Balkán alulnézetbõl

Elég gyakran lehet hallani, illetve olvasni olyan aggódó hangnemû figyelmeztetéseket különbözõ fórumokon, melyek óvják a romániai magyar közélet különbözõ szegmenseit a balkanizációtól. Ilyenkor értetlenül állok ezen aggodalmak elõtt, ugyanis nem tudom eldönteni: a nyilatkozók számára a balkanizmus mibenléte ismeretlen, netán az erdélyi magyar társadalom szerkezeti felépítésérõl, intézményeinek, a magyar közélet mûködési elemeirõl halvány fogalmaik sincsenek, vagy — ami a legvalószínûbb, hogy — egyszerûen csak álltatják magukat, és nem mernek szembenézni a durva valósággal. Történetesen azzal, hogy az erdélyi magyar közélet sok szempontból e referenciaszinttel nemcsak azonosult, hanem egyes vonatkozásaiban már alul is múlta. Közéleti viszonyainkból kiindulva azt sem tartom kizártnak, hogy e szintrõl lassanként már csak mintegy békaperspektívából szemlélhetjük az úgynevezett Balkánt, ami alatt az ilyen típusú szövegkörnyezetben kimondatlanul is tulajdonképpen a román társadalmi viszonyokat, pontosabban ezek negatív aspektusait szokták érteni.

A Balkán...

A következõ kulcsszavak, fogalmak a leggyakoribbak a balkanizmus körülírásaiban: a szabályok átláthatatlansága és alkalmazhatatlansága, a kettõs beszéd és erkölcs, intolerancia, illetve az igénytelenség. A szabályok átláthatatlansága és alkalmazhatatlansága a maga során számos további jelenséget produkál: „rugalmassá” válnak, mûködésképtelenné válik a bürokrácia, a társadalmi kontroll és a hatalmi ágak szétválásának a hiányából eredõ hatalmi koncentráció kitermeli a kiskirályokat (a mindenható vidéki funkcionáriustól a zsarnok államférfiúig terjedõ skálán), stb. Azokkal a nyugati társadalmakkal ellentétben, melyekben a — kölcsönös vertikális függõviszonyt feltételezõ — társadalmi szerzõdésnek és az alulról építkezésnek hagyományai vannak, itt a szabályok kevésbé világosak és érvényesek mindenkire. A hatalmat birtoklók kikezdhetetlenek, nincsenek kialakulva a felelõsségre vonás hagyományos mechanizmusai. Ennélfogva igyekeznek konzerválni a hatalmukat, a társadalom minden szegmensére kiterjeszkedni. Ennek bejáratott módszerei közé tartozik a hatalmi ágak egybeolvasztása, a klientúra építés, a fontos pozíciók bizalmi emberekkel való betöltése, stb. A lojalitás — ami adott esetben már inkább szervilizmus — lesz az elsõdleges, a kompetencia másodlagos. Ez az egyik oka annak, hogy e rendszerek hosszú távon alacsony hatékonyságúak, és a modern, demokratikus berendezkedésû rendszerekkel szemben versenyképtelenek.

Míg a vezérek és a közösség a jelentéktelennek számító egyénnel szemben nagyon szigorú erkölcsi szabályokat, elvárásokat fogalmaznak meg, a nyilvánosság elõtt felvállalt értékek gyakorlati vizsgáin rendszerint elbukik még maga a vezetõ is. Így a normaszegés a maga során természetessé válik, ám a visszacsatolás a nyilvánosság irányába elmarad. A nyilvánosság Nagy Történetei és a mindennapi életvezetés Kis Történetei¹ között nincsenek átfedések. Egyesek a kommunizmus, a kelet-európaiság, a balkániság, mások az ortodoxia ismérveiként azonosítják e jegyeket, de a lényeg, hogy egy olyan térségben fejlõdtek ki ezek az attitûdök, ahol az emberek különbözõ önkényuralmi formációk alatt megszokták, hogy mindig mást kell mutatniuk, mondaniuk, mint amit valójában éreznek vagy teljesíteni tudnak. Így a nyilvánosság elõtt használt beszédmód és a felvállalt értékek különváltak a magánéletben gyakoroltaktól. A kettõs erkölcs, beszéd, a szimulálás a mindennapok alkotóelemévé, belsõ habitussá vált. (Ha Leon Festinger e tájakon élt volna, valószínûleg sohasem alkotta volna meg a kognitív disszonancia elméletét.)

...de bezzeg MI?

Mindezeket figyelembe véve lássuk csak, mitõl is szoktuk óvni a mi erdélyi közéletünket? A demokratizálódás irányába való elmozdulás elsõ lépését, az eddigi struccpolitikára jellemzõ szemlélettel való szakítás jelentené. Önámítás nélkül fel kellene mérni valós helyzetünket, társadalmunk mûködési mechanizmusainak hibáit, a fejlõdését akadályozó és demokráciadeficitjét újratermelõ tényezõket.

Romániában az összeférhetetlenség mint olyan bizonyos esetekre vonatkozóan már törvényerõre emelkedett. Ezzel szemben a magyar közéletben az összeférhetetlenség fogalma még teljesen ismeretlen. A romániai magyar társadalom mûködésérõl, intézményrendszerének kiépítésérõl és mûködtetésérõl szóló diskurzusokban e társadalmat önálló entitásként kezelik.² Az önálló vagy kvázitársadalom képletében az önálló erdélyi magyar civil szféra tekintélyes része durván fogalmazva a hiányzó magyar államiságot, pontosabban ennek a nem politikai (tehát oktatási, kulturális, tudományos) intézményrendszerét próbálja pótolni, egy, a román állam intézményrendszerével „párhuzamos” építkezés. A politikai hatalmat az RMDSZ testesíti meg, kontroll szerepe van, a társadalmi javak, az erõforrások (újra)elosztásának specifikusan állami intézményekre jellemzõ funkcióját látja el. E társadalmi képlet persze „kissé” hiányos, és teljes mértékben demokráciadeficites, mert a hatalmi ágak szétválasztásáról, pluralizmusról itt nem lehet beszélni. A beazonosítható hatalmi ágak, pozíciók ugyanannak a politikai szereplõnek, az RMDSZ vezetõségének a kezében futnak össze. Ez közvetít azon hazai (többségiként számontartott) állami hatalmi intézmények irányában, amelyek a kisebbségi léthelyzetbõl kifolyólag természetszerûleg hiányoznak, emellett a magyar állam irányában is. Az elsõ benyomás akár pozitív is lehetne — fõleg ha csak etnikai szempontból nézzük -, hisz az RMDSZ-nek jelentõs hatalmi pozíciót, és ezzel tekintélyt sikerült elérnie a román, illetve a magyar politikai porondon, aminek meglátszik a nyoma a magyar intézményrendszerben is. Ám e sikert beárnyékolja az, hogy e folyamattal párhuzamosan a belsõ, saját társadalom teljesen kiszolgáltatottá vált. Az RMDSZ monopolhelyzetét megtetézte azzal is, hogy a civil társadalom intézményrendszerét, ennek államhoz kötödõ intézményeit is maga alá gyûrte, erõforrásaira rátelepedett: mind a magyar, mind a román költségvetési pénzek szétosztására létrehozott alapítványok kuratóriumai tulajdonképpen az RMDSZ különbözõ tisztségviselõibõl állnak (a szaktestületek pedig az általuk kinevezett személyekbõl, ami tulajdonképpen egy közvetett kontrollt jelent). Ez klientúraépítésre vagy önmaguk, azaz saját szervezeteik támogatására ad lehetõséget, ami olykor szembetûnõ a helyi önkormányzati pénzek civil szférának juttatott támogatása esetében is. A saját, magyarként beazonosítható társadalom szinte minden szegmense alárendelõdött saját politikumának, ami egyben hosszú távú fejlõdésének és hatékonyságának is gátakat szab. Mert ha nem a mai egyéni hatalmi igények kielégítése, a pozíciók konzerválása, hanem a hosszú távú fejlõdés, modernizáció a cél, akkor elengedhetetlen a demokratikus elveken alapuló társadalomépítés. Szûcs Jenõ is a „nyugati értelmû társadalomfejlõdés” egyik gyökereként, a Nyugat „eredeti karaktervonásaként” azonosította a „társadalom” és az „állam” szétválasztását.³

Adam B. Seligman szavaival élve „Nyugaton a liberális parlamenti demokrácia hagyományának segítségével sikerült megõrizni a civil társadalom állammal szembeni elsõbbségét és autonómiáját. A kelet-(és kelet-közép-)európai országokban viszont a civil társadalom érdeke mindig alárendelõdött az állam céljainak”.⁴ E sorokat a kommunizmus bukása utáni idõszak eseményeibõl kiindulva ekképp folytatja: „A dolgoknak ez a rendje most alapvetõen megváltozik. Az új alkotmányok életbeléptetése, a független politikai pártok megjelenése és a piacgazdaság kialakulása arra indítja a kelet-európai politikusokat, értelmiségieket, sõt az egyszerû állampolgárokat, hogy újragondolják a társadalmi és politikai szervezetek alkotó elveit. Számos megfigyelõ szerint, ami ma Kelet-Európában történik, az nem más, mint egy nagyszabású kísérlet az állami szabályozástól független, kollektív entitásként elgondolt civil társadalom megteremtésére.” Az RMDSZ-nek, az erdélyi magyar társadalom „államhatalmának” a megnyilvánulásai nem adnak okot efféle megállapításokra. De ha „varázstalanítjuk” a civil szférát, azaz eltekintünk (a különbözõ meghatározásokban felmerülõ) mindennemû morálfilozófiai vetületétõl,⁵ akkor „csupán” az intézményesülést és professzionalizálódást gátló tényezõk halmazával írható le a jelenlegi állapot.

Az erdélyi nyilvánosságot domináló dichotomikus politikai gondolkodásból kiindulva írásomat minden bizonnyal sokan az RMDSZ csúcsvezetése elleni, ellenzéki támadásként értelmezik, mivel egy jogosítvány jogosságát kérdõjelezem meg. Tekintettel Szász Jenõ ingatlan botrányára, az MPSZ vezetõinek vagy a bizonytalan karrier miatt az MPSZ-be át nem igazolt belsõ ellenzék jó néhány megnyilvánulására, gondolom, nem lenne sokkal szerencsésebb, ha ezek vennék át, vagy egymás között úgymond arányosan leosztanák a pénzosztást vagy a(z õ holdudvarukba tartozó) pénzosztók kijelölését. A demokratikus és hatékony társadalmi fejlõdés elengedhetetlen feltételeinek egyike a politikum és a civil szféra különválasztása. A jelenlegi szaktestületi tagok között is vannak függetlenek, de a „tiszta képlet” érdekében az összefonódások kialakulásának a lehetõségét is ki kellene zárni.

Ezzel elérkeztünk a „civilizált”-ként számontartott világ mûködésének egy másik alaptételéhez. Ugyanis azzal, hogy magát a pénzosztó kuratóriumot is a civilek nevezik ki, még távolról sincsenek kimerítve a hatékonyság vagy a méltányosság feltételei. Ez feltételezi továbbá azt az aranyszabályt is, hogy aki pénzt oszt, az magának, illetve a személyével összefüggésbe hozható szervezeteknek nem oszthat. Ezt a szabályt tudtommal immár tizenötödik éve alkalmazza például a Soros Alapítvány, illetve ennek utódintézményei is, és — horribile dictu! — az egész Balkánon mûködik és bevált. A nyugati támogatási rendszerek romániai kuratóriumainak is természetesen ez az alapelve. Amint a két évvel ezelõtti Civil Konferencián is elhangzott, a PHARE program roma közösségeket megcélzó támogatási rendszere is ezen elvnek a szellemében zajlott. A roma szervezetek képviselõinek is kellett nyilatkozniuk arról, hogy milyen szervezetek tagjai, és ezek nem pályázhattak. Úgy néz ki, hogy már csak a magyar az egyetlen nagyobb hazai közösség, amelynek döntéshozói nem akarnak hallani e szabályokról. A magyar közösség tagjai csak — közvetlenül vagy a többségi társadalom közvetítésével — a nemzetközi intézmények révén tapasztalhatják a demokratikus rendszerek eme alapszabályát. Kívülrõl úgy tûnik, hogy a kuratóriumi ülések idejére nálunk a Közjó, a Nemzet Szolgálata és az ezekhez kapcsolódó retorikák felfüggesztõdnek, lobbizás indul. Ezek a nyilvánosság számára vannak fenntartva.

Ilyenkor egyesek visszakérdeznek, hogy: „Jó, jó, de hát ha nem oszthatnának maguknak, akkor ki menne kuratóriumi vagy szaktestületi tagnak?” Mindezt abban a közegben, ahol — a nyilvános retorikák szintjén — annyi az elkötelezett nemzetmentõ napszámos, mint réten a fû. Mi több, az Illyés Közalapítvány hazai, illetve magyarországi irodavezetõi is ezt vallották a Transindex fórumán (2002-ben a transzfórum meghívottjaiként). Az akkori budapesti irodavezetõ szerint: „A szaktestületi tagság értelemszerûen nem jelenthet szankciót, hiszen akkor egy szervezet sem jelölne képviselõket az Illyés testületeibe, így önmagukat zárnák ki a támogatásokból (...). A joggal elvárt tárgyilagosságot a természetes erõegyensúlyok és önkorlátozások révén lehet biztosítani, ezért is nagyon fontos, hogy az egyébként óhatatlan belterjességek elkerülése végett a testületek a teljes nyilvánosság elõtt folytassák munkájukat, szembesíthetõek legyenek javaslataikkal” (kiemelés tõlem).

Ez az, ami megfoghatatlan, hiszen az ismeretlen pontozási rendszer (ha egyáltalán lehet ilyesmirõl beszélni), az indokolatlan döntések, illetve elutasítások (elvégre a szûkszavú „anyagi keret hiányában” szabványválasz nem sorolható a szakmai indok kategóriába), a zárt ülések mindent jelentenek, csak nyilvánosságot és szembesíthetõséget nem. A természetes erõegyensúly tárgytalan, az önkorlátozás pedig a fogalom szubjektivitása miatt ez esetben értelmezhetetlen. A kolozsvári irodavezetõ szerint „nagyságrendekkel nagyobb számú szervezet, intézmény pályázata részesült pozitív elbírálásban, mint ahányan a szaktestületekben vannak, tehát alaptalan az a félelem, hogy »a saját malmukra hajtják a vizet«”. Ennyi elég is a bizonyításhoz. No comment.

Akik otthonosan mozognak az IKA és a Communitas pályázati, illetve az önkormányzati támogatási rendszerekben, tudják jól, hogy mennyit ér egy „jó szó”, egy „pila”. Vagy hányszor hallottak már kérdezetlenül is szaktestületi tagoktól, kurátoroktól olyan típusú bizalmas közléseket, hogy: „Azt a pénzt nekem köszönheted, én lobbiztam ki”. Azaz „le vagy nekem kötelezve”, illetve „jó lesz velem jóban lenned!”-szerû fontoskodó üzeneteket. Tehát, ha minden nyugati szabályt átvennénk, akkor sem szûrnénk ki minden visszaélési lehetõséget. De ha itt még ezekre a kezdetekre, az alapszabályokra és a látszatra sem adnak a döntéshozók, akkor nem csoda, hogy bizonyos tekintetben alulmúljuk a Balkánt. A bevezetõben említett aggályoskodások lassan már értelmüket veszítik, hiszen bizonyos téren az erdélyi közélet balkanizálódása (értsd: a románhoz való igazodása) egy minõségi ugrással, erkölcsi emelkedéssel érne fel. A civil szféra életvilága távolról sem a habermasi „uralommentes kommunikáció tere”, mely mentes lenne a hatalom rendszerlogikájától. Nekem is mondtak már olyat fenyegetésképpen, hogy „Az, hogy sikeres lesz-e vagy sem a pályázatod, az nem azon múlik, hogy te hogyan írod meg, hanem attól függ, hogy én kinek és hol mit szólok”. Vagy például egy szervezet nyilvánossága elõtt hallottam: „Most már odakerültem a kuratóriumba, és hát mindnyájan tudjuk, hogy hogyan mûködnek a dolgok, most már lesz pénz”. Máskor pedig (önkormányzati pénzbõl támogatott rendezvény szervezõjének címezve), hogy: „Kaptál tõlem 280 milliót, ha én adtam neked ennyit, akkor te is nyugodtan...” és következett az ellenszolgáltatásszerû igény megnevezése. A sor folytatható...

„Cine împarte, parte îsi face.” (Aki oszt, magának oszt) — summázza e balkáni mentalitást a román közmondás. Csakhogy a román gyakorlat már kikezdte e mondást, e manõverért Romániában (azaz a mumus Balkánunkon) még miniszterek is buktak már le. Az erdélyi magyar balkán-közélet-ben ez viszont egyelõre elképzelhetetlen. „Minden szentnek maga fele hajlik a keze” - a fenti mondás magyar megfelelõjének úgy tûnik, még sokáig fog tartani az „érvényessége” Erdélyben. Sõt, itt egyenesen erény az, ha valaki a saját szervezetének lobbiz ki pénzt. Fennhangon lehet ezzel dicsekedni még a sajtóban is, elvégre nyílt titok, hogy a szervezetek azért küldik embereiket e testületekbe (s harcolnak e jogért), hogy pénzt szerezzenek maguknak („saját” szervezet esetében saját maguknak).

Az összeférhetetlenségi szabályok betartását számon kérik a többségi döntéshozókon, a nemzetközi intézmények és a sajtó is nyomást gyakorol ez irányba. A hazai magyar társadalom mûködési szabályainak demokratizálódására eszerint a román, illetve a magyar kormánynak kellene nyomást gyakorolni (mint a pénzalapok és a különbözõ szintû integráció feltétele). Ez viszont nem történik meg, hiszen a pénzosztói jogosítvány megvonásával odalenne az RMDSZ támogatásának biztosítéka. Továbbá a sajtó, az állítólagos negyedik hatalom anyagilag kiszolgáltatott, jó része szolgai alázattal viszonyul a politikumhoz. Az már eleve tragikomikus, hogy az RMDSZ szervezésére bízott Erdélyi Magyar Televíziót mûködtetõ alapítvány ügyvezetõ elnöke Nagy Zsolt, Markó Béla egyik bizalmasa, az RMDSZ kampányfõnöke. Egy tekintélyelvû társadalomban az ilyen összefonódás a „zsákmányszerzõ” politika meghonosodását segíti elõ. A hatalmi koncentráció, a klientúraépítés korlátlan lehetõsége egy autoriter szervezetet hozott létre, melyben a kritikát nem tûrik. (Ezért például egy ilyen cikk megírása a fennálló viszonyok idõtartamára bérletváltást jelenthet a sikertelen pályázók listájára.) A belsõ viszonyok pedig rányomják a bélyegüket az egész társadalommal, ennek intézményeivel fenntartott viszonyokra is. Az elmúlt öt évben, az RMDSZ-beli aktivitásom során azt figyeltem, tapasztaltam meg, hogy az etológus Konrad Lorenz-nek a baromfitársadalom „csípéssorrendjére” vonatkozó szabálya inkább mérvadó magyarázatként szolgált az RMDSZ-en belüli számos mozzanat, történet mûködési elvére, mint az alapszabályzat vagy a demokrácia írott, illetve íratlan szabályai.

Ha az RMDSZ-en belül különbözõ tisztségviselõkkel megosztottam véleményemet az általam tapasztalt szabálytalannak vélt összefonódásokról, visszaélésekrõl, általában biztosítottak egyetértésükrõl, de lépni az ügyek (fõ)szereplõi ellen, vagy akár csak támogatni ebben már nem szándékozott senki. Volt, aki bevallotta, hogy õ most személy szerint nem menne neki a szóban forgó tekintélynek. De valahogyan mindig úgy alakul, hogy rossz a konjunktúra: mindig vannak, közelednek valamilyen szinten választások, és árthat a népszerûségnek, karriernek az olyan ügyek kiteregetése, amelyeknek a szereplõi viszonylag magasan helyezkednek el a „csípéssorrendben”. Olyat is tapasztaltam, hogy egyeseknek húsz perc sem kellett ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassák a hozzáállásukat. Az ok csak annyi volt, hogy az elsõ véleménynyilvánítás, támogatási ígéret magánbeszélgetés során hangzott el, míg a 180 fokos fordulat a nyilvánosság elõtt. A civil szféra jellegének idealista mozgalmár lényegét veszti el, ha a politikum ilyen fokú kompromisszumkeresõ attitûdjének van kiszolgáltatva (persze ez nem merül fel ott, ahol eleve a politikum nyúlványaként hozták létre tevékenysége legitimálására, erõforrás-teremtésére). Ily módon a politikum kifele, a civil társadalombeli klientúra építési lehetõségének konzerválásával a belsõ politikai csatározások „oltárán” feláldozza a civil társadalomnak az önszervezõdéshez szükséges erõforrásait.

Nem véletlen, hogy az elmúlt idõszak két botrányának feltárását két önálló anyagi háttérrel rendelkezõ lap vállalta. A Krónika az RMDSZ vezetésre árnyékot vetõ Communitas-botrányt, az Erdélyi Riport pedig Szász Jenõ, az MPSZ vezér ingatlanügyét. Némileg idesorolható lenne a Csibibotrány is (melyben a bukaresti Adevarul-nak is nagy szerepe volt) vagy ugyancsak a Krónika által megszellõztetett Suba-klán esetében a rendõrség tehetetlensége (ami ebbõl a szempontból „külsõ” hatalmi erõt jelent, kevésbé érinti az egységnormát). És minden esetben volt némi eredménye is a leleplezõ cikkeknek. No persze nem mindig az elvárt, de hát a román sajtó „miniszterdöntögetõ” hatásfokát tizenöt év tényfeltáró, oknyomozó munkája alapozta meg. Ugyanis a román sajtó tekintélyes része már közvetlenül a forradalom után felvállalta e társadalmi „tisztítómunkát”, míg a magyar sajtóban csak ezek az új termékek mernek szakítani a saját egységmítoszukkal, a tekintélytisztelettel és szocialista diskurzushagyománnyal (amelynek személyiség centrikus ünnepi hangulatú, rózsás helyzetleírásaiban, esemény-beszámolóiban a „van”, „létezik” alatt mindig egy normatív „legyent”, vagy egy „kellene legyent” kell érteni). Liviu Mihaiu, az Academia Catavencu munkatársa ekképpen fogalmazta meg újságírói ars poeticáját egy tusványosi szabadegyetemen: az újságíró a demokrácia gerillaharcosa. Nem sok ilyen hozzáállást találunk a hazai sajtóprérin.

Amilyen a társadalom olyan a politikum?

Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy politikumunk távolról sem a fõokozója e viszonyoknak. Megfigyelhetõ, hogy nálunk, amikor valaki elégedetlen az õt bármilyen minõségében képviselõ szervezettel — így például az RMDSZ-szel, mint a magyarság érdekvédelmi szervezetével —, akkor inkább a félreállás reakciója dominál, és nem az aktív változtatási szándék.

Az RMDSZ-t kritizáló korai írásoknak is a társadalom aktivizálása volt a célja, de inkább fordított effektust értek el: a passzivizmus önigazolására adtak lehetõséget. Nem az „akkor megváltoztatjuk, leváltjuk” stb.-ként sematizálható reakciót váltotta ki, hanem inkább „akkor én elkerülöm e szervezetet, nem is szavazok rá”-szerût. Ma már persze (a saját tapasztalatok alapján is) — az elégedetlenek egyre bõvülõ táborára alapozó MPSZ megjelenésével — valamelyest változott a helyzet. Az attitûd viszont maradt, így minden esély megvan arra, hogy az ebbõl is kiábrándulók majd innen is inkább kivonulnak, és tovább várják, hogy valaki helyettük jó irányba terelje közös dolgainkat. A kiábrándultak táborában megérzésem szerint még mindig a teljesen kívülálló kritikus a többség, aki soha, még akár belsõ szavazati jogával sem próbált meg élni, nem is ismeri e lehetõséget, azaz a változtatás kereteit. Az alulról építkezõ nyugati társadalmakat az ott többséget alkotó aktív társadalmi szerepet vállaló polgárok építették ki és tartották fenn, ezzel szemben nálunk a többség passzívan félreállva, „fentrõl” várja a megoldást, a megfelelõ intézményrendszer kiépítését.

Viszont a politikumnak, mint a hatalom birtokosának, szabályformáló ereje, erõforrások fölötti kontrollja által nagyobb a mintaadó szerepe és ezáltal a felelõssége is e viszonyok fenntartásában vagy fokozásában. Korábban közép-európai kulturális beágyazódottságú társadalmunk az elmúlt nyolc évtized alatt alkalmazkodott a balkáni viszonyokhoz. Persze hallani azért elismerõ véleményeket akár román vagy magyarországi közegekben is az egyszerû erdélyi magyar iparosokról, mint akik közül soknak más a munkamorálja, meg a magyar üzletemberekrõl is hallani jobb véleményeket, de a közösség — politikai, kulturális — intézményrendszerei már nem vonultak be ilyen toposzként a köztudatba. Sok esetben a politikumtól kevésbé függõ — az ezzel mondhatni párhuzamosan szervezkedõ — intézmények sem éppen a demokrácia megtestesítõi. Hogy a balkáni tájkép teljesebb legyen, néhány pontot azért még futólag megemlítenék.

Az összeférhetetlenség kapcsán megjegyezném, hogy az ortodox egyház nemrég megtiltotta papjainak a szolgálatteljesítéssel párhuzamos aktív politizálást. A magyar egyházak intézményei közül egyesek megelõzték, de jó néhány még mindig nem tette meg ezt a (modern társadalmak egyházaira jellemzõ) lépést. Nincsenek információim a tiltó rendelet betartását illetõen az ortodox berkekbõl, de a magyar egyházi intézményeket illetõen viszont egy nem éppen biztató cikket közölt a Krónika napilap.⁶ Ki van lemaradva és mitõl?

Ma már köztudott, hogy a specifikusan magyar intézményrendszerekben is az alkalmazások ritkán történnek meghirdetett és szabályszerûen lefolyatott versenyvizsgák révén. Kompetencia helyett itt is gyakra(bba)n kell a „pila”. Csak az a különbség, hogy milyen szinttõl felfele szükséges az elvbaráti vagy ismerõsi „megbízhatóság”. Ez néha azzal van összefüggésben, hogy mennyire függ az államtól az illetõ intézmény, azaz mennyire van ráerõltetve ezáltal a törvényesség (lásd tanügyi példák versus civil szféra, magyar politikum). A lojális emberekkel való körülbástyázás, mint vezetõi gyakorlatnak elterjedtsége (a hatékonyság, modernizáció stb. hiánya mellett), azt is jelzi, hogy ezen — természetesen nem saját pénzekbõl létrehozott — intézmények vezetõi ingatagnak érzik vezetõi pozícióikat. A bizonytalanság érzését kiválthatja az inkompetencia vagy a politikai függõség által generált kiszolgáltatottság érzete is. Mikor számba veszik azokat a tényezõket, amelyek miatt sok hazai magyar az emigrációt választja, akkor általában megfeledkeznek a hiányos kapcsolatháló jelentette érvényesülési, illetve munkaerõpiaci hátrányokról. Pedig ez is elõkelõ helyet foglal el saját társadalmunk azon balkáni aspektusai között, melyek a hazai munkakeresõ, illetve érvényesülni szándékozó magyarokat kivándorlásra késztetik.

Egy másik aspektus lenne a restitúció. Egyes információk szerint a két magyar megyében halad a legrosszabbul, ahol a helyi magyar urak akadályoztatják a folyamatot. Nemrég az egyik székelyföldi prefektus is megrótta a helyi polgármestereket, és követelte a folyamat gyorsítását. Ha a román állam törvényei és képviselõi kell, hogy kényszerítsék a helyi magyar kiskirályokat a restitúcióra, akkor az ezzel az emberanyaggal megvalósítandó autonómia rémálom. Ugyanolyan égetõ a független helyi sajtó megteremtése, amely számára nem lesz tabutéma a helyi magyar kiskirály.

Továbbá, a civil szféra háza táján is megannyi szervezet, intézmény van, amelynél a szervezetalapítók úgy kezelik a közpénzekbõl mûködtetett és alapító okirataik, retorikájuk szerint a közösségi érdekeket szolgáló szervezeteiket, mintha saját (családi) vállalkozásaik lennének. Ennek is a rosszul értelmezett formája, hiszen a sikeres magánvállalkozás menedzserének munkaerõ alkalmazási gyakorlatában elsõsorban a kompetencia, a hatékonyság a mérvadó. Sok helyen az alapszabályzat, és fõleg ennek az elnökválasztó közgyûlésekre vonatkozó pontjai csak papíron vagy formaságként léteznek. Az örökös intézményvezetõ az alapító, elsõ számú alkalmazottak a rokonok, illetve a (politikai) elvbarátok. Az inkompetens menedzsmentbõl adódó versenyképtelenséget, hiányt a magyarországi vagy a hazai adófizetõ állja. (A hazai civil intézményrendszer egyik legjobban mûködõ szeletét nemhiába az állandó vezetõváltásra ítélt diákszervezetek képviselik.) Nem lennék meglepõdve, ha kiderülne, hogy e téren azok a szervezetek járnak élen, amelyek valamilyen szinten összefonódnak a politikummal. Sok esetben a bizonytalan politikai legitimitást a civil szféra nyilvánosságával próbálják erõsíteni. A megduplázott nyilvános fellépések, médiaszereplések, nyilatkozatok az elitek önigazolási tevékenységét képezik,⁷ ami ugyancsak rányomja bélyegét a civil szférára.

Az intoleranciát illetõen nehéz kategorizálni, de érdemes lenne megkérdezni a csángókat székelyföldi mindennapi tapasztalataikat illetõen, vagy azokat a korábban inkább magyar identitású romákat, akik ma már inkább a románosodás útját választják. A szociológiai felmérések (elsõsorban az elõítéletességet mérõ Bogardus skálák) többnyire azt mutatják, hogy a magyarok valamivel toleránsabbak a romák vagy a zsidók iránt, de ez az eltérés nem nagy. Érdekes lenne megkérdezni azokat a romákat, akik a vásárhelyi pogrom idején életüket kockáztatva a magyarok segítségére siettek, kimentve õket a legforróbb helyzetbõl, hogy hányan vállalnák újra e tettüket.

Az igénytelenséget illetõen nehéz objektív kritériumokat felállítani, így hát szintén nehéz a viszonyítás. A hazai magyar érdekeltségû termékek, a magyar vendéglátóipari vagy egyéb szolgáltatások általában kiállják a román piacon próbáját. Ám a magyarországi viszonyítást már kevésbé.

További melléktermékek, diszfunkcionális jelenségek

Ha a szerepek különválasztásával elmozdulna társadalmunk a normalitás irányában, akkor megkockáztatnám azt a kijelentést is, hogy nem csak a politikai klientúra építés eszközei szûnnének meg, de beindulhatna egy lassú láncreakció, mellyel a szolgai mentalitás is teret veszítene, sõt, hosszú távon a civil szféra palettája is átrendezõdhetne a valós igények irányában. Ugyanis jelenleg olyan az erdélyi civil szféra amilyenné a politikum gyúrta, a nyilvános szférában megjelenített civil térképrõl leolvasható társadalom inkább olyan, mint amilyen a hazai politikum által elképzelt erdélyi társadalom. (A pénzosztók fele közszolgálatiságát bizonyítani akaró sajtó által megjelenített társadalomkép alapján elemezhetnénk akár ennek is a tömegempátiáját.) A nyilvános szférát mennyiségileg olyan szervezetek civil tevékenységei dominálják, amelyek létjogosultságukat inkább a politikumnak (és múltorientáltságuknak) köszönhetik, és kevésbé a valós társadalmi igények kielégítésének. A (pénz)forrás orientáltságú szervezetek könnyebben kapnak ilyen típusú tevékenységekre támogatást, mint a kitartó, de probléma orientáltságúak A politikum inkább elõnyben részesíti a Nagy Történetekbe beágyazható demonstratív, fõleg etnikai színezetû rendezvényeket, programokat, a mindennapi Kis Történetek ellenében. A politikum által a madártávlat magasságából szemlélt társadalom Nagy Történeteibe elsõsorban a többnyire a múltról szóló fesztivizmus formái (emlékjelhagyások, megemlékezések, hagyományõrzõ tevékenységek stb.), az elit nyilvános kulturális tevékenységeihez köthetõ (szavalóverseny, konferencia, szeminárium stb.) pénzköltési alkalmak illeszthetõk be, a csendes, kevésbé látványos jövõépítõ (teleház vagy egyéb modernizációs), mindennapi életben hasznosítható (a szociális, a szakmai átképzést nyújtó) közösségorientált programokkal, illetve ezt a szórakoztatással élhetõbbé tevõkkel szemben. E programoknak legfennebb a fesztív keretek közötti beindítása válhat a Nagy Történetek részévé, késõbbi napi gondjaik már érdektelenek. A komor, nagy méretû múltidézõ rendezvényeket a Hatalom birtokosai önigazolási lehetõségként és pozíciómegerõsítõ intézményekként fogják fel.

Csak néhány konkrét példa: a magyarság jövõjét illetõen a demográfiai csökkenés a legsúlyosabb gond. Ezért támogatást kapnak az ezzel kapcsolatos konferenciák, szemináriumok, vitafórumok, kerekasztal-beszélgetések (lehetõleg az események súlyát növelendõ megfelelõ ünnepélyes megnyitókkal, protokollkiadásokkal tarkított ünnepségekkel), a kutatások, netán az ezekkel kapcsolatos könyvkiadások. Azzal viszont gondolom mindenki tisztában van, hogy ezeknek és az errõl szóló publicisztikai, irodalmi, politikai szónoklatoknak vagy egyéb értelmiségi üresjáratoknak annyi a hatása a gyermekvállalásra, kivándorlásra vagy az asszimilációra, mint patkónak a döglött lóra. A gyermekvállalást nem lehet a nagy szavakkal serkenteni, viszont az, hogy milyen élmények érnek egy szülõt az elsõ gyermekével kapcsolatosan, az minden kutatás nélkül is biztosan állítható, hogy igenis befolyásolja a következõk vállalását. Ezt a helyzetet elõsegítendõ számos tanácsadó, felkészítõ, segélyzõ, közösségépítõ jellegû program és mindennapi fogódzó létezik Nyugaton, ahol ugyancsak gond a natalitás. Ezek viszont a mi — gyermekbarátnak egyáltalán nem mondható — társadalmunkban mostohának számítanak (egy családsegélyzõ program szervezõjeként errõl számos személyes tapasztalatom van), mert a gyermekvállalásnak a hétköznapok világára/nyelvére fordított szülõi gondjai, pelenkaügyei nehezen illenek bele a Nemzet Nagy Történeteibe. A kettõ közti összefüggéseket nem akarják felismerni a társadalmat csak felülnézetbõl szemlélõk.

Ha általában a civil szervezetek tevékenységi területét vesszük figyelembe, akkor még feltûnõbb, hogy ez is a politikum és az ez által befolyásolt elit felülnézetét tükrözi vissza. Se szeri se száma a hagyományõrzõ és a kulturális szervezeteknek, míg aránytalanul kevés az olyanok száma, amelyek más társadalmakban tömegével vannak jelen és komoly erõt jelentenek (például a sport, a környezetvédelem, egészségügy, informatika, de a szociális tevékenységet folytatók jelenléte is aránytalan⁸). Persze ezek nem annyira nemzeti jellegûek („gyökerûek”), így hát az erdélyi magyart ez ne érdekelje! Mit nekünk a modernizáció? A (magas)kultúra és a hagyományok érdekeljenek! — szabják meg az irányt a pénzkeretekkel a döntéshozók. És ha már kultúra, akkor az ifjúságot ezen belül se a szórakoztató mûsorok vagy a tömegkultúra, illetve a saját ifjúsági szubkultúra kellene hogy érdekelje, mint mindenhol a világon, és amire itt is volna igény, csak hát éppen az anyanyelven való kibontakozásnak nincsenek meg a keretei. Az ifjúsági szubkultúra (ami alatt nálunk alsóbb rendû kultúrát és nem a társadalom többségének a kultúrájától eltérõt értenek) egyetlen terméke, ami az akkori konjunktúra révén és eddig megismételhetetlen módon „kanonizálódott”, az István, a király. Így aztán nincsenek könnyûzenei vetélkedõk, mûsorok, magyar rajzfilmek stb., de vannak véget nem érõ megemlékezések és szavalóversenyek, hagyományõrzõ elõadások (melyek közönségét van amikor már-már erõszakos „kötelezõ/illik ott lenni”-szerû felhívásokkal toborozzák össze a szervezõk — cél ilyenkor a lelkészek vagy egy-egy iskola megnyerése az ügynek, ahol majd a tanárok sikeresen hajtják végre e mozgósító feladatot). A lényeg, hogy tegyünk úgy, mintha ez érdekelne és mûködõ társadalom lennénk.

Az oktatást illetõen Kolozsváron magyar egyetemet ígérnek vagy követelnek fûtõl-fától, akinek nem is tiszte az intézményalapítás, de az, hogy egyetlen magyar bölcsõde sincs a városban, az senkit sem érdekel, még csak retorikai szinten sem. Néhány illetékesnek próbáltam nyilvánosság elõtt is eszébe juttatni az elmúlt idõszakban, de az eredmény ugyanaz volt: az illetékesség és az igény megkérdõjelezése vagy letagadása. Pedig sokszor ilyen kis dolgokon múlik a jövõ és kis szabályokból áll össze a jövõ.

Az alagútból kivezetõ utak

Van-e kiút a jelenlegi alagútból? Kisebbségi léthelyzetben valóban nehezebben építhetõ a demokrácia, de nem lehetetlen. Hozzánk képest a szlovákiai magyarság intézményrendszereit néhány szempontból pozitív ellenpéldának tekinthetnénk.

A kiútra több ideális forgatókönyvet is meg lehetne fogalmazni, a belsõ fejlõdés vagy a külsõ tényezõk által generáltakat egyaránt. Persze a legegyszerûbb változat az lenne, ha a politikai elitünk elfogadván a civilizált világ játékszabályait, példát statuálva, magától lemondana néhány jogosítványáról és továbbiakat kényszerítene ki, de hát ez sajnos esik.

Egy másik megoldást a „fejétõl büdösödik a hal” elv továbbvitele alapján, a pénzforrásokat biztosító magyar és román kormány felõl várhatnánk. Ezek feltételeket szabhatnának a hazai politikumnak, kikényszerítenék a demokratikus játékszabályok betartását. De hát ez is a korábban említett okok miatt esélytelen. Egy jobboldali kormányváltás esetén is esetleg a magyar pénzforrások újraosztása terén a politikumon belüli egyensúlyra törekvésre, illetve számlakiegyenlítésre lehet majd számítani. Alárendeltség, függõség maradna a régiben.

A másik, ugyancsak említett tényezõ a sajtó valós, negyedik hatalommá válása lenne. Oly mértékû megerõsödése, hogy demokratizáló nyomásgyakorló tényezõvé váljon, megint illúzió, habár vannak elmozdulások e téren. Még ha nem is lehet igazi versenyhelyzetekrõl beszélni a sajtó független, „merészebb” elemei olykor megmozdulásra késztethetik a többi piaci szereplõt is. A politikum kétpólusúvá válása már kikezdte az egységmítoszt, ami egyik feltétele volt annak, hogy a vezetõink érinthetetlenekké váltak.

A harmadik megoldás a civil szféra olyan mérvû megerõsödése lenne, amit a politikum kénytelen lenne elfogadni partnerként. A hazai magyar, a magyarországi (például az ottani civil szféra és a sajtó segítségével), illetve a román kormány. Ilyenformán mindhárom tényezõvel újra lehetne tárgyalni a szerepeket, játékszabályokat. Mindez ilyen alávetett helyzetbõl még reménytelennek tûnik, de itt is van már változás. Közel száz civil szervezet fogalmazta meg az RMDSZ felé ebbéli igényeit, és szeptemberben megalakult a civil érdekek megjelenítését felvállalni szándékozó ernyõszervezet, a Magyar Civil Szervezetek Szövetsége.

Egy másik (fél)megoldás lenne a hazai politikumon belüli változás. Az MPSZ valamikori megerõsödése esetén, amelyik párt lemondana bizonyos jogtalan jogosítványairól, a civil szféra, a választók jelentõs részét megnyerné magának. A jelenlegi vitákban ez nem tét, úgy tûnik egyelõre csak az erõforrások újrafelosztása érdekli az ellenzékieket. Az ellenzék erõsödésének volt már némi demokratizáló hatása az RMDSZ belsõ választásaira. A legitimitásának növelése érdekében a belsõ elõválasztások szabályai megváltoztak (ami révén sok új ember kerülhetett fel a listákra), illetve urnás szavazások voltak olyan helyeken is, ahol ezt nem tette kötelezõvé a belsõ szabályzat (de megjelent az MPSZ). Ennek ellenére a jogosítványairól, a hatalmat biztosító eszközeirõl önként lemondó politikum forgatókönyve tûnik a legvalószínûtlenebbnek. Ugyanis a hazai választók politikai, állampolgári kultúrája még nem olyan szintû, hogy ilyen programokat díjazzon. Ennek következtében a politikusok is megengedhetik maguknak a választókkal szembeni arroganciát, közömbösséget, programigénytelenséget, sok esetben beérik a populista diskurzussal vagy nyilvános szimbolikus gesztusokkal. Civil szervezetek pedig többnyire nem terveznek ilyen hosszú távlatokra, egzisztenciájuk annál bizonytalanabb. Egy radikálisabb és talán legborúlátóbb változat erre a témára a hazai magyarság parlamentbõl való kibukása lenne, ami egyes eddigi játékszabályok újradefiniálását vonná maga után. Egy devolúció még nem biztos, hogy egy késõbbi evolúciót alapozna meg. Remélhetõleg egy egyszerû térvesztés is elég lesz ahhoz, hogy a politikai ellenfelek tárgyalóasztalhoz üljenek.

A felvázolt utak egyike sem elegendõ és járható önmagában, de mindezek terén a jelenleg tapasztalható apró elmozdulások valószínûleg fokozódni fognak, és összességükben különbözõ szintû változások elõidézésére esélyes tényezõk lehetnek. A többségi társadalmak és az európai intézményrendszerekkel való érintkezés (netán integráció) során remélhetõleg változik a hazai társadalom referenciaszintje is. Ez esetben feloldódna görcsös ragaszkodásunk a zárt, balkáni kis skanzenünk mintáihoz.

Jegyzetek

¹ Bíró A. Zoltán: Nagy és Kis Történetek. In: Változásban? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Pro Print, Csíkszereda, 1995.
² A KAM kutatócsoport tagjai az erdélyi vagy romániai magyar társadalom (RMT), mások — mint például Péter László — a kvázitársadalom fogalmát használják (l. Péter László: „Az aranykorszak örökösei?” A politikai szellem fenomenológiája. WEB, 10. sz. 2002.)
³ Szûcs Jenõ: Európa három történeti régiójáról. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1983.
⁴ Adam B. Seligman: A civil társadalom eszméje. Kávé Kiadó, Budapest, 1997.
⁵ D. Lõrincz József: A civil társadalom problémája 1989 után. WEB, 10. sz. 2002.
⁶ Tanácsosjelölt papok — tiltó rendeletek. Összeállítás a Krónika napilap 2004. május 20-i számában.
⁷ Bíró A. Zoltán: Változás és/vagy stabilitás. A romániai magyar társadalom szerkezetének és mûködésének fontosabb komponenseirõl. In: Változásban? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Pro Print, Csíkszereda, 1995.
⁸ Ez szembetûnik a különbözõ fórumok résztvevõinek listáiból, a levelezõlistákból, különbözõ statisztikákból (pl. támogatottak), de szociológiai tanulmányok is ezt igazolták
(l. Horváth István — Deák Sala Zsolt: A romániai egyesületek és alapítványok szociológiai leírása. Korunk, 1995. 11. sz.), tehát nem arról van szó, hogy ezek csak a nyilvánosságot dominálják. A sajtó e jelenséget fókuszálással, hírszelektálási, szerkesztési, kritériumaival „csupán” megerõsíti, tartósítja.