Egy kisebbségi hetilap — a Bucureºti Híradó
(1876-1882)^*

Az 1876-ban napvilágot látott Bucureºti Híradó nem az elsõ magyar nyelvû orgánum Ó-Romániában, mégis érdemes az utókor figyelmére ez a deklaráltan küldetéses „irodalmi” és politikai vállalkozás. A Híradó több mint fél évtizedig állt a diaszpóra-magyarság szolgálatában, ugyanakkor a befogadó ország közönségével is közvetlen kontaktusra törekedett. A lap-tulajdonos-fõszerkesztõ, Vándory Lajos eltökéltségét mi sem bizonyítja meggyõzõbben, mint a (kezdetekkor kilátásba helyezett) román nyelvû lapváltozat megvalósulása.

Az alapítás története ugyanakkor nehezen rekonstruálható, hiszen ekkoriban a kivándoroltak ügyeinek még csak naprakész számontartása sem tartozott a miniszterelnökségi osztályok feladatrendjébe — így a levéltári forrásokra nem alapozhattunk. A Nemzeti Könyvtárban õrzött fotókópián a kutató további érzékeny hiányokra utaló bejegyzéseket talál. Mégis, a magyar sajtótörténet vizsgálódásain ezideig kívül esõ kordokumentum csonka sorozata alapján is képet alkothatunk Ó-Románia magyarságának mindennapi életérõl, és a befogadó, többségi nemzettel kialakított viszonyáról. S ez a történelmi perspektíva remélhetõleg segítségünkre lehet a két nép modernkori kapcsolatát beárnyékoló szövevényes problémák értelmezéséhez.

A beköszöntõ

A Bucureºti Híradó a két dunai fejedelemség egyesülésének idõszakában napvilágot látott, ám rövid életû Bukuresti Magyar Közlöny elvetélése után másfél évtizeddel, 1876. október elsején indult útjára, annak az önzetlen gondolatnak a jegyében, hogy kölcsönösen jó szolgálatot tegyen az elbocsátó régi és a befogadó új hazának.¹

A lap feladatát a mutatványszám beköszöntõje abban jelölte meg, hogy a magyar közvélemény elõtt világossá tegye: Románia az európai kultúrnemzetek sorába lépett (noha már a régi keletû szomszédság, a fiatal állam hadereje, s a közelmúlt feltûnést keltõ fejlõdése is érdemes szövetségessé avatják); másfelõl ugyanilyen határozottsággal sietett leszögezni, hogy alaptalanok a radikális hazai nemzetiségi vezetõk magyarságról terjesztett vád-jai.² „Célunk — így a szerkesztõ —, hogy mindkét felet meggyõzzük, hogy az a félreértés, mely a két nemzet közt létezik, csak néhány rossz lelkû, zavarban halászni szeretõ fúriák [sic!] mûködésének köszönhetõ.”

Ha a magyar—román ellentétek okairól és súlyáról vallott szerkesztõi felfogást nem is oszthatjuk mindenben, a kapcsolatok javítását célzó intelmekkel az utókor is azonosulhat: „a bujtogatóknak ne üljenek fel”, „ne higgyenek a hazafiúi érzületet mételyezõ szavaiknak... mert csakis kölcsönös õszinteség, kölcsönös szeretet és tisztelet lesz áldást hozó mint [sic!] két országra”³.

Az elsõ lapszám további írásaiban a szerkesztõ gyakorlatilag elvégzi a magyar—román történelmi és politikai kapcsolatok számvetésszerû összegzését, hogy a viszony normalizálásának igényével kijelölhesse a „kétlaki” újság mûködésének erkölcsileg és üzleti szempontból is legcélravezetõbb útjait. A régen várt magyar orgánum útrabocsátásának idõszerûségét taglaló írás a „gyanakvás” és „viszálykodás” légkörében meggyökerezett téveszméket igyekszik cáfolni. (Miszerint a románság csak alkalomra vár, hogy politikai szuverenitását a természetes határnak tekintett Tiszáig terjessze ki; másfelõl, hogy a magyarok az egykori hûbérjog alapján Havasalföld „visszaszerzésére” törnek.) A szerzõ a kettõs kötõdés erkölcsi magasából hárítja el az erdélyi románság nemzeti elnyomásának, s a romániai magyarok [csángók] üldöztetésének vádját is. A lojalitás szükséges mértékén ugyanakkor túlmutat az a megállapítás, hogy a bevándorolt magyarság sem nemzeti, sem vallási hovatartozása miatt nem szenved hátrányt Romániában: magyarul dicsérheti az Urat, s a tanköteles korosztály anyanyelvén tanul.⁴

Jóllehet, a református templom alapkövét annak idején csakugyan Cuza fejedelem felesége helyezte el, e pártfogó gesztus azonban annyira levette a lábáról a szerkesztõt, hogy elégülten kérdezte olvasóit: „Hát kell-e ennél több?”⁵ Az elragadtatottságban az ellentmondó tények hangszerelése is eufemisztikus: „mi, mint Románia vendégszeretõ földén jövevények [az iskolákhoz] állami segélyre nem számíthatunk”. Pedig nyilvánvaló, hogy a súlyos analfabetizmus leküzdésében szerepet vállaló református tanintézetben legalábbis okkal gondolhattak a szaktárca támogatására.⁶

A bevándoroltak „esélyegyenlõségérõl” természetesen komolyan nem beszélhetünk. A ’70-es évek romániai magyarsága az intenzív állami nacionalizmus viszonyai között magára utalva szervezi társadalmi és egyházi életét, építi fel és mûködteti intézményeit; noha a gabonakonjunktúra múlékonynak bizonyuló áldásai után mindennapjaira mindinkább a gazdasági recesszió próbatételei nehezednek.

A bemutatkozó lapszám hangütése tehát több mint bizakodó. A fõszerkesztõ mégis igényli — már csak üzleti megfontolásból is — a lehetõ legszélesebb olvasói kör érdeklõdését; megerõsítõ reflexióit. Az anyaországon kívül kölcsönös tájékoztatást remél a kivándorolt magyarság ügye iránt elkötelezett vidéki honfitársaktól, s a világlátott vidini, ruszcsuki és isztambuli emigrációtól, amint Párizs, London és München magyar egyesületeitõl is.⁷ (A felhívás nem is maradt visszhangtalan.⁸) A lap pártfogásának reményében Vándory a Monarchia külképviseletével is jó kapcsolatokra törekedett. Az érthetõ igyekezet azonban (noha nem lebecsülendõ a társadalmi rangkülönbség torzító hatása) simulékony és túlzó gesztust eredményez. Az új fõkonzult olyan nagy formátumú diplomataként mutatja be olvasóinak, akinek „közel egy negyed millió [?] magyar is védelmére van bízva”.⁹ Elfogadható, sõt természetes motívum ugyanakkor a befogadó országgal, s annak uralkodójával szembeni lojális viszonyulás.¹⁰

A „nagy keleti válság” és hatásai

A lapkiadásnak, mint üzleti vállalkozásnak a körültekintõ kapcsolatépítésen kívül némiképp a szerencse is kedvezett, amennyiben a Keleti kérdés ez idõ tájt terebélyesedett évekig elhúzódó összeurópai konfliktussá. A nagyhatalmak huzakodásainak, sõt a hadivállalkozásoknak is érintettjévé váló Romániában fokozott igény mutatkozott a balkáni keresztény kisnépek sorsát nagyban befolyásoló fejlemények nyomon követésére. A nagy keleti válságként ismert események nem csak az újsütetû magyar újság külpolitikai rovatának szolgáltak kimeríthetetlen tematikával, de — a külpolitikai orientáció változásával — a lap romániai recepciója szempontjából is új helyzetet teremtettek.

A Times híradása nyomán már az elsõ lapszám beszámolt a Balkán vadregényes hegyei között elharapózó harcokról, amelyeknek egyre több orosz önkéntes résztvevõje akadt.¹¹ Így aztán a balkáni status quo fenntartása is mind kétségesebbé vált. Egy 1877 januárjában kelt cikk azonban a nyugati lapok által felröppentett „csacskaságnak” minõsítette azt a hírt, hogy a hadmûveletekben egy román kontingensnek is szerepet szánnak.¹² Sõt, az orosz hadmérnökök logisztikai elõkészületeirõl szóló beszámoló végén Vándory egyenesen gratulált Romániának taktikus semleges poli-tikájához.¹³

Az egyesült dunai fejedelemség balkáni útkeresése csakugyan vágyak és aggodalmak útvesztõjében vezetett a Porta formális fennhatóságától való megszabaduláshoz — végül mégis a félelmetes keleti szomszéd, Oroszország oldalán. A cári birodalom már hosszabb ideje jelen volt a térségben, mégpedig a pravoszláv nemzetek patrónusának dicsteljes szerepében. A románságot azonban az évtizedekig tartó orosz megszállás nem is oly távoli emléke a legnagyobb óvatosságra intette. Mindemellett nagyon is valószínûnek tûnt, hogy Oroszország a Krími konfliktus utáni rendezést egy gyõztes háborúval könnyedén felülírhatja, s az elcsatolt tartományokért majd román területekkel (is) kárpótolja magát.

Az ígéretes, egyszersmind fenyegetõ alternatívák között tehát nagyon is érthetõ a román közvélemény riadalma: vajon az orosz haderõ átvonulásának jóváhagyásával a nemzet nem ölel-e keblére egy, a meggyengült töröknél veszélyesebb hódítót? A Bucureºti Híradó lapszemléjében is megjelenõ dilemmát¹⁴ a magyar olvasó a legnagyobb empátiával fogadta, hiszen az 1849-es orosz invázió tragikus emléke legtöbbjük lelkét eleven sebként égette. A Portának küldött orosz hadüzenet után azonban már csak az aggodalom maradt Románia számára: Fortuna kinek ad gyõzelmet, s a kínálkozó lehetõség vajon nem fullad-e a bolgár felkelés mintájára egy újabb kíméletlen megtorlásba? A bukaresti lapok — a kételyek ellenére — már mégsem a konfliktustól való távolmaradás esélyeit, hanem a cári seregek átvonulásának garanciáit firtatták, hiszen egy kiharcolt „szövetségesi” pozícióban véglegesen lezárhatónak tûnt az oszmán függõség több évszázados periódusa; ami — egyes lapok várakozása szerint — utat nyit Dácia minden latinjának egy jogar alatti egyesítéséhez...¹⁵

Mint ismeretes, Károly fejedelem az átvonulás fejében II. Sándornál azt is elérte, hogy a Plevna erõdjénél elakadó hadmûveleteket személyesen irányíthassa. A tegnap még szkeptikus román sajtó a diplomáciai fordulatot, s különösen a katonai sikereket követõen egy csapásra gyõzelemittassá vált.

A gyökeresen megváltozó közhangulatban¹⁶ — a ruszofóbia közös nevezõjének átmeneti elillanásával — a magyar újságot sorozatos politikai támadások érték. A Telegraful 1876. évi szilveszteri száma a „szidalmak” és „alávalóságok” „szokásos”[!] özönét zúdította a laptársra.¹⁷ A hirtelen támadt magyarellenesség mégsem tekinthetõ a tradicionálisan negatív érzelmek véletlenszerû felgerjedésének. A balkáni konfliktusban a román közvélemény elõtt is ismert volt a magyarok tüntetõ törökbarátsága. Az Eötvös Károly és Helfy Ignác által szervezett százezres tüntetés híre tehát épp úgy nem tett jót a kivándorolt magyarság romániai megítélésének, mint a budapesti diákság demonstratív tisztelgése „Európa beteg emberénél” (Konstantinápolyban). Utóbbi eseményrõl a Híradó is részletesen tudósított,¹⁸ mint ahogy közölte Kossuthnak a ceglédi választókhoz írt — az orosz veszélyt exponáló — levelét is.¹⁹ A Bucureºti Híradó ugyanakkor több közleményben is határozottan elmarasztalta az anyaországi zsurnalisztákat szenzációhajhász és tendenciózus híradásaikért, amelyekért a retorziókat a külföldön élõ vétlen honfitársaknak kell elszenvedniök.²⁰ A szakmailag kifogásolt, de a vendégjogot is sértõ esetek után Vándory arra kérte a hazai kollégákat, hogy „... ne rontsák meg azt a jó viszonyt — mi itt magyar és román közt hosszú évek sora óta létezik — haszontalan pletykaságok által.”²¹ A szerkesztõ ugyanakkor kénytelen volt cáfolni a vádat — amely önmagában is alkalmas volt a magyarellenes indulatok felszítására —, hogy a magyar hatóságok tiltanák adományok gyûjtését a román sebesültek javára.²² „Ne tüzeljük fel, ne ingereljük egymást. A jó szomszéd többet ér ... mint sok testvér”²³ — írta békítõleg.

Hiába biztosította a lapot a bánsági románok egy csoportja is a „gyûlöletszítókkal” szembeni támogatásáról,²⁴ az ellenséges légkörben egy kivándorolt magyar levélíró már egyenesen a lap közeli bukását jövendölte. Vándory ezt a komor jövõképet az elõfizetõk számának örvendetes gyarapodására és a kormányzó „vörösök” (liberálisok) korrektségére utalva próbálta elhessegetni.²⁵ A lap helyzete néhány hónapos mûködés után éppen hogy megszilárdulni látszott.²⁶ A háború keltette hír-éhség a mellett, hogy Vándorynak izgalmas szakmai kihívást jelentett, jótékonyan felszöktette az elõfizetõk számát is. Nem csoda, hogy a szerkesztõ a csatazaj elültével azon tépelõdött, hogy mióta az ágyúkból Vidáts-ekék²⁷ készülnek, „az óta nincsen az újság, fõképp a magyar újság megjelenésének semmi értelme”. Vezércikkbe való témának — a laptulajdonos panasza szerint — jószerével már csak Bosznia-Hercegovina okkupációja maradt.²⁸

A lap fenntartása, és szerkesztési elvei

A hadmûveletek idején drasztikusan emelkedõ árak az oszmán haderõ defenzívába szorulásával ugyan mérséklõdtek, egyúttal azonban a társadalmi szervezetek és egyesületek Híradónak szánt adományai is jelentõsen megcsappantak. 1877 második felére a lapnak csupán néhány száz hûséges elõfizetõje maradt.²⁹ A papír-, nyomda- és szállítási költségek, valamint a bérleti díjak az élelmiszeráraknál nehezebben állapodtak meg. Az elõállítási költségek és az eladott példányszámból származó bevételek kedvezõtlen mérlegmozgására következtethetünk a szerkesztõség gyakori címváltozásából is.³⁰ A technikai háttér azonban stabilan a Thiel és Weiss féle nyomda maradt.

Vándory ugyanakkor többféle módon is próbálta bõvíteni a lap olvasói bázisát. Készséges tanácsokkal szolgált és közvetített a régi és új bevándoroltaknak hivatalos ügyintézésükben,³¹ s — vélhetõen nem minden ellenszolgáltatás nélkül — népszerûsítette a magyar társulat éttermét,³² a Szöllõsy-féle könyv- és papírkereskedést,³³ dr. Handler Mór nemi beteggon-dozóját,³⁴ de nem zárkózott el román nyelvû reklámok és hirdetések közzétételétõl sem.³⁵ A képes magazinokba illõ érdekességek sem maradtak ki a lap kínálatából (mint Széchenyi Béla gróf és Lóczy Lajos belsõ-ázsiai ex-pedíciója,³⁶ illetve Don Carlos párizsi kiutasítása,³⁷ vagy akár a multimilliomos Cornelius Vanderbilt folytatásokban közölt élettörténete. Bizonyos értelemben idesorolhatjuk a hazai természeti katasztrófákról, árvizekrõl és jégverésrõl³⁸ szóló híranyagot is.) Az alkalmilag felbukkanó pedagógiai írásokban a büntetés és jutalmazás fontosságáról éppúgy szó esett, mint a gyermekek testi nevelésérõl.³⁹ A népszerû „apróságok” elmaradhatatlan kelléke volt a korra jellemzõ száraz humor, valamint a klasszikusoktól (Deák, Eötvös, Kölcsey) szemelgetett aforizmák és szállóigék.⁴⁰ Az igényesebb és pallérozottabb olvasók pedig, megismerhették az ex-minisz-terelnök, Mihail Cogãlniceanu történeti munkáját a törökkori Moldváról⁴¹ Veress Sándor (a magyar politikai emigráció krónikása⁴²) avatott tolmácsolásában.

Noha a Híradó fejlécén a „Politikai és közgazdasági hetilap” alcím büszkélkedett, a közgazdasági rovatban a „Románia” biztosítótársaság megbízhatóságát bizonygató cikken és a provinciális Aradi borvásár méltatásán,⁴³ valamint egy brãilai terménykereskedõ takarékpénztár-tervén⁴⁴ kívül alig találni értékelhetõ írást. E soványka eredménnyel maga a szerkesztõ is elégedetlen lehetett, mert a késõbbiekben arra biztatta vidéki levelezõit, hogy minél több idevágó írással emeljék a rovat (s a lap!) színvonalát.⁴⁵

Közgazdasági értelemben marginális kérdésként került ebbe a tematikus egységbe, ám témánk szempontjából kulcsfontosságú az a hír, hogy Romániában rossz idõk járnak, s a lap fennmaradáshoz a szerkesztõségnek szüksége van minden példány árára.⁴⁶ A bajt csak tetézte, hogy az 1877 kora nyarán pusztító erdélyi árvíz miatt átmenetileg megbénult a postaforgalom a két szomszédos ország között.⁴⁷ Ez egyet jelenthetett a hazai hírcsatornák átmeneti bedugulásával, s azzal, hogy a megrendelõk késve kapják kézhez a Híradót; ami akár az elõfizetõk számának további apadásához vezetett...

Nem tudni, hogy a háború okozta gazdasági válság vagy a sajtó-vál-lalkozás menedzselésének problémái miatt, de tény, hogy a Bucureºti Híradó 1878-as évfolyamát a hazai közgyûjtemények nyilvántartásai „hiány”-ként könyvelik. A lap megjelenése tehát legalábbis hónapokig szünetelt. Ezt igazolja egy 1879 januárjában kelt olvasói levél, amely örvendezve köszönti a Híradót — „feltámadásában”. Az örömhírt — ily módon — Szabó János, a bukaresti magyar egyesület egykori elnöke tudatta az utókorral. Tõle pedig készséggel elfogadhatjuk azt az elismerõ megállapítást, hogy a lap végleges elnémulása nagy veszteség lett volna, minthogy a Kárpátokon túli magyarság orgánuma idõközben az ó-hazában is „a romániai dolgoknak a legközvetlenebb forrása lett”.⁴⁸ A lap „túlparti” helyzetébõl is logikusan következik, hogy mindez csakugyan megfeleljen a tényeknek. Amiként azonban a megújult lap a saját fontossága tudatában egyre határozottabban apellált az anyaország szakmai és financiális támogatására, egyúttal a román politikai elittel is szorosabbra fonta kapcsolatait. A román miniszter[ekk]el,⁴⁹ s késõbb az uralkodóval is parolázó⁵⁰ Vándoryt minden bizonnyal a háború végkimenetele is segítette abban, hogy visszanyerje, sõt megerõsítse pozícióit a román sajtóéletben.⁵¹

De mi is változott a korábbiakhoz képest? Vízválasztó jelentõségû, hogy Románia (1877-ben egyoldalúan deklarált) függetlenségét a nagyhatalmak kongresszusa is jóváhagyta és megerõsítette. Ugyanakkor a vegyes lakosságú Észak-Dobrudzsa és a Duna-delta birtokbavételével egyidejûleg orosz szövetségese javára le kellett mondjon az 1856-ban Moldvához csatolt DélBesszarábiáról. A Berlinben „kisemmizett” cári birodalommal kapcsolatos ambivalens, majd „baráti” viszony ezzel gyökeresen átértékelõdött. A Portával szemben közös erõvel kivívott szuverenitás állapotában nem volt többé szükség nagyhatalmú patrónusra (a közvetlen szomszédságban legalábbis nem); s a román vidékek elszakítója így „felszabadító”-ból egy csapásra „területrabló agresszor”-rá változott.

Talán éppen ez a mozzanat ad esélyt a lobbizó Vándorynak, hogy a román politikai elit kegyébõl újságja jövõjét bebiztosítsa. Nem tekinthetjük a véletlen mûvének, hogy az 1879-ben már kevés híján megvalósuló Gazetta de Bucuresci, a Híradó román nyelvû változata 1880-ban indult, s lett a román sajtópaletta egyedi színfoltjává.⁵² Az úgymond „önzetlen hazaszeretetbõl” útra bocsátott vállalkozás beharangozásakor a szerkesztõ azon román politikai körökre hivatkozik „Kik éppen úgy érzik Magyarország és Románia közt egy szövetség szükségét, mint én”. Figyelemre méltó az indoklás is: „egy közös ellenségünk van”, amely immár egy évszázada cethalként elnyelte a lengyeleket. A vezércikk célzatos kérdése — vajon ki lehet a következõ áldozat? — költõi, mivel a drinápolyi békét követõ másfél évtizedes megszállás s a berlini kongresszus megcsonkító határozata után evidensnek látszott, hogy — Románia. Minekutána logikusan a szláv népek közé ékelõdött másik „idegen test”, a magyarság következik.⁵³ Vándory a reformkori ruszofóbia megidézésekor kikacsint a szövegbõl, s eldicsekszi, hogy e sorsközösség kölcsönös (f)elismerése tette barátivá a liberális kormány pénzügyminiszterével, Dumitru Sturdzával folytatott megbeszélését.

A magas politikai pártfogásnak illõ, de nem megfizethetetlen ára volt: kommentárban érinthetetlen tabuvá lett a román belpolitika. Az újjáéledõ lap szerkesztõi krédója kárpótlásul több kulturális hírrel kecsegteti olvasóit, s a két szomszédnéprõl szóló — pozitívan diszkriminatív — híradásokkal. Vándorynak így nem maradt túlságosan nagy mozgástere a magyar nemzeti és a román állami érdekek között. A Duna menti fõváros szépségét és a románság szorgos-dolgos karakterét magasztalva ezért is bonyolódik a magyar bevándorlók lojalitásának bizonygatásába: „Romániában a letelepült idegeneknek legalábbis 4/5 része csak azért jön ide, hogy ezt a vendégszeretõ országot megcsalja, károsítsa és hitelét a külföld elõtt, rontsa. Bátran elmondhatjuk, hogy egyedül a magyarok azok, akik Románia iránt tisztelettel és szeretettel viseltetnek és a vendégszeretettel és -joggal vissza nem élnek”.⁵⁴

A szerkesztõ mentségére szól, hogy a lap szünetel(tet)ése idején volt alkalma felmérni, vállalkozása mennyire függhet az idegenekkel szembeni gyanakvás mindenkori mértékétõl. Ugyanakkor az is világos volt számára, hogy kik a lap olvasói — fenntartói. Ez a romániai magyar közösség azonban akaratán kívül könnyen a térségre nehezedõ nacionalizmusok örvényébe kerülhetett, ami végzetes következményekkel fenyegette a magyar újságot is. Talán a politikai hasznosság és üzleti érdek e paradox kettõssége teszi oly érzékenyen hullámzóvá és összetetté a magyar újság tulajdonosának viszonyulását nemzethez, régi és új hazához, s a maga vállalta küldetéshez.

Mindenekelõtt vegyük szemügyre az anyaországhoz fûzõdõ viszonyt.

A lap és az anyaország

Magyarország szerepe a lap életében meglehetõsen ellentmondásos. Egyfelõl biztonságot adó háttér, hír- és anyagi forrás, másrészt viszont jól tapintható Vándorynál az értelmiségi fokozott függetlenségigényébõl eredõ távolságtartás szándéka is.

Vándory a kezdettektõl teljes természetességgel fordult a hazai napilapokhoz „szellemi támogatásért” annak tudatában, hogy a zömében kétkezi munkásokból álló romániai magyarság soraiban aligha talál megfelelõ levelezõ munkatársakat. Lapja híranyagát döntõen Monarchiabéli sajtóforrásokból merítette.⁵⁵ Bizonyosra vehetõ, hogy elõfizetõi egy része is a Kárpátok „innensõ” oldaláról került ki. Ennek megfelelõen laptulajdonosi identitása is a szülõföldben gyökerezik: „szentebb érdek nincs elõttem, mint hazám, mint Magyarország érdeke”.⁵⁶ Ez a kötõdés azonban politikailag nem semleges. Jogszerû lépésnek nevezte például, hogy honfitársai az önkényuralom „törvénytelen” kormányzása elõl idegen földre menekül-tek.⁵⁷ A migráció gazdasági és társadalmi okait vizsgálva azonban szemrebbenés nélkül elmarasztalta a választott magyar kormányokat is. Sõt, a földéhség enyhítésére Románia példáját hozta fel, amely bátran felszámolta az egyházi latifundiumokat.⁵⁸ A hitbizományok és más kötött birtokok államosítására vonatkozó lényegi javaslata már plebejus politikai hitvallásra utal (ahogy a botrányhõs Verhovay Gyula vezette budapesti „forradalom” eseményeinek interpretálása is⁵⁹). Más összefüggésben — a felsõbb néposztályok mûveltségi monopóliumát kárhoztatva — ugyancsak a társadalmi esélyegyenlõség hívének mutatkozik.⁶⁰

A balközéppel rokonszenvezõ Vándory ellenzéki attitûdjét mutatja a Kossuth-kultusz ápolása,⁶¹ vagy a losonci honvédemlékmû avatásáról szóló lelkes beszámoló is.⁶² Az egyoldalú beállításoktól azonban ösztönösen óvakodik. Tényszerû cikkeket igyekszik közölni a nem ízlése szerint való politikai szereplõkrõl és eseményekrõl is.⁶³ A szerkesztõ ugyanakkor a lojalitásnak és hazafias kötõdésnek számos gyakorlati bizonyítékával szolgál. Az 1879-es katasztrofális szegedi árvíz idején mozgósító felhívást intéz honfitársaihoz, hogy Románia nagyobb városaiban alakítsanak gyûjtõbizottságokat a károsultak megsegítésére. (A befolyó adományokat egyébként a Híradót megjelentetõ nyomda tulajdonosa, Weiss János továbbítot-ta.⁶⁴) A romániai magyarság nem lebecsülendõ hozzájárulása a károk enyhítéséhez,⁶⁵ valamint a sepsiszentgyörgyi református templomra szánt adományok⁶⁶ nem csak a jogos elégedettség, de a kölcsönösségre apelláló öntudat hangját is elõhívták a szerkesztõbõl. Az iskolaalapítást fontolgató bukarestiek figyelmébe ajánlotta, hogy amennyiben az óhaza az ugyancsak árvíz sújtotta, gazdag Franciaországnak annyit segített, akkor a külföldre szakadt magyarok még inkább elvárhatják támogatását. Mint mondotta: „Magyarországnak érettünk áldozni erkölcsi kötelesség”.⁶⁷

Bírálattal illette a Monarchia romániai diplomáciai képviseletét is, amiért a dualista rendszer tíz esztendeje alatt sem tudott megválni kétfejû sasos körbélyegzõjétõl, ami — mint mondta — „Magyarország méltóságát kimondhatatlanul sérti”. (Majd azon méltatlankodott, hogy a regáti románság hasonló okok miatt nevezi a magyar hon fiait neamþu-nak [német] — ungur helyett.)⁶⁸ E presztízsvitán messze túlmutat az egykori piteºti-i alkonzuli hivatal mûködésérõl szóló elemzés, amelynek végkicsengése, hogy a gondatlanul vezetett nyilvántartások és a munkavállaló magyarok tájékoztatásának hiányosságai odavezetnek, hogy a honosságukat igazolni képtelen embereket a lakóhely szerinti román hatóság adófizetésre szorítja, illetve a mulasztókat börtönnel fenyegeti. Az anyaország hivatalosainak nemtörõdöm, egyszersmind rugalmatlan hozzáállása (s a román fél zaklatásai) így sokakat az állampolgári kötelékek végleges elszakítására késztetnek — figyelmeztetett a szerkesztõ.⁶⁹

Vándory okfejtése kimondatlanul is arra utal, hogy a külképviseletek és az anyaország elsõrendû feladata valóban képviselni a gondjaikra bízott honpolgárokat, mint ahogy az egyetlen magyar nyelvû újság tulajdonosaként maga is teljesíti természetes kötelességét: megjeleníti lapjában a bevándorolt magyarság mindennapi életét, gondjait, miközben tevékenyen részt vállal sorsának alakításában is.

A kivándorolt magyarság és a román xenofóbia

A kivándorolt magyarság boldogulása és erkölcsi állapota feltehetõleg nem csak hazafias meggyõzõdésbõl foglalkoztatta Vándoryt, hiszen világos érdeke fûzõdött ahhoz, hogy lapja potenciális olvasói tábora mind számosabb, tehetõsebb és öntudatosabb legyen. Az elhanyagolt és aránylag túlnépesedett Székelyföld lakóinak szüntelen átáramlása azonban nem minden tekintetben felelhetett meg várakozásainak. Bizonyosra vehetjük, hogy a Híradó fizetõképes kereslete nem bõvült a bevándorlás növekvõ arányai szerint, hiszen a Kárpáton túli magyarság derékhadát az iparosok mellett fõként nincstelen mezõgazdasági idénymunkások és cselédek alkották. Ez utóbbiak helyzete — a balkáni konfliktus idején — különösen aggasztóvá vált. Többszörösen is érthetõ tehát, hogy Vándory már az elsõ lapszámban óva inti honfitársait, jól gondolják meg, „Mert most itt sincs oly bõ pénz, oly olcsó és könnyû életmód, mint hajdan volt”. (Elrettentõ példaként azon csíki lányok esetét hozta fel, akiket fuvarosok csábítottak és csempésztek át a határon, majd hosszas bolyongás után a román hatóságok letartóztattak és kitoloncoltak.)⁷⁰

A kórushoz Veress Sándor, a Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke „Ne jöjjetek!” címû írásával csatlakozott. A beáramló magyarok kedvezõtlen munkaerõpiaci helyzetét elemezve a mérnök megállapította, hogy még az intézõi állásokra pályázó iskolázottabb munkavállalók is esélytelenek a hely- és nyelvismerettel, s rendkívüli érdekérvényesítõ képességgel bíró görög és zsidó logofettel [mindenes] szemben. A szerencsét próbálókat tehát nem gyors gyarapodás, hanem kemény konkurencia és a — megszépítõ hírekkel ellentétben — általános ellenszenv várják.⁷¹

A román társadalmat mélyen átható idegenellenességet — amelyre Veress rámutatott — Vándory az 1863-as lengyel felkelés eltiprásával hozta összefüggésbe. Meglátása szerint a szomszédos területeket elözönlõ emigráns, kényszer szülte „lakatosok” és „gépészek” iránti bizalom gyorsan megingott. Olyannyira, hogy a szigorodó törvények már csak született románnak biztosítottak hivatali állást, jól fizetõ munkakört, az idegeneknek pedig — legkevesebb tízévnyi helyben lakást szabtak feltételül.⁷² A diszkriminatív intézkedések hátterében ott kísért a fanarióta múlt, a szipolyozó, korrupt görög világ emléke; miközben a faji identitásában rendíthetetlennek mutatkozó románságot egy újabb társadalomlélektani sokk éri — az orosz letelepedési övezet zsidóságának tömeges bevándorlása. A zsidóság — mint ismeretes — sikeresen pótolni tudta a hiányzó polgári rétegeket a román társadalomban, s csekély idõ leforgása alatt a modernizáció igazi haszonélvezõjévé, egyszersmind a kapitalizálódás bûnbakjává vált Romániában.⁷³ A román politikai elit türelmetlen nacionalizmusa áll évtizedekig a zsidóság nemzetközi szerzõdésben kikötött emancipációjának útjában; s okolható a frissen szerzett Észak-Dobrudzsa idegen ajkú lakosságának tömeges exódusáért is. — Amint a németek és a tatárok menekülését a magyar újság is hírül adta.⁷⁴

A „munkavállalók” újabb csoportjaival tovább izmosodó magyarság⁷⁵ tehát kórosan xenofób társadalmi közegbe ütközik a Kárpátok túloldalán; a balkáni háború idõszakában pedig már kifejezett magyarellenességgel is szembesül.⁷⁶ Ennek oka nem pusztán az erdélyi románság magyar elnyomásról szóló panaszáradata, s a magyar közvélemény általános törökbarátsága; a bevándorlók óhatatlanul maguk is gerjesztõivé váltak. Nem tudni, hogy a gyakran zöld határon, útlevél nélkül érkezõ munkavállalók⁷⁷ vagy a hosszú romániai tartózkodás alatt honosságukat vesztett bevándorlók⁷⁸ ütköztek-e többször a törvénnyel? Sokat ártott a magyarok megítélésének a vonzó székely cselédlányok végzetszerû elzüllése,⁷⁹ s a magyar közösségekre sajnálatosan jellemzõ torzsalkodás is.⁸⁰

A románok emlékezetében „felszabadító háború”-ként számon tartott balkáni konfliktus tovább élezte a jövevények és bennszülöttek ellentétét. A közbiztonság romlása, az ellátási gondok, a súlyos infláció és átmeneti munkanélküliség a társadalmi légkört még feszültebbé tették. Vándory szinte már könyörgött tájékozatlan és könnyelmû honfitársainak, hogy „siessenek vissza az édes hazába”, papírokért forduljanak a konzulátushoz, s kerüljék a vitákat és a nyilvános helyeket; ám, aki csak teheti, mielõbb „odaát” keressen munkát.⁸¹

Az útbaigazítást s a hatósági ügyintézésben felkínált és nyújtott közbenjárást némelyek ön-sorsrontó önérzetességgel hárították el.⁸² Az egyik cinikus elutasítás fölényes választ provokált a szerkesztõbõl a „koplaló magyarokról” és túlhajszolt cselédekrõl, akik kétkrajcáros karnácon [kolbászféle] és rossz lõrén dorbézolva, az emberhez méltó jövõ reménye nélkül vegetálnak idegenben. A kíméletlen szembesítés után az ajánlott „gyógymód” is túlontúl radikális. Vándory ugyanis azt javasolja, hogy az ilyeneket fel kell jelenteni és kitoloncoltatni a román hatóságokkal, hogy odahaza visszaszokjanak a tisztes munkára.⁸³ Nem is tagadta, hogy a haimanok [„jöttmentek”] miatti szégyen mozgatja: „akik miatt nekünk, itt lakó magyaroknak annyiszor kell pirulnunk”⁸⁴.

A Bucureºti Híradó kitûnõ munkatársa, Veress Sándor a kérdést szélesebb horizonton szemlélte. Észrevette, hogy a romániai magyarság csonka társadalmat mutató struktúrája eleve torz megítélésre nyújt csupán alapot. A kétkezi napszámosok és cselédek „arctalan” tömege után levont következtetések természetszerûleg ellentmondásban állnak a nemzet egészének „teljesítményével”. Ráadásul a romániai közvéleményt formáló sajtó „gyûlöletes gúnnyal” és kárörömmel emlegeti, hogy Attila leszármazottjai román földön nagyban ûzik a szolgamesterséget.⁸⁵ (Míg az erdélyi román lapok a „jogtipró”, „barbár” magyar elnyomást ostorozták lankadatlan hév-vel.⁸⁶) A bukarestiekhez intézett két nagylélegzetû írásában Veress igyekezett cáfolni a magyarságról kiállított bizonyítványt. Mindenekelõtt leszögezte, hogy évtizedek óta járja Nyugat-Európát, ahol a magyarságkép gyökeresen eltér a romániaitól, ugyanis egyértelmûen — pozitív. Mindent el kell tehát követni annak érdekében, hogy a nemzet megítélése Keleten is szinkronban legyen annak valós motívumaival és cselekedeteivel. Ezért — szólt az intelem — minden egyes magyar, mióta csak átlépte a határt, köteles „õrködni nemzetünk becsülete felett”.⁸⁷

A Magyar Társulat és a Híradó

Veress Sándor mértéktartó — megóvni és kiharcolni értelemben is használható — programja elsõsorban a „szervezett” magyarokhoz, a Hunnia Magyar Társulat körül tömörülõ iparosembereknek szólt. Veress a magyar egyesület tiszteletbeli elnökeként a kicsinyes ellentéteken felülemelkedve próbálta összefogásra és társadalmi aktivitásra ösztönözni a tagságot. Az elõdök útmutatása szerint, akik két évtizeddel korábban létrehozták a Társulatot, református fiúiskolát szerveztek a fõvárosban és Ploieºtin; Turnu Severinben, Foksányban olvasókört, Galaþin pedig kaszinót alapí-tottak.⁸⁸ A hatvanas évek lelkesedése azonban idõközben alábbhagyott, ami részben a gazdasági visszaeséssel s a ’49-es emigráció hazatérésével magyarázható.

A Híradó hasábjain — a Vidéki Levelek rovatban — már csak egyetlen tevékeny vidéki közösségrõl olvashatunk, a piteºtirõl, ahol botrányos közjátékok⁸⁹ után is református tanoda mûködött. Az olvasóegylet késõbb, Vándory aktív közremûködésével alakult,⁹⁰ aki — tiszteletbeli elnökként — ingyen lap-példánnyal⁹¹ és a könyvtár gyarapítására ösztönzõ támogatói felhívással⁹² segítette a kör eredményes mûködését.

A fõvárosi magyar közösség szervezeti életét nem tárgyalta külön rovatban a Bucureºti Híradó. Mégis, némi túlzással „egyesületi híradónak” is tekinthetjük, hiszen Vándory mint a Magyar Társulat választmányi tagja és jegyzõje szinte minden számban közölt legalább egy rövid hírt az egyesület életérõl, programjairól, közreadta felhívásait, közgyûlési jegyzõkönyveit, de rendszeresen szemlézte a tagság közérdeklõdésre számot tartó észrevételeit is. A román metropolisz szervezett magyarságáról így kirajzolódó kép azonban nem túlságosan megnyugtató. Már az elsõ lapszámban arról olvashatunk, hogy az egyesületben nagy az érdektelenség és a széthúzás.⁹³

Vita a magyar nyelvû oktatás jövõjérõl

Az ellentétek tüze különösen magasra csapott 1877 telén, amikor az egyik társulati est rendezvénye a teljes érdektelenségbe fulladt, az egy héttel késõbb, a református iskola javára meghirdetett jótékonysági bál viszont látványos (kassza)sikert hozott.⁹⁴ A kudarcért sokan a reformátusokat okolták, akik saját gyülekezeti háttérrel mindig is szervezettebbek voltak a katolikusoknál. (Az 1857. évi alapítás⁹⁵ óta õk alkották a Társulat gerincét, s rendszerint õk is elnökölték,⁹⁶ noha a fõvárosban a katolikus magyarok voltak túlsúlyban.) Vándory a történtek után a közmegbecsülést kivívott amerikás magyarok példáját állította honfitársai elé, s kárhoztatta az egyenetlenkedést: „Itt örökös súrlódás, ... gyûlölség uralkodik, és fájdalom, e gyûlölség vallási türelmetlenségen alapszik, ez öldöklõ fekély a legborzasztóbb módon dühöng itt, Bukarestben...”.⁹⁷ A szembenálló felekezetek tagjait arra kérte, hogy járjon ki-ki hite szerint a maga templomába, de fontos kérdésekben próbáljon meg összefogni.

Vándory a lényegi közös célok kijelölésében is élen járt, amikor javaslatot tett egy felekezetek feletti iskola alapítására.⁹⁸ A lehetõ legalkalmatlanabb pillanatban! A katolikusok érthetõ módon kiálltak „saját” iskolájuk mellett. Lapszerkesztõ hitsorsosuk azonban a püspökségi tanoda teljesítményét mérlegre téve arra a megállapításra jutott, hogy az nem tölti be pedagógiai hivatását, „a püspöki iskola nem felel meg a magyar nevelési érdekeknek”.⁹⁹ Ezen a legkevésbé sem csodálkozhatunk, hiszen a romániai vegyes tannyelvû katolikus iskolák a késõbbiekben sem tudtak megfelelni a magyar identitásápolás sajátos követelményeinek.¹⁰⁰

A négyosztályos katolikus fiúiskolát a nikápoly-bukaresti püspök, Paoli „Ignác” 1873-ban nyitotta meg.¹⁰¹ A diákság közel egyharmada volt magyar, akik a buzgó Vizy Dénes kántortanító keze alatt ápolhatták anyanyelvüket. A szûkös órakeret azonban elegendõ okot adott a szkepticizmusra: „tehát csupán a katolikus iskolában 100 gyermek, kik felnõve azt se fogják tudni, ki volt Árpád!”¹⁰² — jegyezte meg kissé gúnyosan Vándory. A sarkos megállapítás hátterében egy személyes motívum is meghúzódik, tudniillik a szerkesztõ korábban felajánlotta, hogy magas óraszámban — grátisz — magyar történelmet és irodalmat oktasson, ám udvariasan elutasították.¹⁰³

Még ha a javaslatot sokan kellõen átgondoltnak és helyénvalónak találták is, a rossz idõzítés és a szerkesztõ kategorikus kijelentései felkavarták az egyesületi élet állóvizét. Elsõként a megszólított Vizy Dénes kért helyreigazítást, kijelentve, hogy a püspöki iskola magyar növendékeit nem kell félteni az elkorcsosulástól, mert anyanyelvük a tanintézet falai között kellõ becsben áll.¹⁰⁴ Vándory viszontválaszában elégtelen biztosítéknak nevezte azt, hogy a vegyes iskolát az Osztrák-Magyar Monarchia dotálja; s a kedélyek megnyugtatása helyett önérzetesen kikérte magának Vizy tanácsait.¹⁰⁵ Nem meglepõ, hogy ezek után a katolikus Vándoryt „hitetlennek” és „erkölcstelennek” bélyegezték. De a szerkesztõ sem maradt adós, konokul „salak”-nak és „mákszem”-nek nevezte laikusnak tartott vitapartnereit.¹⁰⁶ A párbeszéd eldurvulását látva a tiszteletbeli elnök, Veress Sándor is megszólalt. Két higgadt felhívást is intézett a békétlen bukarestiekhez. Az elsõben felelõtlenül eldobott szikrának nevezte azt, hogy a két rendezvényt „katolikus” és „református” jelzõvel illetik a Társulat berkeiben.¹⁰⁷ Erkölcsi megújulásra és a magyarság méltó képviseletére ösztönzõ eszmefuttatásait szelíd korholással zárta: „ne vétkezzünk ... önmagunk és különösen nemzetünk becsülete ellen ilyen ok és czél nélküli versengéssel”. Ehelyett a magyar oktatásügy közös felvirágoztatására bíztatta tagtársait.¹⁰⁸ A maroknyi protestáns gyermeket befogadó református iskola¹⁰⁹ bizonyosan nem felelhetett meg félezer magyar tanköteles¹¹⁰ anyanyelvi oktatási igényeinek, ezért az iskola alapítás terve továbbra is napirenden maradt. Vándory a szükséges feltételek számbavételénél a Magyar Társulat erõforrásait tekintette kiindulásnak, annál is inkább, mivel az alapító okiratban a magyar kultúra ápolása és intézményeinek támogatása megkülönböztetett fontosságú célként szerepelt.¹¹¹

Vándory elképzelése szerint az egyesületi székház olvasóterme alkalmas az elsõ osztály befogadására. Ezenkívül a Társulat éves bevételeibõl s a tulajdonában lévõ telken öt éven belül megépíthetõnek gondolta a 4 osztályos elemit és egy 3 osztályos alreál iskolát befogadó oktatási komplexumot.¹¹² A tervet a szerkesztõ politikai szempontból is idõszerûnek ítélte, mondván, hogy a kormányzó liberálisoknak nem lehet oka számításaikat keresztezni, hiszen az államnyelv oktatásáról mindenképpen gondoskodnak.¹¹³ (Okulván a bezáratott piteºti-i iskola esetébõl.¹¹⁴) Úgy tûnik, Vándory pénzügyi fejtegetéseit nem kísérte a tagság osztatlan egyetértése. A romló gazdasági helyzetben felvázolt feszített ütemtervet okkal érhették bírálatok. Vándory figyelme ekkor az iskolátlanságtól frusztrált és civakodó kivándoroltakról a mérhetetlen anyagi forrásokkal rendelkezõ anyaország felé fordult.¹¹⁵ A kivándorolt magyarok nevében követelt anyagi támogatásra azonban az anyaországgal kiépített intézményes kapcsolatok nélkül nem lehetett komolyan számítani.

A hazai közvélemény ekkor még fel sem ismerte a kivándorlás tömegjelenséggé válásának és várható nemzetpolitikai következményeinek jelentõségét. A tömbben élõ, archaikus kultúrájú moldvai csángók „felfedezése” ugyan már bekövetkezett, a támogatások mégis igen szerény keretek között maradtak. Katolikus részrõl lényegileg a Szent István Társulat alkalmi könyvadományaira, és a Szent László Társulat keveseket érintõ segélyeire és ösztöndíjaira korlátozódtak.¹¹⁶ A Magyarországi Református Egyház missziói programja ugyan már lényegi elmozdulást jelent a külhoni magyar szórványok gondozásában. Ugyanakkor általánosságban megállapítható, hogy a helyismeretet és sok rugalmasságot követelõ feladatra a meglévõ szervezeti formák, anyagi és személyi feltételek még sok tekintetben elégtelenek voltak. Katolikus részrõl erre utal a csángóföldi szolgálatban erkölcsileg megbukott és hazaküldött áldozópapok esete,¹¹⁷ s a másik oldalon Tomka Mihály piteºti-i missziói tevékenysége, amelyet a Híradó is nyomon követett. Egy kritikus hangvételû olvasói levélben olvashatjuk személyérõl: „Ide olyan emberek kellenek, akik nem azért vannak itt, hogy a román bíróságoknak és a román közönségnek folytonos mulatságot szerezzenek, a magyarok között az egyenetlenség veszélyes magvát hintsék el. Fájdalom, a romániai misszionáriusban hiányzik a tapintat, õ nem közénk való”¹¹⁸. A református lelkész mûködésének sajnálatos „eredménye” évekig tartó háborúság és ürességtõl kongó templom volt.¹¹⁹ A zavart csak fokozta, hogy a szembenállást sem az erdélyi püspök, sem a konzisztórium nem tudta feloldani. Ezért tehette Vándory azt a — sokak véleményét tükrözõ sommás kijelentést —, hogy a református egyházi hatóságok a romániai hívekkel mit sem törõdnek.¹²⁰ Ez utóbbi meggyõzõdést erõsítette a református iskola állapotáról szóló híradás, miszerint (szemben a Berlinbõl bõkezûen dotált német evangélikus intézményekkel) a nyugodt oktatómunkára alkalmatlan, zajos helyen lévõ református magyar iskolának még egy Európa-térképe sincs.¹²¹ A cikkíró a romániai magyarság jogos oktatási igényeinek kielégítésére átmeneti megoldásként az anyaországi ösztöndíjasok számának növelését javasolta.¹²² (A budapesti kormányzat ez irányú támogatására azonban még egy emberöltõnyi idõt kellett várni.¹²³) Az elsõ néhány ösztöndíjas Nagy István elnök nagylelkû felajánlásának kedvezményezettjeként került anyaországi tanintézetekbe.¹²⁴ A Társulat elsõ emberének útmutatása szerint tehát egy gazdagodó és összetartó magyar egyesület képes szakmunkásokat és polgárit járt iskolázottabb embereket képezni, akik által sokat javulhat a magyarság általános elismertsége a román társadalomban.

A lap megszûnése

Ezzel a konstruktív „ahogy lehet” programmal bizonyosan Vándory is azonosulni tudott, legalábbis ezt mutatja az egyesület megújításáért a Híradóban elindított, szinte kampányszerû cikksorozata.¹²⁵ Noha az érdeklõdés és aktivitás hiányára a késõbbiekben is sok a panasz — a fejlõdés nyilvánvaló.

Az 1880. évi közgyûlésen már egy, a többségi társadalomba integrálódott egyesület képe tárul elénk: a Petõfi-bizottság élén álló Vándory vezetésével¹²⁶ sikeres irodalmi és történelmi esteket tartanak a nagy áldozatok árán megteremtett új könyvtár- és olvasóköri helyiségben; dalárda is alakul, hogy az ünnepi alkalmakkor méltóképpen képviselhesse a fõváros magyarságát a román közönség elõtt.¹²⁷ Nem lehet véletlen, hogy sok viszontagság és belsõ vita után a Magyar Társulat — mely hódoló felirattal köszöntötte az uralkodó párt negyedszázados házassági évfordulóján — az udvari fogadásra is meghívást kapott.¹²⁸ Jelen volt természetesen az egyesület zsurnaliszta választmányi tagja is, aki a két szomszédnép közeledését nem csak két nyelven kiadott lapjával, de egy általa vezetett, s részben román tagságú betegbiztosító révén is igyekezett szolgálni; s most a legmagasabb megtiszteltetésben osztozhatott honfitársaival.¹²⁹ Mintha csak az újra tiszteletbeli elnökké választott Veress Sándor¹³⁰ példázata fogott volna a bukaresti magyarságon: „Ha én teljes erõmet megfeszítem hogy lelkiismeretesebb orvos, pontosabb mérnök, szorgalmasabb tanár, fáradhatatlanabb, megbízhatóbb kereskedõ legyek másoknál... mint a nem magyar szomszédaim”, ez használ legtöbbet az egyén és az általa képviselt nemzet megbecsülésének.¹³¹ Bizton állíthatjuk, hogy egyúttal ez volt a Vándory által oly sokat kárhoztatott fizikai-lelki elkorcsosulás¹³² ellenszere is idegen földön. Azonban a megmaradás receptjének birtokába jutott s érzékelhetõen „emelkedõben” lévõ kivándorolt magyarokra — akárcsak a Vándoryféle magyar orgánumra — hamarosan rossz idõk következnek...

Az elhúzódó agrárválság tovább súlyosbítja a demográfiai robbanás okozta gazdasági-társadalmi problémákat. A nehezen csillapítható megélhetési gondok aztán a székelység soha nem látott tömegeit ûzik a Kárpátokon túlra. A kialakult viszonyokat a közgazdász Hegedüs Lóránt akként jellemezte, hogy a szakképzetlen magyar cseléd valójában olyan már, mint valami „általános fogyasztási cikk, mint a thea, vagy kávé, melynek behozatala a szükségletek szerint ingadozik”.¹³³ A magyarországi népfelesleg azonban a korábbiaknál nehezebben találta meg életterét és számítását az ugyancsak válságsújtotta Romániában.¹³⁴ A „felhígulás” és erkölcsi elerõtlenedés jelei a 19. század utolsó két évtizedében mind szembeszökõbbek. A karnác-evõ alkalmi munkások, az iskolakerülõ zabigye-rekek,¹³⁵ a bojárok kitartottjává vagy lebujok rongyává lett cselédlányok,¹³⁶ ha lehet, méginkább igényelték volna Vándory korholó-biztató figyelmét és útbaigazításait; ahogy a vámháború kárvallottjaiként „piacukhoz helybe jövõ” iparosok is a lapból nyert tájékoztatást és ösztönzõ impulzusokat. A Bucureºti Híradó, a magyar kivándoroltak egyetlen anyanyelvû orgánuma azonban több mint fél évtizedes fennállás után 1882-ben — elõttünk ismeretlen körülmények között — váratlanul elnémult.

A Bucureºti Híradó mérlege

Kétségtelen, hogy Vándory Lajos laptulajdonos kissé fölényes habitusa az egyesületi életben, de a Híradó hasábjain is számtalanszor megnyilatkozott, nehéz volna azonban elvitatni tõle, hogy újságírói tevékenységét a nemzet sorsa feletti aggodalom vezette (ami esetében jól megfért az üzleti érdekekkel). A szerkesztõ az erkölcsi és nemzeti elkorcsosulás veszélyét nem túlozta el, s a megfelelõ ellenszert keresve publicisztikájában — helyesen — három tényezõre mutatott rá: az anyaországgal fenntartandó termékeny kapcsolatokra, az anyanyelvi oktatás és nevelés intézményes kereteinek megteremtésére, s egy felekezeti- és presztízsharcoktól mentesített, civil társadalmi szervezet fontosságára.

A lehetséges negyediktõl — a befogadó állam (és társadalom) partnerségétõl — feltehetõleg túl sokat nem remélt, illetve a realitások talaján maradva beérte a kölcsönös tisztelet és sorsszerû együttmûködés kényszeres hangoztatásával. Egy ponton mégis a román állammal szembeni túlzott lojalitás viszi tévútra: rosszul méri fel a laptársak magyarellenes kirohanásainak a közvéleményre gyakorolt hatását. Inkább szánni való, mintsem cáfolatra érdemes megnyilvánulásoknak ítéli azokat.¹³⁷ Ez természetesen felfogható a magyar—román viszony normalizálására tett szívós kísérletek determinált eredményeként is. A román nyelvû lapváltozat „hatásvizsgálatának” hiányában is okkal feltételezhetõ, hogy a román közvélemény megnyerésére tett erõfeszítések csak igen korlátozott hatásfokkal érvényesültek, mondhatni, inkább szimbolikus jelentõségûek. Ezzel a Bucureºti Híradó a lap-elõd, a Bukuresti Magyar Közlöny által kitaposott csapáson halad: a két nép közötti „kiigazítás” és közvetítés feladatának a „beavatottak” hitelességével próbál eleget tenni, ám a nagypolitikai tendenciák ellenében fátumszerûen, a méltó siker reménye nélkül.

Ugyanakkor a magyar—román együttmûködés elmélyítésének küldetéses célja sem lehetett akadálya annak, hogy a lap — a politikai lojalitás határain belül — a magyar érdekek szócsövévé váljon a Kárpátok túloldalán.¹³⁸ Vándory szerkesztõi ambíciói éppen innen, a magyar ajkú olvasók igényeinek aspektusából látszanak inkább beteljesülni. Ennek egyik oka talán az, hogy a mércét nem tette túlságosan magasra; noha a Bucureºti Híradó néplapként sem hibátlan. Iskolázatlan olvasói számára a szerkesztõ elegendõnek ítélte a világ dolgairól szóló eseti híreket, még az óhazát és befogadó hazát érintõ írások sem rendezõdnek szigorú rovatokba. Nagyobb hiányosságnak tartjuk, hogy a lap a kivándorolt honfitársak életét és gondjait sem mutatja be kellõ áttekintéssel. Látóköre alig terjed túl a címben is megjelölt határon, a román fõvároson. A vidéki nagyvárosok magyar közösségeirõl a lapot forgatva igen keveset tudunk meg. Még a konzulátussal rendelkezõ Ploieºti, egykor igen aktív magyar közösségérõl sem találunk híradást. Kiáltó a csángó tematika teljes hiánya. A vidéki tudósítói lánc kiépítésének azonban vélhetõleg nemcsak anyagi, hanem személyes jellegû okai is voltak. Csak az éles vallási ellentétekkel magyarázható, hogy Vándory miért nem szerepelteti a két felekezet lelkészeit vagy a református iskola tanítóját, miközben az újságírói ambíciókkal rendelkezõ kántortanító, Németh Gábor és a mérnök, Veress Sándor viszonylag gyakran jelentkeznek írásaikkal. Hozzájuk fogható munkatársakat — úgy tûnik — a „kétkezi” romániai magyarság nem tudott kinevelni. Így Vándory csaknem társtalanul, mindvégig egymaga szerkeszti a lapot. Talán ezzel magyarázható a lap mûfaji egynemûsége, színtelensége.

Mindezek ellenére mégis megállapíthatjuk, hogy a Bucureºti Híradó sikerrel tölti be vállalt hivatását: tájékoztat,¹³⁹ közhasznú ügyeket karol fel,¹⁴⁰ s fórumot biztosít a legkülönfélébb nézeteknek.¹⁴¹ Nem lebecsülendõ szerepet játszik a mesteremberek és cselédek világában az etikus magatartásformák és értékrendek közvetítésében és népszerûsítésében.¹⁴² Ezen túlmenõen, követendõ példát ad a befogadó hazához való lojális kötõdésrõl, s a szülõföld kritikától sem mentes szeretetérõl. A kicsinyes torzsalkodások és az erkölcsi léhaság ábrázolása és határozott elutasítása is része az újságban kirajzolódó magyarságképnek, amely összességében mégis inkább pozitív.¹⁴³ Alkalmas a túlzásoktól mentes nemzeti öntudat megalapozására-ápolására. Vándory Lajos szerkesztõ — akárcsak a bukaresti olvasóegylet élén —, éppen ebben a jó értelemben vett népmûvelõ szerepkörben válik a ’80-as évek diaszóra-ma-gyarságának egyik meghatározó alakjává Ó-Romániában.

Amikor a Híradó eltûnik a bukaresti árusok standjairól, az egykori munkatárs, a piteºti-i olvasókör alapítója próbálkozik a hirtelen támadt ûr betöltésével. Németh Gábor 1884. évi lapalapítási kísérlete azonban kudarcra van ítélve.¹⁴⁴ A Monarchia és a Balkán zászlós hajójának számító Románia az 1883-ban kötött politikai szövetség ellenére hamarosan súlyos vámháborúba bocsátkozik, minek következtében mélypontra jutnak a magyar—román kapcsolatok is. A gazdasági válság és a felerõsödõ magyarellenesség viszonyai pedig, a legkevésbé sem kedveznek egy kisebbségi magyar újság létrejöttének.

Ennek elõfeltételei majd csak a századforduló utáni évekre teremtõdnek meg.

Jegyzetek

¹ Bucureºti Híradó [a továbbiakban: BH], 1876. okt. 1.
² Uo. A szerb Polit-Desancic és a román Babesiu által megfogalmazott vádakat a szerzõ azzal utasította el, hogy a hazai nemzetiségek nem csak egyenjogúak, de bizonyos kiváltságokat is élveznek.
³ Uo. A cikkíró egy színlelt szövetség létrehozását teljesen haszontalannak ítélte: „Nem elég, hogy a két állam kormánya kösse meg a szövetséget... hanem szükséges az, hogy [azt]... õszinte jóakarat, szomszédi szeretet és testvériség által szentesítsék a két nemzet gyermekei.”
⁴ Uo.
⁵ Uo.
⁶ Uo.
⁷ Uo.
⁸ Az anyaországi A Hon és a Trompetta Carpatilor is cikkezett a két szomszédnép sorsszerû egymásrautaltságról. — Uo.
⁹ Ez a szám nyilvánvalóan erõsen eltúlzott. A magyarság korabeli létszámát a magyar anyanyelvû csángókkal együtt is legfeljebb nyolcvan-százezer fõre tehetjük. — BH, 1877. febr. 27./márc. 11. [A lap megjelenési adatai szinte követhetetlenek, az ortodox naptár következetlen használatát zárójeles kiegészítésekkel, esetenként a napok számának felcserélésével igyekeztünk korrigálni.]
¹⁰ Beszámol a fejedelem átköltözésérõl Sinaiáról a Cotrocieni nyári palotába; másutt dicséri a román föld páratlan termékenységét, vagy éppen a fejedelem napiparancsát idézi. — BH, 1876. okt. 1. és 1876. máj. 10. „Érdemei” elismerésének is tekinthetõ, hogy egy udvari bálon az uralkodó beszélgetésbe bocsátkozott vele. — BH = Gazeta de Bucureºti, 1880. jan. 18.
¹¹ BH, 1876. okt. 1. ¹² Noha a tárgyalásokon szóba került létszám tekintetében (140 000 fo) csakugyan vaskos túlzásba estek. — BH, 1877. jan. [9./21.] 21./9.
¹³ BH, 1877. febr. 20./márc. 4.
¹⁴ BH, 1877. ápr. 3./15.
¹⁵ Vestea 1877. ápr. 13. Lásd: BH, 1877. ápr. 23./máj. 5.
¹⁶ A Monarchia külügyminisztere, Andrássy Gyula gróf a britek együttmûködõ ígéretét bírva még 1878 februárjában is hadat akart üzenni a magát „túlgyõzött” cári Oroszországnak. A románokkal való oroszellenes „szinkronitásról” tehát ekkor már régen nem beszélhetünk.
¹⁷ BH, 1877. jan. [1./13.] 13./1.
¹⁸ Uo. Megírta többek között azt is, hogy a százezres tömeg által fogadott, gróf Széchényi Ödön vezette küldöttség nem jól lobbizott a török fõvárosban õrzött három Corvina megszerzéséért. Szólt a küldöttség távolmaradása ellenére Rákóczi-indulóval zajló ruszcsuki ünneplésrõl; de arról is, hogy Cattaróban indulatos (és fegyveres!) délszláv tömeg várta a küldöttség feltételezett hajóját... — BH, 1877. febr. 6./18.
¹⁹ BH, 1877. jan. [1./13.] 13./1.
²⁰ Példaként említi azt az óvatlan kijelentést, hogy míg az oroszok a Prut, a románok a Kárpátok vonalának átlépésére készülnek. — BH, 1877. jan. [9./21.] 21./9.
²¹ Uo.
²² A gyanús politikai aktivitást kifejtõ bizottságokat csakugyan, de az egyedi segélyezést nem. Másfelõl pedig megtiltották a török fõkonzul tiszteletére tervezett fáklyás ünneplést is. — BH, 1877. máj. 22./ jún. 3. Az is igaz, ugyanakkor, hogy hamarosan 5 év börtönbüntetést szabnak ki Miletic Svetozarra, tiltott toborzás címén.
²³ Ugyanakkor felszólította a román kormányt, hogy semmiképpen ne hagyja szó nélkül az orosz hadsereg rekvirálásait. — Uo.
²⁴ BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
²⁵ BH, 1877. febr. 6./18.
²⁶ „A Bukaresti Híradó ezentúl rendesen fog megjelenni, mit a magyarországi pártfogás lehetõvé tett.” — BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
²⁷ Nem világos, hogy a márciusi ifjúból lett sikeres vállalkozó csak átvitt értelemben szerepel ebben a kontextusban, vagy Vidátsnak valós ipari érdekeltségei voltak a román piacon?
²⁸ BH, 1877. máj. 22./ jún. 3.
²⁹ Uo.
³⁰ A lap egy éves elõfizetése 24 lei, azaz 12 forint volt. A szerkesztõség kezdetben az Intrarea Rosetti 3. alatt, 1877-ben a Strada Bis. Brezoianu 3-ban, majd a Strada Ren[?]ira-num 4-ben volt, 1879-ben a Strada Modei 8-ba költözött, 1882-ben pedig már a Strada Armasu 19-es szám alatt található.
³¹ BH, 1876. okt. 1.
³² Elõbb Rosenberger Ábrahám, majd Giovanni Renaldi konyhamûvészetét és vendégszeretetét ajánlotta olvasói figyelmébe. — BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
³³ BH, 1877. márc. 18.
³⁴ BH, 1876. okt. 1.
³⁵ BH, 1877. jan. 1./13.)
³⁶ BH, 1879. jan. 19.
³⁷ BH, 1877. máj. 22./ jún. 3. A lap nem mulasztotta el olvasóit tájékoztatni arról, hogy a spanyol trónkövetelõ a bukaresti rabkórházban meglátogatta kalandvágyó magyar hívét, báró Somoskõyt. — BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
³⁸ A postaforgalmat is érintõ katasztrofális erdélyi árvízhelyzetrõl és az orosházi egyórás jégverésrõl is olvashattunk szenzációszerû híradást a lapban. — BH, 1877. máj. 15./27. Mint késõbb látni fogjuk, ez nem zárta ki, hogy az újság az anyaországi károsultak javára indított gyûjtés szószólójává váljon.
³⁹ BH, 1877. márc. ápr. 3./15.
⁴⁰ BH, 1877. márc. [6.] 18.
⁴¹ BH, 1877. márc. 13./25.
⁴² Lásd Veress Sándor: A magyar emigratio a keleten. Budapest. 1878.
⁴³ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
⁴⁴ Markbreiter Lipót a „vérszopó” uzsorahitelek kiiktatására 6%-os betéti kamattal kecsegtette a magyar cselédeket, az iparosokat pedig 10%-os hitelkamattal. A pénzintézethálózat fiókjait a konzuli hivatalokkal rendelkezõ városokban kívánta megszervezni, de nem a magyar egyesület[!], hanem a követség felügyelete alatt. — BH, 1879. márc. 16.
⁴⁵ BH, 1877. márc. 27./ ápr. 8.
⁴⁶ Uo.
⁴⁷ A közös folyó, az Olt romániai szakaszán is áradt. — BH, 1877. máj. 15./27.
⁴⁸ BH, 1879. jan. 19.
⁴⁹ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
⁵⁰ Uo.
⁵¹ Az elsõ magyar nyelvû újság megjelenését annak idején a román laptársak, mint politikai cselszövést, és a sajtószabadság durva megsértését értékelték. — Bukuresti Magyar Közlöny, 1860. aug. 25.
⁵² A régi óhaj, hogy a lap kétnyelvû legyen, 1879-ben csak a magas fordítási költségek miatt nem teljesült. (Egy lapszám „átültetése” 50 franknyi plusz kiadást jelentett.) A költségek lefaragásának lehetõségét kínálta két hazai zsurnaliszta német—román lapjával való kooperáció. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 11. A „garant”, az anyanyelvi román fõmunkatárs végül Georghe Ion lett. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18. A román nyelvû változat megjelenése önmagában is jelzi a viszony új alapokra helyezõdését — tartalmi elemzésére azonban már csak terjedelmi okok miatt sem vállalkozhattunk.
⁵³ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
⁵⁴ Uo. ⁵⁵ BH = Gazetta de Bucuresti [sic!]1880. máj. 1. Ezért is méltatlankodott a miatt, ha késve érkeztek a budapesti lapok. — BH, 1876. okt. 1. Különösen az Ellenõrrel alakult ki szoros szakmai kapcsolat, amelytõl esetenként teljes vezércikket „emelt át”. — BH, 1877. jan. 1./13.
⁵⁶ BH, 1877. jan. 1./13. Késobb — a hazai Függetlenséget információ visszatartáson kapva — egyenesen azt bizonygatta, hogy elsõ a nemzet, s csak második lehet az újság (forgalomnövelõ) érdeke. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
⁵⁷ Viszont az alkotmányos kormányzás alatt a hadkötelezettség („kötelességteljesítés”) elõl a határ túloldalára szökõ ifjakat, „gyává”-nak nevezte. — BH, 1879. márc. 16.
⁵⁸ BH, 1879. jan. 19. E „bátorság” sokkal inkább a román nacionalizmus radikalizmusának tulajdonítható, hiszen az egyházi-kolostori földek java fanarióta görögök kezén volt, a konfiskálás tehát inkább a román bojárok elszánt akciója a rivális görög elit gazdasági ellehetetlenítésére.
⁵⁹ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18. Vándory újságírói korrektségét dicséri, hogy a „forradalmi” események kipattanásáért a politikai meggyõzõdéséhez közeli Függetlenséget és minden lében kanál fõszerkesztõjét, Verhovayt marasztalja el.
⁶⁰ Mint írta: „Azt óhajtanám, hogy magyar testvéreink ne csak a proletárok számát szaporítsák odaát...” — BH, 1882. okt. 1.
⁶¹ A ceglédi választókhoz vagy a tállyai evangélikus lelkészhez intézett levelét is leközölte. Az egyik lapszámban az aggastyán politikus féloldalas fényképét láthatjuk.
⁶² BH, 1877. márc. 20./ ápr. 1.
⁶³ Az csak természetes, hogy közli Tisza Kálmán egyik parlamenti beszédét (BH, 1877. febr. 6./18.), de hasonlóképpen a „haza bölcsé”-rõl, Deák Ferencrõl is olvashatunk a lap hasábjain (BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]), ahogy a csalhatatlanság elvét megkérdõjelezõ Haynald Lajosról is, akinek érseki kinevezését a Vatikán átlátszó kifogásokkal igyekezett meghiúsítani. — BH, 1877. márc. 18.
⁶⁴ Mint írta „... egész Romániában lakó honfitársainktól elvárjuk, hogy siessenek adakozások által a nyomor enyhítésére”. Weiss János nyomdatulajdonos egyébként még márciusban táviratilag ezer frankot utalt át a Belügyminisztérium számlájára. — BH, 1879. márc. 16. Weiss 1880-ban — vélhetõleg áldozatos gyûjtõ munkájáért — a Ferenc József rend lovagi fokozatát kapta. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
⁶⁵ Összességében 2000 frankot adakoztak a szegediek javára. — BH, 1877. márc. 27./ ápr. 8.
⁶⁶ BH, 1877. febr. 20./márc. 4.
⁶⁷ BH, 1877. márc. 27./ ápr. 8.
⁶⁸ Ugyanakkor elismeri, hogy egyébként „eljárásuk ellen senkinek semmilyen panasza nem lehet, sõt, úgy a hivatalban, mint azon kívül a magyar telep irányában igen elõzékenyek...”, s a hivatalos nyomtatványok is kétnyelvûek. — BH, 1877. márc. 13./25.
⁶⁹ Az al-konzulátus 1866-ban Ploiestire költözött, aminek az odahagyott Pitestin sokan örültek, hiszen enyhült az anyaország fojtogatónak érzett felügyelete. Némelyek azonban még nyugtát sem kaptak arról, hogy útlevelük vagy tartózkodási engedélyük az irattárban van. Így cselédkönyvet sem tudtak kiváltani, hogy munkát vállalhassanak. A honosságukat igazolni nem tudó „hontalanokat” aztán a városi önkormányzat önkényesen beírta a városi adózók névjegyzékébe. A járulékfizetés mulasztóit négy-öt frank bírsággal vagy több napi elzárással büntették. (A hivatali visszaélések okozta stresszt sokan a kocsmában próbálták levezetni.) A külképviseletek ugyancsak büntetést fizettettek a honossági papírokért vagy a meglétüket bizonyító igazolásokért. Vándory arra figyelmeztetett, hogy a tartózkodási engedélyeket feltétlenül ki kell adni, és a büntetési tételeket el kell engedni, mert két tûz között a régebbi „romániások” „inkább kivándorolnak”, azaz a magyar állampolgárságot hagyják veszni, hogy a kötelezettségek helyett idõvel osztozhassanak a román állampolgári jogokban. — BH, 1879. márc. 16. Vándory ugyanakkor a késõbbi közös külügyminiszter, Burián István alkonzul meghûlésekor kedélyesen jobbulást kívánt; továbbá megelégedéssel nyugtázta, hogy a diplomata 20 forintot adakozott a református templom építésére. — BH, 1877. febr. 6./18. A késõbbiekben védelmére kelt Stadler Kornél konzulnak is. „Aljas rágalmazóknak” és „jómadaraknak” nevezve azon honfitársait, akik hatalmaskodással vádolták meg a bécsi illetõségû fõtisztviselõt. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
⁷⁰ BH, 1876. okt. 1.
⁷¹ BH, 1877. ápr. 3./15.
⁷² BH, 1877. márc. 27./ápr. 8.
⁷³ A lap hosszan idézi a liberális Romanult, amely szerint az idegen zsidók szokása, hogy üldöztetéseikrõl „jajgassanak” és „vádaskodjanak”, de ezzel megkeserítik a hazai zsidóság és a románok kapcsolatát. — BH, 1877. febr. 20./márc. 4. Egy másik közlemény Ion Bratianu emancipációs vitában elfoglalt álláspontját idézte. A román miniszterelnök Berlinben tárgyalva az Alliance Israelite elnökével megpróbálta elérni, hogy ne vigyék a nagyhatalmak kongresszusa elé a romániai zsidóság ügyét; miközben azt állította, hogy hazájában 10 gazdasági bûncselekménybõl 8-at zsidók követnek el, s hogy „gyakran fel kellett hagynom a zsidó bûnös megbüntetésével, nehogy Európa azt mondja, hogy zsidó üldözõk vagyunk”. — BH, 1879. márc. 16. Mint ismeretes, a berlini kongresszus a szuverenitás elnyerését a zsidók emancipációjához kötötte, ami azonban Nagy-Románia létrejöttéig mégsem valósult meg.
⁷⁴ BH, 1882. okt. 1.
⁷⁵ Csík vármegye kivándorlási adatai szerint 1882 elsõ felében 1699 férfi és 215 nõ lépte át a magyar—román határt munkavállalás céljával, a szerkesztõ azonban keserûen jegyzi meg, hogy ennek a többszöröse érkezik a zöldhatáron át. — BH, 1882. okt. 1. Veress Sándor a bukaresti magyarok számát 5-6000-re becsülte. — BH, 1877. márc. 15./ápr. 3.
⁷⁶ Vándory vállalásainak megfelelõen igyekszik az indulatokat csillapítani, a kifejezetten ellenséges reakciókról általánosságban, mint diszkriminációról beszél: „itt oly nagy a mi és velünk együtt a németek elleni elfogultság”. — BH, 1877. jan. [9./12] 21./9.
⁷⁷ Vándory becslései szerint fél esztendõ alatt 4-5000 magyarországi jött át papírok nélkül a zöldhatáron. — BH, 1882. okt. 1.
⁷⁸ Vándory szerint a romániai magyarok legalább 2/3-a semmilyen hivatalos papírral nem tudja igazolni honosságát. — BH, 1877. máj. 1./13.
⁷⁹ Veress szerint a fiatal cselédek között szinte nem maradt szép arcú lány, mert a szegénység és a fokozott „kereslet” miatt sokan prostituálódtak; „ezen lányok itt a legolcsóbb ledérség utálatos hírnevében állnak...” — írta komoran. — BH, 1877. ápr. 3./15.
⁸⁰ „Itt örökös súrlódás, ... gyûlölség uralkodik...” — panaszkodott Vándory. — BH, 1877. jan. 30. [febr. 11.]
⁸¹ BH, 1877. máj. 1./13. Az iparosoknak Fejér és Tolna megyét, a mezõgazdasági munkásoknak Somogy és Veszprém vármegyéket ajánlotta, e szavak kíséretében: „hisz van ott becsületes munka, és nem mint kutyákkal, hanem mint emberekkel bánnak ott velük”.
⁸² Amint az a munkanélküli, (ló-vontatású) villamos kocsis, aki cinikusan csak egy Napóleon-arany fejében tartotta megfontolandónak Vándory hazatérésre vonatkozó „tanácsolgatásait”. — BH, 1877. máj. 22./ jún. 3.
⁸³ Tán egykor még hálásak is lesznek érte... — Uo.
⁸⁴ BH, 1882. okt. 1.
⁸⁵ BH, 1877. márc. 15./ápr. 3.
⁸⁶ BH, 1877. máj. 15./27. „Tudjuk jól, hogy több erdélyországi román testvéreink Bu
kurestben hírlapirodalommal foglalkoznak és folytonos jajgatások közt nem átallják Magyarországot egy barbár országnak feltüntetni.” — BH, 1877. jan. 1./13. Másutt Veress írta: „...a toll emberei a hírlapi hézagokat ellenünk való epekedésekkel töltik be, mi vagyunk szeréntök Európának mûveletlen, türelmetlen barbárjai”. — BH, 1877. febr. 13./25.
⁸⁷ BH, 1877. febr. 6./18.
⁸⁸ Makkai Béla: Az elsõ magyar nyelvû újság Ó-Romániában. Pro Minoritate, 2004/Tavasz, 29.
⁸⁹ 1875-ben az iskolát a Moldva-Oláhországba küldött missziólelkész, Tomka Mihály bezáratta, mert román nyelvoktatót is alkalmaztak. Egy évvel késõbb Németh Gábor református kántor-tanító újra indította, de ezúttal a román nyelvoktatás hiánya miatt a román tanfelügyelõ záratta be. Ezt késobb pótolták, s az iskola tovább mûködhetett. — BH, 1876. okt. 1. Az iskolafenntartó gyülekezet és a lelkész azonban meghasonlott egymással, s a hívek hosszú ideig a templom környékére sem mentek. — BH, 1877. máj. 15./27.
⁹⁰ Németh Gábor református tanító kezdeményezésére (román és német résztvevõkkel) bált rendeztek az anyagi háttér megteremtésére. — BH, 1877. jan. 30. [febr. 11.] Késõbb a bukaresti magyar egyesület temetkezési osztályának vidéki tagozatát is létrehozták. — BH, 1877. márc. 16./28.
⁹¹ BH, 1877. jan. 9. [jan. 21.]
⁹² BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
⁹³ Az olvasókörnek mindössze 34 tagja volt. Egyedül az érdek alapon szervezõdött Temetkezési Osztály mûködése szolgált közmegelégedésre, amelynek 1876-ban 690 tagja volt, évi 1600 frank bevétellel. — BH, 1876. okt. 1.
⁹⁴ A tiszta bevétel 500 frank volt. — BH, 1877. jan. 30. [febr. 11.]
⁹⁵ Az alapító, Koós Ferenc református lelkész lett a Társulat elsõ elnöke. — Bukaresti Magyar Újság, 1902. márc. 23.
⁹⁶ 1880-ban a leköszönõ Salamon János református fõgondnokot Gyárfás Albert református lelkész követte a Társulat élén. — BH, 1880. jan. 25.
⁹⁷ BH, 1877. jan. 30. [febr.11.]
⁹⁸ Az ötlet eredetileg Szabó Albert református egyházi fõgondnok nevéhez fûzõdik. — BH, 1877. febr. 6./18.
⁹⁹ BH, 1877. febr. 27./márc. 11.
¹⁰⁰ A századfordulón hosszabb tanulmányúton Romániában tartózkodó Hegedüs Lóránt jelezte, hogy a ploieºti-i katolikus osztrák-magyar iskola sorvadásnak indult, mivel a konzulátus nem figyel rá eléggé. — Hegedüs Lóránt: A székelyek kivándorlása Romániába. Budapest, 1902. [Klny. a Budapesti Szemlébõl]. 55. 1903-ban Ploieºti-bõl Turnu Severinbe kellett áthelyezni a katolikus iskola élérõl a dunántúli születésu Julius Hering plébános-iskolaigazgatót gyenge magyar nyelvtudása miatt. — Makkai Béla: A kivándorolt magyarság anyaországi támogatása a 20. század elején — Ploieºti példáján. Századok, 136. évf. 2002. 1. sz. 8. Hasonló volt a helyzet Galatin, ahol egy minorita szerzetes anyanyelvápoló kurzusa helyett a magyar kormányzat önálló magyar katolikus iskola megszervezését látta indokoltnak, amely 1908-ban nyitotta meg kapuit. — Makkai B.: Magyarság-gondozás Galatin. In Ablonczy Balázs [et al.] (szerk.): Hagyomány, közösség, mûvelõdés : tanulmányok a hatvanéves Kósa László tiszteletére. BIP, Budapest, 2002. 499—500.
¹⁰¹ A püspöki rezidencián mûködõ iskola 1876-ban 2 reálosztállyal egészült ki. Az épülõ székesegyház kebelében további 3 elemi osztály mûködött. Az Irwin Alois szerzetes-igaz-gató vezette tanári kar 3 jezsuita szerzetesbõl és 7 képesített világi oktatóból állt. A diáklétszám meghaladta a 300 fot. — BH, 1876. okt. 1.
¹⁰² BH, 1877. febr. 6./18.
¹⁰³ 1876 októberében heti 10-12 óra megtartására ajánlkozott. — Uo.
¹⁰⁴ BH, 1877. febr. 13./25.
105 Uo.
¹⁰⁶ Csupán Kovács Mihály segédlelkész személyét kímélte, [BH, 1877. febr. 27./márc. 11.], noha nem vonta kétségbe Vizy hazafias érdemeit sem: „szerencse, hogy jó magyar” — írta. — BH, 1877. febr. 6./18.
¹⁰⁷ BH, 1877. febr. 6./18.
¹⁰⁸ BH, 1877. febr. 13./25.
¹⁰⁹ Az iskolában Veress Ferenc igazgató-tanító [BH, 1882. okt. 1.] keze alatt 50-60 gyermek tanult. — BH, 1877. febr. 6./18.
¹¹⁰ BH, 1877. febr. 6./18.
¹¹¹ Bukuresti Magyar Közlöny, 1860. júl. 7.
¹¹² Vándory komolyan számított a Magyar Társulat évi 4000 forintos jövedelmére és Nagy István elnök 200 aranyas, e célra szánt alapítványára. A megálmodott fiúlíceumra természetesen további felajánlásokat látott szükségesnek. — BH, 1877. febr. 27./márc. 11.
¹¹³ Az államnyelv tanításának fontosságát, a lap — már csak a hazai speciális viszonyok miatt is — nemcsak elfogadta, de fennen hangoztatta: „Mert Romániában az állam nyelve a román, és minden államnak kétségbevonhatatlan joga van megkívánni, hogy az állam nyelve, mint kötelezett tantárgy minden iskolában taníttassék.” — BH, 1876. okt. 1. Ugyancsak áthallásokkal közölte viszont, hogy a török fõvárosban a softák választható nyelvként akarják bevezetni a magyar nyelvet. — BH, 1877. jan. 30. [febr. 11.]
¹¹⁴ BH, 1876. okt. 1.
¹¹⁵ BH, 1877. márc. 27./ ápr. 8.
¹¹⁶ Makkai Béla: Magyarság-gondozás Bukovinában. Kisebbségkutatás, 9. évf. 2000. 3. sz. 446—477.
¹¹⁷ Bukuresti Magyar Közlöny, 1860. júl. 21.
¹¹⁸ BH, 1877. márc. 20./ápr.1.
¹¹⁹ 1875-ben a lelkész bezáratta a református iskolát, mert ott román nyelvet is oktatták. — BH, 1876. okt. 1. „Pitesten, hol Isten háza a zavar miatt mindig üresen áll, kell hogy egyszer már a rend és csend helyreállíttassék.” — BH, 1877. máj. 15./27.
¹²⁰ BH, 1877. márc. 20./ápr.1. Gyárfás Albert bukaresti református lelkész mindenesetre az erdélyi egyházkerületi gyûlésre azzal utazott Kolozsvárra, hogy kieszközölje a béke helyreállítását Pitestin. — BH, 1877. máj. 15./27. A béke csak 1878 karácsonyán állt helyre. — BH, 1879. jan. 19.
¹²¹ Egy brassói olvasó utalt levelében a lapból nyert értesüléseire. — BH, 1882. okt. 1.
¹²² A Kárpátok túloldaláról mindössze ketten tanultak a vasúton jól megközelíthetõ Brassó és a hétfalusi Hosszúfalú felsõbb (kõszobrász szakiskolával egybekapcsolt) népiskolájában. — Uo. Az újság ugyanakkor kénytelen volt a szülõk figyelmét felhívni arra, hogy a szász-román karakterû városban feltétlenül magyar családoknál helyezzék el gyermekeiket, mert máskülönben „elnevelik” õket. — BH, 1877. máj. 15./27.
¹²³ Az idegenben élõ magyarság nemzeti gondozásának romániai programja 1901-ben indult. Ennek keretében romániai diákok százait iskolázták be Magyarországon a szakiskoláktól egészen az egyetemekig. — Lásd Makkai B.: A kivándorolt magyarság anyaországi támogatása a 20. század elején — Ploiesti példáján. Századok, 136. évf. 2002. 1. sz. 3—30.
¹²⁴ BH, 1882. okt. 1.
¹²⁵ Már a beköszöntõben úgy csalogatta felolvasóestjére passzív honfitársait, hogy tekintsék az egyesületet afféle templomnak, melyet rendszeresen látogatnak lelkük és szellemük táplálására. — BH, 1876. okt. 1. Három évvel késõbb a szerkesztõ már az egyesületi élet „nagy változásá”-ról beszélt. Egy olvasó azonban kiábrándító érdektelenségrõl számolt be, s szorgalmazta a legkeresettebb könyvek kölcsönzési idejének szigorítását, az eltûnt újságok és kötetek pótlását. Javaslata szerint egy fûtött, büfével és társasjátékokkal felszerelt társalgó és egy rátermett gondnok fellendülést hozhatna az egyesületi székház életében. — BH, 1879. jan. 19. Szabó Albert alelnök közgyûlési beszédében hasonlóképpen kiábrándult. Ám nyilatkozatával ellentmondásban áll a magas költséggel megépült és berendezett olvasóterem. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
¹²⁶ BH, 1882. okt. 1.
¹²⁷ S ide számíthatjuk a pitesti magyarok eredményeit is. Az olvasókör analfabéta tanfolyamot indított és felolvasóesteket tartott. [BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.]. Még szervezése idõszakában jó kapcsolatokat alakítottak ki „román testvérei[n]kkel”. A magyar népviselet és tánc sikert és elismerést aratott a románok körében, mint a villányi és szekszárdi borfajták is. — BH, 1877. jan. 30. [febr. 11.]
¹²⁸ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
¹²⁹ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18. Az Anker Betegsegélyezõt magyarok, románok és németek közösen alapították 1875-ben. Vándoryt többször is igazgatóvá választották. Az intézmény ötéves fennállása alatt 10 000 forint segélyt osztott ki tagjainak — „nemzetiség különbség nélkül”. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
¹³⁰ BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
¹³¹ BH, 1877. febr. 13./25.
¹³² BH, 1877. febr. 6./18.
¹³³ Hegedüs Lóránt: A székelyek kivándorlása Romániába. Budapest, 1902. 23.
¹³⁴ Ezt a problémát az elsõ magyar újság szerkesztõje a ’60-as évek legelején szkeptikusan ekképp látta: a romániai „magyarság bár mily vendégszeretetben részesíttessék is a magyar és román nemzetiség közös érdekeit felismerõ románság által, nem honosult és nem honosulhatand meg...” — Bukuresti Magyar Közlöny, 1860. júl. 14.
¹³⁵ 1879-ben a református gyülekezet által nyilvántartott 90 szülésnek kereken fele (21 fiú és 24 leány) volt házasságon kívüli, ami a korabeli viszonyok között súlyos erkölcsi megítélés alá esett, és számtalan negatív következménye volt a gyermekek fejlõdésére. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 25.
¹³⁶ Sajnálatosan aktuálisnak kell tekintenünk dr. Handler Mór nemi beteggondozójának reklámjait az újságban. — BH, 1876. okt. 1.
¹³⁷ Vándory abban bízott, hogy a megvetést érdemlõ szidalmaknak és kicsinyes vádaknak nem ad hitelt senki. — BH, 1877. jan. [1./13.] 13./1. Holott már a Bukuresti Magyar Közlöny fõszerkesztõje, Oroszhegyi Józsa egy emberöltõnyi idõvel korábban arra figyelmeztetett, hogy az erdélyi és bánsági román emigráns értelmiség következetesen a magyarság ellen hangolja regáti testvéreit, s még ha kézenfekvõ volna is, nem szabad megválaszolatlanul hagyni igaztalan vádjaikat, mert a bélyeg a magyarságon marad. A célzatosan csepegtetett értékítéletek egy idõ után általános meggyõzõdéssé válhatnak. — Bukuresti Magyar Közlöny 1860. szept. 29.
¹³⁸ Veress Sándor hitvallása szerint ez úgy hangzott, hogy mindenki számára szent kötelesség „õrködni nemzetünk becsülete felett”. Ez persze nem nyakló nélkül politizálást jelent — mondta — és nem is a nemzet vitézségével és mûveltségével való kérkedést, mert az inkább ellenségeket szül, s legkevésbé azt, „hogy torkunk telhetetlenségében akarjunk felülmúlhatatlanok lenni...” — BH, 1877. febr. 6./18.
¹³⁹ Például a tartózkodási engedély megszerzésének feltételeirõl, munkaalkalmakról, kulturális programokról.
¹⁴⁰ Közli a Magyar Társulat megújítására tett olvasói javaslatokat; gyûjtést hirdet a pitesti-i olvasókör, vagy a szegedi árvíz károsultjainak javára.
¹⁴¹ Nem zárkózik el a felekezetek feletti iskola ötletét kritizáló vélemények közlésétõl sem.
¹⁴² Váltig korholja a munkátlanul vegetáló, vagy a könnyû élet csalfa reményében elzüllõ honfitársait; gyávának nevezi a hadkötelezettségüknek eleget nem tett férfiakat.
¹⁴³ A kelendõ mezõgazdasági idénymunkások olyan birtokon igyekeztek munkát vállalni, ahol — rátermettsége miatt — magyar (vagy német) tiszttartót alkalmaztak, mivel azok szavatartóan garantálták a kialkudott bér kifizetést. — BH, 1877. ápr. 3./15. Másutt Románia legkiválóbb szemorvosaként mutatja be dr. Fialla Lajost, aki sikeres mûtétet hajtott végre Milán szerb fejedelem román nagyanyján, Catargiu asszonyon, s jutalmul a T[Ð]akovo-rend nagykeresztjét kapta. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. máj. 9. Nem mulasztja el ismertetni Türr István tábornoknak William Gladstone brit miniszterelnökhöz eljuttatott balkáni konföderáció-tervét. Hangsúlyozza, hogy az elképzelés a népek méltóságára és a kisebbségi jogegyenlõségre épül, mint a brit Magna Chartával csaknem egyidõs magyar Aranybulla. — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. máj. 9. Fentebb már idéztük Vándorynak azt a megállapítását, hogy a Romániának oly sok kárt okozó külföldi nyerészkedõkkel szemben a magyarok tiszteletben tartják a román törvényeket, és nem élnek vissza a kenyéradó ország vendégszeretetével. Ellenkezõleg! — BH = Gazetta de Bucuresci, 1880. jan. 18.
¹⁴⁴ Az elsõ magyar nyelvû hetilap, a Bukuresti Magyar Közlöny újraélesztésével próbálkozó református kántortanító még az alapítás évében kénytelen felhagyni vállalkozásával.

* A tanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj támogatásával készült.