ARCHÍVUM

Ligeti Ernõ

Páneurópa és a kisebbségi kérdés^*

A mai Európában negyvenmillió kisebbségi él, akik a békeszerzõdések papíralkotmánya szerint a „Népszövetség védelme alatt“ állnak.

A legutóbbi évek folyama alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy sem a többségi nemzetek nem igyekeznek arra a kisebbségiekkel szemben követendõ méltányossági álláspontra helyezkedni, amely pedig a többségi nemzetek heterogenitásából egyenesen következik, sem a Népszövetségnek a kisebbségi panaszok kivizsgálására alkalmazott módszerei nem bizonyultak objektíveknek, igazságosaknak és jogilag kikényszeríthetõknek. A kisebbségek közjogi helyzetének intézményes feljavítása immár az európai béke érdekében elmulaszthatatlan feladatképpen jelentkezik, és a feladat szükségére jellemzõ, hogy nemcsak a két ízben megtartott genfi kisebbségi konferencia, de a többi békeligák, népszövetségi egyesületek, a nemzetközi jogegyesületek is állandóan foglalkoznak a kisebbségi anomáliák gyökeres rendezésével. Szomorú, de azon a helyen, ahol „döntenek“, a kompetensek a kisebbségi kérdés általános rendezése elõl homokba dugják fejüket, és a negyvenmilliós európai kisebbségi-komplexum ügyét Quantité négligeablenak tekintik. Az irtózás és menekülés a kisebbségi kérdés rendezése elõl okát és magyarázatát a többségi nemzetek mohó nacionalizmusában találja. Mindaddig, amíg a nemzeti öntudat megtartja a mai szétroncsolt Európában jelenlegi kártékony alakzatát, teljesen kizártnak tekinthetõ olyan politikai légkör megteremtése, amely a kisebbségi állampolgárok szabad kulturális fejlõdését biztosítja.

Ha egyszer Páneurópa létrejön, e probléma önnönmagától megoldódik. Páneurópai tanítások szerint mítosz az a hit, hogy az európai nacionalizmus vérségi köteléken alapszik. Az izlandiak kivételével — írja Coudenhove — az összes európai népek: kevert népek. Az európai nemzetek számos reprezentatív man-jén kimutatható, hogy géniuszuk nem vérségi kapocs tisztaságát dicsõíti. Tagadhatatlanul van és lesz nemzeti kérdés és nemzeti öntudat. Ezt legelsõsorban a kisebbségek vallják, amelyektõl épp oly távol állanak az üres intencionalista jelszavak, mint a többségiektõl, sõt argumentumaik döntõ tényezõje éppen az, hogy hisznek saját népiségük megmásíthatatlanul eltérõ karakterében. De az európai nemzetek nem vérközösségen, hanem szellemi közösségen fonódtak össze, vagy ahogyan Renan kifejezi, emlékképeikben, az együttélésben és a közös együttélésre való közös visszaemlékezésben. Még az anyanyelv sem döntõ kritérium. Az írek nagy része angolul beszél, mégis írnek vallja magát. A bolgár és szerb nyelv között nincs nagyobb különbség, mint egyazon nyelv tájszólásai között — mégis halálos ellenségként állanak szemben egymással, noha saját jól felfogott érdekeik a legszorosabb együttmûködést írják elõ. Az európai nemzetek különlegesképpen kultúrközösségek, s legérzékenyebb nemzeti pontjuk: a hõsi tisztelet, az irodalmi hagyomány, amely figyelmen kívül hagyva más nemzet hõsi kultuszát és irodalmi hagyományait, elzárkózik és ösztönösen ellenségévé válik a másikénak. Legtöbb gyûlölet a nem ismerés nyomán fakad, a legtöbb barátság az õszinte kultúrközeledésben.

Páneurópa a nemzeti eszmét nem veti el, önnönmaga kezdõ sikereit gáncsolná el vele, ha ezt állítaná célkitûzése gyanánt. A vámhatárok lerombolása, a nemzetközi együttmûködésre irányuló szerzõdés, az új összefüggést hirdetõ és tanító pedagógia azonban közvetlen közelbe hozza az egyik nemzetet a másikkal, és a különbözõ kultúrák együttmûködése oly harmóniát eredményez, mint amilyenre jó példa Svájc. Ha Európa számára megérik az összhang új idénye, ha az eddig ég és föld között lebegõ kisebbségek épp oly zavartalanul fejthetik ki kulturális tevékenységüket, mint a többségiek, ha a gazdasági vámok nem húznak mesterséges határokat, úgy a revans gondolata a kisebbségiekben visszafejlõdik, mert már nem lesz érdemes számukra a történeti határok visszaállítását még csak érzéseikben sem fenntartaniuk. Az eddigi elveszített történeti egység helyett az európai egységben oldódnak fel, az eddigi nemzeti öntudatuk mellé kialakul az európai öntudat érzelemvilága, amely meg fogja teremteni a maga nemzeti hõseit, a maga ékesszóló dalnokait, a maga közvetlenül ható hagyományait, mint a középkorban a keresztény hit megteremtve az egységes Európát, megteremtette a különbözõ nyelveket beszélõ érzelmi közösséget és egyházi irodalmat.

Nem lep meg tehát bennünket, hogy mindazok a kisebbségi politikusok, akik hátsó gondolat nélkül népük becsületes és lojális elhelyezkedésére gondolnak a kijelölt új közjogi határok között, testestül-lelkestül Páneurópa hívei. A macedón kérdés megoldására — a macedón nép tudvalevõleg három állam határai mögé került — nem látszik okosnak az a terv, amely az összes macedónoknak egy területen való egyesítését tervezi, noha ez a wilsoni önrendelkezési elvbõl következne. Nem látszik okosnak, mert nem praktikus, mert új balkáni háború és leszámolás nélkül ma már nem vihetõ keresztül. Ellenben az a megoldási terv, amely balkáni föderáció felé törekszik, és amely a három ország macedónjai számára azokat a jogokat és elõnyöket biztosítja, mint amilyenekkel közös együttélésben rendelkeznének, megnyugtató elrendezés volna az egész Balkán szempontjából. Nos, a mai Európa-kérdés: macedón-kérdés nagyban. És ahogyan a mai Macedónia példaadás, hogy hová jutottunk, minõ viharfészket ágyaztunk be Európába, úgy a hajdani Macedónia, Fülöp és Nagy Sándor földje, történeti példákkal szolgál a páneurópai mozgalomra is. A hajdani macedón imperializmus az utolsó pillanatban egyesülni kényszerítette Spártát, Athént és Thébát, de Démoszthenész pánhellén kísérlete már késõn jött. A federáció nélküli Hellász áldozatául esett a barbár nagyhatalomnak.