magyar kisebbség
nemzetpolitikai szemle

       folyóiratok   » Magyar Kisebbség
    szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű a â î s t
  összes lapszám» VII. ÉVFOLYAM - 2002. 2. (24.) SZÁM - ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS ROMÁNIÁBAN
 
 


| észrevételeim
   vannak

| kinyomtatom
| könyvjelzőzöm



   


Zakota Zoltán

A romániai magyarság intézményrendszerének
gazdasági feltételeirôl

A kérdéskör

A kiindulópont

Immáron tíz éve folyik a vita - hol felerôsödve, hol meg elcsendesedve - arról, hogy tulajdonképpen milyen is kellene, hogy legyen a romániai magyarság gazdasági élete. A vitához hozzászóltak eddig politikusok és közgazdák, romániai magyarok és anyaországiak. Jómagam is tettem egy kísérletet a kérdés megválaszolására1, de akkor sem a rendelkezésemre álló idô, sem pedig a hely nem volt elegendô véleményem alaposabb kifejtésére. Jelen írásomban megpróbálom az említett cikk hiányosságait pótolni.

Egyes vélemények szerint létfontosságú az önálló gazdasági intézményrendszer létrehozása, míg mások szerint ez egyáltalán nem szükséges. Persze nem a magyarság az egyedüli kisebbség, melyet a közösségként való fennmaradáshoz szükséges gazdasági feltételek megteremtésének és fenntartásának problémája foglalkoztat (lásd még például: romák). A kérdéskör tehát általános keretben is vizsgálható, ám ugyanakkor kétségtelen, hogy vannak bizonyos specifikumok, melyek indokolják a probléma különálló tárgyalását. Véleményem szerint a téma már jó ideje megérett egy komplex, átfogó tárgyalásra, mely számba venné mind a külsô feltételeket, mind pedig a belsô adottságokat, valamint ezek kölcsönhatását.

A kiindulási pontomat jelentô premissza az, hogy a romániai magyarság gazdasági élete, akár az egyéni, akár a közösségi szintet tanulmányozzuk, csak Románia gazdasági életének részhalmazát képezi, és - mint ilyen - csak annak keretein belül tárgyalható érdemben. Ebbôl az alapvetô ténybôl kiindulva próbálok meg választ keresni a következô kérdésekre:

- Vannak-e, és ha igen, milyen jellegû, sajátos gazdasági problémái közösségünknek - pontosabban: beszélhetünk-e etnospecifikus gazdasági problémákról a romániai magyarság esetében?

- Milyen intézményrendszerre van szüksége a romániai magyarságnak a fennmaradásához?

- Milyen erôforrásokkal rendelkezik, illetve milyeneket vonhat be a romániai magyarság saját intézményrendszerének a fenntartására?

- Befolyásolhatja-e, és - ha igen - milyen módon és mértékben a romániai magyarság az ország gazdasági életének egészét?

A társadalmi keret

A társadalom strukturális változásait indukáló fô ok a '89-es politikai váltást követô gazdasági átalakulás, jelesül a tulajdonhoz való viszonyulás megváltozása, mind a jogalkotók, mind pedig a jogalanyok részérôl. Ebbôl kiindulva a következô, részben még bizonyításra szoruló hipotéziseket állítottam fel2:

- Az átalakulás folyományaként megjelennek új, a kommunista hatalomátvétel óta nem létezô osztályok3: tôkés vállalkozók, menedzserek és munkanélküliek. A hivatásos politikusok mint osztály eddig is jelen voltak (ôk voltak az "apparatcsikok"), de az osztályon belül jelentôs változások történtek.

- A tulajdonviszonyok változásának köszönhetôen ugrásszerûen megnôtt a kisiparosok és kiskereskedôk (kisvállalkozók) száma; ezeknek jelentôs része nem tart alkalmazottat. Ugyanakkor megjelent a középvállalkozók kategóriája is. A szakismeretek hiánya, a jogi szabályozás zavarossága, valamint a kemény gazdasági körülmények miatt ezeknek jelentôs része igen rövid életû, amibôl kifolyólag ezen rétegek mobilitása is számottevô.

- A földtulajdon jelentôs hányadának magánkézbe való adása a parasztok számának növekedését eredményezte a munkásság, fôként a betanított és szakképzetlen munkások számának rovására.

- Az 1989 elôtti gazdaság- és oktatáspolitika eredményeként jelentôsen megnôtt a felsôfokú mûszaki végzettséggel rendelkezôk száma. Ezeknek nagy része átvedlett vállalkozóvá, illetve átképezte magát gazdasági szakemberré. Így jelentôs mozgás figyelhetô meg az értelmiségi szakemberek rétegébôl a menedzserek, illetve - kisebb mértékben - a tôkés vállalkozók és hivatásos politikusok rétegeibe.

- Az állami és pártapparátus közép- és felsôszintû vezetôi közül sokan konvertálták '89 elôtti anyagi, illetve kapcsolati tôkéjüket, belépve így a tôkés vállalkozók és hivatásos politikusok rétegeibe.

- A gazdasági viszonyokban bekövetkezett változások jelentôs mértékû polarizációt eredményeztek a társadalmi rétegek jövedelmi szerkezetében.

- A társadalmi rétegzôdés és mobilitás értékei nem térnek el számottevôen az országos értékektôl az etnikai és vallási kisebbségek esetében.

A válasz

A kérdésre eddig adott legtöbb válasznak általában az a közös jellemzôje, hogy magától értetôdônek tekinti az önálló gazdasági élet szükségességét, és ebbôl kiindulva rögtön leragad valamilyen részprobléma taglalásánál. Személyes véleményem az, hogy a kérdés helytelenül van feltéve, és így nem is vezethet érdemi válaszra. A romániai magyarságnak, mint etnikai entitásnak a fennmaradását nem gazdasági, hanem kulturális intézményei biztosíthatják. A gazdasági tevékenységnek ezen intézményhálózat fenntartásához szükséges anyagi bázist kell biztosítania. Egy társadalmi csoport érdekérvényesítô képessége nagymértékben függ attól, hogy milyen erôforrások fölött rendelkezik, azaz rendelkeznek az elôbb említett specifikus intézményei. Ez nem tévesztendô össze azzal, hogy milyen erôforrások fölött rendelkeznek tagjai, külön-külön, mint egyének.

Írásommal kettôs célt követek. Egyrészt szeretném bebizonyítani, hogy a kérdést át kell fogalmazni, mégpedig a következôképpen: hogyan lehet bevonni a lehetô legtöbb rendelkezésre álló erôforrást a romániai magyar közösség fennmaradását szolgáló tevékenységek és intézmények fenntartásába? Másrészt igyekszem az így újrafogalmazott kérdést meg is válaszolni, legalábbis elvi szinten.

Megpróbálok egy olyan kétszintes intézményi modellt vázolni, melynek célja a romániai magyarság létének fenntartását biztosítani. A modell felsô szintjét azon intézmények hálózata alkotja, melyek az etnospecifikus vonásoknak, az általánosan értelmezett kulturális identitásnak a megôrzéséhez szükségesek (oktatási intézmények, kiadók, periodikák, kutatóintézetek, színházak, szakkörök stb.). Ez a hálózat mára már alapvetôen kialakult. Az alsó szintet azon társadalmi aktorok rendszere képezi, amelyek képesek és hajlandók a kulturális "felépítmény" anyagi bázisáról gondoskodni. Ezek honi és külföldi (fôként anyaországi) vállalkozások, illetve nonprofit szervezetek, egyházak, magánszemélyek, a román és a magyar állam. Írásomban elsôsorban a gazdasági alrendszer mibenlétét próbálom meg tisztázni, melyet jómagam a leghatékonyabbnak és - hosszú távon - a legbiztosabb eszköznek tekintek a kitûzött cél megvalósításában.

A romániai magyarság

Az egyén

Mint egyén a romániai magyar egy magyar nemzetiségû - tehát magát magyarnak valló - román állampolgár. Ebbôl kifolyólag ôt is megilletik azon összes jogok, melyek egy román állampolgárnak kijárnak. Az ország Alkotmánya (4 § (2), 15 § (1), 16 § (1)) expressis verbis kimondja állampolgárai, egyebek mellett nemzetiségi és etnikai eredetre való tekintet nélküli egyenlôségét. Ezt csak megerôsítik további cikkelyek, mint például a nemzetközi emberi jogi dokumentumok elismerésérôl (20 §), a társulás szabadságáról (37 § (1)), a munkáról és szociális védelemrôl (38 § (1)), illetve a magántulajdon védelmérôl (41 § (2)) szólóak. Jómagam nem ismerek olyan törvényes elôírást, mely az Alkotmányban lefektetett ezen elveknek ellentmondana, így például a vállalkozásokról szóló 31/1991. számú törvény sem tartalmaz semmiféle nemzetiségi utalást. Az olyan jellegû problémára tehát, amikor valaki nemzetiségi hovatartozása miatt van ellehetetlenítve a munkaerôpiacon, illetve ilyen indokok alapján van korlátozva hozzáférése a gazdasági erôforrásokhoz, a megoldás nem gazdasági, hanem jogi eszközöket igényel. Az ilyen esetek bizonyítása persze igen nehéz, bár kétségtelen, hogy volt már példa ilyen jellegû, leggyakrabban romákat sújtó, diszkriminációra.

A közösség

Amennyiben megpróbálunk egy operacionális definíciót adni, amely kellôképpen lényegretörô, ám ugyanakkor eléggé rugalmas is, úgy határozhatnánk meg a romániai magyarságot, mint a magukat magyarnak valló (bármit is jelentsen ez) romániai állampolgárok összességét. Ez egyértelmûen kulturális opció, amennyiben a kultúra fogalmát megfelelôen tágan értelmezzük, elsôdleges komponens lévén a közös nyelv. Bár a meghatározás még tovább is árnyalható, azt hiszem, hogy egyéb (például: felekezeti, területi, történelmi, gazdasági) jellemzôk bevezetése ezen a szinten csak bonyolítaná az elemzést. Inkább megpróbálom a továbbiakban sorra venni ezeket, és megvizsgálni a gazdasággal való kapcsolatukat.

Ám, még ilyen tágan értelmezve a kategóriát sem beszélhetünk a romániai magyarságról, mint holmi homogén, konzisztens társadalmi - és még kevésbé gazdasági - alegységrôl, ergo a romániai magyarság nem jeleníthetô meg jogalanyként, márpedig ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy önálló gazdasági szereplôvé válhasson. Jogalany lehet egy személy vagy egy intézmény (kulturális, politikai, gazdasági, vallási, szociális stb.), de semmi esetre sem egy olyan társadalmi csoport, amelynek nincsenek pontosan megjeleníthetô jellemzôi - melyek egyértelmûen elhatárolják környezetétôl (egy gazdasági egység esetében ilyen például a tulajdona) -, sôt még a szabatos meghatározása is gondot jelent. A megoldás: egy olyan intézményhálózat létrehozása, mely képes megteremteni az anyagi alapokat a nemzeti identitást megôrizni hívatott egyéb intézmények fenntartására. Ezen háló elemei üzleti vállalkozások és/vagy nonprofit szervezetek lennének, valamint - ahol egy-egy kisebbség kellô mértékben van képviselve - a helyi, illetve megyei adminisztráció döntéshozó és végrehajtó szervei.

A terület

Területi megoszlását, illetve a lakosságon belüli arányát tekintve, a romániai magyarságot három csoportba oszthatjuk: tömbmagyarság (a Székelyföldön), azon vidékek, ahol a magyarság jelentôs számban él, de más etnikumokkal vegyesen (például: Szatmár vagy Bihar) és a szórvány. Mivel így nem igazán lehet területi kritériumok alapján behatárolni, a gazdasági életét sem köthetjük területhez. De ha még megpróbálnánk is, ehhez olyan politikai-adminisztratív szabályozás lenne szükséges (például egy "kanton"-modell), ami a mai Romániában, mint centralizált nemzetállamban, gyakorlatilag elképzelhetetlen. És különben is ez - egy önálló gazdasági modell szempontjából - legfeljebb a Székelyföldet érinthetné, ám akkor még mindig nyitva marad a szórvány kérdése. Azt se feledjük el, hogy vannak bizonyos alapvetô uniós normák és elvárások (mint például a munkaerô és a tôke szabad áramlása), amelyek egyre inkább teret hódítanak, és amelyeknek országunknak is meg kell rövidesen felelnie.

A felekezetek

A romániai magyarságot felekezeti alapon sem lehet egyértelmûen behatárolni, bár kétségtelen, hogy nagy többsége hagyományosan kötôdik fôként a római katolikus, illetve református egyházhoz. Nem elhanyagolható ugyanakkor a neoprotestáns egyházak térnyerése sem. Másrészrôl minden egyház, legalábbis elvileg, univerzalitásra törekszik, tevékenységei között szerepel a misszió is; így hát nem ragadhat meg egyetlen nemzeti/etnikai csoporton belül. A gyakorlatban a helyzet kicsit más lévén, hogy egyesek - fôként az ún. történelmi egyházak - inkább egyfajta status quo megtartásán fáradoznak.

A gazdasági elit

A továbbiakban gazdasági elit alatt a gazdasági élet azon szereplôi által alkotott társadalmi csoportot értjük, akik megfelelôen széleskörû döntési jogosítványokkal rendelkeznek - gazdasági kérdéseket illetôen -, és ezen pozíciójukból kifolyólag megfelelô jövedelmet is realizálnak. Köztudott, hogy 1990 elôtt, a gazdasági elit szinte teljes mértékben alárendelt szerepet játszott az állampárt politikai, illetve adminisztratív apparátusával szemben. A romániai magyar gazdasági elit - a proletár internacionalizmus, valamint a deklarált egalitarianizmus elveinek köszönhetôen - hasonló pályán mozgott, mint a többségi, bár, a nemzeti kommunizmus fokozatos "keményedésével", aránya nagy valószínûséggel csökkent. Egy valós számszerû becslést ugyanakkor az is nehezít, hogy sokan románosították nevüket, vagy románnak vallották magukat, épp az elitbe való bekerülés, illetve a bennmaradás reményében.

Úgy tûnik, hogy az elmúlt tíz év alatt nem volt lényeges különbség a többségi, illetve a magyar kisebbségi gazdasági elit életútja között. Azok, akik a decemberi fordulat elôtt is rendelkeztek valamilyen anyagi tôkével, megpróbálták azt befektetni és kamatoztatni. Akik pedig jó kapcsolathálózattal rendelkeztek, igyekeztek azt gazdasági erôforrássá konvertálni. Olyan is van, aki a politikai pályán helyezkedett el. Ezek között számosan akadtak, akik megpróbálták az így megszerzett pozíciójukat gazdasági elônyök elérésére is kihasználni. Akik nem rendelkeztek tôkével csak szaktudással, vagy a menedzserek és kisvállalkozók sorait gazdagították, vagy kivándoroltak egy jobb megélhetés reményében.

Az intézményrendszer

Egy közösségrôl lévén szó, vitán felül áll, hogy az identitás és általában a kisebbségi lét fenntartásához szükséges egy (tág értelemben vett) kulturális intézményi háló létrehozása. Másrészt: biztosítani kell az ezen háló egységei számára a mûködési feltételeket, amihez viszont egy olyan gazdasági intézményrendszer szükségeltetik, mely az elôbbieket hatékonyan támogatja.

Vállalkozások

Íme egy klasszikus, tankönyvi meghatározás: "Az üzleti vállalkozás olyan emberi tevékenység, amelynek alapvetô célja, létének értelme fogyasztói igények kielégítése nyereség elérésével"4. Bár el tudok képzelni olyan vállalkozást, amelyet valamilyen egyéb megfontolásból hoznak létre (például munkahelyteremtés), az is csak addig tarthatja fenn önmagát - és implicite - valósíthatja meg célkitûzését, amíg nyereséges marad. Amenynyiben lemond a profittermelésrôl, hosszú távon aligha marad a piacon. Másrészrôl egy vállalat alkalmazottai számára a legfontosabb motivációs tényezô a fizetés; ahhoz pedig, hogy ezt biztosítani tudja, hatékonyan kell mûködnie. El kell tehát egymástól - szervezetileg is - választani a nyereségorientált üzleti vállalkozást és a nonprofit tevékenységet.

Amint azt már említett írásomban is kifejtettem, nem tartom szerencsésnek a "romániai magyar vállalkozások"-ról szóló diskurzust sem, bármit is jelentsen az. Egyrészt, fogalmi szinten, egy gazdasági egység "nemzeti" hovatartozását a bejegyzési hely határozza meg egyértelmûen, nem pedig egyéb kritériumok.5 Másrészt egy vállalatnak etnikai alapon való megszervezése nem valószínû, hogy növeli hatékonyságát. Nem várható el a bérbôl és fizetésbôl élô alkalmazottaktól - akik, folyamatos gazdasági nehézségeik mellett még a kisebbségi létbôl származó problémákkal is gyakran konfrontálódnak -, hogy egyfajta missziós munkát vállaljanak. Amint azt az utóbbi évek tapasztalata mutatja, a magyarság, motivációit illetôen, nem különbözik jelentôsen Románia többi nemzetiségétôl. Elsôdleges az anyagi szempont, amit a felsôfokú végzettségûek és a szakmunkások nagyszámú kivándorlása, illetve külföldi munkavállalása is bizonyít.

A menedzsergárda számottevô része kivándorolt 1989 után, másik jelentôs hányada pedig a meglévô (volt) állami vállalatokat igazgatja. A létrehozandó új vállalkozások így fokozottan számíthatnának a pályakezdôkre, illetve a fiatal szakemberekre, akik közül sokan jó nevû külföldi egyetemeken szereztek diplomát. Persze ez nem azt jelenti, hogy ôket nem kellene piaci árfolyamon megfizetni. A béreknek nem szabad az átlagosnál alacsonyabbnak lenni, csak azért, mert az ilyen cégeknél dolgozók "küldetést teljesítenek". A bérezésnek kompetitívnek kell lennie, így biztosítandó a minôségi munkaerôt, amelynek, mellesleg, nem is kell feltétlenül magyarnak lennie. Ez a formális kapcsolat elônye.

Ugyanakkor lenne még a létrehozandó vállalatoknak egy igen fontos szociális szerepe is, jelesül: új munkahelyek teremtése. Amennyiben a cégalapítás gazdaságilag hátrányos helyzetûnek nyilvánított vidékeken történne, igénybe vehetôek lennének az állam által ilyen esetekben nyújtott fiskális és egyéb jellegû könnyítések. Ily módon az állam egy újabb, közvetett csatornán át járulhatna hozzá a kisebbségi lét intézményeinek fenntartásához.

Nem megkerülhetô az a gyakorlati kérdés sem, hogy: milyen jellegû tevékenységet folytassanak a kisebbségi intézményeket fenntartani hívatott vállalatok? A válasz nem könnyû; adott helytôl és idôtôl, valamint az épp aktuális gazdasági konjunktúrától függ. Elképzelhetôek: ipari vagy mezôgazdasági vállalatok, termelô, illetve kereskedelmi cégek. Nem szabad kizárni a pénzügyi szférába való befektetés lehetôségét sem, gondolva itt elsôsorban valamilyen befektetési alap létrehozására. Természetesen az alap tevékenysége nem korlátozódhat csak Romániára, lévén itt a tôzsdei élet még igencsak fejletlen és lagymatag, mely állapot egyik kiváltó oka volt annak, hogy több befektetési alap is csôdbe jutott. Egy ilyen cégnek a létrehozásában és mûködtetésében jelentôs szerepet vállalhatnának a külföldön élô magyar befektetôk is. Az erdélyi "magyar" bank ötletét nem találom a legmegfelelôbbnek, lévén, hogy egy ilyen intézmény létrehozására jelentôs összegeket kellene mozgósítani, relatíve instabil körülmények között. Ami a mezôgazdaságot illeti, nem árt az elôvigyázatosság, mivel e téren a közeljövôben jelentôs, az elkerülhetetlen tôkekoncentrációból fakadó szerkezetátalakulásra lehet számítani.

Arra nem lehet számítani, hogy állami tulajdonban lévô vállalatok részt vegyenek kisebbségi intézmények fenntartásában, legfeljebb mint alkalmi szponzorok. Ezen cégek igazgatótanácsaiban, illetve felügyelô bizottságaiban nem lehet nemzetiségi alapon részt venni, csak amennyiben ezen pozíciók leosztása politikai szempontok alapján, illetve alkuk tárgyaként történik. Ebben viszont a nemzetiségi alapon szervezôdô politikai erôk érdekérvényesítési képessége játszhat - és játszott is - szerepet. Ugyanez érvényes a privatizációs folyamatokra is: azokban sem lehetett nemzetiségi alapon részt venni; az magánemberek, illetve cégek biznisze volt. Csak zárójelben jegyezném meg, hogy az ilyen, gazdaságon kívüli (politikai, nemzetiségi stb.) szempontok érvényesítése a kiválasztásnál nem is kívánatos, tekintettel arra, hogy általában kontraszelekciót eredményez.

Persze sokaknak fáj, hogy az állami vállalatok élére nem neveztek ki számarányosan magyar menedzsereket, illetve igazgatótanácsi és felügyelô bizottsági tagokat. Ebben az esetben azonban a leosztás a különbözô politikai erôk, illetve a köréjük szervezôdött érdekcsoportok harcának volt az eredménye. Bár elképzelhetô lett volna (legalábbis elméletileg), egyáltalán nem tartottam kívánatosnak holmi numerus clausus bevezetését, sem gazdasági, sem pedig etikai szempontból. Másrészt az is kérdéses, hogy egy állami vállalat vezetôje mennyiben tudja - mint gazdasági szereplô - nemzeti közösségének érdekeit szolgálni?

A vázolt struktúra lehetôséget nyújt arra, hogy olyan térségek, tájegységek, települések, melyek nem rendelkeznek az önerôs fennmaradáshoz, illetve fejlôdéshez szükséges erôforrásokkal, más prosperáló térségek erôforrásait is felhasználják vállalkozásaikon keresztül. Ezúton az állami redisztribúció nagy ellenállású köreit is sikerülne "rövidre zárni". Ugyanakkor lehetôség nyílik arra is, hogy különbözô típusú erôforrásokkal rendelkezô térségek együttmûködhessenek. Így például a szórványvidékek is hozzájuthatnának olyan erôforrásokhoz, melyek segítenék ôket identitásuk megôrzésében.

Nonprofit szervezetek

Egy olyan intézményrendszer fenntartásához, amely a kisebbségi létforma fennmaradását hivatott hosszú távon biztosítani - és itt számos kulturális, oktatási, tudományos, szociális és egyéb intézményrôl van szó -, igen sok pénzre van szükség. Ilyen jellegû létesítmények még az igen gazdag országokban is, még ha a többség intézményei is, csak ritkán önfenntartóak. Költségeiket valamilyen más forrásból kell hogy fedezzék, ám ezek általában oly mérvûek, hogy csak nagyon nagy nehézségek árán lehet ôket pályázatokból és támogatásokból fedezni. Hatványozottan érvényes ez egy kisebbségi intézményrendszerre.

A támogatókat több csoportba oszthatjuk: magánszemélyek, cégek, egyéb, erre szakosodott nonprofit szervezetek, nemzetközi finanszírozási programok és az állam. Az elsô csoport alig van jelen ma Romániában. Egyrészt, mert számszerûen is kevesen vannak az igazán nagy vagyonnal rendelkezôk, másrészt, mert a köztudatból kikopott a mecenatúra kultúrája. A szponzoráló cég már jóval ismertebb fogalom, ám romániai magyar intézmények általában csak olyan vállalatok támogatására számíthatnak, amelyeknek magyar tulajdonosai, illetve állami cégek esetében magyar menedzserei (is) vannak. Az alapítványok, illetve finanszírozási programok eléggé szigorú feltételeket szabnak; ilyenkor a tapasztalt, profi pályázatkészítôk határozott elônyben vannak. Másrészt ezek a támogatások általában rövid távúak és nem túl nagy összegûek. Ami az állami forrásokhoz való hozzáférést illeti, a romániai magyarság bizonyos elônyöket élvez, ugyanis számíthat, legalábbis elvben, mind a román, mind pedig a magyar félre. Persze köztudott, hogy ami a román állam támogatását illeti, az bizony édeskevés.

Arról sem kell megfeledkezni, hogy a támogatások kiszolgáltatják a támogatottat a támogatónak. Ha egy cég a szponzor: reklámozni kell a termékét - és ez így korrekt. Ha egy nagy finanszírozó a támogató: meg kell említeni a nevét - ez is rendjén van. Ám amennyiben állami támogatásról van szó (legyen az bár romániai vagy anyaországi) - amint ez a romániai magyar intézmények esetében legtöbbször elôfordul -, már az aktuális politikai kurzus diktál; és ez ritkán szokott jó hatással lenni akár a kultúrára, akár az oktatásra. Persze senki sem kényszeríthet egy intézményt, hogy olyantól fogadjon el támogatást, aki ellen bárminemû kifogása van.

Sajnos, számos esetben erôs bizalmatlanság nyilvánul meg a "civil szféra" kisebbségi szervezetei iránt. Egyrészt a már meglévôk tekintenek fenntartással a piacra újonnan belépni szándékozókra, konkurenciát látván bennük. Másrészt az emberek is gyanakvással követik ôket, lévén a harmadik szektor tekintélye - az utóbbi évek sorozatos botrányai és visszaélései miatt - jócskán megtépázva. Azontúl pedig tovább él még egy centralista mentalitás is ("egységben az erô!"), mely szerint nincs is szükség több szervezetre, mivel úgyis van már egy politikai pártunk (amely, mellesleg, az általános érdekvédelmet is felvállalta), vannak kulturális szervezeteink, iskoláink (kivéve az önálló állami egyetemet) és egyházaink. Ezekrôl gondoskodjék lehetôleg az állam (kutyakötelessége, mert mi is adófizetô állampolgárok vagyunk); egyebekre nincs is szükség. Hiányzik az az autentikus közösségi kultúra, melynek alapján a közösség önnön problémáira sajátmaga kezdeményez, nem pedig kívülrôl vár megoldást. Egyelôre egy újonnan induló civil kezdeményezés mögött a legtöbben holmi gyanús magánérdekeket vélnek felfedezni.

Egyházak

Az 1989-es fordulatot követôen jelentôsen felértékelôdött az egyházak közéleti szerepvállalása, fôként szociális és oktatási téren, de nem elhanyagolható a nemzeti identitás megôrzése terén kifejtett tevékenységük sem. Bár makroszinten az egyházaknak nincs szerepük a gazdaság alakításában - egy szekularizált társadalomban fel sem vetôdik a kérdés -, mégis, ami a mindennapi, mikrogazdasági életet érinti, számottevô aktorokként jelenhetnek meg. Ilyen jellegû tevékenységük alapját egyrészt a visszakapott javak, másrészt pedig a több-kevesebb rendszerességgel érkezô külföldi támogatások képezik. Nem elhanyagolható ugyanakkor a különbözô egyházak vonzáskörébe tartozó nonprofit szervezetek szerepe sem, amelyeken keresztül jelentôs alapítványi pénzekhez, illetve külföldi/nemzetközi finanszírozási alapokhoz lehet jutni.

Van még egy területe a gazdaságnak, amelyen az egyházak - mint olyan intézmények, melyek egyrészt bizonyos erkölcsi értékrendek érvényesítéséért és fenntartásáért szállnak síkra - szerepet játszhatnának a jövôben: egy etikusabb légkör megteremtése a gazdaság terén. Sajnos, eddig kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem a gazdasági élet etikájával foglalkozni. Energiájuk jó részét saját, az állam, illetve az ortodox egyház javára elkobzott vagyonuk visszaszerzése, valamint szociális és oktatási hálózataik kiépítése kötötte le. Szerepük tehát egy új, etikusabb légkör kialakulásában még igen csekély, a határozott vallási redivivus ellenére is.

A szimbiózis

Egy relatív nagyméretû, nem profitorientált intézményrendszer hatékony mûködtetése és hosszú távú fenntartása nem alapozódhat csak támogatásokra. Ehhez szükség van számos jól mûködô üzleti vállalkozásra, amelyek képesek, a piaci mechanizmusok által biztosított lehetôségeket kihasználva és ezeket állandóan bôvítve, a folyamatos nyereségtermelésre. A két szféra közötti kapcsolatot egy olyan tulajdonosi szerkezet biztosíthatja, melyben a nonprofit szervezetek (társ)tulajdonosai az ôket fenntartani hivatott vállalatoknak. Elképzelhetô magánszemélyek bevonása is a tulajdonosi körbe, illetve a menedzsment érdekeltségének növelése ily módon.

Lényeges, hogy mind a non-profit intézményt, mind pedig az üzleti vállalkozást hozzáértô, profi szakembergárda vezesse. Ugyanakkor a szétválasztás biztosítaná, hogy a gazdasághoz nem értôknek ne kelljen üzleti ügyekkel foglalkozniuk; feladatuk arra korlátozódna, hogy a már megtermelt pénzt a legmegfelelôbb módon használják fel a szervezet céljainak elérésére. Másrészt a menedzserek az üzletvitelre koncentrálnának annak a veszélye nélkül, hogy megpróbálnának nyereségességi szempontokat bevinni egy olyan területre, ahol ennek általában nincs helye.

Nagyon fontos az is, hogy egy ilyen konstrukció esetében megvalósítható az etnikai leválasztása a gazdaságiról, ami nemcsak a döntéshozási problémákat egyszerûsíti le, hanem erôforrástöbblet bevonását is eredményezheti. Sokkal könnyebb ugyanis erôforrásokat mobilizálni gazdasági, mint etnikai vagy nemzeti alapon. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a legfontosabb motivációs tényezôk a profit, illetve a személyi jövedelem.

A politika

Az RMDSZ gazdaságpolitikája

A romániai magyarság gazdasági élete, illetve az alapelvek megfogalmazásának igénye és az RMDSZ gazdaságpolitikai alapelvei, illetve elképzelései nem szinonimák. Bár a jövôre vonatkozik, a gazdaságpolitika nem a vágyálmok világa és nem is holmi virtuális valóság; "[...] érvényesülô gazdaságpolitikát csak olyan szervezet folytathat, amelynek módja van elhatározásait eszközökkel, intézkedésekkel alátámasztani"6. Ez a szervezet általában a kormány szokott lenni, ezért gazdaságpolitikája csak kormánypártnak lehet, mégpedig "erôs" kormányzó pártnak. Mármost az RMDSZ-t egyhamar nem fenyegeti az a veszély, hogy kormányalakítással és, implicite, valamilyen gazdaságpolitikának a megvalósításával kelljen foglalkoznia. Jó esetben újra partner lehet egy kormánykoalícióban, de akkor sem valószínû, hogy olyan kulcspozícióba kerül, amelybôl hatékonyan befolyásolhatja a majdani gazdaságpolitikát. Ezért nem különösen látom értelmét, hogy bármilyen komplex, a gazdaság egészét felölelô koncepciót dolgozzon ki.

Egy ilyen elképzelés ellen szól az is, hogy nem lehet a Szövetségen belül semmiféle koherens beállítódottságról beszélni. A tagok, illetve tisztségviselôk gazdasági nézetei a lehetô legszélesebb spektrumot ölelik fel, és aligha lehetséges egy egységes nézôpontot kialakítani e téren. Személy szerint nem is tartom kívánatosnak az erôfeszítést valamiféle konszenzus kialakításáért egy olyan kérdést illetôen, amely amúgy sem bír gyakorlati relevanciával. Leszállva a hétköznapi praxis szintjére olyan részkérdésekre kell összpontosí tani, amelyek megkönnyítik a romániai magyarság bekapcsolódását az ország gazdasági életébe, illetve meggátolják a kirekesztését.

Az RMDSZ-nek - mint a romániai magyarság politikai, illetve érdekvédelmi szervezetének - egy olyan gazdaságpolitika kidolgozásában és megvalósításában kell szerepet vállalnia, amely a helyi és/vagy regionális szintek fejlesztését tekinti prioritásnak. Egy ilyen politikának meg lenne az az elônye is, hogy még jó ideig uniós támogatásra is lehetne számítani a megvalósításában; gondoljunk itt csak a PHARE- vagy a SAPARD- programokra.

Másrészt a Szövetségnek kellene folyamatosan felügyelnie arra, hogy a különféle területi és infrastrukturális, fejlesztési alapokhoz a romániai magyarság által lakott régiók is hozzáférhessenek, valamint, hogy a költségvetés kidolgozásakor ezen helységek és megyék ne szenvedjenek hátrányos megkülönböztetést. Ez a tevékenység a helyzet folyamatos monitorizálását, valamint hatékony lobbizást kíván.

Harmadsorban: a Szövetség fontos szerepet játszhat a Románia és Magyarország közötti gazdasági kapcsolatok további bôvítésében és fenntartásában. De mivel ebben az esetben fôként a makrogazdasági szintrôl van szó, ez a tevékenységi kör nyilvánvalóan nem csak a romániai magyar gazdasági szereplôket érinti. A mikroszintû, konkrét üzleti kapcsolatok kialakításának az elôsegítése a kamarák és információs központok feladatkörébe tartozik.

A gazdaság függetlensége

Egy vállalkozás számára létfontosságú, hogy a politikától függetlenül mûködhessen, azaz létezzen egy stabil jogi keret, amelyben tevékenykedik, és ne legyen kiszolgáltatva a mindenkori törvényhozás és/vagy adminisztráció kénye-kedvének. Ehhez olyan érdekérvényesítô képességre van szükség, amellyel az egyes vállalatok nem rendelkeznek. Egy megoldás lehetne: a különféle érdekvédô szervezetekbe való tömörülés, ám ebben az esetben megint az a nehezen megoldható dilemma jelentkezik, hogy vagy egy gazdasági szervezetnek kell etnikai alapú érdekérvényesítést (is) folytatni, vagy pedig egy nemzetiségi szervezetnek kell gazdasági kérdésekkel foglalkozni, mégpedig úgy, hogy ismét a nehezen definiálható "romániai magyar vállalat" fogalommal operál. Sokkal célravezetôbb, ha a vállalkozások valamely már meglévô szervezethez vagy szövetséghez fordulnak, nem keverve feleslegesen a gazdaságit a nemzetiségivel, és nem nyitva meg esetleg újabb frontvonalakat egy olyan területen, ahol ilyenek eddig még nincsenek.

Másrészt sokat segíthetne - mind az egyes vállalatoknak, mind pedig a gazdaság egészének - a nagy multinacionális cégekkel való együttmûködés. "A megnövekedett világgazdasági jelentôséggel párhuzamosan nô a multinacionális vállalatok politikai befolyása is, bár eddig látványosan nem avatkoztak politikai kérdésekbe.7 E cégeknek elsôsorban a biztonságos befektetési környezet, a szabad mûködés, a tôke megtérülése szempontjából kedvezô szabályozások a fontosak. A politikai környezetet is ezeket a szempontokat követve befolyásolják. [...] Minél nagyobb egy adott nemzetgazdaságban a külföldi befektetôk szerepe, annál nagyobb a gazdaság politikától való függetlensége. Paradox módon tehát a transznacionális vállalatok egyszerre korlátozzák a versenyt, és járulnak hozzá a világgazdaság liberalizációjához, globalizálódásához."8 A multik megnövekedett biztonságot jelenthetnének a velük hosszú távon együttmûködôknek (beszállítók, vevôk), egyrészt megkönnyítve a tervezést és kalkulációt, másrészt pedig mint erôsítés a konkurenciaharcban. Ugyanakkor jelenlétük visszafoghatja az állami önkény megnyilvánulásait, ami egy kisebbség számára fôként egy nem kisebbségbarát kormányzat esetén lehet fontos.

A politikától való függetlenség megôrzésének részét képezi a "saját" politikai elittôl való megfelelô távolságtartás is. Nem fogadható el az, hogy az éppen aktuális vezetôi csoport monopolizálja a közösségi érdekeket szolgáló intézményeket. Ez egyrészt azáltal érhetô el, hogy a kulturális intézmények élére politikától független kuratóriumok kerülnek kinevezésre, másrészt pedig azáltal, hogy ezek a kuratóriumok független szakembereket alkalmaznak a gazdasági egységek vezetésére.

A kultúra függetlensége

A vázolt konstrukció hozzájárulhatna a kulturális életnek a politikától való függetlenítéséhez is megakadályozván, hogy a nemzetiségi érdekvédelem teljes mértékben alárendelôdjék a napi politikai taktikázásnak. Így sokkal tágabb tere maradna a stratégiai tervezésnek és a hosszú távú célok rugalmas követésének. Kisebb lenne a lehetôsége annak, hogy konjunktúralovagok a kisebbségi érdekvédelem egyedüli megtestesítôiként jelenítsék meg önmagukat.

Egy nem etnikai alapon szervezett gazdasági alrendszer több és jelentôsebb erôforrást tudna biztosítani a romániai magyarság számára a sokadalmánál, képzettségénél és igényeinél fogva szükségesnek ítélt anyanyelvi oktatási rendszer mûködtetéséhez. Másrészt egy ilyen megoldás az államtól való fokozott függetlenséget biztosíthatna az oktatás számára. Ami a román állam szerepét illeti, köztudott, hogy egyrészt eléggé korlátozottak az oktatásra - és ezen belül a kisebbségi oktatásra - fordítható eszközei, úgyhogy "hiába jár, ha egyszer nem jut", másrészt pedig a támogatáshoz szükséges akarat is igencsak korlátozott. Az idô közben telik, és egyre több fiatal hagyja el az országot, elôbb csak tanulás végett, aztán már munkahelyet is találva magának. Persze, más lapra tartozik, hogy mindenkinek szíve joga ott keresni megélhetését, ahol neki jól esik, illetve ahol megengedheti magának. De azoknak, akik itthon akarnak maradni, biztosítani kéne az érvényesülésükhöz szükséges feltételeket.

Ami a magyarországi forrásokat illeti, köztudott, hogy eddig mindegyik kormányzat jelentôs összegekkel támogatta a romániai magyar nyelvû oktatást, illetve kulturális életet, bár a támogatások elbírálásának kritériumai mindig változtak. Lassan szokássá vált, hogy bármilyen tevékenység beindításához, illetve fenntartásához rögtön valamilyen állami intézményhez vagy közalapítványhoz rohanunk - lett légyen az román vagy magyar; fôként az utóbbi. Természetesnek tûnt az az elvárás, hogy a magyar állam segítsen minket: "szegény, akaratukon kívül a határokon túl rekedt rokonokat". Ám a kérdést csak az utóbbi idôben kezdték el a másik oldalról is taglalni, ti. milyen alapon akarunk mi részesedni, redisztribúció által, olyan javakból, amelyeknek megteremtéséhez nem járultunk hozzá? Ennek a kérdésnek, azt így feltéve, már etikai vonzatai is vannak. Amit a romániai magyarság - helyesebben annak egyénei és intézményei - cserébe adhatnak, az a magyarországi gazdasági aktorok romániai fellépésének a megkönnyítése, közös beruházások létrehozása, egyszóval: profittermelési lehetôségek felhajtása.

Pluralizmus

Ami a feltétel nélküli egység ideáját illeti, itt jegyezném meg, hogy ez alapvetôen elhibázott. Az erô nem holmi misztikus egységben és ennek folyamatos hangoztatásában van, valamint ennek földi leképezésében: egy centralizált kisebbségi intézményi rendszerben. Dinamikus, állandóan változó világunkban a siker nyitja egy rugalmas, alkalmazkodásra képes intézményhálózat, mely folyamatosan képes az ôt érô kihívásokra rövid idôn belül érdemi válaszokat adni.

Egy ilyen modell megvalósulásának esetén megnô a különbözô csoportok érdekérvényesítési képessége, amennyiben ezek képesek létrehozni a saját intézményeik mûködtetéséhez szükséges gazdasági infrastruktúrát. Ezúton megkerülhetôek a tisztán politikai úton történô erôforrás-leosztással együtt járó "szûk keresztmetszetek".

Bezárkózás és autarkia

Vannak, akik azt vallják, hogy a romániai magyarság termelje meg a számára szükséges javakat, illetve, hogy az általa megtermelt javak legyenek az övéi. A kijelentés, gazdasági szempontból tekintve: értelmetlen, nem egyéb mint populista frázis. Persze, megvan ennek a hagyománya, mely a trianoni döntésig vezethetô vissza. Példának okáért idézzük Makkai Sándort, a Magunk revíziójából: "sajátos életünkbôl csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külsô segítség nélkül, a magunk erejébôl meg tudunk valósítani", "önerônkbôl kell magyarnak lenni", "önfenntartás és önállítás." Ez kísértetiesen hasonlít - és nem véletlenül - a román Nemzeti Liberális Párt két világháború közti jelmondatára: "prin noi însine!"9. Az egyik oldalt a sértôdöttség és a frusztráció, a másikat a siker mámora, valamint az ebbôl fakadó túlzott önbizalom, és mindkettôt a másik iránti mély bizalmatlanság, illetve a kooperációra való hajlam hiánya jellemezte. Ennek eredményeként olyan protokronista, törzsi mentalitások alakultak ki, melyek a maximális elkülönülés irányában hajtották a két nemzeti csoportot. A romániai magyarság is megpróbált létrehozni egy önálló gazdasági infrastruktúrát, mely az önálló kisebbségi létet lett volna hivatva fenntartani, de ez aligha sikerült volna az anyaország gazdasági támogatása nélkül.

Manapság egy önmagát gazdaságilag is fenntartani képes közösség még nemzeti léptékekben is nehezen képzelhetô el. A hagyományos önfenntartó kisközösségek - elôbb a polgárosodás, majd a szocialista iparosítás hatására - mára már vidéken is felbomlottak. Bizonyos körülmények között ezek ugyan visszaállhatnak, például a végrehajtott felemás mezôgazdasági tulajdonreform eredményeként, de hosszú távon nem életképesek. A globalizáció által meghatározott piaci körülmények kifejezetten a nagyobb termelôegységeknek (nagybirtokok, farmok, szövetkezetek) kedveznek. Nagy valószínûséggel nálunk is lezajlik rövid idôn belül egy tulajdonosi és szerkezetváltás a mezôgazdaságban felvásárlások, illetve társulások által.

Ha a romániai magyar társadalom megpróbálkozik valamiféle autark társadalommodell megvalósításával, fennáll annak is a veszélye, hogy ezzel elriasztja a potenciális befektetôk egy részét, pedig ôk már most is jóval kevesebben vannak a kelleténél. A nemzetközi tôke nem szereti azokat, akik túl sokat és túl hangosan emlegetik a nemzeti önállóságot. "... a világban azok járnak ma nemzeti vagy vallási úton, akiket magukra hagytak. Az utak ma Afrikában nemzetiek, azoknak az útja, akik fekete lyukakban vannak, ahonnan már a fény sem szabadulhat ki. Persze afölött siránkoznak, hogy kizsákmányolás áldozatai, de nagy bajuk mégiscsak az, hogy nem akar senki odamenni, már kizsákmányolni sem akarja ôket senki. Ez a veszély Romániát is fenyegeti. Az amerikai tôkés már ma sem nagyon akar bemenni. Az igazi baj azonban akkor lesz, amikor már a magyar tôkés sem akar bemenni."10

Egy erôteljes, esetleg tüntetô önmagába fordulással a romániai magyarság éppen a román nemzeti kurzus szélsôségeseinek játszana a kezére, tovább rontva saját helyzetén, és ugyanakkor az ország gazdasági felemelkedésének esélyein is. Egy autark kisebbségi közösség egy nemzetállamon belül riasztóan hat a többiekre - és nem csak a többségi nemzetre - a fenyegetettség érzetét keltve bennük. Ebbôl egyértelmûen következik, hogy mennyire fontos - a potenciális konfliktusok elkerülése végett - a nyitottság és a kommunikáció a többiekkel, fôleg az etnikailag nem egyértelmûen determinált területeken.

Az önelégültség, mely fôként egyes politikai köröket jellemez, reális veszélyt jelent a romániai magyarság számára. Ez a közösség, mint arra már Molnár Gusztáv is felhívta a figyelmet, nincs akkora, hogy megengedhessen magának bármilyen erôltetett különutasságot: "[Erdélyben a] magyarok közelednek ahhoz a kritikus határhoz, amely az életképes közösséget elválasztja a kórostól, mely kizárólag betegségeinek tüneteivel van elfoglalva."11

Románia esetleges föderalizációja

Bár, amint azt Sabin Gherman vagy a bánáti "memorandisták" esete mutatja, a téma nem igazán aktuális, ha mégis azzá válna, elkerülhetetlen lesz az etnikai alapú érdekérvényesítés paradigmájának az újraértékelése, az ország megváltozott belpolitikai helyzetének a függvényében.

"Minden olyan törekvés, amely az erdélyi magyarságon belül a nemzeti autonómiát, az etnikai alapú érdekérvényesítést helyezi elôtérbe, csakis gátolhatja a regionális identitáson alapuló közös erdélyi front kialakulását [...]. Idô kérdése csupán, hogy egy komolyabb politikai mozgalom is megjelenjen, s akkor a magyaroknak szövetkezniük kell velük, vagy legalábbis úgy kell politizálnia a magyar félnek Erdélyben, hogy potenciális szövetségeseit ne riassza el."12

A nemzetközi porond

Az individualizmus térnyerése

Az elôzô rendszer retorikájának alfája és ómegája a "közösség" volt. Ugyanakkor talán még egyetlen eszmerendszer sem produkált olyan széttöredezett, individualista társadalmat, mint a kommunizmus. Erre való visszahatásként jelentkeztek 1989 után a közösségi érzés olyan széleskörû és mély megnyilvánulásai, mint a felekezeti élet erôteljes kibontakozása, illetve a nemzetiségi és etnikai közösségek (érdek)védelmi intézményeinek újjászületése. Sajnos, ezen utóbbiak csak ritkán tettek eleget vállalt feladataiknak, illetve a velük szemben, a "közember" által támasztott elvárásoknak. Ennek okai a dilettantizmustól a pozícióval való visszaélésig terjednek, de a téma bôvebb tárgyalása nem tartozik jelen írás feladatai közé.

Egy másik reakció, ezúttal a kommunista rendszer egalitarizmusára, az individualizmus erôteljes, gyors térhódítása. Lengyel László fogalmazta meg a jelenlegi magyarországi viszonyok kapcsán, de megállapítása érvényes az egész kelet-közép-európai térségre: "Igazolódik egy új rendben az individualitás valamennyi szürke-rózsaszín álma. Nem kell közösséget, ideológiai hitet mímelni, bevallottan lehet individuálisan akarni és szerezni, a közösségi potyautasságot nyíltan vállalni, sôt ebbôl valami nyers életerôt meríteni. Ha az 1945 utáni újjáépítés vagy az 1956-os felkelés eszméje és gyakorlata a közösségi összefogás volt, az 1990 utáni rendszerváltó, aranyásó korszaké az individuális nyerés vagy vesztés kockajátéka. Nem mi nyerünk, hanem én és a családom nyerek. Nem magyarokról, Magyarországról, társadalomról, tájegységrôl, városról, faluról szövünk terveket, hanem feleségünkrôl és fiunkról, önmagunk elôrejutásáról, megmaradásáról vagy meggazdagodásáról."13

Ám az individualizmusnak e felvirágzása, mely szélsôséges esetben a "kaparj kurta..." trivializmusába torkollik, nem feltétlenül elítélendô. Közhely, hogy a személyes felemelkedés vágya, amennyiben az egyéni kreativitáson és a személyes felelôsségvállaláson alapszik, ez mindenféle kapitalizmus alapja. És ha nem is várhatjuk el, hogy egy idealisztikus Adam Smith-i "láthatatlan kéz" érvényesítse automatikusan közösségi érdekeinket, azt aligha vitathatjuk, hogy ezeket csak az egyéni érdekek figyelembevételével és a velük való összehangolással lehet elérni. Ezt szolgálhatná a vázolt modell, elválasztva a közösségi célokat szolgáló nonprofit intézményeket az ezek mûködését biztosító gazdasági vállalkozásoktól, ahol törvényes keretek között érvényesülhet az egyéni nyereségvágy. Ugyanakkor viszonylagos biztosítékot nyújthat az olyan "élelmes" vállalkozókkal és helyi kiskirályokkal szemben, akik - holmi nemzetiségi retorika leple alatt - megpróbálják a helyi erôforrásokat kisajátítani saját maguk számára.

Magyar-magyar kapcsolatok

Amint az az elôzô pontban leírtakból logikusan következik, nem kell túlzottan számítani arra, hogy magyarországi cégek támogatni fogják a romániai magyarság intézményeit, sem pedig arra, hogy együttmûködnek majd egyes romániai vállalatokkal, csak azért mert azok bizonyos "magyar" kisebbségi érdekeket képviselnek, illetve ilyen jellegû többé-kevésbé deklarált célok elérése érdekében tevékenykednek. Az már valószínûbb, hogy magyarországi cégek támogassanak itteni nonprofit szervezeteket - természetesen, amennyiben ez nekik is megéri anyagilag.

Vannak persze finanszírozók, akik kimondottan a határon túli magyarság támogatását tûzték ki célul (lásd például Illyés Közalapítvány, Új Kézfogás stb.), ám ezek esetében sem tudható elôre, hogy meddig mûködnek majd. Ajánlatos ezért az általuk jelenleg nyújtott segítségnek legalább egy részét arra használni, hogy létrehozzunk egy olyan vállalkozáshálót, mely hosszú távon biztosíthatja intézményeink fennmaradását. Az anyaország intézményei jelentôs szerepet játszhatnak mint egy olyan pályáztatási keret kidolgozói, melyben szakmai és gazdasági szempontok a mérvadóak, nem pedig a politikai, klienturális megfontolások.

Regionalizmus és "testvériség"

A regionális kooperáció igen jelentôs erôforrássá válhat. A jelenlegi uniós elképzelések egyike pont a "régiók Európája", és úgy tûnik, hogy ez az egyik legéletképesebb; fôleg, ha figyelembe vesszük a fejlesztésükre szánt egyre jelentôsebb összegeket is. Számos mûködô eurorégió létezik már. Hazánkban is létrehoztak már ilyeneket (lásd például a Kárpátok Eurorégiót), és ezek közül a legsikeresebbek épp az ország nyugati határán vannak, ám ne feledjük, hogy ezek mégsem csak "magyar-magyar" szervezôdések. Megfontolandó mégis olyan regionális vegyesvállalatok létrehozása, melyek az adott régión belüli magyarság céljait hivatottak támogatni. A regionális együttmûködésen belül jelentôs szerepet kapnak a kulturális kapcsolatok is. Így - megfelelôen összehangolva ezeket a gazdaságiakkal - jelentôs erôforrásokat lehet bevonni összmagyar célok elérésére is.

Ugyanezen címszó alatt említhetjük meg a különféle testvérvárosi és más "testvéri" kapcsolatokat is, melyek már jó ideje mûködnek, egyre nagyobb számban, sok helyütt egész szép eredménnyel.

Globalizáció

A terminus gyakorlatilag két különálló, ám egymástól távolról sem független folyamatot jelöl: egyrészt a gazdasági folyamatok és piacok nemzetközivé válását, másrészt, fôként az internet által szimbolizált, információs világhálót, mely egyre szorosabb kapcsolatban van a mobiltelefónia által jelképezett kommunikációs hálóval.

A nemzetközi óriásvállalatokra, mint a gazdasági globalizáció képviselôire, egyrészt igaz, hogy: "[a] multinacionális nem szereti és nem is érti a nemzeti érzületet, bár lehet, hogy szívesen használná [...]. A kötôdés csak rontja a piaci mechanizmusokat, a nemzeti piac igénye pedig egyenesen botrány."14 Másrészt viszont tény, és az utóbbi évek gyakorlata ezt elokvensen bizonyítja, hogy a multinacionális cégek is egyre érzékenyebbek a helyi/regionális/nemzeti sajátosságokra. Persze nem önzetlenségbôl, hanem jól megfontolt marketingpolitikából; ám a lényeg az, hogy az egyre fokozódó versenyben ôk is kénytelenek alkalmazkodni a helyi sajátosságokhoz.

A multiknak nagyon jelentôs szerepe van - és, remélhetôleg, még lesz is - itt Kelet-Közép-Európában, nemcsak mint befektetôknek, hanem úgy is, mint egy új, hatékonyabb és etikusabb vállalati kultúra meghonosítóinak, valamint (szervezési-vezetési, kutatási-fejlesztési, stb.) know-how importôröknek is.

Ami a globalizáció információs komponensével való szembesülést illeti, a válasz semmi esetre sem lehet az elzárkózás. Egy kis közösség számára ez a világtrendektôl való elszigetelôdést jelentené - és nem csak gazdasági értelemben - ami, legjobb esetben is, legfeljebb egy vegetatív törzsi létformát biztosíthatna számára. "A kisebbség válasza a sorsát illetô globalista szenvtelenségre tehát éppen tudásából és az új kommunikációs lehetôségek révén megnövelt játékterébôl adódik. Az önállóság és szuverenitás fetisizálása a globális korban önpusztító szenvedély. A szocioszferikus narcisztikum uralkodása a technoszferikus rugalmasság felett a nyolcvanas évek végjátékát sejteti. A technoszféra önjáró világa pedig összeférhetetlen a bizantinikus etatizmusok merev és csak szûk elitet tápláló gazdaságával. Különben így van ez a korlátokat és határokat nem kedvelô globalista korban, ahol a computer-modem-GSM-internet háló az üzletet hihetetlenül felgyorsítja, és a lemaradókat kirekeszti."15

Zárszó helyett

Zárszó, mert írásom végéhez érkeztem; "helyett", mert a téma messze nincs még lezárva és, egyrészt jómagam is folytatnám valamikor kifejtését, másrészt remélem, akadnak majd még hozzászólók.

Annyit jegyeznék még meg, hogy egy nemzeti/etnikai kisebbség, mint bármilyen más társadalmi csoport, hosszú távú fennmaradása számára létfontosságú három alapvetô tulajdonság megléte:

- diverzitás: érdemben új dolgok, melyek biztosítják a megfelelô választ a környezetbôl érkezô jelzésekre, csak a sokféleségbôl bontakozhatnak ki;

- komplexitás: az összetettség biztosítja a kellôen diverz alrendszerek között a kommunikációt és visszacsatolást, növelve ezzel a válaszadás hatékonyságát;

- stabilitás: meggátolja a rendszer szétesését, mielôtt az képes lenne válaszolni az ôt ért külsô környezeti kihívásokra.

Konkretizálva: intézményi sokféleség, hatékony intézményközi kommunikáció és stabil intézményi keret. A három tényezô egymástól elválaszthatatlan egy, a jelenlegi összetett, gyorsan változó, globalizálódó világban való sikeres fennmaradás érdekében

Ahhoz, hogy egy kisebbség mûködtetni tudjon és hatékonyan fenntartson egy gazdasági infrastruktúrát a fennmaradását biztosítandó intézményrendszer számára, elengedhetetlen, hogy tudomásul vegye az ôt körülvevô feltételrendszer mibenlétét, annak mûködését, felmérje változási trendjeit, és megpróbálja azokat maximálisan kihasználni egy hosszú távú víziót érvényesítve, nem elvakítva a pillanatnyi politikai konjunktúra vagy a múltbéli frusztrációk által.

 

Jegyzetek

1 Lásd Zakota Zoltán: Önálló gazdasági élet kisebbségi létfeltételek közepette. Magyar Kisebbség, 1999. 4. szám, 81-85.

2 Ezen hipotéziseknek a részletes kifejtése, valamint bizonyítása egy másik, készülôfélben lévô, tanulmányomnak képezi tárgyát.

3 Harold Lenski által, az ipari társadalomra vonatkoztatott foglalkoztatási osztályrendszer terminológiája szerint.

4 Chikán Attila: Vállalatgazdaságtan. Aula Kiadó, Budapest, 1998.

5 Errôl bôvebben lásd Zakota Zoltán i. m.

6 Dr. Hetényi István: Gazdaságpolitika. I. rész. A gazdaságpolitika alapjai. Aula kiadó, Budapest, 1992. (Kiemelés a szerzôtôl).

7 E helyt bizonyos fenntartásokkal élnék, legalábbis a múlt tekintetében. Tény, hogy az idôben elôre haladva - minél inkább "multinacionalisabbá" váltak -, egyre kevésbé jellemzô a multik tevékenységére a politikába való közvetlen beavatkozás [ZZ].

8 Antalóczy Katalin: A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban, Kelet-Közép-Európában és Magyarországon. Korunk, 1998. 3. szám, 13.

9 "önmagunk által".

10 Lengyel László - Bíró Béla: Gazdasági traumatológia. Korunk, 1998. 10. szám, 51.

11 Molnár Gusztáv: Transzszilván krédó. Korunk, 2000. 1. szám, 39.

12 Molnár Gusztáv: Románia eltévedt... Korunk, 1998. 10. szám, 74.

13 Lengyel László: A mindenre alkalmas ember. Korunk, 1996. 9. szám, 91.

14 Baji Lázár Imre: Ábel a világkorban. Korunk, 1998. 3. szám, 77.

15 Uo. 79.


 
kapcsolódók
  » impresszum
  » a Jakabffy Elemér Alapítvány hírlapgyűjteménye
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi könyvtárkatalógusa
  »a Jakabffy Elemér Alapítvány erdélyi kéziratkatalógusa

további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvető
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Művészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minorităților
» Glasul Minorităților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     
 

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2021
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék