Néhány gondolat egy lehetséges nemzeti kisebbségi és (vagy) autonómia törvényrõl

A kilencvenes évek elején a három szintû autonómia fogalma már bekerült az RMDSZ programjába. Akkoriban még csak a hogyanról zajlott a vita. Az ezredfordulóra megjelent azonban több olyan eszmefuttatás is, amely szembehelyezte egymással a kisebbségi törvényt és az autonómia igényeket, a személyi elvû autonómiát a területivel, prioritásokat állított fel, vagy éppen valamelyik hangoztatása vagy elfogadása révén veszélyeztetve látta a másikat.

Véleményem szerint ezek a viták részben erõltetettek és hamisak, bár részben igazságtartalommal is rendelkeznek, ugyanis prioritásokat fel lehet állítani, és a konkrét politikai helyzet alapján — taktikai okokból — lehet egyik vagy másik összetevõre fektetni a hangsúlyt, ez azonban nem jelentheti mások feladását. Az egyik elemet a másikkal nem lehet helyettesíteni, tehát vagy-vagy alapon szembeállítani sem.

Tagadhatatlan tény, hogy a jelenleg érvényes román alkotmányban nem szerepel egyetlen nemzeti közösséggel kapcsolatban sem a személyi elvû, sem pedig a területi elvû autonómia, de nem is tiltja azt. A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény azonban szerepel a sarkalatos törvények között. Ez implicite azt jelenti, hogy kell léteznie, vagy legalábbis elképzelhetõ, hogy elfogadásra kerül egy ilyen törvény. A tartalmi elemeirõl hallgat az alkotmány, de néhány olyan kérdésrõl, amely az alapelveit illeti, említést tesz különbözõ fejezetekben. Ezek a normák elsõsorban az identitás kifejezésének, megõrzésének, illetve az anyanyelvhasználatnak, anyanyelven való oktatásnak a jogát tartalmazzák.

Egy, a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény lehet kerettörvény vagy lehet kódex jellegû. Tartalmazhat csak bizonyos elemeket, vagy tartalmazhat mindent, ami e témához kapcsolható. A kerettörvény csak általános alapelveket szabályozna, és a sajátos törvényekre (tanügyi, audiovizuális, egyházügyi, mûemlék- és mûtárgyvédelmi stb.) hagyja a részletes szabályozást. A kódex minden már létezõ és ezután létrehozandó jogot részletesen szabályozna. Én inkább ez utóbbinak voltam a híve, hiszen ez világos, és a más törvényekben lévõ, ezt érintõ jogi normák hatályon kívül helyezésével elkerülhetõ a párhuzamos, esetleg egymásnak ellentmondó szabályozás veszélye, vádja. Felmerült azonban egy másik szempont is, nevezetesen az, hogy a kiszámíthatatlan romániai politikai életben nem lenne szerencsés a már létezõ jogokat, akár a már létezõ formában is egy új törvénytervezetben megjelentetni, hiszen az akkor már tárgyalható, módosítható, és veszélybe kerülhetnek már kivívott jogaink is. Végül az a kompromisszum született, hogy legyen a törvénynek inkább keret jellege, amely azonban pár kérdést, éppen azokat, amelyekre nincs még megfelelõ jogi szabályozás, részletesen tárgyaljon. Sajnos a törvény eddigi története azokat igazolta, akik tartottak attól, hogy a politikai elit többsége hajlamos akár elnyert jogokat is elvenni.

Véleményem szerint egy ilyen törvénynek, bár általános megfogalmazás szintjén, tartalmaznia kell a nemzeti kisebbség, nemzeti közösség fogalmának meghatározását, ezen közösségek, illetve az ezekhez tartozó személyek jogainak leírását, a központi és helyi hatóságok részérõl bizonyos kompetenciák átruházásának lehetõségét, valamint a személyi elvû és a területi autonómia létrejöttének lehetõségére való utalást. A kormányprogramba a kulturális autonómia, valamint annak intézményei létrehozása bekerült. Ezért született az a döntés, hogy akkor ebben a törvényben csak ezzel foglalkozzunk. Arról lehet vitatkozni, hogy nem lett volna jobb, hogy a területi is megjelenjen egyetlen nagyon általános megfogalmazásban. Én ennek voltam a híve. Egyesek azzal érveltek, hogy így legalább lesz ahonnan visszalépni, mások pedig azzal, hogy azáltal, hogy ez nem szerepel, majd a területi autonómia feladásával fognak vádolni. Ez be is következett. De felmerülhet az a kérdés is, hogy mi történik akkor, ha a tervezetbe bekerül, de a kormányban vagy a parlamentben „mondunk le róla”, ez vajon nem jelent-het-e még nagyobb traumát. Másrészt olyan vélemény is létezett, hogy pontosan egy ilyen megfogalmazás teszi majd lehetetlenné bármiféle elõrelépés megvalósítását ebben a törvényhozási ciklusban. Errõl vitázni lehet, de nem érdemes, mert történelmietlen; a történelemben ugyanis lehet kísérletezni, vannak is ilyen kedvû politikusok, de azt soha sem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha ez vagy az másként történt volna.

A nemzeti kisebbségek meghatározása körül is sok vita folyt és folyik ma is. Európai szinten egyaránt találunk példát általános meghatározásra, felsorolásra vagy mindkettõt tartalmazó jogi normára. Az Európa Tanács 1201-es ajánlása kivételével nemigen van nemzetközi jogi meghatározás. Még a Velencei Bizottság is megkülönböztetésnek tartotta mind a felsorolást, mind pedig a történelmileg hagyományosnak tekinthetõ jellegre alapuló meghatározást. Mindkettõt nehezményezték más európai fórumok és emberjogi szakértõk is. Ezzel szemben ugyanakkor az tapasztalható, hogy Európa államai nem adnak olyan jellegû specifikus jogokat a hozzájuk érkezõ immigráns közösségek számára, mint az ország területén évszázadok óta élõ közösségeknek. Itt természetesen az általános emberi jogokon túlmutató többletjogokról, közösségi jogokról van szó. Ilyen vonatkozásban az lehet megoldás, hogy átmeneti rendelkezésként lehetõvé tesszük a jegyzék bõvítését bizonyos feltételek között. A felsorolás esetében elsõsorban két újabb nemzeti kisebbség elismerése került szóba, az arománoké, illetve a csángóké. Az elsõt a románok többsége nem fogadja el, hiszen õket románoknak tartja, a másikért a románok, meg mi sem rajongunk, hiszen mi a csángókat magyaroknak tartjuk, a románok pedig románoknak, köztük pedig megoszlik a vélemény, a sajátos csángó tudat a legkevésbé létezõ. A meghatározás nélküli, ki-ki döntse el, hogy mi, liberális gondolat csak odáig elfogadható, amikor csak a hovatartozás kifejezését, megõrzését, a szabad vallásgyakorlást, a saját rendezvények szabadságát, belsõ nyelvhasználati jogokat illet, azonban amikor pozitív diszkriminációként specifikus politikai vagy közösségi jogok jelennek meg, ahol az államnak teljesítendõ kötelezettségei vannak, akkor már be kell határolni azt, hogy ezeket a jogokat, kik kérhetik számon a hatóságokon.