A magyar nemzetpolitika szerepe a térség stabilitása tükrében

A Magyar Köztársaság számára, mint a nemzetközi rendszer egyik szereplõjének nemzeti értékei és érdekei védelme, valamint a befolyás érvényesítése érdekében a mindenkori államhatalom céljainak eléréséhez az adott hatalmi potenciálon alapuló eszközök között — a gazdasági és a katonai potenciál mellett — a diplomácia és a külpolitika eszköztára áll rendelkezésre. Hazánk külpolitikáját a mindenkori kormányok magatartása jellemzi a nemzetközi rendszerben, amelynek mindenkori fõ irányvonalai határozzák meg a nemzetközi politikát, azaz a külpolitikai célok érdekében más országokkal fenntartott kapcsolatrendszerek összességét. A mindenkori államhatalom direkt és indirekt eszközökkel befolyásolhatja a nemzetközi kapcsolatokat is, amely az államhatalmon kívüli, nem kormányzati és egyéb szervek, kulturális, sport stb. társadalmi szegmensek kapcsolatainak összességét jelenti.

A fennálló társadalmi és gazdasági rendszer alapjainak, az államhatalom mûködési bázisát képezõ alrendszereinek alkotmányos módon végrehajtott megváltoztatásának magyar folyamatát a továbbiakban a „rendszerváltoztatás” kifejezéssel jellemzem, mivel ez a kifejezés jobban fedi a társadalmi konszenzusos, alkotmányos változás tudatos mivoltát, mint az inkább spontán folyamatot feltételezõ „rendszerváltozás” kifejezés.

Csíráiban már az 1980-as évek végén elkezdõdött politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltoztatás után a mindenkori külpolitika alakítóinak a végrehajtó hatalom váltórendszerében történõ hatalomgyakorlása politikai ciklusonként befolyásolta a külpolitikát annak megfelelõen, hogy konzervatív vagy liberális elveken nyugvó adminisztráció alakult. A rendszerváltoztatás után a magyar külpolitikát alapvetõen három fõ irányból lehet elemezni: mennyire járult hozzá a térség stabilitásához; milyen súllyal jelentkezett a nemzetiségi kérdés újrastrukturálása; milyen alapon kívánták a nemzetiségi kérdést kezelni.

A témával kapcsolatos kutatás a rendszerváltoztatást megelõzõ és az azt követõ biztonságpolitikai világrenden belül a külpolitikai mozgástér feltérképezésére, azon belül a nemzetiségi kérdés súlypontjának meghatározására törekedett, majd a rendszerváltoztatás utáni új politikai és gazdasági feltételrendszerek között igyekszik bemutatni az Antall-, a Horn- és az Orbánkormány külpolitikáját a nemzetpolitika és a határon túli kisebbség kezelésére tekintettel. A Medgyessy-kormány nemzetpolitikájának kiérlelt elemzésére a kormányzati tevékenység rövid ideje — tekintettel annak aktuálpolitikai jellegére is — még nem adott lehetõséget. A Magyar Köztársaság gazdasági és politikai mozgásterének ismeretében, valamint a rendszerváltoztatást követõ három kormányzat határon túli magyarságot érintõ politikájának ismeretében a kárpát-medencei magyarság lehetséges jövõképének felvázolása után a mindenkori kormányzat számára teszek ajánlásokat a nemzetpolitika hatékony gyakorlásának reményében.

1. Európa és a Kárpát-medence stabilitásának általános értékelése az 1989/90-es rendszerváltoztatást követõen

Az 1989/90-es rendszerváltoztatással egyidejûleg a világpolitikai változások hatására a stabilitás és biztonság fogalmak is átértékelõdtek. Az 1945 és 1989 közötti idõszakot az általános és átfogó, két eltérõ politikai, társadalmi és gazdasági alapokon szervezõdõ világrendszer éles, kibékíthetetlennek tûnõ szembenállása jellemezte. Mivel a konfliktusok forrását politikai és diplomáciai úton nem lehetett a rendelkezésre álló eszközökkel megoldani, a probléma megoldása kezdetben egyre inkább katonai síkra terelõdött. Azonban a technikai-technológiai fejlõdés következtében elsõsorban a rendelkezésre álló nukleáris csapásmérõ és hordozóeszközök által elõidézett biztonsági dilemma túlmutatott egy fegyveres megoldás dimenzióján, ezért idõvel a konfliktus katonai megoldása sem látszott reális alternatívának. A kialakult szembenállás jellege, a konfliktus megoldása érdekében felhalmozott, de értelmes módon be nem vethetõ csapásmérõ eszköztár végül egy egységes nemzetközi elveken nyugvó kelet—nyugat szembenállást alakított ki. Ehhez a stratégiai stabilitáshoz, a konfliktus kiszélesedésének megakadályozásához tulajdonképpen már az atomfegyverek mindkét nagyhatalomnál történõ rendszerbe állítása is elegendõ lett volna. Az önkorlátozás és a nukleáris holokauszt közötti választás lehetõsége teremtette meg azt a politikai kultúrát, amely végül a fegyverzetkorlátozási és leszerelési megállapodások jelentõségét felismerve a racionalitás talaján a két világrendszer közeledéséhez is hozzájárult.

A stabilitás tisztán katonai vetületének elõtérbe helyezése természetszerûen elterelte a figyelmet a keleti tömb társadalmi és gazdasági fejlõdésének kérdésérõl. Ez magyarázza részben azt a tényt, hogy a nagyhatalmak szembenállásának megszûnését követõen elsõsorban csak politikai jellegû megfontolásokból születtek döntések.

A gazdasági-társadalmi fejlõdés a két világrendszer szervezõdési elveinek megfelelõen egymástól eltérõ módon következett be. Nyugaton egy, a transznacionális érdekkoalíción alapuló, tõke, termelési és kommunikációs alapokon nyugvó, évszázados szerves fejlõdés következményeként kiforrt rendszerek alakultak ki. A fejlett ipari országok érdekszövetségbe rendezõdése a kelet—nyugat szembenállást bár tovább mélyítette, direkt módon azonban nem erre adott válasz volt. Az integráció ugyanis alapvetõen az ipari és technológiai forradalom új szakaszaként olyan mértékû növekedési pályára került, hogy társadalmi, gazdasági és szociális céljai elérése érdekében egy új, nemzetközi struktúra kialakítását tette szükségessé annak érdekében, hogy mûködési környezete biztosítsa létjogosultságát és fejlõdési feltételeit. A keleti integráció ezzel ellentétben katonai kényszer által létrehozott látszat- és kényszerintegráció volt, amely — rendszertanilag is indokoltan — a konfrontáció vesztesévé vált. Ez az integráció lassította a társadalmi-gazda-sági és technológiai fejlõdést, amely a rendszer végsõ összeomlásához vezetett, továbbá gátolta a szerves horizontális nemzetközi és nemzetek feletti koordinációt és struktúraépítést. Az integráció keleti típusa vertikálisan felépített, a szovjet érdekeket biztosító és kiszolgáló szervezõdés volt. Mivel tehát ebben a térségben a szerves integráció nem valósult meg, a rendszerváltozás után dezintegrációs folyamatokról sem beszélhetünk. Ez a régió, az új világrendhez történõ teljes integrálódásáig (NATO- és EU-csatlakozás) egy kényszerstruktúráktól mentes, relatív strukturális vákuumba került, amely a létezõ szocializmus talán legsúlyosabb örökségeként fogalmazható meg. Ezt a vákuumot a nemzetközi politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok radikális átrendezõdése miatt nevezhetjük transzformációs vákuumnak.

Közép- és Kelet-Európa történelme során szétzilált nemzetiségi helyzetét, amely az I. világháborút követõen a II. világháború alatt újabb megrázkódtatásokat élt át, a kényszerintegráció által kikényszerített egységes látszat sem segítette, hiszen a magyarság esetében több, különbözõ felépítményû gazdasági és társadalmi viszonyok között mûködõ nemzetállamok területén kellett boldogulniuk. A közép-európai össznemzeti sorsközösségen belül a nemzetiségi helyzetet egyrészt a korábbi történelmi asszimilációs folyamat folytatása, másrészt pedig a problémáknak a szocialista internacionalizmus talajára történõ adaptálása jellemezte. A jugoszláv vajdasági autonóm terület, a szlovák és a román történelmi magyar városok nemzetiségi arányainak jól kitervelt — ámde nemzetállami szempontból érthetõ — megváltoztatása, végül pedig az erdélyi (magyar) falurombolás szervezett koncepciója a határon túl élõ magyarság kérdésének különbözõ megoldásait jellemzik. A szocialista internacionalizmus leple alatt, valamint a térséget megszálló és ellenõrzõ szovjet megszálló hatalom politikai egyetértése mellett megnyilvánuló folyamatok — rendszertanilag — elõrevetítették a nemzeti szuverenitást elõbb-utóbb visszanyerõ térségben a nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos, elemi erõvel felszínre törõ ellenségeskedést.

A két világrendszer szembenállásának vége a maga totális katonai eszközrendszerével együtt egy sor ellentmondásos következménnyel járt az európai politikában, amelyek közül hármat emelek ki. Az elsõ ellentmondás abban rejlik, hogy a térségben hirtelen megszûnt a nemzetközi integráció zárt formája. Igaz ugyan, hogy Európában másfél évtizeddel a rendszerváltozás után a meglévõ integrációk és együttmûködési modellek területi kiterjesztésének folyamata zajlik, azonban egy szorosra fogott összeurópai együttmûködésnek és integrációknak (gazdasági, katonai) még mindig csak a kezdetén tartunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy összeurópai együttmûködési rendszer létrehozása a jövõben ne valósulhatna meg, de közvetlenül a rendszerváltoztatás után és napjainkban is még mindig jelentõs mind kelet-, mind pedig összeurópai szinten a relatív strukturális vákuum, továbbá a részstruktúrák és a nemzetközi rendszer egyéni szereplõinek súlya. A korábbi nemzetközi kapcsolatokat jellemzõ feltételrendszerek elvesztésével ma még nem lehet pontosan meghatározni, hogy hol fog a jövõ európai együttmûködésének politikai és földrajzi határa húzódni.

A következõ ellentmondás oka a korábban szilárdan mûködõ, különbözõ típusú folyamatokat és konfliktusokat kezelni képes keretfeltételek szétesése. Ebbõl következik, hogy a transzformációs vákuum idõszakában a régióban ellentmondásos gazdasági és társadalmi fejlõdési pályák valósultak meg. Míg korábban a stabilitást veszélyeztetõ tényezõk elsõsorban katonai dimenzióban megjelenõ külsõ fenyegetést jelentettek, addig az új feltételek között a veszélyforrások elsõsorban az államon belül keresendõk, és csak kismértékben jelenik meg külsõ fenyegetést jelentõ kockázat.

A NATO 1990. évi csúcstalálkozójának biztonságot és stabilitást „átértékelõ” paradigmaváltása is éppen a transzformációs vákuum kezdeti idõszakára esik: veszély és fenyegetés helyett a sokkal szélesebb vetületben értelmezhetõ kockázat és kihívás kifejezések jelentik a biztonságpolitikára hatással lévõ folyamatokat. A nagyhatalmak közötti konfliktusokat elnyomó szembenállási mechanizmus azon a szinten szûnt meg, amelyen a szembenállásnak végsõ gyõztese nem lehetett, maga mögött hagyva azt a biztonsági teret, amelyben nem katonai eredetû konfliktusok és feszültségek erõszakos és katonai jelleget is ölthetve sokkal valószínûbbek lettek, emellett ezen konfliktusok az adott politikai-stratégiai környezetben nagy valószínûséggel bárhol, ugyanakkor csak erõsen behatárolt térben jelenhetnek meg. A nyugati hatalmak és a világpolitikára jelentõs hatással lévõ országok eltérõ reagálása a jugoszláv utódállamokban, Hegyi-karabahban és Csecsenföldön zajló konfliktusokra jól jelzi a konfliktus és a rizikó közötti értelmezési különbségbõl adódó gyakorlatot.

Harmadrészt megállapítható, hogy a konfliktusok valószínûsége azokban a régiókban emelkedett meg, amelyek a legnagyobb strukturális deficittel rendelkeznek, mint például Közép- és Kelet-Európa, illetve Európa nagy strukturális törésvonalai. Ebben szerepet játszik a fejlett integrációs hagyományokkal rendelkezõ Nyugat és a strukturális hiányosságokkal küzdõ Kelet között meglévõ tradicionális különbség. A közép- és kelet-európai országok nyugati integrációkba történõ befogadásával ez a strukturális törésvonal keletre tolódik tovább Lengyelország, Szlovákia és Románia keleti határai felé. Ezzel a folyamattal egy idõben megfigyelhetõ Közép- és Kelet-Európában egy észak—déli szubregionális törésvonal is, amely a balkáni államoktól (Szerbia, Bulgária, Albánia és részben Románia) való távolságtartást rejt magában. 1990 óta minden fegyveres konfliktus szintjét elérõ esemény a volt Szovjetunió utódállamainak és a strukturális törésvonalak mentén (volt Jugoszlávia területén) zajlott.

A rendszerváltozás után tehát a transzformációs vákuumból való lassú kilábalás idõszaka egybeesett a stabilitást és biztonságot szolgáló feltételrendszerek gyökeres változásával, amely az egyes államok külpolitikai lehetõségeit is alapvetõen befolyásolta. Napjainkra a bel- és a külpolitika egymástól szinte elválaszthatatlan lett, meghatározó elemeiben az adott társadalmi berendezkedés mellett a geopolitika és a gazdasági potenciál lényegesen nagyobb súllyal bír, mint a katonai potenciál szintje. A stabilitást megalapozó stratégiák korábban jellemzõen egyoldalúan katonai jellegû felfogáshoz tapadó, viszonylag egyszerû politikai kezelhetõsége mára többdimenziós, politikailag és technikailag nehezen kezelhetõvé alakultak át. Komplexitása szoros kapcsolatot eredményez a különbözõ stabilitási szintek, a bel- és a külpolitika, valamint a nemzetközi rendszer nagy számú szereplõje között.

2. A Kárpát-medence stabilitása a magyar geopolitika horizontján

A határon túli magyar kisebbségek speciális mennyiségi és minõségi adottsága mellett Magyarországot a geopolitikai térségben az elmúlt évszázadokban mindvégig hangsúlyosan jelentkezõ nemzeti kisebbség és az állam között létrejövõ feszültségek jellemzik. Az évszázados feszültségek a közép-kelet-európai rendszerváltoztatások után elemi erõvel törtek a felszínre, amely folyamatban indikátor tényezõként természetesen a nacionalista erõk is megjelentek. A hatalmi vákuumba került régióban három geopolitikai fogalom állt a központban: a nemzet, a nemzet lakóhelye és az állam fogalmi meghatározása és szerepének definiálása. Geopolitikai régiónkban éppen az okozza a legtöbb gondot, hogy az említett három fogalom nem esik egybe, így az államok hatalmi potenciáljuknak megfelelõen képesek újabb konfliktusokat indukálni, vagy a régieket életben tartani.

A jaltai világrend felbomlásával tehát a nagyhatalmi konszenzuson alapuló világrend keretei szûntek meg Közép- és Kelet-Európában. A dezintegrációs folyamatok új nemzetállamokat hoztak létre, amelyek elismerése a II. világháború után kialakított európai határvonalak alapvetõ megváltoztatása nélkül vált lehetségessé. Kérdés azonban, hogy a kialakult poszt-bipoláris „új világrend” milyen mértékben kedvez a térség stabilitásának. A stabilitás az európai történelemben összetett fogalom: az I. világháború után megalakult Népszövetség a stabilitást és a békét helyezte elõtérbe a nemzeti kisebbségek jogainak rovására. A béke megõrzése és a stabilitás egyidejûsége tehát ebben az értelemben érdekellentéteket szül. A bipoláris világrendben a volt szocialista országok szövetsége stabilnak volt értékelhetõ, természetesen sajátos nézõpontból.

A magyar kisebbségek az I. világháborút követõen kialakított világrendben a Magyarországgal határos országok mindegyikében, továbbá kis számban Csehországban is jelen vannak. Tekintettel arra, hogy a határon túli magyarság helyzetébõl adódóan rendkívül erõs nemzeti, nyelvi, kulturális és vallási identitással rendelkezik, valós nemzeti közösséget alkotnak a szomszédos országok területén. A balkáni térségben az elmúlt évtizedben tapasztalható konfliktusok jellegét tanulmányozva megállapítható, hogy a térségben a nemzetiségi problémák jelentik a legnagyobb konfliktusforrást az államok közötti kapcsolatrendszerben. Ez az állam és a nemzeti kisebbség viszonyában fennálló konfliktus jelenti a térség regionális destabilizációjának veszélyét, amely a politikai, gazdasági és társadalmi átmenet idõszakában élõ régió viszonylagos biztonságát veszélybe sodorhatja. A határon túl élõ magyar kisebbség helyzete egész Európában egyedülálló, az orosz ajkú kisebbség után a magyarok élnek legnagyobb számban az államalkotó anyanemzet határain kívül. A kialakult történelmi helyzetben a magyar kisebbségek kérdése tehát a mindenkori magyar külpolitika kiemelt geopolitikai prioritása kell hogy legyen. Az erõs identitástudattal rendelkezõ magyar kisebbségek erõteljes, ugyanakkor nyílt, de békés politikai harcot folytatnak lakóhelyükön. A mindenkori magyar kormánynak meglehetõsen nehéz feladatot jelent összehangolni az európai integrációs politikát az aktív nemzetpolitikával, különös tekintettel a térségben a történelem folyamán felhalmozódott etnikai és nemzetiségi konfliktusok nagy száma miatt. A poszt-bipoláris világrend létrejötte, a gazdasági és társadalmi vákuum egyértelmûen teret adott a korábban elfojtott nacionalizmusnak, amely a problémákra megoldást keresve újult erõvel tört felszínre. Az újjáformálódó világképben KözépEurópának három geopolitikai tényezõvel kell szembesülnie és megoldást találnia: a nemzet és az állam viszonya, a nemzet földrajzi elhelyezkedése és az államok kapcsolatrendszerének optimális arányosítása.

A Kárpát-medencében a hivatalos statisztikák szerint 13,4 millió magyar nemzeti közösségbe tartozó él, amelybõl 2,8 millió (21,4%)¹ él a Magyar Köztársasággal határos országok területén. Ez a tény nemcsak a szûk régió, hanem egész Európa számára kihívást jelent, mivel a kisebbségek egyetlen fegyverükkel, a politikai képviseletükkel harcolnak kulturális szolidaritásuk érdekében. A térség és Európa számára a nagyszámú magyar határon túli kisebbséggel kapcsolatban a kihívást elsõsorban az jelenti, hogy — tekintettel a magyar kisebbség földrajzi elhelyezkedésére — már maga a kapcsolatfelvétel is magyar irredentizmus feléledését jelenti a szomszédos országok felfogásában. Ez abból a ténybõl ered, túl a történelmi tapasztalatokon, hogy a magyar kisebbség elhelyezkedése nagy részben a történelmi magyar területekkel esik egybe. A szomszédos országok egy részében tehát a mai napig létezik egy olyan félelemérzet, hogy a magyar kisebbségekkel való nemzeti szintû magyar kormányzati törekvések végsõ soron az államhatárok megváltoztatását kényszeríthetik ki az ott élõ magyarok érdekeire hivatkozva. Ez a gondolkodásmód napjainkban is jelen van, amely megfelelõ belpolitikai feltételek esetén az adott állam biztonságpolitikájának szerves részévé is válhat — az erre irányuló magyar szándékok minden szinten történõ tagadása esetén is.

A magyarlakta területek anyaországba történõ integrálásától való félelem a rendszerváltoztatás után újabb dimenziókban merül fel. A határon túli magyarok önszervezõdésének fejlõdésével az összmagyarsággal fenntartott szervesebb intézmény-kapcsolatok, a magyar szellemiség szélesebb körû ápolásával a nemzeti integráció a korábbiaknál erõteljesebben jelentkezik. Az új típusú integráció iránti igény azonban a határok szabad átjárhatóságán, a határokon átívelõ gazdasági, kulturális kapcsolatokon nyugszik. A határon túli szervezetek a rendszerváltoztatások után már önállóan is képesek érdekeiket képviselni nemzetközi fórumokon, amelyet az intézményesített magyar—magyar érdekszövetségek még eredményesebbé képesek tenni.

Annak felismerése, hogy a határon túli magyar kisebbségek, amelyek sem területileg elszakadni, sem pedig asszimilálódni nem akarnak, a szomszédos országok fejlõdéséhez minden eszközzel hozzájáruljanak, egyetlen eszköze az autonómia (személyi, kulturális, különleges státusú, területi) biztosítása, amely nemcsak a befogadó nemzet fejlõdéséhez, hanem annak pozitív nemzetközi megítéléséhez is hozzájárul. A magyar kisebbségek kialakulásához teljes mértékben hasonló dél-tiroliak etnikai autonómiája példaértékû, és hosszú távon egy lehetséges megoldást jelentene a térség és Európa békés fejlõdése irányában a hasonló kihívásokkal küzdõ államok számára.

3. A magyar külpolitika feltételrendszere a rendszerváltoztatás idõszakában

A rendszerváltoztatás utáni demokratikusan választott kormányok számára a szomszédos országokkal kapcsolatos külpolitikát illetõen nem állt rendelkezésre bevezetett és használható modell. Az Antall-kormány külpolitikájában kezdetben alapvetõen a reformszocialisták külpolitikai elképzeléseire támaszkodhatott, azonban ez a támasz az 1989—1992 közötti, a külpolitikai környezet, valamint a külpolitika alakításának belpolitikai feltételeinek alapvetõ megváltozásával nem bizonyult elegendõnek és tartósnak.

A Kádár-rendszer konszolidációja után sem tartozott a külpolitika a kiemelten kezelendõ kormányzati prioritások közé. Az ország vezetése tisztában volt a külpolitika alakításának korlátozottságával, amelyben egyébként meglehetõsen szûk mozgástérrel rendelkezett. A saját kezdeményezések idõszaka éppen a rendszerváltozás elõtt élénkült meg, amikor éppen az 1990. márciusi és áprilisi demokratikus választások elõtt az utolsó nem demokratikusan választott kormányzat diplomáciai offenzívája elhúzta a menekült keletnémetek elõtt a nyugati határon a vasfüggönyt, aláírta a szovjet csapatok kivonásáról szóló szerzõdést, továbbá apró lépésekben a Varsói Szerzõdésbõl való távolodás elsõ szakaszában is szerepet játszott. Az 1989. év és 1990 elsõ hónapjainak külpolitikai irányvonala az új, demokratikusan megválasztott Parlament és kormányzat kiinduló pontjának számított. Ez a tény nagyban megterhelte az Antall-kormányt, mivel az elõzõ, nem legitimnek bélyegzett kormányzat külpolitikai irányvonalát nagyobb változtatások nélkül kellett továbbvinnie. Az Antall-kormánynak egyrészt a korábbi Németh-kormány külpolitikai kontinuitását kellett megjeleníteni, amelyben az ellenzék vezetõje, Horn Gyula irányító szerepet játszott, másrészt viszont bizonyítania kellett azt is, hogy egy demokratikusan választott kormányzat külpolitikája egészen más, mint elõdjéé volt. Ezek az ellentmondások eredményezték a rendszerváltozás elõtti és az azt követõ külpolitikai folyamatok komplikáltságát mind Magyarországon, mind a többi volt szocialista országban. Ennek megfelelõen az Antall-kormánynak meg kellett oldania azt a feladatot, hogy saját külpolitikai koncepciót dolgozzon ki, amely a magyar külpolitika három alapvetõ prioritását közös nevezõre képes hozni. A magyar külpolitika három alapvetõ célja a nyugati integrációkhoz való csatlakozás, a szomszédságpolitika fejlesztése annak új alapokra helyezésével, valamint a magyar nemzet. mint kulturális és etnikai egység fenntartása és támogatása a magyar állam felelõssége alapján.

A rendszerváltozás utáni feltételek változásai alapvetõen két területen, a transzformációs költségek gazdasági és szociális vetületén, valamint a korábban elfojtott nemzetiségi problémák újbóli felszínre kerülésében mutatkoztak. Az 1991. évi moszkvai puccskísérlet és a délszláv államokban zajló háborús események hidegzuhanyként érték az átalakuló országok politikai vezetését, a társadalmi és gazdasági elitet és a lakosságot, valamint a Nyugatot is, amely összességében a felszabadult térség elsõ nagy csalódása volt az új lehetõségek árnyékában. Ez a sokkhatás — ellenkezõ elõjellel — a rendszerváltozás 1989—1990-es lehetõségének felismeréséhez volt hasonlítható. Az akkoriban uralkodó érzéseket a kommunizmusból való felszabadulás és a nagyhatalmak szembenállásának megszûnése motiválta, amely a „vissza Európába”, valamint a „demokrácia, jólét és Nyugat” vezérfonalra fûzött fejlõdési irányt jelölte ki. Az e folyamat útjába gördített elsõ akadály a térség önálló, nemzeti külpolitikájának súlyát egy csapásra megnövelte.

Az Antall-kormány nemzetiségekkel és kisebbségekkel kapcsolatos megnyilvánulásai abból indultak ki, hogy 1990-ben Magyarországon az az ellenzék jutott hatalomra, amely számára a nemzetiségi kérdések mindig is fontosak voltak. Az 1990-es választásokkal azonban Magyarországon nem tisztán az a demokratikus ellenzék jutott hatalomra, amelyik a Kádár-rend-szerben érintetlen volt, mivel az Antall-kormány számos minisztere a Ká-dár-rendszerben különbözõ egyetemeken és kutatóintézetekben dolgozott, maga a miniszterelnök pedig az Orvostörténeti Múzeum igazgatója volt. A demokratikus ellenzék meghatározó tagjainak másik része, az SZDSZ alapítói pedig 1990 után ellenzéki pozíciót foglaltak el. A liberális demokratikus ellenzéki hagyományok vezetõinek (mint az SZDSZ egyes vezetõi, vagy Havel elnök Csehszlovákiában) szerephomályosítása az adott feltételek mellett érthetõen vezetett abban az irányban, ahol a nemzet és a kisebbségek hangsúlyozása fontosabbá vált az egyéni szabadságjogoknál.

Az 1989—1990-es nyugati integrációs és jóléti remények azonban hamarosan illúzióvá váltak. A hétköznapok realitása, a piacgazdaság mûködési logikájából eredõ tõke brutális megjelenése az álmodott jólét helyett a megörökölt hatékonytalan termelési szerkezetbõl eredõ hatalmas gazdasági visszaesést és ebbõl eredõen a munkanélküliség drasztikus emelkedését, továbbá a fõbb makrogazdasági mutatók régen látott romlását hozta magával. A hidegháborút demokratikus alkotmányjogi eszközökkel és kisebb forradalmakkal szinte azonnali kapitulációval megnyerõ Kelet-Európa szembe találta magát a „gyõztünk, de hogyan éljünk a kialakult helyzettel?” jellegû nyugati passzivitással. A gazdasági és szociális felzárkózás egykori Marshall-tervhez hasonló formája az identitásválságba került Nyugat részérõl elmaradt. A hidegháború gyõzteseként fellépõ Nyugat számára valóban nagy kihívást jelentett a keleti határok és az ellenségkép drasztikus megváltozása, amely helyzetben a nyugat-eu-rópai államoknak új alapra kellett helyezni a gazdasági és katonai integráció korábbi céljait, azok bõvítési lehetõségeire fel kellett készülni, illetve az egyetlen nagyhatalomhoz (USA) fûzõdõ viszonyuk is átértékelésre szorult.

4. A nemzetiségi kérdés újrastrukturálása a rendszerváltoztatás után

A közép- és kelet-európai országok külpolitikájának átalakulása azonban nem csak a szovjet típusú hatalmi struktúra és a hidegháborús örökség lebontására korlátozódott. A 20. században létrejött három nagy európai föderáció felbomlásával (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia), amely Magyarország határainak közvetlen szomszédságában zajlott le, világossá vált, hogy a szocialista világrendszer bukásával együtt olyan államrendszerek szétesése is bekövetkezett, amelyek életben tartását az elmúlt társadalmi rendszerek tettek lehetõvé. Az Antall-kormány hivatalba lépésekor Magyarország öt országgal volt határos, majd két és fél év múlva már héttel, amelyekbõl csak kettõ maradt ugyanaz a korábbiak közül. Ezen országok közül mindegyikben élnek kisebb-nagyobb lélekszámban magyar nemzetiségû polgárok. A Magyarországgal határos, 1991—1992-ben felbomlott föderációkból alakult új államokhoz való viszony alakulása legalább annyira változatos volt, mint az ott élõ magyar nemzetiség sorsának alakulása.

A hidegháború végét jelentõ rendszerváltoztatások eufóriáját 1991-re egy új felismerés váltotta fel: a régióban való együttélés szabályait az alapvetõen megváltozott feltételrendszerek miatt teljesen új alapokra kell helyezni. Mivel a nemzetközi kapcsolatok elméletének liberális felfogása a szovjet uralom évtizedei után széles körben érthetõ okokból nem felvállalható elv volt, a függetlenné váló új és régi nemzetállamok számára egyetlen járható útnak legtöbb esetben egy kitalált unitárius nemzetállam-felfogás tûnt járható útnak, amelyben az állam és a nemzet egységének hangsúlyozásában a nemzetiségek csupán idegen testek voltak. Ezáltal a térség stabilitását egy újjáélesztett nacionalizmus veszélyeztette. A nagyszámú nemzetiségekkel rendelkezõ államok (Románia, Ukrajna, Szerbia, Szlovákia) számára ez elsõsorban belpolitikai, majd másodsorban külpolitikai síkon jelentkezõ problémát jelentett, míg a más országban élõ nagyszámú nemzetiséggel rendelkezõ államok (Oroszország, Magyarország) számára a probléma elsõsorban nemzetközi feszültségekhez vezetett.

A rendszerváltoztatásból eredõ optimizmust tehát gyorsan felváltotta a térségben azóta is meghatározó bizonytalanságérzés. A nacionalizmus erõsödésére jellemzõ, hogy Magyarországon ismét nagy erõvel jelent meg a Trianon-szindróma — a politikai életben is. A magát ismét a nagyhatalmak áldozataként bemutató politikai öntudat újfent szembesült azzal, hogy Trianon miatt a magyar politikai és gazdasági cselekvõképesség erõsen behatárolt kényszerpályán mozog, amely a szomszédos országokban élõ magyarsághoz való viszonyt is erõsen determinálja.

Antall miniszterelnök beszédei joggal adtak okot olyan következtetések levonására kül- és belpolitikai szereplõk egy része számára, hogy a kormány múltorientált látásmódja a két világháború közötti idõszak és az új Magyar Köztársaság között kíván egyfajta szellemi kapcsolatot teremteni. Ezt látszott alátámasztani többek között a két világháború reprezentáns politikusainak rehabilitációjának gondolata, továbbá az, hogy Horthy Miklóst, a két világháború közötti magyar revansista politika megtestesítõjét magyar hazafinak nevezte.² Ugyanakkor a romantikus nacionalisták melegágyában hamarosan mélyebb értelmû nacionalista lelkek ébredtek fel, 1992. augusztusában Csurka István kormánypárti parlamenti képviselõ, az MDF alelnöke immár magyar élettér kialakításáról írt dolgozatot.³ A hitleri idõkre emlékeztetõ gondolatok miatt saját párttársa, Debreceni József által rásütött „rasszista, antidemokratikus és antiszemita, a náci ideológiával való teljes azonosulás”⁴ bélyeg azóta is rajta maradt. Tíz napra volt szüksége Antall miniszterelnöknek ahhoz, hogy némileg elhatárolódjon Csurka gondolataitól. Ennek oka az volt, hogy Antall nem tudhatta pontosan, az MDF soraiból hányan értenek egyet Csurka gondolataival. Ezzel a késedelemmel a magyar kormányt és a kormánykoalíció vezetõ pártját hamar megterhelte a külföldi politikusok negatív megítélése, amely a külpolitika terén a szomszédos országok általi „revansista, stabilitást aláásó” jelzõkkel kényszerpályára vitte a magyar külpolitikát. A Nyugat számára az elemzõk által megjövendölt legrosszabb változat látszott érvényesülni a régióban: a térség az extrémizmus és a destabilizációs folyamatok forrása, amelytõl jobb távol maradni. A kormány hátrányos megítélését kilenc hónappal késõbb e tekintetben javította Csurka kizárása az MDF frakcióból, ami után megalakította a Magyar Igazság és Élet Pártját.

A rendszerváltozás utáni kül- és belpolitikai folyamatok tehát összességében tovább bonyolították és ellentmondásosabbá tették az amúgy sem egyszerû szomszédság- és kisebbségpolitikai feltételrendszert.

A térség történelmének alakulása olyan sokrétû, összetett szomszédsági kapcsolati és kisebbségpolitikai rendszert alakított ki, beleértve a határok jellegének kérdését is, hogy az etnikai kisebbségek, az etnikai többség és az anyanemzet viszonyának kérdésköre rendszerszerûen magában hordozza az ellentmondásosságot és a feszültségek forrását.

5. A rendszerváltoztatás utáni kormányok kisebbségpolitikája

5.2. A Horn-kormány kisebbségpolitikája

A magyar külpolitika a rendszerváltást követõ második szabadon választott kormány hivatala idején természetesen élesen különbözött a korábbi nemzeti konzervatív gyakorlattól. A szocialista-liberális kormány külpolitikai súlypontrendszerének eltérõ jövõképét elsõsorban az különböztette meg elõdjétõl, hogy míg az Antall-i jövõkép az egész nemzetet kívánta integrálni (lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke), addig a Horn elképzelései tulajdonképpen megtorpanni látszottak az országhatárnál. A késõbbi kormányciklusokban uralkodó politikai szándékok ugyanezt a kettõs trendet követték, amely folyamat a mélyülõ politikai polarizációval egyre nagyobb gondot jelent az egységes, a kormányciklusokon átívelõ külpolitika megteremtésének szükségessége tekintetében. A Horn-kormány deklarált külpolitikai céljai azonban alapvetõen programszinten nem tértek el elõdjeitõl. A Magyar Köztársaság euroatlanti integrációja, a jószomszédi viszony megteremtése és ápolása, valamint az elszakadt nemzetrészek támogatása a felsorolás fontossági sorrendjében, de egyformán hangsúlyos elemként jelent meg a retorikában.¹⁹

A határon túli magyarok vonatkozásában megmutatkozó, a korábbitól eltérõ politika kinyilvánításával nem sokáig várt a kormány, a választások estéjén Horn Gyula miniszterelnök bejelentette, hogy Antallal ellentétben õ tíz és fél millió magyar állampolgár miniszterelnöke kíván lenni, amelybe tehát beleértette a Magyar Köztársaságban élõ nemzetiségeket, és kizárta a határon túl élõ magyar nemzetiségû polgárokat. Ez a pragmatikus felfogás, annak ellenére, hogy hasonlóságot mutatott a szovjet megszállás alatt vagy akár a radikális-liberális Károlyi-kormány politikájával, alapvetõen a szomszédos országokkal való jó kapcsolat talaján próbálta meg a határon túli magyarok helyzetét — elõdjéhez képest lényegesen szerényebb retorikai eszköztárral — jobbra fordítani.

A szocialista-liberális kormány külpolitikáját 1994—1998 között mindvégig a minimális erõfeszítéseket igénylõ, a felszínen mégis sikeresnek látszó, a konfrontációkat elkerülõ, és a nyugati hatalmak egyetértését, megértését és jóindulatát bíró külpolitika jellemezte. A természetes asszimiláció és a lakóhely-elhagyás magakadályozására — tehát a helyben történõ kultúra és identitás megõrzés erõsítése érdekében — hathatós eszköztárat elõdjéhez hasonlóan nem mutattak fel. Egyes, a magyar nemzet kárpát-medencei egységének prioritását hirdetõk a Horn-kormány nemzetpolitikáját a következõkben foglalták össze: „a közösségi elit nemzeti-autonomista elhivatottjainak hermeneutikai szájkosár, a kollaboráns elitnek médiaszerep és juttatások, a bázisnak frázisok”.²⁰

A Horn-kormány külpolitikai prioritás-sorrendje szerint elsõ helyen tehát az euroatlanti integráció állt, ezt követte a jószomszédi viszony és végül a határon túli kisebbségek, szemben az Antall-i prioritás-sorrenddel, amely az integrációs törekvések mellett a jószomszédi viszony rovására történõ határon túli kisebbségek ügyét tartotta a legfontosabbnak. A Hornkormány nemzetpolitikáját az Európai Unió szabályozási rendszerének és a nemzetközi jognak a talaján állva kívánta megvalósítani, amely tézist igazol a kormányprogramjukban²¹ az erre, valamint a koppenhágai EBESZ dokumentumra és az Európa Tanács 1201-es ajánlására történõ hivatkozás is. Ezzel a nemzetpolitikai céllal — elõdjével ellentétben — nem feszegették az európai szabályozás kereteit a határon túli magyarsággal kapcsolatos elképzelések keresztülviteléhez szükséges elégtelen mozgástér miatt.

Az 1995. március 19-én Szlovákiával és az 1996. szeptember 16-án Romániával aláírt alapszerzõdések — az 1991. decemberben Ukrajnával aláírt alapszerzõdést követõen — nagy bel- és külpolitikai vihart kavartak. Az alapszerzõdések elõkészítését hatalmas parlamenti viták kísérték. A szerzõdések ratifikálását az ellenzék ugyanazzal a megjegyzéssel támogatta, mint a státustörvény elfogadását az Orbán-kormány ellenzéke 2001-ben: a támogatást nemzetpolitikai, bel- és külpolitikai okokból ugyan támogatják, de amennyiben kormányváltásra kerül sor, azonnal változtatásokat eszközölnek.

Az alapszerzõdések megkötésével kapcsolatban a politikusok és diplomáciatörténészek között érdekes viták merültek fel. Míg Diószegi István professzor úgy véli, hogy az 1947. évben Párizsban, majd 1975. évben Helsinkiben megkötött (béke)szerzõdéseket követõen nincs szükség az államhatárok megváltoztatásáról való ismételt lemondás deklarálására,²² addig a politikus Kovács László külügyminiszter szerint egy újabb megerõsítés beleillik a korábbi szerzõdések sorába.²³

Az alapszerzõdések megkötésének szükségességét alapvetõen a térség stabilitásának és biztonságának szerzõdéses garanciái, a jószomszédi kapcsolatok kialakítása és a terhes történelmi örökségtõl való megszabadulás indokolta. Az alapszerzõdések értelmét azonban csak hosszú távú történelemszemléletben lehet igazolni, ugyanis azok csakis annyiban bírnak relevanciával, amennyiben a geopolitikai térség hosszú távú stabilitását (status quo megõrzése, radikális változások elmaradása), a nyugati integrációkhoz történõ csatlakozás képességét és készségét helyezzük elõtérbe. Az Európai Stabilitási Egyezmény értelmét csakis abban az esetben nyerheti el, amennyiben az alapszerzõdések egész sora fog megvalósulni (teljesség elve), továbbá azok reális tartalommal történõ megtöltése után a gyakorlatban is mûködõképesek lesznek (racionalitás elve).

Az alapszerzõdések megkötését deklaratív módon az Európai Unió is szorgalmazta, mivel az integrációs szervezet nem kíván nézeteltérésekkel és konfliktusokkal terhelt állapototokat integrálni. Ezért az Európai Unióba történõ belépés ki nem mondott feltételeként is lehet értelmezni az alapszerzõdések megkötését, ahol elsõ lépésként nem feltétlenül az alapszerzõdések tartalma vagy annak egységes értelmezése és betartása a fõ cél, hanem az, hogy egyáltalán megkezdõdik a meglévõ problémák kezelése. Ezáltal az érintett geopolitikai régió államai szuverenitásának kölcsönös elismerése, területi státuszuk garantálása, a népességgel kapcsolatos problémák nevesítése és kezelésükkel kapcsolatos elvárások megfogalmazása a tagjelölt országok kibéküléséhez, végsõ soron a térség stabilitásának erõsödéséhez vezet. A korábban már részletesen említett Balladur-terv azonban az Európai Stabilitási Egyezmény keretében elvárta, megkövetelte a szomszédos államokkal történõ alapszerzõdések megkötését. Ebben az idõszakban azonban Magyarországnak sem Szlovákiával, sem pedig Romániával nem volt alapszerzõdése, éppen azokkal az országokkal nem, amelyekben a legnagyobb lélekszámú magyarság él, és ahol a legtöbb nemzetiségi konfrontáció adódik a kisebbségi jogok területén.

A Horn-kormány tehát egyrészt az euroatlanti integrációs végcél érdekében, másrészt pedig az összmagyarság geopolitikai problémáinak megoldási lehetõségeként megkötötte a nemzetiségi szempontból legproblematikusabb két állammal, Romániával és Szlovákiával az alapszerzõdéseket. A magyar kormány diplomáciai sikerét jelzi a szükséges alapszerzõdések megkötésében kifejtett erõfeszítéseként az a talán véletlen tény is, hogy a szlovák—ma-gyar alapszerzõdést éppen az Európai Stabilitási Egyezmény zárókonferenciáján írták alá. A hosszabb ideig vajúdó román—magyar alapszerzõdés vitái a kompromisszumokra alapozott tárgyalásokkal végül felgyorsultak, majd az aláírt szerzõdést a két nép megbékéléseként az egész világ üdvözölte.

A sokat támadott és vitatott tartalmú alapszerzõdések, mint tudjuk, koránt sem tekinthetõk véglegesnek, ugyanakkor a mindenáron való aláírásra törekvéssel a magyar kormány rendkívüli diplomáciai sikert könyvelhetett el a térség stabilitásának erõsítését jelentõ szerzõdések megkötésével.

A Horn-kormány által megkötött alapszerzõdéseket a kormány jobboldali ellenzéke elsõsorban amiatt bírálta, mert az az ellenzék szerint alapvetõ magyar érdekekrõl mondott le, mivel az Európa Tanács 1201. számú ajánlásával kapcsolatban kompromisszumos formulát tartalmazott, nem ragaszkodott a Bolyai Egyetemhez és az egyházi javak visszaszolgáltatásához, továbbá a Bene¹-i dekrétumok hatályon kívül helyezéséhez. Orbán Viktor publikációiban az alapszerzõdést egyenesen a világosi fegyverletételhez hasonlította.²⁴ Megjegyzem, hogy az Antall-kormány által aláírt alapszerzõdéseket az akkori, kisgazdákból és az MDF jobbszárnyából a késõbbi MIÉP-et megalakító jobboldali ellenzék is bírálta, elsõsorban a határok magyar részrõl történõ elismerése miatt.

Az Európai Unió elvárásainak megfelelõen Magyarország körbebástyázta magát olyan alapszerzõdésekkel, amelyek már jogi kereteket biztosítottak a szomszédos országok kapcsolatrendszerének kiegyensúlyozására. Az alapszerzõdések kritikájára, miszerint azok nem teremtették meg a valós megbékélést, a válasz egyszerû: a régió nemzeteinek valós megbékélése rendkívül összetett, hosszú távú társadalmi, kulturális és gazdasági folyamatok összességén alapul, amely játszmában a kezdõ lépés megtételére került csak sor. Az alapszerzõdések megkötése a térségben hasonló megpróbáltatásokkal járt Ukrajna, Moldávia, Lengyelország és Litvánia vonatkozásában is.

A Horn-kormány nemzetpolitikájáról összegzésképpen megállapítható, hogy a határon túli magyarság kérdéséhez kizárólag az európai jogi normák alapján, a kormányprogramban és retorikájában elõdjénél visszafogottabban és szerényebben viszonyult, a történelmi jelentõségû, ugyanakkor csak egy folyamat kezdetét jelentõ alapszerzõdéseket nagy kompromisszumok árán, az Európai Unió kényszere miatt a hazai ellenzék és a határon túli magyar szervezetek nem kellõ mélységû bevonásával oldotta meg, amelyet azonban nagy diplomáciai sikerként könyvelhetett el.

5.3. Az Orbán-kormány kisebbségpolitikája

Az Orbán-kormány tevékenységének elemzésekor a kormánykoalíció tagjainak magyarságpolitikájához fûzõdõ viszonyát érdemes vizsgálni. A Magyar Demokrata Fórum Antall-i hagyományokon építkezõ nemzetpolitikája lényegében a „lélekben 15 milliós” magyarsággal való kormányzati törõdés gondolatából indult ki, amelyet a koalícióban is képviselt. A Független Kisgazda Párt ultrapopulista megnyilvánulásai révén szintén a nagy magyar nemzetben való gondolkodást helyezte elõtérbe a nemzetpolitikájában. Érdekesebb azonban a Fidesz Magyar Polgári Párt nemzetpolitikai attitûdje. Míg a párt képviselõi 1991-ben a trianoni megemlékezés okán kivonultak a Parlament üléstermébõl, és lényegében 1993-ig kritizálták, valamint poentírozták a nemzeti érzelmek erõteljesebb megjelenését a politikában, addig az 1993. évi gyökeres politikai fordulatuk után teljes mellszélességgel kiálltak az Antall-i nemzetpolitika megvalósítása érdekében. Az 1998-as választásuk utáni kormányra kerülésük után azonban új rendszerbe foglalták nemzetpolitikájukat, és — részben politikai pálfordulásuk igazolásaképpen — az Antall-i nemzetpolitikán túlmutató gyakorlatot folytattak.

Az Országgyûlés által 1998. december 29-én elfogadott, 94/1998. (XII 29.) számú, a Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelveirõl szóló Országgyûlési Határozat az öt évvel korábbi határozathoz képest hangsúlyosabban, de tartalmilag hasonlóan foglalkozik a határon túl élõ magyar nemzetiségekkel. A kisebbségek helyzetének javítását az Országgyûlés továbbra is a térség biztonsága erõsödésének feltételeként értékeli. A határozat ugyanakkor — az elõzõ határozattól eltérõen — kijelenti, hogy „A Magyar Köztársaság megkülönböztetett figyelmet fordít a határain túl élõ magyarság helyzetére...”. Az Orbán-kormány által beterjesztett határozati javaslat ezzel is érzékeltetni kívánta az Antall-i nemzetpolitika folytatásának, részben azon túlmutató irányának tartalmát.

Míg az Antall és a Horn-kormány idején a magyar kormányok elsõsorban alapszerzõdések megkötésével igyekeztek biztosítani a kisebbségi jogokat, tehát a nemzetközi jog alapján a kisebbségi jogvédelem gyakorlatát folytatták, addig az Orbán-kormány ezen túllépve a magyar kisebbséghez tartozó egyes személyeknek és csoportoknak a magyar államhoz fûzõdõ intézményes, közjogi és politikai természetû kapcsolatát szabályozta a státustörvénnyel, amely a kulturális kedvezményeken túl szociális és gazdasági jellegû kedvezményeket is biztosított. Míg a kisebbségvédelem a kisebbségi jogok biztosításának politikájával az Európai Unióban elfogadott eljárás, addig például a Magyar Igazolványhoz hasonló megoldás — az Albániában élõ görögök részére biztosított igazolványon kívül — az európai gyakorlatban nem ismeretes. Az igazolvány külalakját jellemzõ magyar korona a szomszédos államok nacionalista politikai erõi számára a Nagy-Magyarország jelképét felélesztve joggal adhat alapot radikális megnyilvánulásokra és a határon túli magyarok törekvéseinek megakadályozására.

A státustörvény mellett az Orbán-kormány a korábbitól eltérõ szintre emelte a magyar—magyar csúcsértekezletbõl kinõtt Magyar Állandó Értekezletet. A MÁÉRT tagjai kizárólag a Kárpát-medencében élõ magyarság legitim politikai képviselettel rendelkezõ szervezeteinek képviselõibõl állt, tehát a magyar nemzeti kisebbség által választott politikai erõvé vált. A kár-pát-medencei magyarság számára biztosított Antall-i vízió a 15 milliós magyarságról Orbán miniszterelnöksége alatt kiegészült a magyar nemzet határokon átívelõ újraegyesítésének gondolatával.²⁵

Az Orbán-kormány nemzetpolitikájának új megközelítése részben a nemzetállamokon túlmutató jövõkép egyik modern lehetõsége lehet, amelyben az anyaállam a szomszédos államok területén élõ nemzeti kisebbséggel személyi elveken keresi a kapcsolatot anélkül, hogy bármi módon hozzáférne ahhoz a területhez, ahol a kisebbségek élnek. Ez az elv, jelesül a szuverén jogkörök bárminemû megosztása, csak a két fél teljes körû, bizalmi alapú megállapodása esetén lehet mûködõképes. Az új nemzetpolitika veszélye ugyanakkor az, amikor a szomszédos ország nem jelenik egyenrangú félként a szabályozási rendszerben, tehát az adott nemzet belügyeként önálló életet kezd élni, amely folyamat könnyen elvezethet oda, ahol igazán nem is a határon túl élõ nemzetiségek sokrétegû összetartozásának erõsítése a cél, hanem kiragadásuk a szállásadó állam keretei közül, azaz szimbolikusan semmissé tenni odatartozásukat.

Az Orbán-kormány által folytatott nemzetpolitika jelentõs hatást gyakorolt a határon túl élõ magyar nemzetiségek magyarságtudatának a fejlõdésére, a határon túli magyar szervezetek megítélésére és fejlõdési lehetõségére. A szomszédos államok mértékadó politikusai azonban a második világháború óta nem tapasztalt kormányzati indíttatású magyar identitást erõsítõ folyamatot a magyar nacionalizmus újbóli megerõsödéseként értékelték, amelyet az Orbán-kormány diplomáciai erõfeszítései mindvégig a megfelelõ mederben tudtak tartani. Az Orbán-kormány legnagyobb nemzetpolitikai vívmányát, a státustörvényt, az Európai Unió több intézménye és vezetõ politikusai is bírálták, mivel az uniós szabályozással össze nem egyeztethetõ elemeket is tartalmaztak. Az 1998—2002 közötti kormányzati ciklus másik jellegzetessége annak a folyamatnak az erõsödése volt, amelyben a határon túli szervezetek és azok vezetõi a hazai belpolitikában tapasztalható éles politikai szembenállás gyakorlatát megvalósították, így a magyar érdekek közös képviselete helyett az egymás ellen fordulás jelentõsen gyengítheti az egyes szervezetek súlyát és hitelét.

A Medgyessy-kormány a státustörvény módosításával megteremtette az összhangot az uniós elvárásokkal, így a határon túli magyarsággal kapcsolatos hatályos szabályozás az Európai Unió részérõl teljes mértékben elfogadottnak tekinthetõ.

6. A magyar kisebbségek problémájának békés úton történõ rendezési lehetõsége

Egy adott — a nemzetállam-felfogás szerinti — állam területén történelmi vagy egyéb okokból adódó kisebbségek jelenléte a nemzeti értékek és érdekek védelme szempontjából a színtiszta helyzetet bonyolító, tehát nemkívánatos geopolitikai helyzet. A kialakult történelmi helyzettel való együttélés, illetve a helyzet kezelésére alkalmazott módszerek minõsége és mennyisége alapvetõen függ a kisebbségek számától, integrálódási képességének és egységességének fokától. Természetes módon minden állam — éppen a nemzetállamiság érdekeire történõ hivatkozással — minden rendelkezésre álló direkt és indirekt eszközzel megpróbálja csökkenteni a kisebbségi és a többségi lakosság arányát, azaz a lehetõ legtisztább nemzetállam kialakítására törekszik. A térségben azonban gyakorlatilag nem létezik olyan megoldás, amely minkét vagy minden érdekelt fél számára akár tartósan, akár véglegesen ideális megoldást jelentene. Ezt a megállapítást a nemzetközi kapcsolatok elmélete és megannyi történelmi példa támasztja alá. Az elméleti és a történelmi gyakorlati tapasztalatok alapján a magyar kisebbség történelmi területen való identitás megõrzésének lehetséges elméleti lehetõségeit, illetve további lehetséges fejlõdési módjait az alábbiakban mutatom be.

a. Határmódosítás

A trianoni szerzõdést követõ határmódosításokat a leválasztott területeken élõ, a magyar nemzet részét képezõ lakosság idegen nemzetek polgáraivá válását követõen a magyar nemzeti kormányok mindenkori nemzetstratégiáját két fõ irányvonal jellemezte. Az egyik a magyarság szétdaraboltságát olyan megváltoztathatatlan történelmi ténynek tekintette, amelynek kezelése semminemû politikai felelõsséget nem ró a magyar kormányra, illetve a felszínen megjelenõ támogatásokkal a problémát megoldottnak látja. Ez a „struccpolitika” hol keményebb, hol lágyabb formában öltött testet. A másik kormányzati nemzetstratégia az egységes magyar nemzet értékei és érdekei mentén alakult ki, amelyben mindig fontos szerepet játszott a határon túli kisebbségek hathatós támogatása annak érdekében, hogy az egységes nemzet átmenthetõ legyen egy esetleges majdani közös államba, illetve az egyetemes emberi civilizáció jövõje számára. Ez az aktív magyarságpolitika a két világháború között nem járt sikerrel, a második világháború után a magyarság szempontjából minimálisan kedvezõtlenebbül ugyan, de ismét helyreállt a trianoni államhatárok rendszere.

A határmódosítás nemzetközi jogi normákon alapuló elméleti megoldása a Magyarországgal határos három föderáció felbomlásán, a délszláv háborúk utáni határok kialakításán nyugvó példák alapján reális elméleti alternatíva. Azonban ez a megoldás — a már említett okok miatt — csupán egyes politikai csoportoknál került a politika színpadára. Az alkotmányos elveken nyugvó békés határmódosítás jövõbeli bekövetkezését egyes ki-sebb-nagyobb területek esetén a következõk miatt nem tartom elképzelhetetlennek. A térség államainak gazdasági-pénzügyi és védelmi, majd pedig az EU fejlõdésével társadalmi integrációs folyamatával a nemzet erejét jelenleg kifejezõ hatalmi potenciál — a biztonság fogalmának az 1990-es évek elején történt fogalmi és tartalmi változásához hasonlóan — vélhetõen alapvetõen módosulni fog. Az államhatárok azonban várhatóan középtávon egyes adminisztrációs rendszerek szükségszerû megléte alapján továbbra is fennmaradnak. Az integrációval a biztonság és a hatalmi potenciál átértékelõdése logikusan elvezethet egy olyan demokratikus és békés területi átrendezõdéshez, amely folyamatban az egyes államok a saját nemzetállamuk totális megvalósulása érdekében (történelmi, kulturális, nyelvi értékközösség) hajlandóak lemondani a kölcsönösen nagy költségekkel járó nemzeti etnikai kisebbségek okozta többletkiadások elkerülése érdekében bizonyos területekrõl. Ez természetesen a visszafogadó országra is igaz: a nemzet egységesítése érdekében megéri-e esetlegesen gazdaságilag elmaradottabb régió területi átvétele a szomszédos országtól. Egy fent vázolt határmódosítás a II. világháború óta kialakult — azóta már jelentõsebb változásokon átesett — status quo-t érdemben nem befolyásolná, ugyanakkor az egy nemzet — egy állam elvének érvényesülésével a térség konfliktusforrásainak egy részét minden bizonnyal megszüntetné. A határmódosítás gondolatát a rendszerváltoztatást követõen a magyar jobboldali — fõként szélsõjobboldali — pártok és politikusok nyíltan vagy burkoltan napirenden tartják, ugyanakkor 1995-ben Kovács László külügyminiszter is elméleti lehetõségként számba vett kisebb határmódosításokat.²⁶

A határon túli magyarság földrajzi elhelyezkedését illetõen a határmódosítás kérdése a román—magyar határ kivételével mindegyik szomszédos ország esetében a legnagyobb sûrûségû magyarlakta területek legkevesebb szomszédos ország nemzeti lakosságával lehetne kivitelezhetõ. A határmódosítás területcserékkel történõ kombinálása a hazánkban élõ kisebbségek területi elhelyezkedése és arányszáma miatt azonban elképzelhetetlen.

A határmódosítással történõ nemzetegyesítés láthatóan periférikus elképzelés, lehetséges legoptimálisabb kivitelezése sem oldja meg teljes egészében a magyar kisebbségek és a magyar nemzetállam egységesítését.

b. Föderális struktúrák létrehozása

A régió történelmének tükrében a legoptimálisabb és egyben az integrációs szervezetekhez történõ csatlakozás miatt a legelképzelhetõbb hosszú távú lehetõség a nemzetiségi lakosság földrajzi elhelyezkedésének megfelelõ regionalizáció. A történelmi hagyományok által kialakult, az elmúlt évtizedek alatt alapvetõen átalakított természetes kereskedelmi és termelõi struktúrák felélesztése nemcsak az integrációs szervezetek mûködési rendszerébõl adódó regionalitás fontossága miatt, hanem a szerves fejlõdés által korábban kialakult termelési és kereskedelmi logika által is prognosztizálható. Sok száz éves háborúskodások után az európai államok nagy részében napjainkban éppen az eredményes regionális gazdasági és kulturális kapcsolatok tesznek pontot a nemzetiségi és területi integritás alapú évszázados ellentétekre. Ugyanakkor a szomszédos államok nemzeti érzelmû elitje a határrevízió elõszobáját látja a regionális struktúrák létrehozásában.

A föderális struktúrák esetleges mûködõképes kialakulása sem oldja meg azonban teljes mértékben a határon túli magyarok nemzetállam szintû egyesítését.

c. Asszimiláció

A történelmi ismereteink és a nemzetpolitika lényegi elemeként is tény, hogy kimondva, kimondatlanul, de az asszimilációs törekvések a nemzeti célok elérésének kötelezõ velejárója. A többségi nemzetbe különbözõ — hol békés, hol agresszívabb — eszközökkel történõ beolvasztás tehát minden nemzetiségi gondokkal terhelt többségi nemzet legegyszerûbb, ám hosszabb távú cselekvési lehetõsége annak érdekében, hogy az egységes nemzetállam lehetõleg terhes nemzetiségi jelenlét nélkül — optimális esetben teljes többségi nemzeti alapon — létrejöhessen. Az asszimilációra való törekvés ugyanakkor erõteljes aszimmetrikus folyamatot indukál a kisebbségi nemzetek részérõl, hiszen egy hosszú történelmi, vallási, kulturális, nyelvi népközösségi hagyományt fenyegetõ politika ellen a kisebbségek identitásos összezárással, a közös értékek még szigorúbb és következetesebb gyakorlásával és védelmezésével válaszolnak. Minél erõszakosabb és átláthatóbb eszközöket alkalmaz a nemzetállam többsége a kisebbségekkel szemben, annál erõsebben jelentkezik a szoros összezárás gyakorlata, amely az asszimilációs folyamat lassulását, és egyidejûleg az asszimilációra törekvõ erõ fokozását vonhatja maga után. Megfigyelhetõ, hogy a legerõsebb asszimilációs törekvéseket felmutató államok területén a legerõsebb a magyar kisebbségek nemzeti identitása.

Az asszimilációs folyamat különbözõ eszközökkel történõ erõsítése tehát a többségi nemzetállam számára alapvetõ nemzeti érdek, amely a tiszta nemzeti államszervezõdés irányában történõ fejlõdés tekintetében jelentkezõ nemzeti célként elméletileg érthetõ folyamat. A nemzeti kisebbségek összetartó erejének növelését a történelmi hagyományok elvesztését célzó folyamatok elleni közösségi fellépés, továbbá az anyanemzet saját vagy nemzetközi szervezetek útján történõ ellenlépései befolyásolhatják. A kárpátaljai magyarság kivételével belátható idõn belül a határon túli magyarság az Európai Unió területén fog élni. Ez a tény a nemzetek közösségének nagyfokú szabadságjogainak kiterjesztését vonja maga után a közeljövõben, amely a kisebbségekkel való bánásmód, a részükre biztosítandó jogok tekintetében pozitív folyamatok kezdete lehet. Az integrációs és regionalizációs folyamatok sajátos együttlétébõl eredõ közösségekben — az Európai Uniótól a kistérségek szerepének felértékelõdéséig — napjainkban a közös emberi civilizáció történelmi örökségként való értékmegõrzése látszik erõsödni. Ennek ellenére az asszimilációs folyamatok a vegyes házasságokkal, a munkahely biztosításával vagy önkéntes módon a jövõben külsõ beavatkozás nélkül is folytatódni fognak.

A határon túli magyarság helyzetén azonban a valószínûleg hosszú távon zajló asszimilációs folyamatok rövid távon alapvetõen nem változtatnak, mivel középtávon a nemzetiségeknek a befogadó nemzethez való aránya ugyan változik, ugyanakkor a még mindig nagy számban jelenlévõ nemzetiségek kezelésére szükség lesz.

d. Területi decentralizáció

A Kárpát-medence államait, tágabban értelmezve a volt szovjet befolyás alá tartozó régiót, a rendszerváltoztatást követõen jellemzõ, többek között új államstruktúrák létrehozásában is manifesztálódott szuverenitás visszanyerése egyúttal a korábban elfojtott, a történelem során éppen ezért deformálódott nacionalizmus megjelenése is jellemzi. A nacionalizmus az egymással egyre szorosabb kapcsolatban álló kül- és belpolitika megannyi érzékeny területét érintve képes hosszú történelmi szakaszon keresztül nem létezõ politikai struktúráknak gyökeret verni, a nemzetpolitikának a korábbi idõszaktól eltérõ képet adni, továbbá nem utolsósorban a rendszerváltoztatással járó nagyfokú gazdasági visszaesésrõl a figyelmet elterelni. Az európai integrációs szervezetekhez való csatlakozással — annak alapvetõ feltételeként — az Európai Unióban az integrációs folyamatok ellentételezéseként megjelenõ, egyre erõsödõ nacionalista politika megjelenési folyamatával ellentétben — a régióban meglévõ nacionalista feszültségek minden bizonnyal oldódni fognak. A jelenleg több országban szélsõséges eszméken alapuló nacionalizmus valószínûleg a „normális szintre” csökken, amely a többségi és kisebbségi nemzetiségi viszonyokban is pozitív folyamatokat indít be. Az „európai” politizálás az integrációs folyamat erõsödésével — és nem utolsósorban annak az elõnyeinek társadalmi hasznosulásával — egyidejûleg a közös európai értékek felismerése, elfogadása és annak szellemében történõ politizálást jelenti. Ennek keretében vállalható, sõt, a kisebbségek lakta területek gazdasági potenciáljának növelése érdekében szükséges lépés lehet egy területi autonómia létrehozása a nemzetállamokon belül. Ezzel a nemzeti kisebbségek megléte továbbra is fennáll, ugyanakkor a teljes felszabadultság tudatában a nemzetgazdasághoz való maximális hozzájárulás a befogadó nemzet nagyobb ütemû fejlõdését is jelenti. Ez a megoldás azonban csak abban az esetben valósulhat meg, amikor a térség kormányaiban tudatosul az a tény, hogy a kialakult status quo megváltoztatása az államhatárok egyre adminisztratívabb jellege miatt egyetlen államnak sem lehet célja és érdeke.

A területi autonómián belül köztes vagy akár végleges fokozatnak minõsül a személyi elvû és a kulturális autonómia. Ennek fontosságát napjainkban a többségi nemzet egyes értelmiségi köreiben már felismerték ugyan, de megvalósításához az elõzõekben leírt feltételek változatlanul szükségesek. A kulturális autonómia viszonylag kevés engedménnyel hosszú távra csillapíthatja a kisebbségek követeléseit és a többségi társadalommal való szembenállásukat.

A hosszú távon megvalósulható koncepció megoldja a békés egymás mellett élés jelenleg gondokkal terhelt problémáját, és a történelem során kialakult helyzettel mindkét fél megbékélve fejlõdhet tovább. Ugyanakkor továbbra sem oldódik meg a nemzet és az állam lefedettsége, azaz a belpolitikában, a gazdaságban és a kultúrában továbbra is jelentõs költségekkel járó kölcsönös engedmények szükségesek.

e. Határon túli magyar lakosság kivándorlása

A Magyar Köztársaság kormánya többször hangot adott a határon túli magyar lakosság Magyarországra történõ áttelepülésével kapcsolatos véleményének. A hivatalos kormányzati állásfoglalások egyértelmûen a történelmileg kialakult nyelv- és kultúraidegen többségi, ugyanakkor közös történelmi múlttal rendelkezõ környezetben kívánják a magyarság helyzetét javítani. A hivatalos nyilatkozatok tehát a helyben maradást, a kultúra helyben történõ megõrzését támogatják. Ugyanezt a véleményt képviselik természetesen a határon túli magyarok érdekszövetségei is. A többségi nemzet célja ezzel ellentétben — a nemzeti célok megvalósítása érdekében — a nemzeti kisebbségek létével összefüggõ problémák kezelése és megoldása, a tisztán nemzeti állam megteremtése. Ennek érdekében az európai elvekkel és értékekkel össze nem egyeztethetõ módon saját hatalmi potenciáljuknak és saját aktuális nemzeti érdekeiknek megfelelõ erõvel és módszerekkel igyekeznek a nemzetiségi lakosság státusától megszabadulni. Ez az eszköztár a már említett asszimilációs folyamatokra való rásegítéstõl, tudatos manipulálásától kezdve egészen a nemzetiségek anyaországba történõ áttelepülésének szorgalmazásáig tart. A lakosság tömeges áttelepülése és/vagy áttelepítése más országok területére a balkáni régió országaiban napjainkban aktuális politikai gyakorlattá vált a krajnai szerbek, a vajdasági magyarok, a koszovói albánok és a bulgáriai törökök esetében.

A 20. század végére a fejlett világban kialakult demográfiai trendbe a Magyar Köztársaság is belesimult, a magyar lakosság száma a 21. század elején évente mintegy 36 000 fõvel csökken.²⁷ Ez a tény a demográfiai struktúrában a kevesebb élve születés, valamint az átlagéletkor folyamatos bõvülésével az ellátandó, oktatandó, felnevelendõ fiatal korosztály és a nyugdíjellátásra, továbbá nagyobb valószínûséggel orvosi ellátásra szoruló, egyre nagyobb arányú idõsebb lakossággal a demográfiai korfa korcsosodását jelenti. Ez a szituáció, amely fõként a kapitalista piacgazdaság fogyasztáson alapuló társadalmi rendszerébõl, a hagyományos értékrendek felbomlásából, a hihetetlen mértékû technikai-technológiai fejlõdésbõl és a bizonytalan jövõtõl való félelem által alakult ki, egyben a fejlett, iparosodott nemzetgazdaságok szociális válságát is elõrevetítik, mivel a legnagyobb állami elosztórendszerek kerülnek válságba. Európa motorjának tartott Németország is — hasonlóan a többi államhoz — a szociális rendszerek alapvetõ reformjáról határozott a demográfiai trendek elkeserítõ alakulásának tudatában. Az Európai Unió államainak döntõ többségében az aktív munkaerõ pótlására, azaz a társadalmilag szociálisan ellátandó generációk finanszírozása érdekében idegen országok idegen állampolgárait kívánják — szabályozott módon — a többségi nemzet által lakott területeken letelepíteni munkavégzés céljából. A második világháború utáni megcsappant nyugat-európai munkaképes lakosság pótlására, valamint a Marshall-segély alapján felpörgõ gazdaságok munkaerõ igényének pótlására tömegesen fogadták be más országok polgárait egyes nyugati országok, fõként Németország. Jelenleg a Nyugat-Európában élõ betelepültek száma 20—30% körül mozog. Ennek további oka a már említett gazdasági racionalitás mellett az egyes országok volt gyarmati és gazdasági érdekterületérõl történõ bevándorlás. Az a tény, hogy a bevándorolt, asszimilálódni csak erõsen korlátozottan képes, eltérõ értékrend és kultúra alapján szocializálódott rétegek milyen társadalmi terhet, és nem utolsósorban biztonságpolitikai kihívást jelentenek az egyes nyugat-európai országok számára, közismert. Ennek ellenére jelenleg a lakosság 5—10%-át kitevõ újabb bevándoroltakra tartanak igényt az aktív munkaerõ pótlása érdekében.

A Magyar Köztársaságban a nem túl távoli jövõben — hasonló trendek megléte miatt — szintén szükséges lesz több százezres nagyságrendû munkaerõ pótlólagos betelepítése. Hazánk a nyugat-európai országokkal szemben azonban rendelkezik egy egyedülálló tartalékkal: a határon túli magyarokkal. Eltekintve a hivatalos kormányzati megnyilvánulásoktól, tisztán racionális megközelítésben a határon túli magyarok szakképzett munkaerejének bevonása a magyar gazdaságba a következõ elõnyökkel járna a nyugati tapasztalatokkal szemben: a határon túli magyarok esetében nem beszélhetünk eltérõ kultúráról, legfeljebb egyes társadalmi folyamatba való beágyazódásuk tér el valamelyest, nincsenek nyelvi és identitási problémák, továbbá a földrajzi közelség miatt nem törvényszerû a családegyesítéssel történõ jelentõsebb, nem kívánatos társadalmi korfa módosulás sem.

A lakosság áttelepülésének verziója tehát egyrészt a többségi nemzet által kedvezõ és támogatandó — beleértve az ezzel járó gazdasági hátrányokat is —, ugyanakkor a magyar gazdaság munkaerõ pótlásának legoptimálisabb módozata. A rendkívüli problémákkal küszködõ egészségügyi ellátás öt év alatt is csak két évet tudott a fejlõdõ világra jellemzõ halálozási mutatókon javítani, és harminc év alatt Európa legkiterjedtebb családpolitikája is csak megtorpantani és nem megállítani volt képes a születésszám folyamatos csökkenését. Tehát a nyolc-kilencmilliós, harmadrészben elöregedett Magyarország nem puszta vízió. A trendek azt a lehetõséget is magukban hordozzák, hogy 2050-re, egy második elöregedési hullámot követõen, a jelenlegi tizenöt százalékról harmincra emelkedik a nyugdíjas korúak száma, s emiatt a nyugdíjkorhatárt 75 évre kellene emelni még a nyugellátások mai igen alacsony szintjének biztosításához is, miközben ma, Magyarországon, az 55 évesek között is alig találni aktív dolgozót. A külföldiek betelepedése nélkül nincs semmiféle népesedési „eszköze” hazánknak egy ilyen elõrehaladott elöregedés-folyamat megállításához.

Összegzésül megállapítható, hogy a felsorolt megoldási módozatok közül az a—d. pontokban kifejtett elméleti lehetõségek megvalósításához a politikai tudat teljes átalakulására és rendkívül hosszú idõre van szükség, és bekövetkezésük esetén sem oldódik meg az alapprobléma: a nemzet és az állam egysége. A magyar nemzeti értékek megõrzése és az ebbõl levezethetõ nemzeti érdek a 21. század nagy kihívásai közül a társadalmi-szociális válság elkerülése szempontjából a következõképpen értelmezhetõ. A hosszú távú nemzeti stratégia a trianoni határok, mint status quo elfogadásával a jelenleg kialakult határviszonyok között élõ nagyszámú magyar kisebbség, ezáltal a magyar kultúra és hagyomány egészének lakóhelyen való megtartása, annak kormányzati támogatása, szociális, kulturális helyzetük nemzetközi szervezetek és két- vagy többoldalú megállapodásokkal történõ garantálása alapvetõ stratégia marad. Belpolitikailag, továbbá az egyetemes értékeken nyugvó nemzetpolitika szempontjából vélhetõen minden kormány hivatalos megnyilvánulásai ezt a célt fogják megjelölni. Ugyanakkor a folyamat legjobb szándékkal történõ támogatása is végsõ soron a határon túli magyarság lélekszámának csökkenéséhez vezet a folyamatos asszimilációs és migrációs folyamatok miatt. A magyar szociális ellátórendszerek jövõbeni mûködésképtelenségének és a demográfiai folyamatok ismeretében a szükséges, már kiképzett munka-erõ-szükséglet Magyarországra történõ bevonásában a határon túli magyarság egyedülálló elõnyökkel járó tartalékot jelenthet. A több évtizede tartó folyamatot az egyes történelmi események — délszláv háborúk, erdélyi falurombolási program stb. — idõszakosan gyorsították, de a folyamatos Magyarországra történõ bevándorlás egyelõre megállíthatatlannak tûnik. Az elmúlt évtizedben csak Romániából mintegy 90—120 ezerre tehetõ a bevándoroltak száma²⁸a 2002. évi román népszámlálás elõzetes értékelése alapján.

A célzott munkaerõ-bevonás azonban nem válhat a mindenkori kormányok nyílt politikai céljává, ezért szavakban és — korlátozottan, gyakorlatilag láthatatlanul a betelepítési célt szolgáló — tettekben mindent megtesznek a helybenmaradás elõsegítése érdekében. Miután a legjobb szándékkal megtett támogatások sem vezetnek — nem vezethetnek — eredményre, vélhetõen sajnálkozva, de megnyugvással veszik majd tudomásul a lakhely elhagyással járó, a magyar demográfiára pozitív hatással lévõ migrációs folyamatot.

A problémakör bonyolultságából kitûnik, hogy a Magyar Köztársaság polgárainak drámai népességfogyása és az abból fakadó szociális katasztrófát elkerülendõ megoldási lehetõségek egy bonyolult interdependencia rendszert jelentenek, amely gazdasági, biztonságpolitikai, szociális, kulturális, rendészeti, statisztikai és migrációs területeken történõ egyidejû változásokat indukál. A 21. század egyik nagy kihívásának kezelése tehát meglehetõsen bonyolult módszerek alkalmazását teszi szükségszerûvé.

Az útkeresés bonyolultságára jó példa a téma kitûnõ kutatója, Dr. Szabó A. Ferenc professzor egyik írása: „Olyan komplex, konszenzussal elfogadott nemzetstratégiára lenne szükség, amely a megfogalmazott prioritások érvényesítése mellett a lehetõ legkevesebb kárt okozza az elkerülhetetlenül háttérbe szoruló területeken. Ha a magyarság által (történelme során) benépesített területek minden áron való megtartását tekintjük elsõdlegesnek, akkor csak idegen népelemeket fogadhatunk, és diszkriminálnunk kell a határon túli magyar testvéreinket. Ha a magyarság elért lélekszámát kívánjuk lehetõség szerint megtartani, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy magyarnak maradni leginkább egy magyar országban lehet”²⁹.

7. Ajánlások

Az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés által Magyarország területének kétharmadát, ezzel együtt lakosságának nagy részét elvesztette. Jelentõs számú, mára 2,8 millió fõre becsülhetõ magyarság él a Kárpát-me-dencében hazánkkal határos államok területén. Ugyanakkor Magyarország jelenlegi területén jelentéktelen arányban élnek más nemzethez tartozó lakosok, amely arány az elsõ világháború elõtt mintegy 50% volt.

Az elsõ világháborút követõen a magyar külpolitika elsõrendû feladatának az elcsatolt területek visszaszerzését tekintette, amely a magyar nacionalizmus és irredentizmus erõsödésével a területek nagy részének visszacsatolásával, majd a második világháború elvesztésével járt. A második világháborútól a rendszerváltoztatásig tartó idõszakban a magyar kormányzat erõsen háttérbe szorította a nacionalizmust, amely a rendszerváltoztatás után kialakult hatalmi és gazdasági vákuumban elemi erõvel tört a felszínre nemcsak Magyarországon, hanem a környezõ országokban is. A szomszédos államok tehát történelmi tapasztalataik által félnek a magyar nacionalizmus legkisebb megnyilvánulásától is.

A rendszerváltoztatás utáni magyar kormányok mindegyike a nemzetközi jog figyelembevételével — eltérõ hangsúlyokkal és retorikával — igyekezett a határon túli magyarság helyben történõ boldogulása érdekében jószomszédi viszonyt kialakítani, megfelelõ garanciákkal biztosítani a magyar nemzeti kisebbségek védelmét. Ennek ellentételezéseként ismételten deklarálta az államhatárok sérthetetlenségét és a Magyar Köztársaság területén élõ kisebbségek védelmét.

A rendszerváltoztatás utáni kormányok nemzetpolitikáinak gyakorlásában bebizonyosodott az, hogy az anyaországnak meghatározó szerepe van a szomszédos államok többségi nemzete és a területükön élõ magyar nemzeti kisebbségek között kialakult viszony minõségében. Mélyítheti az ellentétet a többségi nemzet és a kisebbségek között a radikális kisebbségi követelések támogatása, és konszolidáló hatású lehet a szállásadó nemzet demokratikus erõinek és a nemzeti kisebbség erõinek közelítése és együttes támogatása. A nemzeti kisebbség védelmét lehet képviselni kétoldalú megállapodásokkal, nemzetközi multilaterális megállapodásokkal vagy a kettõ együttes alkalmazásával.

A geopolitikai térségünk etnikai-nacionalista sérelmekkel teli történelmi tapasztalatai mellett jelenleg kiépülõ integrációs szervezetekhez történõ csatlakozással a probléma kezelésének új típusú dimenziói nyílnak meg. A politikai kultúra fejlõdése, a gazdasági fejlõdés lehetõsége, az európai intézményi kultúra és jogrendszer átvétele mind pozitív folyamat kezdetére utalnak. A múltbeli kölcsönös sérelmek nacionalista manipulációra történõ felhasználásának elkerülése érdekében azonban hosszú, több síkon megvalósítandó fejlõdésre van szükség. Ehhez a már meglévõ nemzetközi jogi normákon alapuló kétoldalú alap-megállapodások mellett az alábbi, alapvetõen kormányzati indíttatású folyamatok beindítása szükséges.

Alapvetõen szükséges a kormányzati segítség a civil társadalom magáratalálásának erõsítésében, annak érdekében, hogy a többségi és a kisebbségi társadalmi szervezetek együttmûködve mérsékeljék a feszültségeket. Az együttélés olyan pozitív elemeinek hangsúlyozása szükséges, amelyek mind a kisebbségi, mind pedig a többségi nemzet boldogulását, gazdasági jólétének növekedését segítik elõ a regionalizmus, az autonómia és különbözõ stratégiai szövetségek révén. A kormányoknak közös erõfeszítést kell tennie a kultúra és az oktatás területén a másság és a tolerancia tiszteletének erõsítése érdekében. A nemzetiségek és a többségi nemzet mértékadó értelmiségi köreinek bevonásával át kell tekinteni az iskolai tankönyvek, a nyelvkönyvek tartalmát, kezdeményezni kell két- vagy többnyelvû regionális televízió és rádióadók megalapítását. Ez utóbbira kiemelkedõ jelentõségû példát szolgáltat a francia—német megbékélést elõsegítõ kétnyelvû Arte mûholdas televíziós adó.

A kormánynak, valamint az anyanemzet és a kisebbségi szervezetek vezetõinek az autonómia és a kollektív jogok elvi és gyakorlati tartalmának meghatározása érdekében folytatott elvi viták mellett a gyakorlati életben a nemzetiségek életfeltételeiben olyan rövid távon érzékelhetõ gyakorlati részmegoldásokra kell törekedni, mint a nyelvhasználat, az anyanyelvi oktatás, egymás kultúrájának megismertetése, civil kezdeményezések elindítása vagy az önkormányzatiság megteremtése.

A kormány és a kormányzóképes pártok programjaiban kiemelt jelentõséggel kell hangsúlyozni a toleranciát, az etnikai és nemzetiségi befogadóképességet, az együttélést elõsegítõ modernizációs elképzeléseket.

A kormánynak támogatni kell a jószomszédi viszony fenntartását, a folyamatos és minél többsíkú párbeszéd kialakítását, a szomszédos országok demokratikus fejlõdését, európai integrációs szervezetekbe történõ belépésüket.

A kormánynak folyamatosan fenn kell tartani nemzetközi szervezetek figyelmét a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban, tovább kell fejleszteni a kisebbségvédelem kialakult európai normáit, a vívmányok megtartásának ellenõrzését.

A kormánynak támogatnia kell a határon túli magyar nemzetiségi szervezeteket a demokratikus többségi nemzet által képviselt politikai szervezetekkel történõ kapcsolatok kialakításában, és a határon túli szervezetekkel mérsékelt, a nacionalizmus látszatától is mentes elvek alapján történõ politikai tevékenységet kell folytatni.

A Magyar Köztársaság biztonságpolitikája kialakításakor figyelemmel kell lenni arra a tényre, hogy geopolitikai térségünkben — tekintettel arra, hogy hazánk minden szempontból nyitott ország — a nemzeti és etnikai területén megjelenõ feszültségek a térség stabilitásának jelentõs veszélyfaktorát jelentik. Mint a biztonságpolitikai és védelmi koncepció más területén sem, a vizsgált kérdéskörben sem létezik olyan megoldás, amelyet Magyarország kizárólag önerejére támaszkodva, a kialakult nyugat-európai integrációs szervezetektõl és a nemzetközi rendszer szereplõitõl függetlenül képes lenne megvalósítani. Ezért a nemzeti etnikai kisebbségek kérdésében alapvetõen a nemzetközi környezetben történõ aktív és tudatos diplomáciai tevékenység lehet az egyedüli alapja a térségre gyakorolt stabilizációs hatás elérésének.

Jegyzetek

¹ Népszámlálási statisztikák.
² József Antall — Interview about Horthy’s Funeral. Current Policy, 1993. 22. sz., 1993. augusztus 21. 1.
³ Csurka István: Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán. Magyar Fórum, 1992. augusztus 20.
⁴ Debreceni József: Nyílt levél Csurka Istvánnak. Népszabadság, 1992. augusztus 27.
⁵ Antall József felszólalása az Országgyûlés 1990. május 22-i ülésén, Jegyzõkönyv: az Országgyûlés 5. ülése 1990. május 22-én, 193—194.
⁶ Antall József: A Review of the First Results of the New Government. Sajtótájékoztató az MDF székházában, Current Policy, 1991. 22. sz., 2.
⁷ Antall József: Address to the Forty-Sixth Session of the General Assembly of the United Nation 1991.10.1., Current Policy, 1991. 34. sz. 6.
⁸ Hungary in the Middle — interjú Antall Józseffel a Newsweek 1991. november 4-i számában.
⁹ Interjú Antall Józseffel. Die Welt, 1993. augusztus 16.
¹⁰ Für Lajost félreértették Csehszlovákiában. Magyar Hírlap, 1992. február 19.
¹¹ Remények és veszélyek között: Für Lajos Miskolcon. Észak-Magyarország, 1992. február 15.
¹² Nãstase külügyminiszter nyilatkozata: Románia nem fél a határok erõszakos megváltoztatásának lehetõségétõl. Magyar Nemzet, 1992. március 7.
¹³ Román lap kirohanása a magyar miniszter ellen: Dimineaþa cikk reagál Für Lajos miskolci kijelentéseire „Magyarország — über Alles?” Népszabadság, 1992. február 29,
¹⁴ Meiszter Dávid: A határkérdés határai. Népszabadság, 1992. augusztus 19.
¹⁵ Csicsery-Rónai István: Magyarország, az Európai Unió és a NATO. Kaloprint, Kalocsa, 2000, 59—65.
¹⁶ Dieter W. Bricke: Minderheiten im östlichen Mitteleuropa. Deutsche und europäische Optionen [Kisebbségek Kelet-Közép Európában. Német és európai lehetõségek]. Baden-Baden, 1995. 106.
¹⁷ Viktor Meier: Konsequent nur in Richtung Westen [Konzekvensen Nyugateurópába]. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1993. január 11.
¹⁸ Fordulat, Biztonság, Felemelkedés: A Szabad Demokraták Szövetsége Választási Programja. Külpolitika, Budapest , 1994, 245.
¹⁹ Kovács László felszólalása az EBEÉ konferencián Budapesten, 1994. szeptember 2án. Current Policy, 1994. 13. sz., 2.
²⁰ Borbély Imre: A nemzet hiányzó paradigmája. Magyar Emberi Jogi Alapítvány honlapja: www.hhrf.org
²¹ Magyar Szocialista Párt Kormányprogramja 1994—1998.
²² Gecse Géza: Állam és nemzet a rendszerváltás után. Kairosz kiadó, Budapest, 2002. 47.
²³ Uo. 47.
²⁴ Orbán Viktor: Temesvár vagy Világos. Magyar Nemzet, 1996. szeptember 14.
²⁵ Orbán Viktor évértékelõ beszéde a Vigadóban, 2002. február 7-én.
²⁶ Kovács László interjúja. Európai utas, 1995. 2. sz., 24.
²⁷ KSH népesség, népmozgalom statisztika, www.ksh.hu
²⁸ Varga E. Árpád: A romániai magyarság népességcsökkenésének okairól. Magyar Kisebbség, 2002. 4. sz., 3—16.
²⁹ Dr. Szabó A. Ferenc: Tízmilliónál kevesebben. Magyar Napló, www.inaplo.hu/mn/ 200103/40.html