordítottak az ukrán és az orosz nyelv használatának szabályozására, de a nemzetiségek nyelvei is említésre kerültek. E jogalkotási szakaszt a függetlenség kikiáltásával (az 1991. december 1-i népszavazás alapján) zárhatjuk le. Addigra megszülettek azok a jogi tartalmú dokumentumok, amelyek a nemzeti kisebbségek jogait voltak hivatottak biztosítani. Az idôszak az ukrán függetlenség kivívásának idôszaka, amikor a vezetô politikai erôk érdekeltek voltak a nemzetiségek támogatását is maguk mögött tudni. A jogi normákat tartalmazó dokumentumok többsége nyilatkozat (deklaráció) formájában öltött testet: nem normatív jogi, hanem politikai jogi aktusok voltak.

1990. augusztus 24-én fogadták el "az állami szuverenitásról" szóló nyilatkozatot, 1991. november 1-én "a nemzeti kisebbségek jogairól" szóló nyilatkozatot. Az állami szuverenitásról szóló nyilatkozat rögzíti az állam soknemzetiségűségét. Megfogalmazása szerint "valamennyi nemzetiség tagjai alkotják Ukrajna népét. Az állam garantálja valamennyi, a köztársaság területén élô nemzetiségnek a nemzeti-kulturális fejlôdés szabadságának jogát. Az ukrán állam garantálja valamennyi nemzetiségnek a tradicionális lakóhelyhez, élettérhez való jogát és biztosítja a nemzetiségi-közigazgatási egységek létezését, magára vállalja valamennyi nemzetiségi nyelv és kultúra fejlesztéséhez szükséges feltételek megteremtését." (A késôbbi dokumentumok már nem említették a nemzetiségi-közigazgatási egységeket.)

A nemzetiségek jogairól szóló nyilatkozat egy hónappal a függetlenségrôl tartott népszavazás elôtt került elfogadásra. A politikai elit tisztában volt a nemzetiségek - különösen a 12 milliós orosz kisebbség - lojalitásának szükségességével a referendum során. Nem lehetett nem szólni a dokumentumban az orosz nyelv használatáról: "Az ukrán állam biztosítja valamennyi polgárának az orosz nyelv szabad használatát."

3. A függetlenség elnyerése után fogadta el Ukrajna parlamentje a nemzetiségi és az oktatásról szóló törvényeket, illetve további olyan törvényeket - pl. a rádiózásról és televíziózásról -, amelyek működésük során jelentôs hatást gyakorolnak a kisebbségek helyzetére, nyelvhasználatára. A nemzetiségi törvény európai színvonalú, meghatározza a kisebbségek jogait az oktatás, az információs és kulturális szféra területén, biztosítja a nemzetiségi-kulturális autonómiához való jogot. A nemzetiségi törvény nagy hiányossága, hogy nem foglalkozik a nemzetiségek oktatási nyelvével a különbözô oktatási intézmények szintjén. Ez a fô oka, hogy az elmúlt években folyamatosan napirenden volt a nemzetiségi oktatás nyelvproblémája (felvételi nyelv, oktatási nyelv), amelyet alacsonyabb jogi aktusokkal próbált a kisebbségi kormányzat idôlegesen rendezni (miniszteri rendelettel, vagy az intézmények vezetôinek hatáskörébe utalva, mely természetesen csak szubjektív elbírálásra ad lehetôséget).

A rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény kimondja, hogy "a sugárzás állami nyelven történik; meghatározott térségekben történhet az adott területen kompaktan élô nemzeti kisebbség nyelvén". (A pozitívum mellett negatívum, hogy a gyakorlatban ezt úgy értelmezik, hogy csak az adott térségekben, tehát a központi állami csatornák nem sugároznak kisebbségi nyelven. Emiatt nagyon sok orosz ajkú TV-nézô és rádióhallgató az oroszországi csatornákra figyel, mert orosz nyelven kapcsolódik az információ világához.) Mivel Ukrajna lakosságának többségénél az orosz nyelv funkcionálisan az elsô számú, így megállapítható, hogy az ukrán állam a lakosság több mint felénél veszti el saját politikája megismertetésének és az állampolgárokhoz, a választókhoz való közelebb kerülésnek a lehetôségét. Ezenkívül e gyakorlat alapján nem megoldott azon nemzetiségek anyanyelvi tájékoztatása sem, amelyek az ország területén nagy számban, de szétszórtan élnek (elsôsorban oroszok). 

4. Az ukrán alkotmány elfogadásától - 1996 - számítható napjainkig. Az alaptörvény több cikkelyében is érinti a nemzetiségek jogait. Többek között kimondja, hogy "Ukrajnában biztosított az orosz és más ukrajnai nemzeti kisebbségek nyelvének szabad fejlôdése, használata és védelme". (Az orosz nyelv külön kiemelése a társadalom nyelvi életében betöltött kiemelt szerepét mutatja.) 

Az elmúlt évek gyakorlata azt bizonyítja, hogy az ukrán kisebbségpolitikai gyakorlat nem mentes bizonyos ellentmondásoktól. A nyelvpolitika például földrajzi sajátosságokkal bír: Nyugat-Ukrajnában jelentôsen korlátozódott az orosz nyelv használata, míg Kelet- és Dél-Ukrajnában az állami nyelv (ukrán) dominanciáját meghatározó törvényeket hagyják figyelmen kívül, egyes megyékben pedig - helyi szinten elfogadott jogi normák alapján - az orosz nyelvnek a munkanyelv státusát adták (keleti megyék).

Ukrajnában az orosz nyelv az élet minden területén mély gyökerekkel rendelkezik. A felmérések azt mutatják, hogy a lakosság nyelvhasználat terén tanúsított toleranciaküszöbe jóval magasabb, mint a politikusoké, különösen mint a jobboldali politikai elité. A megkérdezettek 20%-a az orosz nyelvnek a második állami nyelv státusát adná, míg 49%-uk a hivatalos nyelv státusát. Így a lakosságnak mintegy 2/3-a az orosz nyelv társadalmi státusának emelése mellett van. Sokan nem értenek egyet azzal sem, hogy Ukrajnában az orosz nyelvet a kisebbségek nyelvei közé sorolták. (Egyes megközelítések szerint az sem a tényeket tükrözi, hogy az orosz nemzetiséget kisebbségként kezelik, hiszen a több száz éves jelenlét alapján az orosz ugyanolyan ôshonos nép, mint az ukrán.) 

Az orosz kisebbségen kívül más népcsoportok számára is fontos az orosz nyelv használata. A visszatelepült krími tatárok (mintegy 300 ezer fô) elhanyagolható része beszéli az ukrán nyelvet, a kb. 21 ezer üzbég nemzetiségűbôl a felmérések szerint mintegy 1600 fô.² Az orosz nyelv státusát emelné valamennyi baloldali, illetve néhány centrista orientációjú politikai párt. A kérdés jelentôs szerepet játszik a parlamenti és elnökválasztások során, mint ahogy azt az eddigi tapasztalatok bizonyítják. 1994. március 27-én - a függetlenség elnyerése utáni elsô parlamenti választással egybekötve - közvélemény-kutatást tartottak a kelet-ukrajnai Donyeck megyében (48% az orosz nemzetiség). A 72%-os részvétel mellett 1,152 millióan szavaztak arra, hogy az orosz nyelv második állami nyelv legyen (ellene szavazott 107 ezer fô). A szavazók közül 1,187 millió az orosz nyelv hivatalos nyelv státusa mellett szavazott (ellene 87,7 ezer fô).³

Nyikolaj Sulga ukrán szociológus három modellben azonosította az orosz nyelvhez és kultúrához való viszony gyakorlatát a tömegtájékoztatási eszközökben megfigyelt tendenciákon keresztül:

Revansista megközelítés, mely elutasító módon viszonyul az orosz kultúrához, nyelvhasználathoz. Azon az elméleten alapul, hogy Oroszország mint állam csaknem 400 évig uralkodott Ukrajna felett, ráerôltetve saját nyelvét és kultúráját, megsemmisítve és üldözve az ukrán nyelvet és kultúrát. E modell követôi szerint az ukrán kultúra megerôsítése az orosz kultúra Ukrajnából való kiszorításán keresztül biztosítható. Az orosz kultúra - mint birodalmi - idegen Ukrajna számára, és a függetlenség elnyerése után a posztbirodalmi kultúra szerepét tölti be, nincs jövôje. A birodalmi kultúra, nyelv művelôinek, a "birodalmi intelligenciának" integrálódni kell az ukrán társadalomba. A modell képviselôi elutasítják a multikulturális együttélés lehetôségét. Az orosz nyelvvel szembeni ellenérzéseket az erôszakos russzifikációval magyarázzák, melyet elôbb a cári Oroszország, majd a Szovjetunió folytatott Ukrajna irányában.

A konkuráló-konfrontatív modell az orosz kultúrát mint kulturális veszélyt kezeli, amely az ukrán kultúrától minden területen elvesz (olvasót, nézôt, hallgatót, példányszámot). Ezenkívül asszimilálja magába az ukrán kultúrát. Azért kulturális veszély, mert nem teljes értékű: a teljes értékű orosz kultúra a határon kívül, Oroszországban van. Ukrajnában egy provinciális, másodrendű orosz kultúra maradt, amelyre az oroszországi oroszok is lekezelôen néznek. Az ukrajnai orosz kultúra a degradáció felé tart, tehát ha az ukrán társadalom nem akar maga is degradálódni, ki kell vonnia magát az orosz kultúra hatása alól. A kulturális veszélyt jelentô orosz kultúra mögött lévô embereket e modell képviselôi az orosz birodalom ötödik hadoszlopaként kezelik, akik az ukrán függetlenség ellenségei és az orosz medve karjai közé akarják juttatni a fiatal államot. E modell követôi sok esetben az ukrán hazafiságot az orosz kultúra és nyelv gyűlöletében határozzák meg.

A harmadik - egy pozitív megközelítést alkalmazó - modell, amely szerint az orosz kultúrát mint a soknemzetiségű társadalom organikus elemét kell kezelni. Követôi elismerik a soknemzetiségűség és a multikulturalitás természetes jelenségét, a nemzeti kisebbségek kultúrája támogatásának szükségességét és igénylik a toleráns környezet, valamint a valamennyi nemzetiség kultúrájának tiszteletéhez szükséges társadalmi légkör kialakítását.

Ukrajnában a nem hivatalos érintkezés szintjén, különösen a városi lakosságnál egyértelmű tény az orosz nyelv domináns használata. Az orosz ajkú lakosság egy része ellenséges magatartást tanúsít az ukrán nyelvvel szemben: bizonyos esetekben az ukrán nyelv létét kérdôjelezik meg - mondván, hogy az orosz nyelv egy dialektusa -, máskor használatának célszerűségét. A valós veszteséget meghaladó mértékben éreznek negatív tendenciákat az ukrajnai orosz nemzetiségűek. Ôk gyakran nem csak egyénként élik meg az orosz kultúra visszaszorulását, hanem sok esetben bizonyos birodalmi orosz szemlélettel neheztelnek a megszüntetett orosz tanszékek, újságok, színházak, könyvtárak, óvodák miatt, amelyek esetleg korábban sem valós igényeket elégítettek ki, hanem a szovjet közvetítô nyelv kiszolgálását voltak hivatottak - oroszok által alig lakott területeken is - biztosítani.⁴

Az ukrajnai bonyolult nyelvi helyzet következetes politikai irányító munkát, következetes törvényalkotást és végrehajtást igényel. Az államfô - aki a végrehajtó hatalom feje - alárendeltségében Nyelvpolitikai Tanács működik. A politikai elit nagy dilemmája: mi legyen az orosz nyelv sorsa Ukrajnában. Szakértôk igyekeznek feltárni a speciális probléma sokrétű összetevôit. Mérföldkônek számítana az 1999. év, amikor is 10 év után ismét sor kerülne a hivatalos népszámlálásra, mely a függetlenség óta elôször adna pontos képet az ukrán társadalom nemzetiségi összetételérôl és a nyelvhasználat gyakorlatáról. Erre azonban még várni kell, mert a kormány anyagi okokra hivatkozva 2001-re halasztotta a népszámlálást.⁵

Nem csak a politikai elit, de a lakosság is dilemmák elôtt áll a nyelvhasználat terén. Az orosz nyelv korábbi meghatározó volta visszaszorult, az állam pozitívan diszkriminálja az ukrán nyelv használatát. Míg 10 évvel ezelôtt az orosz nyelvet beszélô értelmiség kapta meg az állami beosztást, ma az ukrán nyelvet beszélôt részesítik elônyben. Az ukrán nyelv ugyanakkor nemzetközi érintkezésre nem használható, ha valaki a posztszovjet térségben szándékozik megjelölni gyereke majdani szakmai mozgásterét, óhatatlanul orosz nyelvű iskolába íratja. Egyelôre kevés olyan oktatási intézmény van, ahol mindkét nyelv egyforma intenzitással kerül oktatásra.

Az orosz nyelv problémájával Ukrajna nincs egyedül. Az utódállamok többségében az orosz nyelv státusát úgy határozták meg, mint "a nemzetiségek közötti érintkezés nyelve". Ez jogi státust nem jelent, hanem tényként kezeli, hogy különbözô nemzetiségű emberek egymás között, nem hivatalos érintkezések alkalmával oroszul társalognak. Nehezíti a legitim többnyelvűség kialakulását, hogy az európai folyamatokkal ellentétben a posztszovjet térségben dezintegráció zajlik még ma is - politikai, gazdasági és kulturális értelemben. E dezintegrációs folyamatok nem fogadják el a másságot, a "saját" kizárólagosságára törekszenek, mivel ebben látják a "saját" (állam, nyelv) stabilizálásának egyetlen lehetôségét. A svájci vagy a belga típusú többnyelvűség és az ehhez szükséges tolerancia ma még nincs a láthatáron.

A nyelvhasználat problematikáját sokrétű folyamatok kísérik. A politikai szándék megléte esetén is jelen van a gazdasági kihatásoktól való félelem, illetve hallatják hangjukat egyik vagy másik egynyelvűség (orosz, ukrán) agresszív szószólói. A szovjet állam szétesésével azok a nyelvi konfliktusok, amelyek korábban latens formában voltak jelen, a dezintegráció folyamatában élesen törtek a felszínre. A függetlenedési törekvések gyakran estek egybe a már kialakult többnyelvűség erôszakos rombolásával, egy adott nyelv kizárólagosságának követelésével. Az utódállamok gyakorlatában kiderült, hogy a nyelvi konfliktus a nyelv szabad használatának korlátozásával alakul ki és gerjeszt társadalmi folyamatokat. A Szovjetunió története bizonyítja, hogy ha minden eszközt az ország, az állam biztonságának rendelnek alá, a biztonság fenntartására használnak fel, az elôbb-utóbb maga ássa alá a biztonságot. A tapasztalat intellektuális területre is vonatkoztatható: az információs védelem, a nyelvi és kulturális védelem a saját lehetôségek korlátjává, a belsô egyensúlyt megbontó tényezôvé válhat. 

Egyes, a nyelvhasználat biztonságpolitikai aspektusával foglalkozó szakértôk szerint, a monolitikus egynyelvűségre való politikai törekvés hamarabb eltemetheti a független Ukrajnát, mint a függetlenséget veszélyeztetô külsô tényezôk. Rámutatnak, hogy az orosz ajkú lakosságnak az ukrán nyelv szférájába való átmenete (átkényszerítése) pszichológiai korlátokkal behatárolt. A nyelvtanulás az ember fejlôdésének szenzitív (érzékelési) szakaszában történik, döntôen 1,5-11 éves kor között.⁶ A Kelet-Ukrajnában élô felnôtt lakosság ezen az életszakaszán túl van, ukrán nyelvet korábban nem tanult, orosz nyelvű környezetben él. Motiváció nincs az ukrán nyelv elsajátítására; attól, hogy megtanul ukránul, nem javul az életszínvonala. (Ezen felül orosz nyelvi közegben él, orosz nyelvű tömegtájékoztatást követ figyelemmel - jobbára az oroszországi csatornákon).

Egy ország biztonsága ma már csak komplexen, a kockázati tényezôk széles spektrumát figyelembe véve értelmezhetô. Ha a témánk kapcsán irreleváns területeket - környezeti kockázatok, bűnözés stb. - nem vesszük figyelembe, akkor is jó néhány, az állam biztonsága szempontjából fontos területet említhetünk, de az egyszerűség kedvéért egyszerűsítsük le csak három területre: politikai, gazdasági és kulturális (esetünkben nyelv, nemzetiségi identitás stb.). Egy-egy terület elhanyagolása taktikai hibának minôsíthetô, de stratégiai jelentôségű következményeket okozhat. A kisebbségi jogokat biztosító ukrán törvényeket Európa-szerte elismerik. A nemzeti kisebbségekrôl szóló törvény nemzetiségi kulturális autonómiára, anyanyelvű oktatásra, a nemzeti hagyományok ápolására, bármely állami tisztség betöltésére, nemzeti névhasználatra jogot ad a kisebbségekhez tartozó személynek, közösségnek. Az objektív jogi háttér nem rossz - a probléma a szubjektív gyakorlattal van. Az esetenkénti rossz gyakorlat általában a függetlenség, az önálló államiság féltésén alapul, ugyanakkor nagy biztonsággal állítható, hogy éppen az állam biztonságának alárendelt kisebbségi, illetve nyelvpolitika veszélyeztetheti leginkább a társadalom belsô stabilitását és lehet szélsôséges esetben dezintegráció elôidézôje.

A Szovjetunió alapvetôen nem etnikai, nyelvi vagy történelmi, hanem politikai alapon tagozódott adminisztratív-területi egységekre. Ukrajna függetlensége után alapvetôen a nyelvi elkülönülés jelei erôsödtek fel; a dezintegráció inerciális ereje működött, de más ismérvek alapján nem lehet megkülönböztetni Ukrajna lakosságának többségét. (Rasszjegyek alapján a lakosság 0,5%-át kitevô krími tatár kisebbség különböztethetô meg, de az sem egyértelműen.) A dezintegráció jegyében az ukrán nacionalisták egy része úgy gondolja, hogy "Ukrajna az az állam, amelynek állampolgárai ukránul beszélnek". Az elv és az ennek megfelelô gyakorlat élesen ellentmond az ukrán függetlenség alapeszméinek, az önállóságért folytatott harc során tett nyilatkozatokban vállalt kötelezettségeknek. (Akkor is, ha a nemzetépítés idôszakában - gondoljunk a "nyelvében él a nemzet" magyar példájára - jelentôs toleranciával kezeli mindenki a nemzeti nyelv megteremtésére irányuló erôfeszítéseket.) Az ilyenfajta hozzáállás nem visz közelebb a nyelvkérdés társadalmi feszültségektôl mentes megoldásához, mivel nem tükrözi az állampolgári többség akaratát, sôt ellenállásra ösztönöz. Sok esetben a hazafiság és az ukrán nyelv használata közé egyenlôségjelet tesznek, ezzel egyidejűleg idegennek bélyegzik az orosz nyelvet (és a kizárólag orosz nyelven kommunikálni képes ukrán állampolgárokat, függetlenül az ukrán függetlenséghez fűzôdô lojalitásuktól).⁷

E hozzáállás nem veszi tudomásul a történelmi elôzményeket, a nemzetközi ajánlásokat, és társadalmi csoportok közötti konfliktusokat provokál, stimulálja Ukrajna nyelvek alapján történô dezintegrációját. A kultúrák regionális jelenségek: adminisztratív eszközökkel, tiltásokkal és engedélyekkel nem lehet "rendet teremteni" köztük. Bármely politikai nyomás alatt megvalósuló nyelvtanulás sérti az ember szabad akaratát. Stabilitás csak valamennyi kultúra jogos igényének kielégítése esetén lehetséges. A deficit megjelenése instabilitást, konfliktust hordoz magában. Nem lehet követendô példa az sem, hogy egy-egy megyében az ukrán és az orosz nyelvű iskolák arányát a nemzetiségi összetétel és nem az anyanyelv aránya alapján határozzák meg. (Az orosz anyanyelvűek száma jóval meghaladja az etnikai oroszok számát.) Az orosz fennhatóság alatt megkezdett és a szovjet idôszakban folytatódott russzifikáció tény, ugyanakkor nem jogosítja fel a jelenkor politikusait a revánsra, az ukranizációra. A társadalom többsége egyetért az ukrán nyelv fejlesztésének szükségességével, viszont abban is jelentôs tömegek értenek egyet, hogy az nem történhet más nyelvek rovására. Az ukrán lakosság magas toleranciaszintje miatt bizton állítható, hogy a nyelvprobléma nem nemzetiségek vagy más nyelvet beszélô népcsoportok közötti ellentéteken, hanem a központi és a helyi politikai eliten belüli harcon, a kérdés eltérô politikai és szakmai megközelítésén alapul.

Az asszimiláció egyik típusa a kulturális asszimiláció, amely az identitásvesztés és identitásválság alapját képezi. A társadalom egy közös cél - egy független államban megvalósítandó jóléti társadalom építése - érdekében történô integrálása nem jelenti a kultúrák, a nyelvek, nemzeti identitások és mentalitás egységesítését, szabványosítását. Egy adott nemzetiséghez való tartozás és egy sajátos nemzettudat érzése - megfelelô össztársadalmi cél és támogatható politika mellett - nem jelent veszélyt egy állam biztonságára, ellenkezôleg, az önkifejezését szabadon gyakorló ember teljes energiáját a társadalmi célok érdekében és nem a vélt és valós jogait csorbítani akaró politika ellenében használja fel.

Úgy tűnik, a legjobb megoldás a nyelvek közötti status quo fenntartása lenne egész Ukrajnára kiterjedôen - a kétnyelvűség irányába történô elmozdulással. Jogos elvárás, hogy az állam nyelvét minden állampolgár ismerje: képes legyen bármilyen beosztást betölteni. Ugyanakkor az is jogos elvárás, hogy az anyanyelvét mindenki megôrizze és használja. Egy soknemzetiségű államban különösen fontos, hogy az oktatási nyelv megválasztásának a joga nem az államot, hanem az állampolgárt kell hogy megillesse. Az állam biztonságáért aggódó politikusoknak el kell fogadni, hogy az etnikai, kultúrák közötti konfliktusok hordozói nem a különbözô kultúrák, hanem a kultúrák hordozói - az emberek.

Az ukrán nyelv szerepének erôsítése csak fokozatosan és hosszú idô alatt valósítható meg. A realitásokból kiindulva, Ukrajna nemzeti ideológiájának a sokféleség ötvözetén kell alapulnia. Tisztában kell lenni azzal, hogy az ukrán nyelv tiszta befogadására már csak az új nemzedék képes, megfelelô pozitív feltételek és nem kényszer mellett. Az ukrán nyelv erôltetése az orosz nemzetiségű és az orosz ajkú lakosság azon részét is szembeállítja az ukrán állammal, amely korábban az ország függetlensége mellett szavazott (döntô többségük). Az orosz nyelv a politikai harcok területe lett: választásokat lehet vele nyerni vagy elveszíteni. Ugyanakkor megfigyelhetô, hogy az orosz nyelv jelszavával választási sikereket elért személyek többsége késôbb elzárkózik korábbi ígéretei teljesítésétôl. Politikai döntéshozói pozícióba kerülve inkább a többnyelvűség függetlenséget veszélyeztetô oldalait veszik figyelembe. A nyelvkérdés minden bizonnyal az 1999. októberi ukrán elnökválasztásnak is egyik kulcskérdése marad. (1994-ben Leonyid Kravcsuk ezen vesztette el, Leonyid Kucsma pedig ezzel nyerte meg a választást.) A szavazók jelentôs tábora ma is azt várja a leendô államfôtôl, hogy "rehabilitálja" az orosz nyelvet.

A társadalom nagy részénél - éppen a szovjet múlt tapasztalatai alapján - jelentôs ellenérzések vannak egy új ideológiai rendszer mesterséges felállításával és ennek részeként egy mesterséges nyelvi környezet kialakításával szemben. Az ukrán társadalom politikai és gazdasági transzformációja elhúzódó és éppen ezért egyre nehezülô folyamattá vált, melyben az egyértelmű orientációs irányok és az ehhez szükséges eszközrendszerek is hiányoznak. A különbözô szintű vezetôk egy részénél a hiányzó eszközöket a nacionalizmus pótolja, mely szükséghelyzetekben (gazdasági és szociális hanyatlás, társadalmi célok hiánya) erôsödik fel a legjobban. Sok esetben a politikai érzelmek és nem a pragmatikum látszik meghatározónak. A nyelvi hazafiság idônként a patriotizmus fokmérôje lett (legjellemzôbb Lvov térségében). Az így gondolkodók nem veszik észre, hogy az általuk alkalmazott gyakorlat ahhoz a nyelvi imperializmushoz vezet, amelynek maguk is szenvedô alanyai voltak a Szovjetunió idején, és amelytôl a függetlenséggel annyira meg akartak szabadulni.

"Nyugat-Ukrajnában az 1990-tôl kezdôdött idôszak ukránosításként jellemezhetô, az orosz nyelv kiszorult szinte teljesen minden területrôl. (A Kárpátaljával szomszédos) Ivano-Frankovszk megye lakosainak 95%-a a '89-es népszámláláskor - tehát még a Szovjetunió idején - ukránnak vallotta magát. A lakosságnak mindössze 5%-a orosz. Az 1991/92-es tanévben a megyében 7 orosz iskola működött és 4 ukrán-orosz kéttannyelvű iskola. Az 1997/98-as tanévben már csak egy orosz iskola volt."⁸

A kárpátaljai orosz ajkú lakosság információs vákuumról panaszkodik: az oroszországi TV- és rádióadók helyi sugárzását leállították, de nem pótolták ukrajnai orosz csatornákkal. Az orosz nyelv visszaszorulását mutatja, hogy Kárpátalján 1989-ben 45 orosz nyelvű iskola működött és a megyében élô diákoknak 8,3%-a tanult orosz nyelven, míg 1998-ban 22 iskola működött és 2,5% volt az orosz nyelven tanulók aránya.⁹ (Ezen arányokat nem lehet országos méretekben általánosítani. Kárpátalja speciális helyzetben van, hiszen itt korábban sem volt jelentôs az etnikai oroszok száma, illetve az orosz nyelv más nemzeti kisebbségek - magyar, román, szlovák - javára is visszaszorult.) 

Sokak szerint Oroszország részérôl vannak törekvések az orosz nyelv és az orosz kisebbség reintegráció érdekében történô felhasználására, amelyet idônként központi intézkedések is alátámasztani látszanak. Az orosz elnök 1996. június 13-án rendeletet adott ki a FÁK-államok integrációs folyamatainak az oktatás terén Oroszország által történô támogatására. 1997. január 17-én a FÁK-államok egyezményt írtak alá egységes oktatási térség létrehozásáról. (Ukrajna nem írta alá.) Orosz javaslatra konvenciótervezet készült az orosz nyelv státusáról a FÁK területén.¹⁰ Az orosz nyelvvel szembeni ellenérzéseket csökkentené, ha orosz részrôl felhagynának a birodalmi gondolkodás eszköztárával. Az erôltetés, az orosz nemzetiség védelmében való fellépés riasztó hatású a posztszovjet térség Oroszországról politikailag leválni szándékozó államai - így például Ukrajna - számára. 

A bonyolult ukrán-orosz viszony egyik jellemzô területe az orosz nyelv státusa, helyzete Ukrajnában. (Az erôviszonyok egyenlôtlenségét mutatja, hogy több millió oroszországi ukrán anyanyelvének használata, ápolása, az anyanyelven történô oktatás problematikája nem kerül említésre a kisebbségek védelmével foglalkozó szervezetek napirendjén.) A bilaterális politikai kapcsolatok döntôen kihatottak az orosz nyelv ukrajnai kezelésére is. A reintegráció szándékait, sok esetben a területi követelés igényét nyíltan megfogalmazó orosz politikai elit nagyban hozzájárult egy olyan ellenérzés kialakításához, melynek lényege, hogy mindentôl távolodni kell, ami orosz. Az orosz nyelv szerepe összekapcsolódik azzal a ténnyel, hogy az ukrán-orosz kapcsolatok elsôrendű jelentôséggel bírnak Ukrajna életében, hiszen kereskedelmi forgalmának mintegy 40%-át Oroszországgal bonyolítja. Nem jelentéktelen a többi szovjet utódállammal folytatott gazdasági kapcsolat sem, amelynél az orosz nyelv hagyományos összekötô kapocs. A csökkent politikai, de ma is jelentôs gazdasági függôség, az orosz testvértôl elszenvedett sérelmek nem elhanyagolható mértékben okai az orosz nyelv állami szintű - nagyrészt elutasító - kezelésének.

Ukrajna és Oroszország több száz éves közös múltja, egy államon belüli együttes fejlôdése nagyon sok közöset hozott létre a gondolkodásmódban, a kultúrában. Ma mind az ukrán, mind az orosz nacionalisták ellenséget látnak a másik nyelv használatában. Orosz részrôl az ukrán nyelvet a függetlenség szimbólumaként, az Oroszországtól való politikai és érzelmi távolodás jeleként értékelik, mely egyik akadálya az ukrán és az orosz nép reintegrációjának, egy új államszövetségnek. A két nyelv közötti konfliktus a függetlenség elnyerése óta eltelt idôben - bizonyos késéssel - leképezte az államközi kapcsolatokban keletkezett konfliktusokat. Az alapszerzôdés vontatott kidolgozása és orosz részrôl csaknem két évig halogatott ratifikálása, a fekete-tengeri flotta feszültségekkel teli felosztása, a Krím félsziget és Szevasztopol státusa körüli viták, illetve a szabad orientáció-választás lehetôségét megkérdôjelezô orosz politikai gyakorlat idôrôl idôre hatottak az ukrán vezetés orosz nyelvvel kapcsolatos politikájának keményedésére is (annak ellenére, hogy ez kontraproduktív belpolitikai eredményt hoz).

A kérdéskörrel foglalkozó szakértôk szerint a fiatal ukrán államnak nem csak az államközi kapcsolatokban kell egy jól funkcionáló ukrán-orosz dialógust működtetnie, hanem a társadalmon belül is létre kell hozni az ukrán-orosz párbeszéd mechanizmusát, a nyelv, a kultúra és a társadalmi stabilitás megôrzése, valamint az "ukrajnai identitás" kialakítása érdekében. Ennek szellemében az ukrán politikai elitnek el kell fogadnia, hogy az ország nemzetiségei a szó valós értelmében soha nem fogják magukat ukránnak vallani: ôk mindig ukrajnai oroszok, lengyelek, magyarok stb. maradnak. Ha minden kultúra (nyelv) egyenjogúnak érzi magát, látja perspektíváit, akkor nem a másikkal való konfliktusban meríti ki energiáit. Az európai tapasztalatok alapján Ukrajnában is megvalósítható a kultúrák, nyelvek egymás mellett élése, csak a sajátosságokra épülô mechanizmust kell megtalálni.

Az orosz tényezô jelentôségének megfelelô kezelése az egyik legfontosabb politikai feladata az ukrán politikai elitnek. A társadalom mentális potenciálja csak az orosz nemzetiség és az orosz ajkú lakosság teljes lojalitása mellett lehet teljes. Lojalitásuk alapvetôen függ a kisebbségi gyakorlattól, egyenrangú állampolgárként történô kezelésüktôl. Nagyon sok múlik Oroszország magatartásán is. Oroszországnak magának is példát kell mutatnia a területén élô kisebbségek identitás-megôrzésének politikai és anyagi támogatása terén. A kettôs mérce alkalmazása megkérdôjelezheti a határon túli kisebbségért fellépô Oroszország szándékának valósságát. 

Irodalom

¹ N. Sulga: Ruszkaja kultura v Ukrainye (Az orosz kultúra Ukrajnában). Kijev 1998.

² V. Kizima: Sztatusz ruszkava jizika i razvityije Ukraini (Az orosz nyelv státusa és Ukrajna fejlôdése). Kijev 1997.

³ O. Ribakov: Problemi iszpolzovanyija ruszkovo jizika na teritoriji Donyeckoj oblasztyi (Az orosz nyelv használatának problémái Donyeck megye területén). Kijev 1998.

⁴ T. Szuhodub: Problema individualnoj identifikaciji (kultornoj, jizikovoj) v Ukrainye (A személyi önmeghatározás problémája - kulturális, nyelvi). Kijev 1998.

⁵ Egyes vélemények szerint az 1999. évi elnökválasztás elôtt nem volt célszerű szembesíteni az ukrán társadalmat azokkal a tendenciákkal, amelyeket a népszámlálás feltárt volna. 

⁶ O. Ribakov: i.m.

⁷ Sz. Gmirja: O szpekuljacijah na ruszkom jizike v politicseszkoj zsiznyi ukrainszkava obsesztva (Orosz nyelvvel kapcsolatos spekulációk az ukrán társadalom politikai életében). Kijev 1998.

⁸ V. Kologyazsnij: Pravovije aszpekti szahranyenyija i razvityija ruszkava jizika i ruszkoj kulturi v Ivano-Frankovszkoj oblasztyi (Az orosz nyelv és az orosz kultúra megôrzésének és fejlesztésének jogi aspektusai Ivano-Frankovszk megyében). Kijev 1998.

⁹ Sz. Mitrjajeva-A. Lenin: Varianti razvityija ruszkoj kulturi i obrazovanyija v Zakarpatye (A kárpátaljai orosz kultúra és oktatás fejlesztésének lehetôségei). Kijev 1998.

¹⁰ Zs. Lozinszkaja: O merah, prinyimajemih federalnimi organami vlasztyi Rossziji po padgyerzske abrazovanyija na ruszkom jizike v Ukrainye (Oroszország föderációs hatalmi szervei által az ukrajnai orosz nyelvű oktatás támogatására hozott intézkedésekrôl). Kijev 1998.

¹¹ Nyikolaj Alexandrovics Sulga az Ukrán Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének helyettes vezetôje. 1990-1994. idôszakban az ukrán parlament emberi jogi és kisebbségi bizottságának elnöke, a megfigyelôi státussal rendelkezô Ukrajna delegációjának vezetôje az ET Parlamenti Közgyűlésében. 1994-95-ben Ukrajna kisebbségügyi, migrációs és vallásügyi minisztere.

¹² A két kiadvány az Ukrán Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének szervezésében az orosz nyelv problémakörével kapcsolatban lebonyolított kerekasztal-beszélgetések anyagait tartalmazza. A tanulmány lábjegyzeteiben szereplô személyek a hivatkozott rész elsôdleges forrásai.