Nacionalizmus és politikai illegitimitás^*

Elõzetes terminológiai megjegyzések

A nacionalizmus elemzését régóta hátráltatja a terminológia pontatlansága. 1939-ben a Royal Institute for International Affairs egyik nagylélegzetû nacionalizmus-tanulmányának elõszava egy „Fogalomhasználati megjegyzés” címû figyelmeztetéssel indult, amelynek elsõ mondata szerint „A »nacionalizmus« tanulmányozását nehezítõ tényezõk között a nyelviek kiemelkedõ helyet foglalnak el.”¹ A helyzet azóta csak romlott. Az angol nyelvû társadalmak különösen hajlamosak olyan fogalmak felcserélésére, amelyek az eredeti szóhasználat szerint igencsak különbözõ jelentéseket hordoznak. Így gyakran felcserélik a nemzet és az állam fogalmát, a nemzetállam terminust pedig rendszeresen alkalmazzák megkülönböztetés nélkül egy- és többnemzetû államokra. A kulcsfogalmak ezen zavaró felcserélése miatt a nacionalizmus szó két, gyakran egymással ütközõ fogalom megnevezésére használatos. Esetenként a nemzettel való azonosulást és az iránta való lojalitást jelenti, ahol a nemzet egy olyan emberi közösség, amely nem feltétlenül esik egybe egy állammal (pl. horvát, flamand, skót vagy ukrán nacionalizmus). Gyakrabban viszont úgy jelenti a „nemzettel” való azonosulást és iránta való lojalitást, hogy a „nemzet” alatt az államrendet értik (pl. amerikai, argentin, indiai vagy filippínó nacionalizmus).²

Elkerülendõ a két, lényegileg különbözõ és gyakran antagonisztikus lojalitást övezõ zavart, jelen szerzõ máshol hasznosnak találta az államnacionalizmus vagy patriotizmus terminus használatát az állam iránti, illetve az etnonacionalizmus terminus használatát a nemzet iránti lojalitás megnevezésére. Noha ez a szóhasználat segít különbséget tenni a kétféle lojalitás között, a másodikról keveset árul el. Feltételezi továbbá az etnikai jelentése körüli egyetértést, amely, sajnos, nem áll fenn. A legtöbb amerikai szociológus szóhasználatában az etnikai csoport „egy közös kulturális hagyományokkal és azonosságtudattal rendelkezõ, egy szélesebb társadalom alcsoportjaként létezõ csoport”.³ Ez a meghatározás az etnikai csoportot a kisebbség szinonimájává teszi, és ezért nem alkalmazható egy állam domináns népére (azaz pl. az angol vagy német népre), vagy több államéra (pl. az arabokra).

Eredetileg a nemzet és az etnikai csoport egyaránt közös leszármazású csoportokra vonatkozott (az etnikum a görög Ethnos-ból, a nemzet a „születés” jelentésû latin nasci ige múlt idejû melléknévi igenévi változatából szár-mazik).⁴ Max Weber azonban kimutatta, hogy a központi elem nem a közös leszármazás ténye, hanem annak mítosza: „A törzsi rokonságba vetett hitnek — természetesen teljesen függetlenül attól, hogy van-e valami objektív alapja — elsõsorban a politikai közösség kialakulására nézve lehetnek fontos konzekvenciái. »Etnikai« csoportnak fogjuk nevezni az olyan emberek csoportjait, akik nem alkotnak »nemzetséget«, de külsõ megjelenésük vagy szokáserkölcseik — esetleg mind a kettõ — hasonlósága alapján... szubjektíve meg vannak gyõzõdve közös leszármazásukról, és oly módon ápolják és terjesztik ezt a szubjektív hitet, hogy annak fontos közösségképzõ szerepe lesz. Ilyen esetben teljesen mindegy, hogy objektíve fennáll-e a közös leszármazás — vérségi összetartozás — ténye. Az „etnikai” összetartozás [Gemeinsamkeit] éppen abban különbözik a »nemzetségi közösségtõl«, hogy önmagában véve csupáncsak (vélt) »összetartozás«...”⁵ Máshol Weber megjegyzi, hogy „az olyan fogalmak sem nagyon egyértelmûek, amelyek látszólag egy csakis »etnikailag« — tehát a vérrokonságba vetett hit által — meghatározott közösségi cselekvésre utalnak, mint például a »népi közösség«, a »törzs«, a »nép« [Volk]”.⁶ Hasonlóképpen Tomotshu Shibutani és Kian Kwan az etnikai csoportot olyan emberek összességeként határozzák meg, „akik önmagukat valódi vagy fiktív közös eredetük miatt hasonlónak tekintik, és mások is így tekintenek rájuk”.⁷ Ugyanezt célozza a nemzet egy régi, humorosnak és gúnyosnak szánt, és Karl Deutsch által ilyenként is idézett európai meghatározása: „A nemzet olyan emberek csoportja, akiket a leszármazásukkal kapcsolatos közös tévedés és szomszédaikkal szembeni közös ellenszenv tart össze.”⁸

Noha jelen szerzõ számára valamennyi fenti meghatározás elfogadható, a nemzetek kialakulása kutatójának még mindig szüksége van egy terminusra az olyan embercsoportok megnevezésére, akik még nem rendelkeznek csoporttudattal, de akik — a külsõ szemlélõk szerint — a nemzetté alakulás minden jegyével rendelkeznek. Földünk kiterjedt részein jelentéses identitások csak a klán, falu vagy régió szintjén jelennek meg.⁹ Ezért alkalmas az „etnikai csoport” kifejezés az olyan csoportok megnevezésére, mint például a dél-amerikai quecsuán nyelvû, vagy az Afganisztán és Pakisztán határán élõ pástu nyelvû népek, amelyek még nem alkotnak öntudatos, önmagukat másoktól megkülönböztetõ nemzeti csoportot, de képesek arra, hogy valamikor azzá váljanak. A nemzetet tehát csoporttudattal rendelkezõ etnikai csoportok számára tartjuk fenn. Jelen tanulmányban is a nemzet önmagát másoktól megkülönböztetõ etnikai csoportot jelent. Az állam Földünk egyik jelentõs politikai egysége. Nem jelenti azonban az olyan alegységeket, mint Bihar, Kalifornia, Mato Grosso vagy Szászország, még ha ezeket az alegységeket államnak is nevezik az illetõ politikai szerkezetben. A nacionalizmus és az etnonacionalizmus egyaránt a nemzettel való azonosulást és az iránta érzett lojalitást jelentik. Patriotizmus alatt az állammal való azonosulást és az iránta érzett lojalitást értjük.

Az önmeghatározás

Az az elv, miszerint egy nép fölött nem uralkodhatnak azok, akiket idegeneknek tekintenek, egyre több hívet szerzett az elmúlt két évszázadban. Az elõször név nélkül, majd „nemzeti elv”-ként, újabban a „nemzeti önrendelkezés elve”-ként emlegetett tan szerint bármely népnek joga van saját államot alakítani egyszerûen azon az alapon, hogy különálló népnek tekinti magát.¹⁰ Ezért azt feltételezi, hogy a politikai legitimitás végsõ mércéje a nemzeti lét (nemzeti öntudat). Ha ebbõl az elvbõl indulunk ki, értelemszerûen egyetlen multinacionális egység fölött gyakorolt politikai hatalom semmilyen igazolása nem állja meg a helyét. Ezért amikor egy multinacionális állam kormánya arra hivatkozik, hogy a kisebbség gazdasági, oktatási, biztonsági vagy más megfogható elõnyöket élvezett, mert az illetõ államban élt, amelyeket az elszakadással elveszítene, a kormány csak amellett hoz fel érveket, hogy miért kellene a kisebbségnek racionálisan az elszakadás ellen döntenie, de ezáltal nem tagadja a nemzeti kisebbség alapvetõ jogát, hogy meghozza ezt a döntést. Ellenkezõleg, azt sugallja, hogy az illetõ döntés meghozatala a csoport joga. Valóban, noha a gyakorlatban a kormányok ugyancsak vonakodtak megengedni a kisebbség elszakadással kapcsolatos érzéseinek érvényes felmérését, in abstracto ritkán tagadták a nemzeti csoport elszakadáshoz való jogát. A kormányok inkább nyilvánvalóan félrevezetõ népszavazásokat szerveztek,¹¹ vagy, még gyakrabban, azt állították, hogy a csoport döntõ többsége továbbra is az uniót támogatja, és a kívülállók által érzékelt nyugtalanság csak néhány malcontent vagy provokatõr munkája.¹² Ám azáltal, hogy gondosan kerülik egy olyan jog nyilvános elutasítását, amelynek megtagadásáért a gyakorlatban mindent megtesznek, ezek a kormányok tulajdonképpen mély tiszteletet tanúsítanak az önrendelkezési elv legitimáló ereje iránt.¹³ Másként fogalmazva: noha a nemzetállamok vezetõi maguk nem fogadják el azt az állítást, hogy kizárólag az érintett közösségek elõjoga eldönteni, egy politikai közösség legitim módon követe-li-e az illetõ nemzeti csoport lojalitását, ugyanazok a vezetõk közvetett módon azt jelzik, hogy szerintük is az állítás általánosan elfogadott otthon és külföldön egyaránt.¹⁴

A legitimitás szintjei

A nemzeti önrendelkezés tehát jellegét tekintve a politikai legitimáció kinyilvánítása. Ám noha ennek alapján azt várhatnánk, hogy a politikai legitimáció irodalma jelentõs segítséget nyújt a nacionalizmus és a nacionalista mozgalmak kutatójának, ebben az elvárásunkban csalódnunk kell. Több mint egy évtizeddel ezelõtt egy jelentõs politológus összeállította az „általánosan elterjedt, ám homályos értelmû politikai fogalmak” jegyzékét.¹⁵ A szerzõ figyelmeztetett, hogy minden elsajátított fogalom jelentése változhat a) a kontextus függvényében, amelyben használják; b) a fogalom használói függvényében, még ha ugyanabban a kontextusban használnák is. A legitimitás, igen helyesen, szerepelt a jegyzékben.

A hiányosságok egyaránt minõségi és mennyiségi természetûek. A politikatudományban betöltött központi szerepéhez képest igen kevés kísérlet történt a politikai legitimitás fogalmának alapos és átfogó elemzésére.¹⁶ A legtöbb szerzõ, aki érinti a legitimitás témáját, implicit módon és gyakran akaratlanul teszi azt. Mi több, noha a kérdés, hogy miért kellene bármely csoportnak elfogadni az uralmat, létfontosságú, átfogó és a politikai filozófia örök kérdése, a politikai gondolkodás történetei elmulasztják összefoglalni a kérdéskört. Az ilyen munkákban elszórt megjegyzéseket találunk a legitimitás fogalmáról, ahogyan az egyik vagy másik szerzõnél megjelenik, de nem találunk bennük a legitimitást mint olyat tárgyaló fejezeteket.¹⁷

A legitimitás fogalmának háttérbe szorítása vagy mellõzése nyilvánvalóvá válik, ha megpróbálunk meghatározásokat keresni. A politikatudományi szótárak általában nem tartalmaznak ilyen szócikket.¹⁸ Ugyanez a helyzet a hasonló filozófiai mûvekkel is.¹⁹ Noha nem tökéletesek, a szociológiai szótárak sokkal jobban szerepelnek, valószínûleg azért, mert a) a szociológusok sajátjuknak tekintik Max Webert, és b) a legitimitás fontos eleme Weber írásainak.²⁰ Ám noha gyakran használta a kifejezést, meghatározni maga Weber is elmulasztotta.²¹

Könnyen lehet, hogy azok a szaktekintélyek, akik elmulasztották a politikai legitimitás meghatározását, azért tették ezt, mert a fogalmat önmagáért beszélõnek és egyértelmûnek tekintették.²² Ám ha ez így lenne, akkor tévedtek. Különösen sok kárt okozott a kutatásnak, hogy elmulasztott különbséget tenni a legitimitás szintjei között, mivel egy megfelelõ elemzés feltételezi legalább három külön kategória ismeretét:

1. a rezsim legitimitása: egy adott egyén, klikk vagy kormány megfelelõsége, törvényessége;
2. a kormányzat legitimitása: egy adott kormányzati forma, az annak megfelelõ ideológiák és intézmények legitimitása, függetlenül a kulcspozíciókat pillanatnyilag betöltõ egyénektõl;
3. az állam legitimitása: ez a legátfogóbb kategória; magát a politikai egységet hivatott igazolni, nem egyéneket vagy kormányzati formákat.

Amint az a társadalmi osztályozásokkal lenni szokott, a gyakorlatban ezek a kategóriák sokszor összemosódnak. A Harmadik Birodalom legitimálása például 1. a vezér, 2. a saját ideológiával (nácizmus) rendelkezõ párt-elit általi kormányzás, és 3. a (nemzetiként olvasott) faji államnak és sorsának kibogozhatatlan összefonódásán alapult. A legitimitás három szintje közötti különbség szem elõtt tartása azonban kulcsfontosságú, mert a legitimitást egyik politikai szinten kikezdõk nem feltétlenül jelentenek veszélyt a többi szinten.²³ Jelen eszmefuttatásunk szempontjából viszont az a lényeges, hogy az állam legitimitásának viszonya a másik kettõhöz bennfoglaló viszony. Egy rezsim legitimitásának tagadása nem jelenti a kormányzati forma legitimitásának tagadását. A rezsim vagy a kormányzati forma legitimitásának tagadása nem jelenti az állam legitimitásának tagadását. Az állam legitimitásának tagadása viszont mindhárom szint legitimitásának a tagadását jelenti.

A legtöbb, bár nem minden esetben, az olyan tevékenységek, amelyek a politikai illegitimitást hivatottak orvosolni, elõször meghatározzák, hogy a legitimitás mely szintjét érte támadás. A különbözõ politikai tevékenységek és az általuk megkérdõjelezett legitimitásszintek a következõképpen állíthatók párba:

Megkérdõjelezett legitimitásszint	A támadás által felvállalt forma
A rezsim legitimitása	Visszahívás, szavazás a bizalmat
	lansági indítványról, közjogi felelõsségrevonás, orvgyilkosság,
	»palotaforradalom«, államcsíny
A kormányzat legitimitása	Politikailag motivált forradalom
Az állam legitimitása	Elszakadási mozgalom

A vázlat nem tartalmazza a politikai tevékenységek valamennyi gyakori típusát. Hogy csak három kihagyást említsünk, a politikailag motivált lázadások és felkelések kimaradtak, mert egyaránt szolgálhatnak a legitimitás rezsim-, kormányzat- vagy állam-szintû kikezdésére; az autonómia-mozgal-mak szintén, mert egyszerre kérdõjelezhetik meg a kormányzati és az állami szintû legitimitást.²⁴

A legitimitás irodalma figyelmen kívül hagyja ezt a hármas felosztást. Mi több, nemcsak hogy nem tesznek különbséget a három szint között, de a legitimitásról szóló írásaik alapján nyilvánvaló, hogy a legjelentõsebb kortárs szerzõk kizárólag a rezsimek és/vagy kormányzati formák legitimitásával foglalkoztak.²⁵ És, mivel a nemzeti önrendelkezés az állam legitimitásának kinyilvánítása, ez az irodalom alig említi meg.

A nemzeti önrendelkezés elhanyagolása a kortárs legitimitás-szakértõk munkáiban ezért az állam-legitimitás iránti figyelem általános hiányának tudható be. Ám a kortárs mûvek helyett a politikai gondolkodás történetéhez fordulva mi magyarázza, hogy a hírneves politikai filozófusok egyike sem látta elõre, és még kevésbé próbálta meg legitimálni, a nemzeti önrendelkezés fogalmát a tizennyolcadik század végén bekövetkezett felbukka ná sáig?²⁶

Amint már mondottuk, a kérdés, hogy miért kellene az embereknek alávetni magukat bármilyen hatóságnak, a filozófia központi kérdéseinek egyike, és az évszázadok során számos politikai filozófus foglalkozott az állam állítólagos céljával és igazolásával.²⁷ Ám, részben mert az állammal foglalkoztak, szövegeik kevés következménnyel bírnak a nemzeti önrendelkezésre vonatkozólag. Mivel az államot in abstracto tárgyalták, keveset árulnak el egy ilyen politikai közösség jogos illetékességi területeirõl. Platón számára az állam végcélja és igazolása az igazságosság volt; Arisztotelész számára a cél „a legfõbb jó, azaz... hogy a polgárokat valamilyenekké, éspedig jókká tegye, s alkalmassá tegye õket arra, hogy az erkölcsi jót cselekedjék”²⁸; Hobbes-nál a béke és rend. Az ilyen célok azonban inkább a rezsim és a kormányzati forma, mint az állam legitimitásával kapcsolatosak. Nem mondanak semmit a lakosságról, amit az magában foglal. Ha egy rendszer vagy kormányzat az igazságosságot, erényt vagy belsõ békét segíti elõ, legitimitás jár neki; ha nem, nem. Ezek a modellek egyaránt lehetnek egy falu-méretû vagy egy egyetemes politikai struktúra sajátjai. Az elképzelt állam lehet egy- vagy többvallású, egy- vagy többfajú, egy- vagy többnyelvû, nemzeti vagy multinacionális.

Népi népszuverenitás

A nemzeti önrendelkezés eszméje tehát szellemi elõhírnökök nélkül jelent meg a színen. Azok a szerzõk, akiknek a neve a legszorosabban kapcsolódik hozzá (mint Johann Gottlieb Fichte, Ernst Arndt, Friedrich Jahn, Frantisek Palacky és Giuseppe Mazzini) inkább tanítványai, mint prófé-tái.²⁹ Hogy magyarázhatjuk meg egy eszme kialakulását próféták hiányában? A nemzeti önrendelkezés történetének ez a látszólag rejtélyes vonása paradox módon utat mutathat a nemzeti önrendelkezés természetének megértéséhez, ideértve annak legitimitás-igényét. Azt sugallja, hogy a nemzeti önrendelkezés egyedül és önmagában véve nem jelentette a politika egy teljesen új, önálló elvét, hanem valami más fogalom újabb változata volt. Kialakulási idejének szellemi és politikai légkörét vizsgálva azt láthatjuk, hogy a népszuverenitás fogalmáról van szó, és hogy a nemzeti önrendelkezést a legjobban mint a népszuverenitás fogalmának természetes hajtását vagy sajátos értelmezését érthetjük meg.

Az önrendelkezés-eszme világrajöttének két szükséges elõfeltétele volt:

1. a népek nemzeti öntudata és 2. a népszuverenitás elve. Az elõbbi szükségessége nem igényel hosszú magyarázatot. Egy népnek tudatában kell lennie annak, hogy nemzeti csoportot alkot, mielõtt a nemzet nevében politikai vagy egyéb jogokat követelne magának. Számos nép ma sem rendelkezik nemzeti öntudattal. Számukra az értelmes világ a falu, régió, klán vagy törzs határánál végzõdik. Európa számos, noha bizonyosan nem valamennyi népe azonban jelentõs fokú nemzeti öntudatra tett szert még mielõtt a francia forradalommal elkezdõdött volna a nacionalizmus kora. Elmondható tehát, hogy a nemzeti öntudat szükséges, de nem elégséges feltétele volt a nemzeti önrendelkezés eljövetelének. Az egyenlet másik szükséges eleme a népszuverenitás volt, az az elképzelés, hogy a végsõ politikai hatalom a nép kezében van.

A népszuverenitás kifejezés gyakori használata által eltompított érzékeinkkel — miközben a tan státusa szinte egyáltalán nem vitatott — nehéz megítélni a fogalom mindössze kétszáz évvel ezelõtti, valóban forradalmi természetét. Korábban az uralkodáshoz való jogot az istenek ajándékaként (isteni jogalap), a királyi vér elõjogaként, hódításban szerzett zsákmányként, örökletes hagyatékként, a védelemért vagy más szolgáltatásokért cserébe járó hûségként (feudalizmus), az alattvalók által lakott területhez való jog birtoklásából fakadóként vagy ezek bármelyikének kombinációjaként védelmezték. Valamennyi ilyen politikai elmélet osztotta azt a negatív elõfeltevést, hogy a legitimitásnak semmi köze azokhoz, akiken az uralmat gyakorolják. A tömegek csupán a politikai hatalom tárgyai, nem forrásai voltak. És ha a népnek nincs köze a legitimitás kérdéséhez, akkor az etnicitásnak sincs. Az isteni elrendelés, a királyi vér (szemben a nemzetivel), az öröklés, a hódítás joga és ehhez hasonlók nem engednek teret etnonacionális megfontolásoknak. Így a francia forradalom elõtt a birodalmak, városállamok, fejedelemségek, és még az 1648 utáni úgynevezett „modern államok” határainak megvonásakor kevés szerep jutott az etnikai megfontolásoknak. Az etnikai megoszlást nyugodtan figyelmen kívül hagyták anélkül, hogy veszélyez tették volna az állam legitimitását. A népszuverenitás fogalma azonban egy csapásra aláásta a legitimitás elõbb kifejtett alapjait, és így az etnicitást gyúlékony politikai tartalommal töltötte meg.

A népszuverenitás nem elõzmények nélkül jelent meg a színen. A nemzeti önrendelkezéssel ellentétben az ókorig visszamenõen voltak bajnokai a politikai filozófusok között. Ezekben a körökben vált egyre népszerûbbé, és a néhai Charles Merriam, legtiszteletreméltóbb krónikásainak egyike, arról számolt be, hogy már jóval a középkor alkonya elõtt szinte a legitimitás domináns elméletévé vált a tudósok között.

Az eredendõ népszuverenitás eszméje annyira egyetemesen elterjedt volt, hogy „a 13. század óta a politikaelmélet axiómájává vált, hogy valamennyi kormányzati forma igazolását a kormányzott közösség önkéntes engedelmességében találjuk”. A kormányzottak beleegyezésén alapuló kormányzat volt a középkor uralkodó elmélete.³⁰

Ám ha a népszuverenitás az 1300-as évekre a filozófusok kedvenc eszméjévé vált is, további háromszáz évig nem ültették gyakorlatba. Miért nem voltak tizenötödik, tizenhatodik, tizenhetedik századi Bismarckok, Cavoursok, O’Connellek, vagy Sun Yat-senek? Úgy tûnik, a filozófusok nép fogalma, akiben a szuverenitás állítólag rejlett, túl elvontan intellektuális volt, túl távol állt az emberi tapasztalatoktól és élményektõl ahhoz, hogy keresztes háborúk indultak volna a nevében. Ki is volt ez a különben differenciálatlan és azonosítatlan nép? Amit Joseph de Maistre 1796-ban az ember fogalmáról (ahogyan az az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában megjelenik) leértékelõen mondott, legalább annyira érvényes a nép fogalmára is: „Életem során láttam már franciákat, olaszokat, oroszokat, és így tovább; hála Montes-quieu-nek, még azt is tudom, hogy perzsák is vannak; de meg kell mondanom, hogy emberrel [olvasd: néppel] soha sehol nem találkoztam; amennyiben létezik, teljesen ismeretlen számomra.”³¹ A történelem tanúsítja, hogy valóban elsõsorban „franciák, olaszok, oroszok és így tovább” terjesztették el a népszuverenitást az egész földön. Ugyanannak a nyilatkozatnak a 3. cikkelye, amely ellen de Maistre érvelt, mutatja, hogy milyen rövid, szinte érzékelhetetlen és tudattalan volt az átmenet a nép fogalmáról a népem fogalmára, azaz a nemzetemre: „Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik; sem testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, ha (az) nem határozottan tõle ered.” Figyeljük meg, hogy hasonlóképpen egy, a francia forradalomról szóló könyv bírálója hogyan kapcsolja össze tudattalanul a népszuverenitást a nemzettel: „A népszuverenitás eszméjének nagyszerûsége pontosan abban rejlik, hogy nem kevesebbet jelent, mint egy nép egzisztenciális szabadságát, hogy felelõs legyen saját sorsáért anélkül, hogy bármilyen »atyára« kellene hagyatkoznia. Ezt a rettenetes és fenséges szabadságot a királygyilkosságok teremtették meg, és ez az, ami egyedül illik az emberi potenciál teljességéhez. Lajos kivégzésével ünnepélyesen nemzetté nyilváníthatták magukat: »Ettõl a perctõl nem Franciaország, hanem a franciák történetét fogják írni.«”³² Röviden szólva: a l’état c’est moi átalakult l’état c’est nous-vá, és a nous-t a nemzettel azonosították.³³

Az elvont logika szempontjából a nép további finomítására volt szükség ahhoz, hogy a népszuverenitás az állam legitimitásának megfelelõ elméletként szolgálhasson. Másként nem állapítható meg az állam megfelelõ fennhatóságának kiterjedése. Tulajdonképpen ez a módja annak, hogy megadjuk az állam emberi határainak meghatározását, ami megszabja az állam legitimitás-igényét. Ernest Renan „mindennapos népszavazás” kifejezése például a népszuverenitást átható legitimáló elv jó leírásának tûnik.³⁴ Ám mint Platón, Arisztotelész és Hobbes filozófiájának esetében, a kifejezés semmit nem árul el egy ilyen állam korlátairól. Renan bizonyosan nem utalt arra, hogy bármely egyénnek vagy csoportnak, amelynek a népszavazáson leadott voksa negatív, joga lenne az elszakadáshoz. De egy ilyen opció nélkül állama, akárcsak a korábbi elméletírók államai, fajilag, etnikailag és kulturálisan homogén vagy heterogén lehet.³⁵

A nép meghatározásának természetesen voltak más módjai is, mint az etnikai nemzettel való azonosítás. Különösen ahol nagy távolság választotta el egy adott politikai közösség két szeletét, és ahol nem létezett egy tiszta etnikai határvonal, a földrajzi kritérium alapján határozták meg a népszuverenitás tanának értelmében elszakadási joggal rendelkezõ népet.³⁶ Az észak- és dél-amerikai gyarmatok tizennyolcadik és tizenkilencedik századi elszakadásai például a népszuverenitás jegyében történõ elszakadás példái, de nem annak nemzeti formájáé. Hasonlóképpen egy olyan állam esetében, amelyet az etnikai kötelékek kötõanyaga nélkül építették föl, a földrajzi vagy regionális elszakadás lehetõsége (a nemzetivel ellentétben) mindig fenn-áll.³⁷ A bevándorló-államok — mint Argentína, Ausztrália, Kanada és az Egyesült Államok — akiknek mitikus, „tipikus” polgára poligenetikus figura, különösen ki vannak téve ezeknek a kihívásoknak.³⁸ Mi több, nem lehet teljesen kizárni a nép vallási alapon való meghatározását sem, amint arra Pakisztán államnak, az egykor egységes Brit India utódállamai egyikeként való létrehozására törekvõ mozgalom sikeressége emlékeztet.

Ennek ellenére, amint azt a tizennyolcadik század vége óta bekövetkezett regionális elszakadások viszonylag kis száma, illetve a Pakisztán ellen intézett, etnonacionális alapú elszakadási kihívások jelzik, a népszuverenitás leggyakoribb változata a nemzeti változat volt. Ez szinte mindenhol egyenlõségjelet tett a nép és a népem, azaz nemzetem között, ami életet lehelt a népszuverenitás egyébként meddõ fogalmába. Nem lenne ezért alaptalan a nemzeti önrendelkezést népi népszuverenitásként meghatározni. Amint a nép helyébe behelyettesítik a nemzetet, annak megítélésében, hogy az állam, amelyben él, legitimnek vagy illegitimnek tekintendõ-e, a nemzeti csoporté a döntõ szó. A „Bocsásd el népemet!” ezért egyre gyakoribb felkiáltássá vált a nemzeti öntudattal rendelkezõ kisebbségek körében.

A legitimitásnak ez az új mércéje viszonylag rövid történelme során a politikai határok látványos átrendezõdéséhez vezetett. A napóleoni háborúkat a második világháború végétõl elválasztó százharminc éves idõszakban az etnonacionális mozgalmak következtében három kivétellel Európa államai vagy jelentõs terület- és lakosságveszteségeket könyveltek el, vagy maguk is „önrendelkezéssel” újonnan létrehozott államok voltak.³⁹ A nem-eu-rópai régiókban a hatás jóval kisebb volt ebben az idõszakban.⁴⁰ A nemzeti népszuverenitás üzenete azonban egyre inkább kivehetõ volt a dekolonizáció követeléseiben — mind a gyarmatokon, mind az anyaországokban.

Mivel az újonnan felszabadult gyarmatok szinte valamennyien etnikailag heterogének voltak, feltevõdik a kérdés, hogy a dekolonizációt nem kellene-e inkább a földrajzi, mint a nemzeti elszakadás megfelelõjének tekinteni. Ám a gyarmati felszabadító mozgalmak azzal a jelszóval léptek fel, hogy a népet nem vezethetik azok, akiket idegeneknek tekintenek. A felszabadító mozgalmak résztvevõinek összetétele valóban multietnikus volt, de a kormányzottak, pontosabban azok elitjei egyetértettek abban, hogy a rendszert meg kell szabadítani a legidegenebb elemtõl. És a legidegenebb minõsítést többnyire inkább bõrszín, mint földrajzi fekvés szerint osztogatták.⁴¹ A kisebbségek nemzeti mozgalmainak egyik különös vonása valóban az volt, hogy az új államok, amelynek megalakítását célul tûzték ki, milyen nagy gyakorisággal foglaltak magukban kisebbségeket a maguk során. A volt gyarmatokon és Európa régebbi országaiban nemrég elszaporodott nemzeti mozgalmak azonban azt mutatják, hogy a kisebbségeknek otthont adó országok számíthatnak az etnonacionális legitimitás elvének további megvalósulását követelõ belsõ mozgalmakra. A jelenkori államok megközelítõleg felében fordultak elõ etnonacionális viszályok, és számuk növekedésére számíthatunk.⁴² Mi több, az érintett országok sora azt mutatja, hogy a multinacionális államok semmilyen fajtája nem immunis ezekre. Az etnonacionalizmus mételye jelentõs mértékû immunitást tanúsít a hagyományos változókkal, például az átlagkeresettel, a városiasodás fokával, az írástudással, a földrajzi helyzettel, a kormányzati formával, a társadalmi-gazdasági filozófiával, sõt még az illetõ állam fennállásának idõtartamával is.⁴³

Az önrendelkezés egyenetlen folyamata

A nemzeti önrendelkezés eszméje tehát megjelenése óta gyors ütemben szerezte híveit. Ám az eszme egyetemessé válásának tendenciája nem jelentette állandó sikerek sorozatát: megvoltak a hullámvölgyei (pl. a nyugat-eu-rópai kisebbségek látszólag derûs nyugalma 1945 és 1965 között) és tetõzései (pl. az 1848-as év, majd az 1890-es, és ismét a 1970-es évek kiterjedt nemzeti mozgalmai).⁴⁴ A folyamat egyenetlensége részben annak tudható be, hogy a világ etnikai csoportjainak nemzeti ébredése a történelem különbözõ korszakaiban ment végbe, hogy számos csoport a francia forradalom idején még nem rendelkezett nemzeti öntudattal, és hogy noha azóta sokan közülük már szert tettek rá, másoknál ez még hátravan. Mivel a legitimitás és az etnicitás összekapcsolódása két elõfeltételének egyike a nemzeti öntudat, a kapcsolat csoportos belátása is csak szórványosan történt meg.⁴⁵

Katalizáló és a mozgalmakat elaltató kényszerítõ tényezõk is mûködésbe léptek.⁴⁶ Az elõbbiek közt említhetõ 1. a nemzeti mozgalmak szemléltetõ hatása, amelynek hatására mások fejében is megfogalmazódott a probléma; 2. a nemzeti csoportok kapcsolatai intenzitásának növekedése a kommunikációs és szállítási eszközök kvalitatív és kvantitatív javulásának hatására (aminek gyakran külön lökést adott az etnikai szülõföld idegen inváziója); 3. az arra utaló bizonyítékok szaporodása, hogy kis és nagy nemzetek egyaránt képesek életképes államot mûködtetni; 4. a világ hatalmi viszonyainak és a befolyásos elitek domináns magatartásainak változásai, amelyek egyre kevésbé valószínûsítik, hogy kis népek csak azért tehetnek szert függetlenségre, hogy egy nagyobb bekebelezze õket; 5. az etnicitás és a legitimitás közötti természetes kapcsolat tanának idõnként megnövekvõ hírneve és presztízse, amelyet olyan szellemi nagyságok általi nyilvános felvállalása biztosít, mint Bonaparte Napóleon, Louis Napóleon, Karl Marx, Friedrich Engels, V. I. Lenin és Woodrow Wilson. A mozgalmakat elaltató tényezõk között említhetõ a potenciális vezetõség idõszakos megtizedelése⁴⁷ vagy a harcos nacionalizmust magában foglaló háborúkat vagy felkeléseket már kitörésükkor követõ azonnali reakció.⁴⁸

Ezeken a megfontolásokon túl azonban az eszmék természetéhez tartozik, hogy rendszertelen fellángolásokon és megindulásokon keresztül alakuljanak. A népszuverenitás eszméje jóval azelõtt áthatotta a szellem világát, hogy népi támogatásra tett volna szert a cselekedetek világában. Késõbbi története további példákat szolgáltat azokra a paradoxonokra, amelyekkel egy eszme történetének áttekintése során találkozhatunk. Emellett megvilágítja az önmagában vett népszuverenitás eszméje és a nemzeti önrendelkezés sajátos formái közötti kölcsönhatásokat.

Az önrendelkezés és a népszuverenitás közötti szoros kapcsolat fel nem ismerésének egyik fõ oka, hogy ahol nemzeti önrendelkezési mozgalmakkal találkozunk, ott nem látunk demokratikus formákat, és a népszuverenitás, úgy tûnik, megkívánja a demokráciát. Ez elméletben megállhatja a helyét, de a gyakorlatban bizonyosan nem. A demokrácia megkívánja a népszuverenitást, de ennek fordítottja nem áll fenn. Az önkényuralmi rendszerek elég rugalmasaknak bizonyultak ahhoz, hogy virágozni tudjanak egy olyan világban is, ahol a népszuverenitás elve, úgy tûnik, arra hivatott, hogy a politika egyetemes alapelvévé váljon. Korábban a népszuverenitás elvét tömeges hívei szempontjából elemeztük, és megjegyeztük, hogy terjesztésének kulcsszereplõi a nemzeti csoportok voltak. Ám inkább csalóka fikcióként mint realitásként való terjesztésében jelentõsen mûködtek közre önkényuralmi rendszerek és olyan egyének, akik inkább manipulátorai, mint hívei voltak. A modern autoritáriusok, akik lényegüket tekintve nem sokban különböztek tizennyolcadik század elõtti megfelelõiktõl, megtanulták a politikai hatalom forrásáról vallott saját nézeteiket annak a fogalomnak a színlelt felvállalásával leplezni, hogy minden legitim hatalom forrása a nép.

Önkényuralom, akárcsak demokrácia, természetesen létezhet etnikailag homogén vagy heterogén államokban. Ha egy pillantást vetünk a harmincas és negyvenes évek németországi és japánbeli eseményeire, nyilvánvalóvá válik, hogy az etnikailag homogén (vagy majdnem homogén) környezet teszi a leginkább lehetõvé a hatalom szélsõséges megnövelését az etnikai hajlamok olyan manipulálása során, amely a tömegeknek a vezetõk akaratának való önkéntes és teljes alávetését eredményezi. Ha a vezetõknek sikerül meggyõz niük a tömegeket, hogy az õ hangjuk a nemzet legitim hangja — a nemzet akaratának kifejezõdése —, a tömegek irántuk érzett hûsége és beléjük vetett vak hite sokkal határtalanabb és feltétel nélkül valóbb lesz, mint egy egyszerû politikai személyiség esetében, bármennyire köztiszteletben álló vagy karizmatikus lenne is az (pl. egy Hitler szemben egy Eisenhowerrel vagy Kennedyvel.) Ha az ilyen etnonacionális vezérek nemcsak egy nemzet, hanem egy nemzetállam keretében emelkednek fel, a legfõbb hatalomra való törekvésükben további segítségükre lesz az állam sokrétû meggyõzõ és kényszerítõ képessége. Napóleon volt az elsõ jelentõs személyiség, aki belátta az etnonacionális és állami legitimitás összekapcsolásának fontosságát. A genovai származású korzikai, aki fiatal korában Korzika függetlenségéért harcolt, késõbb belátta, hogy személyes ambícióit jobban megvalósíthatja a tömegek etnonacionális buzgalmának egy meglevõ állami struktúra felé való terelésével. Ez a maga során megkívánta saját etnikai örökségének egyértelmû átalakítását, amely mutatványt egyszerûen családneve írásmódjának és ejtésének franciásításával valósított meg. Ezután következõ, erõsen önkényes hatalomgyakorlását a következõképpen indokolta: „Mindenkor az a nagy igazság vezérelt bennünket, hogy a szuverenitás a francia népé, abban az értelemben, hogy mindent, kivétel nélkül mindent az õ érdekében, jólétéért és dicsõségéért kell cselekedni.”⁴⁹ Késõbbi utánzói azonban, akik hasonlóképpen nem tûrtek semmilyen, akaratuknak való ellenszegülést, ennek ellenére elkerülték a császári és hasonló címek felvételét a nemzeti csoport vezetõje, azaz der Führer vagy il Duce helyett.

Az etnikailag homogén államban tehát az autoriter személyiségeknek sikerült kihasználniuk a nép és a nemzet egybeesését. Ám az ilyen államok kivételek. Az etnikailag összetett államokban az autoriter személyiségek számára, akik legitimitásukat a tömegeknek a legitimitás forrásaként való színlelt elismerésével kívánják erõsíteni, az a kívánatos, hogy mondanivalójukat a néphez vagy az állampolgárokhoz intézzék, mellõzve az etnikai megfontolásokat. Ám ez a késztetés, hogy a tömegeket látszólag minden politikai legitimitás forrásaként ismerjék el, a modern önkényuralmi rendszerek szinte egyetemes velejárójává vált, és ebbõl fakadóan a népszuverenitás (noha nem a népi népszuverenitás) eszméje szinte az egész földet meghódította. Igen ritka az a vezetõ, aki ne hódolna formálisan a nép és annak sorsa, mint hatalmának és létjogosultságának forrása elõtt.⁵⁰ A régi típusú királyságokat, sejkségeket vagy császárságokat ma a kihalás veszélye fenyegeti.⁵¹ A közelmúltbeli etiópiai események az ilyen régi rendek hanyatlásának jelentõs mérföldkövét jelentik. Haile Selassiét, egy 3000 éves, Sába királynõjéig visszamenõ örökletes cím állítólag 225-ik birtokosát megbuktatták. A katonai klikk, aki a világ legrégebbi legitimitás-igénye elleni puccsot megszervezte, bizonyára legalább annyira autoriter volt, mint maga a császár, de a tettükhöz való jogukat arra alapozták, hogy magukat „a népérdek képviselõiként és védelmezõiként”⁵² mutatták be.

A marxista—leninista államok a névleges népszuverenitás elsöprõ gyõzelmének részei. Noha a marxisták „proletárdiktatúraként” határozzák meg azokat az államokat, amelyekben hatalomra kerültek, a proletariátus lényegében a nép, leszámítva a maradék államellenes burzsoá ellenforradalmárokat. Kellõ idõ elteltével, miután ezek az elemek eltûntek vagy megreformálódtak, a proletariátus és a nép egymás szinonimájává válik majd. Gyakorla tilag tehát a Szovjetunió 1936-os alkotmányának kijelentése, miszerint „minden hatalom a dolgozó népé”, a népszuverenitásnak való egyértelmû elkötelezõdésként értelmezhetõ.⁵³ És Hruscsov elnök hivatkozása „az egész nép államára”,⁵⁴ amelyet késõbb belefoglaltak az 1977-es alkotmányba, nem jelentett radikális eltávolodást a marxista—leninista politikai gondolkodás-tól.⁵⁵

Mindent együttvéve tehát az állami vezetõk a népszuverenitás hirdetõi, de nem gyakorlói voltak. Ám amint arra Georges Sorel emlékeztet, a mítoszok képesek megteremteni saját valóságukat.⁵⁶ Annak az elvnek az elismerésével és népszerûsítésével, hogy minden legitim hatalom a néptõl származik, a kormányok elõkészítették a terepet ahhoz a szellemi átalakuláshoz, amelynek során a népbõl népem válik. A kisebbségek között ez a behelyettesítés a nemzeti önrendelkezés iránti igény megnövekedését sejteti. Érdemes megismételnünk, hogy amint általánosan elfogadottá válik, hogy a szuverenitás a népé, bármely nép, amely önmagát különálló népnek tekinti, hajlamos magától értetõdõnek és ezért támadhatatlannak tekinteni a saját állam alakításához való jogát. Következésképpen még a határozottan nem-demok-ratikus kormányzatok is hozzájárultak a tan nemzeti változatának kialakulásához azzal, hogy színleg elismerték a népszuverenitást.⁵⁷

Ez nem jelenti azt, hogy minden államnak formálisan el kell fogadnia a népszuverenitás elvét ahhoz, hogy képes legyen legitimitását a nemzeti törekvéseken alapuló belsõ kihívások ellen megvédeni. Ahogy a népszuverenitás fogalmát a régi rendben gyakran külföldi precedens alapján élesztették fel, ugyanez lehetséges a nemzeti változattal is. És amint nõtt az ilyen precedensek száma, úgy nõtt annak a valószínûsége, hogy egyikük vagy több közülük katalizátorként fog hatni. Ezért minden állam sebezhetõ. Ám azok a vezetõk, akik — õszintén vagy sem — ismételten hódolattal hivatkoznak a népre mint legitimitásuk alapjára, ezáltal elõkészítik a helyi talajt a nemzeti önrendelkezés eszméjének meggyökerezéséhez. A demokratikus—önkény-uralmi rendszerek teljes skáláján elhelyezkedõ multinacionális államok tehát sebezhetõek a nemzeti mozgalmakkal szemben. Ám nem természetesebb ellenségei-e ezek a mozgalmak a spektrum demokratikus pólusához közelebb elhelyezkedõ multinacionális államoknak? Ha egy rendszer valóban (és nem pusztán állítólagosan) elkötelezett akar maradni a népszuverenitás mint legitimációs elv iránt, megtagadhatja-e annak nemzeti változatát? John Stuart Mill szerint nem: „Ahol bármilyen erõben létezik a nemzetiség érzése, elsõ látásra indokolt a nemzetiség valamennyi tagját egyetlen kormányzat alatt egyesíteni, és külön kormányt állítani számukra. Ezzel mindössze annyit mondtunk, hogy a kormányzat kérdését a kormányzottaknak kell eldönteni. Nehéz elképzelni, mi állhat az emberi faj bármely részének szabadságában, ha az nem, hogy az emberi lények kollektív testületeinek melyikéhez kívánnak társulni.”⁵⁸ A Mill-lel egyetértõ Ernest Barker számára a végeredmény elõrelátható volt: az asszimilálatlan demokratikus államok hajlamosak lesznek annyi demokráciára széthullani, ahány nemzetet magukban foglalnak.⁵⁹ A közelmúltban Kanadában és a nyugat-európai demokráciákban bekövetkezett események ezt az elõrejelzést igazolják. Lehet azonban, hogy az a döntõ tény, hogy számos régi demokráciának sikerült megõriznie egységét, etnikai alapú törései ellenére. Mivel magyarázható a nemzetek kétszáz éves korán átívelõ fennmaradásuk?

A probléma talán úgy közelíthetõ meg, ha figyelembe vesszük valamenynyi államot, demokratikusakat és nem-demokratikusakat egyaránt. Ha a nemzeti önrendelkezés olyan általánosan kényszerítõ tényezõ, az emberek természetes hajlama, akkor miért annyira kevés a nemzetállamok száma? Mivel magyarázhatók az önrendelkezés mindmáig halovány teljesítményei? Máshol már megpróbáltuk elemezni a harcos önrendelkezési mozgalmak cseppet sem irigylésre méltó teljesítményeit, és több lehetséges okot is felvetettünk, amelyek közül a legfontosabb, hogy a kormányok eleve rossz szemmel nézik az ilyen mozgalmakat, ugyanakkor aránytalan elõnyökkel rendelkeznek az ilyen mozgalmakkal való összeütközéskor.⁶⁰ Ám noha egy ilyen magyarázat segíthet megérteni a saját nemzetükön belül széleskörû támogatottsággal bíró aktív mozgalmak sikertelenségét, mint a kurdok és ibók mozgalmaiét, nem magyarázza meg azt, hogy a legtöbb nemzet miért nem tett bizonyságot a függetlenségnek való hasonló, alulról jövõ elkötelezettségrõl, tekintet nélkül az esélyekre. És egyáltalán nem magyarázza azt, hogy a demokratikus társadalmakban élõk döntõ többsége miért nem szavaz szeparatista pártokra. A multinacionális államnak a politikai közösség fõ formájaként való fennmaradása a nemzetek korának kétszáz évén keresztül felveti az állam legitimitásának végsõ kérdését. Szüksége van-e egy államnak legitimitásra ahhoz, hogy viszonylagos békében fennmaradjon?

Az állam legitimitásának nem-lényegi jellege

A szakirodalom feltételezte, hogy a modern államnak szüksége van legitimitásra ahhoz, hogy mûködni tudjon.⁶¹ Abból a meglátásból kiindulva, hogy a kényszer önmagában kontraproduktív, és ezért elégtelen alap egy tartós, mûködõ rendszer felépítéséhez, a szaktekintélyek a kiterjedt, nyílt kényszer hiányából — ha az a rendszernek való látható ellenállás alacsony fokával társul — arra következtettek, hogy a rendszer legitimitásnak örvend. Érvelésük a következõ szillogizmusban mutatható be:

(1) A kényszer nem lehet elégséges alap egy életképes politikai rendszer fenntartásához.
(2) X politikai rendszer a) nem alkalmaz erõszakot és b) hosszú ideje fennáll.
(3) Következésképpen X politikai rendszert a lakosság valamennyi fõ szegmensének legitimnek kell tekintenie.

A szillogizmus hibás, mert rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy rendszerek (rezsimek, kormányzati formák és államok) örvendhetnek nyugodt légkörnek legitimitás hiányában is.

A legtöbb multinacionális államot nem jellemzi túlzott szintû látható kényszer. Ám az államok külpolitikája azt jelzi, hogy a politikai vezetõk között elterjedt hit, hogy a más országokban élõ nemzeti kisebbségek nem tekintik legitimnek azt a rendszert, amelyben élnek. Az idegen kormányok a kisebbségeket általában elégedetlen trójai falovaknak tekintik. Lenin például nagy szerepet szánt a nemzeti kisebbségek született elégedetlenségére való alapozás technikájának a kommunista pártok hatalomra juttatásában. És valóban, az illetõ országok nemzeti kisebbségeinek tett önrendelkezésígéret, amely kifejezetten magában foglalta az elszakadás jogát, nagy szerepet játszott a kommunista pártok hatalomra jutásában a Szovjetunióban, Kínában, [a volt] Jugoszláviában és Vietnámban (azaz a négy nagy párt esetében, amely azt állíthatta, hogy lényegében önerõbõl került hatalomra). Némileg hasonlóan a fasiszta Németország, Olaszország és Japán szintén kihasználta a nemzeti kisebbségek elégedetlenségét, és olyan népeknél jártak sikerrel, mint a bretonok, horvátok, flamandok, mandzsuk, mongolok, szardíniaiak és szlovákok. Ma az egymás kisebbségeihez való fordulás fontos eleme számos államközi viszonynak, ideértve Kína és a Szovjetunió, Líbia és Csád, Bulgária és [a volt] Jugoszlávia, Románia és Magyarország, Angola és Zaire, Afganisztán és Pakisztán, Kambodzsa és Vietnám, Etiópia és Szomália, [a volt] Csehszlovákia és Magyarország, valamint [a volt] Jugoszlávia és Albánia viszonyát. A felsorolást folytathatnánk. A külpolitika idõálló fogásával van tehát dolgunk, amit az a jól megalapozott feltételezés irányít, hogy egy nemzeti kisebbség jelentõs része nem tekinti legitimnek jelenlegi politikai státusát.

Ami különösen fontos itt, az az, hogy számos esetben, amikor a kisebbség valóban trójai falónak bizonyult, semmilyen látható elõjel nem figyelmeztetett arra, hogy a kisebbség nem tekintette státusát politikailag legitimnek. Az ukránok látványos példát szolgáltattak erre a Szovjetunió náci inváziója idején. A szovjet vezetõket — akiktõl, adva lévén titkosrendõrségük, elvárható lett volna, hogy a világ legjobban informálódott államrendjeinek egyikét képviseljék — megdöbbentette az idegen hódítók elsõ fogadtatásának pozitív volta.

Általában az emberek elvégezhetik napi tevékenységeiket, engedelmeskedhetnek a törvényeknek, eljárhatnak munkába és így tovább egy olyan államban is, amelynek nem tulajdonítanak legitimitást. Gondoljunk például a francia-kanadaiakra, akiknek hosszú generációk során tanúsított magatartása általában békésnek minõsíthetõ. A második világháború alatt azonban a kötelezõ sorozás bevezetésére tett kísérletek széleskörû lázadáshoz vezettek; a francia-kanadaiak szilárdan ellenszegültek a vezetõik által „angol háborúknak” nevezett harcokban való részvételnek. A kanadai állam, amely az õ szemükben a québec-iek illegitim politikai kifejezõdése, nem követelhet saját nevében semmilyen valódi áldozatot.

Tekintsük továbbá Észak-Írország történelmének a következõ vázlatát, amely azt bizonyítja, hogy az ír kisebbség soha nem tekintette legitimnek a Stormont-kormányt. Ennek ellenére egészen a közelmúltig a rendszerhez való negatív viszonyuk nem nyilvánult meg erõszakosan. „A húszas évektõl, azaz a felosztás fölötti harcok végétõl a konfliktus hatvanas évekbeli felújulásáig Ulster viszonylag békés volt, mindössze tizennyolc etnikai konfliktusnak betudható halálesettel. Ebben az idõszakban London viszonylagos érdektelenséget tanúsított Észak-Írország ügyei iránt, és az ulsteri politikát és kormányt a protestáns többséget képviselõ Ulsteri Unionista Párt uralta. A politikailag és gazdaságilag konzervatív unionisták kevés ellenállásba ütköztek az olyan osztály-alapú pártok részérõl, mint a stabil kisebbségi ÉszakÍrországi Munkáspárt. A katolikusok a felosztást ellenzõ pártokra szavaztak, és az észak-írországi kormány legitimitását elutasító választott vezetõik gyakran bojkottálták az ulsteri parlamentben szerzett székeiket, vagy, ha el is foglalták azokat, visszautasították a lojális ellenzék címet.”⁶²

Számos további példát találunk az olyan kisebbségekre, amelyek hosszú ideig látszólag belenyugodtak a helyzetbe anélkül, hogy legitimitást tulajdonítottak volna az államnak. A spanyolországi baszkokat, miután a harmincas évekbeli káoszt kihasználva függetlenséget szavaztak maguknak, Franco szinte azonnal újraegyesítette egy spanyol államban, amellyel látszólag harmonikus viszonyban álltak. A következõ negyven évben Baszkföld Spanyolország vezetõ ipari régiójává és legvirágzóbb területévé vált, etnonacionális elégedetlenségek minden látható megnyilvánulása nélkül. Ennek a felszíni nyugalomnak az illuzórikus természete egyre nyilvánvalóbbá vált a hatvanas évek végén, amikor a papok és a militáns szeparatista ETA tagjai vezetésével egy Madrid-ellenes mozgalom született. 1978-ra a baszkok több mint kétharmada a spanyol állammal való azonosulásának hiányáról tett bizonyságot azáltal, hogy távol maradt vagy nemmel szavazott az új demokratikus alkotmányról rendezett népszavazáson, amely jóval több autonómiát biztosított a baszkoknak, mint amivel bármikor is rendelkeztek, leszámítva rövidéletû függetlenségüket a harmincas években.⁶³

Hasonló a horvátok története is. Miután az elsõ világháború után engedelmesen beletörõdtek a szerbek dominálta állammal való egyesülésükbe, késõbb ezt a viszonyt oly elfogadhatatlannak találták, hogy belementek Hitler bábállam-ajánlatába, és ezt a periódust arra használták, hogy kitöltsék népirtó bosszújukat a horvátországi szerb közösségen. A háború után a jugoszláv államban való egyesülés látszólag derûs nyugalmát a hetvenes években Belgrád-ellenes nacionalista fellángolások zavarták meg. Noha ebben a periódusban általánosan elfogadott jóslat volt, hogy a horvát nacionalizmus legújabb fellángolását csak politikai függetlenséggel lehet kioltani, a zavargásokat a politikai vezetõk körében végzett tisztogatásokkal elfojtották, és Zágráb utcáin ismét olyan béke és derûs nyugalom uralkodott, mint Belgrádéin. Ám a horvát történelem arra figyelmeztet, hogy a felszíni passzivitás legújabb periódusából nem következtethetünk arra, hogy Jugoszlávia legitimitásra tett szert a horvátok szemében.

A lényeg tehát, hogy egy békés helyzet nem bizonyíték a legitimitásra. Számos, egymást átfedõ tényezõ létezik, amely megmagyarázhatja, miért viselkedhetnek az emberek engedelmesen anélkül, hogy államukat legitimnek éreznék. A következõkben ezek közül néhányat vázolunk:

1. Félelem. Megengedve, hogy erõszakos kényszer nem alkalmazható túl gyakran, túl sokáig vagy túl nagy adagokban, annak idõszakos, kisléptékû, „példát statuáló” alkalmazása nagyon hatékony eszköznek bizonyulhat a lakosság arról való meggyõzésében, hogy egy népszerûtlen politikai rendszer nek való nyílt ellenszegülés nem éri meg a kockázatot, amivel az járna. Egy [volt] csehszlovák lap korábbi szerkesztõje ékesszólóan ragadta meg, hogyan törheti meg a megtorlástól való félelem a lakosság akaratát: „Ahol a kormányzat hosszú ideig fennáll, a polgár lehanyatlik. Hova? Nem fogok a nem-marxista ellenfél kedvére tenni azzal, hogy azt mondom, az akasztófára. Ez csak néhány tíz vagy száz polgárral történik. A barátaink tudják, hogy ez is elég, mert ezután talán az egész nemzet félelembe zuhan, politikai érdektelenségbe, beletörõdésbe, mindennapos gondokba és kisszerû vágyakba, az egyre kisebb és kisebb uraktól való függõségbe, egy új és szokatlan formájú szolgaságba, amelyet nem lehet a külsõ látogatónak meg-magyarázni.”⁶⁴ A fizikai kényszertõl vagy börtöntõl való félelem nem magyarázza meg, hogy demokratikus társadalmakban miért nem szavaznak szeparatista pártokra az emberek. Ám a félelmek sokrétûek lehetnek, és az elszakadás kilátása felkeltheti az ismeretlen, járatlan úttól való félelmet. Ugyancsak felébresztheti, különösen az idõsebbekben, a munkanélküliségtõl, illetve a kormányzati idõskori ellátás hiányától való félelmet. Valószínûleg nem puszta egybeesés, hogy a szakemberek, különösen a képzettségükbõl és hivatásukból fakadóan biztonságtudattal és függetlenség-érzettel rendelkezõk, aránytalanul vesznek részt a szeparatista mozgalmakban, és hogy a középkorútól a középkort meghaladott lakosság felé haladva az ilyen mozgalmak támogatottsága meredeken csökken.

2. Megszokás. Arisztotelész az egyike azoknak a filozófusoknak, akik a legkorábban jelezték a megszokás és a politikai viselkedés közötti kapcsolatot. A törvények végrehajtásának inkább a konszenzuális, mint a kényszeren alapuló oldalát hangsúlyozva Arisztotelész megjegyezte, hogy „a törvénynek ugyanis arra, hogy engedelmességre kényszerítsen, semmi egyéb ereje nincs, csak a szokás, ámde ez csak hosszú idõ elteltével jelentkezik”.⁶⁵ Kétezer évvel késõbb Max Weber, a szokást megszokással helyettesítve, jórészt egyetért ezzel. Noha megjegyzi, hogy tudásunk még „nem elegendõ ahhoz, hogy pontosan meghatározzuk azt a pontot, ahol a puszta szokás (megszokás) területe átalakul — elõször gyengén és bizonytalanul megtapasztalt »konszenzuális« jelleggel — közösségi cselekvéssé”⁶⁶, Weber hangsúlyozta, hogy az emberek elsõsorban szokásból engedelmeskednek azon társadalom szabályainak, amelyben élnek. A hagyomány, a szokás aktív formájában saját kellõséggel rendelkezik. Ennél is fontosabb, hogy az a változás ellen ható erõ: „Ha valaki belülrõl, lelkileg ezekre a szabályszerûségekre van »felkészülve«, az (...) érezhetõ »gátlásokat« alakít ki az újításokkal szemben”.⁶⁷ Az ismerõsség kényelme, különösen az ismeretlentõl való félelemmel társulva, megmagyarázza az olyan átfogó „újításokkal” szembeni bátortalanságot, mint egy új állam létrehozása.⁶⁸

3. Apátia és/vagy tehetetlenség. Az apátia természetesen lebontható további magyarázatokra, a fatalizmustól és hasonló pszichológiai lelkiállapotoktól („Ha Allah úgy akarja...”) az energiaelszívó paraziták elterjedéséig. Minden esetre a kasztíliaiak, Han kínaiak vagy franciák uralmának illegiti mi tása fölött morgolódni nem ugyanannyit tesz, mint aktív módon részt venni uralmuk megdöntésében. Még az erõs tömegmozgalmak is kettéoszthatók aktivistákra és szimpatizánsokra. Így azok száma, akik hajlandóak gerillákként harcolni egy nemzeti felszabadítási háborúban, szerény lehet ugyan, ám azok száma, akik úgy fejezik ki a gerillákkal való egyetértésüket a politikai rendszer illegitimitását tekintve, hogy a kormány kitûzött jutalmai és fenyegetései ellenére sem hajlandóak információkkal szolgálni a gerillák hollétét illetõen, szükségképpen számottevõ, különben a gerillák nem tudnának fennmaradni. Ám, mint mondtuk, a politikai legitimitással kapcsolatos meggyõzõdések sokak számára nem elegendõk ahhoz, hogy aktív cselekvésre késztessék õket.

4. Apolitikusság. Míg a közgazdászok hajlamosak túl nagy hangsúlyt helyezni a gazdasági motivációkra, a politológusok gyakran eltúlozzák az átlagember politikai ügyekbe való érzelmi bevonódásának mértékét. Az úgynevezett erõsen önkényuralmi államokban a látogató gyakran meglepõdve tapasztalja, hogy az emberek látszólagos jókedvvel és józansággal élik mindennapi életüket. Ezek az emberek megtanulták kényelmesen berendezni életüket a hatóságok által megszabott korlátokon belül. Az „államellenes cselekedetként” leírható bárminemû viselkedés vagy beszéd tilalma egyeseket nem nyomaszt. Az foglalkoztatja õket, amit a korábban idézett cseh szerzõ „mindennapos gondoknak és kisszerû vágyaknak” nevezett. Demokráciákban a politikai kérdésekkel szembeni érdektelenséget a választásokon való alacsony részvétel, és a politikai kérdések és közszereplõk igen szegényes ismeretét tanúsító felmérések mutatják. Még ha meg is van gyõzõdve tehát az idegen uralom illegitim voltáról, ez a kérdés nem feltétlenül kelt elegendõ lelkesedést a kisebbség apolitikus részében ahhoz, hogy a nemzeti mozgalomhoz való csatlakozásra késztesse.

5. Politikai és kulturális elszigeteltség. Az idegen iga lerázására való késztetés annyira erõs, amennyire az iga érzõdik. Ahhoz, hogy az idegen uralom illegitimitására vonatkozó nézet cselekvésre késztessen, szükséges, hogy az idegen uralom érzékelhetõ legyen. A multinacionális, nem integrált államok (mint a második világháború elõtti Etiópia, Irán és Thaiföld) azért tudtak generációk során át fennmaradni etnonacionális ihletettségû mozgalmak fellépése nélkül, mert a központi politikai ellenõrzés fikció volt. Ezek az egységek tulajdonképpen egy sor etnokráciából álltak, mivel minden csoport (vagy alcsoport) önmagát kormányozta. Ám amint a kommunikációs és közlekedési hálózatok lehetõvé tették a) a központi kormányzat és b) a domináns etnikai csoport jelenlétének érezhetõvé válását a perifériákon is, ez hirtelen felszította az etnonacionális viszályokat. A baszk, breton és skót nacionalista mozgalmak szintén akkor erõsödtek meg, amikor a fejlõdõ kommunikációs és közlekedési hálózatok egyre áthatóbb erõvé tették a központi kormányzatot, és a domináns csoport, illetve a nemzeti kisebbségek közötti kontaktusok kvalitatív és kvantitatív növekedéséhez vezettek. A kisebbségi érzékenységek számára különösen sértõnek (és ezáltal a szeparatista érzelmek katalizátorának) bizonyult a kisebbséghez nem tartozó elemek növekvõ jelenléte a szülõföldön. A gazdasági migráció általában növelte a szeparatizmust. Az idegen jelenlét érzékelése azonban egyénenként változik. Egy nagyobb szülõföldön, mint Québec-ben vagy Skóciában, egyesek foglalkozásuknál, szomszéd ságuknál és/vagy olvasási és hallgatási érdeklõdésüknél fogva érzékenyebbek lesznek az idegen iga iránt, mint mások. Utóbbiak számára Ottawa és az anglofónok (vagy London és az angolok) túl távol állnak tapasztalati világuktól ahhoz, hogy felszítsák bennük a szeparatizmus lángját.

6. Szervezetlenség. Egy ellenállási mozgalomnak szüksége van pólusokra vagy gócpontokra, amelyek körül alakuljon és fejlõdjön. Egy lakosságát atomizálni képes államban csökken a hatékony államellenes tevékenységek valószínûsége. Bizonyos államok titkos ügynökök és társadalmi szervezetekbe (szakszervezetekbe, egyházakba, szervezett sporteseményekbe, sõt a családba is) beépülõ embereik segítségével leleményesnek bizonyultak az egyén elszigetelésében. Egy vezetõ kínai zeneszerzõ és zenemûvész így írta le a Népköztársaságbeli kontrollt a Kulturális Forradalom idején: „Az ilyen témákat óvatosan kezeltem. Mindenkit és bárkit megtámadhattak. Tudom, hogy sokan ugyanígy éreztek..., de egyre veszedelmesebb volt ezt beismerni. Voltak olyan párttagok, akik párttagságukat titokban tartották. Az embernek még saját családján belül is óvatosnak kellett lennie. Én bíztam a feleségemben és a gyermekeimben, de hallottam olyanokról, akiket gyermekeik jelentettek fel; az Ifjúsági Szervezet tagjaitól ezt megkövetelték. A lányom egyik osztálytársának apjával ez történt. Ezért bizonyos családokban, különösen ahol a gyermekek »haladók« voltak, és megpróbálták »megvonni a határt« (ahogy mondták) maguk és a szüleik között, a felnõttek abbahagyták a beszédet, vagy témát változtattak, amikor a gyermekek beléptek. Nem volt szokatlan, ha egész családok hetekig szótlanul étkeztek.⁶⁹ Az ilyen társadalmakban alacsony az állam ellen intézett kihívások valószínûsége. Ám még demokráciákban is akadályokba ütközhetnek békés nemzeti mozgalmak. A breton vezetõk bebörtönzése és számûzése a náci hódítókkal való állítólagos együttmûködésük miatt például a háború után évekig feltartóztatta a breton nemzeti mozgalmat. A tájékoztató csatornák állami kontrollja szintén csökkentheti egy mozgalom képességét arra, hogy bemutassa saját álláspontját a kérdésben. 1977 elején kanadai politikai vezetõk azzal vádolták a CBC francia csatornájának néhány bemondóját, hogy a Parti Québecois-t részesítik elõnyben. Úgy tûnik, a csatorna nem ítélte úgy, hogy az elszakadás „egyenlõ mûsoridõt” érdemel.

A félelem, a megszokás, a tehetetlenség, az apolitikusság, a politikai és kulturális elszigeteltség, a szervezetlenség és más, itt nem említett tényezõk összessége segíthet tehát megmagyarázni az emberek passzív hajlandóságát arra, hogy eltûrjenek egy olyan politikai rendszert, amelynek nem tulajdonítanak legitimitást. És az államapparátus szempontjából a passzivitás talán elég is. A brit politika így évtizedekig pástu törzsek passzivitását, de nem hûségét próbálta megvásárolni Brit India északnyugati részén, és Pakisztán folytatta ezt a politikát. A Német Szövetségi Köztársaság, Svájc és más nyugat-európai államok kormányai csak passzivitást kívántak nagyszámú vendégmunkás-közösségeik-tõl; politikáik szándékosan lebeszélni próbálták a vendégmunkásokat az államhoz való érzelmi ragaszkodásról. A társadalom mindennapos, egyhangú mûködéséhez csak passzivitás szükséges, legitimitás nem. Ám ha többet kíván, mint passzivitást, ha szeretné az állami szimbólumokat a pozitív együttmûködés és áldozatkészség elérésére felhasználni, keserûen fogja megtapasztalni a legitimitás szükségességét. Amiért valaki nem hajlandó egy másik emberre kezet emelni, ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó lenne segítségére sietni.

Összegzés

A nacionalizmus itteni tárgyalása három kiemelkedõ fontosságú elemre világít rá:

1. Különbséget kell tennünk a legitimitás három szintje, a rezsim, a kormányzati forma és az állam legitimitása között. Az állam-legitimitás viszonya az elõzõ kettõhöz az egésznek a részekhez való viszonya. A rezsim legitimitásának tagadásához nem szükséges a kormányzati forma vagy az állam legitimitásának tagadása. A kormányzati forma legitimitásának tagadása magában foglalja a hatalmon levõ rezsim legitimitásának tagadását, de nem feltétlenül az államét. Az állam legitimitásának tagadása magában foglalja a kormányzati forma és a hatalmon levõk legitimitásának tagadását is.
2. A nemzeti önrendelkezés, mint a népszuverenitás egyik változata és legragályosabb formája, az állam legitimitását állító elmélet.
3. Az állam mûködéséhez nincs szükség legitimitásra, ami segít megmagyarázni a multinacionális államok hosszú ideig való fennmaradását a nemzetek korában is. Ám amint azt a nemzeti ihletettségû erõk által a multinacionális államok ellen intézett kihívások gyorsütemû szaporodása mutatja, az idegen uralom illegitimitásának fogalmában rejlõ forradalmi erõ még távolról sem hunyt ki.

Fordította: Vincze Hanna Orsolya

Jegyzetek

¹ Nationalism: A Report by a Study Group of Members of the Royal Institute of International Affairs, 1939, xvi—xx.

² A nemzet, állam, nemzetállam és nacionalizmus terminusok használatának pontatlanságáról lásd még Walker Connor: A Nation Is a Nation, Is a State, Is an Ethnic Group, Is a... Ethnic and Racial Studies, 1. 1978. október, 377—400. Újraközölve in uõ: Ethnonationalism: The Quest for Understanding. Princeton UP, Princeton, 1994, 90 —117.

³ Theodorson, George — Theodorson, Achilles: A Modern Dictionary of Sociology. New York, 1969, 135.

⁴ Hasonlóképpen érvényes ez a megállapítás a magyar nyelv vonatkozásában is. Nemzet szavunk a nem, illetve a nemz szavakból származtatható. A magyar nyelv értelmezõ szótárában a nem szó negyedik jelentéseként a „[n]emzetség, család”, a nemz fõnévnél pedig elsõ jelentésként a „férfi nõvel, ill. hím nõsténnyel nemileg közösülve v[ala]mely magzatot hoz létre” szerepel. Lásd: A magyar nyelv értelmezõ szótára. V. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

⁵ Weber, Max: Gazdaság és társadalom. 2/1. kötet. Fordította: Erdélyi Ágnes. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 96.

⁶ Uo. 101.

⁷ Shibutani, T. — Kwan, Kian: Ethnic Stratification: A Comparative Approach. New York, 1965, 47.

⁸ Deutsch, Karl: Nationalism and Its Alternatives. New York, 1969, 3.

⁹ Az öntudat különbözõ fokával rendelkezõ népek számos, fõként délnyugatázsiai példájához l. jelen szerzõ „An Overview of the Ethnic Composition and Problems of Non-Arab Asia” c. tanulmányát (Journal of Asian Affairs, 1976. tavasz), 9—25.

¹⁰ A „nemzeti elv” népszerûségét elõször III. Napóleon biztosította, amikor nyilvánosan felvállalta azt külpolitikájának hivatalos vetületeként. Lásd pl. Robert Redslob: Le principe des nationalités. Paris, 1930, különösen 28. skk. Lásd még René Johannet: Le principe des nationalités. Nouvelle Edition, Paris, 1923, különösen a 9., „Le principe des nationalités au pouvoir” címû fejezetet. Általánosan elterjedt nézet szerint a »nemzeti önrendelkezés« kifejezést Marx és/vagy Engels alkotta meg. Részletesebben lásd jelen szerzõ The National Question in Marxist-Leninist Theory and Strategy c. könyvét (Princeton UP, Princeton, 1984). A kifejezés elterjedéséhez meg kellett azonban várni, hogy Woodrow Wilson az elsõ világháborúban használja azt.

¹¹ Miután Indonézia Nyugat-Irián elcsatolását 1969-ben a régió közvéleményének egy kétes értékû felmérésével igazolta, Kelet-Timur 1976-os elcsatolásánál még ennyit sem tett. Ehelyett, miután az elcsatolást az indonéz hadsereg „önkénteseivel” megvalósította, a katonai beavatkozást olyan eszközként igazolta, amely biztosítja a „portugál timuri nép önrendelkezési jogának megfelelõ, rendezett és békés gyakorlását”. Lásd Keesing’s Contemporary Archives, 27535.

¹² Klasszikus példa a pakisztáni kormányzat, amely, az 1971-es kelet-pakisztá-ni szecessziós harcok alatt a bengáli gerillákat mindvégig „néhány gonosztevõ”-ként vagy „indiai ügynökök”-ként emlegette. Lásd pl. Keesing’s Contemporary Archives, 24989.

¹³ Számos multinacionális állam alkotmánya kétségkívül tagadja az elszakadás jogát, hivatkozva a népek idõálló együttélésére, a terület elidegeníthetetlenségére és egységére, és tiltva az árulást vagy más államellenes tevékenységeket. Ám egyik sem tagadja tételesen a nemzeti önrendelkezés jogát. Mi több, vannak alkotmányok (például [a volt] Csehszlovákiáé és [a volt] Jugoszláviáé), amelyek egyszerre hivatkoznak a nemzeti önrendelkezés jogára és a jelen politikai struktúra megkérdõjelezhetetlen, állandó voltára.

¹⁴ Érdekes esettanulmány a kanadai szövetségi kormány korai válasza a szeparatizmusra hajló Parti Québecois-nak az 1976-os tartományi választásokon aratott gyõzelmére. Noha nyíltan sem el nem ismerték, sem nem tagadták a québec-iek elszakadási jogát, a kanadai miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy „Québec nem hisz a szeparatizmusban”. (1976. november 24. — televíziós beszéd). A szövetségi kormány szóvivõje azt sugallta, hogy még ha tartanának is errõl Québecben egy pozitív kimenetelû népszavazást, az elszakadáshoz szövetségi jóváhagyásra és az Egyesült Királyság beleegyezésére van szükség. Minden ilyen kijelentés implicit visszautasítása az önrendelkezési elv elõbbrevalóságának.

¹⁵ John Wahlke: „The Language and Methods of Political Science”. In John Wahlke — Alex Dragnich (eds.): Government and Politics. New York, 1966.

¹⁶ A politikai legitimitás iránti tudományos érdeklõdés meglepõ hiányát mutatja, hogy az Encyclopedia of the Social Sciences (New York, 1933.) nem tartalmaz ilyen szócikket, noha többek között az volt a célja, hogy tárgyalja a társadalomtudományi kutatások valamennyi fontos témáját. A vállalkozás felújított formája (The International Encyclopedia of the Social Sciences, New York, 1968.) rövidített formában tárgyalja a témát, és gyér bibliográfiája mutatja a szakirodalom hiányát. A bibliográfiában nem találunk egyetlen angol nyelven írott könyvet, amelynek címében szerepelne a legitimitás szó. Mindkét könyv, amely címével kifejezetten a legitimitásra utal, németül jelent meg, az egyik 1866-ban, a másik 1932-ben, és mindkettõ a fogalom egy szûk alkalmazásáról szól. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a témának nincs kortárs szakirodalma.

¹⁷ Ha az olvasó a politikai filozófia kiemelkedõ elemzõinek munkáin, a tartalomjegyzékek és mutatók vizsgálatával szeretné ellenõrizni a fenti állítás helyességét, a következõ szavak lehetnek érdekesek: egyetértés, legitimitás, dinasztikus legitimitás, politikai legitimitás, kötelesség és politikai kötelesség. Az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy miért mulasztják el a kortárs elméletírók a legitimitás kérdésének tárgyalását, Anthony de Crespigny válasza, miszerint a modern politológusok azzal támadják a politikai filozófiát, hogy „a klasszikus politikai filozófia központi kérdései”, mint például „miért kell az alattvalónak engedelmeskedni uralkodójának” vagy „miért kellene támogatnom bármilyen kormányzatot”, „nem helyénvaló” kérdések. A klasszikus politikaelmélet kritikusai azt állítják, hogy az ilyen kérdések „túl általánosak ahhoz, hogy meg lehetne válaszolni õket”. Lásd de Crespigny — Alan Wertheimer: Political Theory, Chicago, 1972, 7.

¹⁸ A következõ kötetek tanulmányozhatók sikerrel: Plano, Jack — Greenberg, Milton: The American Political Dictionary. 2nd edn. New York, 1967.; Plano, Jack — Olton, Ray: The International Relations Dictionary. New York, 1969.; Elliott, Florence — Summerskill, Michael: A Dictionary of Politics. 5th edn. Baltimore, 1966.; Laqueur, Walter (ed.): A Dictionary of Politics. rev. edn. New York, 1973.; Hymason, A. M.: A Dictionary of International Affairs. Washington DC, 1974.; Hermanson, Rudolph: Dictionary of Political Science and Law. Dobbs Ferry, 1967.; Cranston, Maurice — Lakoff, Stanford: A Glossary of Political Ideas. New York, n.d.

¹⁹ Az általam áttekintett könyvek között található Baldwin, James (ed.): Dictionary of Philosophy and Psychology (Gloucester, 1957. I—III.); Burger, Walter — Baker, Kenneth: Philosophical Dictionary (Spokane, 1974.); Grooter, J. — Seenberger, G. J.: New Encyclopedia of Philosophy (New York, 1967, I—VIII.), amely a Politikai filozófia természete címszó alatt harmincegy altételt tartalmaz, közöttük a legitimitással kapcsolatosakat is, például szerzõdéselmélet, szuverenitás, állam és nacionalizmus.

²⁰ A legitimitás címszót a következõ kiadványokban találtuk meg: Encyclopedia of Sociology. Guilford, CT.1974.; Hoult, Thomas: A Dictionary of Modern Sociology. Totown, NJ. 1969.; Gould, Julius — Kolb, William: A Dictionary of Social Sciences. New York, 1964. Az autoritás címszó alatt egy idevágó tételt találtunk George és Achilles Theodorson: A Modern Dictionary of Sociology c. könyvében (New York, 1969). Nem találtunk vonatkozó tételeket a következõ kiadványokban: Zodrozny, John: Dicionary of Social Science. Washington DC, 1959.; Mitchell, G. Duncan: A Dictionary of Sociology. Chicago, 1968.; Fairchild, Henry: Dictionary of Sociology. Westport, 1944.

²¹ Weber, Max: Gazdaság és társadalom. 1—2/4. kötet. Lásd különösen a „A legitim rend fogalma”, „A legitim rend fajtái: konvenció és jog” és „A legitim rend érvényességének alapjai: tradíció, hit, tételesen lefektetett szabályozás” részeket (1. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 58—64.).

²² Ez a lehetõség azért hihetõ, mert a szakszótárak és enciklopédiák, noha nem kegyeskednek meghatározni a kifejezést, felhasználják rokon jelenségek magya rázatában. Zodrozny szótára például a népszuverenitást úgy határozza meg, mint „az az elképzelés, hogy a politikai hatalom és autoritás egyetlen legitim forrása a nép, akit kormányoznak” (lásd Zodrozny: i. m.). Theodorson szótára az autoritást úgy határozza meg, mint „a társadalomban vagy más társadalmi rendszerben legitimált és intézményesített hatalom” (lásd Theodorson—Theodorson: i. m.). A The Encyclopedia of Philosophy megjegyzi, hogy a nacionalizmus egyik eszméje szerint „az államok csak akkor legitimek, ha ezt az elvet tiszteletben tartva jönnek létre” (lásd id. kiad.). Megmutattuk azt is, hogy a kutatók, beleértve Webert, anélkül használják a fogalmat, hogy szükségét éreznék annak, hogy meghatározzák.

²³ Például noha a Salazar utáni Portugália a radikális baltól a radikális jobbig terjedõ politikai vélemények szinte valamennyi árnyalatát képviselõ csoportok keserû és gyakran erõszakos harcának színtere volt, és noha a harc nemcsak arról szólt, hogy kinek kellene kormányoznia, hanem arról is, hogy milyen kormányzati formát kellene bevezetni, a portugál állam létjogosultságát a kontinentális Portugáliában tevékenykedõ csoportok egyike sem vonta kétségbe. Az itt következõ eszmefuttatás szempontjából érdemes megjegyezni, hogy Portugália a világ kevés etnikailag homogén országainak egyike. Portugáliával ellentétben Iránban, a Pahlavi dinasztia bukásához vezetõ 1978—79-es militáns mozgalmak a perzsa résztvevõk szempontjából (függetlenül attól, hogy a perzsák iszlámista jobboldaliak vagy a radikális baloldaliak voltak-e) a kormányzat legitimitását, de az arab, azeri, beludzs, kurd és török kurd résztvevõk szempontjából az állam legitimitását kérdõjelezték meg.

²⁴ A vázlat nem veszi figyelembe a politikai tevékenységek által tartalmazott erõszak fokát. A palotaforradalmakra, államcsínyekre és elszakadási mozgalmakra mind ismerünk erõszakmentes példát.

²⁵ A négy, megérdemelten a legbefolyásosabb legitimitás-tanulmány szerzõi Max Weber, David Easton, Leslie Lipson és Seymour Lipset. Noha Weber felvetette a közösségi (Vergemeinschaftung), illetve a társas (Vergesellschaftung) kapcsolatoknak az állam legitimitásával kapcsolatos, igen fontos problémáját (Weber, Max: Gazdaság és társadalom. 1. kötet. 66—68.), és kitûnõ belátásokkal szolgál az etnikai csoportokról és nemzetekrõl (Weber, Max: Gazdaság és társadalom. 2/1. kötet. 91— 107.), ezeket az eszmefuttatásokat nem kapcsolja a rezsimek és államok legitimitásának kiterjedt tárgyalásához. Így, noha megkülönböztet karizmatikus, hagyományos és jogi legitimitást, ezek mind egyértelmûen a rezsimekhez és kormányzati formákhoz, nem az államokhoz tartoznak. Noha Easton autoritás-fogalma (ami alatt legitimitást ért) elvileg alkalmazható az állam-legitimitásra, a teljes gondolatmenetbõl kiderül, hogy õ is a rezsimek és kormányzati formák legitimitására gondol. Lásd Easton, David: The Political System: An Inquiry into the State of Political Science. 2nd edn. New York, 1971, különösen 129. skk. Ugyanez mondható el Leslie Lipson autoritás-fogalmáról. Lásd Lipson, Leslie: The Great Issues of Politics.

Englewood Cliffs, NJ. 1970, 75. skk. Hasonlóképpen, noha Lipset legitimitás-meg-határozása, miszerint az „a rendszer azon képessége, hogy kialakítsa és fenntartsa azt a hitet, hogy a meglevõ politikai intézmények a legmegfelelõbbek a társadalom számára”, nyilvánvalóan az állam-legitimitáshoz tartozhatna, szövege többi részébõl kiderül, hogy kizárólag a rendszer és/vagy a kormányzati forma legitimitására gondol. Lásd Lipset, Seymour: Political Man: The Social Basis of Politics. Garden City, 1960, különösen a 3. fejezet. A politikai legitimitás Robert Dahl-féle tárgyalása szintén a rezsim, vagy legjobb esetben is a kormányzati forma legitimitására vonatkozik. Lásd Dahl, Robert: Modern Political Analysis. Englewood Cliffs, NJ. 1976, különösen 61. skk. ²⁶ Machiavelli A fejedelem címû, 1513-ban írott mûvének utolsó fejezetét tekinthetnénk a nemzeti önrendelkezés fogalmának megalapozójaként. Számos olyan elemet találunk azonban itt, amelyek óvatosságra intenek a túlzottan igenlõ válasszal szemben: 1. a fejezet témája, a nemzeti felszabadítás, elüt az elõzõ huszonnégy fejezettõl; 2. Itália felszabadítását inkább az idegenek általi elnyomásra és rossz kormányzásra, mint az önrendelkezés pozitív jogára hivatkozva követeli, a zsarnokkal való szembeszállás középkori jogával összhangban (amely jog teljességgel mentes a nemzeti megfontolásoktól); 3. Itália jóval inkább egy „puszta földrajzi kifejezés” volt, mint háromszáz évvel késõbb, amikor Metternich így írta le. Ez utóbbi észrevétellel kapcsolatban, még ma is kérdéses, hogy Olaszország lakosságát egyetlen nemzeti öntudat hatja-e át. Lásd még jelen szerzõ „The Political Significance of Ethnonationalism within Western Europe” c. tanulmányát (in uõ: Ethnicity in an International Context. New Brunswick, NJ. 1796.), különösen 126. skk. Mindenesetre Machiavelli megjegyzései Itália felszabadításáról legfeljebb a nemzeti önrendelkezés egy korai sugallását képezhette, nem egy kiforrott diskurzust. Így nem gyakorolt érzékelhetõ hatást a nemzeti eszme késõbbi alakulására, A fejedelem többi vonatkozásának a politikai gondolkodás és gyakorlat alakulásában játszott szerepe ellenére. A francia forradalmat közvetlenül megelõzõ évtizedekben Johann von Herder számos mûvet írt a nemzet fontosságáról. Ám elmélkedései a kulturális szférára korlátozódtak, és nem jövendölték meg a nemzetállamok szükségességét.

²⁷ Az állam kifejezés itt korának elsõrendû politikai alakulatát jelenti, ami természetesen jelentõs változásokon ment át az idõk során. A görög filozófusok számára ez az egység a polis volt; a római filozófusok számára a birodalom; a modern szerzõk számára az állam.

²⁸ Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 23. 1099b. Noha a polis arisztotelészi raison d’être-je nem érinti polgárságának etnikai összetételét, az nem volt etnocentrikus felhangok nélkül való, és tudatában volt az etnikai heterogenitásból fakadó lehetséges problémáknak. A Politika VII. könyvében a „hellén nép” erényeit dicsõítette, és úgy vélte, hogy „akár mindenki fölött is tudna uralkodni, ha egy államban tömörülne”. Ugyanazon mû V. könyvében megjegyezte, hogy a be nem olvasztott népek jelenléte az államban forradalmak kirobbanásához vezet. Lásd Arisztotelész: Politika. Gondolat, Budapest, é.n. 173, 253.

²⁹ Ahhoz a vitához, hogy Georg Wilhelm Friedrich Hegel a fenti nevek közé tartozik-e, lásd a Walter Kaufmann által szerkesztett, Hegel’s Political Philosophy c. kötetet (New York, 1970). A vitát megvilágító erõvel tárgyalja Sidney Hook és Shlomo Avinieri.

³⁰ Merriam, C. E.: History of the Theory of Political Sovereignty since Rousseau. New York, 1900, 12. A belsõ idézet Otto Grieke német tudóstól származik.

³¹ de Maistre, Joseph: „Considerations on France”. In The Works of Joseph de Maistre. New York, n.d. 80.

³² Richard Andrews recenziója Michael Walzer: Regicide and Revolution: Speches at the Trial of Louis XVI, in The New York Times Book Review, 1974. június 9.

³³ A l’état c’est moi fogalma rámutat a fõ okok egyikére, amelyek miatt az állam legitimitásának korábbi elméleteit nem lehet megkülönböztetni a rezsim és kormányzati forma legitimitásának elméleteitõl, és amelyek miatt ezek kevés relevanciával bírnak az állam-legitimitás szempontjából a népszuverenitás korában. Amikor az államot egyetlen személlyel (egy királlyal vagy egy hagyományos, Napóleon elõtti császárral) vagy egy királyi elittel (arisztokráciával) azonosítják, a rezsim-, kormányzati és állam-legitimitás egyetlen egésszé mosódik össze. Ám ha a nép szuverén, az állam-legitimitás kiemelkedik közülük.

³⁴ Lásd „Qu’est-ce qu’une Nation?” In Renan, Ernest: Discours et Conferences. Paris, 1887, 276—310.

³⁵ Renan látszólag saját nemzet és nem állam fogalmáról értekezett. Ám beszéde, amelynek az volt a célja, hogy Franciaországhoz való lojalitásra bírja az elzásziakat, valójában a multinacionális állam védelme volt.

³⁶ A földrajzi távolság itt a kommunikációs és pszichológiai távolságot jelenti. A távolság ilyen fogalmait befolyásolja a kommunikációs technológia színvonala, és nem összetévesztendõk a fizikai távolsággal. A távolság-típusok további osztályozásához lásd jelen szerzõ: „Myths of Hemispheric, Continental, Regional and State Unity”, Political Science Quarterly 84 1969. december, 555—582. Újraközölve in uõ: Ethnonationalism: The Quest for Understanding. Princeton UP, Princeton, 1994, 119—143.

³⁷ Ám vessük össze a nacionalista mozgalmak nevében tett nyilvános kijelentések emocionális tartalmát a regionális mozgalmak racionálisabb érveléseivel! Miközben mindkettõ rendszeresen folyamodik olyan racionális érvekhez, mint az elszakadás gazdasági elõnyeinek ecsetelése, az elõbbi ehhez olyan érzelmileg telített kifejezéseket fog hozzá tenni, mint „tisztaságunk megõrzése a züllesztõ külsõ hatásoktól”, „saját házunk (vagy a nemzet sorsa) urának lenni” stb.

³⁸ Kanada csak részben bevándorló-társadalom, mert részben egy multinacionális állam. Itt egyszerre jelentkeznek a regionális és a québec-iek esetében, az etnonacionális elszakadási törekvések. Ottawa identitás-meghatározásának problémáit a québec-iek népi népszuverenitásával szemben jól ragadja meg Alan Cairns: „French—English Conflict in Canada: The Ambiguous Role of Institutions” (az IPSA Politics and Ethnicity kerekasztal-beszélgetésének anyaga, St. Anthony College, Oxford, 1979. március 26—28. 23.): „A szövetségi kormány képességét legitimitásának fenntartására gyengíti az egész országra kiterjedõ kanadai patriotizmus viszonylagos fejletlensége. A történetileg a nacionalizmus eredendõ érzésére alapozó erõs nemzetiségtudattal szemben a központ lehetõségei az alapvetõen gyengébb polgári identitásban és az állampolgárság elvont, de legitimitása alapját jelentõ fogalmában rejlenek.”

³⁹ A három kivételrõl: az egyik (Portugália) etnikailag homogén államként lépett a Napóleon utáni korszakba, a másik kettõ (Spanyolország és Svájc) nem voltak immunisak a korszak etnonacionális mozgalmaival szemben.

⁴⁰ Hatásának növekedése azonban már az elsõ világháború elõtt egyértelmû volt a japánok, kínaiak, örmények és keleti arabok között.

⁴¹ Különben nem jelentek volna meg ugyanazok a követelések a tengerentúli gyarmatként kezelt Rodéziában és a belülrõl kormányzott Dél-Afrika Köztársaságban.

⁴² Részletekhez lásd jelen szerzõ „Self-Determination: The New Phase”, World Politics 20., 1967. október, 20—53, különösen 30—35.; „Nation-Building or Nation-Destroying”, World Politics 24., 1972. április, 319—355. Az említett tanulmányok újra megjelentek in uõ: Ethnonationalism: The Quest for Understanding. Princeton UP, Princeton, 1994, 7—27., illetve 29—66.

⁴³ Az 1972 óta érintett államok felsorolását lásd Connor, Walker: „The Politics of Ethnonationalism”, Journal of International Affairs, 27., 1973/1., 1—21.

⁴⁴ Ezeknek a történelmi fejleményeknek a nyomon követéséhez az elõzõ tanulmányt, 5—11.

⁴⁵ Az elsõ világháború végén például számos szlovák vezetõ csehnek gondolta magát, és az újonnan „önmeghatározással létrejött” állam 1918-as alkotmánya egyetlen „csehszlovák nemzet” létét mondta ki. Hasonlóképpen vitákat kavart a szerbek, horvátok és szlovének nemzeti identitása. Az új jugoszláv állam hivatalos álláspontja az volt, hogy azok csupán törzsi szegmensei az egységes jugoszláv nemzetnek. Mondanunk sem kell, azóta mind a négy említett nép határozott nemzeti öntudatra tett szert.

⁴⁶ Ilyen katalizáló és visszafogó tényezõk részletes tárgyalásához, különösen Nyugat-Európára való tekintettel, lásd jelen szerzõ: „Ethnonationalism in the First World: The Present in Historical Perspective”. In Esman, Milton J. (ed.): Ethnic Conflict in the Western World. Cornell UP, Ithaca, 1977, 19—45. Újraközölve in Connor, Walker: Ethnonationalism: The Quest for Understanding. Princeton UP, Princeton, 1994, 166—194.

⁴⁷ Ezt példázza a fehéroroszok megjelenésének lassú üteme. A lengyelek, németek és oroszok sorban tizedelték meg vezetõiket. Részletekhez lásd Lubacho, Ivan: Belorussia under Soviet Rule, 1917—1957. Lexington, Kentucky, 1972. A cím ellenére ez a történet messze 1917 elõttre nyúlik vissza.

⁴⁸ A békesség iránti vágyat és a nacionalizmussal szembeni általános elhidegülést érhetjük tetten közvetlenül a napóleoni háborúk és az 1848-as forradalom után. A leglátványosabb azonban Európa esete a második világháború utáni periódusban, egy olyan fanatikus mozgalom legyõzése után, amelynek fõ mozgatója a német etnonacionalizmus volt.

⁴⁹ Message to the Senate (1804). Újranyomva in Harold, Christopher J. (ed. and trans.): The Mind of Napoleon: A Selection from His Writings and Spoken Words. New York, 1955, 72.

⁵⁰ A szabályt erõsítõ kivétel 1976-ból származik, amikor a volt Közép-Afrikai Köztársaságot vezetõje Közép-Afrikai Császárságnak nyilvánította, saját címét pedig „életfogytig-való-elnök”-rõl „I. Bokassa császár”-ra változtatta. Ám a népszuverenitást színleg valamennyire továbbra is elismerte, amikor az új államot alkotmányos monarchiaként határozta meg. 1979-ben Bokassát megbuktatták, és viszszaállították a köztársaságot. Lásd Keesing’s Contemporary Archives, 28272.

⁵¹ Az iráni sah 1979-es megbuktatása a folyamat egy másik mérföldköve. A fennmaradó kivételek Nepál és az arab világ néhány dinasztikus uralkodóháza. Az utóbbiak legitimitásukat részben a prófétától való állítólagos származásukra alapozzák.

⁵² Declaration of the Armed Forces Committee, July 18, 1974. Lásd Keesing’s Contemporary Archives, 26733.

⁵³ Az 1936-os szovjet alkotmány 3. cikkelye. Az a tény, hogy ennek az alkotmánynak a népszerû megnevezése „a sztálini alkotmány”, jól mutatja a tartalom és forma közötti hatalmas távolságot.

⁵⁴ Lásd Brinkley, George: „Khruschev Remembered: On the Theory of Soviet Statehood”. Soviet Studies. 24., 1973. január, 387—401.

⁵⁵ Ám ez nem akadályozta meg a Moszkvával való vitájához érveket keresõ Kínai Kommunista Párt vezetõségét abban, hogy Hruscsov terminológiáját szûk, doktrinér, noha technikailag korrekt alapokon kritizálják: „A marxista—leninisták szerint nem létezik osztály nélküli vagy osztály fölötti állam ameddig az állam állam marad, rendelkeznie kell osztály-jelleggel; ameddig az állam létezik, nem lehet »az egész nép« állama. Ahogy a társadalom osztály nélkülivé válik, az állam megszûnik létezni. Akkor pedig mit jelent az, hogy »az egész nép állama«? Bárki, aki rendelkezik alapfokú marxista—leninista mûveltséggel megértheti, hogy az úgynevezett »egész nép állama« semmi újat nem jelent. A polgárság jelentõs képviselõi a polgári államot mindig is »az egész nép államának« nevezték. Bizonyos személyek azt mondhatják, hogy az õ társadalmuk már osztály nélküli társadalom. Válaszunk: Nem, osztályok és osztályharc kivétel nélkül minden szocialista államban van.” (Open Letter of the Central Committee of the Chinese Communist Party, July 1963. Újraközölve in Christman, Henry (ed.): Communism in Action: A Documentary History. New York, 1969, 260—261.

⁵⁶ „ A tapasztalat azt bizonyítja, hogy egy idõben meghatározatlan jövõ konstrukciói bizonyos feltételek esetén igen hatékonyak lehetnek, és csak nagyon kevés hátránnyal járhatnak; ez történik, valahányszor mítoszokról van szó, amelyekben egy nép, egy párt vagy egy osztály legerõsebb törekvései jelennek meg...” — Sorel, Georges: Gondolatok az erõszakról. Századvég Könyvtár, Budapest, 1994, 115—116.

⁵⁷ Ennek a színlelt elismerésnek a megfoghatóbb formái közé tartoznak az egypárti vagy más okból csak látszólagos választások; a demokráciákból kölcsönzött hivatali címek, mint az elnök vagy miniszterelnök; és a nagyon demokratikusan hangzó alkotmányok.

⁵⁸ Considerations on Representative Government, eredetileg megjelent 1861-ben. Ez az idézet a Henry Holt and Company 1973-as kiadásából való (310. oldal).

⁵⁹ Barker, E.: National Character and the Factors in Its Formation. London, 1927, 17.

⁶⁰ Connor, Walker: „The Politics of Ethnonationalism”. Id. kiad., különösen a IV. rész, 11—18.

⁶¹ Lásd például Dahl: i. m. 61. Néhány szaktekintély meggyõzõen állítja, hogy a premodern társadalmakban a legitimitás problémája a lakosság távoli csoportjaiban nem merül fel, mert az állam nem átható valóság életükben. Szélsõséges esetekben az állam állítólagos alattvalói esetleg tudatában sincsenek azon állam létezésének, amelyhez a térképészek sorolják õket.

⁶² Ronald Terchek: „Conflict and Cleavage in Northern Ireland”. The Annals of the American Academy. 443., 1977. szeptember, 49.

⁶³ The New York Times, 8. december 1978. A baszk tartományok választópolgárainak több mint hetven százaléka vagy tartózkodott (amint azt a Baszk Nacionalista Párt kérte), vagy nemmel szavazott. Mivel az elmúlt évtizedekben számos nem baszk nemzetiségû, munkát keresõ bevándorló telepedett a régióba, a baszkok között a nem szavazatok aránya minden valószínûség szerint nagyobb volt, mint hetven százalék.

⁶⁴ Az idézet Ludvik Vaculik beszédébõl származik, amelybõl részleteket Eugen Steiner: The Slovak Dilemma (Cambridge, 1973, 147.) c. könyve közöl, kiegészítésekkel. Noha Vaculik kifejezetten a kormányzat legitimitásáról beszél, megjegyzései az állam legitimitására is érvényesek.

⁶⁵ Arisztotelész: Politika. Id. kiad. 61.

⁶⁶ Jelen esetben nem a hivatalos magyar fordítást használtuk, mivel a Gazdaság és társadalom angol fordítása ezen a ponton eltér a magyar fordítástól. A Connor által idézett résznek az eddig használt Erdélyi Ágnes-féle fordításból való megértése feltételezi a szerzõ által kiragadott mondatot megelõzõ kijelentések ismeretét. Erdélyi Ágnes fordításában az idézett szövegrész, valamint az azt megelõzõ mondatok a következõképpen hangzanak: „A puszta »szokáserkölcstõl« a »konvencióhoz« vezetõ átmenet természetesen teljesen képlékeny. Minél messzebbre megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, hogy a cselekvés mikéntjét — és ez különösképpen vonatkozik a közösségi cselekvésre is — kizárólag az határozza meg, hogy az emberek pusztán a »megszokottra« vannak fölkészülve, az attól való eltérések rendkívül nyugtalanítónak tûnnek fel, [és] az átlagemberre láthatóan nagyon hasonló pszichikai hatást gyakorolnak, mint a szervi mûködési zavarok, és ezáltal [a megszokotthoz való ragaszkodás] biztosítottnak látszik. A következõ lépés innen a közösségi cselekvés mikéntjét meghatározó — elõször kétségtelenül csak ködösen és homályosan érzékelt — »egyetértéshez«, azaz ahhoz a felfogáshoz vezetett, mely szerint bizonyos fajta, megszokott cselekvések mindenkire nézve »kötelezõek«. Ezt a fejlõdést, amely sok területen ment végbe, teljes terjedelmében és tartalmában ma már csak fölöttébb bizonytalanul lehet megismerni az etnográfiai munkákból, s ezért itt nem is nagyon törõdünk vele.” (Max Weber: Gazdaság és társadalom. 2/1. Id. kiad. 17.)

⁶⁷ Max Weber: Gazdaság és társadalom. 2/1. kötet. Id. kiad. 16—18. Dahl (i. m. 44—50) a „képzett kontroll” kifejezést használja, amikor a szokásokra hivatkozik. Rose szerint „az embereknek nincs szükségük indokokra politikai hovatartozásuk megváltozásához: a Bagehot-i »megszokás-torta« elegendõ lehet”. Rose, Richard: From Steady State to Fluid State: The Unity of the United Kingdom Today. University of Strathclyde Studies in Public Policy: 26. Glasgow, 1978, 29.

⁶⁸ A kényelem nem jelent megelégedettséget. Lehet, hogy egyszerûen kevésbé ítélik kockázatosnak az ismertet, mint az újat.

⁶⁹ „Interview with Ma Sitson”. Life. 1967. július 4.

* Forrás: Walker Connor: Nationalism and political illegitimacy. Canadian Review of Studies in Nationalism. VII (Fall 1980): 201—228; újraközölve In Daniele Conversi (ed.): Ethnonationalism in the Contemporary World: Walker Connor and the Study of Nationalism. Routledge, London, 2002. 24—49.