A közösségi habitus és az európai integráció

Bevezetés

Niculescu úr írása inspiratív módon hívja fel a figyelmet három fontos tényezõre, amelyek hátráltathatják Románia Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatát: az adminisztrációs kultúra egyenetlenségei, a régi tagállamok eltérõ érdekei, valamint azok az uniós feszültségek, amelyeket a tíz új tagállam csatlakozása idézhet elõ. Az elsõ tényezõ negatívan befolyásolhatja Románia képességét az uniós csatlakozáshoz szükséges belsõ reformok végrehajtására, a két utóbbi tényezõ pedig újra elõtérbe helyezheti az uniónak az új tagállamok befogadására való intézményes felkészültsége hiányosságait. Romániának nyilvánvalóan kevés eszköz áll a rendelkezésére a két utóbbi tényezõ alakítására. Az ellenben teljesen világos, hogy az õ felelõssége a román politikai rendszer alkalmazkodásának a megkönnyítése az uniós normákhoz és ahhoz, amelyet Pierre Bourdieu¹ nyomán „közösségi habitusként” szeretnék megnevezni — olyan tartós prediszpozíciók összessége, amelyek a politikai gyakorlatot körvonalazzák és legitimálják az unió szintjén.

Ez a felelõsség nemcsak a román kormány 2007-re tervezett uniós csatlakozással kapcsolatos szerzõdéses kötelezettségeibõl ered, hanem fõként abból a Romániával szembeni elvárásból, hogy a csatlakozás után konstruktív szerepet játsszon az uniós politikák alakításában. Más szavakkal: a politikai gyakorlatnak az Európai Unióval szemben észlelhetõ jelenlegi elmaradásainak a fenntartása nemcsak Románia uniós csatlakozását akadályozhatja, de azzal a veszéllyel is járhat, hogy Románia egy teljesen marginális pozícióba kerül az uniós döntéshozatali mechanizmusban a csatlakozás utáni idõszakban. Ha ennek az érvelésnek az elõfeltevései helyesek, akkor a román félnek a következõ, természetesen adódó kérdésre kell választ találnia: melyek az „európai habitus” legfõbb összetevõi, és milyen intézkedések szükségesek a román politikai rendszerbe való integrálásához? Jelen írás nem kísérel meg végleges válaszokat adni minderre, ellenben egy nyilvános vitát szeretne kezdeményezni a magyar közösségen belül is az uniós integrációs folyamatnak errõl az igen fontos aspektusáról.

A közösségi habitus

Az unió fejlõdésének és megerõsödésének öt évtizede nemcsak egy erõs intézményes keret kiépítését tette lehetõvé, hanem egy sor tartós prediszpozíció kialakulását is az uniós szintû legitim politikai gyakorlat vonatkozásában. A közösségi habitus négy dimenziója folyamatosan megnyilvánul: a többoldalú együttmûködés, az európai szolidaritás, a szekularizmus és a multikulturalizmus. Az elsõ jellemzõ arra a módra vonatkozik, ahogyan a tagállamok törvényes érdekeiket képviselik és azokról tárgyalnak. Ezt nem megfélemlítéssel, az átláthatóság hiányával és a hatalmi pozícióból folytatott tárgyalásokkal érik el, hanem konstruktív tanácskozással, nyitottsággal a nyilvánosság irányában és kölcsönös kompromisszumokkal. A többoldalú együttmûködésnek ez a formája, amely nagyon közel áll mellesleg a Jürgen Habermas által teoretizált „kommunikatív cselekvés-hez”², rendkívül fontos nemcsak a döntésképtelenség megelõzéséhez az unión belül, hanem egy széleskörû politikai támogatás biztosításához is az uniós politikák számára.

A közösségi habitus második összetevõje, az európai szolidaritás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az uniós képviseletek kölcsönösen támogatják egymást a különbözõ nemzetközi fórumokon, hanem fõként abban, hogy az egyes tagállamok saját érdekeiket nem az uniós érdekek ellenében, hanem azok kiegészítéseiként fogalmazzák meg. Más szavakkal: az uniós érdekek a tagállamok érdekei szerves részét képezik, és nem azok ellentettjei. Tulajdonképpen az európai projekt megvalósítása folyamatosan függött ettõl a tényezõtõl. A nyugat-európai államok demokratikus konszolidációja és gazdasági prosperitása gyakorlatilag annak köszönhetõ, hogy megértették, a nemzeti és az uniós érdekek integrációja kötelezõ érvényû.

A szekularizmus a közösségi habitus harmadik meghatározó jegye. Természetesen ez nem az uniós állampolgárok vallási gyakorlatainak korlátozására vonatkozik, hanem az állami intézményeknek a vallási intézményektõl való szigorú szétválasztásának az elvére. Ezt a tényt nemrég megerõsítette az is, hogy visszautasították a vallási vonatkozásoknak az unió alkotmányába való bevonását. Más szavakkal: az unió bármely állampolgára szabadon kifejezheti vallásos meggyõzõdését, az uniós intézményeknek azonban morális kötelességük és politikai felelõsségük, hogy semmilyen módon ne kötelezzék el magukat semmilyen hit vagy vallásos gyakorlat mellett. Ennek az elvnek a motivációja egyszerû: az Európai Unió vallásos meggyõzõdések mozaikját képezi, ezért az unió interferenciája bármelyik vallással rendkívül veszélyes politikai feszültségeket idézhet elõ az unió jövõje szempontjából.

Az unió kulturális sokrétûsége különben a legfõbb oka annak, hogy a multikulturális politikák olyan jól beágyazódtak a közösségi habitusba.

Mint közösségi politikai gyakorlat a multikulturalizmus nem pusztán a kulturális különbségek tolerálására vonatkozik, hanem a kisebbségek kulturális identitásának határozott védelmére és támogatására, akár megerõsítõ intézkedésekkel is. Ez a jellemvonás az uniót gyakorlatilag az európai állampolgárok kulturális identitásának szavatolójaként határozza meg, természetesen az alapvetõ emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezményekben meghatározott korlátok között.