Románia kül-, biztonság- és szomszédságpolitikája és az Európai Uniós csatlakozás

Míg Románia belpolitikája, a politikai, gazdasági szereplõk mentalitása általában hátrányként jelenik meg a csatlakozás szempontjából, a nagy múltú román külpolitika (illetve annak részterületei és a biztonságpolitika) sikerterületnek számít. Kétségtelen tény, hogy Románia nemzetközi elfogadottsága 1989, de akár 1999 óta is sokat javult, és ez jelentõs részben a hatékony külpolitikának tudható be. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenlegi bukaresti kül- és biztonságpolitikai kurzus bizonyos tendenciái nem jelentenek kockázati tényezõt a csatlakozás szempontjából.

A román külpolitika két alapvetõ célja Románia integrációja az európai és euroatlanti politikai, gazdasági és katonai szervezetekbe, illetve regionális középhatalmi státusának elfogadtatása a Balkánon. Az elõbbit Bukarest egyértelmûen deklarálja, az utóbbi pedig idõnként kimondva, máskor kimondatlanul van jelen a román külpolitikában. A két fõ cél, illetve a nyugati integráció két eleme azonban nem mindig kompatibilis egymással, sõt a regionális ambíciók jelenthetnek akár akadályozó tényezõt is az európai integráció szempontjából. Ugyanez részben igaz a NATO és az EU-integ-ráció között feszülõ ellentmondásokra is. A következõkben az kerül megvizsgálásra, hogy milyen antagonizmusok feszülnek az európai integráció, illetve a román kül-, biztonság- és szomszédságpolitika között.

1. A román NATO és EU-integrációs politika ellentmondásai

Sokáig axima volt Közép- és Kelet-Európában, hogy a NATO és az EUcsatlakozás egymással erõteljesen összefüggõ, egymást segítõ folyamatok. Az euroatlanti viszony jelentõs megromlása, a francia—német blokk és az angolszász hatalmak közötti feszültség kiélezõdése miatt már nem feltétlenül van így. Azt is figyelembe kell venni, hogy a NATO-csatlakozás, illetve az azzal együtt járó kötelezettségek a vártnál jelentõsebb erõfeszítéseket igényelnek a csatlakozó országoktól. Ez különösen igaz Romániára.

A terrorizmus elleni háború megindulása elõtt a román pozíciók kifejezetten rosszak voltak, elsõsorban az ország nem megfelelõ gazdasági teljesítménye és politikai életének bizonytalanságai miatt. A haderõ állapota is jelentõs kívánni valókat hagyott maga után, elõrelépés olyan fontos, de nem központi területeken történt, mint a civil kontroll. Bukarest — érzékelve esélyeinek gyenge voltát — minden tõle telhetõt megtett a NATO-csatla-kozás elérése érdekében, beleértve erõn felüli vállalásokat a hadsereg átalakítása és a külföldi missziókban való részvétel terén.

Az ország az elmúlt években európai összehasonlításban jelentõs erõfeszítéseket tett, nemzeti össztermékének több mint 2%-át költötte védelemre, és elkötelezte magát, hogy a 2%-os szintet 2007-ig fenntartja.¹ Bukarest emellett aktívan részt vesz a terrorizmus elleni háborúban. A balkáni jelenléten túl² Románia jelentõs szerepet vállalt Afganisztánban 400 fõs gyalogsági zászlóaljával, katonai rendõr szakaszával és a szállításokhoz felajánlott C-130-as repülõgépével.³ Bukarest egy kisebb egységgel hozzájárult az ISAF-hez is. Az Iraqi Freedom mûveletben Románia kezdetben egy vegyvédelmi egységgel vett részt, majd komoly szerepet vállalt egy összesen 700 fõs egységgel.

Mindez jelentõs összegeket emésztett fel. Az Enduring Freedom mûvelet éves szinten közel 28 millió dollárjába került a román adófizetõknek, az ISAF 8,4 millió dollárba, de negyedmillió dollárt fordítottak a floridai tampai parancsnokságra vezényelt román tisztek küldetésére is. Az amerikai támogatás ellenére hasonló nagyságrendû összeget igényel az iraki kontingens fenntartása is. Mindent egybevéve Románia, minden belsõ nehézsége ellenére, több mint 90 millió dolláros nagyságrendben költött 2003-ban nemzetközi mûveleteire, elsõsorban az Amerikai Egyesült Államokat támogatva.⁴

Politikai téren ugyancsak egyértelmû volt 2002—2003-ban az amerikai orientáció. 2002 augusztusában az Európai Unió nyíltan kifejezett ellenérzéseit figyelmen kívül hagyva Románia kétoldalú megállapodást kötött az Egyesült Államokkal arról, hogy a békefenntartó küldetésekben szolgáló amerikai katonák nem állíthatók a Nemzetközi Büntetõbíróság elé.⁵ A Biztonsági Tanács nem állandó tagjaként Bukarest (akárcsak Szófia) teljes mértékben kiszolgálta Washington kívánságait az iraki háború elõtt a francia—né-met—orosz tengely és az amerikaiak közötti súlyos diplomáciai viták során. Ennek köszönhetõen 2003 elejére Románia egyike lett azon kevés országnak, amelyre a Bush-kormányzat teljesen megbízható szövetségesként tekin-tett.⁶ A katonai és diplomáciai erõfeszítések nem is maradtak válasz nélkül, amit jelzett a korábban valószínûtlennek tûnõ NATO meghívás, George Bush elnök bukaresti látogatása, a washingtoni román diplomáciai képviselet kiemelt módon való kezelése és egyéb diplomáciai gesztusok sora.

Az ún. vilniusi levél 2003. februári aláírása, mely kapcsán Románia kilenc másik NATO aspiráns országgal együtt támogatta meg az izolálódó amerikai diplomáciát röviddel az iraki háború kitörése elõtt, azonban a nyilvánosságnak is megmutatta Bukarest NATO integrációs politikájának veszélyeit az EU-integrációra nézve. Az Unió és Románia között az elõzõ években folyamatosak voltak a súrlódások. 2002 augusztusában például botrányt okozott az Európai Bizottság romániai delegációjának, Jonathan Scheelenek állítólagos lehallgatása a román titkosszolgálat által. Informális csatornákon és a sajtó útján Brüsszel komoly figyelmeztetést küldött Romániának az ügy miatt.

A jelentõs illegális román bevándorlást pedig még olyan államok is nehezményezték (Nagy-Britannia és Spanyolország), amelyek egyébként a 2002 folyamán kialakult transzatlanti szakadéknak az amerikai oldalán voltak.

A legsúlyosabb konfliktusok azonban Franciaországgal alakultak ki. A francia diplomácia már 2002 során is egyre nagyobb gyanakvással figyelte Románia egyértelmû amerikai orientációját, a Ion Iliescu elnök vezette csoport erõs kapcsolatait washingtoni politikai és gazdasági tényezõkkel. Franciaország, valószínûleg nem függetlenül diplomáciai sérelmeitõl, különösen élesen vetette fel Bukarest felé az illegális bevándorlás problémáját is. A vilniusi levél kapcsán pedig ez a feszültség a legerõteljesebb figyelmeztetés formájában jelent meg. Chirac francia elnök, Romániára és Bulgáriára célozva arra utalt, hogy ezen országok európai integrációs esélyei eleve nem a legjobbak, de „ha rontani akartak helyzetükön, ennél jobb utat nem is találhattak volna erre”. Németország kevésbé udvariatlanul, de hasonló üzenetet fogalmazott meg a tíz aláíró, így Románia irányában is.

A román politika természetesen érzékelte, hogy egyértelmû kiállása az USA mellett milyen károkat okoz európai kapcsolataiban. Sajátos ingajátékkal próbáltak például a Nemzetközi Bíróság ügyében mindkét félnek megfelelni, csak azután álltak egyértelmûen az Egyesült Államok mellé, miután ez a kísérlet nem sikerült. A NATO-csatlakozás lezárulásával és az EU csatlakozási folyamat felgyorsulásával azonban várhatóan Románia egyre inkább az európai, ezen belül is a francia és német véleményeket fogja nagyobb mértékben figyelembe venni. A külpolitika pragmatikus átértékelésének már vannak jelei. Mircea Geoanã külügyminiszter áprilisban kijelentette, hogy „Románia nem akar egy olyan EU-hoz csatlakozni, amely nem globális játékos”. Felhívta a figyelmet arra, hogy az USA már kiépítette pozícióit a Kaukázus és Közép-Ázsia stratégiai pontjain, és ezt az EU-nak is meg kell tennie.⁷ Ezzel a román külügyminiszter egyértelmûen az EU-t az USA-val egyenértékû globális tényezõnek kiépíteni kívánó gaullista külpolitikának tett gesztust, és ez valószínûleg még csak a kezdet.

A kár azonban már megtörtént. Románia NATO és EU integrációs céljai Bukaresten kívül álló okokból ugyan, de ellentmondásba kerültek. A NATO-csatlakozásra és a missziókra áldozott jelentõs összegeknek — amelyek elõsegíthették volna az ország gazdasági fejlõdését az EU-csatlakozás elõtt — egyelõre csak a politikai hozadékuk érett be. A remélt anyagi nyereség még várat magára, és valószínûleg soha nem fogja elérni a román remények nagyságrendjét.⁸

2. A román biztonságpolitika ellentmondásai

Míg a román külpolitika — feszültségeket keltve ugyan az EU viszonylatában — kifejezetten jól szolgálta a NATO tagság elérését, a biztonságpolitikában uralkodó hagyományos gondolkodás hosszabb távon sem a NATO, sem az EU irányában nem vetíti elõre az ország hatékony szerepvállalását ezen szervezetek biztonságpolitikai tevékenységében, katonai mûveleteiben.

A világban uralkodó tendenciák a könnyebb, rugalmasabb, gyorsan bevethetõ erõk kialakítása felé mutatnak, és ez különösen igaz a NATO- és az EU-tagállamok erõire. Románia ehhez képest — ellentétben a legtöbb volt szocialista országgal — egészen a kilencvenes évek közepéig alig csökkentette csapatainak létszámát a hidegháborús szinthez képest,⁹ és egyértelmûen egyfajta mennyiségi szemléletbõl, a Bécsi-szerzõdés keretein belül ugyan, de nagyon sokáig rendszerben tartott kifejezetten elavult eszközöket.

Románia jelenleg is nagyon jelentõs összegeket költ hagyományos fegyverzetének megerõsítésére, az elavultnak tekinthetõ szovjet technika felújítására. A MiG-21 M/MF modernizációs program során az elmúlt években 105 vadászgépet újítottak fel, darabonként 3 millió dollárért, izraeli segítséggel. Bár a gépek harci képességei jelentõsen növekedtek, azok semmilyen szövetséges mûveletben nem lesznek képesek szerepet vállalni, és nem jelentenek hozzáadott értéket az EU számára sem a prognosztizálható jövõbeli akciókban. Természetesen ez a program még azelõtt indult, hogy a NATO- és az EU-csatlakozás elérhetetlen célból elérhetõ realitássá lett,¹⁰ de folytatása és a gépek fenntartása erõforrásokat vonhat el a hasznosabb projektektõl.¹¹ Az Avioane Craiova gyárban jelentõs erõfeszítések folynak IAR-99 Øoim gyakorló és könnyû támadó repülõgép programjának fenntartására, ennek keretében került a kormány által megrendelésre 24 IAR-99 felújítása 2000-ben, 2002 közepén már átadták az elsõ példányt, és 2005ig mind a 24 elkészül.¹² A Øoim, akárcsak az IAR-330 SOCAT helikopter program, aligha lesz versenyképes nemzetközi színtéren a rendkívül telített piacon, így ezek a programok sem a haderõ valódi modernizációját, sem a hosszú távú gazdasági érdekeket nem szolgálják. Ugyanígy jellemezhetõ az MLI-84M páncélozott szállító harcjármû¹³ és a TR-85 harckocsi felújítási programja is. Minderre Románia több mint 290 millió dollárt fog költeni a következõ 5 év során. Az ország hasznos NATO- és EU-taggá válását azonban a 2003-ban nyilvánosságra hozott programon belül szinte csak a használt amerikai C-130B Herculesek beszerzése szolgálja.¹⁴

Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy a román reformtervezet, az „Objective Force 2007” kisebb, könnyebb és mobilabb hadsereget irányoz elõ.¹⁵ Ebbõl legfeljebb a kisebb látszik valószínûnek megvalósulni, a haderõ 90 000 fõre történõ csökkentésével.¹⁶ A fejlesztések olyan nehezen telepíthetõ, a nyugati országok erõivel nem, vagy kis mértékben kompatibilis nehézerõk fennmaradását fogják hozni, melyek a deklarált célokkal ellentétben nem járulnak hozzá a nemzetközi mûveletekben történõ részvételhez.

A háttérben rejlõ ok valószínûleg a román biztonságpolitikai gondolkodásban rejlõ ellentmondás. Ennek meghatározója látszólag az integrációs politika, és kétségtelen, hogy fontos változások történtek az elmúlt években, de a hagyományos reflexek nem tûntek el, sõt nagyon is erõsek maradtak, különösen a szomszédos országokkal kapcsolatban (lásd a következõkben). Ezért nem tud a román biztonságpolitika túllépni a mennyiségi szemléleten és a területvédelem koncepcióján, amely a fent említett fejlesztésekben nyilvánul meg, és ezért hajlamos presztízsberuházásokra. Ez önmagában természetesen nem akadályozó tényezõ Románia európai integrációja elõtt, de — akárcsak a békefenntartásban történõ nagyarányú szerepvállalás — dollár-százmilliókat von el a valódi feladatoktól, így közvetve nehezíti az ország felzárkózását Európához.

3. A román szomszédságpolitika ellentmondásai

A rendszerváltás elõtt Jugoszlávia kivételével Romániának kifejezetten rossz kapcsolatai voltak szomszédaival. A Szovjetunióval a román vezetés reformellenessége és az 1947 elõtt Romániához tartozó területekre irányuló ambíciók, Bulgáriával egyes román üzemek súlyos környezetszennyezése, Magyarországgal pedig a magyar közösséget sújtó egyre komolyabb intézkedések terhelték meg a viszonyt. A Ceauºescu rezsim bukása után a Ion Iliescu elnök nevével fémjelzett vezetés javítani próbálta a kétoldalú kapcsolatokat a környezõ országokkal, de csak részleges sikereket ért el (elsõsorban Magyarországgal, Bulgáriával és Jugoszláviával kapcsolatban¹⁷), mivel a viták alapját képezõ kérdésekben nem sikerült Romániában megfelelõ elõrelépést elérni.

A román szomszédságpolitikában a Demokratikus Konvenció 1996. novemberi gyõzelmével történtek mélyebbre ható változások. Magyarországgal megindult egy valódi közeledési folyamat, amelyet kölcsönös gesztusok sora tett lehetõvé, növekedett a konstruktivitás Moldávia felé, javult a viszony Bulgáriával, és Ukrajna irányában is történtek próbálkozások. Jugoszláviával 1999-ig jól alakultak a kétoldalú kapcsolatok, amelyeket a NATO Románia által is támogatott¹⁸ akciója szakított meg. Ez a folyamat azonban nem volt ellentmondásoktól mentes, és mint az a PDSR/PDS választási gyõzelme után különösen nyilvánvalóvá vált, bizonyos sztereotípiák továbbra is politikaformáló tényezõk maradtak.

Ma, az európai integráció küszöbén, a szomszédsági kapcsolatok terén minden tekintetben rendezett viszonya Romániának csak Szerbiával van, bár Bulgáriával való — korábban környezeti és infrastruktúra-fejlesztési kérdések miatt megterhelt — viszonya jelentõs mértékben javult a sikeres közös NATO-csatlakozási kampány kapcsán. A legproblematikusabb szomszédos ország Ukrajna. Kijev és Bukarest kapcsolatait megterheli a moldáv kérdés¹⁹, a dunai hajózás ügye²⁰, az ukrajnai román kisebbség helyzete, és elsõsorban egy komoly területi vita. Ez utóbbinak két vetülete van. Egyrészt a Romániától 1940-ben elcsatolt Észak-Bukovina, Dél-Besszarábia és a Herta vidék tekintetében²¹ a „független Ukrajna létrejöttekor Bukarest többször és változatos formában nyilvánította ki területi igényét Ukrajnával szemben. (….) 1993 áprilisában a román kormány olyan jegyzéket juttatott el az ukrán külügyminisztériumhoz, amely szerint Bukarest érvénytelennek tekinti a határok rendezésérõl 1948-ban és 1961-ben aláírt ro-mán—szovjet megállapodásokat”²². Bár Románia az 1997 júniusában aláírt alapszerzõdésben „történelmi áldozatot” hozva lemondott területi igényének nagy részérõl, a kétértelmûség a politikai közbeszédben (nem csak a kifejezetten szélsõséges pártok részérõl) fennmaradt, és nem sikerült megoldani az Ukrajnához tartozó, de Románia által követelt Kígyó-sziget prob-lémáját.²³ A területi vita miatt a két ország között tartós ellentétekkel lehet számolni, amelyek valószínûleg Románia EU-csatlakozása után is fenn fognak maradni.

A másik neuralgikus pont a moldáv reláció. Moldávia tekintetében feszültséget kelt az, hogy Bukarest hosszú távon továbbra is a két állam egyesítésére törekszik, míg ezt a moldáv politikai erõk többsége elutasítja. Chiºinãu tiltakozása ellenére a román hatóságok több százezer moldáviai állampolgárnak állítottak ki román útlevelet, bár a kettõs állampolgárságot a moldovai fél nem fogadta el, és folyamatosan tiltakozik ezen gyakorlat ellen. Románia emellett az elmúlt években alig leplezetten próbálta befolyásolni a moldáv belpolitikai folyamatokat, anyagilag támogatva az unionista Kereszténydemokrata Néppártot.²⁴ A konfliktust 2002 elsõ felében az tette különösen élessé, hogy a Moszkva támogatását maga mögött tudó chiºinãui kormányzat nyíltan tiltakozott a román lépések ellen, és maga is egy sor antidemokratikus lépéssel növelte a feszültséget. A konfliktus jelentõsen destabilizálta Moldáviát, és ezzel kiváltotta az EU rosszallását, amit az diplomáciai források szerint jelzett is Bukarestnek.

Bukarest és Budapest viszonyának vizsgálata túlmutat ezen elemzés keretein. Kétségtelen tény, hogy Románia Magyarországban az EU-integráció szempontjából fontos államot lát, és ez jelentõs mértékben meghatározza külpolitikája irányvezetését. Az sem kétséges, hogy román—magyar partnerség erõsítõ elemeként jelentkezett az RMDSZ-nek tett gesztusok sora. Ugyanakkor az már megkérdõjelezhetõ, hogy román részrõl valódi szemléletváltás történt volna, vagy — akárcsak a többi szomszédsági viszonylatban — az integrációs cél gyûri maga alá a hagyományos reflexeket. A regionális politika érdekes kilengései még így is felülmúlják az európai átlagot, bár nem példátlanok, ha olyan EU tagállamokat veszünk összehasonlítási alapul, mint Görögország.²⁵

Konklúzió

Kétségtelen tény, hogy a román kül- és biztonságpolitika az utóbbi idõszakban jelentõs sikert ért el az ország NATO-csatlakozásával. Ez a siker azonban, áttételes hatásai miatt, nem jelentkezett pozitívumként az ország európai integrációs erõfeszítései terén. Románia belsõ gyengeségeit hagyományosan erõs, idõnként az ország pénzügyi lehetõségeit meghaladó aktivitással próbálta ellensúlyozni. Ez a taktika azonban az EU esetében, tekintve, hogy a szervezetben való részvételnek elsõsorban politikai és gazdasági követelményei vannak, nem lehet hatásos. Sõt, a külpolitikai, katonai aktivitás, amellett, hogy szembeállította az országot egyes európai szereplõkkel, anyagi forrásokat von el olyan területektõl, amelyek kulcsfontosságúak a csatlakozás szempontjából. Ugyanez igaz a román haderõfejlesztésre is, mely méretében és irányában nem felel meg a jelenlegi amerikai és európai trendeknek. Románia egy olyan hagyományos, nehezen telepíthetõ haderõt épít, amely nemcsak az EU-ban, hanem a NATO-ban is komolyan korlátozni fogja hatékonyságát.²⁶ A román szomszédságpolitika ugyancsak olyan terület, amely nem kifejezetten segíti az ország európai integrációját. A régi reflexek ugyan az integrációs kényszer miatt kevésbé mutatkoznak meg élesen, de egyes EU-tagországok még így is gyanakodva figyelik Bukarest bizonyos lépéseit, elsõsorban Moldáviával kapcsolatban.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Románia az elmúlt években folytatott külpolitikája az EU-csatlakozás komoly akadálya lenne. Bukarest a szomszédság- és biztonságpolitikában biztosan nem, de a transzatlanti válság idején az Amerikai Egyesült Államok irányában tett gesztusaival sem lépte át azt a határt, ami már döntõen befolyásolná csatlakozási esélyeit.

Jegyzetek

¹ Magyarország nemzeti össztermékének eközben 1,5%-át költi védelemre, és hosszú távon is csak 1,81% mellett kötelezte el magát.
² Románia az SFOR-ban és a KFOR-ban az elmúlt években átlagban 350 fõvel vett részt.
³ A román alakulat részt vett harcokban is, és eddig 2 fõ veszteséget szenvedett. Amerikai részrõl a román erõk tevékenységét elismerés övezi.
⁴ Lásd Román katonai részvétel, http://www.hhrf.org/frissujsag/02dec/fu21206.htm
⁵ Kisebbségi Figyelõ, 2002. szeptember 16. Kiadja a Magyar Országgyûlés Külügyi Hivatala.
⁶ Bob Woodward: Plan of Attack. Simon & Schuster, New York, 2004. 221.
⁷ Brooks Tigner: EU Security Lies Beyond Borders: Romanian Official. Defense News, 2004. április 19. 16.
⁸ Románia deklaráltan abban reménykedik, hogy részt vehet az új iraki és afgán hadsereg felszerelésében. A remény nem teljesen megalapozatlan, az azonban kétséges, hogy az igazán nagy üzletet jelentõ légierõ, illetve a gépesített alakulatok felfegyverzésében részt vehet. Ugyan mind a két ország szovjet haditechnikával rendelkezik, amin a román fegyvergyártás is alapul, de éppen ezért jóval nagyobb esélyei vannak ezeken a piacokon az orosz és ukrán termékeknek. A román reményekrõl lásd: Román haditechnika Iraknak és Afganisztánnak — Ott lenni a piacon. http://www.hhrf.org/nepujsag/04jan/4nu0107.htm
⁹ V. G. Baleanu: Romania at Historic Crossroads. Conflict Studies Research Centre, 1998. június, 58. ¹⁰ Damian Kemp: Mergers top priority for Israels’s Elbit. Jane’s Defence Weekly, 1998. július 15. 21.
¹¹ Különösen értelmetlennek tûnik a költségvetésbõl a tervezettnél nagyobb forrásokat lekötõ program fenntartása annak fényében, hogy hivatalos román források szerint a MiG-21-esek 2010-tõl kivonásra kerülnek. Lásd Polaris, 50. sz. 2003. március, 13. hét.
¹² Directory: Military Aircraft. Flight International, 2004. május 25—31. 46.
¹³ Az MLI-84 a szovjet BMP-1 román építésû verziója.
¹⁴ Lásd Radu Tudor: Upgrades Get Top Priority as Romania Nears NATO Entry. Jane’s Defence Weekly, 2003. november 26. 15.
¹⁵ Ezt Románia teljes sikerrel kommunikálta szövetségesei felé. Lásd például Statement by Ian Brzezinski Deputy Assistant Secretary of Defense for European and Nato Affairs, House International Relations Committee, Subcommittee on Europe April 29, 2003 http://www.defenselink.mil/dodgc/lrs/docs/test03-04-29Brzezinski.doc
¹⁶ A reguláris erõ létszáma 60 000 fõ lesz (ebbõl 50 ezer katona, 10 ezer polgári alkalmazott), a territoriális erõk tekintetében pedig 30 000 fõs létszámot terveznek (25 ezer katona, 5 ezer polgári alkalmazott).
¹⁷ Magyarországgal 1996. szeptember 16-án, Bulgáriával 1995-ben sikerült alapszerzõdést kötni. Az egyébként is baráti Jugoszlávia irányában komoly gesztust tett Románia, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 1992-ben elrendelt embargót megszegve 1992—1994 között benzint és dízelolajat szállított Belgrádnak.
¹⁸ A közvélemény és a politikai pártok sem támogatták az akciót, de a román külpolitika nyugati integrációs vonalát ez nem térítette el.
¹⁹ A Dnyeszter melléki Köztársaság szakadár erõit Ukrajna politikailag és a harcok során önkéntesekkel is támogatta. Felmerült a terület Ukrajnához csatlakozásának lehetõsége is.
²⁰ Ukrajna 2004 májusában saját területen csatorna építésébe kezdett, amivel elkerülhetné a román fennhatóság alatti Sulina ág használatát. Bukarest szerint ez ellentétes nemzetközi jogszabályokkal és kétoldalú egyezményekkel. Lásd: Román—ukrán csatornavita, http://hvg.hu/hvg_friss_cikk.asp?oID=dedc426a-5e80-490d-ab3d-4180035f759f
²¹ A történelmi háttérrõl és a két oldalon máig élõ percepciókról lásd: V. G. Baleanu: Romania at Historic Crossroads. Conflict Studies Research Centre, 1998. június, 31.
²² Póti László: Ukrajna kül- és biztonságpolitikája, 1990—2000. Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2001. 30.
²³ A vita tárgya az 1,5 négyzetkilométer alapterületû fekete-tengeri Kígyó-sziget státusa és a körülötte lévõ 7000 négyzetkilométeres kontinentális talapzat, amely alatt egy közel 10 millió tonnát tartalmazó olajmezõ és jelentõs gázkészlet van. A sziget 1878-tól a második világháborút követõ rendezésig Romániához tartozott, majd a Szovjetunióhoz került, Ukrajna annak felbomlásakor örökölte meg.
²⁴ A párt célja a Romániával való egyesülés elérése. A szervezet 2002 telén — egyes források szerint román anyagi támogatással — tüntetéssorozatba kezdett az orosz nyelv kötelezõ iskolai bevezetése ellen.
²⁵ Romániához a jelenlegi EU tagállamok közül minden tekintetben leginkább Görögország hasonlítható. Nem kivétel ez alól a szomszédságpolitika sem. A görög szomszédságpolitika egyik legérdekesebb viszonylatáról lásd Demkó Attila: Görögország érdekérvényesítése az Európai Közösségen/Unión belül a macedón kérdésben. http://www.nfh.hu/ doc/doku/IFM_tanulmanyok/Gorogorszag_erdekervenyesitese-Demko.pdf
²⁶ Vagy, ha megvan arra a politikai akarat, Románia kiépíthet könnyen telepíthetõ, a kor követelményeinek megfelelõ erõket is a hagyományos gépesített erõi mellé, ehhez azonban forrásokat kell rendelni, melyek megint csak a gazdaság fejlesztésétõl fogják elvonni az energiákat.