FÓRUM

A kisebbségi törvény és az anyanyelvhasználat

A kiváló vitaindító és a magas szintû hozzászólások arra ösztönöztek, hogy bár sok paragrafus margójára írnék, mégis egy szûkebb témakör problémáit igyekezzem megvilágítani. A szakmai vitában — kapcsolódva Márton és Orbán urakhoz — ugyanis nemcsak az általános észrevételeknek van helye, hanem a részletes elemzéseknek is. Mindezek fényében kívánnék glosszátorkodni a kisebbségi törvénytervezet „Az anyanyelv használata” címû fejezetéhez.

A jogszabály a II. fejezet, 5. alfejezetében foglalkozik az anyanyelvhasználat egyes kérdéseivel. Minthogy nyilvános normaszöveg elemzésébe bocsát kozunk, a szöveg szó szerinti idézésétõl az alábbiakban eltekintek.

Kiindulási pontunk, hogy a nyelvi jogok alkotmányos jogok, amelyek sokféleképpen levezethetõk egy individuum vagy egy közösség számára. Eredhetnek az emberi méltóságból, az identitás szabad megválasztásából, sõt, a véleménynyilvánítás szabadságához és az oktatáshoz való joghoz is sok szál fûzi. Az anyanyelvhasználat minden bizonnyal kommunikációs jog, de nem önálló alapjog.

A belsõ jogban a nyelvi jogok az eljárásjog szempontjából egyrészt vonatkozhatnak minden emberre (általában egy másik állampolgárra). Ekkor az emberi méltóság és a törvény elõtti egyenlõség általános tételébõl következik, hogy a hatóságok elõtti eljárásban lehetõség szerint anyanyelvén tudjon részt venni a fél, illetve hátrány ne érje az államnyelv nem ismerete miatt. Ahogy Tóth Judit és Kántás Péter fogalmaznak: „a fair eljárás részének tekintett törvény elõtti egyenlõség, annak maximájából eredõ jogelvi követelmény: az ügybeli kommunikáció legyen zavartalan, vagy — a hazai terminológiában megszokott, de pontatlan kifejezéssel — az anyanyelv használatának jogát biztosítsák”.¹

Az más eset viszont, ha ezen nyelvi jogok az állam kisebbségeire vonatkoznak. Ebben az esetben azokat a kisebbségi jog egyik önálló részeként kell kezelni.² Egy nemzetiségi állampolgárt alkotmányosan is meg kell különböztetni a külfölditõl, ezért lesznek a kisebbségek sok országban „államalkotók”. Ezért van, hogy a jogrendek nevesítik az elismert nemzetiségeket, és speciális jogokat állapít(hat)nak meg számukra.

Mivel minden állam feladata és alkotmányos alapelveinek egyike a kisebbségek védelme, így a nemzetiségek számára nyújtott jogokról is az állam gondoskodik. A nyelvhasználat, mint a kisebbségi jogok egy fõ területe, sem lehet kivétel ez alól. Kristin Henrard megállapítása szerint mindennek különösen azokon a területeken kell érvényesülnie, ahol az államnyelvtõl eltérõ anyanyelvû közösség él. ³

A kisebbségek életében ugyanis a nyelvhasználat a legváltozatosabb területeket érinti az állami szervektõl a magánéletig. Így például anyanyelvi kérdéseket vet fel a parlamenti képviselet, az egyesülési jog, az önkormányzatiság. Az oktatás az egyik legérzékenyebb terület, illetve ilyen még a média (sajtószabadság). Mindezeken túl az anyanyelvhasználatot lehet a magánszférában (lásd: kötelmi jog, öröklés, cégjog, szellemi alkotások joga stb.) is szabályozni. Ha egy kisebbségi polgár elsajátíthatja az anyanyelvét az iskolában, rádió és televízió mûsorokat követhet ezen a nyelven, sõt kisebbségi nyelven köthet szerzõdéseket — még mindig csak a közösségen belüli elszigetelt jelenség a nyelvhasználat. Ha viszont személyi igazolványt kell kérnie, építési engedélyért kell folyamodnia, bíróságra citálta a szomszédja, vagy közlekedési baleset miatt büntetõ ügye van, már csak a többségi nyelvet használhatja. Történjék bár ez a saját községében, magyar emberek között. Szerte a Kárpát-medencében nem egy példa van arra, hogy a magyar anyanyelv visszafejlõdik az élet minden területére erõltetett államnyelv miatt, noha ez visszafordítható lenne. A nemzeti kisebbségi identitás nyelvhasználat nélkül megszûnik. Ezért olyan fontos, hogy egy állam adjon lehetõséget arra, hogy a kisebbség tagjai (individuális jogként) vagy maga a kisebbség (kollektív jogként) a hatóságok elõtt való eljárásban is használhassa az anyanyelvét.

A törvénytervezet az 5. alfejezet 31—38. cikkeiben rendezi az anyanyelv használatának egyes kérdéseit. A fenti bevezetõ sorokból is kitûnik, hogy a nyelvhasználat anyagi és eljárásjogokat egyaránt érint. Mivel a törvény szövege nem tesz különbséget e kettõ között, érdemes a szabályzott életkörülményeket csoportosítva vizsgálni.

Anyagi jogi szabályozást tartalmaznak az alábbi helyek:
— 31. § b) (közfeliratok);
— 31. § e) (a tanácsülések nyelve — ez közigazgatási szervezeti jogi kérdés, de nem eljárásjogi);
— 31. § f) (kisebbségi nyelvû továbbképzõ tanfolyamok);
— 31. § g) (a „jogosítvány” — gépjármû-vezetõi engedély — magyar nyelvû megszerzése);
— 32. § (közérdekû jogszabályok fordítása);
— 33. § (anyakönyvvezetés és nevek írásmódja);
— 35. § (fogvatartottak nyelvhasználata);
— 36. § (tisztviselõk, hivatalos szervek és fordítók nyelvi képzése);
— 37. § (magyar nyelvet ismerõ alkalmazottak szociális intézményekben).

 

A kisebbségi hivatali nyelvhasználat kérdéskörét vizsgáló, a teljes Kár-pát-medencét felölelõ tanulmányutam (2005) erdélyi állomásán interjúalanya im az anyagi jogi kérdések közül kiemelték a közfeliratokat és a tisztviselõk, hivatalos szervek és fordítók nyelvi képzését. Érdekes tapasztalat volt számomra a román jogrendszer egy szeletének megismerése, nevezetesen az új közigazgatási törvény⁴ végrehajtásának nehézkessége. A törvény ugyanis — például éppen — a közfeliratokat szabályozza részletesen [90. § (4)], tehát van egy érvényes és hatályos norma a kisebbségi nyelvû elnevezésekrõl. Tanulmányutam tapasztalata, hogy e törvényhely végrehajtása (a húsz százalékos küszöbtõl függetlenül) megyénként, városonként eltérõ, tehát a meglévõ jogszabály végrehajtása is akadozik, nem egységes. Az új szabályozástól sem várt többet a jogalkotó, mert speciális rendelkezést nem említ, szankciót nem rendel. Ezzel egy magatartást már meglévõ módon sza bályoz újra, amivel a kodifikáció egyik univerzális jogállami alapelvét sérti meg: a párhuzamos szabályozás tilalmát.

A közlöny magyar fordítása különlegesség a Kárpát-medencében. Hasonló jogszabály-fordítások csak a Felvidéken voltak a meèiari idõkben. Az a fordítás azonban nem közlöny-jellegû volt, hanem a fontosabbnak ítélt jogsza bályok (egyes paragrafusainak a) gyûjteménye. A Romániában megjelenõ magyar nyelvû közlöny jellemzõje, hogy rendszeresen, még formájában is a románnal azonosan jelenik meg. Jelentõségét fõleg az önkormányzati munka adná; az igazságszolgáltatásban dolgozók nem jelezték igényüket, számukra a román nyelvû eljárás miatt a román eredeti használhatóbb. Az önkormányzatokban lehet ugyanis ma is olyan jogalkalmazókat találni, akik napi gyakorlatukban hasznát vennék egy jó közlönynek. (Tanulmányutam során egyébként egy rendszeresen megjelenõ magyar nyelvû közlönynek — Erdélyen kívül — csak Felvidéken merült fel az igénye, a többi határon túli régióban nem.)

A Monitorul Oficial jelenlegi magyar változatának egyes hiányosságaira idei interjú-alanyaim hívták fel figyelmemet: 1) nem a teljes közlönyt fordítják, hanem csak valamilyen szempont szerinti válogatását.⁵ Hogy a válogatás arányát érzékeltessem: májusi látogatásom idejére 2005-ben 373 szám jelent meg románul és 80 magyarul. 2) Jelentõs késéssel érkezik a fordítás. A polgári perrendtartás például gyakori módosításoknak volt kitéve. Az elmúlt években volt olyan eset, hogy amire megjelent a polgári perrendtartás hivatalos magyar fordítása, már hatályát is vesztette. 3) Pontatlan és rossz a fordítás — ezt alátámasztotta minden, a magyar közlönyt ismerõ interjúalanyom. Mivel a fordítók nem ismerik a magyar szakszókincset, sokszor ,,romanizált’’ átiratát adják a magyar nyelvnek, amitõl érthetetlen vagy éppen félreérthetõ lesz a fordítás. A jogalkalmazó jogászok tehát nem használják munkájukban a magyar nyelvû közlönyt, hiszen a román nyelv birtokában vannak, és a román nyelvû közlöny a legmegbízhatóbb forrás.

Mindezek fényében — álláspontom szerint — ha a jogalkotó a fent felvázolt jelen helyzeten javítani kíván, akkor nem a hatályos szabályozás szolgai megismétlése a megfelelõ eszköz. Sokkal inkább célszerû egy — itt például a magyar nyelvû Monitorul Oficial — intézményes kereteinek és garanciáinak a kialakítása.

Az anyagi jogi rendelkezésekrõl általában elmondható, hogy a fölösleges párhuzamos szabályozás elkerülése mellett az egyes jogintézményeknek inkább a kisebbségekre speciális garanciáit kellett volna megállapítaniuk. Így például megfogalmazást nyerhetett volna a hatósági bizonyítványok, igazolványok és nyilvántartások kétnyelvûsítése, és ezzel elkerülhetõ lett volna az egyes fajtákra szûkítés, amely önkorlátozást is jelent a magyar nemzetiség tekintetében. Továbbá hasznosnak ítéltem volna, ha további elõrelépés történik a kétnyelvûség fejlesztése terén. A közigazgatási törvény (és végrehajtási szabályai) nagy elõnye, hogy a helyi és a megyei önkormányzatokban már munkanyelvként lehet használni a magyar nyelvet, de még mindig az írásbeliség kizárásával vagy kötelezõ román fordítással. Ezt lehetne szlovén mintára tovább fejleszteni: az élõ kétnyelvûség elérésével, ahol a kisebbségi közösségen belül maradó dokumentumok csak egynyelvûek, a többségi hatóságokat vagy szerveket érintõek pedig kétnyelvûek.

Az eljárásjogi szabályokat is szétszórva találjuk az alfejezeten belül:

— 31. § a) (a közhatóságokkal való anyanyelvû kommunikáció);
— 31. § c)—d) (a normatív és az egyedi közigazgatási „akaratnyilatkozatok” magyar nyelvû közzététele. Itt minden bizonnyal nem akaratnyilatkozatról van szó, hanem közigazgatási döntésrõl. A „normatív” sem egyértelmû, mert mind a kormány által kibocsátott rendelet, mind az önkormányzati rendeletek normatív közigazgatási döntések; itt valószínû, hogy ez utóbbiról van szó.);
— 34. § (anyanyelvhasználat az igazságszolgáltatásban és anyanyelvû házasságkötés);
— 38. § (kisebbségi nyelvû okiratok kiállítása).

A fenti rendelkezések az erdélyi magyarság mindennapjait érintõ kéréseket tartalmaznak. A romániai kisebbségi nyelvhasználati szabályozás azonban nem éri el az európai mércét. Ma a román eljárásjogok érvényesülését tekintve a nemzeti kisebbségek nyelvi kérdésekben bármely külföldivel egyenlõek.

Jelen tervezet azonban mit sem kíván javítani a hatályos szabályokon, hiszen csak „a törvénynek megfelelõ” szabályozást teszi kötelezõvé. A közigazgatási, polgári és büntetõ eljárásról szóló törvények különbözõen szabályozzák a nyelvhasználatot.

A polgári perrendtartás a következõ szabályt tartalmazza:
„142. § (1) Ha a fél vagy a tanú nem ismeri a román nyelvet, akkor engedéllyel rendelkezõ tolmácsot lehet igénybe venni, ennek hiányában egy szavahihetõ személyt lehet alkalmazni. Ez utóbbi esetben a szakértõkre vonatkozó rendelkezések az irányadók.
(2) A bíró eskü nélkül betöltheti a tolmács szerepét.”

A büntetõ perrendtartás 7—8. szakaszai a következõképpen rendelkeznek:
„7. § A tárgyalás lefolyásának módjai
(1) A büntetõjogi tárgyalás román nyelven folyik le.
(2) Azon adminisztratív területi egységek esetében, ahol más nemzetiségû népesség is lakik, mint a román, ezen nemzetiségek anyanyelvének használata biztosított.
8. § Hivatalos nyelv tolmácson keresztül való használata
Azon feleknek, akik nem beszélik azt a nyelvet, amelyen a tárgyalás folyik, lehetõségük van megismerni az ügy iratait, a bíróság elõtt felszólalni, és védõbeszédet mondani fordító által.”

Az igazságszolgáltatás szervezetérõl szóló organikus törvény 14. szakasza a következõket tartalmazza:
„(1) Az igazságszolgáltatási eljárás román nyelven folyik.
(2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgároknak a bíróságok elõtt joguk van anyanyelvük használatára.
(3) Ha egy vagy több fél kéri, hogy anyanyelvét használhassa, a bíróság köteles ingyenesen hivatásos tolmácsot vagy fordítót kirendelni.
(4) Ha valamennyi fél kéri vagy egyetért az anyanyelv használatával, a bíróságnak biztosítania kell e jog gyakorlását, akárcsak az eljárás megfelelõ vezetését a kontradiktorikusság, szóbeliség és a nyilvánosság elvének tiszteletben tartásával.
(5) Az ügy iratait csak román nyelven kell elkészíteni.
(6) A felek anyanyelven folytatott vitáit rögzíteni kell, és román nyelven lejegyezni. Az érdekeltek fordítással és ezek lejegyzésével kapcsolatos kifogásait a bíróság az ügyben folytatott vita lezárásáig bírálja el, és döntését az eljárást lezáró határozatban rögzíti.
(7) A tolmács vagy a fordító valamennyi olyan iratot aláír a megegyezés tanúsítása céljából, amelyeket az õ fordítása alapján foglaltak írásba vagy jegyez tek le.”

Ezen új jogszabály túlságosan sok újdonságot nem hozott a nyelvhasználat terén. A fentiekben tárgyalt Alkotmányt a 2003-as módosítás kiegészítette azzal, hogy a kisebbségi állampolgároknak joguk van arra, hogy anyanyelvükön fejezzék ki magukat a bíróságok elõtt. A korábbi szöveg csak az iratbetekintési jogot említette, illetve a tolmács általi kommunikációt. A tolmács igénybevétele az új organikus törvényben sem változott meg, hiszen az a 14. § (3) bekezdésében az anyanyelvhasználatot tolmács által teszi lehetõvé.

Romániában amellett, hogy jogász-túlképzés van, a bíróhiány is jelentõs. A bírói/ügyészi szakvizsga túlzott szigora miatt viszont nem jelentkezik és nem kerül elegendõ számú magyar jogalkalmazó erdélyi (elsõsorban székelyföldi) bíróságokra, ügyészségekre. Egyszerûbb ügyvédi praxist nyitni a magyar jogászoknak — viszont a mennyiség növekedésével a minõség és a megélhetés lesz veszélyeztetett. Ahogy egy ügyvéd interjú-alanyom is hangsúlyozta, kirívóan kevés magyar bíró és ügyész van, és azok sem elég fiatalok: a magyar nyelv a jogalkalmazásból kihalásos úton fog eltûnni.

Az eljárásjogok fõszabályként fogadják el azt, hogy a kisebbségi nyelv tolmács útján tehetõ lehetõvé. Ezzel kapcsolatban három fõ probléma fogalmazható meg: 1) nincs elég tolmács, mert túlságosan alulfizett a szakma, 2) a létezõ tolmácsok (szak)szókincse is hiányos, felkészítettségük nem kielégítõ; 3) a magyarul beszélõ bíró nem veszi igénybe, mert az az eljárást nagyban lelassítja. Tolmács igénybevétele gyakori Közép-Erdélyben és Partiumban, illetve Székelyföldön a marosvásárhelyi táblabíróságon (ahol egyébként sincs magyarul tudó bíró). Következésképpen a tolmácsok képzése valóban fontos feladata a közeljövõnek. (Általános kárpát-medencei tapasztalatom, hogy a tolmácsok képzése, fizetése és alkalmazása problémákba ütközik. Komoly feladatokkal áll szemben Vajdaság, Drávaszög és Felvidék.)

A jogalkotó van abban a helyzetben, hogy kisebbségeket érintõ érdemi javulást tudjon megfogalmazni. Ezért hallatlan nagy a felelõssége a jogalkotó szerv (parlament) munkájában részt vevõ kisebbségi politikusoknak. A kisebbségi törvény kapcsán óhatatlanul felmerül annak az igénye, hogy megfogalmazzuk a nyelvhasználat javítását, fejlesztését — de lege ferenda. Az eljárásjogi nyelvhasználat ugyanis sok eszközzel él. A legtöbbjükhöz külön költségvetési forrás sem kell, csak a jogalkotó jószándéka, ami az EU-csatlakozás elõtt talán jobban elérhetõ. Ilyen olcsó, de a kisebbségi hivatalos nyelvhasználatot segítõ eszköz a hatósággal való kommunikációt segítõ intézmények — kétnyelvû idézés, kisebbségi nyelvû kereset/feljelentés — elfogadása, a határozat automatikus kétnyelvûsége. Talán azt sem nagy merészség felvetni, hogy a meghatározó számban kisebbség által lakott területeken az igazságszolgáltatási vagy közigazgatási hatóság csak a kisebbség nyelvén hozzon határozatot, amelyet csak fellebbvitel esetén kellene lefordítani. Általános Kárpát-me-dencei tapasztalatom, hogy az anyanyelv használatát minél egyszerûbb módokon elérhetõvé kell tenni a polgárok számára. Ha az alapvetõ hatósági ügyintézés sem érhetõ el egy kisebbség nyelvén, még egy kulturális autonómia sem tudja maradéktalanul feloldani az asszimilációs hatásokat.

Különösen igaz mindez a szórványban élõ magyar és a csángó lakosságra. A szórvány-kisebbség helyzete komoly nemzeti stratégiát igényel. Interjúim során komor és pesszimista gondolatokat hallottam ezzel kapcsolatban. Tény, hogy sehol a kárpát-medencei magyar szórványban nem érvényesülnek sem a nyelvi, sem az alapvetõ kisebbségi jogok. Kincses Elõd ügyvéd úr tapasztalatával ezt úgy lehet kiegészíteni, hogy a szórványban két magyar a bíróságon elõbb beszél románul, mert nem is tudják, hogy rajtuk kívül van ott még nemzettársuk.

Egy beszélgetés alkalmával Várady Tibor, az újvidéki egyetem egykori oktatója, jelenleg a Central European University professzora mondta, hogy a szórvány feladása nem jelenti a tömb erõsödését. Ha a szórványban élõ kisebbséget ráveszik, hogy a tömbbe költözzön, ezáltal elszakad szülõföldjétõl, egyazon lehetõséggel telepedik le a tömbben, Magyarországon vagy valahol Nyugat-Európában. Álláspontom szerint a szórvány helyzetére oda kell figyelni minden régióban; nyelvi jogaikról tájékoztatni kell õket, és az anyaország lehetõségeihez mérten támogassa a határon túli szervezetek szórványra irányuló programjait.

Tanulmányutam során rákérdeztem a csángó magyarok helyzetére: tud-ják-e magyarul érvényesíteni jogaikat? A válasz rövid volt: Csángóföld minden szinten román nyelvû hatóság illetékességi körébe tartozik. Elsõ fokon az onyesti bíróságra járnak, másodfokon a Bákó megyei bíróságra. A Kárpátok keleti felén nincsen magyar nyelvû jogász az igazságszolgáltatásban.

A fenti jogpolitikai szempontokat a jogalkotónak célszerû kiegészítenie az utánpótlás megfelelõ biztosításával is. Ez az erdélyi magyar jogászképzés fejlesztését, a gyakorló jogászok továbbképzését, az anyaállammal való egyetemi, fogalmazói és posztgraduális együttmûködések kialakítását és fejlesztését jelenti.

Összegzésképpen elmondható, hogy a tervezet sok fontos nyelvi jogot jelölt meg, az erdélyi magyarságnak a hatóságokkal való anyanyelvû kommunikációra vonatkozó igénye megjelenik a szövegben. Mindezeket azonban kodifikáció-technikailag és tartalmában is rendezettebben, átgondoltabban szövegezhette volna meg a jogalkotó. Az erdélyi magyarság (nemkülönben a többi kisebbség) nyelvi jogai közel sem érik el az európai mércét. Az igazságszolgáltatásban a kisebbségek egyenesen a külföldiek státusát osztják. Ha a kisebbségi érdekvédelmi szervezeteknek megadatik a lehetõség, hogy jogszabályt hozzanak létre saját helyzetük javítására, nem szabad lemondani a legfontosabb jogok maradéktalan érvényesítésérõl — így a nyelvi jogokról sem. Jelenlegi formájában ugyanis e jogszabály-tervezet erõs viszszalépés még az 1945-ös (soha végre nem hajtott) nemzetiségi statútumhoz képest is! A huszonegyedik században, az emberi és kisebbségi jogok gyors fejlõdésével pedig nem lenne túlzó vágy egy második világháborút követõ norma szükséges minimumként való megjelölése.

Jegyzetek

¹ Kántás Péter — Tóth Judit: Nyelvhasználati jogok a hatósági eljárásban. Kisebbségkutatás, 2005/2., 229.

² A kisebbségi jogokat önállóan, az alapjogoktól elválasztható jogterületnek tekintem, mert az univerzális emberi, illetve állampolgári jogoknál árnyaltabb, sajátos szabályozást jelentenek. Van több olyan összetevõje, amelyek nem alapjogok, mint például a jelen munkában is hangsúlyozott egyes igazgatási jogok.

³ Kristin Henrard: Language and the administration of Justice. International Journal on Minority and Group Rights. Vol. 7., 2000/2., 81.

⁴ 215. sz. törvény. Monitorul Oficial, 204. sz. 2001. április 23.

⁵ A szelekció vezérfonalát nem volt alkalmam megtudni: tartalmaz a magyar nyelvû közlöny törvényeket és rendeleteket is, és nem csak olyan jogszabályokat, amelyek kisebbségi tárgyúak. Minden bizonnyal „fontossági” mércének vetik alá Bukarestben a fordításra szánt normákat.