magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» V. ÉVFOLYAM - 1999. 2-3. (16-17.) SZÁM - A kettôs állampolgárságról
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Fábián Ernô

Egyenes beszéd a kapcsolatokról*

Hogy vágjunk mindjárt a közepébe: Szilágyi Zsolt izgalmas vitaindító cikket írt a Magyar Kisebbség 1998/3–4-es számába a határon túli magyarokról, a jószomszédságról, a magyar–román (–szlovák, –szerb, –ukrán) és a magyar-magyar kapcsolatokról. A széles merítés teljesen indokolt, hiszen errôl a kérdéskomplexumról egyoldalúan nem lehet írni, itt egy igen bonyolult viszonyrendszer-együttesrôl van szó.

Kiindulópontnak alkalmas a Szilágyi Zsolt által is kiemelt határozat, melyet a "magyar-magyar csúcs" fogadott el 1996. július 5-én. Ez alapelvként rögzítette a magyar kormány részérôl az autonómiatörekvések támogatását, a magyar kisebbségi közösségek nemzetközi jogalanyiságának elfogadását s e jogalanyiság nemzetközi elfogadtatásának támogatását Magyarország részérôl. Nem telt el fél év, és az akkori magyar kormány (konkrétan a Horn–Kovács duó), amellett, hogy semmiféle lépést nem tett a csúcs határozatainak valóságba ültetése érdekében, horribile dictu olyan alapszerzôdést kötött Romániával, mely egyáltalán nem veszi figyelembe a magyar érdekeket s a kisebbségek alárendelt szerepén mit sem változtat. Holott a kisebbségbe szakadt magyar nemzeti közösségek jogát az önkormányzathoz, valamint annak nemzetközi jogalanyiságát mindenképpen az alapszerzôdésekbe is bele kellett volna foglalni. E politikai gesztus voltaképpen szervesen beilleszkedik a Horn-kormány politikai vonalvezetésébe, hisz ez a kormány a magyar nemzeti érdekeket egyáltalán nem képviselte. Mondhatnánk azt is, hogy a kádárizmust hozta vissza négy évre (1994–1998), a régi Kádár-féle nemzetiségi politikával együtt. Amit és ahogy tettek, az a magyarság megcsúfolása volt. Érthetô, hogy az új kormánynak változtatni kellett. Az Orbán Viktor vezette kabinet politikai mozgásából az elsô sajtótájékoztató óta egyértelmûen észlelhetô a szándék, hogy új alapokra helyezze a határon túli magyarság és a "jószomszédi" viszonyrendszer problémakomplexumának kezelését.

A magyar oldal elvi alapállásának változásával párhuzamosan a román, szlovák, szerb, ukrán hatalmi elit, még pontosabban: politikai osztályok és pártok nem vállalkoztak paradigmaváltásra a közös dolgok, az egyenes beszéd tekintetében. Az alapszerzôdések megkötése után restaurálták a második világháború elôtti kisebbségi politikát, tovább folytatták a magyar nemzeti közösség elleni (h)idegháborút.

Jogos várakozás volt, hogy az 1996-os választás után a román oldal is megváltoztatja majd politikáját, s nekifog a tényleges rendszerváltás fájdalmas, de elkerülhetetlen levezénylésének. Ma már széles körben közismert, hogy 1989-ben államcsíny történt. Iliescu és társai, többnyire második vonalbeli kommunisták vörösesbarna színekben kibontakozó posztkommunista rendszert hoztak létre, politikájuk a kisebbségi kérdés tekintetében semmiféle lényeges változást nem mutatott az 1989 elôtti korszakhoz képest, a nemzeti elnyomás semmit nem enyhült. Az 1990-es fekete március után a két ország közötti kapcsolatok "befagytak", a Grósz és Ceausescu nevével fémjelzett korszakot idézve. Az Iliescu-féle kommunista utódpárt számára éppen úgy a magyarok jelentették a fô ellenséget, mint az 1989 decemberében kivégzett fasiszto-kommunista diktátornak. A sajtó, illetve a kriptoállami propagandagépezet üzenete sem változott. A nyílt magyarellenesség zöld utat kapott, mindennapossá vált szólam lett a korábbi suba alatt terjesztett mondatfordulat, hogy ha a magyarság nem "viselkedik", akkor sor kerül Budapest harmadszori elfoglalására.

Sokakban élt a remény, hogy az 1996-os választások után az új kormány és az új köztársasági elnök megkezdi a magyar és a román kapcsolatok rendezését. A dolgoknak csak a felszínét figyelô többség számára az is pozitív üzenet volt, hogy az RMDSZ katonai gyorsasággal, lovagiasan belépett a koalícióba, bizalmi alapon, hiszen semmilyen garanciát nem kapott arra nézve, hogy programjából bármit is meg tud majd valósítani. Az RMDSZ-t külsôségekkel fizették ki, pár barátságos szólammal, egy prefektusi és két alprefektusi pozícióval, két miniszteri s néhány államtitkári poszttal. A lényegi kérdések tekintetében azonban továbbra sem történt semmi, a kisebbségi kérdéshez való viszonyulás ugyanaz maradt, mint amit 1919-tôl egészen napjainkig megismerhettünk. Azzal a kivétellel, hogy taktikai megfontolásból a második világháború utáni években (1945–1948) a román hatalom engedményeket nyújtott: lett önálló magyar egyetem, a Bolyai, orvostudományi egyetem (Marosvásárhely), fôiskolák (képzômûvészeti, zenei, mezôgazdasági), színházak, sajtó, majd székely autonómia (1952). Ezeket a kommunista rezsim késôbb rendre felszámolta, s újbóli életre hívásuk többnyire késik. Az ebbôl következô, minimumra szorítkozó követeléscsomag teljesítése meghatározza a politikai kapcsolatokat, s akik ezt tagadják, mellébeszélnek.

Az egyenes beszédet kívánja a romániai magyarság. Nemzeti közösségünk legitim törekvései mindig a többségi nemzet xenofób nacionalizmusába ütköztek. A parasztpárt, mely a mostani kormány legfôbb ereje, éppoly nacionalista, mint a többi eleve nacionalistaként számon tartott párt, ma is Maniu eszmei nyomdokain halad. Romániában nemzetiségi tekintetben a román politikumon belül egyetlen oldal van: minden párt alaptétele a homogén nemzetállam megvalósítása és a kisebbségek likvidálása. Aki ezt letagadja, nem ôszinte, a gondolatait rejti el, vagy egyszerûen nem ismeri a valóságot.

A magyar–román kapcsolatok próbája: az erdélyi magyar egyetem létesítése. Napjainkban ezen a téren valóságos komédiát mûvelnek. Kezdetben a kormányfô (Ciorbea) és Severin megígérték a magyar egyetem létesítését. A megállapodást késôbb kiforgatták, majd nem volt kivel tárgyalni. Kitalálták késôbb Andrei Marga leleményessége nyomán az ún. multikulturális egyetemet, ahol különféle nyelveken tanítanak, magyar, német és román, de itt is végül egyetlen nyelv marad meghatározó, az állami nyelv. A Petôfi–Schiller egyetemet erôszakolták egy idôben mindkét oldalról, mintha a régi erdélyi állapotokat vették volna figyelembe, holott idôközben a németek (szászok, svábok) nagy részét pénzért eladták, másik része idôközben kivándorolt a határ megnyitásával. Ma Erdélyben a korábban évszázadokon keresztül meghatározó jelentôségû németség számbeliségében alig különbözik a többi 10–12 parányi népcsoporttól.

Önkéntelenül is felvetôdik a kérdés: mi lehet a célja, az oka a románság magyar egyetemügyben tanúsított ilyen mérvû ellenállásának? Egy több mint másfél millió lelket számláló közösség elvárja saját értelmiségének kifejlesztési lehetôségét, saját szellemben képzett tanárok, tanítók (pedagógusok), papok, orvosok, mûszakiak, jogászok, közgazdászok, zenészek, tudományos kutatók oktatására van szükség önazonosságának megôrzéséhez. A román nacionalisták az elnyomott népesség értelmiségét akarják szétverni, illetve megakadályozni újabb értelmiségi generációk kinevelését, hogy könnyebb legyen magát a közösséget beolvasztani. A magyar értelmiség elleni támadás ily módon az egész közösség ellen irányul. A "lefejezett" közösségek sokkal kisebb ellenállást tanúsítanak, midôn a többség a tudatuk manipulálásával a beolvasztásukra, az ország lakosságának teljes homogenizálására törekszik. Kétség sem férhet hozzá, hogy a magyar egyetemet ezért akarják meghiúsítani. Semmiféle jószomszédságról nem lehet beszélni, amíg jogos jussunkhoz nem jutottunk. Még a magyar méltóságok, az RMDSZ-szenátorok és -képviselôk is tévednek, bedôlnek a manipulációnak. Nem értem az RMDSZ álláspontját és viselkedését a kormányban, máról holnapra halogatják a kilépést. A habozás, a gyávaság lett úrrá sorainkban.

A másik lényeges kérdéskör: az európai integráció, az Európai Unió és a kelet-közép-európai országok NATO-ba való belépése, illetve annak feltételei. A felszínt tekintve azt láthatjuk, hogy mindenki be akar jutni, mindenki része akar lenni az integrálódott Európának. Csakhogy ez nem olyan könnyû, az Unió által támasztott feltételeknek meg kell felelni.

Szilágyi Zsolt nagyon helyesen mutat rá, hogy az integráció az erdélyi magyarság vonatkozásában "egy háromdimenziós integrációs kérdés", mely "az Európába való integrációt, a többségi közösségbe való integrációt [egy késôbbi passzus szerint egyértelmûen közösségkénti integrációt – megj. tôlem, FE], valamint az anyaországba, a magyar nemzetbe történô integrációt" öleli fel.1 Azt is helyesen látja a szerzô, hogy "az integráció eme három dimenziója egymással szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, egyik nem oldható meg a másik kettô nélkül".2 Az Európai Unióba bekerülô országok alakítják majd tulajdonképpen az európai demokráciát. Ami mindebben a legjelentôsebb, hogy a megalakulandó Európai Unió teljesen különbözik saját elôképétôl. Mint tudjuk, a két háború között Páneurópát Coudenhove-Kalargi a régi nemzeti államok katonai és politikai szövetségeként képzelte el. Eszerint az integráció csak egy államszövetség lenne. A Maastrichti Szerzôdés viszont megalapoz egy állam feletti hatalmat, melynek fényében alapvetôen megváltozik a régi nemzetállamiság kategóriája s mindazon fogalmak, melyek hozzá kapcsolódnak: állam, nemzet, szuverenitás, demokrácia. Ez nóvumot, radikális újdonságot jelent, ha megvalósul. Addig is reménykedhetünk benne, hogy az elképzelés nem marad csak papíron. A nacionalista – konkrétan a román, szlovák és szerb – nemzetállamok nacionalista alkotmányokkal rendelkeznek. (Iskolapélda lehet a nacionalista román alkotmány.) Ezek éppen a kisebbségi kérdés tekintetében még mindig az egykori kommunista alkotmányok (1948, 1952, 1965) "alatt" állnak: tiltják a nem többségi nyelvû egyetemek alakítását, az ún. államnyelv használata mindenféle hivatalban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, hadseregben, a rendôrség kötelékében egyaránt kötelezô. A jelenlegi nacionalista alkotmányok és politikai rendszerek idegen testet alkotnának Európában. Romániában helyi szinten még mindig két hatalmi struktúra mûködik egymás mellett: a választott helyhatóság (nem önkormányzat) és a prefektúrák, amelyeket önkényesen neveznek ki, s így a szakismeret szelekciós kritériumát a politikai megbízhatóság háttérbe szorítja. A román politika a minimális állam elképzelését határozottan elutasítja, a prefektúra hivatása a központosítás és az ellenôrzés: vagyis a központi akarat érvényesítése. Még valami: az olyan kiskirályság, mint a Funaré, egyedülálló Európában. A kormányok és a köztársasági elnök meg elviselik, nem tesznek ellene semmit. Milyen szép lenne az Európai Unió keleti csücskében Funar "virágoskertje"?

Európában mindinkább elismerik az emberi jogok kitágulását. Konrád György bécsi elôadásából ragadnék ki egy részletet. Általában – a francia mintájú államokban – a nemzetállamot minél homogénebb egységként fogják fel, "nemzeti többség nevében a szuverenitásuk alatt álló területen türelmetlenül viselkednek a fennhatóságuk alatt élô kisebbségekkel szemben. Az önrendelkezés és a szuverenitás elvét a demokrácia és az emberi jogok nevében korlátozni kell". A magyar kormányfô, Orbán Viktor is kiemelte e gondolatot a Liberális Internacionálé kongresszusán, és kérte a nemzeti kisebbség helyzetének újszerû rendezését. A régi nemzetállam revíziója elkerülhetetlen az Unió felé haladva, ezért gyökeresen át kell alakítani a nemzetek közötti, illetve a többségi nemzetek és a kisebbségek közötti kapcsolatokat.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy Románia nem érdemli meg az Európai Unióba való bejutást egyelôre. Elôbb tegyen eleget a demokrácia alapvetô követelményeinek, alakítsa át alkotmányát, alkalmazza következetesen a demokratikus princípiumokat. Nem elégséges a kisebbségi kérdésnek a kormányrendeletek szintjén való újszerû szabályozása (bár ettôl is távol állunk egyelôre), hiszen ezeket egyik napról a másikra meg lehet változtatni: egy új paradigma alkotmányszintû megfogalmazására van szükség. A két háború közötti politika restaurációjának érzékeny és ünnepélyes búcsút kell inteni, s az új szükségszerûségek szerint gondolkodni és cselekedni.

Érthetetlen, hogy a magyar kormány és az RMDSZ miért támogatják Románia bejutását az Unióba? Minden okunk megvan feltételezni, hogy Románia az Unióhoz való csatlakozása után továbbra is a nacionalista alkotmány szellemében fog mûködni és az államhatalom továbbra is eszköz lesz a többség kezében a kisebbségek ellen. A változást csak attól lehet remélni, hogy Románia az uniós csatlakozás érdekében fog változtatni, addig, amíg külpolitikai nyomás nehezedik rá. Ennek fényében meglepô, hogy az RMDSZ a legkülönbözôbb alkalmakkor és legkülönbözôbb fórumokon, beleértve a március 15-i ünnepségeket, kritikátlanul hirdeti az integráció szükségét, a román nemzet és a kisebbség "közös" haladását Európába. Elôbb gondolkodni kellene: mit és miért tett eddig a román elit, a kormányzati koalíció, melynek az RMDSZ legkevésbé sem meghatározó ereje? Sajnos minden jel arra utal, hogy vezetôinknek leggyengébb oldala a racionális gondolkodás.

A NATO-val nem foglalkozom részletesen, véleményem szerint kisebbségi vonatkozásban nem jelentôs kérdés. Nem vitás, a NATO mindenképpen erôsíti a jószomszédsági kapcsolatokat, fôleg a hadseregek között. Csak azt nem tudni egyébként, hogy kik ellen akarják "megvédeni" Romániát? Nem is folytatom a gondolatmenetet, csak annyit szögeznék le, hogy a hadsereg s a véderô tekintetében általában a legfontosabb a világos cél: a pénz és a jó szövetség. A román politikai vezetés mindig képes volt a gyôztes oldalra állni, ez minden bizonnyal a jövôben is meg fog történni, ha konfliktushelyzetbe kerülnek. Ez a történeti tapasztalatok fényében biztosnak látszik.

Az alapszerzôdések kérdéskörét sem részletezem. Amikor aktuális volt (anno domini 1996), letiltották az írásaimat, kicenzúrázták ôket a legkülönbözôbb orgánumok (Magyar Szó, Háromszék, A Hét, Brassói lapok stb. stb.) Nagy probléma, hogy nálunk nincs valódi sajtószabadság. Erdélyben nincs ellenzéki magyar sajtó, az egyenszólamú újságok harsogják a román kormány és az RMDSZ politikájának nagyszerûségét, a mamelukság uralkodik. Ez a legnagyobb fogyatékosság, mert Erdélyben nincs politikai pluralizmus, a Felvidék és Bácska magyarsága e tekintetben elôbbre tart, tanulni kellene tôlük. Annyit azért itt és most az alapszerzôdések vonatkozásában fontosnak tartok megjegyezni, hogy a magyar posztkommunista kormánynak (Horn et Co.) a nemzet elleni bûntettel felérô legnagyobb hibája volt az alapszerzôdés aláírása az erdélyi magyarság sorsa javítására vonatkozó mindenféle garancia nélkül. Voltaképpen kiszolgáltatták a kisebbségbe szakadt magyar közösségeket a magyargyûlölô nemzetállamoknak (román, szlovák). A Horn–Iliescu–Meciar trio kialakulása, a látszatbéke megteremtése a magyar nemzeti érdekek rovására ment.

A magyar-magyar kapcsolatok sajnos nem organikusak, a kisebbségi szervezetek (szövetségek, pártok) akkoriban sajnos nem tiltakoztak szervezetten, határozottan, csak figyelték a történteket, s akik tiltakoztak – pl. az RMDSZ –, nem tették ezt kellô eréllyel. Az ünnepélyes találkozások és kijelentések a Világtalálkozó fesztivitását idézik, holott megragadható feladatok megfogalmazására és teljesítésére lenne elsôsorban szükség, mint például az alapszerzôdések kiegészítésére.

A kettôs állampolgárság kérdéskörében is mind az RMDSZ, mind a magyar kormány túlságosan óvatos, a szomszéd országok ún. érzékenységét túlontúl is figyelembe veszi. Holott mindent ki kell mondani: számunkra az egyenes és világos beszéd az egyetlen út. Mi, erdélyi magyarok és csángók a magyar nemzet alkotórészei vagyunk, közös nyelv, közös kultúra köt össze bennünket, érdekeink, történelmünk s ami a legfontosabb: a létkérdéseink azonosak. A kettôs állampolgárság ebbôl következik. E népcsoportokat mesterségesen szaggatták ki az egységes magyarságból, tehát minden eszközt meg kell ragadni a szétszakított nemzetrészek újraszervesítésére. A külföldön élô magyaroknak szavazati jogot kell biztosítani éppen úgy, miként a horvátok teszik. A kisebbségben élô magyar nemzeti közösségeket a magyar kormánynak is képviselni kell, hisz e nemzetrészek a "saját" kormányuktól aligha várhatnak védelmet, erre tanít a Trianon utáni történelem.

Összegezve: a Szilágyi Zsolt által felvázolt tridimenzionális integrációs keretben az egyik dimenziónak kell alárendelni a másik kettôt: a magyar-magyar közeledés, a magyar integráció az elsôdleges, s mindent el kell követni, hogy a másik két folyamat, az EU-integráció, valamint az erdélyi magyarság közösségkénti integrációja Románia társadalmába ezzel ne kerülhessen ellentmondásba.

—————————————

* Válasz Szilágyi Zsolt Külpolitika, határon túli magyarok és jószomszédság c., a Magyar Kisebbség 1998/3–4-es számában közölt vitaindítójára.

1 Lásd Szilágyi Zsolt: Külpolitika, határon túli magyarság és jószomszédság. Magyar Kisebbség 1998/3–4. 187.

2 Uo.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék