ARCHÍVUM

Ausztromarxizmus, nemzeti kérdés, autonómia

A 19. és 20. század fordulóján, majd a 20. század elején az osztrák szociáldemokrata párt keretében kialakított, a nemzeti kérdés rendezését célzó politikai program, illetve az ezt megalapozó elméleti munkák (Karl Renner és Otto Bauer mûvei) ma nem állnak a kutatás elõterében, annak ellenére, hogy az irányzatok csak szándékuk szerint mutatnak túl a probléma akkor aktuális értelmezésén. Igaz, már születésükkor sem arattak osztatlan sikert, még a baloldali mozgalmakon belül sem. Recepciójuk így leginkább arra az Ausztriára korlátozódott, amelynek 20. századi történelmében végül meghatározó jelentõségû figurák lettek, vagy pedig az osztrák szociáldemokrácia történetének feldolgozásával fonódott össze.

Az ausztromarxizmus nemzetelméletének egyik alapja a következetes marxizmus, egészen konkrétan: az elvek és a gyakorlat dialektikája. Az elmélet megszületésekor egy adott problémára kerestek választ, a nemzeti kérdésre, ami az õ olvasatukban az Osztrák—Magyar Monarchia népeinek — csehek, németek, lengyelek, rutének, románok — a küzdelmét jelentette nyelvi jogaikért, valamint harcukat a dominanciáért az államban. A nemzeti kérdés ekkor elsõsorban a nyelvhasználati lehetõségek és jogok formájában manifesztálódott, a konfliktusok magját a hivatali, bírósági vagy éppen iskolai nyelvhasználat kérdései jelentették, Cilli-tõl (Celje) Prágán át Lembergig és Csernovitzig. Kormányok buktak bele nyelvi rendelkezésekbe — mint például a Badeni-kormány a csehországi hivatali kétnyelvûség bevezetésnek kísérletébe —, s miközben a küzdelem hevessége nem csökkent, megoldás sem körvonalazódott.

Másfelõl Renner és Bauer számára a probléma elemzésére, értelmezésére adott volt egy módszertani és elemzési keret, a marxizmus. Az eredmény, a szintézis a szerintük optimális megoldást jelentõ (nem csak nemzeti) autonómia gondolata. Bár a mindennapokból indultak ki, az eredmény mégis átfogó elmélet, a nemzet fogalmának és kialakulásának, fejlõdésének problémáitól a nemzeti kérdés társadalmi dimenzióin át a szociális problémákkal való összefüggéséig. Az elmélet igénye ebben az esetben maga is mozgalmi tradíció, a közvetlen politikai cselekvésen túli átfogó érvényû megoldás keresése.

Egy ilyen bevezetõben nincs lehetõség arra, hogy igazán részletesen ismertessem elképzeléseiket. Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy munkáik magyarul alig elérhetõek, és jelen forrásközlés is, ami kizárólag Bauertõl szemezget, csak keveset mutathat be belõlük, úgy gondolom, hogy nem haszontalan mindkettejük munkásságát röviden vázolni.

Az általuk szorgalmazott megoldás három különbözõ elv összeegyeztetésének problémájaként kezelte a nemzeti kérdést és az államreformot: a központi állam szükségszerûsége és mûködõképesége, a nemzetek önrendelkezése és ennek közjogi formákba öntése, és a monarchiát alkotó különbözõ területi egységek sajátosságainak érvényre juttatása. Mindhárom entitás létét elfogadták és szükségesnek látták, de nem kívánták egyiket sem kiemelt szerephez juttatni, ezért egy negyedik tényezõ, az önálló községi önkormányzat felõl, alulról felfelé épült fel javaslatuk. A legalsó szintet államszervezési racionalitás alapján (földrajzi kiterjedés, egybetartozás, lélekszám) beosztott és megszervezett, demokratikusan választott községi önkormányzatok jelentették. Ezek az állami közigazgatás legalsó szintjeként is mûködtek volna, valamint hatáskörükbe utalták volna a szociális ellátás kérdéseit, az alapfokú oktatást és a kultúra egyes problémáit is. A községek nemzeti hovatartozása viszonylag jól meghatározható lett volna. és a községszervezésnél nemzeti homogenitásra kívántak törekedni, megoldva ezzel a nyelvhasználat kérdését is. Ahol ez még sem lett volna megvalósítható, ott kétnyelvûséget és megosztott iskoláztatást tartottak szükségesnek.

A községeket nagyobb területû és látszámú körzetekbe (Kreis) fogta volna össze, biztosítva azt is, hogy a körzetközpontban egyszerre lehessen intézni igazgatási és a bíráskodási ügyeket. A körzet jelentette volna az állami szakigazgatás legalsó szintjét is, ám emellett demokratikusan választott önkormányzati testületet is felállítottak volna. A körzetek kilencven százalékát nemzeti alapon elhatárolhatónak vélték, a többiben pedig bevezették volna a nemzeti kúriák rendszerét. (Renner a körzeti önkormányzatok statútum- és szabályalkotási jogát a szó legszûkebb, legeredetibb értelmében vett autonómiával azonosította.)

A körzetek fölött köztes, kifejezetten igazgatási szinteket tartottak szükségesnek. Ezek lettek volna az õ értelmezésükben a provinciák. Hatáskörükbe tartozott volna egy-egy terület közlekedése, iparpolitikája stb. A mûködést az egyes szakmai testületek segítették volna, mivel Renner úgy számolt, hogy egy-egy provincia megfeleltethetõ egy-egy ipar- és kereskedelmi kamarai, tanfelügyeleti stb. kerületnek. Úgy vélte, hogy itt a szakmai megfontolásoknak kell dominálnia, ezért elegendõ, ha a döntéseket szakértõként segítik a szakmai testületek, míg a politikai felelõsség és irányítás kérdése a központi kormányzat és az általános választójog alapján választott központi parlament szintjén is rendezhetõ. Ugyancsak köztes szintként tartotta elképzelhetõnek az egyes területi sajátosságok érvényre juttatását is.

A központi kormányzatot elválasztotta volna egy az összes igazgatási szinttõl független, nem horizontális, hanem vertikális szervezõdéstõl, a nemzeti autonómiáktól. A nemzeti autonómia (melynek hatáskörébe az oktatás és a nemzeti kultúra ügyei tartoztak volna) alapját a nemzetileg elhatárolt körzetek és a vegyes körzetek nemzeti kúriáiba tartozók adták volna. Az egyes nemzetek létrehozták volna saját nemzeti parlamentjüket is, ez a nemzeti hatáskörbe tartozó kérdésekben rendelkezett volna döntési jogkörökkel. Az egész rendszer alapját a nemzeti hovatartozás szabad megvallása jelentette, de a személyi elv közvetlenül csak a nemzetileg megosztott körzetekben érvényesült volna.

Renner és Bauer sajátos munkamegosztásban dolgozott, és álláspontjuk nem egy kérdésben lényegesen különbözött. Renner mindenekelõtt az állam teoretikusa, az államjog szakértõje volt, jogász, míg Bauer szociológus. Rennert elsõsorban az államreform érdekelte. A századforduló Monarchiájában ez különösen lényeges kérdésnek számított, Ciszlajtánia parlamentjének és kormányainak mûködését az állandó nemzeti konfliktusok gátolták, míg az összmo narchiát a kiegyezéses rendszer krízise. Az utóbbival Renner csak keveset foglalkozott, inkább Ciszlajtánia mûködésének megújítására koncentrált, igaz, úgy vélte, hogy annak következményei elõl Magyarország sem térhet ki, Ausztria reformjait elõbb vagy utóbb Magyarországon is be kell vezetni. Bauert a „nemzet és nép” problémaköre foglalkoztatta. Azt a kérdést próbálta megválaszolni, hogy mi is a nemzet? Miként alakul ki a történelem folyamán, mi alkotja, mi az, ami összeköti? Mûvében a történelem kezdetétõl tekinti át a nemzet alakulását, és ezen a történeti anyagon próbálja definiálni azt. Elemzése, nemzetfogalma lesz az alapja Renner elméleti fejtegetéseinek is, miközben õ, legalábbis az elsõ világháborúig, Renner államjogi javaslatait fogadja el.

A két megközelítésnek, mint már említettem, voltak eltérõ pontjai, ahogy voltak nagyon lényeges azonosságai is. Az azonosságok alapvetõen elvi-elméleti jellegûek voltak, míg a különbségek inkább gyakorlatiak, bár nem nélkülözték az elvi élt sem. A közös pontok a következõk:

1. „Antinacionalizmus”: elutasították a nacionalista politikát, mint ami nem a lényegi kérdésekkel foglalkozik, és a nemzeti elitek, a burzsoázia érdekeinek érvényesítését szolgálja. Úgy vélték, hogy a munkásság kultúráját kell beemelni a nemzeti kultúrába, nem pedig az elit kultúráját érvényesíteni. Demográfiai adatokkal kísérelték meg igazolni azt is, hogy az elit politikája valójában nemzetellenes. (A kizsákmányolás és a szegénység fenntartása miatt a német iparvidékeken sokkal magasabb a gyermekhalandóság, mint a cseh agrárvidékeken vagy akár ipari központokban.) Ennek ellenére egyértelmû, hogy nézõpontjuk német, a problémák a csehországi németség problémái, megoldási javaslataik is ahhoz igazodnak.

2. „Antiliberalizmus”: Nem a szabadságelv, hanem a liberális államfelfogás kritikájáról van szó. Mindenekelõtt egy ideáltipikusnak tekintett liberális államfelfogás bírálatáról. Úgy vélték, hogy a liberalizmus általuk atomisztikuscentralisztikusnak nevezett állammodelljében (az állampolgár-egyént közvetlenül az államhoz kapcsolja állampolgársága, és csak egyénileg kapcsolódhat az államhoz, valamilyen közösségen keresztül nem) szükségszerû az egyes nemzetek küzdelme az állam feletti uralomért. Ebben a modellben csak az államnak vannak eszközei a nemzetek kulturális céljainak megvalósítására, így annak birtoklása kulcsfontosságú mindegyikük számára.

3. „Antiinternacionalizmus”: Ebben az esetben sem a szó bevett jelentésében beszélhetünk az internacionalizmussal szembeni fellépésrõl. Egyikük sem tagadta, hogy a népek és nemzetek közti béke az egyik legfontosabb célkitûzés. Viszont elméletük kifejezetten szemben állt a 2. és a 3. Internacionálénak a kérdésben kialakított álláspontjával. Nemzetfelfogásuk nem egyezett a lenini nemzetdefinícióval, és nem értettek egyet vele abban sem, hogy a nemzet egy átmeneti kategória, ami majd az osztályharc megszûnésével el is fog tûnni. Ellenkezõleg, úgy vélték, hogy a nemzet egy az osztályharcot túlélõ, attól független entitás.

4. „Autonomizmus”: A nemzeti önrendelkezés meggyõzõdéses hívei voltak, egész elméleti munkásságuk annak igazolására és megvalósítására irányult. Ebben a kérdésben voltak köztük értelmezési különbségek is. Bauer a nemzeti autonómiát szükségszerûségnek tartotta, ami szervesen következik a történelmi fejlõdésbõl, míg Renner azt egy probléma legjobb megoldásának tekintette. Ebbõl következett az is, hogy a világháború idején Bauer már a monarchia népeinek elszakadásával is egyetértett, míg Renner a Monarchia átalakítását tekintette Európa számára is érvényes mintának.

A közös pontok mellett a következõ, lényeges különbségek is kimutathatóak:

1. Ausztria megítélése: Bauer számára a Monarchia léte nem képviselt különösebb értéket, pusztán kiindulópontnak tekintette, vonatkoztatási keretnek. Renner számára a régi Ausztria pozitív képzõdménynek tûnt, amelyet ennek megfelelõ emóciókkal szemlélt, és amit még adott formájában is közelebb érzett a nemzeti kérdés ideális megoldásához, mint bármely más államalakulatot. Erre utal az is, hogy Adolf Fischofot, akinek 1860-as évekbeli terve a Monarchia átalakításáról a személyi autonómiák rendszerére épült volna, és akitõl Renner az elvet kölcsönözte, a Monarchia legnagyobb politikusai közé sorolta.

2. A kis nemzetállamok megítélése: Bauer, különösen az elsõ világháború idején, egyre következetesebben a nemzeti önrendelkezés olyan értelmezését fogadta el, amelyik a kis nemzetek számára biztosítja a nemzetállam megalakításának lehetõségét. Bár cenzurális okokból nyíltan nem mondhatták ki, de az osztrák szociáldemokraták balszárnyának 1918-as programja ezen alapult. Ezzel szemben Renner úgy vélte, hogy a kis nemzetállamok létrejötte nem haladást jelent, hanem visszalépést, mivel a nagyobb államalakulatok léte gazdasági szükségszerûség. A kis nemzetállamok csak a népjogi anarchiát testesítik meg, amin minél elõbb túl kell lépni, alapjuk pedig nem Marx elmélete, hanem Mazzinié.

3. A jövõ államalakulata: Bár mindketten szükségszerûnek és hasznosnak tartották a nagyobb államalakulatok vagy integrációk létét, ezek mibenlétére vonatkozóan jelentõs különbség volt kettejük között. Bauer, a kis nemzetállamok létének elfogadása miatt egyfajta államköziséget, laza konföderációt tartott kívánatosnak (Staatenstaat — az államok állama). Renner elképzelése egy valódi állam volt, megfelelõen strukturált formában ahhoz, hogy a nemzetek saját nemzeti ügyeiket maguk intézzék. (Nationalitätenstaat — nemzetek állama, nemzetiségi állam) Az önrendelkezési jog csak azon belül, az autonómia formájában vált volna valóra.

A cél az eltérések ellenére is közös volt, a nemzetek közötti konfliktuson alapuló harci állapotból eljutni egy mûködõképes nyugalmi állapotba, így rendezni a Gesamtstaat (összállam) ügyeit. Elfogadták Renner diagnózisát, hogy a nemzeti kérdés szétfeszíti az államot, mivel a nemzetiségek, más eszközük nem lévén saját érdekeik érvényesítésére (nyelvhasználati jogok, iskoláztatás, nyelvi kényszer megszüntetése), harcba szállnak az állam feletti ellenõrzésért.

A megoldásban is egyetértettek: az érvényes szuverenitásdogmát meg kell haladni, a kompetenciákat megfelelõ módon kell megosztani az államot alkotó entitások között. Az atomisztikus-centralisztikus államszervezetre jellemzõ helyzetet, az omnipotens államot meg kell szüntetni, és létre kell hozni köztes entitásokat is. Ahhoz azonban, hogy a kompetencia-megosztás sikeres legyen, mindenekelõtt azt kell definiálni: mi a nemzet? Hiszen a cél nem az, hogy minden állami kompetenciát átruházzanak más szervezõdésekre, hanem az, hogy minden szervezõdés a megfelelõ kompetenciákat kapja meg. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha sikerül adekvát választ adni az elõbbi kérdésre.

Bauer definíciója három lényeges tényezõt vett figyelembe a nemzet meghatározásánál. A történetiséget, a földrajzi meghatározottságot és a sorsközösséget. A történetiség nem kizáró, hanem leíró jellegû kritérium volt. Azt jelentette, hogy egy nemzet elitje képes megjeleníteni a nemzeti kultúrát. A történelem nélküli nemzetekbõl is lehet Bauer szerint nemzet, sõt az is elképzelhetõ, hogy korábban történelmi nemzetek egy idõre történelem nélküliek lesznek, majd újra történetiek. (A csehek Fehérhegy után, elveszítve arisztokráciájukat, történelem nélkülivé lettek, majd a 19. században, erõs burzsoáziájuk révén, ismét történelmiekké váltak.) Ahogy változnak a társadalomban a vezetõ osztályok, úgy változhat meg egyes nemzetek helyzete. A földrajzi meghatározottság szerepe is elsõsorban a kultúra és a nemzeti jellem befolyásolása. A sorsközösség pedig, ami a definíció legfontosabb eleme, csak egy adott területhez kapcsolódva valósulhat meg, és egy adott kultúrában jut kifejezésre. A meghatározás kulcsa a nemzeti kultúra és a nyelv. Bauer egyfajta interakciós nemzetfelfogást képvisel, amely egyszer re modernizációs és emancipatorikus. A nemzet mindig változik, a nemzeti kultúra társadalmon belüli terjedésével, valamint új társadalmi csoportok kultúrájának a befogadásával erõsödik, míg végül az egész társadalom, a proletariátus is a nemzet részévé válik.

Ez a kultúra-alapú nemzetfelfogás határozta meg a nemzeti közösségek helyét Renner államreform-javaslataiban. Az alap az autonómia, annak a nemzeti autonómiánál szélesebb körû, azzal sok szempontból összekapcsolódó értelmezése. A községi autonómia (Gemeindeautonomie), a megfelelõ helyi igazgatás (Lokalverwaltung) megteremtése a körzetek keretében éppen úgy kiiktathatatlan ebbõl a tervbõl, mint a nemzeti közösségek autonómiája saját ügyeik intézésében. Az egyes körzetekbõl és a nemzetileg megosztott körzetek nemzeti kúriáinak keretei közt történt volna a nemzeti parlamentek (Nationalrat) megválasztása. Ezek számára biztosították volna a nemzeti ügyekben a törvényhozás lehetõségét. Mindez azonban helyi szinten — a végrehajtásban is — visszaért volna a demokratikusan választott és demokratikusan mûködõ helyi és körzeti önkormányzatokhoz.

Az államszervezési probléma mögött még egy lényeges kérdést fedezhetünk fel. Miként ragadhatók meg az államszervezetben a különbözõ, de sokszor ugyanazon egyénben meglévõ identitások, miként különíthetõek el, és miként rendelhetõ mindegyikhez egyszerre adekvát intézményrendszer, amely biztosítja, hogy az egyes identitásokhoz kapcsolódó társadalmi cselekvések egyidejûleg érvényesülhessenek? Ebbõl a szemszögbõl a probléma az, hogy az egyén identitásai konfliktusba kerülnek egymással akkor, amikor az egyikhez tartozó társadalmi cselekvés ellentétes a másikhoz tartozó társadalmi cselekvéssel.

Bauer szerint a kötõdések, identitások között nincs alá- és fölérendeltségi viszony. Az egyes kötõdések ugyanúgy jellemzik az egyént, és mindegyik közösséghez köt (igaz, Bauer, igazi marxistaként érdekközösségekrõl — Interessenverbände — beszél), éppen ezért ezeket a közösségeket integrálni kell ahhoz, hogy minden társadalmi cselekvésnek adekvát tere és intézményrendszere legyen. Renner ugyan államcentrikusabb, de nála is megtalálható ez az elképzelés. Az államszervezést egyenesen úgy határozza meg, hogy az nem más, mint a sajátosságok szerint differenciálni, majd a differenciált szerveket újraintegrálni.

Mindezt Renner nemcsak Ausztria, hanem Európa jövõjének gondolta, szerinte Ausztria átalakítása nemzetiségi állammá Európa jövõjét mutatja meg. Az egységállam megõrzi gazdasági kompetenciáit, biztosítva a nagyobb gazdasági egységek szükségszerû létét, az állam átalakítása érvényre juttatja a nemzetek autonómiáját, jogos törekvéseit. Úgy vélték, hogy a nem homogén államokban az autonómia iránti igény szükségszerûen tör a felszínre. Renner szerint az autonómia annyira természetes megoldás, hogy akkor is érvényesül, ha jogilag nincs is rögzítve. A különbözõségek érvényesítése informális eszközökkel vagy alacsonyabb rendû szabályokkal akkor is megtörténik, ha egyébként a törvényhozás mereven ragaszkodik az egységhez. Példaként hozta fel, hogy Ausztria számos koronatartományában a helyi szabályozások az egységállam hatáskörébe tartozó kérdésekben eltérõ rendelkezéseket alkalmaznak. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy éppen a különbözõségek jogi szabályozás hiánya miatt az informális kivételek tág teret adnak az önkénynek, a klikkharcoknak, a felelõtlenségnek. Éppen ezért úgy vélte, hogy már csak ezért is jogi keretbe kell foglalni a sajátosságok érvényesítését, az autonómiát.

A tervek nem maradtak teljesen visszhang nélkül, egyes elemeiket, a nemzeti kúriákat az elsõ világháborúig több tartományban a nemzeti konfliktus feloldásához próbálták felhasználni. Elõször Morvaországban, az ún. „morva kiegyezés” során vezették be azt a tartománygyûlési választásokon, ezt követõen Bukovinában — itt lengyel, rutén, román, német kúria és egy zsidó „félkúria” is felállításra került. Végül Galíciában megszavazták ugyan a nemzeti kúriák bevezetését, de az elsõ világháború miatt nem került sor annak gyakorlati megvalósítására. A kísérletekbõl, még ha igazán komoly kifutásuk a birodalom összeomlása miatt nem is lehetett, annyi világossá vált, hogyha csökkenti is a feszültséget, önmagában a nemzeti kúriák rendszere nem oldja meg a nemzeti problémát. Minden további értékelés és megállapítás, a körülmények sajátossága miatt már a „mi lett volna, ha?” körébe tartozna, ami Renner és Bauer elméletével kapcsolatban is veszélyes terep lenne.