A kisebbségek jogállásáról szóló román kerettörvény-tervezet elõzményei és buktatói

A 2005. évi törvénytervezet az anyanyelvi jogok terén nemcsak 1945-höz, hanem 1868-hoz képest is visszalépést jelent! A magyar országgyûlés mindkét háza által elfogadott 1868:XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában a 2. §-ban kimondja azt, hogy a törvényhatóságok jegyzõkönyvei „vitethetnek mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képviselõ testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöde jegyzõkönyvi nyelven óhajt”, a 6. § szerint „a törvényhatósági tisztviselõk saját törvényhatóságaik területén a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel való hivatalos érintkezéseikben a lehetõségig ezek nyelvét használják”, a 7. § szerint pedig: „az ország minden lakosa azon esetekben, amelyekben ügyvéd közbejötte nélkül kér felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minõségben, személyesen vagy megbízott által veszi és veheti igénybe a törvény oltalmát és a bíró segélyét:

a) saját községi bírósága elõtt anyanyelvét;

b) más községi bíróság elõtt az illetõ község ügykezelési vagy jegyzõkönyvi nyelvét;

c) saját járási bírósága elõtt saját községének ügykezelési vagy jegyzõkönyvi nyelvét;

d) más bíróságok elõtt (...) azon törvényhatóság jegyzõkönyvi nyelvét használhatja, amelyhez az illetõ bíróság tartozik. A bíró a 7. § eseteiben a panaszt vagy kérelmet a panasz vagy kérelem nyelvén intézi el”.

Összehasonlításként: az RMDSZ-tervezet 34. szakasza szerint a bíróságok elõtti anyanyelvhasználatot „a törvény által szabályozott módon” biztosítják. A 2004. évi 304-es törvény 12. szakasza kimondja azt, hogy „a beadványokat és periratokat kizárólag román nyelven lehet megszerkeszteni”. A büntetõ eljárásban az állam költségén (ha nem a peres fél választja a hivatalos fordítót), a polgári eljárásban pedig írásban csak a felek (!) költségén lehet a kisebbségi nyelvet használni. A román bírói jogállásról szóló törvény külön elõírja a román nyelv kötelezõ ismeretét, pedig a jogászképzés kizárólag románul folyik; a kisebbségi nyelvek ismerete pedig, mint követelmény, nem szerepel a törvényben. Ismétlem, a törvénytervezet kimunkálóit az identitás megõrzésében oly fontos anyanyelvhasználat terén nemcsak 1945, hanem 1868 sem inspirálta a jobbításra. (Elkerülendõ azt a vádat, hogy csak százéves rendelkezésekre hivatkozom, azt is leírom, hogy az NSZK— NDK Egyesülési Szerzõdése a szorb kisebbségnek a bíróságok elõtt különleges kétnyelvû státust biztosít.)

A tervezet második szakasza román államalkotó tényezõként határozza meg a kisebbségeket. Sokak szerint ez a kétségtelenül pozitív, deklaratív rendelkezés ütközik az alkotmány Romániát egységes nemzetállamként meghatározó elsõ szakaszának rendelkezéseivel. Az egységes nemzetállami meghatározást kellett volna töröltetni az alkotmány módosításkor, s akkor bizonyosan az ilyen aggályok nem merülnének fel.

A 14. szakasz (2) bekezdése megfogalmazza az etnikai összetétel megváltoztatásának a tilalmát, de az nincs meghatározva, milyen közigazgatási vagy jogszabályok számítanak ilyennek, vagy hogy mit lehet tenni a katonaság, az ortodox egyház és intézményei stb. terjeszkedése ellen.

A 16. szakasz (6) bekezdése egy fontos új lehetõséget kodifikál a román nyelvnek a kisebbségek sajátosságainak figyelembevételével való tanításáról. Meg kellene viszont határozni, ki az illetékes a kisebbségi sajátosságok elbírálásának a kérdésében.

A kisebbségi szervezetekre vonatkozó harmadik fejezet súlyosan diszkriminál a többségi román néppel szemben (20 millió román 25 000 aláírással alapíthat választási részvételre jogosító pártot, ugyanezért a másfélmillió magyarnak szintén 25 000 aláírást kell összegyûjtenie). Egyszerû hármassza bállyal kiszámítható, hogy egyenlõ bánásmód esetén a másfélmillió magyar 1875 taggal alapíthatna választási részvételre jogosító szervezetet! A fajvédõ törvényekbõl ismert numerus clausust is elõírnak: a tagok legtöbb 25%-a lehet egy másik etnikum tagja. (A magyar cigányokat, zsidókat hová sorolják?) Ki fogja eldönteni és milyen kritériumok alapján, hogy ki tartozik egy nemzeti kisebbséghez?

Az egész kisebbségi törvény kulcsa ez a paragrafus (40), amelyik a helyhatósági és a parlamenti választási részvételt oly módon fogalmazza meg, hogy a magyarság ügyét gyakorlatilag csak egyetlen egy szervezet intézheti. Jelen esetben ez az RMDSZ, amelyik ilyen rendelkezések mellett kicserélhetetlen, megváltozhatatlan. A tavaly a Velencei Bizottság által kifogásolthoz hasonló választási részvétel-szabályozás a romániai magyarságon és a többi kisebbségen belül meglévõ demokrácia deficitet tovább konzerválja. Ráadásul a választási részvételi jogosultságot az eddigiektõl eltérõen nem a Bukaresti Törvényszék, hanem az RMDSZ által létrehozott Interetnikus Kapcsolatok Hatósága kell, hogy elbírálja (49. szakasz, 2. bekezdés). Ennél etikátlanabb, jogellenesebb és cinikusabb szabályozást nemigen olvastam! A bíró és a játékos ugyanaz a személy. (Megjegyzem, a Velencei Bizottságnak véleményezésre kiküldött változat szerint a választási részvételt a Bukaresti Törvényszék, és nem az Interetnikus Kapcsolatok Hatósága kell, hogy elbírálja). Jogtechnikai szempontból a választási részvételt nem a kisebbségi kerettörvény, hanem a választójogi törvény kell, hogy szabályozza.

Következtetés

A törvénytervezet szövege bonyolult, nehezen áttekinthetõ, mintegy azt a cinikus meghatározást példázva, hogy a beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat. A kulturális autonómia tanácsoknak csak a magyar magánjogi státusú oktatási és kulturális intézmények kordában tartásában biztosít valódi hatalmat. Odajutunk, hogy a magyar magánintézmények sokkal kevesebb önállósággal fognak rendelkezni, mint a hasonló román intézmények, s visszatérnek azok az idõk, amikor a szakmai karrier feltétele ismét a párt- (akarom mondani az RMDSZ) -tagság lesz.

A kisebbségi törvénytervezet másik negatív következménye az, hogy autonómiatörekvéseinket („együtt az autonómiáért”?) kizárólag az ún. kulturális autonómiában rögzíti, de oly módon, hogy a mindenkori román hatalomnak más autonómiaformák elutasításához hivatkozási alapot biztosíthat. Félõ, hogy a kulturális autonómia törvénybe iktatásával a romániai magyar érdekképviselet fogja megakadályozni a területi önkormányzatiság (autonómia) megvalósítását. Ezt a nemkívánatos következményt csak egy módon lehet elkerülni: a törvényben utalni kell az idõközben meghozott Európai Parlamenti Külügyi Bizottsági ajánlásra, amelyet Pierre Moscovici romániai raportõri javaslatára fogadtak el. Ismételten idézem a határozat lényegét: „a magyar kisebbség védelmének biztosítása érdekében kiegészítõ intézkedésekre van szükség, a szubszidiaritás és az önkormányzás elveinek tiszteletben tartásával.” Felettébb sajnálatos, hogy a nagyfontosságú ajánlást a törvénytervezet kidolgozói azzal söprik le az asztalról, hogy csupán a kulturális önrendelkezésre vonatkozik. Még ha így is lenne, az ajánlást akkor is figyelembe kellene venni!

Hozzáállásuk megerõsíti azt a gyanút, hogy a tavaly májusban elkezdett autonómiázás (beleértve a székelyföldi területit is) csupán választási kampányfogás volt. Gondolatmenetem helyességét a Székely Nemzeti Tanács autonómia statútum tervezete parlamenti beterjesztésének közelmúltban történt megtagadása, valamint a helyi tanácsok által kiírt székelyföldi területi autonómia referendumok RMDSZ általi elutasítása is alátámasztja.

Álláspontomat, miszerint a papíron hatályos 1945. évi Nemzetiségi Statútum törvény sokkal kedvezõbb, mint a mostani, az eredetileg közzétetthez képest kétségtelenül módosított, bõvített törvénytervezet sem változtatta meg. Az elõzmények nélkülinek nem nevezhetõ törvénytervezet jelenlegi formájában nem alkalmas arra, hogy a romániai magyarság sorsát érdemben javítsa.

2005. június 17