Önkép és tükörkép —
Románia az EU kapujában?

„A románok szeretik országukat Európa szívéhez hasonlítani. Ha a hasonlat igaz, Európa akut szívinfarktussal küszködik. Románia egyelõre oly mértékben elmaradott és korrupt, hogy még a vele kapcsolatba kerülõ elõkelõ külföldi politikusok is bepiszkolódnak” — mindezt az amerikai UPI hírügynökség elemzõje írta egy 2002-es tudósításában a Sidex acélmûvek privatizációja kapcsán, amelynek gyanús ügyleteibe állítólag brit kormánykörök is belekeveredtek.¹ Könyörtelen, ám találó az analógia: a román politikai elit önképe, másfelõl Románia valós képességei és külsõ megítélése között sajátos ellentmondás feszül. A román grandeur koncepcióját, amelynek egyes elemeit másfélszáz év alatt kiépített, ma is gyarapodó mítoszrendszer fonja össze, gyakorlatilag konszenzus övezi a bukaresti politikában — az önimádattal és önámítással kísért nacionalista retorika mögött azonban bizonytalanság és frusztráció húzódik. Nincs ez másként a 2007re „tervezett” EU-csatlakozással sem.

A nemzeti mitológia legújabb eleme: 2007-es EU-csatlakozás

Románia integrációs kampányának egyik központi eleme az ország geo-politikai-kulturális definiálása: politikusok gyakran hangoztatják, hogy az ország nem a Balkánon, hanem Közép-Európában helyezkedik el. Mivel „mindig a Nyugat része volt” — folytatódik a logika —, Románia is megérdemli, hogy az integráció kérdésében kedvezõ elbírálásban részesüljön: más szóval: Romániának (a NATO- és) az EU-tagság egyszerûen „jár”.² A politikai elit elképzelései és a népi mítosz szerint Románia nem egyszerûen stabil és homogén nemzetállam, hanem egy, a saját térségében fontos szerepeket betöltõ középhatalom, amely szinte szívességet tesz az integrációs szervezeteknek azzal, hogy csatlakozik hozzájuk. A térségben játszott román „szerep” mindig alkalmazkodik az éppen uralkodó geopolitikai tendenciákhoz. Így például az 1990-es években a román diplomácia még úgy igyekezett reklámozni az országot, mint Kelet-Közép-Európa egyik kulcsállamát, amely Lengyelországgal karöltve az orosz revansizmust hivatott feltartóztatni valamiféle felújított cordon sanitaire déli pilléreként.³ A NATOtagságért cserébe Románia 2001 után a terrorizmus elleni háború egyik legelkötelezettebb bajnokává vált. Az EU-ban pedig Románia szerepe „szomszédságának stabilizálása, az európai értékek keletre sugárzása” lesz: Geoanã külügyminiszter szavai szerint Románia valósággal az „értékek ugródeszkájaként” funkcionál majd.⁴

E magabiztos önértékelés nemcsak a politikusok retorikai fogása, hanem mélyebben gyökerezik a román pszichében. Ahogy 1997-ben a madridi NATO-csúcstalálkozót követõen valóságos depresszió lett úrrá Bukaresten amiatt, hogy az észak-atlanti szervezet nem hívta meg Romániát a bõvítés elsõ körébe, úgy idén tavasszal hasonló csalódottsággal konstatálta a román közvélemény a tényt, hogy a tízes EU-bõvítés nélkülük zajlott le. Ma a többség egyenesen azt gondolja, hogy Románia szigorúbb megítélés alá esik a csatlakozási tárgyalások folyamán, mint a bõvítés elsõ körének részt-vevõi.⁵ Ilyen körülmények között aligha csoda, hogy a 2007-es csatlakozásra vonatkozó célkitûzés — amelyet 2000-ben Petre Roman akkori külügyminiszter kampányfogásként dobott be a köztudatba — villámgyorsan mindenki által elfogadott dogmává vált. A 2000-es választások után a Nãstase-kabi-net is magáévá tette mintegy önbeteljesítõ jóslatként, úgy gondolva, elegendõ minden ellenvetés nélkül minden követelményt aláírni, és minden magától megoldódik. Nem tudni, hogy a politikai elit önmaga mennyire hitte el e jóslatot, és mennyire volt mindez csupán marketing, tömegpszichológiai trükk. Bizalmas értesülések szerint 2001-ben informálisan még a román kormányzat is elismerte, hogy 2007 inkább vágyálom, mint valós cél.⁶ Tény viszont, hogy a dátumot a román közhiedelem az ország EU-csat-lakozásának mitikus idõpontjaként tartja számon. Pedig nem a tárgyalási menetrend által kijelölt idõpontról, hanem román részrõl deklarált célkitûzésrõl van szó, amelyet az EU is tudomásul vett, a maga részérõl is teljesíthetõ célként tekintve 2007-re — anélkül, hogy akár ennek bekövetkezhetõségére, vagy a tárgyalások ehhez szükséges befejezésének várható végsõ idõponjára mindezidáig bármilyen konkrét utalást vagy kötelezettségvállalást tett volna. A jelenlegi állás szerint pedig az eddig nyújtott román teljesítmény nem predesztinálja Bukarestet — minden ezt célzó lobbizása ellenére —, hogy kõbe vésett céldátumot kapjon a csatlakozási tárgyalások be-fejezésére.⁷

A Nãstase-kormány egészen 2003 õszéig azért lobbizott, hogy e céldátum 2004. május 1-e — tehát a Tízek csatlakozásának hatályossá válása — legyen, kivédendõ, hogy az új tagállamok beleszólhassanak a román csatlakozási feltételeikbe. Nem véletlen, hogy amikor a magyar kormány 2003 nyarán bejelentette: már május 1-je elõtt szeretnének értesülni a román csatlakozási tárgyalások részleteirõl, Bukarestben valóságos pánik tört ki. (A magyar külpolitika számára is tanulságos hecckampányban a politikusok egymásra licitálva utasították vissza igen agresszív hangnemben a budapesti igény legitimitását, elvitatva Magyarországtól még a május 1-je után beálló jogosultságot is — ismételten jelezve, hogy a hazánkkal szemben idõrõl idõre demostrált retorikai „békülékenység” taktikai és kommunikációs célokat szolgál csupán.) A 2004. május 1-jei tárgyalászárásra vonatkozó román célkitûzés egyébként olyannyira irreális volt, hogy az ez irányú várakozásokat már a „politikailag mindig korrekt” EU-bürokrácia is folyamatosan hûtötte: Eneko Landaburu bõvítési fõigazgató nyilatkozatban fejezte ki kétségeit, hogy a tárgyalások addig valóban lezárhatóak lennének, emlékeztetve, hogy a pénzügyi-költségvetési vonatkozású fejezetek tárgyalása még meg sem kezdõdött, márpedig ezek tisztázása a korábbi tagjelöltek esetében is mintegy tíz hónapot igényelt.⁸ A 2004. júniusi miniszteri fordulót követõen Romániának a harmincegybõl még hét csatlakozási fejezetet kell lezárnia, ami nem kevés — és ráadásul valódi — erõfeszítést kíván Bukaresttõl. Az értékes idõ pedig fogy: a tárgyalásokat idén õsszel le kell zárni ahhoz, hogy Románia 2007 elején taggá válhasson. A hatalom retorikája ennek ellenére magabiztos: a Nãstase-kormány tisztviselõi szinte büszkén hirdetik, hogy 2007 elmulasztása esetén „nincsen B-terv”.⁹ Iliescu elnök a (Bukarest által megadott) céldátum brüsszeli módosítását „meggondolatlan dolognak” tartja, hiszen ez azt eredményezheti, hogy Románia még 2020-ban is elmaradhat a csatlakozástól,¹⁰ Geoanã külügyminiszter egy nyilatkozatában pedig azt hangsúlyozta, hogy „a románság már így is óriási áldozatokat hozott a célok elérése érdekében, és ezért a határidõ be nem tartása rossz üzenetet küldene”.¹¹

A beszédes tények

Madártávlatból úgy tûnik, az ország „nagy vonalakban” rendben van: a román gazdaság makroadatai például az elmúlt évek globális dekonjunktúrája ellenére kedvezõ tendenciákat mutatnak. A 4,8 százalékos gazdasági növekedés magasnak számít a régióban, az infláció folyamatosan csökken (jelenleg 14 százalékon áll), a munkanélküliség 6,6 százalék, a külsõ államadósság GDP-hez viszonyított aránya 33 százalék.

A látszat azonban csal. Bukarest még a 2003 õszi országjelentésben sem kapta meg a „mûködõképes piacgazdaság” jelzõt az Európai Bizottságtól — alig több mint három évvel a tervezett csatlakozást megelõzõen —, ami árulkodó jel a strukturális problémákat illetõen. Megjegyzendõ, hogy Magyarország, Csehország és Lengyelország hét évvel a csatlakozás elõtt, 1997ben kapták meg e minõsítést az Európai Bizottságtól, ami Szlovákia esetében 2000-ben következett be — úgy, hogy a Meèiar-korszakban a csatlakozási tárgyalások több évig szüneteltek. Figyelemre méltó tény az is, hogy másfél éve — a 2002-es országjelentés óta — már a Romániával elvileg párban kezelt Bulgária is mûködõképes piacgazdaságnak minõsül. A minõsítés feltételei nem EU-specifikusak, ugyanakkor hatásos pénzügyi fegyelem, a pacta sunt servanda elvének és a magántulajdon szentségének biztosítása, a piacot érõ esetleges sokkhatások kezelésének képessége nélkül — hogy néhányat említsünk — aligha képzelhetõ el uniós tagállam. Márpedig Romániát a mai napig a pénzügyi fegyelmezetlenség, a piaci szabályozórendszerek hatástalansága, a szabályozások átláthatatlansága és instabilitása, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hatástalansága jellemzi. Nem csoda, hogy Eneko Landaburu bõvítési fõigazgató nyíltan Romániára utalva nemrég leszögezte: a mûködõképes piacgazdaság minõsítés fontossága nagyságrendekkel meghaladja azt, hogy történetesen hány fejezetet sikerült már le-zárni.¹²

Nem csoda, hogy a huszonkétmilliós Romániába a rendszerváltás óta mindössze 9 milliárd USD értékû közvetlen külföldi tõkebefektetés érkezett, ami arányait tekintve igencsak szerény a tízmilliós Magyarország és Csehország 28, ill. 36 milliárd, vagy akár a csaknem negyvenmilliós Lengyelország 41 milliárd dollárjához képest. Teljesítményét tekintve a román gazdaság messze elmarad nemhogy az EU átlagához, de még a Tízek gazdaságaihoz képest is. Az egy fõre jutó nemzeti össztermék vásárlóerõ-pari-táson mérve még az EU-25-ök átlagához viszonyítva is csak annak harminc százalékát teszi ki (az egykori Tizenötök teljesítmény-átlagához képest pedig csak 25%-ot), ami nem három évnyi lemaradás a mostani bõvítési körhöz képest. A komoly problémákkal küszködõ és a jelenlegi bõvítési körbe sokak szerint politikai jóindulatból bekerült Lengyelország is 46%-os egy fõre jutó GDP-t tud felmutatni az EU-25-ök átlagához képest, a kis gazdaságokkal rendelkezõ balti államok 42—48%-ot teljesítenek, Szlovákia 51%-ot, Magyarország 61%-ot, Csehország 69%-ot, Szlovénia 77%-ot.¹³ Románia inkább Törökországgal sorolható egy kategóriába: utóbbi az EUtagállamok egy fõre jutó átlag GDP-jének 27%-át termeli meg. Mindez a jövedelmi viszonyokra is erõteljesen rányomja a bélyegét: az Eurostat egy másik, nemrég végzett, 29 ország 279 régiójának vásárlóerõ-megoszlását feltérképezõ felmérése szerint — az európai átlagos vásárlóerõt 100-nak véve — a legszegényebb ország Románia 16 ponttal. A négy legszegényebb régió is Romániában található: Észak-Moldva, Máramaros és Havasalföld Duna menti területei 13—15 ponttal kullognak a sor végén. Összehasonlításképp: ugyanezen felmérés a régióban Szlovéniának 74, Csehországnak 56, Horvátországnak 47, Magyarországnak 36, Lengyelországnak és Észtországnak pedig 34 pontot állapított meg.¹⁴ A nyomor más mutatók tekintetében is szembeötlõ, és a tendenciák e szempontból sem kedvezõek: hogy egy példát említsünk, mivel egyes elmaradott megyékben szinte még középkori módszerekkel folyik a gazdálkodás, a gyermekmunka terjedése miatt ismét növekszik a nemrég még legyõzöttnek hitt analfabetizmus.¹⁵

Ha a gazdasági felzárkózás hosszú ideig tart majd, idõben szinte felmérhetetlen az ország mentalitásbeli lemaradása. A Romániával foglalkozó nyugati üzleti és egyéb elemzõk hajlamosak a blokkszemlélet hibájába esni: többségük a román gazdaság és társadalom problémáit a kommunizmus típushagyatékának, egyfajta „gyermekbetegségnek” tekinti, amelyekbõl tapasztalataik szerint néhány év elmúltával a többi térségbeli ország is kinõtt. Csakhogy Románia esetében a kommunizmus csak súlyosbított egyes jelenségeken (mint ahogy az sem véletlen, hogy egy Ceauºescu-típusú diktatúra éppen itt tudott ilyen formát ölteni): az ország ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint létrejötte óta mindig. A ma Romániával szemben megfogalmazott kritikák gyakorlatilag ugyanazokra a pszeudo-nyugati, balkáni-fa-narióta jelenségekre mutatnak rá, mint az akár száz évvel ezelõtti diplomáciai táviratok. „Elsõ megközelítésre, mikor az ember kapcsolatba kerül velük, úgy tûnik, hogy a felsõ osztályhoz tartozó románok olyanok, mint mi (nyugatiak). A külszín ugyanaz. Mindenütt franciául beszélnek. Keleti jellegüket azonban csak látszólag vetkõzték le.” — jelentette haza a bukaresti francia katonai misszió parancsnoka 1919-ben.¹⁶ „A korrupció és az idegengyûlölet az úr a törvényesség fölött Albániában, Bulgáriában, Romániában és Ukrajnában. Ezek az országok a korrupció és a szegénység bénult bazárai.” — írta a Forbes magazin Balkánról szóló összeállítása tavaly.¹⁷ E hosszú évszázadokra visszanyúló „hagyományok” az EU-csatlakozási felkészültség szempontjából elsõsorban az olyan politikai feltételek kapcsán ütköznek ki, mint az igazságszolgáltatás és a közigazgatás alacsony hatásfoka vagy a korrupcióhoz való viszony.

A Freedom House 2003-as Nations in Transit jelentése nem sorolja Romániát a közép-európai országokra jellemzõ konszolidált demokráciák közé, és a demokratikus fejlõdés szempontjából inkább Szerbiához és Albániához hasonlítja, mint Magyarországhoz vagy Lengyelországhoz.¹⁸ Ami a kormányzás minõségét illeti, a Világbank összesítése szerint Románia tavaly az utolsó helyen szerepel a csatlakozásra váró országok között. Úgy tûnik, a törvények többségét csak azért fogadják el, hogy legyenek túl rajta, a hatásuk soha nem érzõdik — így a jelentés.¹⁹ Nyilván az sem véletlen, hogy az Európai Bizottság illetékesei informálisan figyelmeztetnek: az még csak a kisebb probléma lenne, hogy a csatlakozási tárgyalások lassan haladnak. Hangsúlyozzák: a románoknak a már vállaltak teljesítése is nagyon rosszul megy, hiszen gyakran egyáltalán nem is foglalkoznak ígéreteikkel. Az EUbürokrácia ezért elsõsorban a politikai és közigazgatási rendszert teszi felelõssé, amit mélyen áthat a korrupció, és lebénít a jogrend hiánya. „Gyakorlatilag nincsen valódi csatlakozási stratégiájuk” — mondják.²⁰

A Román Iparosok Egyesületének saját adatai szerint a gazdaság feketeágazata a GDP 20—37 százalékát teszi ki, más források viszont a nemzeti össztermék 40 százalékos szintjének átlépésérõl beszélnek.²¹ A Csatlakozási Monitoring Program (EUMAP) keretében készült 2002-es jelentés Romániát az egyik legkorruptabb tagjelölt államnak nevezte. A felmérés szerint — amely ellen természetesen tiltakozott a román igazságügy-minisztéri-um — maga a politikai rendszer gerjeszti a korrupciót, amely a közélet legtöbb területén „járványszerû, ha nem tekinthetõ egyenesen rendszera-zonosnak”²². A Transparency International Romániát a 77. helyre sorolta 2002-es felmérésében, amely 102 országot osztályozott a legkevésbé korrupttól a legkorruptabbig. Szlovénia 27., Észtország 29., Magyarország 33., Lengyelország 45. és Horvátország 51. helyezéséhez képest a román pozíció leginkább Albániáéhoz (81.) és Ukrajnáéhoz (85.) hasonlítható.²³ Románia így képtelen külföldi tõkét vonzani: akik befektetnek, azok is kiviszik nyereségüket. A hazai vállalkozók, akiket vonzana a befektetés, átutalják tõkéjüket azokba az országokba, ahol a bankrendszer jövedelmezõbb. A románok saját országukban sem hajlandók befektetni, mert tartanak az esetleges büntetésektõl, vagy az elõreláthatatlan adóterhektõl. A Romániával egyébként szolidarizáló Verheugen bõvítési fõbiztos precedens nélküli módon arról beszélt idén tavasszal az Európai Parlamentben, hogy az országban a korrupcióellenes harcnak nem szabad kimerülnie a kistisztviselõk elítélésében, hanem a hadjáratnak a politikumra kellene irányulnia. „A fõkolomposok ellen is pereket kell indítani” — mondta.²⁴

Úgy tûnik, a korrupció azokat a külföldieket is utoléri, akik kapcsolatba kerülnek az országgal. Rendre felröppennek hírek nyugati tanácsadó cégek visszaéléseirõl európai adófizetõk pénzébõl finanszírozott, soha meg nem valósult projektekrõl.²⁵ A brit kormány pedig nemrég azért függesztette fel a Romániából (és Bulgáriából) beadott vízumkérelmek elbírálását, mert súlyos visszaélésekre derült fény a dokumentumok kibocsátása kapcsán.

Kedvezõtlen külsõ klíma

A fentiek tükrében nem túlzás azt állítani: jelenlegi adottságaival az is szinte hihetetlen, hogy Bukarest idáig egyáltalán eljutott, ha pedig az EU következetesen tartja magát az eddig alkalmazott kritériumrendszerhez, a 2007-es dátum valóban lehetetlen küldetésnek tûnik. Romániával foglalkozó szakértõk arra hívják fel a figyelmet, hogy Bukarest eddig kvázi potyautasként profitált a „Big Bang” bõvítés blokkszemléletébõl. A kötelezõ brüsszeli politikai korrektségbõl, a bõvítés sokszor hangoztatott „befogadó” és „az új választóvonalakat elkerülni kívánó” jellegébõl adódóan Románia az egyéni elbírálás elve és a sokszor kritizált teljesítmény ellenére lépésrõl lépésre közelebb került az EU-hoz. Ez a „szívóhatás” azonban sokak szerint idén májussal megszûnt. Sõt, a régi tagállamok most kezdenek ráébredni a bõvítés gyakorlati következményeire, többek között arra, hogy az alkufolyamatokat milyen mértékben bonyolította a tíz új tagállam belépése. Az pedig fokozott aggodalmat vált ki ezekben a körökben, hogy egy nagy és ráadásul felkészültségében is hiányos új tagállam — márpedig Románia ilyen lesz, ha csatlakozik — rögtön belépésekor milyen gondokat tud okozni a döntéshozatalban, mint ahogy azt Lengyelország makacssága az uniós alkotmányszerzõdés elhúzódó vitája során bizonyította. A klíma tehát egyre kevésbé kedvezõ a további bõvítéshez — különösen, hogy Románia most már nem tud majd „elbújni” a többi tagjelölt mögött. Egyéni teljesítménye ebbõl következõleg valószínûsíthetõen nagyobb súllyal esik majd latba az elbíráláskor — igaz, mostanra már odáig jutott Bukarest, hogy a Szófiával történõ párosítás is inkább segíti.²⁶

Ha pedig Románia egyéni integrációs érettsége rivaldafénybe kerül, Bukarest nem sok jóra számíthat. Elõször is, bár a politikai döntéshozatal szempontjából nem mindig releváns a közhangulat állapota, érdemes megemlíteni, hogy Románia a nyugati közvélemény szemében finoman szólva nem tartozik a legnépszerûbb kelet- és közép-európai államok közé. Egy 2002. õszi Eurobarométer felmérés szerint — amely az akkori tizenhárom tagjelölt elfogadottságát firtatta a tagállamok polgárai körében — a románok messze lemaradva az utolsó elõtti szimpátiapozícióért vívtak ádáz harcot Törökországgal. (Utóbbival még el sem kezdõdtek a tárgyalások, és potenciális EU-tagsága várhatóan az elkövetkezõ évek egyik legforróbb európai vitájának a tárgyát képezi majd.) A felmérés szerint az európaiak mindössze 35%-a támogatta, míg 45%-a határozottan elutasította Románia csatlakozását az EU-hoz. (Törökország esetében a felmérés 32% támogatót, illetve 49% ellenzõt mutatott ki.) Immár a Bukarest által gyakran emlegetett frankofil érzelmi kötelékek sem a régiek: a franciák közül pontosan annyian támogatják ugyanis a románok EU-csatlakozását, mint a törökökét — alig egynegyedük —, miközben tíz francia közül hat tartaná odakint a románokat, alig kevesebben, mint a törököket (64%). Más államokban még rosszabb a helyzet: a németek körében végzett felmérés például azt a figyelemreméltó eredményt mutatta ki, hogy még Bosznia-Hercegovina elméleti EU-tagsága is nagyobb támogatást és kisebb elutasítást élvezne körükben (23% kontra 56%), mint Romániáé (22% 61% ellenében). Hollandiában a románok a törökök mögött futottak célba, az osztrák közvélemény szemében pedig — bár hihetetlennek tûnhet — Bosznia-Hercegovina és Törökország mellett még Szerbia is rávert néhány százalékot Romániára.²⁷ Széles tömegek tehát aligha fogják nyomás alatt tartani a tagállamok kormányait Románia mihamarabbi csatlakozása érdekében.

Másodsorban: sokan tartanak attól, hogy Bukarest Európa feneketlen zsákja lesz, amely kíméletlenül, de annál kevesebb eredménnyel fogja apasztani az EU pénzalapjait. Románia méreténél fogva már az elõcsatlakozási alapokból is szépen részesedett: 4,6 milliárd eurót kapott az uniótól. A költségvetési fejezetben nemrég elért megállapodás szerint pedig az ország évente mintegy 800 millió eurót fizet majd a közös büdzsébe, s onnan 2007—2009 között összesen 11 milliárd eurót kap kötelezettségvállalásként, tényleges pénzáramlási szinten pedig a tagság elsõ három évében összesen 6 milliárdot, vagyis évi átlagban 2 milliárdot. Emellett Románia 2007—2009 között 4 milliárd eurónyi mezõgazdasági kifizetésre lesz jogosult, s tekintettel arra, hogy a bukaresti agrártárca jelenlegi éves büdzséje alig félmilliárd eurónak megfelelõ összeg, a román mezõgazdaság a támogatási szint bõ megkétszerezõdésére számíthat a csatlakozás eredménye-ként.²⁸ Egyesek, így például a bajor miniszterelnök már felvetették, hogy az EU aligha lesz majd képes egy 2007-es román (és bolgár) csatlakozás fi-nanszírozására.²⁹ Véleménye nem tekinthetõ elszigeteltnek akkor, mikor a bõvítést követõen elkeseredett vita kezd kibontakozni az unió következõ hétéves költségvetési periódusa tervezése kapcsán.

Harmadsorban: Bulgária kifejezett és mérhetõ elõnyre tett szert Romániával szemben a csatlakozási hajrában. Amint arról már esett szó, Szófia már 2002-ben megkapta a mûködõképes piacgazdaság minõsítést, s az idén június közepén tartott miniszteri fordulón — fél évvel a tervezett finis elõtt — le is zárta a csatlakozási tárgyalásokat. Románia eddig csupán 24 fejezetet zárt le, és az év végéig csak nagyon feszített ütemtervvel tudná kipipálni a maradék hetet. A bolgárok már többször is nyíltan aggodalmukat fejezték ki a Bukaresttel történt párosításukat illetõen, attól tartva, hogy csatlakozásuk ütemét északi szomszéduk lassíthatja. Hangsúlyozzák, hogy Szófiát saját érdemei alapján kell elbírálni, tavalyi bukaresti látogatásakor pedig Solomon Pasi külügyminiszter nem kis iróniával kijelentette: Bulgária lobbizni fog Románia EU-integrációjáért.³⁰

Negyedsorban: az elmúlt években látványos zavart okozott a Románia—EU viszonylatban az ország már-már szervilizmusba hajló Ame-rika-barátsága. A NATO-tagság elnyerése érdekében Bukarest olyan demonstratívan tetszelgett a frissen felvett atlantista pózban, hogy több kényes ügyben nyíltan szembement a közös európai külpolitika irányával, vagy legalábbis kivívta meghatározó EU-tagállamok haragját. Románia 2002 nyarán Európában elsõként írt alá kétoldalú egyezményt az Egyesült Államokkal arról, hogy nem szolgáltat ki amerikai katonai személyzetet a felállítandó állandó Nemzetközi Büntetõbíróság (ICC) részére. (Még Washington olyan régi és szilárd szövetségesei, mint London és Oslo is, óvatosan foglaltak állást a kérdésben.) A román sietség nyílt kritikát váltott ki Brüsszelben, hiszen a téma az ICC amerikai elutasítása miatt éppen feszültség tárgyát képezte Washington és az EU között.³¹ Christoph Fiori, a Bizottság bõvítési szóvivõje „igen sajnálatosnak” nevezte a fejleményt, hozzátéve: „annyit elvártunk volna egy tagjelölt országtól, hogy legalább konzultáljon velünk egy ilyen fontos kérdésben”³². Mindez azonban eltörpült azon pengeváltások mögött, amelyek az iraki háború kapcsán zajlottak le Románia és meghatározó európai államok, mindenekelõtt Franciaország között. Párizs részérõl éles elítélésben részesült az ún. „vilniusi tízek” levele a háború elõestéjén, amelyben gyakorlatilag a második körös új NATOtagállamok tettek hitet Washington egyoldalú iraki akciója mellett — nem is beszélve arról az elõzékenységrõl, amelyet Bukarest tanúsított az USA irányában légibázisok átadása és csapatoknak az Öbölbe küldése kapcsán. Chirac nevezetes dühkitörése — „a szóban forgó országok elmulasztották a lehetõséget, hogy hallgassanak”, illetve, „ha csökkenteni akarják európai esélyeiket, nem is cselekedhettek volna jobban”³³ — jelezte: eme elõzékenység potenciálisan sokba került Bukarestnek. Bár természetesen a román csatlakozás francia megvétózása aligha kerülhet szóba — a „vilniusi tízek” jó része már EU-tagállam —, Iliescu nemrégiben tett kijelentése, miszerint „Franciaország Románia legjobb ügyvédje Európában,” valószínûleg többé nem fedi a valóságot. Jólértesült források szerint a román csatlakozás mellett korábban elkötelezett Párizs és Berlin már korántsem olyan lelkes. A francia sajtóban Románia iraki szerepvállalása kapcsán csípõs hangvételû kritikák jelentek meg Bukarest korruptságáról és integrációs felkészületlenségérõl, részletesen beszámolva arról a tényrõl is, hogy az Amerika-párti hangulat erõsödõ franciaellenes érzelemmel párosul Bukarestben, elsõsorban a médiában.³⁴

Számos tényezõ állhat tehát útjában Bukarest integrációs ambícióinak, s az utóbbi idõben olyan jelzések érkeztek címére, amelyek azt valószínûsítik: Romániára minden vár, csak éppen sétagalopp nem. Az ország idén tavasszal beleszaladt két botrányba: az egyik a 2 milliárd eurós észak-erdélyi autópálya-beruházás, amelyet Bukarest tenderezés nélkül a Bechtel amerikai konzorciumnak ígért, a másik pedig a romániai árvagyerekek külföldre történõ örökbeadása, amire az Európai Unió nyomása miatt Bukarest moratóriumot ígért — de nem hajtott végre. Különösen a második ügy kavart nagy botrányt, megtöltve az európai lapok oldalait, és tovább rontva Románia amúgy sem túl jó imázsát Nyugat-Európában. E két botrány volt a közvetlen elõzménye annak a módosító indítványnak, amelyet idén februárban a Romániáért felelõs európai parlamenti jelentéstevõ, a brit liberális Emma Nicholson bárónõ, az Európai Néppárt és az Európai Liberális és Reform Párt egyes képviselõivel karöltve nyújtott be az EP külügyi bizottságában a Romániáról szóló országjelentéshez. Az indítvány a román csatlakozási tárgyalások felfüggesztésére szólított volna fel. (Ilyen egyszer már történt, mikor annak idején a Meèiar-vezette Szlovákiával szakította meg az EU a csatlakozási tárgyalásokat.) Nicholson kijelentette: a románok nem egyszerûen el vannak maradva a felkészülésben, de olyan hiányosságok mutatkoznak a jogrendben, a korrupció elleni küzdelemben, a gazdasági reformokban és a tárgyalásokon tett ígéreteik betartásában, hogy „egyes kollégáimban egyenesen az fogalmazódott meg, hogy Románia az Európai Unióhoz való csatlakozás legalapvetõbb elvárásainak sem felel meg, ideértve a koppenhágai politikai kritériumokat is”.

A képviselõk végül úgy döntöttek, hogy átfogalmazzák az eredeti indítványt, és csak a csatlakozási stratégia „újraorientációjára” szólítanak fel. Jólértesült források szerint a döntésben szerepet játszott Nicholson találkozója Günter Verheugen bõvítés biztossal és néhány Romániát támogató tagállam kemény lobbizása is.³⁵ A parlamenti jelentés felszólította az Európai Bizottságot, hogy sürgõsen dolgozzon ki egy tervet a Románia által már átvett közösségi szabályozás megvalósításának ellenõrzésére, különös tekintettel a bel- és igazságügyi fejezetben foglaltakra, világos referenciákkal és rendszeres felülvizsgálati idõszakokkal. A jelentés felszólította továbbá a román kormányt, hogy „tartsa tiszteletben az emberi jogokat”, felhívta figyelmét, hogy „az Európai Tanács azon célkitûzése, hogy a csatlakozási tárgyalásokat 2004-ben fejezzék be, csak akkor érvényes, ha Románia készen áll: a 2004-es tárgyalászárás nem tekinthetõ lezárt ügynek”. Leszögezte: a csatlakozási tárgyalások 2004-es lezárása „lehetetlen”, amennyiben Románia nem teljesíti maradéktalanul a következõket:

— a politikai korrupció elleni fellépés és a korrupcióellenes törvények végrehajtása;
— a bíróságok függetlenségének biztosítása, különös tekintettel az igaz-ságügy-minisztérium hatalmának korlátozására és a bíróságok számára szükséges források biztosítására;
— a sajtószabadság garantálása, különös tekintettel az újságírók elleni zaklatások és megfélemlítés elleni fellépésre és a sajtó feletti gazdasági ellenõrzés csökkentésére, ami öncenzúrához vezetett; a rendõrségen való bántalmazás beszüntetése.

Részben a parlamenti felzúdulás következtében májusban az Európai Bizottság is bejelentette, hogy Románia és Bulgária csatlakozási felkészülését mostantól sokkal szigorúbban fogja elbírálni, megadva a lehetõséget az EU-nak arra, hogy elhalassza a bõvítést, ha a jelöltek nem teljesítik a tárgyalásokon tett vállalásaikat. Az új monitoring-rendszer alkalmat adhat az EU-nak arra, hogy akár évekkel késleltesse a román csatlakozást, amelynek a hírek szerint egyre több kritikusa van.³⁶ Értesülések szerint a Bizottság részérõl ezt akkor közölték a Brüsszelbe látogató Adrian Nãstase román kormányfõvel is.

Romániában pánikot váltott ki a „reorientációs üzenet”. A kormány nagyszabású diplomáciai offenzívába kezdett, sebtében összerakott akcióterv készült „Minden Nap Számít” címmel, amely a legélesebben kritizált területeken, az igazságszolgáltatási és a közigazgatási reform, a korrupció elleni küzdelem, a gyermekvédelmi törvények, a sajtószabadság és a gazdasági reformok terén helyezett kilátásba konkrét jogalkotási lépéseket, június végi határidõt bevállalva a papírban szereplõ intézkedések elfogadásá-ra.³⁷ Megfigyelõk szerint azonban, a hasonló román fogadkozások fentebb is bemutatott valós értékét ismerve, nyárig aligha várható bármi átütõ a kritizált területeken. Csakhogy egy érzékeny pontot érintsünk, választási évben nagyon rossz hír lenne a PSD-klientúrának a valódi korrupcióellenes kampány — különösen azt szem elõtt tartva, hogy a várakozásokhoz képest a júniusi helyhatósági választás a kormányzópárt számára nem sikeredett túl fényesre, mintegy intõ jelként az õszi parlamenti megmérettetés elõtt. Sokkal inkább tehát a már megszokott látványdiplomácia részének tekinthetõ az újabb nekiveselkedés, amelyek tárháza azonban kiapadóban van, s közeleg az õszi országjelentés és a könyörtelen év végi határidõ. Egyes elemzések szerint, ha a céldátumokat nem sikerül Romániának teljesítenie, legközelebb nagyobb erõfeszítéseket kell tennie, hogy a következõ bõvítéssel vagy esetleg egyedül bekerüljön. Még olyan vélemények is vannak, amelyek Bukarest integrációját egyenesen az egyelõre még csak távlatosan összeállított ún. „balkáni konvojhoz” csatolnák.³⁸

Románia mégis révben?

Mindazonáltal sokan nem tartanak komolyan attól, hogy a román csatlakozás zátonyra futhat, rámutatva: Románia volt már egyszer olyan „szerencsés”, hogy NATO-felvételekor szemet hunytak bizonyos, korábban gyakran felemlegetett problémái felett. Tény, hogy a Lengyelország, Magyarország és Csehország esetében még alaposan vizsgált objektív feltételek a megváltozott globális körülmények hatására a NATO-bõvítés második körében már „elhalványultak”. Bukarest egészen 2001-ig aligha reménykedhetett közeli atlanti klubtagságban, és az országgal kapcsolatos hivatalos és nem hivatalos amerikai vélemények nagyjából egybecsengtek az EU által hangoztatott kritikákkal, elsõsorban a korrupciót és a demokrácia szilárdságával kapcsolatos feddéseket címezve a román politikai elit részére. A szeptember 11-e után módosult washingtoni stratégiai prioritások azonban más megvilágításba helyeztek sok mindent, s alig egy évvel késõbb, a prágai csúcstalálkozón Románia — hat másik állammal együtt — meghívást nyert a szervezetbe.³⁹ A korábbi kritikák — amelyek pedig fõleg épp a poszt-kommunista-nacionalista PSD és személyesen Iliescu, illetve Nãstase ellen irányultak — elhalkultak, Románia egy csapásra „megbízható szövetségessé” vált. Sõt, 2003 februárjában a Bukarestben hivatalos látogatáson tartózkodó amerikai kereskedelmi miniszter — némileg fricskát mutatva az EUnak — bejelentette: az Egyesült Államok a maga részérõl kész megadni a „mûködõképes piacgazdaság” minõsítést Romániának.⁴⁰

Eme analógiára hivatkozva tehát többen úgy érvelnek, hogy az EU bõvítése legelsõsorban politikai kérdés, és Romániának még mindig éppen elég barátja van ahhoz, hogy akár komoly technikai nehézségek mellett is tagjává váljon a közösségnek — ahogy egyébként volt már erre példa az EU különbözõ bõvítései során. Bár természetesen az EU-integrációs folyamat az átfogó harmonizációs követelmények miatt jóval több buktatót rejt magában, a hasonlat mégsem minden alap nélküli. Alátámasztja e vélekedéseket, hogy — a látszat és a politikailag korrekt nyilatkozatok ellenére — közel sem a Bizottság, az eurobürokrácia számít Bukarest fõ támogatójának. Annál inkább néhány európai állam egy jól körülhatárolható csoportja: Tom Gallagher brit Balkán-szakértõ Nagy-Britanniát és Olaszországot említi fõszponzorokként. Gallagher szerint ezen országokra egyfelõl mély benyomást gyakorolt Románia atlantizmusa, másfelõl épp ezek azok az államok, amelyek a leginkább érdekeltek az EU jövõjét illetõen a nemzetállami modellben. Gallagher szerint London és Róma (valamint még néhány tagállam) érdekeltek a problémákkal küszködõ államok felvételében, mert így hosszabb idõbe telhet, amíg az EU „kilábal” ezen országok integrációjából, ezáltal a föderalista elképzelések is halasztást szenvedhetnek.⁴¹

További szempont lehet a Romániát felszínesen figyelõk szemében, hogy az 1996—2000 közötti idõszak koalíciós káosza után a PSD kormányzása — a gazdaság, a társadalom és a szellemi élet lehetõ legszélesebb szféráinak ellenõrzését célzó monopolizációs törekvései hatására — valóban „kiszámíthatóságot” és „stabilitást” hozott. Márpedig a relatív stabilitás — és fõleg annak látszata — a Nyugat szemében fontos érték a Balkánon, és ennek a kommunikációs jelentõségével a román elit is tisztában van. (Az RMDSZ-szel való együttmûködés, illetve a fõként látványelemekre koncentráló kisebbségpolitika e kommunikáció egyik igen fontos dimenziója.) A PSD tehát azon dolgozik, nem is sikertelenül, hogy a stabilizáló tényezõ képét alakítsa ki magáról, amely autoriter és korrupt módon ugyan, de képes bizonyos elvárások mentén az államigazgatás egy bizonyos szinten történõ mûködtetésére.

Az elmélet hívei a siralmas román teljesítmény ellenére azzal vigasztalják magukat, hogyha Románia bent lesz az EU-ban, politikailag és gazdaságilag normalizálódik, s már nem térhet vissza a múltba. Õsszel az országjelentés megjelenése az igazság pillanata lesz, és kiderül, Bukarest minden gyengesége ellenére megteheti-e a döntõ lépést az Európai Unió felé a csatlakozási tárgyalások lezárásával. Másképpen fogalmazva: elválik, hogy sike-rül-e a román elit mostani generációjának Románia ismételt „átmentése”? A történelem ismeretében aligha vitatható, hogy a Bukaresttel kapcsolatos optimista várakozások általában illúziónak szoktak bizonyulni. Majd kiderül, az EU miképpen tud megbirkózni ezen örökséggel.

Jegyzetek

¹ Sam Vaknin: Analysis: Romania — Europe’s Heart Failure. United Press International, 12 February 2002.
² Ezen érvelés példája Teodor Meleºcanu 1996-ban írt, a volt szovjet tömb országainak integrációs felkészültségérõl szóló tanulmánya, amelyben az akkori külügyminiszter kifejtette: nincsen alapvetõ különbség az ún. visegrádi országok és Románia között, hiszen mindegyikükben nyugati értékek uralkodnak, mûködnek a demokratikus intézmények, a gazdaság átalakítása folyamatban van, és közös jellemzõjük, hogy esetükben a reformok visszafordíthatatlanok. Meleºcanu, T.: Romania’s Option for European and Atlantic Integration. Südost Europa, 1996/11-12.
³ Poland and Romania: Two Pivotal States in Central Europe (térkép). Central European Issues, 1997/1.
⁴ Romania: The Last Lap Towards EU Accession. Presentation by Romanian Foreign Affairs Minister Mircea Dan Geoana at the King Baudouin Foundation, Brussels, 16 April 2004. http://www.kbs-frb.be/files/db/EN/EPC_Document-PB_Romania_(april_2004).pdf
⁵ CSIS-RBCC Romania Working Group Notes for April 27, 2004.
⁶ Sipos Géza: 2007-nek fuccs? Sárga lapot adott Romániának az EP. Transindex, 2004. február 20.
⁷ Bulgária és Románia továbbra is céldátum nélkül. Bruxinfo, 2003. november 3.
⁸ Bulgária és Románia jövõ májusig tárgyalászárást szeretne. Bruxinfo, 2003. június 18.
⁹ Don’t Count Your Chickens. The Economist. 15 April 2004.
¹⁰ Adevãrul de Cluj, 2004. május 21.
¹¹ Romania: The Last Lap Towards EU Accession. Presentation by Romanian Foreign Affairs Minister Mircea Dan Geoana at the King Baudouin Foundation, Brussels, 16 April 2004. http://www.kbs-frb.be/files/db/EN/EPC_Document-PB_Romania_(april_2004).pdf
¹² Bulgária és Románia jövõ májusig tárgyalászárást szeretne. Bruxinfo, 2003. június 18.
¹³ Eurostat GDP per capita nowcast for 2003. 3 June 2004. Málta az EU-25-ök GDPátlagának 73%-át, Ciprus 83%-át teljesíti. Ez volt az elsõ Eurostat felmérés, amely az EU-25-ök átlagával számolt.
¹⁴ Transindex, 2003. július 07.
¹⁵ Transindex, 2002. február 13.
¹⁶ Durandin, Cathrine: A román nép története. Budapest 1998. 241.
¹⁷ Transindex, 2003. július 29.
¹⁸ The Economist, 22 Nov 2003.
¹⁹ Freedom House: a választók kiábrándultak a rendszerváltásból. Transindex, 2004. április 24.
²⁰ Románia megúszta az EP-bizottság piroslapját. Bruxinfo, 2004. február 23.
²¹ A GDP 20-40 %-át a feketegazdaság teszi ki. Transindex, 2003. május 30.
²² RFE/RL, 12 Dec 2002
²³ Corruption watchdog ratings for Southeastern European/Central and Eastern European countries. Transparency International Corruption Perceptions Index 2002. http://www.transparency.org/ pressreleases_archive/ 2002/2002.08.28.cpi.en.html
²⁴ Hiányosságok a korrupcióellenes törvény betartásában. Transindex, 2004. május 12.
²⁵ „Nãstase tudja, hol van az EU ereje”. Transindex, 2003. február 3.
²⁶ Dr David Phinnemore: Romania and the European Union: From Marginalisation to Inclusion? Paper presented to the conference Romania and the European Union: The Challenge of Domestic Reform, Hellenic Observatory, European Institute, London School of Economics, 31 October 2003.
²⁷ http://europa.eu.int/comm/public_opinion/archives/eb/eb58/eb58_en.htm
²⁸ Bulgária nem akar belépni Románia elõtt. Bruxinfo, 2004. június 7.
²⁹ Stoiber: Nem képes a 2007-es bõvítés finanszírozására az EU. Transindex, 2004. február 24.
³⁰ Bulgária lobbizni fog Románia integrációjáért. Transindex, 2003. február 16.
³¹ ICC. Romania Shuns EU Over US Immunity. CNN, 8 August 2002.
³² Michael Curtis, a Bizottság szóvivõje a következõképp fogalmazott ugyanerrõl a kérdésrõl: We deplore that a candidate country to the EU has not waited for the EU to establish its final position which I believe will be taken in early September. We remain in contact with the Romanians on this issue...to gain clarification on why they took this step, but also to make clear our regret that this has actually taken place. (Nyilvánvaló valótlanságot állítva Geoanã külügyminiszter pár héttel ezelõtt — egy uniós fórumon — így válaszolt a témát firtató kérdésre: „Két évvel ezelõtt nem fogtuk fel az üggyel kapcsolatos érzékenység mértékét.”)
³³ Chirac sokat sejtetõen azt is hozzátette: „Elég csak egy országnak nemet mondani a bõvítésre, és akkor arra nem kerül sor.”
³⁴ A Le Monde például megjegyezte, hogy bár Mircea Geoanã a kilencvenes évek elején francia kormányösztöndíjjal végezte el az ENA-t, washingtoni nagykövet korában „az amerikaiak embere” lett. Roumanie, tour Eiffel et bannière étoilée. Le Monde, le 3 avril 2003.
³⁵ Románia megúszta az EP-bizottság piroslapját. Bruxinfo, 2004. február 23.
³⁶ Szigorúbb megfigyelés alatt a bolgár—román duó. Bruxinfo, 2004. május 24.
³⁷ Nãstase mentõcsomagja a román esélyek életben tartására. Bruxinfo, 2004. február 26.
³⁸ „A balkáni konvoj ötlete rendkívül káros”. Transindex, 2004. március 29.
³⁹ Romania sees NATO membership as remedy for post-communist ills. The Washington Post, 21 October 2002.
⁴⁰ Az EU a maga részérõl hidegen reagált a hírre. „A Bizottság saját kritériumrendszerrel dolgozik. Annak megállapítása, hogy Románia mûködõ piacgazdaságnak tekinthetõ-e, a szokásos országjelentés feladata, amelyet év végén hozunk nyilvánosságra, ahogy azt a tagjelöltek esetében szoktuk. Kicsit korai még arra a kérdésre válaszolni, hogy osztjuk-e ezt az álláspontot.” — mondta pár nappal késõbb az EU bõvítési szóvivõje, hozzátéve: nem hiszi, hogy iraki szerepvállalásának köszönhetõen részesül Románia ebben az amerikai elbírálásban. RFE/RL, 05 Mar 2003.
⁴¹ „Nãstase tudja, hol van az EU ereje”. Transindex, 2003. november 3.