Végezetül meg kívánjuk jegyezni, hogy mivel az ún. CASBI-kérdésnek gyakorlatilag nincs szakirodalma², tanulmányunk írása során szinte kizárólag a hozzáférhetô magyarországi levéltári forrásokra támaszkodtunk. (Ezúton mondunk köszönetet Bárdi Nándornak és Fülöp Mihálynak, hogy az idevágó levéltári kutatásaik dokumentumait a rendelkezésünkre bocsátották.)

Mi sorolható az erdélyi magyar ipar-, bánya-, kereskedelmi vállalatok, valamint pénzintézetek fogalomkörébe? Az ide tartozó vagyonkomplexum egy része román állampolgárságú magyar tôkések, illetve Erdélyben/Romániában bejegyzett tôkéstársaságok tulajdonában volt, a másik része magyarországi nagyvállalatok, pénzintézetek leányvállalatai, bankfiókjai vagy a magyar állam tôkeérdekeltsége volt. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a magyarországi érdekeltségeket nem csak az erdélyi magyar társadalom tartotta magáénak, hanem az erdélyi románok és Bukarest is magyar vagyonnak tekintette.

A húszas években Erdélyben működô mintegy kétszáz magyar pénzintézet (bankok, takarékszövetkezetek, biztosítótársaságok) majdnem fele a budapesti nagybankok "affiliált" intézményei voltak. Ezek Erdély legerôsebb bankjai közé tartoztak, rájuk esett az összes erdélyi magyar pénzintézet által kezelt saját és idegen tôke kb. 85%-a, ami 1937 végén mintegy 3,5 milliárd lejt (35 millió dollárt) tett ki. (A nem csupán helyi érdekeltségű magyar pénzintézetek száma nem haladta meg a 20-at.) A romániai természetes vagy jogi személyek tulajdonában lévô bankokat az Erdélyi Bankszindikátus fogta össze. (A Bankszindikátusok jelentôségét mutatja, hogy a tag-pénzintézetek 1927-ben 3430 millió lej betétállományt kezeltek.³) Az 1934-es konverziós törvény⁴ azonban a magyar pénzintézeti hálózatot megrendítette. A hitelszövetkezetek és a kisebb bankok egy része a harmincas évek második felében csupán látszatéletet élt, egyesek kényszerfelszámolás alá kerültek, esetleg beolvadtak valamelyik nagyobb pénzintézetbe, vagy olykor hatósági nyomásra kimondták a felszámolásukat.⁵

A nagyobb pénzintézetek közé tartoztak: az Erdélyi Bank Rt. (a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekeltsége, 1938-ban az alaptôkéje 150 Mrd lej), a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.⁶ (többségi tulajdonosa a Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár Egyesület, 1938-ban alaptôkéje 43 Mrd lej), a Bihar megyei Takarékpénztár és Gazdasági Bank Rt. (a budapesti Angol-Magyar Bank affiliációja, 1938-ban alaptôkéje 42 Mrd lej), az Erdélyi Katolikus Státushoz közel álló, eredetileg gyulafehérvári, majd kolozsvári székhelyű Transylvania Bank Rt. (1938-ban alaptôkéje 40 Mrd lejre rúg), valamint az Aradi Általános Takarékpénztár Rt. (1938-ban alaptôkéje 32 500 Mrd lej), és a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. (1938-ban alaptôkéje 62,5 Mrd lej).⁷

A jelentôsebb erdélyi magyar ipari, kereskedelmi vállalat nagyobb része ugyancsak anyaországi nagyvállalatok, pénzintézetek érdekeltsége volt. Az ipari vállalatok közül néhány még a húszas évek elején részben vagy teljesen román tulajdonba került. (Például a Resicai Vasművek, vagy az aradi Weitzer Vagongyár, a késôbbi Astra.) A gazdasági világválságot átvészelve, a harmincas évek végén a különbözô könnyű- és nehézipari ágazatokban 894 cég (8 160 372 ezer lejes tôkével) összesen 55 684 munkást foglalkoztatott.⁸ A magyar tôke aránya elsôsorban a vegyiparban, a textiliparban, a fa- és bútoriparban, a bôr- és cipôiparban, a cukoriparban, valamint a gépiparban volt számottevô. A jelentôsebb vállatok közé tartozott a Temesvári Gyapjúipar Rt. (Hatvany-Deutsch-tulajdon, 1938-ban mintegy 1440 munkást foglalkoztat, a befektetett tôke pedig megközelíti a 250 M lejt), a sepsiszentgyörgyi Textilművek Rt. (a budapesti Klinger gyár érdekeltsége, 1938-ban mintegy 1100 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje mintegy 149 M lej), a botfalusi, valamint a marosvásárhelyi cukorgyárak (a Magyar Általános Hitelbank és a Magyar Cukoripar Rt. érdekeltségei, 1938-ban az elôbbi 750, az utóbbi 680 munkást foglalkoztat, a befektetett tôkéjük pedig mintegy 590 M, illetve 322 M lej), a kolozsvári Renner-féle Dermata Bôrgyár (1938-ban mintegy 1200 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje pedig 198 M lej), a temesvári Elsô Bánáti Cipôgyár Rt. (a vállalat részvényeinek nagyobb része a Magyar Általános Hitelbank, kisebb része a Dermata kezében van, 1938-ban majdnem 800 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje 51 M lej), a marosvásárhelyi Réti és Székely Bútorgyár (1938-ban 350 munkást foglalkoztat), valamint a kolozsvári Corvinus Vasöntöde és Gépgyár (1938-ban több mint 300 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje 30 M lej).⁹

A második bécsi döntést követôen Észak-Erdélybe jelentôs magyarországi tôke "nyomult" be: nagyarányú beruházások és vállalatfelvásárlások történtek. (A magántôke mellett az állami tôke is komoly felvásárlásokba kezdett. Például a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt. részvényeinek 60%-a az állam kezébe került, és a csehországi tulajdonosoktól is kivásárolták a nagybányai Phônix Vegyipari és Kohóművek Rt.-t.¹⁰ Mindemellett az államkincstár igen jelentôs infrastrukturális beruházást eszközölt a visszatért területen.) A magyarországi érdekeltségek súlya, aránya 1940-44 közt megerôsödött, de ez azzal is járt, hogy a budapesti "falánk" üzleti politika eredményeképpen számos, korábban önálló észak-erdélyi magyar céget a magyarországi vállalatok, pénzintézetek bekebeleztek. (Például a korábban a Bihar megyei Takarékpénztár Rt. tulajdonában lévô Feketeerdôi Üveggyár Rt.-t felvásárolta a Salgótarjáni Üveggyár Rt. és a Tokodi Üveggyár Rt.¹¹, a Corvinus Kolozsvári Vasöntöde és Gépgyár Rt.-t pedig a Magyar Acélárugyár Rt. olvasztotta magába.) Az a paradox helyzet állt elô, hogy az észak-erdélyi cégek egy része éppen a "magyar idôben" vesztette el önállóságát - aminek negatív következménye a CASBI-törvény megjelenése után vált nyilvánvalóvá...

A CASBI létrehozásának eredeti jogforrása a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény 8. szakasza. Az ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá vételére vonatkozó rendelkezések azonban már sokkal régebbi keletűek.

1942. július 3-án az Antonescu-rezsim kiadta a 498. sz. törvényt, "azon államok alattvalói vagyonának rendezésérôl, amelyekkel Románia hadiállapotba van". A jogszabály többek közt elôírja, hogy az ellenséges államok alattvalóinak, illetve mindazon részvénytársaságoknak, melyekben legalább 20%-ban idegen tôke van, harminc napon belül részletes vagyon-nyilatkozatot kellett benyújtani a Romanizáló Államtitkárság Vagyonfelszámolási Igazgatóságának. Ezt követôen az Igazgatóság "leltározni fog minden jószágot, jogot vagy érdeket, melyet jelen törvény értelmében bejelentettek, és azokat külön nyilvántartásba vettek". Ezenkívül leszögezik, hogy: "Minden jószág, jog vagy érdek, melyet jelen törvény rendelkezése alá esik, zárolva van."¹² (A kiemelés tôlünk. - V. G.) A zárolt vállalatok élére ellenôröket neveztek ki, és az érintett tulajdonosok befolyó jövedelmeikkel nem rendelkezhettek szabadon, mivel azt egy külön számlán a Román Nemzeti Banknál kellett tartani. 

A 498. sz. törvény elôírásai az antifasiszta koalíció államaira, illetve az Egyesült Nemzetek tagállamaira és állampolgáraikra vonatkoztak, abban az esetben azonban, ha egy vállalatban, pénzintézetben a magyaron kívül a fenti államok polgárainak is volt (legalább 20%-nyi) érdekeltsége, az illetô vállalat is zár alá - vagy román tulajdonba került. (Például a budapesti székhelyű Angol-Magyar Bank érdekeltsége, a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. részvénytöbbségét egy román pénzügyi csoport erôszakkal megszerezte.)

Az Antonescu idején burkoltan nacionalizált vagyonokat természetesen az 1944. augusztus 23-i, katonai/politikai fordulat után fel kellett szabadítani a zár alól, hiszen az addigi ellenségek most szövetségesekké váltak. Az elkövetkezô hetekben-hónapokban azután több jogszabály is megjelent, amelyek immár az új ellenséges államok vagyonának zár alá helyezését szabályozták. A jogszabályok elemzése azt mutatja, hogy 1944. augusztus 23. után a történelmi pártok politikusai - majd a Petru Groza vezette baloldali kormánykoalíció vezetôi - elérkezettnek látták az idôt arra, hogy a rég dédelgetett álmukat: a magyar gazdasági intézmények teljes fölszámolását valóra váltsák. (Valószínűleg úgy vélték: ehhez kiváló lehetôséget biztosít az a tény, hogy az augusztus 23-i fordulat következtében a korábbi szövetséges Magyarország ellenséggé vált, másrészt - fôleg a sikertelen budapesti "kiugrás" után - hangoztatni lehet, hogy "a románok mindnyájan antifasiszták", míg a magyar nemzetet kollektíve fasisztának, "Hitler utolsó csatlósának" nyilváníthatták...)

Az augusztus 23-i antifasiszta királypuccsot követôen, szeptember 12-én Moszkvában megkötötték a szovjet-román fegyverszüneti egyezményt, melynek 8. pontja a következô rendelkezést tartalmazta: "A román kormány és fôparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország, Magyarország, vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képezô bármilyen természetű vagyonnak (beleértve értéktárgyakat és pénzt is) a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kivitelét vagy kisajátítását. A román kormány és fôparancsnokság ezeket a vagyontárgyakat a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kitételek mellett fogja megôrizni."¹³ (A kiemelés tôlünk.) A korábbi analógiák alapján¹⁴ úgy véljük, hogy ezzel a kitétellel Moszkva csupán annyit akart elérni, miszerint a még hadviselô országok - melyeket tételesen nem neveznek meg! - ne tudják a Romániában található vagyonukat, erôforrásukat a további harcokhoz felhasználni.

A meglepô azonban az, hogy már a fegyverszüneti egyezmény megkötése elôtt megjelent egy jogszabály, amely "reaktiválta" a megbukott fasiszta rezsim által kiadott 1942-es törvényt! A szeptember 2-i, 443. sz. törvény ugyanis többek közt kimondta: "A 498/1942. sz. törvényt mindig alkalmazni fogják, valahányszor Románia valamely állammal háborús állapotban van vagy lesz."¹⁵ (A kiemelés tôlünk.) Ráadásul az ismét alkalmazandó 498. sz. törvény rendelkezései messze túlhaladják a fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit, ugyanis az idézett 8. pontban - többek közt - szó sincs arról, hogy ellenôröket kell kinevezni az érintett vállalatok élére. 

1944. október 6-án jelent meg az "egyes részvénytársaságok ideiglenes kezelésérôl" szóló 478. sz. törvény, mely felügyelô-vállalatvezetôk kinevezésérôl intézkedik, egyfelôl olyan részvénytársaságok esetében, melyek igazgatóságában 1944. augusztus 23. után Romániával hadiállapotba került országok "alattvalói" foglalnak helyet, vagy a vállalatok tôkéjének legalább 20%-a ellenséges országokbeli természetes vagy jogi személyek tulajdonában vannak. Másfelôl elrendeli a jogszabály felügyelôk kinevezését olyan részvénytársaság élére is, amelyek "nemzeti, politikai vagy gazdasági érdekekre káros működést fejtettek ki". (Ez a "gumiparagrafus" lehetôvé tette, hogy például a dél-erdélyi román állampolgárságú, de nem román nemzetiségű természetes személyek vállalatai élére is felügyelôt nevezzenek ki.) Emellett a törvény elrendeli az érintett vállalat közgyűlésének összehívását, azért, hogy azon új felügyelô-bizottságot és új igazgatóságot válasszanak. Ezek a rendelkezések azt jelentették, hogy a felügyelet alá helyezett vállalatok vezetése és ellenôrzése teljesen kikerült a tulajdonosok befolyása alól.

November 11-én újabb jogszabály látott napvilágot: a 453. sz. törvény megtiltotta, hogy az "ellenséges alattvalók" ún. biztonsági letéttel rendelkezzenek, meglévô széfjeiket pedig gyakorlatilag lezáratták.

December 19-én, a korábbi jogszabályok kiegészítéseként megjelent a 644. sz. törvény, mely elôször szól tételesen a magyar állam és a magyar állampolgárok javainak zár alá vételérôl. Ugyanez a törvény állítja fel a felügyelet alá helyezendô fizikai és jogi személyek - a CASBI-törvény után is alkalmazott! - kategóriáit is: 

a) a német állam és a magyar állam, valamint ezek polgárai;

b) azok a természetes és jogi személyek, amelyek nem magyar vagy német állampolgárok, feltéve hogy székhelyük vagy lakhelyük Németországban, Magyarországon vagy ezek által megszállt területeken van. (Utólag úgy tűnik, ebbôl a meghatározásból alakult ki a "vélelmezett ellenség" fogalma...);

c) a német vagy a magyar állam által megszállott területen létesített jogi személyekre, vagy azokra, amelyek tôkéjének legalább 20%-a a megelôzô pontokban megjelölt személyek birtokában van.

Végül pedig a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 1945. január 3-i számában közzétett "tájékoztató" a zár alá helyezendô javak bejelentési módozatait szabályozza, és felügyeleti hatóságként a Román Fegyverszüneti Bizottságot jelöli meg. (Ez a bizottság felügyeli majd az elsô idôben a CASBI-t is.)

1945. február 10-én jelent meg az a 91. sz. törvény, amely felállította a hírhedt CASBI intézményét (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice - Ellenséges Javakat Kezelô és Felügyelô Pénztár rövidítése). A jogszabály azonban valójában nem sok újat hozott a megjelenése elôtt kiadott jogszabályok rendelkezéseihez képest, inkább csak megismételte a korábbi rendeleteket, illetve összegezte azokat. A jogszabály legfontosabb intézkedései a következôk:

- A CASBI kezeli az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény 8.§-ában elôírt fizikai és jogi személyek ingó és ingatlan javait; elôbbi kategória javait felülvizsgálja, felügyeli, ellenôrzi, illetve vállalatvezetôt nevez ki abban az esetben, ha a vállalat tôkéjének legalább 20%-a az elôbbi pontban érintettekhez tartozik, vagy azok pénzügyi ellenôrzést gyakorolnak az illetô vállalat keretében; 

- A CASBI kinevezi, visszavonja, ellenôrzi azokat a vállalatvezetôket, melyek meg vannak bízva az elôzô paragrafusban említett vállalatok, javak ellenôrzésével; a CASBI vállalatvezetôknek vagy felügyelôknek a vállalat fôtisztviselôjét, vagy vállalaton kívüli személyt egyaránt kinevezhet;

- A CASBI felügyeli és ellenôrzi az elôbbi paragrafusokban érintett vállalatok mérlegének készítését, figyelemmel kíséri gazdasági és adminisztratív működésüket, határoz a felszámolás szükségessége és módja felett; 

- A CASBI gyakorolja mindazokat a hatásköröket, melyeket a fegyverszüneti egyezmény, a 443/1942. sz. törvény, a 644/1944. sz. törvény engedélyez. (Látható tehát, hogy itt expressis verbis hivatkoznak egy, a fasiszta rezsim által kiadott törvényre!) 

- A CASBI jogosult "bármely banknál, kereskedelmi vagy ipari vállalatnál, közjogi vagy magánjogi személynél vagy természetes személynél bármilyen ellenôrzést végezni" abból a célból, hogy megállapítsa a jelen törvény rendelkezéseinek betartását; 

- A CASBI végzéseinek, rendeleteinek végre nem hajtása esetén a természetes vagy jogi személyek vezetôségének tagjai súlyos börtönbüntetéssel, valamint egytôl három évig terjedô börtönbüntetéssel sújthatók. Ugyanezeket a büntetéseket kell alkalmazni azokra is, akik a törvény intézkedései alá esô javakat eldugják vagy megsemmisítik. 

- A CASBI elrendelheti bármely érintett vállalatnak a törvény hatálya alól történô kivonását. (A kiemelések tôlünk.)

A CASBI-t kezdetben a Román Fegyverszüneti Bizottság felügyelte, majd annak megszűnte után a SZEB-bel (Szövetséges Ellenôrzô Bizottsággal) Összeköttetést Tartó Romániai Bizottság (rövidebb nevén a Román Összekötô Bizottság). Mindkettô élén Simon Oeriu prominens kommunista politikus állt.

Mint már említettük, a dekrétum hivatkozási alapja az 1944. szeptember 12-i román-szovjet fegyverszüneti egyezmény 8. pontja volt. A CASBI-törvény áttanulmányozása és alkalmazása ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy Bukarestben a fegyverszüneti egyezményben található kötelezettséget rosszhiszeműen, önkényesen félreértelmezték, ugyanis a CASBI-dekrétum megjelenése idején - február 10-én - Magyarország már nem volt ellenséges, hadviselô ország, mivel január 20-án Moszkvában aláírták a magyar-szovjet fegyverszüneti egyezményt. Szerintünk a CASBI-törvény megalkotóinak valódi szándéka itt érhetô tetten: nemzetközi jogviszony mögé bújva kisajátíthassák az erdélyi magyar vagyont.

Feltételezhetôen Bukarestben is érezték, hogy a 8. pontra történô hivatkozás bizonytalan jogalapokon áll, ezért - már a "magyarbarát"-ként emlegetett Petru Groza miniszterelnökké történô kinevezése után - 1945. április 3-án megjelent 3822/45. sz. végrehajtási utasításban megalkották az ún. "vélelmezett ellenség" (inamici prezumati) addig ismeretlen jogi fogalmát. A végrehajtási utasítás szerint ugyanis "vélelmezett ellenségnek" nyilvánulnak mindazon "német vagy magyar területen, vagy ezek által elfoglalt területen tartózkodó személyek, állampolgárságukra való tekintet nélkül, akik 1944. szeptember 12. elôtt vagy után Németországba vagy Magyarországra, vagy az általuk elfoglalt területre menekültek". Ráadásul a fenti kategóriába tartozó személyek azonosítása az 1944. szeptember 12-én fennállott helyzet alapján történik, még abban az esetben is, ha ezen idôpont után lakhelyeikre vagy tartózkodási helyükre visszatértek! Ezzel a "gumiparagrafussal", jogi abszurditással lehetôvé vált, hogy szinte bárkire kiterjeszthették a burkolt vagyonelkobzást.

A CASBI zárolta egyfelôl az összes magyarországi jogi és természetes személy különbözô típusú érdekeltségeit, ingó és ingatlan javait, a magyar állam, illetve hatóságai, valamint magyarországi közalapítványok (pl. az ONCSA¹⁶) Észak-Erdélyben lévô különféle vagyonát, ezen kívül pedig az 1940-44 közt bármikor Magyarországra költözött magánszemélyek (az esetek többségében 1944 ôszén elmenekült közalkalmazottakról van szó) Észak-Erdélyben maradt ingó és ingatlan vagyonát - a földbirtoktól a bútorokig. 

Ami a "vélelmezett ellenség" kategóriáját illeti, ide lehetett sorolni például azokat a dél-erdélyi magyar nemzetiségű román állampolgárokat, akik 1944 szeptemberében bármilyen okból (rokonlátogatás, gyógykezelés) idôlegesen Észak-Erdélyben vagy a trianoni Magyarország területén tartózkodtak. Ugyancsak ide sorolták azokat a dél-erdélyi magyarokat, akik a második bécsi döntés után ingatlancserével költöztek Észak-Erdélybe, akárcsak azokat, akik a harcok idején (Arad és Torda környékérôl) menekültek Észak-Erdélybe, vagy a trianoni Magyarország területére. Ugyanezen kategóriába sorolták azon észak-erdélyi magyar kisemberek tízezreit is, akiket a magyar vagy német katonai hatóság kényszerrel, kiürítési rendelettel űzött el a szülôföldjükrôl. (1944 végén Szolnok-Doboka, Maros-Torda, Udvarhely, Csík és Háromszék vármegyékbôl mintegy 300 ezer ember hiányzott, akik közül kb. 250 ezer sorolható az elmenekült vagy erôszakkal eltávolított polgári lakos kategóriájába.¹⁷ Mindazok, akik a trianoni Magyarország területére menekültek, csupán 1945 tavaszán-nyarán tértek vissza otthonaikba.) Arra is akadt példa, hogy az Antonescu-rezsim csendôrei által a magyar-román határon erôszakkal áttett személyre is kiterjesztették a vélelmezett ellenség kategóriáját.¹⁸ Ugyancsak ebbe a kategóriába kerültek mindazon romániai tôkeérdekeltségek (jogi személyek), vállalatok, pénzintézetek stb., melyekben a "vélelmezett ellenséggé" nyilvánított természetes személyek legalább 20% tulajdoni hányaddal bírtak. (Ezt a hányadot késôbb 50%-ra emelték.) A vállalatok, pénzintézetek CASBI-gondnokság alá való helyezése azonban nem egy idôben, hanem fokozatosan történt, mégpedig nagyobbára a vállalatok fontosságának és nagyságának sorrendjében. (A CASBI-zár alá helyezett vállalatok, pénzintézetek jegyzékeit a Monitorul Oficial különbözô számai közölték.)

Ugyancsak elgondolkodtató a CASBI ténykedése kapcsán az is, miszerint a CASBI nem csupán a magyar kisemberek tízezreit sújtotta, hanem az észak-erdélyi, deportálásból hazatért zsidókat is! A tiltakozások hatására a CASBI egy 1946. április 1-i rendeletével úgy intézkedett, hogy a deportálásból visszatértek kinevezhetôk vagyonuk ellenôrzô kezelôivé, ipari javaik kezelése tekintetében pedig sürgôs távirati elôterjesztést kell tenni a CASBI vezérigazgatóságának a visszatért deportáltaknak ipari vagyonkezelôvé való kinevezésére. Csakhogy arról továbbra sem volt szó, hogy a deportálásból visszatért zsidók vállalatait mentesítenék a CASBI alól...

A CASBI-törvény végrehajtását - a 3822. sz. végrehajtási utasítás mellett - számos rendelet szabályozta. Még egy február 15-én közzétett minisztertanácsi jegyzôkönyv rendelkezett a megyei CASBI-hivatalok fölállításáról, melyek két részlegbôl álltak: a városi javak, valamint a vidéki javak ügyosztályaiból. Az elôbbiek a prefektus irányítása alatt álltak, míg az utóbbiak a megyei mezôgazdasági kamarák mellett működtek. (Ez az esetek túlnyomó részében román irányítást jelent, hiszen csak három székely megyének - Csíknak, Udvarhelynek és Háromszéknek - volt magyar prefektusa, és - egy-két kivételtôl eltekintve - a mezôgazdasági kamarák élén is mindenütt románok álltak.)

Egy 1945. április 21-én megjelent utasítás aztán pontosabban szabályozta a CASBI-törvény végrehajtását. A városi ingatlanok gondnokát a bukaresti városi pénzügyi hitelintézet nevezte ki, az erdôkhöz pedig az erdôigazgatóság nevezett ki gondnokokat. Az 1945. április 25-i utasítás - mely részben megismétli az elôbbi utasítást - azért is figyelemre méltó, mert leszögezi, hogy a "vélelmezett ellenség" kategóriájának esetében az azonosítás a hatóságoknál fellelhetô adatok alapján, "nyomozás, felhívás és a helyi sajtóban megjelent közlemények, valamint más eszköz felhasználásával" történik. Ez a "pongyola" fogalmazás aztán a rosszindulatú feljelentések áradatát tette lehetôvé...

1945 tavaszától a városi javak osztálya elkezdte fölleltározni a CASBI-törvény hatálya alá esô személyek ingóságait (a szônyegtôl az evôeszközökig, és az élelmiszerig) és ingatlanait (lakásokat, földbirtokot, irodaépületet stb.), míg a vidéki javak osztálya az érintett vidéki személyek ingóságait és ingatlanait vette leltárba (földbirtokokat, mezôgazdasági felszereléseket, állatokat stb.). Az ingóságok elôbb-utóbb az ún. CASBI-raktárakba kerültek, majd egy részüket bérbe adták. Ha az érintett személyek (akik közt rengeteg munkás, kistisztviselô volt) személyes ingóságát nem hordták raktárakba, vagyis a birtokukban maradhatott, akkor a rendelkezések értelmében bért kellett fizetniük a CASBI-nak.

Ugyanekkor a magyar nemzetiségű román állampolgárok, romániai jogi személyek kereskedelmi és ipari vállalataihoz, vagy a magyarországi érdekeltségű pénzintézetekhez (sôt, az észak-erdélyi magyar szövetkezetek több termelôegységéhez, vagy mezôgazdasági üzemekhez is) adminisztrátorokat/gondnokokat neveztek ki, akik az illetô vállalat stb. minden ügyviteli kérdésébe beleszólhattak, és akik e tevékenységükért súlyos összegeket szedtek fel. 

A CASBI megyei szervezetei a felügyelôk vagy adminisztrátorok személyének megválasztásánál igen sokszor önkényesen jártak el: részben olyan egyéneket neveztek ki, akiknek sok esetben vagy a szaktudásuk nem volt meg, vagy pedig - ahogy az MNSZ egyik memorandumában fogalmaztak - "erkölcsi vagy anyagi garanciájuk hiányzott".¹⁹ Ez azt jelenti, hogy bár - a hivatkozott 8. pont szerint - a felügyelôknek csupán annyi feladatuk kellett volna legyen, hogy a vagyont ne lehessen fölhasználni a háború további folytatásához, másrészt pedig ne lehessen a javakat az országból kivinni (exportálni), tehát a román állam csak arra kapott fölhatalmazást, hogy az ellenséges országok javait kezelésbe vegyék, a tulajdonjog megszerzésérôl szó sem volt.²⁰ Ennek ellenére számos adminisztrátor szinte magántulajdonként, rosszabb esetben "közprédaként" kezelte a gondjára bízott vagyont (Kolozsváron például sok bútort a gondnokok egymást közt osztottak szét, de több észak-erdélyi városban az RKP és a Magyar Népi Szövetség helyi vezetôi is az ottani CASBI-hivatal segítségével jutottak lakáshoz, bútorokhoz), a CASBI-hatóságok is sok esetben úgy tekintettek a zár alá helyezett javakra, mint amelyek már ténylegesen román tulajdonba mentek át. 

Mekkora értékű magyar vagyon került CASBI-zár alá? A kérdésre nem könnyű pontos választ adni. Az eddig megismert források eléggé eltérô számokat tartanak nyilván, attól függôen, hogy az összes, CASBI-zár alá helyezett magyar vagyont vagy csak a magyarországi érdekeltségeket vették figyelembe. 

Iklódi (Hirsch) Dezsô, aki még a harmincas évek második felében került ki Bukarestbe gazdasági tanácsosként és igen jó román kapcsolatokkal rendelkezett (1945 végétôl a bukaresti magyar külképviselet tanácsosa lett, és a CASBI-kérdés egyik fô szakértôje), 1945 augusztusában úgy becsülte, hogy a zár alá vett összes magyar vagyon értéke "óvatos becslés szerint is megközelíti jóvátételi kötelezettségünk teljes összegét".²¹ (A kiemelés tôlünk.)

A CASBI által 1945. április 2-án kiadott, "az ellenséges vagyonok azonosságának megállapítására és kezelésére" vonatkozó rendelete alapján a román hatóságok összesen 203 magyar érdekeltségű kereskedelmi és iparvállalatot helyeztek zár alá és juttattak a CASBI kezelésébe. A 203 vállalat 1937. évi alaptôkéje és társulati tôkéje - egy feltehetôen 1946 végén készült, "A CASBI-kérdés ismertetése" címet viselô feljegyzés szerint - mintegy 3,7 milliárd lej volt, amit a feljegyzés szerzôje 80 millió dollárra becsült.²² Drotleff Zoltán, a Pénzügyminisztérium (PüM) Külföldön Károsultak Ügyosztálya tanácsosa 1947 júniusában ugyancsak 203 zárolt iparvállalatot említ. Szerinte ezeknek az összértékét - hozzáadva az általa mintegy 50 ezerre becsült érintett magyar állampolgár vagyonát - 1 milliárd forintra tette.²³

Egy 1946. augusztus 31-i, a GYOSZ által a külügyminisztériumnak küldött feljegyzésben az áll, hogy a CASBI alá került jelentôsebb magyarországi érdekeltségű iparvállalat értéke - a Petrozsényi Kôszénbányák Rt. kivételével, mely külön mintegy 50-60 millió dollárt képvisel - több, mint 250 millió svájci frankra tehetô.²⁴

1948 márciusában a Pénzintézeti Központ Revizori Osztálya összesítése szerint csak a magyarországi pénzintézetek romániai vállalati érdekeltségei értékét 24,871 ezer dollárra lehetett tenni.²⁵

Végül pedig az 1948. június 11-i államosításokkal érintett magyar iparvállalatok értékét a budapesti iparügyi minisztérium 1948 végén 30 millió dollárra tette, ám Iklódi Dezsô - az általa beszerzett információk alapján - úgy becsülte, hogy a kérdéses vagyontömeg tényleges értéke a CASBI-felügyelet alá helyezés idôpontjában elérte a 60 millió dollárt.²⁶

Mindemellett CASBI-zár alá helyezték kb. 30-35 ezer magyar nemzetiségű román állampolgár minden vagyonát, "vélelmezett ellenségnek" minôsítve ôket. (Ez utóbbi két csoport vagyoni értékét a korabeli szakértôk még csak hozzávetôlegesen sem tudták megbecsülni.)

(Itt jegyezzük meg, hogy a magyar érdekeltségű vagyonok ellen a CASBI mellett az 1945/645. számú, ún. visszaperlési törvény alapján is eljárást lehetett indítani. Ez történt a második bécsi döntés után a román és csehszlovák állampolgárságú Wieser családtól megvásárolt nagybányai Phônix Rt., vagy a Kolozsvári Villamosművek esetében is, mely utóbbi a bécsi döntés elôtt román érdekeltség volt.)

A magyar vezetés természetesen tisztában volt a romániai magyar vagyonok jelentôségével. Például Soltész Pál kommunista politikus azt javasolta egy 1945. (!) január 27-én Bukarestbôl a Magyar Kommunista Párt hazai vezetésének küldött levelében, hogy a romániai magyar tôkeérdekeltségek egy részének eladásából befolyt összegekbôl próbálják meg enyhíteni a súlyos magyarországi élelmiszerhiányt.²⁷ Akkor még nem tudhatta, hogy két hét múlva megtörténik a romániai magyar vagyonok burkolt nacionalizálása...

A magyar vagyonok CASBI alóli fölszabadítása érdekében mind a magyar kormányok, mind a magyar kisebbség érdekvédelmét fölvállaló szervezet, a Magyar Népi Szövetség szívós küzdelmet folytatott. Természetesen Budapest elsôsorban a magyarországi vállalati érdekeltségek és a Magyarországra vissza/átköltözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanainak és ingóságainak CASBI alóli feloldását tartotta szem elôtt, míg az MNSZ fôleg az erdélyi magyar természetes és jogi személyek vagyonai felszabadításáért küzdött. (Úgy tűnik azonban, hogy a szövetség vezetôi elsôsorban a "kisegzisztenciák" kisebb nagyságrendű magánvagyonának feloldását tartották elsôdleges kérdésnek - talán azt könnyebben megvalósítható feladatnak vélték -, ezért érzésünk szerint az erdélyi magyar tôkejavak zár alóli fölszabadítását nem szorgalmazták kellô eréllyel.)

Az MNSZ - melynek a CASBI-törvényrôl, illetve annak végrehajtási utasításáról az volt a véleménye, hogy az "nem egyéb, mint az erdélyi magyarság legnagyobb részének tudatos, tervszerű és rosszhiszemű tönkretétele és pauperizálása"²⁸ - már 1945. május 30-án emlékiratot küldött Groza miniszterelnöknek, melyben tiltakozott a CASBI 3822. sz. végrehajtási utasítása (vagyis a "vélelmezett ellenség" fogalmának bevezetése) miatt, - a tiltakozásnak azonban semmi eredménye sem lett. Az elkövetkezô hónapokban az MNSZ-nek be kellett érni a különbözô ígéretekkel, érdemi lépésekre sohasem került sor, ráadásul Lucretiu Pãtrãşcanu igazságügy-miniszter (1945. október 10-i, 105 005. sz. rendeletével) még a bíróságok védelmétôl is megfosztotta az érintett magyarokat. Mivel Pătrăşcanu - aki ebben az idôben a többségi román társadalom elôtt a legnépszerűbb kommunista vezetô - az elkövetkezô években a CASBI-kérdés egyik legfôbb kerékkötôjének bizonyult, talán nem haszontalan leközölni a megyei bíróságok elnökeinek szétküldött körlevele teljes szövegét. "Észak-Erdély azon lakosait, akik közösséget vállaltak az ellenséges német és magyar csapatokkal, és Magyarországra vonultak vissza, az 1945. április 4-i törvény értelmében elvesztették román állampolgárságukat; következésképpen, ha ezek a személyek visszatérnek Románia területére, ellenséges alattvalóknak tekintendôk, és amennyiben javaik a fegyverszüneti egyezmény 8. fejezete rendelkezései alá esnek (CASBI), a román hatóságoknak nem áll jogukban ezen lakosok bármilyen, e javakra vonatkozó kérését teljesíteni; a bírói hatóságok tehát semmit sem tehetnek, hogy ezek a személyek ingó vagy ingatlan javaikat visszakapják, vagy lakásukba beköltözhessenek."²⁹ Az MNSZ rögtön tiltakozott a rendelet ellen - ismét csak eredménytelenül.

1946-tól az MNSZ vezetôi a sok be nem váltott ígéret hatására más utat kerestek: január 31-én terjedelmes beadványt intéztek a Román Összekötô Bizottsághoz, melyben kifejtették a szövetség elvi álláspontját a CASBI-kérdésben: "a CASBI létjogosultságát a nemzetközi helyzetnek a román fegyverszünetet követô fejlôdése vitássá tette", erre tekintettel pedig a CASBI-nak sem a magyar állampolgárok, sem a magyar nemzetiségű román állampolgárok tekintetében nincs létjogosultsága, és a belsô nyugalom, a konszolidálódás érdekében az egész költséges apparátust meg kellene szüntetni...³⁰

A Román Összekötô Bizottság a beadvány elvi fejtegetéseit a magáévá tette, azonban kijelentette, hogy csak a magánszemélyek CASBI alól való kivételét javasolja a SZEB-nek, a vállalatok, pénzintézetek stb. tekintetében azonban változatlanul az intézmény fenntartása mellett foglal állást! A romániai SZEB hasonló állásponton volt: a kisemberek tekintetében az ún. fisa-rendszer³¹, sôt egyáltalán a CASBI-intézmény megszüntetését javasolta Moszkvának, a vállalatok tekintetében azonban a CASBI megszüntetésére nem történt javaslat. (Az MNSZ azzal is kísérletezett, hogy Petre Bejan neoliberális párti ipari és kereskedelmi miniszternél az adminisztrátori rendszer megszüntetését, vagy legalább azt elérje, hogy csak a legindokoltabb esetekben nevezzenek ki vállalati felügyelôket. Az MNSZ eme, 1946. februári beadványa sem járt semmi eredménnyel, sôt, 1946 elsô felében újabb vállalatok élére neveztek ki adminisztrátorokat...)

Május elején Simon Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje közzétett egy nyilatkozatot, miszerint a Szovjetunió az "abszentisták", az ún. távollévôk (vagyis akik 1944. szeptember 12-én valamilyen oknál fogva nem tartózkodtak a szülôföldjükön) vagyonát teljes egészében átengedte a román kormánynak, ettôl kezdve pedig mindazok, akiknek a személyi lapja (az a bizonyos fisája) alapján jogosultak rá, visszakapják személyi javaikat - az ipari, kereskedelmi javaik, kötvényeik stb. azonban továbbra is állami felügyelet alá tartoznak!³²

Végeredményben elmondható, hogy az 1946-os évben tovább folytatódott az elôzô évben megismert gyakorlat: a kormány, az illetékesek ígérgettek, miközben a helyzet semmit sem változott, sôt még rosszabbodott is. Egyfelôl számos, CASBI-kezelésbe adott magánvagyont (házat, földet stb.) bérbe adtak (az egyik legismertebb eset a keresztvári magyaroké³³), Kolozsváron pedig - az egyik helyi román kormánypárti napilap felbújtására! - a városi CASBI hivatal mindazoknak a magyar kiskereskedôknek, kisiparosoknak el kezdte leltározni a javait, akik 1940-44 közt az ún. Nemzeti Önállósítási Alaptól kölcsönhöz jutottak. ³⁴

Mivel az MNSZ kommunista vezetôi szemmel láthatóan semmi kézzelfogható eredményt sem tudtak felmutatni a CASBI-ügyben (sem), a konzervatív liberális polgári körök nemhivatalos vezetôje, Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök április 12-i levelével egyenesen Nagy Ferenchez fordult, hogy a miniszterelnök "méltóztasson oda hatni, hogy az oroszok a szövetséges ellenôrzô bizottságon keresztül a román kormányhoz jegyzéket intézzenek a CASBI által zárolt magyar vagyonok felszabadítása tárgyában".³⁵ A püspök értesülése szerint ugyanis egy szovjet intervenciónak meg lenne az eredménye. Amint a Szuszajkov-levél utóéletébôl majd látni lehet, a püspök túlbecsülte a szovjet közbenjárás hatékonyságát...

Románia és Magyarország - mint két vesztes ország - között a békeszerzôdés aláírásáig nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat, ezért a magyar kormány csupán a magyarországi és romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenôrzô Bizottságokon keresztül, illetve azok hozzájárulásával próbálhatta meg a kérdés rendezését. 

A magyarországi SZEB-tôl már 1945. május 24-én azt kérte a Magyar Fegyverszüneti Bizottság, hogy "a Romániában lévô magyar és magyar érdekeltségű vállalatokkal szemben foganatosított kényszerintézkedéseket" szüntessék meg.³⁶ Mivel a bizottság e lépése nem vezetett eredményre (levelükre még csak választ sem kaptak!), Gyöngyösi János külügyminiszter július 7-én egyenesen G. M. Puskinhoz, a Szovjetunió budapesti követéhez fordult, hogy ô próbálja meg érvényesíteni befolyását a CASBI-ügyben. Ez utóbbi próbálkozás sem járt semmi kézzelfogható eredménnyel.

Augusztus 28-án újabb szóbeli jegyzéket intézett a külügyminisztérium a magyarországi SZEB-hez, mivel a kormány megbízható információi szerint a román kormány egy bizalmas rendeletet bocsátott ki a magyar kisebbség kiutasítására. (A rendelet értelmében a nemzetiségügyi államtitkár alárendelt szervei "a jelenleg román közigazgatás alatt élô magyar nemzetiségeket állampolgárságukra való tekintet nélkül: »fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség és szabotálás« jogcímén fogják kiutasítani".³⁷ Hírek szerint a kiutasítási végzés csupán szóban közölhetô, és a kiutasítottak ingatlanaikat nem adhatják el, ingóságaikat pedig csak igen korlátozott mértékben vihetik magukkal. Kérik tehát a SZEB-et, járjon közbe annak érdekében, hogy a fenti intézkedés végrehajtására ne kerüljön sor. Hogy a SZEB interveniált-e ez ügyben a román kormánynál, arra nem találtam adatot, azonban az tény, hogy tömeges kiutasításra nem került sor.

Egyébként a romániai SZEB-nek az volt az álláspontja, hogy a CASBI-kérdés "általános elvi jelentôségű eldöntése" nem tartozik hatáskörébe. Simon Oeriu - akkor még a Román Fegyverszüneti Bizottság elnöke - egy 1945. november 19-20-i megbeszélésen ezért azt ajánlotta Iklódi (Hirsch) Dezsônek, hogy a budapesti kormánynak a magyarországi SZEB-en keresztül kellene a kérdést rendeznie. Azt is megemlítette Iklódinak, hogy Ausztriának és Csehszlovákiának sikerült elérnie, hogy romániai javaikat kivonhassák a CASBI-rendelkezések hatálya alól.³⁸

1945 ôszén a magyarországi SZEB engedélyezte, hogy egy magyar bizottság Bukarestbe utazhasson tárgyalni a román illetékesekkel. Bár a külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályának az volt az álláspontja, hogy "a bizottság célja volna a vélelmezett ellenség fogalmát végképp kizárni a CASBI nomenklatúrájából", a Grozával folytatott megbeszélésen ez a kérdés elô se jött.³⁹

1946 elsô felében a CASBI-kérdésben semmi érdemi változás nem következett be, Bukarest különféle ürügyekkel igyekezett kitérni az érdemi tárgyalások elôl. Nékám Sándor, a bukaresti Magyar Politikai Misszió vezetôje 1946. május 22-i feljegyzésében meg is jegyzi: "A Bukarestben szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy a román kormány a CASBI kérdésében a fegyverszüneti egyezményben vállat kötelezettségeire hivatkozással tárgyalásokra csak nehezen lesz bírható, illetôleg amennyiben ilyen tárgyalásokba mégis bebocsátkoznék, ezek során engedményeket tenni ugyanazon körülményre való hivatkozással amúgy sem fog. Mielôtt ilyen tárgyalásokat kezdenénk tehát, szükséges volna a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság útján annak megállapítását kérni, hogy a Szövetséges Hatalmak a román fegyverszünet óta bekövetkezett események következtében a román fegyverszüneti egyezmény 8. pontjának rendelkezéseit meghaladottnak tekintik-e."⁴⁰ (A kiemelés tôlünk.)

Mivel feltételezhetô volt, hogy a Magyarországra költözött magyar állampolgárok Romániában maradt ingó és ingatlan vagyona feloldását hamarább el lehet érni, mint a nagy értékű vállalatokét, pénzintézetekét, 1946 második felében legalább az elôbbi kategória CASBI alóli mentesítését, illetve az ingóságok Magyarországra történô kiszállításának engedélyezését próbálták elérni. Eleinte úgy tűnt, legalább ezt a kérdést sikerül megnyugtatóan rendezni. Október 15-én Krinkin, a romániai SZEB gazdasági osztályának vezetôje értesítette Nékámot, miszerint a SZEB nem emel kifogást, hogy a közalkalmazottak zárolt vagyonát föloldják és ingóságaikat kiszállítsák. (Az átiratot Krinkin megküldte Grigore Meliodeanu vezértitkárnak, a CASBI fôigazgatójának is.)⁴¹ Ezután a hatóságok most már nem hivatkozhattak a szovjetekre a fenti vagyonok feloldása tekintetében, ezért egyszerű megoldást választottak: akikrôl sejthetô volt, hogy CASBI-ügyben akarnak beutazni Romániába, vagy húzták-halasztották a beutazási engedély megadását, vagy minden indok nélkül elutasították...⁴²) 

Nem csupán a kormányszervek próbálkoztak ebben az idôben azzal, hogy a magyar vagyonok zár alóli felszabadítását valamilyen módon elérjék. A magyarországi károsultak eredményesebb érdekérvényesítése érdekében 1945. július elején a hazai tôkéscsoportok egyik érdekképviseleti szerve, a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara azt javasolta a külügyminisztériumnak, hogy az érintettek tömörüljenek egy érdekközösségbe, amely összegyűjtené az adatokat, megállapítaná a vonatkozó intézkedéseket, tájékoztatván természetesen a külügyminisztériumot és az érdekelt társminisztériumokat is. (Hasonló szerv 1916-ban, Románia hadüzenete után is létesült: "A Romániában Érdekeltek Magyar Központja".) Ez az érdekképviselet ugyan nem alakult meg, azonban a CASBI-kérdés koordinálása céljából az 1946. szeptember 13-i minisztertanácsi ülésen a Pénzügyminisztérium, és a Jóvátételi Bizottság elôterjesztésére elvi döntést hoztak, hogy felállítják a Romániai Magyar Javak Bizottságát. A bizottság a miniszterelnök felügyelete alatt működött, és feladata az volt, hogy megállapítsa: milyen javakat vontak CASBI-kezelés alá, milyen román hatósági határozattal, kik a tulajdonosok, a magyar tulajdonos vagy képviselôje milyen esetleges "jogfenntartó cselekvényt" végzett (vagyis történt-e például részvényátruházás abból a célból, hogy a tulajdont föloldják a zárlat alól). A bizottságnak egy-egy irodája működött Budapesten és Bukarestben (elôbbit Pásint Ödön miniszteri tanácsos, utóbbit Iklódi Dezsô, a külképviselet tanácsosa vezette).⁴³

A CASBI-felügyelet alól persze az érintett tulajdonosok is igyekeztek szabadulni. Voltak akik úgy vélték, hiábavaló abban bízni, hogy a hivatalos magyar-román tárgyalások eredményeképpen megszabadulhatnak a CASBI-gondnokoktól, ezért különféle "partizánakciókkal" próbálkoztak. Több magyarországi érdekeltség már 1945 nyarán tárgyalást kezdeményezett a román illetékesekkel, vagy különféle gazdasági, politikai körökkel abból a célból, hogy részvényátengedés fejében elérjék a CASBI alóli mentesítést. 1945-47 folyamán több magyar állampolgárságú gyártulajdonos átengedte a részvényeinek egy bizonyos részét különbözô román csoportoknak.⁴⁴ Számos információ szerint azonban az esetek jó részében ezek a tranzakciók kisebb vagy nagyobb presszió útján mentek végbe, az új érdekeltségeket kivétel nélkül a CASBI vezetôségéhez közel álló román személyek vagy csoportok szerezték meg...

A CASBI-apparátus, valamint a különbözô román politikai vagy gazdasági érdekcsoportok azonban nem csak az elôbbi módon - tehát a magyar tulajdonos(ok)kal történô "alkuk" útján - próbálták "megkaparintani" a zár alá helyezett magyar vagyonokat; amint alábbi példákból látható, számos módja volt annak, hogy különbözô román körök rátegyék a kezüket az illetô magyar vállalatra, pénzintézetre.

Az egyik módszerrôl a külügyminisztérium politikai osztálya egyik 1947-es jelentésébôl szerezhetünk tudomást: "Román hivatalos körök és a román nagytôke ügynökei arra beszélték rá a vállalatok tulajdonosait, és az érdekelt kisembereket, hogy adják el a CASBI alatt lévô javaikat, hiszen a zár alatt lévô vagyontárgyaikat úgyis kiszállítja a Szovjetunió jóvátétel címén..."⁴⁵ (A kiemelés tôlünk.) Megjegyezzük, hogy a budapesti külügyminisztérium már 1945 végén olyan információk birtokába jutott, miszerint "szó van [...] arról is, hogy mindazon bankok, amelyek a CASBI hatáskörébe tartoznak, tehát az összes magyar bankok, a közelmúltban létrejött Román-Orosz Bankba olvasztassanak be".⁴⁶ Elterjedt az a hír is, hogy a román kormányzat a CASBI alá helyezett magyar vagyonból fizetne kárpótlást a Szovjetuniónak. 1946 júliusában - az MNSZ egyik meg nem nevezett vezetôjének bizalmas információjára hivatkozva - jelentette Nékám Sándor, miszerint "nagyon komolyan kell számolni azzal a lehetôséggel, hogy a románok a helyreállítást és a kártalanítást a magyar javak terhére akarják eszközölni..."⁴⁷ Azt hisszük, joggal feltételezhetô, a fenti híresztelésekkel az volt az egyik cél, hogy a zárolt vagyon tulajdonosait javaik eladására, tulajdonjogukról való lemondásra késztessék... (Bár az sem zárható ki, hogy bizonyos kormánykörök valóban komolyan gondoltak arra, hogy a magyar javakat használják fel a Szovjetuniónak történô jóvátétel fizetésére.)

A CASBI részérôl az elsô lépés az volt, hogy megvonták a tulajdonosok ellenôrzési jogát, a régi igazgatótanácsot pedig leváltották. (Mivel a CASBI-felügyelôk nem engedtek betekintést a vállalatok ügyeibe, az elkövetkezô években a magyarországi tulajdonosok egy része azt sem tudta, mi lett a vállalatával...) A kinevezett új igazgatóság - melynek tagjai legtöbbször tisztán politikai okokból kerültek ilyen funkciókba - sokszor szakmailag teljesen felkészületlen volt az adott vállalat irányítására. Ennek pedig igen súlyos következményei lettek, mert hibás döntések sorozatát hozták. Például a rendelkezésre álló pénzkészletet elköltötték (sokszor a politikai okokból szükséges, pénzügyileg azonban megalapozatlan fizetésemelésekre fordították), majd értékesítették a készárut és a nyersanyagot, végül - CASBI-engedéllyel - igen nagyarányú hitelfelvételre kényszerültek. (Arra is akadt azonban példa, hogy tudatosan adósították el a vállalatot.) Igen sokszor elôfordult, hogy az eladható vagyontárgyakat értékesítették - olykor azért, hogy a bérlô az infláció alatt⁴⁸ be tudjon ruházni a bérbe vett vállalatba.

A zárolt vállalat tulajdonjogának vagy legalábbis a részvénytöbbség megszerzésének másik útja az önkényes részvénykibocsátás volt. Ennek következtében ugyanis az adott magyarországi tulajdonos tulajdoni hányada számos esetben 50% alá esett, olykor teljesen eljelentéktelenedett. Más esetekben több évre szóló bérleti szerzôdést kötöttek más vállalatokkal vagy vállalkozókkal. (Bár a CASBI-törvények elôírták, hogy vállalatok csak Bukarestben, nyilvános árverés útján adhatók bérbe, ezt az elôírást a magyar vállalatok esetében gyakorlatilag sohasem tartották be, és azokat az esetleges konkurencia teljes kizárásával, szabad kézbôl, úgyszólván titokban adták bérbe.) A CASBI-gondnokok - az esetek többségében szándékos gondatlanságból - sokszor komoly mennyiségű köztartozást halmoztak fel, felélték a vállalatok pénzügyi és alapanyag-tartalékát, aminek következtében azok az 1947-48-ban elkövetkezô "felszabadulás" után lehetetlen helyzetbe kerültek. Némely vállalatokat annyira "lezüllesztettek" - eladósítottak stb. -, hogy tulajdonosaik nem is merték kérni a CASBI alóli felszabadítást.⁴⁹

Lássunk néhány konkrét példát. 

A nagyváradi Vegyi és Élelmiszeripari Rt.-t évi 120 millió lejért adták bérbe egy bukaresti cégnek - annyiért, amennyit évente kellett fizetni a tűz elleni biztosításért. Mivel a 826. és a 998. sz. CASBI-törvények egyaránt úgy rendelkeznek, hogy vállalatot csupán nyilvános árverésen lehet bérbeadni, a fenti és több más hasonló esetben a hatályos jogszabályok durva megsértésérôl van szó...

A Magyar Ruggyanta Árugyár Rt. tulajdonában lévô brassói Gumigyár esetében az új igazgatóság a hozzá nem értése miatt keletkezett pénzügyi zavarokat úgy akarta áthidalni, hogy 50 ezer dollár értékben jelzálogkölcsönt szándékozott fölvenni, amit - egy elszórt utalásból legalábbis úgy tűnik - sikerült megakadályozni.

A budapesti Globus Nyomdai Műintézet Rt. a temesvári Helicon S. A.-ban rendelkezett érdekeltséggel. 1946 márciusában a temesvári vállalatnál alaptôke-emelést hajtottak végre, ám a budapesti cég az ôt megilletô részvényeknek csak egy töredékét kapta meg.⁵⁰ Ugyanez történt a kolozsvári Ady Harisnyagyár Rt. esetében is, ahol az alaptôke-emelés következtében a magyarországi részvényesek korábbi 50%-os részesedése 6,12%-ra csökkent.

A Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár Egyesület a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.-ben 24%-os részesedéssel szerepelt, a részvények 60%-a pedig a magyar államkincstár kezében volt. A CASBI által kinevezett igazgató 1945-46 folyamán több ízben végrehajtott alaptôke-emeléssel elérte, hogy a pesti takarékpénztár részesedése 3,9%-ra, a magyar államkincstáré pedig 10%-ra zsugorodott. A budapesti pénzintézet ugyanígy járt a Nagyváradi Takarékpénztár és Hitelbank Rt. esetében is, ahol az alaptôke-emelést követôen a korábbi 31%-os részesedése kb. 6%-ra csökkent. (Számos esetben az új részvények jegyzésében a régi részvényesek - köztük azok, akik a CASBI-rendelet hatálya alá estek -, nem vehettek részt!) Természetesen a tôkeemelés után az új részvénytulajdonosok segítségével a két erdélyi bank kikerült a CASBI-ellenôrzés alól. Mivel a tulajdonosi arány megváltoztatása súlyosan sértette a magyar állam érdekeit is, amikor csak lehetett, a bukaresti képviselet útján igyekezett az ilyen törekvéseket megakadályozni.⁵¹ (Valószínűleg ennek köszönhetô, hogy a fenti két pénzintézeten kívül más magyarországi érdekeltségű banknál nem történt önkényes részvényérdekeltségi eltolódás.⁵²) 

A nagybányai Phônix Kénsav- és Vegyiparitermékek Rt. 100%-os tulajdonát a második bécsi döntés után a budapesti székhelyű Hungária Vegyi- és Kohóművek Rt. (melynek 40%-a angol, belga, cseh tulajdonban volt!) és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megvásárolták a Weiser-csoporttól és egy erdélyi magánszemélytôl. 1945-ben a Phônix Rt. is CASBI-kezelés alá került. Az üzemi bizottság a CASBI által behelyezett igazgatósággal együttesen irányította tovább a vállalatot, de oly rendkívül káros módon, hogy nemcsak a vállalat tôkéjét és anyagkészletét pazarolták el, hanem 1947 elejéig mintegy 36 milliárd lejnyi adósságot is "csináltak", ami '47 nyarára kb. 92 milliárdra nôtt. 1947-ben "egy bizonyos romániai politikai párt" (feltehetôen az RKP) megbízottain keresztül felajánlotta a Hungária Rt. vezérigazgatójának, Deutsch Sándornak, hogy a részvények 66%-áért cserébe elintézik, hogy a nagybányai vállalat hitelekhez juthasson, és preferenciális helyzetbe kerüljön. A vezérigazgató az ajánlatot elutasította. Ezt követôen azonban a Hungária Rt. által Nagybányára küldött két igazgatót - akik többször tiltakoztak a CASBI-adminisztrátor káros ténykedése ellen -, hatósági erôszakkal kitoloncoltatták az országból, majd amikor a budapesti vállalat vezetése - hogy megakadályozza romániai vállalatuk köztartozás címén történô elárvereztetését - egyezséget kötött a román kincstárral (1947. június 15-ig 22 milliárd lejt kifizetnek, cserébe a kincstár törli a többi adóhátralékot), a CASBI megakadályozta, hogy a Hungária a fenti egyezséget határidôre teljesíteni tudja. Ezek után az iparügyi minisztérium titkára, Blénessy Erzsébet kénytelen volt megállapítani, hogy "részben a romániai hatóságok, részben különbözô politikai érdekeltségek megkívánják szerezni a Hungária Rt. romániai vagyonát és e célból a vállalat működésének lehetetlenné tételére minden eszközt felhasználnak".⁵³

A késôbbi teljes romanizálás, kisajátítás reményében 1945-46 folyamán tulajdonképpen három román csoport harcolt a magyar gazdasági intézmények ellenôrzésének megszerzéséért: 1) A CASBI-hatóság; 2) A kormánykoalíciót adó Országos Demokrata Arcvonalhoz tartozó baloldali pártok; 3) A nemzeti liberális és a nemzeti parasztpárti tôke (bár ezek olykor egymással szemben is komoly küzdelmet folytattak egy-egy "zsíros falat" megszerzéséért). 

A vállalatok fölötti ellenôrzés megszerzéséért folyó küzdelem Észak-Erdélyben 1945. március 1., a román közigazgatás visszatérése után élezôdött ki igazán. Korábban ugyanis, az ún. észak-erdélyi köztársaság idején (tehát amikor szovjet katonai közigazgatást volt a régióban), a Szakszervezeti Tanács az iparvállalatok nagy részét az általa kinevezett üzemvezetôkön keresztül maga vezette. Elsôsorban azok a vállalatok kerültek a szindikátus kezébe, amelyek tulajdonosa vagy vezetôsége elmenekült, a vállalat mintegy "gazdátlanná" vált. (Volt rá eset, hogy a "gazdátlan" vállalatot az üzemi bizottság nem volt hajlandó a tulajdonos visszatért megbízottainak visszaadni, ezért az elhúzódó pereskedés láttán a budapesti tulajdonosok inkább lemondtak az erdélyi vállalatukról, vagyis nem szorgalmazták a CASBI alóli feloldást.⁵⁴) 

A román közigazgatás visszatérte után a szakszervezet által kinevezett üzemvezetôket a legtöbb esetben CASBI-gondnokokká is kinevezték, ezért a termelésben a CASBI-törvény Észak-Erdélyre történô kiterjesztése eleinte nem okozott különösebb zavart. Csakhogy a CASBI-utasítások végrehajtása sok esetben a vállalatok leromlását idézte elô, ezt a helyzetet pedig a kormánykoalíció tagja, a neoliberális párthoz tartozó Petre Bejan ipari és kereskedelmi miniszter arra igyekezett felhasználni, hogy a szakszervezetek képviselôit leváltsa, és a saját - a pártjához közel álló - embereit neveztesse ki CASBI-gondnoknak. 1945 végén minisztériuma keretében ún. tôkevédelmi bizottságokat alakított azzal a céllal, hogy ezek vizsgálják felül az adminisztrátori vezetés alatt álló vállalatok ügymenetét. Ezeknek a bizottságoknak, bár titkolt, de nyilvánvaló célja az volt, hogy akár bűnvádi feljelentések útján, az üzemi bizottságokat a vállalatok vezetésébôl kizárják. Így aztán a magyar érdekeltségek feletti ellenôrzés részben a jobb- és baloldal közt folyó küzdelem egyik terepévé vált...

Jól mutatja ezt az Erdélyi Bank Rt. esete is. A pénzintézet abszolút részvénytöbbsége eredetileg a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank birtokában volt. A pesti bank vezetése a részvénypaketteket még a második bécsi döntés elôtt "falból" eladta egy budapesti székhellyel is bíró angol vállalatnak, az Oak and Timbre-nek. Amikor az Erdélyi Bankot is CASBI-ellenôrzés alá helyezték, a budapesti pénzintézet vezetôsége a romániai SZEB angol tagjainak támogatásával akarta a kolozsvári székhelyű bankot mentesíteni a zárlat alól. A feloldást állítólag támogatta a bukaresti pénzügyminisztérium, a CASBI-t felügyelô Román Fegyverszüneti Bizottság, valamint a "legfelsôbb fórumok" is. Csakhogy kiszivárgott, hogy a feloldással párhuzamosan tárgyalások folynak egy, a történelmi pártokhoz tartozó csoporttal a magyar részvénypakett eladásáról. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megbízottai, Konrád Ottó, Révai Béla és Pilis Kornél ugyanis még 1945 nyarán tárgyalásokba bocsátkoztak a Nemzeti Parasztpárt és a Gheorghe Tătărescu külügyminiszter vezette neoliberális párt exponenseivel, Emil Ghilezannal és Mircea Durmával arról, hogy a bank részvényei 50%-ának átadása fejében utóbbiak feloldatják a pénzintézetet a CASBI-zár alól. Amikor ez kitudódott, az ODA vezetôi igen felháborodtak, kijelentvén, nem engedhetô meg, hogy a magyar pénzintézet a "reakció bástyája" legyen. Groza személyesen járt közben annak érdekében, hogy a budapesti pénzintézet vezetése szakítsa meg az addigi tárgyalásokat, és Groza megbízottaival állapodjon meg. Végül egy addig ismeretlen román pénzügyi csoport - alaptôke-emelés révén - hozzájutott az Erdélyi Bank részvényeinek 51%-ához.⁵⁵ (Az ügylet magában foglalt egy "gentlemen's agreement"-et is, miszerint a bank irányításában részt vesz Révai és Pilis is, ezt azonban a román fél nem tartotta be.) Az elsô közgyűlés összehívása alkalmával derült ki, hogy a román fél részérôl az igazgatótanács tagjai mindnyájan régi kommunisták... Az ügylet lezajlása után a CASBI alól felszabadították a bankot, és az ezután a kormány teljes bizalmát élvezte. 

Hasonló történt a Magyar Acélárugyár Rt. kolozsvári vállalatával is, amelyet 1946. októberi kelettel - valószínűleg antedatálva! - nevetséges 1,3 millió lej évi bérleti díjért (a gyár évi forgalma 1943-ban 3,8 millió pengô - mintegy 125-130 millió lej volt) a CASBI-gondnok egy addig ismeretlen személynek, Bergner Zoltánnak adta bérbe, aki a bérletet egyszerűen átengedte az RKP érdekeltségét képezô bukaresti Carbometall Rt.-nek.⁵⁶

Az RKP az elôbbieken kívül számos más módon, például az üzemi bizottságokon keresztül (amelyekben a vezetôség sok esetben a kommunisták kezében volt), esetleg egyéb "pénzügytechnikai manôverekkel" 1945-46 során több vállalat irányítását vagy tulajdonát szerezte meg az RKP-nak. Az RKP érdekeltségébe került többek között a temesvári Gyapjúipar Rt., és a lugosi Textilipar Rt. (utóbbi 1/3-a a Magyar Textilipari Rt., 2/3-a a Schweizerische Volksband tulajdonában volt). 

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk: az RKP nem csak magyar érdekeltségeket igyekezett megkaparintani, ugyanis a párt gazdaságpolitikáját többek közt az jellemezte, hogy legális, féllegális és illegális eszközökkel a magántulajdonban lévô erôforrások fölötti ellenôrzés megszerzésére törekedett, ezért politikai befolyását kihasználva, haszonrészesedés fejében, román tôkéseknek is kijárt különbözô kedvezményeket, más esetekben pedig az állami tulajdonba átment javakat különbözô pártcélokra használta fel.

Visszatérve a különbözô román körök "zsákmányszerzô" törekvéseire, azt sem hallgathatjuk el: a Magyar Népi Szövetség vezetésétôl sem volt idegen az a törekvés, hogy egy-egy magyar vállalatra kiterjessze befolyását azzal, hogy a saját embereit igyekezett behelyezni az adminisztrátori állásokba. Erre utal Nékám Sándor is - megbízható informátorra hivatkozva⁵⁷ - egy 1946. június eleji jelentésében: az MNSZ el szeretné érni, hogy azokban a magyar érdekeltségű, zár alatt lévô vállalatokban, ahol a közeljövôben kicserélik az igazgatósági tagokat, legalább 50%-os részesedést tudjon elérni az újonnan felálló vállalatvezetésben. Abban is reménykedtek, hogy ha a vállalatokat fölszabadítják valamikor a zárlat alól, az erdélyi magyarságot, illetve az MNSZ-t a vállalatok vezetésében és hasznában "kellô részesedéshez juttatják". Az MNSZ törekvése nem is volt sikertelen: a Transylvania Bank Rt. (amely, mint korábban említettem, az Erdélyi Katolikus Státushoz állott közel) részvényeinek 40%-át azzal szerezték meg, hogy megígérték: fölmentik a kolozsvári pénzintézetet a zárlat alól. Az MNSZ vezetése tudatosan törekedett arra, hogy a magyar kisebbség gazdasági bázisát próbálja erôsíteni. Így többek között sikerült megszerezni - egyelôre még nem ismert módon - az Angol-Magyar Bank affiliációjának, a Marosvásárhelyi Leszámítoló Bank tulajdonában lévô Medgyesfalvi Gôztégla és Cserépgyár Rt., valamint a Marosvásárhelyi Üveggyár Rt. (az elsôben 100%-os, az utóbbiban 60%-os tulajdoni hányada volt a pesti banknak) részvényérdekeltségeinek felét, ezen kívül pedig a budapesti bank átengedte a kolozsvári, nagyváradi és marosvásárhelyi affiliált pénzintézeteinek banküzletét.⁵⁸ A Magyar Népi Szövetség azonban nem sokáig örülhetett a különbözô "szerzeményeinek", hiszen azok sem úszhatták meg az államosításokat. (A "fordulat évében" egyébként az MNSZ "államosítása" is megtörtént, hiszen már nem a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete volt, hanem csupán "transzmissziós szíj a Román Munkáspárt és a pártonkívüli magyar dolgozó tömegek között"...)

A különbözô román politikai/gazdasági csoportok mellett nem feledkezhetünk meg az országot ellenôrzése alatt tartó Szovjetunióról sem, hiszen ez utóbbi is hozzájutott különbözô nagyságú vállalati részesedésekhez. A potsdami konferencia határozatának megfelelôen háborús jóvátételként a legyôzött közép- és kelet-európai országokban található német és olasz javak a Szovjetunió tulajdonába kerültek, Romániában így jöttek létre a szovjet-román vegyes vállalatok, az ún. szovromok. Természetesen nem csak a román vállalatokban található német részesedés került a szovjetek kezébe, hanem a magyar vállalatok esetében is a Szovjetunióra szálltak át a részvények. Ez történt a brassói Gumigyár, és a Magyar Vasútforgalmi Rt. esetében. 

A nagyváradi Dreher-Haggenmacher Sörgyár esete azonban egészen más volt. A vállalat 50-50%-a a budapesti Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár és a kôbányai Dreher-Haggenmacher Sörgyár Rt. tulajdonában volt. 1945 januárjában a budapesti ostrom során a harcoló szovjet csapatok mögött megjelenô ún. "speckülönítmények" a magyar pénzintézetek páncéltermeit szisztematikusan kifosztották, elhurcolva azokból a műkincsekkel együtt a készpénzt és a részvénypaketteket is. Ekkor került a szovjetek kezébe a váradi sörgyár részvényeinek kb. 29%-a. Bár a fôrészvényesek 1945-ben - a megfelelô törvényes úton - az "eltűnt" részvényeket megsemmisítették, és új részvényutalványokat állítottak ki, 1947 tavaszán értesítést kapott a nagyváradi vállalatvezetôség a bukaresti Sovrombanktól, hogy - úgymond hadizsákmány jogcímen - a szovjetek birtokába jutott, és most náluk található részvények jogán a bukaresti intézet magának igényli a tulajdonból folyó összes jogokat. A nagyváradi Sörgyár esete nem egyedi, ugyanis a szintén váradi Carmen Cipôgyár részvényei egy - igaz jelentéktelen - része az elôbbi módon szintén a szovjetek birtokába került.⁵⁹

Nékám Sándor - az MNSZ egyik vezetôjére hivatkozva - 1946. július 23-i jelentésében⁶⁰ arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a CASBI-törvény végrehajtási utasítása módosításának közzététele "a közeli napokra várható". Az ismeretlen informátor azonban túl derűlátó volt: még hónapoknak kellett eltelnie, amíg - valószínűleg az alább ismertetendô Szuszajkov-levél hatására - a kérdéses jogszabály október 19-én valóban megjelent a Monitorul Oficialban. A korábbi CASBI-rendelkezéseket módosító 826. sz. törvény azonban továbbra is CASBI-ellenôrzés alatt hagyta a kereskedelmi és ipari vállalatokat, pénzintézeteket, pozitív változást csupán az jelentett, hogy kivették a CASBI-felügyelet alól a román állampolgárok személyes javait (városi és falusi ingatlanokat, házhelyeket, mezôgazdasági felszereléseket, kisebb háziipari üzemeket, falusi vállalkozásokat). Valódi fordulatot azonban ez az intézkedés sem jelentett, ugyanis többek közt - a fisa-rendszerhez hasonlóan - igen körülményes, nehézkes utat írtak elô a javak felszabadítására.⁶¹ Ráadásul a jogszabály még azokat a javakat is zár alá vette, amelyek valamilyen oknál fogva addig még nem kerültek CASBI-zár alá! (A CASBI-törvény alapján ugyanis a vagyonbejelentési kötelezettség nem az érintett félre, hanem a hatóságokra hárult, így elôfordult, hogy némelyek addig "megúszták" vagyonuk zárolását.) Nem csoda, hogy a jogszabály megjelenése után - Erdélybôl származó hírek szerint - a magyar kisebbségen nagyfokú nyugtalanság lett úrrá... Elgondolkodtató mindazonáltal, hogy Iklódi Dezsô - általa teljesen megbízhatónak tartott informátor értesüléseire hivatkozva - azt jelentette, hogy Grozának a törvény tartalmáról - melyet Oeriu a "megtévesztésével" szövegezett meg, és hagyatott jóvá a minisztertanáccsal -, annak közzététele elôtt nem volt tudomása, ráadásul a jogszabályt rendkívül károsnak tartotta a választások elôtt...⁶²

Ahhoz, hogy legalább remény legyen arra, miszerint a CASBI-ügyben végre valódi fordulat fog elkövetkezni, Ivan Z. Szuszajkov vezérezredesnek a romániai SZEB helyettes elnökének közbelépésére volt szükség. Szuszajkov 1946. október 12-i, Grozának címzett átiratában tudomására hozta a román miniszterelnöknek, hogy "Magyarország és a magyar állampolgárok, valamint mindazok a fizikai és jogi személyek javai, melyek a Fegyverszüneti Egyezmény 8. szakaszának nyilvántartása és ellenôrzése alá estek, teljes egészükben kivétetnek a Fegyverszüneti Egyezmény 8. szakaszának illetékessége alól és visszaadatnak törvényes tulajdonosaiknak". A szovjet tábornok még arra is fölhívta Groza figyelmét, hogy "szíveskedjék különös figyelemben részesíteni azt a tényt, hogy a magyar és román javak felszabadítása és visszabocsátása folyamán azokból ne történhessenek elvonások vagy eltulajdonítások".⁶³ (A kiemelések tôlünk.)

Csakhogy Iklódi Dezsô követségi tanácsos - a föntebb említett informátortól - megtudta, hogy amikor a Szuszajkov-levél október 31-én megérkezett a CASBI-hivatalhoz, állandó tanácskozásokat tartottak, és lázasan dolgozni kezdtek az elôállt helyzet szabályozására vonatkozó új intézkedéseken. Simon Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje - azon túl, hogy utasította a CASBI-hivatalokat: a feloldó rendelkezést tartsák titokban - elrendelte, hogy sürgôsen alakítsanak egy bizottságot a magyar vagyonok visszaszolgáltatása módozatait tartalmazó törvénytervezet kidolgozására. Utasítása értelmében csak olyan fizikai és jogi személyeknek adható vissza a CASBI alá vont vagyon, akik: 1) igazolni tudják, hogy mind 1944. szeptember 12-én, mind 1946 októberében is, magyar állampolgároknak, illetve e két idôpontban elismert magyar jogi személyeknek tekinthetôk; 2) akikre vonatkozólag a román hatóságok által lefolytatandó eljárás során igazolást nyer, hogy az Egyesült Nemzetekkel vagy Romániával szemben ellenséges magatartást nem tanúsítottak, azok érdekei ellen nem működtek és az Egyesült Nemzetek vagy Románia elleni háborúban valamely idegen állam hadseregében vagy paramilitáris alakulataiban önkéntesként nem szolgáltak. Ezenkívül "legalaposabb vizsgálat tárgyává teendô egy erre vonatkozólag lefolytatandó eljárás során, hogy a CASBI alól felszabadítandó magyar javakban nincsen-e burkolt német vagy olasz érdekeltség". Végül pedig arra utasította a hivatalokat, hogy "A felszabadítási és visszabocsátási eljárásnak lehetôleg hosszadalmasnak és komplikáltnak kell lennie".⁶⁴ (A kiemelés tôlünk.) 

A fenti koncepciónak megfelelôen Oeriu elkészíttetett egy rendelettervezetet, ám ez az utolsó pillanatban még sem jelent meg a Monitorul Oficialban, arra való hivatkozással, miszerint egy ilyen fontos ügyet nem rendeleti, hanem törvényi úton kell rendezni. Ezután több jogszabálytervezet-változat után (a tanácskozásokba a nemzetiségi államtitkárság bevonta az MNSZ vezetôségét is), végül is elkészült egy új törvénytervezet, melynek tartalmát megismerte Gyöngyössy István követségi tanácsos is. Jelentésében⁶⁵ arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, miszerint "a tervezet legfeltűnôbb intézkedése, hogy a magyar[országi] javakat sokkal kedvezôbb elbánásban részesíti, mint a román állampolgárok CASBI alá vont javait". (Az elsô kategória javai visszabocsátása "hivatalból történik", ezzel szemben a román állampolgárok javainak feloldására - a korábbi gyakorlathoz hasonlóan - igen szigorú és hosszadalmas eljárást fogalmaztak meg.⁶⁶) Mindemellett a tervezet a javak két csoportjára vonatkozó eljárási mód tekintetében is különbözô ügymenetet írt elô.⁶⁷ Ráadásul - Iklódi Dezsô információi szerint - "változatlanul fennáll az a tendencia, hogy a CASBI alatt álló javak feloldását lassítsák és ezáltal is lehetôvé tegyék a fait accompli-k megteremtését..." (A kiemelések tôlünk.)

November elején már egyértelműen látszott, hogy egyfelôl Bukarest a Szuszajkov-levelet igyekszik titokban tartani, másfelôl pedig - a levél szellemével ellentétben - a magyarországi érdekeltek javait továbbra sem hajlandóak fölszabadítani. Ezért a budapesti külügyminisztérium - nem elôször, és nem utoljára - a "sajtó-kiszivárogtatás" eszközéhez folyamodott, azt remélve, hogy ezzel színvallásra késztetheti a román vezetést. November 12-én a tekintélyes napilap, a Magyar Nemzet elsô oldalán, öles betűkkel közölte: "A SZEB rendeletére visszaadják a Romániában lefoglalt magyar javakat". A lap forrásként a Reuter-re hivatkozva⁶⁸, részletet közölt az ominózus levélbôl, melyet másnap szinte minden jelentôsebb politikai lap átvett, a kommunista Szabad Néptôl a kisgazda Kis Újságig. Romániában természetesen a lapok hallgattak. (Az egyetlen kivétel a Zsidó Demokrata Népközösség kolozsvári hetilapja, az Egység volt, amelyben - különös módon - lehozták az ominózus levelet. Ráadásul Oeriu már a november 2-i, a prefektusoknak kiküldött körrendeletében is hivatkozott a levélre!⁶⁹)

Úgy tűnik, Groza nem tudott sem errôl, sem arról, hogy a magyarországi közvélemény már tudomást szerzett a Szuszajkov-levélrôl. Különben nem követte volna el azt a "bakit", hogy az MKP irányítása alá tartozó Szabadság kiküldött tudósítója, Gömöri Endre elôtt kerek perec letagadta a levél létezését. Mivel a nyilatkozat igen jól tükrözi Groza szándékát a CASBI-kérdés kapcsán, talán nem haszontalan egy hosszabb részletet közölni az interjúból. Gömöri a következôképpen számol be rövid párbeszédükrôl: "Kérem, miniszterelnök úr, egyes budapesti lapok a romániai CASBI működését bírálva, említést tettek egy levélrôl, amelyet Szuszajkov vezérezredes, a romániai SZEB elnöke írt a Groza-kormánynak. Ez a levél felszólítja a kormányt, kezdje meg a magyar vagyonok felszabadítását, és a magyar vagyonok visszaszolgáltatását. Rám néz. - Milyen levélrôl beszél? - Elmondom még egyszer, hozzátéve, hogy a levelet ismeretlen forrásból [!] elsônek a Magyar Nemzet közölte, és azt, hogy a magyar sajtó egy része kifogásolta: miért nem közlik a romániai lapok a Szuszajkov-levelet. - Tudja, miért nem közölték a román lapok ezt a levelet? - kérdi. - Megmondom magának: azért, mert nincs. Felpattan a karosszékbôl: - Semmiféle levelet nem kapott a román kormány sem Szuszajkov vezérezredestôl, sem a Szövetséges Ellenôrzô Bizottságtól. A valóság az, hogy a CASBI-ügy rendezését én, Groza Péter kezdeményeztem - mivel fegyverszüneti állapotban vagyunk, természetesen a romániai SZEB jóindulatú és nagylelkű támogatásával. [...] Közölhetem, hogy az egész komplexumot napokon belül rendezni fogjuk. [...] A valós helyzet az, hogy intézkedés történt a kisparasztok földtulajdonának felszabadítására..." (A kiemelések tôlünk.)⁷⁰

Gyöngyössy István követségi tanácsos úgy vélte: Groza miniszterelnök tagadó nyilatkozatának indoka valószínűleg az, hogy az illetékes román hatóságok a hivatkozott átiratot magyar vonatkozásban a legnagyobb titokban kívánták kezelni, a miniszterelnök viszont a választási elôkészületekkel való teljes elfoglaltsága közepette nem szerzett tudomást arról, hogy egyrészt az átirat szövege Magyarországon már ismeretes, másrészt pedig arra, hogy maguk a CASBI-hatóságok már nyíltan hivatkoznak rá.⁷¹ Hozzá tehetnénk mindehhez, hogy az is nyilvánvaló: Groza a magyarokra vonatkozó intézkedést a saját érdemeként óhajtotta feltüntetni. Ezen törekvését Nékám Sándor, a Magyar Politikai Misszió 1946. november 28-án búcsúlátogatáson lévô vezetôje is érzékelte, bár Groza ekkor - jószándékát demonstrálandó - azt is bejelentette, hogy a kormány bármikor kész a CASBI-ügyben közvetlen tárgyalásokat folytatni a magyar kormánnyal.⁷²

1946. november 30-án végre megjelent a Monitorul Oficialban - a hetek óta elkészült - 998. számú (a 826. sz. törvény "egyes rendelkezéseit módosító") törvény -, melyet a magyar sajtó úgy harangozott be, hogy ez aztán rendezni fogja a kérdést. Az elkövetkezô hetek fejleményei mégis azt mutatták, hogy még ez a jogszabály sem "rendezte" a magyar vagyonok kérdését...

Mivel a 998. sz. törvény is sok szempontból elônytelen volt a magyar tulajdonosok számára, december 7-én a külügyminisztérium politikai osztálya - Groza november 28-i kijelentésére hivatkozva - utasította Gyöngyössy Istvánt, hogy jelentse be: a magyar kormány hajlandó kétoldalú tárgyalásba kezdeni a CASBI-kérdés rendezése céljából. Az osztály csatolt feljegyzésében azt is megjelölte, melyek volnának a tárgyalóbizottság által elfoglalandó elvi álláspont tekintetében a maximális követelmények: minden olyan addigi intézkedés, melyet a CASBI-gondnokok hoztak (pl. alaptôke-emelés, bérbeadás stb.), hatályon kívül helyezendôk.⁷³ A románok azonban ismét csak a halogatás politikáját folytatták, és közölték, hogy a tárgyalások leghamarább csak 1947. január második felében kezdôdhetnek meg. 

Pedig a tárgyalások mielôbbi megkezdése igencsak sürgôs lett volna a magyar fél számára. Iklódi Dezsô követségi tanácsos információi szerint⁷⁴ ugyanis 1946 végén tovább folyt a korábbi gyakorlat: a magyar magánvagyonok felszabadítását igyekeztek a román hatóságok a lehetô legtovább elodázni, miközben a "bizonyos politikai csoportok" szempontjából fontosnak tartott vállalatokkal igyekeztek megegyezni a feloldás feltételei - pontosabban ára - tekintetében. Ez az ár pedig a CASBI-hatóságok és a különbözô gazdasági/politikai csoportok elképzelése szerint részesedés-átengedés, bérleti szerzôdés, esetleg készpénzfizetés formájában jelentkezett. A "kiszemelt" vállalatok tulajdonosait azzal próbálták "megegyezésre" bírni, hogy az adott vállalat ügyének tárgyalását a Szuszajkov-levél egyik kitételére⁷⁵ hivatkozva igyekeztek húzni-halasztani. Ráadásul a CASBI-hatóságok 1946 végén újabb törvénytervezetet készítettek. Ez a magyarországi vagyonok felszabadítására könnyítô rendelkezéseket, míg az "abszentisták" és a "vélelmezett ellenség" kategóriái esetében súlyosbításokat tartalmazott. Iklódinak - akinek sikerült a titokban tartott tervezetet megszereznie és áttanulmányoznia⁷⁶ - az volt a véleménye, miszerint a nyilvánvaló fô cél az, hogy a magyar vagyonok felszabadítása elôtt kötött ügyletek érvényben maradjanak. Iklódi úgy tudta, hogy a tervezetet január közepén akarták a parlament elé terjeszteni, ezért azt javasolta a budapesti külügyminisztériumnak: az MNSZ, illetve parlamenti csoportja segítségével kellene megakadályozni, hogy a tervezet törvényi szintre emelkedjen. Iklódi egy késôbbi jelentésébôl⁷⁷ kiderül, Groza közbeavatkozásának köszönhetôen valóban sikerült ezt az újabb jogszabálytervezet megtorpedózni...

1947. január 7-én, bukaresti külképviselete útján, a magyar kormány ismét közölte a román kormánnyal, hogy a CASBI-val kapcsolatos függô kérdéseket a román kormánnyal közvetlen tárgyalások útján óhajtja rendezni. Tíz nappal késôbb - Groza kezdeményezésére - Simon Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje a CASBI-ügyben értekezletet hívott össze, melyen jelen volt Gyöngyössy, a magyar külképviselet új vezetôje és Iklódi követségi tanácsos, valamint Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje, valamint Tarhon és Meliodeanu vezértitkárok (elôbbi a CASBI elnöke, utóbbi fôigazgatója). A tárgyalások kedvezô légkörben folytak⁷⁸, és Gyöngyössy úgy látta, hogy "legalábbis a magyar[országi] vonatkozású CASBI ügyek gyors likvidálása valóban szándéka a román kormánynak". A megbeszélés eredményeként úgy tűnt: 1) A román kormány nem zárkózik el a magyar részrôl javasolt közvetlen tárgyalás elôl; 2) A mezôgazdasági ingatlanokat állampolgárságra való tekintet nélkül - még a "vélelmezett ellenség" kategóriájába soroltaknak is - "a legrövidebb idôn belül" visszabocsátják; 3) Ha a magyar kormány vagy a Magyar Politikai Misszió egy adott vállalat, pénzintézmény ügyét soron kívül el szeretné intéztetni, "a CASBI illetékesei készséggel a rendelkezésre állnak"; 4) A magyar javak visszabocsátásának egyetlen kritériuma a magyar állampolgárság igazolása lesz, melyet minden magyar hatóság vagy a Magyar Misszió kiadhat. Az affiliációknál, leányvállalatoknál stb. elegendô lesz, ha a magyar hatóságok igazolják az illetô vállalat Magyarországon való bejegyzését és azt, hogy nincs német vagy olasz érdekeltség benne; 5) Az ipari, kereskedelmi vállalatoknál a visszabocsátás egyszerűen a felügyelet megszűnte által történik, vagy az is lehetséges, hogy egy rendkívüli közgyűlés lecseréli a CASBI által felállított igazgatóságot; 6) A CASBI további bérbeadásokat nem hagy jóvá.⁷⁹

Hamarosan kiderült azonban, hogy a románok visszakoznak a január 7-én elhangzott ígéretekhez képest. Egyfelôl Oeriu a mezôgazdasági ingatlanokkal kapcsolatban tett ígéretét visszavonta - arra való hivatkozással, hogy az érvényben lévô 1923-as alkotmány rendelkezései szerint Romániában idegen állampolgár nem rendelkezhet mezôgazdasági ingatlannal. Másfelôl visszakoztak az állampolgárság megítélésének kérdésében is.⁸⁰ Emellett tovább folyt a CASBI-zár alá helyezett vállalatok bérbeadása⁸¹ (sokszor a Szuszajkov-levél keltét megelôzô idôpontra antedatálták a bérleti szerzôdéseket!), a kétoldalú tárgyalások megkezdését pedig a románok különféle ürügyekkel tovább halogatták. Hernád István, a Pénzügyminisztérium Külföldön Károsultak Ügyosztályának vezetôje is olyan bizalmas információkhoz jutott 1947. március elején Bukarestben, miszerint a román kormány egyrészt meg akarja tartani a vállalati ügyvitel (kezelés) során beállt - román szemszögbôl elônyös - változásokat, sôt, ha lehet, egyes vállalatokat romániai (nyilvánvalóan baloldali) pártoknak szeretnének juttatni.⁸²

1947. április 8-án külképviseletünk értesítette a külügyminisztériumot, hogy Bukarest hosszú halogatás után beleegyezett a kétoldalú tárgyalások megkezdésébe. 

Magyar részrôl a tárgyalás alapelveit jórészt a pénzügyminisztérium által kidolgozott irányelvek szabták meg. Eszerint az elérendô maximum a CASBI felügyelet alá vont javak "általános és feltétel nélküli rendelkezéssel" történô visszabocsátása tulajdonosaiknak, emellett pedig a felügyelôk az átvételi leltár alapján kötelesek visszabocsátani a javakat, kötelesek ügyvezetésükrôl elszámolni, valamint a CASBI által kinevezett vállalati vezetôség összes határozata, rendelkezése hatályon kívül helyezendôk. A minimális követelmény pedig az, hogy "a magyar és román kormányok együttesen, közös egyetértéssel állapítják meg a magyar javak visszaadásának módozatait".⁸³ Amint a tárgyalások menetébôl kitetszik, a fenti elvekhez a delegáció igyekezett is tartania magát. A magyar részrôl összeállított tárgyalási anyag többek közt a CASBI-zár alóli feloldás egyszerűsítését, és a CASBI zárlat alatt történt ügykezelés (gestio) folyamán történt intézkedések kérdésének rendezését taglalta, beleértve a felelôsség és a kártérítési kötelezettség kérdését is.⁸⁴

Április 21-én a Bolgár Elek rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezette magyar delegáció⁸⁵, valamint a Ion Cristu vezette román tárgyalóküldöttség végre megkezdte a tárgyalásokat. Az az elsô napokban világossá vált a magyar fél számára, hogy a románok néhány kisebb kérdésben hajlandóak engedni (így például ellenvetés nélkül elfogadták azokat a magyar javaslatokat, melyek a zárolt javak visszabocsátásához szükséges eljárások leegyszerűsítésére, a határidô lerövidítésére irányultak), csakhogy a kardinális kérdésekben "megmerevedtek a frontok", így többek közt román részrôl semmiféle kártérítési igényt nem voltak hajlandóak elismerni. A román bizottság vezetôje, Cristu ezzel kapcsolatban imígyen érvelt: "Nem lehet kívánni, hogy azért, mert egyes CASBI-tisztviselôk hibát követtek el vagy hatáskörüket túllépték, emiatt törvényt kelljen hozni vagy konvencióba iktatni, hogy egy rossz gestiót csináltak".⁸⁶ Különben is - tette hozzá a delegáció vezetôje - az okozott károk a háborús eseményekkel vannak kapcsolatban, tehát a román állam kártérítési felelôsséggel nem tartozik.

Amint kiderült, hogy bizonyos kérdésekben a két fél homlokegyenest más véleményen van, a tárgyalások - épp Groza budapesti látogatása alatt⁸⁷ - elakadtak, melyet végül csak Groza segítségével sikerült tovább folytatni, ugyanis a román miniszterelnök - az elnökletével megtartott ülésen - többek közt kijelentette: jóllehet elvileg minden kártérítési igényt kénytelen visszautasítani, mégis a Szuszajkov-levél (1946. október 12.) után keletkezett károkért hajlandó felelôsséget vállalni, mindemellett pedig az ún. kisegzisztenciák részére a CASBI-gondnok elleni kártérítési lehetôséget is hajlandó biztosítani. Igen ám, csakhogy szinte rögtön kiderült: Groza szavainak meglehetôsen csekély a politikai súlya, ugyanis a román delegáció a miniszterelnök által kidolgozott irányelveket már másnap elutasította! 

Miközben Bukarestben folytak az alkudozások, azalatt Budapesten az MKP összehívott egy ad hoc megbeszélést, ahol a CASBI-tárgyalásokkal kapcsolatban többek közt az az álláspont alakult ki, hogy a GYOSZ véleményével ellentétben nem kell forszírozni az iparvállalatok, pénzintézetek kapcsán fölmerülô kártérítést, ezzel szemben "elérendô volna az, hogy a kisemberek már most kártérítést kaphassanak".⁸⁸ (A kiemelés tôlünk.) Az MKP álláspontja jól jelzi egyfelôl azt, hogy a magyar vezetés részérôl nem alakult ki egységes álláspont a CASBI-kérdéssel kapcsolatban. Másfelôl azonban az is látható, hogy míg az RKP határozottan egy "nemzeti" vonalat követ (tehát a magyar vagyonok visszaszolgáltatásával kapcsolatban sokszor a jobboldali, nacionalista körök platformján áll), addig az MKP "engedékenyebb" politikát folytat. Hogy ennek milyen következményei lesznek, majd az 1948-53 közötti tárgyalások kapcsán lehet világosan látni...

Hosszas vita és huzavona után végül 1947. május 16-án Bukarestben sor került egy ún. Protocol (diplomáciai jegyzôkönyv) aláírására. A jegyzôkönyv⁸⁹ azonban jól mutatta, hogy a háromhetes tárgyalások után melyek azok a pontok, ahol homlokegyenest eltérô a két fél álláspontja. A 4. cikk 2. pontja, valamint az 5. cikk két változatban készült el. Az elsô esetben csupán kisebb eltérés volt a magyar és román változat közt a tekintetben, hogy a CASBI-zár alatt bérbe adott vállalat bérlôje a felszabadulás után mely esetben jogosult kártalanításra. A másik esetben azonban jóval nagyobb volt a különbség: bár a magyar fél meglehetôsen enyhén fogalmazott akkor, amikor azt javasolta: "gyorsított eljárást kell bevezetni" abból a célból, hogy az érintett fizikai személyek érvényesíthessék kártérítési igényüket azon CASBI-gondnokokkal szemben, akik szándékosan, vagy "vétkes gondatlanság által" kárt okoztak az eredeti tulajdonosnak, a román fél még ennél is "lejjebb tette a mércét", ugyanis csupán egy "késôbb megállapítandó" gyorsított eljárás útján tette volna lehetôvé a bűnvádi eljárást.⁹⁰ Emellett a felek a mezôgazdasági ingatlanok kérdésében sem tudtak közös nevezôre jutni. Ebben az esetben a magyar delegáció annyi "kedvezményt" ki tudott csikarni, hogy egy bizalmas záradékban a román delegáció vezetôje, Ion Cristu kijelentette: a román kormány "jóakarattal fogja elbírálni azoknak a magyar állampolgároknak a helyzetét, akiknek a mezôgazdasági ingatlanait a CASBI-zár alól feloldották", ráadásul - az 1931-es sinaiai egyezmény bizalmas záradékának mintájára - lehetôséget adnak arra, hogy hat éven belül a magyar állampolgárok értékesítsék ingatlanaikat. (A kormány állítólag azt is kilátásba helyezte, hogy egy késôbbi idôpontban hajlandó lesz errôl a kérdésrôl is tárgyalásokat folytatni⁹¹ - csakhogy ezeknek az ingatlanoknak tekintélyes hányadát addigra már ki is sajátították... Ebben a kérdésben aztán az elkövetkezô hónapokban-években nem is sikerült dűlôre jutnia a két félnek. Bármennyi ígéret hangzott is el román részrôl arra vonatkozólag, hogy visszabocsátják a zárolt földbirtokokat - melyek az esetek túlnyomó többségében néhány hektár nagyságúak voltak -, erre sohasem került sor, ugyanis a hatóságok a zár alóli szabadulás után rögtön kisajátították azokat, kártérítésrôl pedig hallani sem akartak...⁹²)

A román kormány eredetileg kötelezettséget vállalt arra, hogy 6 héten belül jóváhagyja és ratifikálja a jegyzôkönyvet - ám a budapesti vezetés nagy megrökönyödésére erre még sem került sor. Ráadásul az ipari és kereskedelmi minisztérium újjászervezésére vonatkozó - az 1947. április 19-i Monitorul Oficialban megjelent - törvény⁹³ lehetôvé tette, hogy több száz vállalathoz - köztük olyan magyar vállalatokhoz is, melyeket a CASBI alól felszabadítottak! -, felügyelô-gondnokokat rendeljenek ki, akik számos esetben olyan intézkedéseket foganatosítottak, melyek ezen iparvállalatok érdekeit alapjában sértették, a magyar tulajdonosok rendelkezési jogát, valamint vagyonállagukat veszélyeztették. Arra is volt példa - többek közt a Magyar Cukoripar Rt. érdekkörébe tartozó Indumin SA. esetében, melynek tulajdonában voltak a marosvásárhelyi és botfalusi cukorgyárak -, hogy a CASBI alóli fölszabadulás után kinevezett felügyelô-gondnok a vállalat több igazgatósági tagját és igazgatóját egyszerűen eltávolíttatta a munkahelyérôl. Gyöngyössy István egyik jelentésében aggódva jegyezte meg, hogy félô: "a gondnokolt vállalat a CASBI alóli felszabadulás után is még legalább további egy évig teljes román hatósági ellenôrzés és irányítás alatt marad".⁹⁴

A román fél halogató magatartása miatt Iklódi Dezsô követségi tanácsos külügyminisztere utasítására kihallgatást kért a román miniszterelnöktôl. A július 5-i megbeszélésen Groza meglepô kijelentést tett: közölte a magyar követségi tanácsossal, hogy "Gheorghiu-Dej nemzetgazdasági és Pătrăşcanu igazságügy-miniszter határozottan ellenzi a CASBI-kérdés magyar vonatkozásainak államközi tárgyalások útján való rendezését, és a magyar javak feloldási módját egyoldalúan (unilateral), törvény útján kívánják szabályozni. Miután ô - Groza - a Protocol további tárgyalására és életbe léptetésére vonatkozó álláspontját a két miniszter teljesen merev állásfoglalásával szemben keresztülvinni nem tudta, kénytelen volt hozzájárulni az elintézés ily módjához..."⁹⁵ Groza állítását megerôsíteni látszik Ion Cristu közlése is, miszerint a CASBI-kérdés a külügyminisztérium vonaláról teljesen átkerült a nemzetgazdasági és igazságügyi miniszterek hatáskörébe.⁹⁶ Egy pár nappal késôbbi beszélgetésben Groza ismét amiatt "panaszkodott" a magyar diplomatának, hogy "a CASBI-ügyekben is az összes pártok, még saját pártja, az Ekésfront is ellene foglalt állást".⁹⁷ Ez a közlés (még ha egyfajta felelôsség-áthárítás is lehet a háttérben) azért is érdekes, mert ez is megerôsíti azokat a korabeli véleményeket, miszerint a CASBI-kérdés, illetve a magyar vagyonok rendezése egyik legnagyobb ellenzôje éppen az RKP vezetése volt...⁹⁸)

A bukaresti Magyar Politikai Misszió július elején szerzett tudomást arról, hogy a román minisztertanács a Protocolt - melyet a magyar minisztertanács június 13-án jóváhagyott - nem hajlandó ratifikálni, és a CASBI-kérdést belsô törvényhozási úton kívánja rendezni, sôt, a vonatkozó törvényjavaslat már el is készült. A törvénytervezet több lényeges pontban eltért a május 16-i Jegyzôkönyv szövegétôl. Így például: 1) nem állapított meg határidôt a CASBI-hoz benyújtott kérelmek elintézésére, illetve a döntések végrehajtására; 2) Groza szóbeli ígérete ellenére az állampolgársági kérdésben továbbra is a román álláspont érvényesült; 3) a magyar közalkalmazottak (akik 1940-44 közt Észak-Erdélyben szolgáltak, majd visszatértek Magyarországra) kötelesek állampolgárságukat igazolni.⁹⁹

Miután a fenti információk eljutottak a magyar külügyminisztériumba, szóbeli jegyzékben kérték a román kormányt arra, hogy "vessen véget a CASBI problémáival kapcsolatos egyoldalú megoldást keresô terveinek", emellett pedig Budapest a vitás kérdések tekintetében újabb tárgyalást javasolt.¹⁰⁰ Bukarestben azonban - a budapesti kéréssel ellentétben - nem a ratifikációs eljárás kezdôdött el, hanem egy új CASBI-jogszabály kidolgozása. Ezzel a munkával Laufer Ernôt, a miniszterelnökség jogügyi tanácsosát bízták meg, aki kikérte Groza, Cristu, valamint Gheorghiu-Dej és Pătrăşcanu véleményét is a kérdéses ügyben. Utóbbiak a Lauferrel történô megbeszélés során igen szűkkeblű nacionalista álláspontot foglaltak el a CASBI-kérdés, illetve a Protocollban rögzített megállapodás ügyében.¹⁰¹

Amikor Budapestnek tudomására jutott, hogy a román fél a diplomáciai jegyzôkönyv ratifikálása helyett új CASBI-jogszabályt készít elô - próbálván menteni a menthetôt -, legalább azt igyekezett elérni, hogy a készülô törvénytervezet szövegezésénél bizonyos magyar szempontok is érvényesüljenek. Ezt a törekvést az tette lehetôvé, hogy Iklódi Dezsô igen jó viszonyban volt Lauferrel¹⁰², és ezért - természetesen nem hivatalos jelleggel - a követségi tanácsos részt vett a szövegezésben. Persze a magyar érdekek képviseletére kevés lehetôség nyílt, mert Laufernek figyelembe kellett venni Gheorghiu-Dej és Pătrăşcanu észrevételeit is, ezért csak néhány kisebb részengedményt lehetett kicsikarni. Így például sikerült elérni, hogy a visszatért magyar köztisztviselôk állampolgárságát ugyanolyan módon igazolják, mint a magánszemélyekét. Néhány olyan új rendelkezés is bekerült azonban a tervezetbe, amely nem szerepelt a diplomáciai jegyzôkönyvben. Így azoknak a személyeknek a javait, akiket a romániai népbíróságok elítéltek, nem oldják fel a CASBI alól. Iklódi ezt nem is kifogásolta, pedig tudhatta, hogy a kolozsvári népbíróságon elítélt több száz magyar vádlott nagy része a magyarellenes román sovinizmus áldozata volt. (A 8 csoportos per döntô részben koncepciós jellegűnek tekinthetô, melyet többek közt az is jelez, hogy az 502 elítélt közül 445 volt magyar.¹⁰³) Ugyancsak új rendelkezés volt az is, miszerint a feloldott javak tulajdonosait ért károkért való felelôsséget egy késôbbi törvény fogja szabályozni. (Ilyen jogszabály azonban nem jelent meg.) A két kommunista vezetônek köszönhetôen számos, igen hátrányos változtatás került a tervezetbe. Például Gheorghiu-Dej hajthatatlansága miatt nem sikerült a különbözô határidôket lerövidíteni (ez azért lett volna fontos, hogy a javak visszaszolgáltatását ne lehessen még hosszú hónapokig elodázni), ezenkívül a felszabadított vállalatok adóhátralékának rendezésére a Protocollban engedélyezett halasztási kedvezmény teljesen elmaradt. 

Bármennyire is rossz volt a május 16-i jegyzôkönyv szövegéhez képest az új tervezet szövege, mégis csak jobb volt, mint a korábbi CASBI-jogszabályok, és már csak ezért is fontos volt, hogy az mihamarább napvilágot lásson. Ezért Iklódi augusztus közepén fölkereste Grozát azért, hogy egyfelôl megsürgesse a jogszabály életbe léptetését, másfelôl pedig "megkeményítse gerincét" Pătrăşcanu várható ellenvetéseivel szemben. Közbenjárása és sürgetései ellenére csupán 1947. szeptember 20-án került a román parlament elé a törvénytervezet, melyet 2 nappal késôbb el is fogadtak. A tervezet lényegében azonos volt az Iklódi és Laufer egyeztetéseképpen létrejött szövegtervezettel¹⁰⁴ - egy lényeges különbséggel: az elfogadott törvénybôl teljesen kimaradt a tervezet 15. szakasza, amely kilátásba helyezte, hogy az okozott károkért való felelôsséget egy késôbbi törvény fogja szabályozni. 

Nem elég, hogy magyar szempontból egy meglehetôsen rossz törvényt fogadott el - az immár a kommunisták által dominált - parlament, ráadásul az elfogadott jogszabály csak majdnem egy hónap késéssel, október 13-án jelent meg a Monitorul Oficialban. Gyöngyössy István, a magyar külképviselet ideiglenes vezetôje a külügyminisztériumnak küldött jelentésében - "jól informált helyrôl" származó értesülésére hivatkozva -, azt állította, hogy a feltűnô késedelem "nem technikai okokból állott elô, hanem azok a gazdasági körök, melyek a CASBI-felügyelet alatt álló magyar javak haszonélvezôi, és a CASBI kérdés Protocol helyett törvény útján való rendezését is szorgalmazták, követnek el minden lehetôt a tekintetben, hogy az új törvény közzétételét késleltessék, és ezáltal is kitolják a javak visszabocsátását".¹⁰⁵ (Amikor Gyöngyössy erre a késlekedésre felhívta Groza figyelmét, ô megdöbbenéssel vette azt tudomásul! Persze, ez a dörzsölt politikus részérôl lehetett közönséges képmutatás is, de az sem kizárt, hogy tényleg a háta mögött szabotálták a jogszabály kihirdetését...)

A 333. sz. törvény tehát végül - legalábbis elvben - elindította a különbözô kategóriájú magyar vagyonoknak a CASBI alól történô felszabadításának folyamatát (és emellett arra is lehetôség nyílt, hogy a magyar állampolgárok kiszállítsák a Romániában maradt ingóságaikat Magyarországra). Hamarosan kiderült azonban, hogy a törvény betűje és a gyakorlat nem igen fedik egymást...

Mialatt azonban a magyar fél elkeseredett alkudozásokat folytatott a román partnerrel a magyar vagyonok felszabadítása érdekében, a román gazdasági életben alapvetô változások történtek. Az 1946. novemberi, megnyert választások után az RKP-nak a gazdasági élet irányításában is egyre nagyobb lett a súlya (bár a pénzügyi kormányzat 1947 novemberéig a neoliberálisok kezében volt). A kommunista párt súlyának növekedése jól lemérhetô a hitelpolitika és a gazdaságirányítás megváltoztatásán. 

A hitelélet újjászervezése felé az elsô lépést a Román Nemzeti Bank államosításával (1946. december 20.) tették meg. Az államosítási törvény egyrészt a neoliberális vezetés alatt álló pénzügyminisztérium fennhatósága alól a kommunista befolyás alatt álló Gazdasági Fôtanács ellenôrzése alá rendelte a Román Állami Bankot, másrészt kiterjesztette annak ellenôrzési jogát az összes bankra és hitelintézetre, valamint bármely olyan ipari vállalatra, amely egy hitelintézettôl kölcsönt kapott. A magánbankok aktív hitelnyújtó szerepét megszüntették, feladatuk a Román Állami Bank és a hiteligénylôk közötti közvetítésre szűkült. 

A kommunista párt 1947 elején a nemzetgyűlés elé terjesztette az Ipari Hivatalok felállításáról szóló törvénytervezetét. A tervezet - mely tulajdonképpen a Román Állami Bank államosítása folytatásának tekinthetô - hangsúlyozta, hogy a hivatalok a kapitalista gazdaság szerkezetében működnek, az iparvállalatok magántulajdonban maradnak, nincs szó kisajátításról, államosításról. Azt is kimondta, hogy a vállalatok veszteségei, illetve nyereségei a hivatal csatornáin, az iparág érdekeinek megfelelôen kerülnek elosztásra. A vállalatok tulajdonosai részt vehetnek az egyes hivatalok igazgatótanácsi ülésein, de az állam képviselôivel szemben kisebbségben vannak. Mindent összevetve, az ipari hivatalok fölállítása a magánvállalatok állami ellenôrzését volt hivatott szolgálni.

A jogszabálytervezetet a romániai GYOSZ és a kormánykoalíció egyik tagja, a neoliberális párt élesen támadta, ezért azt ideiglenesen visszavonták, azonban az ipari és kereskedelmi minisztérium átalakítása után gyakorlatilag változatlan szöveggel terjesztették a nemzetgyűlés elé, amely azt - a történelmi pártok képviselôinek ellenszavazatával - 1947. május 24-én elfogadta. Az év végéig 14 ipari hivatalt állítottak föl, melyhez mintegy 750 vállalat, az egyes iparágak kapacitásának kb. 80%-a tartozott. Természetesen az ipari hivatalok ellenôrzésük alá vonták a még külföldi kézben lévô nagyobb vállalatokat is. Az ipari hivatalok létrehozása már az államosítás egy sajátos formájának tekinthetô, ugyanis egyfelôl a vállalati részvények szabad adásvétele megszűnt, másfelôl pedig a hivatalok döntöttek az azonos termékcsoportot elôállító vállalatok termelési, értékesítési tevékenységérôl, gyakorlatilag a teljes termelési folyamatot ellenôrizték, ráadásul miközben az irányítás az állam kezébe került, a magánvállalat vezetôjét tették felelôssé a termelés folytatásáért.¹⁰⁶ Ezért aztán a magánvállalatok vezetôi kénytelenek voltak megtanulni a gúzsba kötve táncolás művészetét...

A hitelélet fölötti ellenôrzés 1947 ôszén tovább szigorodott, ugyanis a Groza-kormány elhatározta a pénzintézetek kényszer-fuzionáltatását és néhány nagybank keretébe történô "tömörítését".¹⁰⁷ Medgyessy Béla, a bukaresti kereskedelmi kirendeltség vezetôje még október 5-én értesítette a külügyminisztériumot arról, hogy információi szerint az irányított gazdálkodásra való áttérés jeleként a román hatóságok össze fogják vonni a bankokat, a visszaleszámítolási hitelben részesülôk számát 24-ben fogják korlátozni, amelybôl 8 állami és 16 magántôkével működô lesz - köztük a kolozsvári Erdélyi Bank.¹⁰⁸ (Gyöngyössy István információja szerint a román illetékesek az addig a Népi Szövetség érdekeltségébe tartozó Transylvania Bankot kívánták fenntartani Erdélyben, talán ezzel magyarázható, hogy korabeli lapinformációk szerint 1947. október 18-án a erdélyi magyar pénzintézetek Kolozsváron értekezletet tartó vezetôi elhatározták, hogy a Transylvania Bank vezetésével egy magyar bankkonzorciumot hoznak létre.)

1947 ôszén néhány pénzintézetet fölszabadítottak a CASBI-zár alól, bár 1948 elején több kisebb bank (Szatmári Kereskedelmi Bank, Erdélyi Kereskedelmi Bank stb.) még mindig CASBI-felügyelet alatt volt. Meg kell jegyeznem, hogy a magyarországi pénzügyi szakemberek információi szerint a CASBI-zár alá helyezett észak-erdélyi pénzintézetek egy része (például: a kolozsvári székhelyű Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank, valamint szatmári, váradi és marosvásárhelyi fiókjai) a második világháború után gyakorlatilag már nem fejtett ki üzleti tevékenységet, a zárlattól függetlenül vegetált, a tisztviselôiket is csak nagy nehézségekkel tudták fizetni.

A fölszabadult pénzintézetek vezetôinek, tulajdonosainak nem csak a kényszerfuzionáltatáson keresztüli esetleges felszámolás veszélyével kellett szembenéznie, hanem azzal is, hogy a magas infláció, majd az 1947. augusztus 15-i pénzügyi stabilizáció (a pénzreform alapján 20 ezer régi lej ért 1 újat) a saját tôkéjüktôl úgyszólván megfosztotta az intézeteket. Ráadásul a Román Állami Bank a magyar pénzintézetek csak egy részének, például az Erdélyi Banknak, a Bihar megyei Takarékpénztárnak, a Mezôgazdasági Banknak biztosított visszaleszámítolási hitelkeretet. (Ez utóbbi esetében azonban az történt, hogy az RSZDP kolozsvári tagozata - mely egyébként döntô részben magyarokból állt - 1947 szeptemberében megegyezett az Angol-Magyar Bank megbízottaival, miszerint ha a pénzintézet romániai érdekeltségeinek 25%-át átengedi a párt gazdasági szervének, cserébe a szociáldemokraták elérik, hogy a Mezôgazdasági Bank és Takarékpénztár, valamint a Bihar megyei Takarékpénztár részére a Román Állami Bank visszaleszámítolási hitelt adjon...¹⁰⁹)

Nem voltak sokkal könnyebb helyzetben azok a kisebb vállalatok (elsôsorban észak-erdélyi, ill. romániai fizikai vagy jogi személyek tulajdonai) sem, amelyek 1947 vége felé fölszabadultak a zár alól. Gépi berendezéseik (részben a második világháború alatti nagyarányú elhasználódás következtében) igen rossz állapotban voltak, sok helyen az alkatrész-utánpótlás okozott komoly gondokat. Nagy nehézséget okozott a forgótôkehiány is, mivel a pénzügyi stabilizáció elôtt átvett árukészletek ellenértékét a Szövetkezeti Központ zárolt számláról fizette be, ahonnan a kiutalások csak igen nehézkesen folytak. Mindemellett az engedélyezett árkalkuláció sok esetben nem fedezte a tényleges elôállítási költségeket sem. (Például az Indumin Cukoripari Rt. termelési önköltsége kb. 45 lej/kg volt - a hivatalosan megállapított ár azonban 36 lej.) Ezekrôl a nehézségekrôl már 1947 elején tájékoztatta a magyar külképviselet a budapesti külügyminisztériumot: "A romániai gyáripar jelenlegi rendkívül súlyos helyzetének legfôbb oka az, hogy a vállalatok a nyersanyagokat nagy részben, a munkások részére természetben adandó élelmiszereket pedig teljes egészükben a feketepiacról kénytelenek beszerezni, termelvényeik legalább 80%-át viszont a nyersanyagok hónapokkal ezelôtt megállapított hivatalos, maximált ára alapján kötelesek átadni egyes állami szerveknek és testületeknek (ekonomátok¹¹⁰, szövetkezetek, hadsereg, jóvátétel stb.) [...] A szabadforgalom részére fennmaradó árucikket a vállalatok vezetôsége a feketepiacon, napi áron adja el. A maximális és a napi árak közti különbözet mint illegális haszon a vállalat könyveiben viszont nem szerepelhet."¹¹¹ (Megjegyezzük, hogy 1946-47-ben a nagyipar viszonylag kedvezôbb helyzetben volt, mint a közép- és kisipar, mivel központi nyersanyag-kiutalásban, hitelekben - ha korlátozott mértékben is -, de részesülhetett. A közép- és kisipari vállalatok azonban - melyek az elôbbi "kedvezményben" nem részesültek - kapacitásuknak csupán 20-40%-át tudták kihasználni, egyre növekvô részük pedig a különbözô rendelkezések miatt, ha nem is állította le termelését, lassan teljesen eladósodott.)

Visszatérve a magyar-román tárgyalásokra, 1947. november elején, a tárgyalások megkezdése elôtt két, talán némi optimizmusra is okot adó esemény történt: egyfelôl november 5-én a nacionalista regáti politikusok képviselôjét, Gh. Tătărescut elmozdították a külügy élérôl, és a tárcát 7-én a "moszkovita" kommunista politikus, Ana Pauker vette át. Ugyancsak 5-én a Monitorul Oficialban közzétett 1439/1947. sz. minisztertanácsi jegyzôkönyv megszüntette a CASBI-t addig felügyelô Román Összekötô Bizottságot, és azt a miniszterelnökség irányítása és ellenôrzése mellett, a békeszerzôdést végrehajtó minisztériumi bizottság keretébe utalták, vezetésével Simion Oeriut bízva meg. (Gyöngyössy egyik jelentésében úgy vélte, ez utóbbi változásnak azért van nagy jelentôsége, mivel azáltal, hogy a miniszterelnökség keretében fog működni a CASBI, "nyomatékosabban érvényesülhet Groza miniszterelnök úr e kérdésben mindenkor tanúsított jóindulata".¹¹² Az egyébként rendszerint jól értesült, éles szemű Gyöngyössy csak két lényeges dolgot nem vett vagy nem akart (?) észre venni: Grozának a folyó ügyekre - így a magyar-román vitás kérdések megoldására - már koránt sincs akkora befolyása, mint a választások elôtt, ráadásul a kommunista Oeriu korábban is mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar vagyonok tényleges felszabadítása ne, illetve minél késôbb történjék meg...)

A magyar optimizmust azonban igencsak lelohaszthatta a magyar-román kulturális egyezmény körüli vita, alkudozás, ugyanis a román tárgyalófél teljesen merev volt, és minden magyar javaslatot elutasított. Bár az aláírás elôtti hetekben a külügyminisztérium politikai osztálya felhívta a figyelmet arra, miszerint fel kell használni ezt az alkalmat is arra, hogy a CASBI-kérdésben további elôrelépések történjenek¹¹³, erre mégsem került sor, sôt a vitás kérdésekben a magyar fél meghátrált, és ennek következtében - a román fél által "kiüresített" kulturális egyezmény mellett - csak egy jegyzôkönyv¹¹⁴ aláírására került sor Bukarestben, melyben a felek vállalták, hogy a problémák (többek közt a CASBI-kérdés) rendezésére három hónapon belül magyar-román vegyesbizottságok fognak alakulni. 

Groza 1948. január végén viszonozta Dinnyés Lajos miniszterelnök novemberi látogatását. Ekkor a két kormány képviselôi elhatározták, hogy a függô kérdések rendezésének gyorsításacéljából február 10-ét jelölik meg a vegyes bizottsági tárgyalások idôpontjául. Február elején Szebenyi Endre belügyi államtitkár vezetésével bizottság utazott le Bukarestbe, ahol 12-én megállapodtak arról, hogy az egyes kérdések rendezésére 10 albizottságot hoznak létre. 

Az albizottságok többsége február 21-én meg is kezdte működését; április elejére nagyobb része befejezettnek nyilvánította munkáját és jegyzôkönyvbe foglalta a tárgyalások eredményeit. A X. számú bizottság kivételével azonban (amelyik a határkövek felállításával foglalkozott) az albizottságokban a lényeges kérdésekben alig tudtak megállapodásra jutni, ezért magyar részrôl - a február 12-i jegyzôkönyvnek megfelelôen - a Budapesten összeülô fôbizottság át akarta utalni a vitatott kérdéseket. A románok azonban ebbe nem voltak hajlandók belemenni, hanem ragaszkodtak ahhoz, hogy a tárgyalási anyagot ismét utalják vissza a - most már teljhatalommal felruházandó - szakbizottságok elé. A magyar fél kénytelen-kelletlen meghajolt a románok makacssága elôtt, és négy új szakbizottságot állítottak fel. A IV. számú szakbizottság foglalkozott a CASBI-val és a restitúciós kérdésekkel.¹¹⁵ A szakbizottságoknak eredetileg június 13-ig kellett volna összeülniük, azonban - nem véletlenül - a románok a IV. sz. szakbizottság tárgyalásainak megkezdését igyekeztek elhúzni. Idôközben ugyanis mind a magánpénzintézetekkel, mind a nem állami iparvállalatokkal kapcsolatban további radikális lépések történtek.

1948. február 3-án megjelent a bankok "fuzionáltatásáról" vagy felszámoltatásáról szóló törvény, mely kimondta az összes bankszerű üzleti tevékenységet folytató társaságok cégének hivatalból történô törlését. A törölt társaságoknak - melyek még egy rövid ideig folytathatták tevékenységüket - 20 napon belül kérniük kellett az újbóli bejegyzésüket. Mindazoknak a pénzintézeteknek, amelyeknek az újbóli bejegyzését elutasították, a kényszerfelszámolása május 1-ével vette kezdetét. A felszámolót az érdekelt társaság megkérdezése nélkül a Román Állami Bank mellett működô Bankkúria nevezte ki. A jogszabály ezen intézkedései alól kivették azokat a pénzintézeteket - köztük az Erdélyi Bankot és a Transylvania Bankot -, amelyek visszaleszámítolási hitelre voltak jogosultak, és betéteiket a Minisztertanács garantálta. Mivel félô volt, hogy a két - valamelyest még magyar jellegű - bank kivételével a többi magyar pénzintézetet fölszámolják, sôt attól is tartani lehetett, hogy román részrôl befejezett tények elé állítják a magyar felet, sürgôs intervencióra volt szükség. Kapóra jött, hogy a magyar-román vegyes bizottság I. sz. albizottsága, mely éppen a CASBI-kérdéssel foglalkozott, február 23-án kezdte meg tárgyalásait Bukarestben.

Az albizottság¹¹⁶ két fô kérdésben folytatott tárgyalásokat: egyfelôl a magyarországi jogi személyek (kereskedelmi társaságok, iparvállalatok, alapítványok, különbözô alapok), valamint magyar állampolgárságú fizikai személyek Romániában hátrahagyott ingósága, illetve személyi vagyona hazaszállításának kérdésében, másfelôl pedig a jogi személyek CASBI zár alá vont javainak felszabadításával kapcsolatos kérdések megoldására vonatkozólag.¹¹⁷ Az elsô kérdésben jórészt sikerült egyezségre jutni a román féllel, ám a második kérdéscsoport esetében nem tudtak dűlôre jutni. A magyar bizottság javaslatában három dolgot akart elérni: 1) a CASBI-kezelés alá vett javakban 1946. november 30. után - tehát azt követôen, hogy Szuszajkov elküldte Grozának a kérdéses levelét - bekövetkezett mindennemű értékcsökkenést, valamint az ezt megelôzôen is, a CASBI-szervek által szándékosan vagy gondatlanságból okozott értékcsökkenést egyaránt megtérítsék; 2) kérhessék a tulajdonosok a CASBI-felügyelet ideje alatt a régi részvényesek részvétele nélkül hozott bármely olyan közgyűlési határozat megsemmisítését, amely a vállalati vagyonállag elidegenítésére, vagy pedig a zárlat alóli felszabadítás utáni idôre is kiható, hátrányos ügyletek (pl. több évre történô bérbeadás) megkötésére vonatkozott; 3) a CASBI-kezelés alatt történt adóeltitkolás, egyéb illetékkihágás stb. következtében elôírandó bírságok megfizetéséért az ismét birtokba kerülô eredeti tulajdonost sem büntetôjogilag, sem anyagilag ne tehessék felelôssé.

A román bizottság azonban egyrészt arra hivatkozva utasította vissza a magyar javaslatokat, hogy a február 12-i jegyzôkönyv szerint a jogi személyek javaival kapcsolatos kérdéseket csupán a természetes személyek javaira vonatkozó összes kérdés megoldása után fogják letárgyalni. Másrészt ugyanazzal az argumentációval jöttek elô, mint egy évvel korábban Ion Cristu Bolgár Elek elôtt: a kártalanítás "nem minôsíthetô jogosnak, tekintettel a háborús körülményekre és a SZEB által ezen javak adminisztrálására vonatkozólag ránk rótt kötelezettségre, melyért a román állam nem tehetô felelôssé, miért is a javak abban az állapotban bocsátandók vissza, amelyben az átadás alkalmával találtatnak".

Ezek után nem maradt más hátra, mivel április 17-én befejezettnek nyilvánították a tárgyalásokat, hogy az albizottság is a magyar-román fôbizottság elé terjessze a tárgyalási anyagot...

Mialatt az albizottságok Bukarestben tárgyaltak, március 10-én a magyar pénzintézetek és vállalatok kérdésének megtárgyalására Nyárádi Miklós pénzügyminiszter és Antos István államtitkár vezetésével újabb delegáció utazott a román fôvárosba. A tárgyalások eredményeként román részrôl ígéretet tettek arra, hogy a magyar érdekeltségű pénzintézetek és vállalatok tekintetében nem fogják kész helyzet elé állítani a magyar kormányt, és hogy a részletkérdések megbeszélését egy április elején Bukarestben összeülô szakértôi bizottságra bízzák.¹¹⁸ Egyébiránt a magyar-román szakértôi tárgyalások megkezdése elôtt az érdekelt budapesti pénzintézetek között az a nézet alakult ki, hogy - tekintettel arra, miszerint működési lehetôséget valószínűleg csupán egy pénzintézet számára lehet megszerezni -, a többi intézet a fennálló folyó üzletével ebbe a megmaradó intézetbe olvadjon bele. A kényszereladást mindenképp el kellene kerülni, mivel az adott intézet a tényleges értékének csupán a töredéke volna elérhetô, ugyanis egyedüli vevô csak a román állam lenne.¹¹⁹

1948. április 14-én Kemény György pénzügyminisztériumi államtitkár, és Tauszk György, a Gazdasági Fôtanács titkárságának elôadója ideiglenes megállapodást kötött a román kormány megbízottaival. Eszerint a kényszerfelszámolás alól kiveszik a brassói Általános Hitelbankot (részvényeinek 84%-a volt a magyar állam tulajdonában), amely kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi és szatmárnémeti fiókjaival együtt tovább működik. A brassói bank visszaleszámítolási hitelt kap a Nemzeti Banktól, és jogosult kezességi levelek kibocsátására, valamint állami garanciával rendelkezô takarékbetétek elfogadására. Az összes többi romániai pénzintézet - amelyek részvényeinek legalább fele a magyar állam tulajdonában vannak - fuzionál. Az elkövetkezô hetekben eldôlt, hogy a kolozsvári székhelyű Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank lesz az, amelybe beleolvad a Szatmár vármegyei Takarékpénztár, a Marosvásárhelyi Takarékpénztár, a Szatmár vármegyei Közgazdasági Bank és Takarékpénztár, valamint a Temesvári Leszámítoló Bank Rt., a fiókintézeteikkel együtt. A brassói Általános Hitelbankkal ellentétben azonban a kolozsvári Leszámítoló és Pénzváltó Bank visszaleszámítolási hitelt nem élvezett, és fiókjai sem lehettek, tehát a normális banki működést alig-alig lehetett fönntartani. Azokat a pénzintézeteket, amelyekben a megállapodás idején 50%-nál kisebb volt a magyar állam tulajdonosi aránya¹²⁰, a román hatóságok felszámolták.

Az ideiglenes megállapodás - hatálya az "általános román bankrendezésig" (vagyis az elôbb-utóbb bekövetkezô államosításokig) terjedt - megkötése tulajdonképpen felemás sikernek tekinthetô. Miközben ugyanis felcsillantotta a reményt, hogy a magyar pénzintézetek nagyobb része megmenekül a felszámolástól, nem volt tekintettel arra, hogy a CASBI-gondnokok két pénzintézet tulajdonosi arányait egyoldalúan megváltoztatták. (Az Erdélyi Bank részvényeit legalább a tulajdonosok adták el, igaz, ez is sértette a magyar állam érdekeit...) Emellett a budapesti Angol-Magyar Bank nagyváradi érdekeltségei (a Bihar megyei Takarékpénztár Rt., a kolozsvári Mezôgazdasági Bank és Takarékpénztár Rt., valamint a Marosvásárhelyi Leszámítoló Bank Rt. - csak az ingatlanaik értéke mintegy 26 millió lej volt) az 1948. áprilisi megegyezéskor nem került bele az államosítási törvény hatálya alól kivonandó magyar bankok körébe, ugyanis abban a pillanatban még 50%-nál kevesebb volt a magyar állami tulajdoni hányada a pénzintézetben. Az egyezmény aláírása után néhány héttel azonban a kincstár megszerezte a bank tulajdonának 93%-át. Utólag tehát a romániai affiliációira is ki kellett volna terjeszteni a megállapodás hatályát, a magyar hatóságok azonban - bár a Pénzintézeti Központ felhívta a külügyminisztérium figyelmét az ügyre! - semmit sem tettek annak érdekében, hogy megmentsék a pénzintézeteket a felszámolástól...

Április 29-én a pénzintézetek után a nagyobb vállalatokat is államosították Magyarországon, tehát - a magyar érvelés szerint - ezután romániai érdekeltségeik sem tekinthetôk kapitalista vállalatoknak, hanem immáron "a magyar dolgozók tulajdonába" került vállalatok vagyonáról van szó. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az érvelés az ugyancsak államosításokra készülô román elvtársakat nem hatja meg...

Miközben a magyar pénzintézetek megmentése állt az elôtérben, azalatt a magyar vállalatok CASBI-zár alóli feloldása igen-igen vontatottan haladt. A román hatóságok mindent elkövettek, hogy valamilyen mondvacsinált ürüggyel megtagadják a zár alóli felszabadítást. Jól példázza ezt a Pannonia Kender- és Lenipari Rt. börvelyi telepének esete is. A börvelyi vállalat CASBI-zár alóli feloldását a román hatóságok egy névtelen feljelentésre hivatkozva tagadták meg, ugyanis a följelentô személy azt állította, hogy a Pannonia Rt. fôrészvényese, a Magyar Általános Hitelbank "közismerten német érdekeltségű vállalat". Ráadásul az anyavállalat által benyújtott, a magyarországi SZEB által kiadott, az elôbbi állítást cáfoló igazolását sem voltak hajlandóak elfogadni...¹²¹ 1947 végén az egyedüli magyarországi érdekeltség, mely fölszabadult a CASBI-felügyelet alól, és amely normálisan dolgozott, az az Indumin Cukoripari Rt., illetve két gyára, a botfalusi és marosvásárhelyi cukorgyárak voltak (1952-ben együttes értéküket 6 millió dollárra becsülték). Egy 1948. január közepi kimutatás¹²² szerint néhány további vállalatot (például a Dermata Bôrgyárat, a brassói Gumigyárat, a bukaresti Palma Gumigyárat) is feloldottak a román hatóságok a felügyelet alól. 

1948 elején már annyira reménytelennek látszott a magyarországi érdekeltségek helyzete, hogy a külügyminisztérium politikai osztálya azt javasolta Vas Zoltánnak - az MKP egyik befolyásos vezetôjének, abban az idôben a Gazdasági Fôtanács fôtitkárának -, hogy a jóvátételi tartozások törlesztésére a Szovjetuniónak fel kell ajánlani a romániai magyar vagyont. (Erre volt precedens is: a Petrozsényi Kôszénbányák Rt. magyarországi részvényeinek egy része a Szovjetunió tulajdonába került.¹²³)

1948. június 11-én a Nagy Nemzetgyűlés elfogadta a bank-, ipari, szállítási, bányavállalatok államosítását. Az egyes vállalatok nem egységes szempontok alapján kerültek fel az államosítandók listájára. Néhány nagy fontosságú iparágban (vas-, cukor-, villamosenergiaipar stb.) minden vállalatot államosítottak, tekintet nélkül annak nagyságára, míg a többi iparágban csak a 100 fônél többet foglalkoztatott és bizonyos gépi erôt meghaladó vállalatokat vették "a dolgozó nép tulajdonába". Az államosítás kiterjedt a külföldi tulajdonban lévô vállalatokra is. (Volt azonban egy kivétel: az ún. szovromok, a szovjet-román vegyesvállalatok esetében csupán a román tulajdonban lévô tagvállalatot államosították, a szovjet tôkerészesedést nem.) A törvény lehetôvé tette a volt tulajdonosok kártalanítását (e célból felállították az Államosított Ipar Alapja elnevezésű szervet) - csakhogy azt az illetô vállalat tiszta nyereségébôl lehetett fedezni. A kártalanítás összegébôl levonták a vállalatok évek óta felhalmozódott adósságait, a rossz vezetés nyomán elôállt veszteségeket és más egyéb összegeket. Ismerve azonban az államosított vállalatok deficitjének nagyságát (amelyet a párt tudatosan okozott a gazdaságpolitikájával!), valamint azt, hogy a késôbbiekben - amint arról a magyar vállalatok esetében még bôvebben lesz szó - a román hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy minél nagyobb adósságot mutassanak ki, nem tartom valószínűnek, hogy bárkinek is kártérítést fizettek volna...

Az 1948. június 11-i államosítások nem érték váratlanul Budapestet, hiszen az akkor már hónapok óta a levegôben lógott. (Már az 1948. áprilisi új alkotmány is leszögezte, hogy "a termelôeszközök az Állam tulajdona".¹²⁴) Bukarest azonban a magyar kormányt - többszöri ígéretek ellenére! - ekkor is kész helyzet elé állította. Emiatt a budapesti külügyminisztérium jegyzékkel fordult a budapesti román követséghez és azon keresztül kérte a román kormányt, hogy tegyen javaslatot az államosítás folytán Magyarországot ért kár megtérítésére vonatkozólag. Erre a jegyzékre azonban még csak válasz sem érkezett... Amikor ennek a jegyzéknek egy másolatát Széll Jenô követ július 2-án átadta Luka Lászlónak (Vasile Lucának),¹²⁵ és ismertette a budapesti kormány azon elvárását, miszerint a magyar érdekeltségeket ne kezeljék ugyanazzal a mértékkel, mint az "imperialista tôkeérdekeltségeket", a kommunista pénzügyminiszter azzal válaszolt, hogy nem tehettek kivételt román és idegen tôkeérdekeltség között¹²⁶, majd hozzátette még: kártalanításról csak a törvény szabta keretek között lehet szó, kivételt senkivel sem tehetnek. Végül kijelentette: "Az erdélyi magyar tôkeérdekeltségű vállalatok közönséges kapitalista vállalatok voltak, melyek a román nép kizsákmányolásából szerezték profitjukat." Ráadásul "a felszabadulás óta rablópolitikát folytattak, azonkívül a vállalatok az állammal szemben nyakig eladósodtak".¹²⁷ (A kiemelés tôlünk.) Érdekes módon az a tény nem zavarta Lukát, hogy a magyar vállalatok CASBI-gondnokok felügyelete alatt folytattak "rablópolitikát", és adósodtak el nyakig...

Bár a június 11-i törvény mind nevében, mind elsô szakaszában kifejezetten az államosítandó vállalatok közé sorolta a bankvállalatokat is, a törvény mellékletében még sem közölték az államosítandó pénzintézetek jegyzékét, sem pedig az államosítás kritériumait. Joggal feltételezhetô, hogy ebben az esetben is a román gazdaságpolitika abban az idôben tapasztalható kapkodásáról, tervszerűtlenségérôl van szó... 

A június 11-i törvény után bármikor várható volt a pénzintézetek államosítása is, ezért augusztus 5-én ismét Bukarestbe utazott Tauszk György és Kemény György. A Lukával folytatott tárgyalások eredményeképpen módosították az áprilisi (ideiglenes) megállapodást és az új megállapodást egy ún. aktajegyzékben rögzítették.¹²⁸ Ebben "a román kormány kifejezi azt az elhatározását, hogy a romániai bankokban lévô magyar állami tôkeérdekeltségekhez fűzôdô magyar érdekeket mindenképpen biztosítani fogja". Luka pénzügyminiszter tudomásul vette, hogy a magyar kormány továbbra is fenn szeretné tartani a brassói Általános Hitelbank működését. Azt is kijelentette egyúttal, hogy ha a kormány késôbbi állásfoglalása alapján ez még sem lenne lehetséges, azt a román fél közölni fogja a magyar kormánnyal. Azok a pénzintézetek, melyeknél a magyar érdekeltség az 50%-ot meghaladja - az új román banktörvénytôl eltérôen - úgy számolandók fel, hogy a magyar állami érdekeltségi hányadnak megfelelô tiszta vagyon (gyakorlatilag az ingatlanok) a két kormány megbízottai által együttesen megállapított méltányos áron kerül a román állami szervek részérôl átvételre, vagy ha ilyen megegyezés nem jön létre, a magyar államnak természetben adandók ki. Az új megállapodás az utolsó szalmaszál volt a magyar kormány számára, ám továbbra is nyitva maradt kérdés: az Erdélyi Bank (amelyben, mint tudjuk, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak a részvényeladások után is még 48%-os érdekeltsége volt), valamint a Kolozsvári Takarék- és Hitelbank (amelyben eredetileg 80%-os érdekeltsége volt a Pesti Hazai Elsô Takarékpénztárnak, mely egy törvénytelen alaptôke-emelés révén 8%-ra csökkent) nagy értékű (410 millió lej!) ingatlanai ügyében, amelyeket - a felszámolási eljárások megkezdése elôtt - egyszerűen elajándékozták a Román Munkáspártnak.¹²⁹

Augusztus 13-án megjelent a 197. sz. törvény, mely feloszlatta az összes magán pénzintézetet, köztük a még eddig "megmaradt" magyar érdekeltségeket. (A megszüntetett 24 erdélyi bank közül 8 volt magyar.) Ezentúl a pénzügyletek intézése állami monopólium lett. A törvény megjelentetésével ismét kész helyzet elé állították a magyar felet, ugyanis Luka László még július 2-án is azt közölte Széll Jenô követtel, hogy a magánbankokat nem akarják államosítani, hanem egyszerűen nem kapnak majd visszaleszámítolási hitelt és "meg fognak fulladni"...

Az ôsz elején látszólag gyökeres fordulat történt a CASBI-ügyben: 1948. szeptember 4-én megjelent a 228. sz. törvényerejű rendelet, mely megszüntette a CASBI-t. Feladatköre a pénzügyminisztérium mellett működô, CASBI-t Felszámoló Bizottságra szállt át. Csakhogy ekkorra már "elment a hajó", ugyanis az államosítások gyakorlatilag lezárták azt a folyamatot, amely a CASBI-törvénnyel kezdôdô burkolt nacionalizálástól elvezetett a nyílt államosításokig...

A magyar kormány - bár a kilátások igazán nem voltak biztatóak - továbbra sem hagyott fel azzal a törekvésével, hogy az államosítások után valamilyen mérvű kártérítést csikarjon ki a román kormánytól. 1948 szeptember elején Budapest újabb szóbeli jegyzéket küldött Bukarestbe, melyben kifejtette: "A magyar kormány a Romániában lévô érdekeltségek tekintetében - melyek a magyar társadalmasított termelôszektor vagyonának részét képezik - elfogadhatatlannak tartja a kártalanítás olyan módját, mely a magyar népvagyont a kapitalista tulajdonnal egy tekintet alá veszi."¹³⁰ (A kiemelés tôlünk.) Éppen ezért magyar részrôl azt javasolták, hogy kezdjenek tárgyalásokat egyfelôl az államosított vállalatok tôkeértékének - mint kártérítési bázisnak - a megállapításáról, másfelôl pedig a kártérítési összegnek egy hosszabb idô (10 év) alatt való megfizetésére vonatkozó egyezmény megkötésére. (Egy ilyen egyezmény megkötésére a Csehszlovákia és Bulgária közötti hasonló megállapodás szolgáltathatott volna precedenst.¹³¹)

Ezen kezdeményezés nyomán a '48 nyarán felállott IV. magyar-román vegyes szakbizottság szeptember 10-21. közti bukaresti tárgyalásainak eredményeképpen 21-én egy újabb CASBI-egyezmény¹³²aláírására került sor. Az Antos István pénzügyminisztériumi államtitkár és Jakab Sándor (Alexandru Iacob)¹³³ pénzügyminiszter-helyettes által aláírt megállapodás csupán a magyar állampolgárok javainak kivitelével kapcsolatos kérdéseket (a visszaszolgáltatás módja, a feloldott javak kivitele engedélyezésének módja stb.) tartalmazta, az államosított magyar vállalati érdekeltségek kártérítésével kapcsolatban pedig Antos külön tárgyalások megindítását javasolta a budapesti vezetésnek. Az 1948. szeptember 21-i CASBI-egyezmény ugyanakkor tartalmazott egy bizalmas kiegészítô jegyzôkönyvet is, amelyben a magyar kormány egyfelôl lemondott "a magyar állam, továbbá magyar természetes és jogi személyek tulajdonát képezô mindazon ingóságainak visszaszolgáltatásáról, amelyeket a román állam vagy hatóságai, továbbá demokratikus politikai pártok és demokratikus társadalmi szervezetek jelenleg használnak". (Tehát a magyar kormány tisztán politikai okok miatt föl sem vetette azoknak a javaknak a kérdését, amelyeket a kommunista párt és "szatellit szervezetei" idôközben "megszereztek" maguknak.) Ráadásul a magyar fél "nagylelkűen" lemondott a magyar jogi személyek (a volt magyar bankoktól a különbözô alapítványokig) még Romániában lévô ingóságainak visszaszolgáltatásáról. "Cserébe" a román kormány (II. fejezet 2/b. pontjában) kijelentette, hogy "nem tart igényt azoknak az ingóságoknak visszaszolgáltatására, amelyeket az 1944-ben Észak-Erdély területérôl nem magyar hatóságok vagy szervek hurcoltak el, de azok Magyarország területére kerültek". Ezúttal arról van szó, hogy Románia lemond az ún. "zsidóvagyon" (tehát az Észak-Erdélybôl elhurcolt és Magyarországra került, illetve Nyugatról oda visszaszállított javak) aránylagos részérôl, amelyet - az észak-erdélyi zsidóság "jogán" - addig magának igényelt Bukarest. 

Az egyezmény román szemszögbôl igen elônyös volt, ugyanis a magyarországi jogi személyek Romániában maradt ingó vagyona lényegesen meghaladta a Bukarest által igényelt ún. "zsidóvagyon" értékét. (Például a Veress Zoltán Rt. Romániában maradt dízelmotorjainak értéke 800 ezer dollárt tett ki. Egy késôbbi kimutatás szerint pedig például az Erdei Melléktermékeket Értékesítô Nemzeti Vállalat "elôdvállalatai" Romániában maradt kinnlevôségeinek értéke 1949-es áron mintegy 370 ezer forintra rúgtak.¹³⁴)

Ennek ellenére Luka pénzügyminiszter két hónappal késôbb (!) kifogást emelt a bizalmas, kiegészítô jegyzôkönyv II. fejezet 2/b. pontjában foglaltakkal szemben (bár helyettesének, Jakab Sándornak korlátlan felhatalmazása volt az egyezmény megkötésére), és az egyezmény vonatkozó pontjába egy "nem" szócskát is beiktatott. (Jakab az év végén már arra hivatkozott, hogy az ô "figyelmetlensége" folytán került a szövegbe a joglemondás...) Luka a Széll Jenôvel 1948. november 27-én folytatott megbeszélésen meglehetôsen különös argumentációval állt elô azzal kapcsolatban, hogy miért nem fogadhatja el az eredeti szöveget. Azon túl ugyanis, hogy azzal "a román reakciónak fegyvert adnának a kezébe" - mondotta - "nincs is semmi indoka annak, hogy Románia a saját javairól lemondjon". (A kiemelés tôlünk.) Majd a székely származású pénzügyminiszter - jó pókerjátékos módján - blöffölt egyet, azt állítván a magyar követnek, hogy a budapesti vezetôkkel meg is egyezett abban, miszerint az általa eszközölt módosítással ratifikálják az egyezményt.¹³⁵ (Luka meglehetôsen amatôr módon hazudott, hiszen egyfelôl Széll utólag könnyedén leellenôrizhette, hogy nem született Budapesten olyan egyezség, mint amire a pénzügyminiszter hivatkozott, ráadásul az egyezményt nem is kellett ratifikálni, az az aláírása napján lépett hatályba...).

Luka fellépése már csak azért is különösnek tűnik¹³⁶, mivel az utólagos "korrekció" - magyar szempontból - a korábbinál elônyösebb helyzetet teremtett, ugyanis - Iklódi Dezsô szerint - azzal a következménnyel kellett (volna) járjon, hogy: "ellentételként hatálytalaníttassék a magyar jogi személyek tulajdonát képezô ingó javak visszaszolgáltatásáról való lemondás..., miután e két igényrôl való lemondás junktimba van hozva."¹³⁷ (A kiemelés tôlünk.) 

1949-ben a magyar kormány gyakorlatilag már csak "utóvédharcot" folytat(ha)ott. Az év elején még tettek egy-két erôtlen próbálkozást annak érdekében, hogy a Romániában államosított magyar vállalatokért valamilyen mérvű kártérítést csikarjanak ki a román kormánytól¹³⁸ (a reményeket azok a hírek is táplálhatták, miszerint a lengyel nagykövetség föl akart lépni a Romániában élô lengyel állampolgárok államosított objektumainak kártalanítása érdekében, és Prága sem kívánja minden további nélkül tudomásul venni, hogy a mintegy 20 millió dollárra becsült vagyonát államosították¹³⁹).

A magyar kártérítési követeléseket¹⁴⁰a román hatóságok minden eszközzel igyekeztek meghiúsítani. A lehetôséget számukra az államosítási törvény azon elôírása kínálta, miszerint az esetleges kártérítési összegbôl levonandó az utólag megállapított "adócsalás"által keletkezett kár összege, valamint a tulajdonosnak a vállalattal szemben fennálló tartozásai. Emiatt a hatóságok mindent elkövettek, hogy az államosított objektumok felbecsülhetô értékét alábecsüljék. A pénzügyi ellenôrzô szervek ezért - 5 évre visszamenôleg! - akkora "adókihágást", egyéb hátralékot "találtak" az adott államosított magyarországi (vagy éppen a nyugati) vállalatnál, pénzintézetnél, amekkora csak kellett ahhoz, hogy ezáltal lehetetlenné tegyék az esetleges kártérítési igényeket. A külügy- és a pénzügyminisztériumnak 1949 folyamán számos konkrét eset jutott a tudomására, amelyek mind az elôbb említett szándékokat igazolják. Például a sepsiszentgyörgyi Klinger Textilgyárnál 200 millió lej "adócsalást" állapítottak meg, amely kitette a vállalat teljes kártérítési összegét. A kolozsvári Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank Rt.-t 1,12 millió, az ugyanebbe beolvadt kisebb pénzintézeteket mintegy 400 ezer, a Magyar Általános Iparbank kolozsvári fiókját pedig 355 ezer lej adóval, pótlékkal, illetve büntetéssel sújtották, ami minden esetben meghaladta a pénzintézetek felszámolási értékét.¹⁴¹ A nagyváradi Dreher-Haggenmacher Sörgyárra kivetett adók és bírságok ugyancsak messze meghaladták a vállalat akkori forgalmi értékét.¹⁴²

A román hatóságok más téren is igen "leleményesek" voltak. Például a CASBI Felszámoló Bizottság értékesebb ingatlanjai, kisipari felszerelései esetében, midôn az adott akta a kezébe került, azokat átadta a szakminisztériumoknak, amelyek ezeket az objektumokat "menet közben" államosították. Széll követnek ugyan Luka megígérte, hogy ezt a sérelmes gyakorlatot megszüntetik¹⁴³, annak azonban nem találtam nyomát, hogy megváltozott volna a hatóságok ezen gyakorlata...

Egy Luka pénzügyminiszterrel folytatott 1949. március eleji beszélgetésbôl úgy tűnik¹⁴⁴, a magyar kormány legalább azt szerette volna elérni, hogy az adókihágási ügyekben visszamenôleg végzett vizsgálatoknál a magyar állam tulajdonát képezô vállalatok esetében különleges elbánást csikarjanak ki, vagyis a már felvett, irreálisan magas adó- és bírságkivetési jegyzôkönyveket hatálytalanítsák. Luka azonban kerek perec kijelentette Széll Jenô követnek, hogy "a magyar állam tulajdonát képezô vállalatok is kapitalista eredetűek", és így különleges elbánásra egyáltalán nem tarthatnak igényt. Széll a beszélgetésbôl azt a következtetést szűrte le, hogy az államosítási kártérítés tekintetében Luka mereven elutasító álláspontra helyezkedik. (A bukaresti pénzügyminisztériumhoz benyújtott, a bírságok mérséklésére irányuló kérelmeket szinte minden esetben elutasították.)

Az évek óta folyó szélmalomharc hatására 1949 végén mind többen hangoztatták azt a véleményt, miszerint teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy kártérítést fognak fizetni a románok, hiszen Bukarest errôl még csak tárgyalni sem hajlandó, többek közt azért, mert "erre vonatkozólag még baráti állammal sem akar [...] precedenst"¹⁴⁵. Persze esélylatolgatáskor a politikai szempontok is megjelentek. Például a külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának az volt a véleménye, hogy: "politikai szempontból erôsen megfontolandó, hogy a tervgazdaságukat építô népi demokráciákkal szemben fellépjünk-e igényünkkel".¹⁴⁶ Hasonló megfontolásokat tartott szem elôtt a gazdaságpolitikai fôosztály 1950. január 3-i, Berei Andor államtitkárnak írott feljegyzése is: "A román vállalatokban fennálló érdekeltségünkkel kapcsolatban azonban nem lehetünk merevek és nem ragadhatjuk ki az összefüggô dolgok tömegébôl. Így felvethetôk a következô kérdések: 1) Annak idején a magyarországi kapitalisták a magyar munkások verejtékébôl kizsákmányolt összegekbôl fektettek be a [mai! - V. G.] román vállalatokba, ezzel szemben figyelembe kell venni azt, hogy ezekkel az összegekkel román vagy erdélyi magyar dolgozókat zsákmányoltak ki az évtizedek folyamán, és esetleg egyes magyarországi létesítményeiknél éppen azt az összeget használták fel, lehet az gyár, berendezés vagy luxusintézmény, amelyeket a magyar munkásság már birtokba vett. 2) A kártérítési összeg fizetése a román gazdasági életbôl esetleg olyan összeget vonna el, amely a szocializmus felé való fejlôdésben nagyon fontos tényezô lehetne."¹⁴⁷ (A kiemelések tôlünk.) Azt hiszem elgondolkodtató, hogy egy budapesti hivatal argumantációja igencsak hasonlít a Lukáéra...

1949 második felében, 1950 folyamán azonban a budapesti pénzügy-, illetve külügyminisztérium figyelmének elôterében - bár az államosított vállalatok kártérítése kérdésében továbbra is fönntartották az elvi igényt! - a még teljesen fel nem számolt két magyar pénzintézet, a brassói Általános Hitelbank Rt. és a kolozsvári székhelyű Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank Rt. ügye állt. A két pénzintézet esetében az elérendô cél az volt, hogy a felszámolási folyamat végén magyar részrôl pozitív szaldó alakuljon ki. Ez azonban igen nehéz feladatnak ígérkezett, ugyanis a román hatóságok - akárcsak az iparvállalatok esetében - mindent elkövettek annak érdekében, hogy a felszámolandó pénzintézet után ne kelljen kártérítést fizetni az érintett államnak. 

A hatóságok számtalan módját ismerték annak, hogy a két magyar bankot lehetôleg minél tökéletesebben "kifosszák", vagyis annyira lecsökkentsék azok értékét, hogy ne lehessen kártérítést fizetni a magyar államnak. Hogy ezt miként is sikerült elérni, arra lássunk néhány példát:

1949-ben a brassói Általános Hitelbank vagyonértékét a magyar pénzügyi szakemberek 8610 ezer lejre becsülték (4948 ezer lej az ingatlanok, 836 ezer lej a berendezések és 2826 ezer lej a zárolt követelések értéke), míg a kolozsvári Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank vagyonértékét 59 203 ezer lejre (ebbôl az ingatlanok értéke 57 360 ezer, a berendezések értéke 660 ezer, a zárolt követeléseké 912 ezer, a készpénz pedig 271 ezer lej volt). Ezt a vagyonértéket egy esetleges végelszámolásnál azonban több ok miatt sem lehetett érvényesíteni.

Elôször is az 1947-es pénzreform zárolta az összes pénzintézet készpénzkészletét (20 ezer régiért adtak 1 új, "stabilizált" lejt). 1948 elején a brassói pénzintézetnek mintegy 2,746 ezer stabilizált lej, a kolozsvárinak pedig 625 ezer stabilizált lej tartozása állt fenn az államosított vállalatokkal szemben, míg a Román Állami Banknál és a Szovrom Banknál 2,826 ezer, illetve 912 ezer lejnyi követelésük volt. Csakhogy a Román Állami Bank mellett működô ún. Deblokáló Bizottság csak az államosított vállalatok e két bankban lévô betéteit oldotta fel, a központi bankban meglévô zsiróköveteléseket és más diszponibilitásokat nem - bár ezt más intézetek esetében megtette! Mivel pedig a RÁB és a Bankkúria megkövetelte a tartozások kifizetését, a bankvezetés vagy arra kényszerült, hogy nagy összegű hiteleket vegyen fel (mint a brassói bank¹⁴⁸), vagy perek tömkelege zúduljon rá, mint a kolozsvári bank esetében. 

A két magyar bank nem csak az ún. régi zárolt lejek ügye miatt került igen nehéz helyzetbe, hanem a zárolt külföldi devizaköveteléseik és az ún. adókihágás ügyében is. Ami az elsô esetet illeti, a Román Állami Bank a két pénzintézet követeléseit a hivatalos árfolyam mintegy 1/6-ának megfelelô árfolyamon vette át, amibôl a brassói pénzintézetnek mintegy 400 ezer, a kolozsvárinak pedig kb. 1 millió lej vesztesége származott.¹⁴⁹ Az utóbbi "ügy"-nek az a lényege, hogy a román hatóságoknak az államosított pénzintézeteknél, vállalatoknál - irreális mértékű - adó- és illetékhátralékokat "kellett találniuk" azért, hogy az emiatt kiróható, ugyancsak irreális nagyságrendű bírsággal elejét vehessék annak, hogy a magyar (vagy egy érintett nyugati) állam kártérítési követeléssel léphessen fel. A brassói és a kolozsvári pénzintézetre emiatt 15,5 millió, illetve 1,52 millió lej adó- és illetékbírságot vetettek ki.¹⁵⁰ Hogy mennyire nevetséges volt a bírságok nagysága, azt jól mutatja, hogy a brassói bank esetében - a budapesti pénzügyminisztérium bizalmas értesülései szerint - a román pénzügyi ellenôrzô szervek az Általános Hitelbank esetében csak 1200 ezer lejt tartottak reális összegnek, míg a brassói bank vezetôinek véleménye szerint ez az összeg mintegy 200 ezer lej lett volna! (A kolozsvári pénzintézet esetében a másfél millió lej bírság egytizede sem volt indokolt.)¹⁵¹ Ennek ismeretében talán meg sem lepôdhetünk azon, hogy a brassói Általános Hitelbank 15,5 milliós bírságát végül sikerült leszállíttatni 1-1,5 millió lejre.¹⁵²

A magyar bankok teljes értékvesztését valójában nem is az elôbbi - igencsak diszkriminatív - pénzügy(?)politika okozta, hanem egy újabb jogszabály: az 1950. április 20-án napvilágot látott 92/1950. sz. rendelet, amely - kártalanítás nélkül! - államosította a városi lakásállomány egy részét. Ekkor ugyan jórészt városi bérlakásokat, a nagypolgárság lakásait, magánszállodákat államosítottak, azonban a "köztulajdonba" vett, beépített ingatlanok között volt a felszámolás alatt lévô két magyar bank, a brassói Általános Hitelbank Rt. és a kolozsvári Erdélyi Leszámítoló és Pénzváltó Bank Rt. összes ingatlana is. Ez igencsak súlyos csapást jelentett, mivel az Általános Hitelbank Rt. államosított ingatlanainak könyv szerinti értéke 4,948 millió lej, míg a kolozsvári intézeté 52 millió lej volt. Ezek után a brassói bank aktíváiban csupán néhány százezer lej értéket képviselô irodabútor maradt, vagyis gyakorlatilag teljesen elvesztette a vagyonát, sôt a Román Állami Bankkal szemben fennálló kötelezettségeinek sem tudott eleget tenni. A kolozsvári pénzintézet csupán annyiban volt jobb helyzetben, hogy megmaradt két beépítetlen telke (könyv szerinti értékük 170 ezer lej volt) és a magyarországi ingatlanai (ezek értéke a bank könyveiben 3,2 millió lej volt), valamint természetesen a csekély értéket képviselô irodai berendezései.¹⁵³

A budapesti pénzügyminisztérium véleménye szerint a kártalanítás nélküli államosítás ellentmondott az 1948. április 14-i ideiglenes megállapodás, majd augusztus 7-i (ún. aktajegyzékben rögzített) egyezmény rendelkezéseinek. Ennek ellenére az 1950. június 7-i tárcaközi értekezleten az az álláspont fogalmazódott meg, hogy ugyan a 92. sz. rendelet az 1948-ban rögzített egyezmények szellemiségével nem áll összhangban, ám a külügyminisztérium nem tart kívánatosnak erre vonatkozó lépést tenni a román kormánynál.¹⁵⁴ (Ez az álláspont azért is tűnik különösnek, mert még a Román Állami Bank egyik magas rangú vezetôjének is az volt a véleménye, hogy ugyan a román hatóságok a magyar bankok államosított ingatlanait semmiképp sem fogják visszaadni, ám az 1948-as kormányközi tárgyalásokon történt megállapodások alapján a magyar állam nyugodtan igényelhetné, hogy az adott bankban való részesedése erejéig kárpótlásban részesüljön.¹⁵⁵) A két pénzintézettel kapcsolatos tennivalókat már korábban is eltérôen ítélte meg a pénzügy- és a külügyminisztérium. 1950-51-ben ugyanis a pénzügyminisztérium hiába hívta fel többször a külügyminisztérium figyelmét arra, hogy diplomáciai lépések szükségesek ahhoz, hogy a brassói és kolozsvári magyar pénzintézetekkel szembeni román lépésekkel szemben érdemi lépések sohasem történtek.¹⁵⁶

Köztudomású, hogy a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje - többek közt - a klasszikus hidegháború korszakát is jelentette. Ennek megfelelôen a két szembenálló ideológiai/katonai táboron belül létezô feszültségeket mind a két fél igyekezett elfojtani. Többek közt Kelet-Közép-Európában ezen ok miatt a két szomszédos "népi demokrácia" vezetôi, Rákosi és Gheorghiu-Dej kénytelenek voltak a szônyeg alá seperni a meglévô nézeteltéréseket, problémákat. 

A pénzügy még 1950 decemberi feljegyzésében¹⁵⁷ azt javasolta a külügynek, hogy a Csorba-tói egyezményhez¹⁵⁸ hasonlóan globálisan rendezzék a kérdéseket, míg a külügy az egyes kérdések szakvonalon, illetve diplomáciai úton külön-külön történô rendezését javasolta Berei Andor államtitkárnak. 

A közeli tárgyalásokra való elôkészületet többek közt az is jelezte, hogy a pénzügyminisztérium, valamint a Pénzintézeti Központ 1952-ben, illetôleg 1953 elején több összesítést is készített, amelyben megpróbálták tételszerűen felmérni a magyar és a román követeléseket. Így például 1952 augusztusában a budapesti pénzügyminisztérium részletes kimutatása¹⁵⁹ szerint a következô követelések álltak fenn Romániával szemben:

a) A magyar állam tulajdonát képezô különbözô közületek, valamint különbözô intézmények, ingatlanok értéke 3,1 millió dollárt tett ki.¹⁶⁰

b) Magyar állampolgárságú fizikai személyek Észak-Erdélyben maradt különbözô felszerelései, gépi berendezéseinek értéke mintegy 1,622 ezer dollár volt. 

c) Magyar természetes és jogi személyek 1940-44 közt vásárolt, kifizetett, ám le már nem szállított különféle áruk és kölcsönadott berendezési tárgyak összértéke 1,160 ezer dollár. 

d) Magyar természetes és jogi személyeknek mintegy 1,171 ezer dollárnyi különbözô követelései maradtak fenn romániai természetes és jogi személyekkel szemben. 

e) A pénzügyminisztérium nyilvántartása szerint összesen 176 magyar érdekeltségű ipari és kereskedelmi vállalat volt a második világháború végén Erdélyben, melyek összértéke - 1943. december 31-i mérlegadatok szerint - 1943-as hivatalos MNB-árfolyamon átszámítva - kereken 40 millió dollár. 

f) A Petrozsényi Kôszénbánya Rt.-ben - a Szovjetuniónak átadott részvények után - maradt magyar részvények értéke 11,202 ezer dollár. 

g) A romániai magyar bankérdekeltségekrôl hiányzott a részletes összeállítás, csak annyit lehetett tudni, hogy a felszámolás alatt álló két magyar pénzintézet (a brassói és a kolozsvári) vagyonának értéke kereken 60 millió lejre tehetô. (Egy 1948. márciusi kimutatás azonban tételesen felsorolta a magyarországi nagybankok romániai érdekeltségű ingatlanainak értékét. Ez 1948-as árfolyamon összesen 1,660 ezer dollárt tett ki.¹⁶¹)

h) Erdélyi, magyar érdekeltségű, helyi érdekű vasutak értéke minimum 414 ezer dollár.

i) A második bécsi döntés után Észak-Erdélybe szállított, és 1944 után is ott maradt keskeny vágányú gördülôanyag értéke mintegy 2,880 ezer dollár.

j) A MÁV észak-erdélyi, 1940-44 közt végrehajtott invesztíciójának értéke: 95,255 ezer dollár.¹⁶²

Mindezen kategóriák összértéke, nem számítva a felszámolás alatt lévô két erdélyi pénzintézetet: 156,804 ezer dollár.

Anélkül, hogy az összes, eddig megtalált ilyen jellegű összesítést itt ismertetnénk, azt leszögezhetjük, hogy a magyar követelések nagyságrenddel meghaladták a román ellenköveteléseket.

A Pénzügyminisztérium Nemzetközi Fôosztálya egyik, 1952. november 3-i feljegyzésében¹⁶³ olvashatjuk, hogy "elôreláthatólag november közepén pénzügyi tárgyalások indulnak meg" a két ország között. Erre azonban - egyelôre még ki nem derített okok miatt - még sem került sor. Az viszont teljesen egyértelműen látható az ebben az idôben készült feljegyzésekbôl, hogy ekkor már a budapesti vezetés lemondott arról a reményérôl, hogy bármilyen csekély kártérítést ki tud csikarni a román félbôl, ugyanis a fenti feljegyzés is egyértelműen "nullszaldós" megoldást tükrözött, vagyis - a Csorba-tói csehszlovák-magyar egyezményhez hasonlóan¹⁶⁴ - minden korábbi követelésrôl történô kölcsönös lemondást.

A kétoldalú tárgyalásoknak 1953. január 15-én kellett volna megkezdôdniük, de ismét halasztás történt, végül 1953. február 10-én kezdte meg az Antos István pénzügyminiszter-helyettes vezette magyar delegáció tárgyalásait Bukarestben. Antos elôzô nap ismertette Emanuel Vinea pénzügyminiszter-helyettessel, a román delegáció vezetôjével a magyar javaslatot. Ebben a két ország kölcsönösen lemond többek közt az 1945. április 4. elôtt egymással szemben keletkezett bárminemű követelésekrôl (ennél a kategóriánál a románoknak volt nagyobb mennyiségű követelésük velünk szemben az ún. Biz-kölcsön miatt, amely értéke azonban nem érte el a 250 ezer aranydollárt), valamint "a jelenleg tulajdonukban álló, az 1945. április hó 4. napján a másik állam területén volt és ma is ott lévô ingatlanokról, vállalatokról, vállalati érdekeltségekrôl és ingó vagyontárgyakról..." Hatályon kívül helyezik az 1948. április 14-i ideiglenes megállapodást, és lemondanak mindazokról a követeléseikrôl és igényeikrôl, amelyek "ingatlanaik, vállalataik, vállalati érdekeltségeik, értékpapírjaik vagy egyéb ingó vagyontárgyaik állami tulajdonba vételébôl, kisajátításából, elkobzásából vagy ezekkel kapcsolatos egyéb hasonló intézkedésekbôl kifolyólag a jelen Egyezmény hatályba lépése elôtt keletkeztek".¹⁶⁵ A magyar tervezetnek ezt a részét a románok el is fogadták, vitát tulajdonképpen csak az ún. keskeny nyomközű gördülôanyag, és az orsovai MFTR-ingatlanok (melyeket évek óta a Sovromtransport nevű szovjet-román szállítási vállalat használt) kérdése okozott. Vinea a tárgyaláson kijelentette, nem tartják indokoltnak, hogy az utóbbiak az MNK tulajdonában maradjanak, és a magyar fél nyilvánítsa ki, hogy az Észak-Erdélyben lévô keskeny nyomközű gördülôanyag kérdését lezártnak tekinti - vagyis lemond róla. Erre azonban a magyar fél nem volt hajlandó. A delegáció vezetôje, Antos István ki is fakadt: ha lemondanak még a keskeny nyomtávú vasúti anyagok visszaszolgáltatásáról is, "ez az egyezmény véleményem szerint semmi más, mint magyar részrôl egyoldalú lemondás jogokról, követelésekrôl, igényekrôl". Majd még megjegyezte: "Akármelyik tételét vesszük elô ezeknek a román igényeknek, mi hasonló magyar igényeket tudunk támasztani, sôt [...] ezek az igények sokszorosan meghaladják a Román Népköztársaság által támasztható igényeket."¹⁶⁶ (A kiemelések tôlünk.) A román fél azonban mereven ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarok mondjanak le a fenti két követelésükrôl is, ráadásul új javaslatot terjesztett elô: éspedig az 1945 elôtti követelésekrôl kölcsönösen lemondanak - a Román Nemzeti Bank, a posta és a vasút követeléseit azonban fönn akarják tartani. Hogy ez csupán taktikázás volt a részükrôl, az pár nappal késôbb teljesen nyilvánvalóvá vált: Vinea bejelentette a már csomagoló Antosnak, hogy Gheorghiu-Dej döntése alapján hajlandóak az eredeti magyar javaslathoz visszatérni az 1945 elôtti követelésekrôl való lemondás tekintetében - de "cserébe" a magyarok is mondjanak le a keskeny nyomtávú gördülôanyagról. Ezt természetesen a magyar delegációvezetô nem fogadhatta el, ezért február 26-án a delegáció dolgavégezetlenül indult haza. (A vita közben Antos joggal hányta Vinea szemére: "Hogyha olyan alapon, ahogy azt a [román] elvtársak javasolják, az egyezményt aláírnánk, hazamennénk, és megkérdeznék, hogy mit hoztam, azt tudnám mondani, hogy lemondtam minden [magyar] igényrôl, és fennmaradt minden, ami román igény."¹⁶⁷

Budapesten az elkövetkezô hónapokban több megbeszélést is folytattak a pénzügyi szakértôk a magyar-román pénzügyi és gazdasági kérdések rendezése tárgyában. Május végén a román külügyminisztérium útján újabb javaslat érkezett Budapestre. Eszerint a román fél az eredeti magyar javaslatot elfogadja - csupán a keskeny nyomközű gördülôanyag tekintetében ragaszkodik a korábbi álláspontjához. Ekkora azonban megváltozott a korábbi magyar álláspont: a pénzügyminisztérium június 3-i, a minisztertanács titkársága számára készített elôterjesztésében¹⁶⁸ ugyanis már azt javasolta, hogy lényegében fogadják el az újabb román ajánlatot. 

1953. június 26-án ismét találkozott a két delegáció Bukarestben. Ekkor már olyan "elôzékeny" volt a magyar fél, hogy például még a ki nem szállított CASBI-tételek (a Magyarországra áttelepedett magyar állampolgárok Romániában maradt ingóságairól van szó) kiszállításáról is lemondtak! A magyar egyezmény-tervezetet¹⁶⁹ a román fél - egy kisebb változtatással, miszerint az egyezmény hatálya nem terjed ki az 1951. január 21-i, a vasúti gördülôanyagok kölcsönös visszaszolgáltatására vonatkozó egyezményre¹⁷⁰ - lényegi változatás nélkül elfogadta, és így 1953. július 7-én Antos István és Emanoil Vinea pénzügyminiszter-helyettesek aláírták az MNK és az RNK között "függôben lévô egyes pénzügyi és gazdasági kérdések végleges rendezése" tárgyában készült egyezményt.

Az egyezmény aláírásával - látszólag - lezárul a két ország közt oly sokáig húzódó vagyonjogi vita. Csakhogy a román fél halogató magatartása miatt az ún. CASBI-tételek Magyarországra történô kiszállítása elhúzódott az ötvenes évek végéig, bár amint 1954-ben az egyik feljegyzésben fogalmaztak: "az ügy lezárása politikai szempontból is kívánatos volna".¹⁷¹ Ugyancsak vitára adott okot a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kolozsvári ingatlanainak az ügye is. Mindezek a kérdések azonban már apróságnak tűnnek ahhoz képest, hogy az 1953-as egyezményben mekkora vagyonkomplexumról mondott le a Rákosi-, illetve Nagy Imre-kormány képviselôje...

Az 1945-tôl fennálló vagyonjogi vita (melyet némi leegyszerűsítéssel nevezhetünk CASBI-kérdésnek is, bár szerintem ennél többrôl van szó) az 1953. júliusi egyezmény megkötésével gyakorlatilag lezáródott, hiszen még ha maradtak is vitás kérdések (például a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kolozsvári ingatlanainak ügye), azok csekély súlyuk miatt nem hatottak igazán zavarólag a két ország kapcsolatára. 

Milyen következtetéseket lehet levonni a fenti vitával kapcsolatban? 

Egyfelôl véleményem szerint nem kétséges, hogy a korabeli magyar média által "magyarbarátként" népszerűsített Petru Groza miniszterelnöksége idején a magyar vagyonokkal kapcsolatban gyakorlatilag a korábbi jobboldali ("reakciós") kormányok politikája folyt tovább. (Ez a sajátos kontinuitás nem csak a CASBI-kérdésben mutatható ki, hanem például a magyar szövetkezetekkel vagy a csíki magánjavakkal kapcsolatban is.) Hogy a baloldali koalíció ezen a téren alig különbözik jobboldali elôdeitôl, már a korabeli politikusok egy részének is feltűnt. (Lásd a tanulmány mottóját.) Meg kell azonban jegyezzem, hogy nem lehet összemosni a miniszterelnök és kormánya jó néhány miniszterének, illetve a koalíciós pártok egynémely vezetô politikusának a magyar vagyonokkal kapcsolatos álláspontját. Groza - számos egykorú forrás egybehangzó állítása szerint - jóindulatot tanúsított a fenti kérdésben, csakhogy igen szűk volt a mozgástere: nem csak a saját pártja (az Ekésfront) nem támogatta - "magyarbarát" - elképzeléseit, hanem a kormánykoalíció ténylegesen legerôsebb pártja, az RKP vezetôi sem. Sajátos módon az az RKP, amelyik 1944 ôszétôl a magyar kisebbség legkövetkezetesebb támogatójának hirdette magát (és részben az is volt), az önálló magyar gazdasági intézményrendszerrel kapcsolatban ugyanolyan sovinisztának bizonyult, mint - teszem azt - a Maniu-párt.

Másfelôl a magyar kormánynak igazából akkor lett volna komoly esélye arra, hogy a magyar javak felszabadítását elérje, ha vagy határozott szovjet támogatással rendelkezett volna (Moszkva azonban - amint azt a határvita esetében is bebizonyította - a két ország vitájában a románokat támogatta), vagy ha a békeszerzôdésbe bele tudta volna venni a magyar javak visszaadásának kötelezettségét. (Erre tett is kísérletet a magyar békedelegáció Párizsban, ám próbálkozása kudarcba fulladt.) Csakhogy még ha esetleg a békeszerzôdés után heteken belül föl is oldották volna a magyar vagyonokat a zár alól, a problémák egy része (jogtalan tulajdoni átruházás stb.) továbbra is a viták forrása maradt volna. 

1948-tól, miután államosították a már fölszabadított - vagy még mindig CASBI-zár alatt lévô! - vállalatokat, pénzintézeteket, a magyar kormány már csak utóvédharcot tudott folytatni, és mindössze azt próbálta elérni, hogy valamilyen - akár jelképes - kártérítést kicsikarjon a román kormánytól. Bukarest azonban nem akart precedenst teremteni (ámbár Csehszlovákia-Bulgária viszonylatában sor került kártérítésre!), ezért mereven elzárkózott minden magyar kárpótlási próbálkozás elôl. Ebben a helyzetben Budapest csak két dolgot tehetett: vagy "magasabb politikai érdekekre" való hivatkozással lemond minden követelésünkrôl, vagy hallgatólagosan fenntartja követeléseinket - kivárván azt az idôt, amikor ezzel még elôállhatunk. 

A magyar vezetés az elôbbi mellett döntött, és föláldozott mindent a "szocializmust építô tábor" oltárán. A "végsô megoldáshoz" (vagyis ahhoz a döntéshez, hogy minden követelésrôl lemondanak) azonban fokozatosan jutottak el. Elôször "csak" az 1948-ban államosított magyar vállalatok miatti kártérítés kérdésében váltak engedékennyé, majd a két - egyébként felszámolás alatt lévô - magyar bank ügyében tanúsítottak nemtörôdöm-politikát. Végül aztán az 1953-as tárgyalások során még az ún. keskeny vágányú gördülôanyag tárgyában is engedékenyekké váltak - vagyis föladtak mindent. A vagyonjogi vita kapcsán mindazonáltal igencsak elgondolkodtató, hogy ami a nemzeti érdekeket illeti, a Román Munkáspárt a különbözô tárgyalásokon sokkal határozottabban, keményebb álláspontot mutatott a vélt (vagy valós) nemzeti érdekek védelmében, mint a Magyar Dolgozók Pártja a magyar érdek képviseletében...

A reformer Nagy Imre-kormány az 1953 nyarán aláírt egyezményt követôen jó néhány hónapig valószínűleg abban a hiszemben élt, hogy a két ország kapcsolatait zavaró tényezôk közül a legjelentôsebbet felszámolták, és ettôl fogva harmonikusabbá válik a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közti viszony. Nem kellett sok idônek eltelnie, hogy kiderüljön: a fenti remények illúziónak bizonyultak...

-------------

* A tanulmány az Összehasonlító Európai Kisebbségkutatások Intézete számára

¹ A Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottságának 1945. decemberi jelentésébôl. MSZP Politikatörténeti Intézete Levéltára (továbbiakban: PIL), MSZDP Külpolitikai Osztálya iratai, 283. fond, 12/82. ô. e. 130.

² Magyarországon egyedül Lipcsey Ildikónak jelent meg évekkel ezelôtt egy rövid dolgozata a CASBI-kérdésrôl, ám annak megírása elôtt érzésünk szerint a szerzô túl kevés levéltári anyagot nézhetett át, ezért fordulhat elô, hogy számos pontatlanság, tévedés, téves következtetés található írásában. (Lipcsey Ildikó: CASBI: az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Felügyelô Pénztár működése Romániában (1945-1948). = Regio, 1992/3. 76-89.) Eddigi ismereteink szerint Romániában 1990 óta nem jelent meg az általunk kutatott témával foglalkozó tanulmány.

³ Halász Sándor: Az erdélyi magyar bank- és hitelélet. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1938 (szerk. Kacsó Sándor). Braşov - Brassó, A Brassói Lapok kiadása, 1937. 149. 

⁴ A törvénynek az a lényege, hogy a törlesztésre képtelen kisegzisztenciák adósságának 50-70%-át az állam elengedte, a fennmaradó részt pedig hosszúlejáratú kölcsönné alakította át. Az emiatt súlyos veszteségeket elszenvedô pénzintézetek állami támogatásban részesültek - amibôl azonban a kisebbségi intézetek kimaradtak.

⁵ A Pénzintézeti Központnak egy 1940-es kimutatása tételesen felsorolja az észak-erdélyi magyar jellegű pénzintézetek listáját, illetve vázolja az 1920-1940 közti helyzetét. Az összeállítás lelôhelye: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Gazdasági Levéltár, GYOSZ-iratok, Z 213, 91. csomó.

⁶ A Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.-t gr. Bethlen István csoportja támogatta, a pénzintézet volt a magyarországi pénzügyi támogatások csatornája. Lásd: Bárdi Nándor: A Keleti Akció. 2. rész. (Az erdélyi magyar intézetek támogatása) = Regio 1995/4. 13-14. 

⁷ Az adatokat lásd: Részvénytársasági Pénzintézetek a Romániához csatolt területen 1938-ban. M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1940 (Statisztikai kéziratos közlemények, X. sz.), valamint az 5. jegyzetben hivatkozott kimutatást.

⁸ Bányai Ernô: Az erdélyi magyar ipar tizenyolcéves romániai útja. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1938 (szerk. Kacsó Sándor). Bra?ov - Brassó, A Brassói Lapok kiadása, 1937. 134-5.

⁹ Lásd: Iparvállalatok a Romániához csatolt területen 1938-ban. M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1940. (Statisztikai kéziratos közlemények, VII. sz.)

¹⁰ Egy 1951. szeptemberi pénzügyminisztériumi feljegyzés szerint a magyar állam 1940 és 1944 között 17 millió pengôs beruházást végzett a nagybányai bányákba. PüM-irattár, sz. n. (Fülöp Mihály gyűjtése.)

¹¹ MOL Gazdasági Levéltár, a Pénzügyminisztérium (PüM) Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, XIX-L-1-k, 109. doboz, 0.02344/62/1.

¹² A CASBI-jogszabályokat a továbbiakban a külügyminisztérium román adminisztratív irataiban (a továbbiakban: román admin.) található "CASBI-ra vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye" című összeállításban található fordításokból idézzük. MOL Jelenkori Gyűjtemény, XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó.

¹³ Orosz--román fegyverszüneti egyezmény. Józsa Béla Athenaeum kiadása, Kolozsvár 1945. 5.

¹⁴ Fenti intézkedésekhez hasonlók az elsô világháború alatt is történtek, amikor többek közt az antant országokban fölállították az ún. "kivételes háborús intézkedéseket" - "exeptional war measures".

¹⁵ A Romanizáló Államtitkárságnak (melyet a fordulat után természetesen megszüntettek) a hatáskörét kezdetben az ipari, kereskedelmi és bányászati államtitkárság vette át.

¹⁶ Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap rövidítése.

¹⁷ Lásd Demeter Béla 1944 végén készített beszámolóját az EMGE kolozsvári központja számára. PIL, Simó Géza-hagyaték, 937. fond, 11. ô. e.

¹⁸ Az MNSZ kolozsvári jogvédô irodájában felvett jegyzôkönyvek alapján a korabeli magyar MNSZ-lapok számos konkrét esetrôl számolnak be. A CASBI azonban túllépte a saját rendeletét is. Az MNSZ jogügyi bizottságához beérkezett jelentések szerint ugyanis például olyan román állampolgárságú magyarokra is kiterjesztették a CASBI-törvény hatályát, akik az állandó lakhelyüket sohasem hagyták el; akiknek a hozzátartozója a román hadseregben (!) hôsi halált halt; akik katonai behívóval voltak távol; vagy akik azért voltak a lakhelyüktôl távol, mert munkatáborba hurcolták ôket. Lásd: MOL, a Külügyminisztérium rezervált TÜK-iratai, Románia (a továbbiakban: román TÜK), XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, Demeter anyag ("A CASBI-rendelet és az erdélyi magyarság".)

¹⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, Demeter anyag, 1112.

²⁰ 1946 május elején Nékám Sándor, a Magyar Politikai Misszió vezetôje errôl a kérdésrôl akként vélekedett, hogy a román fegyverszüneti szerzôdés nem a Romániában található magyar vagyonok elkobzását mondja ki, hanem kizárólag azok megôrzése tekintetében rendelkezik. "A vagyonbiztosító a biztosított vagyon érdekében megfelelô gondossággal köteles eljárni és gestiójáról [ügyvezetésérôl] végül feltétlenül el kell számolnia. Helyzete azonos azzal a személlyel, akit az angolszász jog az »alien property custodian« neve alatt ismer, és akinek jogait és kötelezettségeit széles angolszász és nemzetközi judikatúra határozta meg." (MOL román admin., XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó, 84/pol.-1946.)

²¹ MOL KüM Békeelôkészítô Osztály iratai, XIX-J-1-a, 60. doboz, IV-133. csomó, 51/res/Be.-1945.

²² MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n.

²³ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 2771/pol. A magyar állampolgárok számát tekintve egyébként különös módon igencsak nagy szórásokat találtunk. Egy helyen 4000-re, máshol 8-9000-re, sôt, 12-14 ezerre teszik a szakemberek a CASBI-törvénnyel érintett magyar állampolgárok számát. Ennek e feltűnô különbségnek az okát még tovább lehetne elemezni, azonban ez túlságosan elvinne eredeti célunktól. Az adatokat lásd: Revízió, vagy autonómia? Iratok a romániai magyar kapcsolatok történetérôl 1945-1947. (Gyűjtötte, a bevezetô tanulmányt írta: Fülöp Mihály, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta: Vincze Gábor), Bp. 1998. Teleki László Alapítvány, 372. p. (A továbbiakban: Iratok, 1998.), valamint MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó sz. n. (Adalékok a CASBI-tárgyalásokhoz. Feljegyzés, 1947. április 8.), 4127/pol.-1947. (Drotleff Zoltán, a PüM Külföldön Károsultak üo. tanácsosa becslése), valamint uo. 3991/pol.-1947.

²⁴ A Pénzügyminisztérium irattárában található GYOSZ-anyag, sz. n. (Fülöp Mihály gyűjtése.)

²⁵ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1947.

²⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, sz. n. (Iklódi Dezsô 1949. január 7-i feljegyzése Berei Andor számára.)

²⁷ PIL, az MKP Külpolitikai Osztálya iratai, 274. fond, 10/73. ô. e., 40-42. 

²⁸ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, Demeter anyag, 1059. 

²⁹ Iratok, 1998. 110-111. 

³⁰ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 34/pol.-1946.

³¹ A fisa szó szerint személyi adatlapot jelent, itt politikai nyilvántartó lap. 

³² MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 1136/pol.-1946.

³³ Iratok, 1998. 219. 

³⁴ Iratok, 1998. 222., valamint MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, Demeter anyag, 1155-1157.

³⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 19. doboz, 16/b. csomó, 1070/Bé.-1946. [A püspök az 1946. január 28-i, Petru Grozának írott levelében is szóvá teszi a CASBI-sérelmet. Erre a levelére azonban a miniszterelnöktôl még csak választ sem kapott... A levelet közli: P. Szôke János (szerk.): Márton Áron (a szerzô kiadása). Tirol 1988. 441-450.]

³⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 36. doboz, 23/g. csomó, 32 446/945.

³⁷ MOL román admin., XIX-J-1-k, 18. doboz, 16/b. csomó, 31 991/pol.-1945.

³⁸ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n., 1945. december 4-i feljegyzés.

³⁹ Iratok, 1998. 69-76.

⁴⁰ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 1152/pol.-1946.

⁴¹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 36. doboz, 23/g. csomó, 106 103. sz.

⁴² Arra is akadt példa, hogy egy illetôt - aki 1945 nyarán visszautazott Kolozsvárra, hogy a jogtalanul CASBI-zárlat alá vett vállalatának felszabadítását elérje - mondvacsinált ürüggyel letartóztatta a Siguranta (a román állambiztonság), és hónapokig fogva tartotta, miközben többször is értésére adták a tulajdonosnak, hogy azonnal kiengedik, ha lemond a gyáráról! Végül az illetônek sikerült megszöknie és Magyarországra jutnia - gyára pedig továbbra is zár alatt maradt... Lásd: MOL, román admin., XIX-J-1-k, 36. doboz, 23/g. csomó, CASBI-kezelés alá vett magyar vagyonok csomó, Beregszászy István levele Gyöngyösi János külügyminiszterhez.

⁴³ A Bizottság munkájában a pénzügy-, a külügy-, az ipari, kereskedelmi, földművelésügyi minisztérium, az MNB, a GYOSZ, a Jóvátételi Bizottság, a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara megbízottai, valamint az erdélyi magyarság képviselôjeként Demeter Béla, a Békeelôkészítô Osztály szakértôje vett részt. 

⁴⁴ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/g. csomó, 46/pol.-1947. A bukaresti magyar külképviselet Kolozsvárról származó információi szerint 1947 elejéig a következô esetek váltak ismeretessé a városban: 1) A Vasipari Rt., valamint a Ravag Rt. (mindkettô fémipari üzem) magyar állampolgárságú tulajdonosai részvényeinek felét engedték át egy román csoportnak. 2) A Napochemia Rt. román állampolgárságú tulajdonosa (dr. Stern Vilmos, a Bolyai Egyetem tanára) ugyancsak a részvényei felét; a Rendor Bôrgyár Rt. román állampolgárságú tulajdonosai 50, majd késôbb még további 25% részvényt; az Elba (faipari üzem) román állampolgárságú tulajdonosa ugyancsak a részvényei felét engedte át egy román érdekeltségnek.

⁴⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n.

⁴⁶ Iratok, 1998. 80.

⁴⁷ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 153/pol.-1946.

⁴⁸ 1945. júniusa és 1947. júniusa között a lej értéke mintegy a harmadára csökkent, a bankjegykibocsátás üteme - politikai okok miatt - az utolsó hetekben felgyorsult.

⁴⁹ Az esetek nagy többségében a néhány tucat alkalmazottal dolgozó fűrészüzemek tulajdonosai "felejtkeztek el" a zárolt vállalatuk bejelentésérôl.

⁵⁰ MOL Gazdasági Levéltár, PüM Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, XIX-L-1-k, 109. doboz, 0.02344/62/1.

⁵¹ Az ugyancsak a Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár Egyesület érdekeltségébe tartozó Szatmár vármegyei Gazdasági Takarékpénztár Rt., valamint a Leszámítoló és Hitel Bank Rt. romániai érdekeltségei esetében a Magyar Politikai Misszió valamilyen úton-módon meg tudta hiúsítani azt, hogy a magyarországi intézetek affiliációi alaptôke-emeléssel román kézbe kerüljenek. (Ennek azonban az lett az ára, hogy ezek a bankok csak 1948 elején szabadultak fel a CASBI-ellenôrzés alól...) Lásd: MOL román admin., XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó, R.696/1947/HJ, valamint román TÜK, XIX-J-1-j, 23. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1948., és 4/pol.-1948. 

⁵² MOL román admin., XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó, sz. n., 1947. március 28-i feljegyzés.

⁵³ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1948., és Iratok, 1998. 353-359. 

⁵⁴ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 373/pol.-1948. (A Magyar Acélárugyár kolozsvári vállalatának esete.)

⁵⁵ Más információk szerint eredetileg 40%-ot ruháztak át, majd késôbb csöndben még további 21%-ot. (Lásd: MOL, miniszterelnökség általános iratok, XIX-A-1-j, 128. doboz, 8933/47. sz.) Ez valószínűleg téves adat lehet, mivel mind a Pénzügyminisztérium, mind a Pénzintézeti Központ iratanyagában található jelentések szerint 51-52%-os részvénytöbbséget szerzett a román csoport. (MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 172/res.-4/1948., valamint Iratok, 1998. 128-130.)

⁵⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, Példatár, valamint MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1948.

⁵⁷ Az informátor Böszörményi Sándor volt, aki a két világháború közt az erdélyi GYOSZ vezetôje volt, majd 1946-ban az MNSZ egyik gazdasági szakembere. 

⁵⁸ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1948., valamint 6/pol.-1948.

⁵⁹ Iratok, 1998. 321-323., valamint MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 6/pol.-1948.

⁶⁰ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 153/pol.-1946.

⁶¹ A kiszálló tisztviselôk azt kívánták, hogy a tulajdonosok minden esetben számlákkal, adásvételi szerzôdéssel igazolják ingóságuk tulajdonát, mert csak azokat a tulajdonokat oldották fel, amelyeket ily módon igazolni tudtak. Persze a CASBI-tisztviselôk - ahogy az egyik korabeli beszámolóban olvasható - "kellô formában tudomására hozták a tulajdonosnak, azt is, hogy megfelelô sperc [sáp, megvesztegetés - V. G.] esetén másképpen is elintézhetik" az ügyet. Lásd: MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n. (Iklódi Dezsô 1947. április 28-i jelentése.)

⁶² MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 208/pol.-1946.

⁶³ Iratok, 1998. 270. 

⁶⁴ Iratok, 1998. 269. 

⁶⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 216/pol.-1946.

⁶⁶ Gyöngyössy 1947 elején is azt jelentette, hogy "Nyilvánvaló [...] az a tendencia, hogy a románok részérôl kedvezôbb módon intézzék a magyar állampolgárok javainak zárlat alól való felszabadítását, mint az ún. vélelmezett ellenségekét." (MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 3/pol.-1947.)

⁶⁷ A magyar állam, és a magyar állampolgárok javainak esetében a feloldást a CASBI-igazgatóság állásfoglalása alapján Oeriu rendeli el, míg a román állampolgárok vagyona tekintetében az elôbbi végsô fórumok elôtt szerepet kapnak a helyi CASBI szervek és egy külön véleményezô bizottság is.

⁶⁸ A november 13-i Népszava azonban mintegy leleplezi laptársát, mivel hozza az MTI közleményét. A távirati iroda közli ugyanis, hogy a Reuter Irodától nem származhat a Szuszajkov-levél, ugyanis a nyugati hírügynökség kizárólagos magyarországi terjesztôje az MTI, márpedig hozzájuk a fenti anyag nem érkezett be... A szociáldemokrata napilap egyébként az egyedüli országos napilap, amely nem közöl részleteket az ominózus levélbôl.

⁶⁹ "A Román Összekötô Bizottság 1946. október 29-én kelt 26106. sz. leirata alapján, amelynek tekintetbe vételével már közöltük a következô utasításokat, tekintetbe véve továbbá I. Z. Szuszajkov vezérezredes 1946. október 12-én kelt 1212/S. sz. alatt kibocsátott és az abszentisták, valamint a magyarok [sic!] tulajdonát képezô vagyonok szabaddá tételére vonatkozó levelét, amely szerint »beszüntetendô az akármilyen nemzetiségű, román állampolgárságú deportáltak tulajdonát képezô vagyonok leltározása és identifikálása«, ezennel tudomására hozzuk, hogy a rendelkezés úgy értelmezendô, hogy fenti leirat keltétôl, tehát 1946. október 29-étôl kezdôdôleg azok a javak, amelyek leltározása és azonosítása be lett szüntetve, tulajdonosaik szabad rendelkezésére állanak..." (A kiemelés tôlünk.)

⁷⁰ Szabadság, 1946. november 23. (Groza ismét hazudott, ugyanis semmiféle intézkedés nem történt a kisparasztok földtulajdonának fölszabadítására...)

⁷¹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 224/pol.-1946.

⁷² Iratok, 1998. 277.

⁷³ Iratok, 1998. 282.

⁷⁴ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 1946. december 27-i jelentés. (Az iktatószám a megsérült iraton nem olvasható!)

⁷⁵ Szuszajkov levelében figyelmeztet arra, hogy a hatóságok különösen figyeljenek oda nehogy rejtett olasz vagy német érdekeltségeket is felszabadítsanak.

⁷⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 1947. január 5-i jelentés. (Az iktatószám a megsérült iraton nem olvasható!)

⁷⁷ MOL román admin., XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó, 2/pol.-1947.

⁷⁸ Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy Gyöngyössy eleve kijelentette: a magyar kormány csak a magyar intézmények és állampolgárok javainak visszaadásáról kíván tárgyalni, a "vélelmezett ellenség" ügyét - mely román állampolgárok ügye és így román belügy - csak figyelemmel kíséri, emellett pedig az ún. gestióval kapcsolatos felelôsség kérdését nem feszegette, pedig a pénzügyminisztérium Külföldi Javak Osztályának a megbeszélések megkezdése elôtt az volt az álláspontja, hogy "a magyar tárgyalódelegációnak igen nagy súlyt kell helyeznie a magyar vagyonokban bekövetkezett károkért emelendô kártérítési igények érvényesítésére". (A PüM irattára, 203.151/1946. IV/b. Fülöp Mihály gyűjtése.)

⁷⁹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 18/pol.-1947.

⁸⁰ A nézeteltérés amiatt keletkezett, hogy azokat a személyeket, akik a 2. bécsi döntés után a trianoni Magyarország területére költöztek - és azelôtt román állampolgárok voltak -, nem akarták azon kedvezô elbánásban részesíteni a zárolt javaik visszaszolgáltatása kapcsán, mint azokat, akik 1940. augusztus 30. elôtt is magyar állampolgárok voltak. Gyöngyössy értesülései szerint az elôbbi kategóriába tartozó érdekeltek ügyeiben a CASBI "kivétel nélkül kedvezôtlen döntést hoz, azon az alapon, hogy az illetôk nyilvánvalóan politikai bűnösök, [!] mert különben visszatértek volna Romániába." (MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 27/pol.-1947.)

⁸¹A CASBI egyik vezetôje, P. Tarhon azt állította egy tanácskozáson, hogy 1947. áprilisáig mintegy 20 ezer vagyont mentettek fel a zár alól, csakhogy azt is bevallotta, csupán elvi döntés született, a végrehajtása még nem kezdôdött el... (MOL román admin., XIX-J-1-k, 38. doboz, 23/j. csomó, sz. n. Összefoglaló az 1947. április 2-án Groza miniszterelnöknél a CASBI-vezetôség és az MNSZ képviselôinek jelenlétében megtartott értekezletrôl.)

⁸² MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n. Hernád István 1947. március 29-i jelentése a romániai útjáról.

⁸³ MOL román admin., XIX-J-1-k, 33. doboz, 23/d. csomó, sz. n.

⁸⁴ Kezdettôl fogva volt azonban egy kényes kérdés, melyet a magyar delegáció nem akart megbolygatni: a szorosan vett CASBI-anyagon kívül álló, ún vélelmezett ellenség kategóriájába esô román állampolgárok ügye, melynek tárgyalásától elôre tudható volt, hogy a román hatóságok mereven elzárkóznak.

⁸⁵ A delegációnak több olyan személy is tagja volt, akik a korábbi vagy a késôbbi vagyonjogi tárgyalásokon részt vettek (többek közt Gyöngyössy István, a követség ideiglenes vezetôje, Hernád István a pénzügy-, Vitányi Béla az igazságügy-, Warga Gerzson és Takácsy Miklós a külügyminisztérium részérôl, valamint Torday Lajos az MNB-tôl).

⁸⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 38. doboz, 23/h. csomó, feljegyzés a CASBI-tárgyalás 3. ülésérôl, 1947. április 28.

⁸⁷ Groza népes delegáció kíséretében 1947. május 2-5. közt tárgyalt Budapesten.

⁸⁸ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, sz. n. (Gyöngyössy István 1947. május 3-i, Bolgár Elekhez írott levele.)

⁸⁹ Iratok, 1998. 326-331.

⁹⁰ A Pénzügyminisztérium Külföldön Károsultak Ügyosztálya eleve elfogadhatatlannak tartotta a magyar javaslatot, mivel az volt a véleménye, hogy túl "puha" a megfogalmazás. (PüM irattára, 1947. június 10-i feljegyzése Gyöngyösi János külügyminiszter számára. Fülöp Mihály gyűjtése.)

⁹¹ Lásd Fáy-Halász Gedeon követségi titkár május 3-i, telefonon leadott jelentését. MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 2016/pol.-1947.

⁹² A földművelésügyi minisztérium 1949-es nyilvántartása szerint mintegy 5800 személy rendelkezett 50 hektár alatti birtokkal, melyek összterülete meghaladta a 31 ezer hektárt. Ennek értékét az FM-ben mintegy 36 millió forintra becsülték. 50 hektárnál nagyobb földtulajdonnal 62 egyén rendelkezett, birtokuk összterülete több mint 27 ezer hektár volt, összértéküket 33 millió forintra taksálták. Lásd: MOL Gazdasági Levéltár, PüM nemzetközi jogi fôosztály iratai, XIX-L-1-k, 225. doboz, sz. n. (Az 1945-ös földreform magyarellenes végrehajtására bôvebben lásd a Magyar Kisebbség 1996/4. számában közölt tanulmányunkat. (Gazdaságpolitika vagy kisebbségpolitika? Az 1945-ös romániai földreform a Groza-kormány kisebbségpolitikájának tükrében.)

⁹³ A törvény tulajdonképpen a két fôhatóság: a neoliberálisok által vezetett pénzügyminisztérium és a kommunisták által uralt ipari és kereskedelmi minisztérium közti pozícióharc egyik állomása volt. A törvény következményeképpen a Gheorghiu-Dej vezette ipari és kereskedelmi minisztérium (újabb nevén nemzetgazdasági minisztérium) megkapta többek közt az ár- és bérügyek, valamint a külkereskedelem irányításának jogát.

⁹⁴ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 37. doboz, 23/g. csomó, 107/pol.-1947.

⁹⁵ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 131/pol.-1947.

⁹⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 132/pol.-1947.

⁹⁷ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 137/pol.-1947.

⁹⁸ Ugyancsak erre utal a Gyöngyössy június 10-i jelentése is. Luka László - a pártvezetés egyik erôs embere - ugyanis kijelentette a magyar diplomáciai képviselet vezetôjének, hogy "Groza miniszterelnök komoly balfogást követett el", amikor ígéretet tett a magyar delegáció elnökének, Bolgár Eleknek arra, hogy a magyar állampolgárok CASBI ügyére vonatkozó eljárást fogják alkalmazni a román állampolgárságú magyarokkal szemben is. Az elutasítást azzal indokolta, hogy "A magyar államnak nincs joga arra, hogy ekképpen román belügyekbe avatkozzék [...], és hiba volt Grozától, hogy ezt a beavatkozást vissza nem utasította." (MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 105/pol.-1947.)

 ⁹⁹ PIL 274. fond, 10/73. ô. e., 288/pol/res.-1947.

¹⁰⁰ Iratok, 1998. 341. 

¹⁰¹ Dej és Pătrăşcanu kifogásait a Protocollal szemben lásd: MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 140/pol.-1947.

¹⁰² Iklódi az augusztus 7-i jelentésében megjegyzi, hogy Laufer talán ellenszolgáltatást remélve olyan elôzékeny vele a megbeszéléseken...

¹⁰³ A kolozsvári népbírósági perekrôl lásd Nékám Sándor 1946. április 14-i jelentését, és a vonatkozó jegyzeteket. Iratok, 1998. 174-182.

¹⁰⁴ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 152/pol.-1947.

¹⁰⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 37. doboz, 23/g. csomó, 187/pol.-1947.

¹⁰⁶ Réti Tamás: A román tervgazdaság kialakulása 1944-1956. I. rész (gépelt kézirat). Bp. 1986. 149. (A szerzô tulajdonában.)

¹⁰⁷ Magyarországon ekkor már megtörtént a nagybankok államosítása (a törvényt 1947. szeptember 29-én fogadta el az országgyűlés), ezért az ezt követô tárgyalásokon a magyarországi érvkészlet kiegészülhetett azzal, hogy a magyarországi érdekeltségű erdélyi pénzintézetek (értéküket a pénzügyminisztérium illetékesei 1948 februárjában mintegy 8 millió dollárra becsülték) már nem "kizsákmányoló tôkések" tulajdonai, hanem a "a népi demokratikus magyar állam" vagyonáról van szó. (MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20 doboz, 23/d. csomó, 900/pol.-1948.) 

¹⁰⁸ MOL román admin., XIX-J-1-k, 2. doboz, 3/c. csomó, sz. n.

¹⁰⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20 doboz, 23/d. csomó, 4/pol.-1948.

¹¹⁰ Az ekonomátok a vállalatok, intézmények saját alkalmazottait élelemmel ellátó szervezetek, melyek elsôsorban a központi elosztásba nem kerülô termékeket szerezték be. Az 1947. augusztus 15-i pénzreform után megszűntek.

¹¹¹ Az 1947. januári követségi jelentést idézi: Réti, 130. 

¹¹² MOL román admin., XIX-J-1-k, 36. doboz, 23/g. csomó, 21/pol.-1947.

¹¹³ Iratok, 1998. 380. 

¹¹⁴ Iratok, 1998. 390. 

¹¹⁵ A román fôbizottság az agráringatlanok kérdésérôl, illetve a földreform okozta sérelmekrôl - a korábbi megállapodásokkal ellentétben - ekkor már tárgyalni sem volt hajlandó.

¹¹⁶ A Benedek Jenô népjóléti minisztériumi osztályfônök, és Hernád István pénzügyminisztériumi miniszteri tanácsos vezette bizottságnak jórészt azok a szakemberek voltak a tagjai, akik az 1947. áprilisi tárgyalásokon is részt vettek (többek közt Vitányi Béla, Takácsy Miklós, Torday Lajos).

¹¹⁷ Lásd az I. sz. albizottság jelentését, és mellékleteit. MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 133/biz.gazd.-1948.

¹¹⁸ A külügyminisztérium Értesítôje, 1948. április. 139. 

¹¹⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-48.

¹²⁰Egy 1948-as kimutatás szerint csupán a temesvári Leszámítoló Bank Rt.

¹²¹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 36. doboz, 23/g. csomó, 750/FO.

¹²² MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 6/pol.-1948.

¹²³ A második világháború után a Petrozsényi Kôszénbánya Rt. részvényeinek 19,2%-a (mintegy 2,272 ezer db részvény) a Salgótarjáni Kôszénbánya Rt. és az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kôszénbánya Rt. tulajdonában volt. 1947 februárjában az államkincstár megvásárolt a két cégtôl 1,732 ezer db részvényt, és továbbadta a Szovjetuniónak a jóvátételi tartozások törlesztéseképpen. (MOL Gazdasági Levéltár, PüM Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, XIX-L-1-k, 109. doboz, 0.02344/62/1.

¹²⁴ A Román Népköztársaság Alkotmánya. Népi Demokrácia Frontja kiadása. Bukarest 1948.

¹²⁵ A székely származású vezetô kommunista politikus nevét 1945-48 közt a magyar sajtó - elég következetlenül - hol Luka Lászlónak, hol Luca Lászlónak írta, majd 1948-tól egyre gyakrabban román helyesírással Vasile Lucaként. A mai román szakirodalom következetesen román helyesírással használja a nevet.

¹²⁶ Még az áprilisi tárgyalásokon Luka tett egy olyan ígéretet - melyet az ideiglenes megállapodásban is rögzítettek -, miszerint "a román kormány Magyarország érdekeit mint baráti állam fogja figyelembe venni, és esetleg elôzetesen letárgyalni", de ezt sem tartotta be - csakúgy, mint számtalan korábbit.

¹²⁷ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 81/pol.-1948.

¹²⁸ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, sz. n. (Tauszk György 1948. augusztus 9-i átirata Antos Istvánnak.)

¹²⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 172/res.-4/1948. (Az "ajándékozásról" értesítették Gerô Ernô közlekedésügyi minisztert is, ám úgy tűnik, a magyar "testvérpárt" nem tartotta érdemesnek ez ügyben közbelépni...

¹³⁰ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 219/res.-4/1948.

¹³¹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 11775/49. (1950. január 3-i feljegyzés Berei Andor számára.)

¹³² MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, sz. n.

¹³³ A kolozsvári magyar-zsidó származású illegalista kommunista politikus Jakab Sándor nevét, miután kinevezték pénzügyminiszter-helyettesnek, és ezáltal a sajtó nyilvánossága elé került, következetesen román helyesírással írta a romániai magyar sajtó is.

¹³⁴ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 131/pol.-1948., és Gazdasági Levéltár, PüM Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, XIX-L-1-k, 225. doboz, sz. n.

¹³⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 131/pol.-1948. 

¹³⁶ 1949. február 9-én Luka azzal indokolta Széll Jenônek a bizalmas jegyzôkönyv szövegének utólagos módosítását, hogy a bizottság egyik román tagjának indiszkréciója folytán "a helybeli zsidó szervezet" (a Demokrata Zsidó Népközösség bukaresti szervezete?) tudomására jutott, és az az ügybôl "nagy tüzet csinált", panaszával elment egészen a bukaresti szovjet nagykövetségig. Hogy Luka ezen állítása mennyire fedi a valóságot, egyelôre nem tudom. (Széll jelentését lásd: PIL 276. fond, 65/212. ô.e.)

¹³⁷ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 463/biz.-1949.

¹³⁸ A budapesti esélylatolgatás közben 1949 elején a külügyminisztérium politikai osztályán még az az ötlet is fölmerült, miszerint az egyetlen - idôközben ugyancsak államosított - komolyabb értéket képviselô magyarországi román vállalatot, a Steaua Magyarországi Kôolaj Rt.-t kompenzációs célokra kellene fölhasználni. Csakhogy ez azért is illuzórikus elképzelés volt, hiszen a Magyarországon található román ipari, kereskedelmi érdekeltségek értékben valahogy úgy aránylottak a romániai magyar érdekeltségekhez, mint a magyarországi románok létszáma az erdélyi magyarság létszámához... 

¹³⁹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 26481/1948., és román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 16/b. csomó, 98/pol.-1948.

¹⁴⁰ 1949 áprilisáig a Pénzügyminisztérium Külföldön Károsultak Ügyosztályához 89 bejelentô részérôl érkezett kárbejelentés. Az államosított magyar vagyonok összértéke 1943. december 31-én 330 268 ezer pengô volt.

¹⁴¹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 5617/gaz.pol/biz/1949.

¹⁴² MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, sz. n. (Iklódi Dezsô 1949. február 17-i feljegyzése.)

¹⁴³ MOL román admin., XIX-J-1-k, 13. doboz, 10/a. csomó, 45/pol.-1949.

¹⁴⁴ MOL román admin., XIX-J-1-k, 6. doboz, 4/e. csomó, sz. n. (Iklódi Dezsô 1949. március 8-i feljegyzése.)

¹⁴⁵ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, sz. n. (1949. október 28-i feljegyzés).

¹⁴⁶ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 36/49.

¹⁴⁷ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, 11775/49.

¹⁴⁸ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/d. csomó, 029275. sz. (A Pénzügyminisztérium 1950. november 24-i átirata a Külügyminisztérium számára.)

¹⁴⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b. csomó, TS-17-42. 

¹⁵⁰ Feltűnô, hogy a kisebb vagyonértékkel bíró brassói bankra jóval nagyobb bírságot róttak ki, mint a kolozsvárira. (Feltételezésem szerint - melyet elszórt utalások is megerôsítenek -, a román hatóságoknak az lehetett a céljuk, hogy az egyik bankot úgymond végképp padlóra küldjék...)

¹⁵¹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/d. csomó, 029275 sz. (A Pénzintézeti Központ 1950. október 25-i jelentése a pénzügyminisztérium IV. fôosztálya számára.)

¹⁵² MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b .csomó, 361/biz/1949.-7.

¹⁵³ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/d. csomó, 021730.

¹⁵⁴ MOL Gazdasági Levéltár, XIX-L-1-k, PüM Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, 225 doboz, 03527-biz-50.

¹⁵⁵ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35 doboz, 23/d. csomó, 029275. sz. (Tompa Sándor, a MÁHB brassói megbízottjának levele a bank budapesti titkárságának.)

¹⁵⁶ Tompa Sándor, a Magyar Általános Hitelbank brassói megbízottja hónapokon keresztül sürgette a magyar követséget, illetve a külügyminisztériumot, hogy diplomáciai jegyzékben kérjék a brassói bank adótartozási ügyének rendezését, végül 1951. január közepén magához Luka pénzügyminiszterhez fordult, hogy a brassói magyar bankra kirótt irreális nagyságú adótartozást elintézze. Személyes közbenjárása eredményeképpen a bukaresti pénzügyminisztérium utasítására a helyi hatóságok 1951. június 1-ig felfüggesztették a hátralékok behajtását... (MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/d. csomó, 032747.)

¹⁵⁷ MOL román admin., XIX-J-1-k, 35. doboz, 23/d. csomó, 07311.

¹⁵⁸ Lásd: Balogh Sándor - Földesi Margit: A magyar jóvátétel és ami mögötte van... (Válogatott dokumentumok 1945-1949). Napvilág Kiadó, Budapest 1998. 142-154. 

¹⁵⁹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 38. doboz, 23/h. csomó, 00.02349/Ro/1952.IX.d.

¹⁶⁰ Az Erdélyben lévô, 1) a magyar állam közületek, valamint különbözô intézmények tulajdonát képezô egészségügyi és üdültetési célokat szolgáló ingatlanok összértéke: 2,212 ezer dollár. 2) A Magyar Nemzeti Banknak az 1940. augusztus 30. után vásárolt és az újonnan épített ingatlanai értéke: 297 ezer dollár. 3) A magyar Iparügyi Minisztérium tulajdonát képezô, 1942-ben vásárolt ingatlan értéke: 39 ezer dollár. 4) A Debreceni Református Kollégium tulajdonában lévô kolozsvári szálloda és bérház értéke: 390 ezer dollár. 4) Az MFTR orsovai és sulinai ingatlanai értéke 146 ezer dollár. 5) Az IBUSZ 1940-44 közt épített irodáinak, pavilonjainak értéke: 20 ezer dollár. 

¹⁶¹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 915/pol.-1948. (A végösszegben nincsenek figyelembe véve a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe tartozó erdélyi pénzintézetek ingatlanai, amelyeket a pesti bank idôközben eladott az Erdélyi Banknak. Ezen intézetek ingatlanainak értékét 46 ezer dollárra becsülték.)

¹⁶² A MÁV igen nagyarányú beruházásokat eszközölt 1940-44 közt Észak-Erdélyben, mivel pótolnia kellett a kivonuló románok által elhurcolt anyagokat (például az észak-erdélyi keskeny nyomtávú vonalakról elhordott gördülôanyagot, csak ennek összege: 2880 ezer dollárt tett ki), új vasútvonalat kellett építeni Déda és Szeretfalva között, modernizálni kellett több vonalat stb.

¹⁶³ MOL Gazdasági Levéltár, XIX-L-1-k, PüM Nemzetközi Jogi Fôosztálya iratai, 225 doboz, 00232/Ro-54.

¹⁶⁴ Megjegyzem, hogy a fenti egyezmény egyértelműen Csehszlovákia számára volt elônyös, hiszen a Csehszlovákiában lévô összes magyar vagyoni érdekeltség kb. 4 milliárd forint volt, míg a Magyarországon lévô csehszlovák vagyon - a még ki nem fizetett jóvátétellel együtt is csak kb. 1 milliárd forintot tett ki! PüM-irattár, 1952. augusztus 16-i feljegyzése. (Fülöp Mihály gyűjtése.)

¹⁶⁵ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 001226.

¹⁶⁶ A PüM irattára, Jegyzôkönyv a magyar-román pénzügyi delegáció 1953. február 21-én tartott III. plenáris ülésérôl. (Fülöp Mihály gyűjtése.)

¹⁶⁷ Ibid.

¹⁶⁸ A PüM irattára, sz. n. (Fülöp Mihály gyűjtése.)

¹⁶⁹ MOL román TÜK, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d. csomó, 001226.

¹⁷⁰ A fenti változtatás azért volt fontos a románoknak, hogy így a széles nyomtávú gördülôanyag visszaszolgáltatásáról nem kellett lemondani. Ebben az esetben ugyanis a románoknak volt nagyobb értékű követelésük velünk szemben.

¹⁷¹ MOL román admin., XIX-J-1-k, 34. doboz, 23/d. csomó, 242/R.