Közösségi célok, törvényhozási eszközök és politikai tétek
a kisebbségi törvénytervezet kapcsán

A Magyar Kisebbség címû nemzetpolitikai szemle ezúttal A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet elemzése kapcsán nyújt lehetõséget vitára, nézetek, vélemények ütköztetésére, együttgondolkodásra. A vitaindítót Márton János és Orbán Balázs Elemzés a 2005-ös kisebbségi törvénytervezetrõl címû tanulmánya tartalmazza, és ehhez szeretnék néhány gondolatot, vitázó véleményt, helyenként magyarázatot vagy éppen pontosító, tisztázó információt megfogalmazni.

Nem szándékozom ezen írásban az Elemzés elemzését elvégezni, hanem sokkal inkább néhány pontban véleményt mondani, vitázni a tanulmány bizonyos részeiben megfogalmazott állításokkal, bírálatokkal. Nem kívánok utalni minden részletre, válaszolni minden megállapításra vagy magyarázni minden kifogást. Írásomban elsõsorban a tanulmányban megfogalmazott alkotmányos jellegû kifogásokra és a kulturális autonómia fejezetére vonatkozó elemzéshez szeretnék néhány észrevétel, vélemény erejéig hozzászólni. Részben abbéli minõségemben, hogy többedmagammal részt vettem a törvénytervezet kidolgozásában, illetve: hogy a szerzõk többször is hivatkoztak írásaimra, interjúkban megfogalmazott véleményeimre.

Megítélésem szerint a szerzõk elemzése a szakmaiság igényességével és alaposságával készült, illetve azzal a vélhetõ szándékkal, hogy — tekintettel a tervezet szabályozási tárgykörének fontosságára — olyan társadalmi, politikai, szakmai vitát generáljon, amely alkalmas lehet jelen helyzetünk bizonyos sorskérdéseinek a tisztázásához. Feltételezve a szerzõk jóhiszemûségét, a szigorúan tudományos igényességgel végzett elemzés során megfogalmazott bírálatokhoz, kifogásokhoz, elmarasztaló következtetésekhez hasonló jóhiszemûséggel viszonyulok, és érvekkel igyekszem velük vitába szállni. Egyébként pedig némelyik kifogással, észrevétellel egyet is értek, és helyénvalónak találom.

Amit különösen nagyra értékelek, hogy a szerzõk alapvetõen jogi alapvetésû szövegelemzést és kevésbé politikai tartalmú helyzetértékelést végeztek. Nem mintha a kettõ, a politikai és a jogi aspektusok elválaszthatók lennének, de a szigorúbb jogi értékelés lényegesen komolyabb tartást és nagyobb hitelességet kölcsönöz a tanulmánynak, mint a spekulatív jellegû politikai értékelés.

1.

Az elemzés egyik általános érvényû megállapítása, hogy a tervezet egészében nem kellõképpen világos, egyértelmû, fogalmilag nem teljességgel koherens. Ezzel, mint aki alkotmányjogot is tanít egyetemen, akár egyet is értek, és önmagában véve igaz is, csakhogy a törvénytervezeteket, különösen azokat, amelyeknek ilyen erõs a politikai töltete, nem lehet akadémiai szempontok szerint, a legjobb szándék mellett sem lehet kizárólag tudományos igényességgel, mintegy laboratóriumi ideális feltételek között elkészíteni. Túl azon, hogy ilyenszerû steril körülmények nincsenek, és mûvileg sem lehet kialakítani a politikában és a jogi rendszerben, a jogalkotás egész folyamata (beleértve a törvénytervezet elkészítését is) egy adott, soktényezõs, sok ismeretlenes, képlékeny politikai, jogi közegben, politikai jogi kultúrában alakul, történik, illetve születik meg a jogszabály.

Következésképpen a törvénykezdeményezõ felelõssége nem az, hogy a tudomány szempontjai szerint tökéleteset alkosson, mintegy elvonatkoztatva az itt és most követelményrendszerétõl, hanem olyan tervezetet, amely alkalmas lehet az amúgy meglehetõsen nagy közegellenállást mutató politikum által történõ elfogadására, illeszkedésére a létezõ alkotmányos keretekbe, illetve a késõbbi társadalom, közösség és egyének általi alkalmazására. A kezdeményezõ igazi felelõssége egy ilyen nagy horderejû jogszabály esetében, hogy az adottat, a „van”-t összhangba hozza a „kell”-lel és a „lehet”-tel. Ilyen értelemben a tervezet készítõi sok dilemmát fogalmaztak meg önmaguk számára. Több, sokszor széthúzó érdeket és értéket kellett összehangolni, és nemegyszer kompromisszumokat kötni, önkorlátozással élni. Ezt a magam részérõl nem tartom szégyenletesnek, elítélendõnek, hanem éppen a cselekvõ, az alkotó ember felelõssége bizonyítékának, megnyilatkozásának.

2.

A Politikai körülmények alcímben megfogalmazott rövid elemzés, melyet a szerzõk mintegy a rend kedvéért végeztek el (legalábbis az én benyomásom szerint), két szempontot vesznek figyelembe, nevezetesen az általános román politikai kontextust, valamint a romániai magyar társadalom belsõ, szûkebb vonatkozását. Az elsõ esetben a felsorolt tények önmagukban helytállóak, nehéz is lenne vitatkozni velük, de ugyancsak önmagukban nem alkalmasak a politikai helyzet, indítékok, feltételek értelmezésére, mert nyilván ez sokkal összetettebb. Érzésem szerint a szerzõk nem is igen kívántak különösebben sokat idõzni a romániai politikai körülmények elemzésénél.

A romániai magyar politikai kontextus meglehetõsen sommás elemzésében számomra kissé meglepõ a szerzõk egyoldalúsága és a probléma igencsak klisészerû kezelése, hiszen nem tesznek egyebet, mint megismétlik az RMDSZ belsõ ellenzéke által használt néhány retorikai, publicisztikai fordulatát, úgymint: hogy az autonómia kérdését az RMDSZ háttérbe szorította, miközben megszüntette a belsõ pluralizmust, és a romániai magyarság számára kiutalt erõforrásokat is kizárólagosan ellenõrzi.

A kérdés ilyetén történõ elrendezése abbéli meggyõzõdésemet erõsíti, hogy a szerzõk számára terhes volt a kérdés, a tervezet hátterének a politikai értékelése.

Ami az autonómia kérdésének a háttérbe szorítását illeti, kétségtelen, hogy 1997-ben, az RMDSZ kormányra kerülésével új perspektívák nyíltak a kisebbségvédelem, a kisebbségi politikai gyakorlat szempontjából, és valóban nem fogalmazódott meg törvénytervezet formájában a közösség auto-nómia-igénye. Ugyanakkor megítélésünk szerint a közösségi autonómia létét vagy nemlétét nem kizárólagosan egy különálló jogszabály határozza meg. Az autonómiát nem lehet ugrásszerûen, mintegy a semmibõl, kizárólag törvényhozási aktusban megnyilvánuló politikai akarattal létrehozni. Az autonómia olyan folyamat, melynek kialakítása idõben történik, olyan állapot, amelyet sok kritérium határoz meg. Egy kisebbségi társadalom számára létezhet akár tudományosan is meghatározható bizonyos számú kritérium: anyanyelvhasználat; kisebbségi intézmények állapota, mûködésének módozata; döntési jogkörökbe való beleszólás lehetõsége; döntési mechanizmusok jellege; közösségi, társadalmi, gazdasági felemelkedése; tulajdonproblémák törvényi rendezése stb.

Amennyiben az „n” számú kritériumból akárcsak néhány valósul meg, és ez politikai tudatossággal történik, akkor ez azt jelenti, hogy haladunk egy úton, amelynek célja az autonómia állapotának elérése, de az a lényeg, hogy az autonómia útján és irányában haladunk. Ez akkor is így van, ha a politikai retorikában az RMDSZ nem használta az 1997—2000 közötti idõszakban az autonómia fogalmát, és még inkább a 2001—2004-es idõszakban, amikor bár csak kívülállóként támogattuk a kormányt, de lényegesen több autonómia-kritériumot sikerült teljesíteni, mint az elõzõ idõszakban.

A belsõ pluralizmus hiányáról beszélni nem különösen helytálló, miközben a szerzõk is az RMDSZ belsõ ellenzékérõl beszélnek. Egy szervezeten belüli gondolati, majdhogynem ideológiai értékek (és talán kevésbé érdekek) különbözõsége kimeríti a politológiailag is definiálható pluralizmus fogalmát. Az meg különösen, ha a szervezeten belül markáns érdekek különbözõségén alapuló szervezeti ellenzék is megjelenik, mely egyébként szócsöve a szervezeten kívüli „ellenzéki” csoportosulásoknak, mint az EMNT vagy az SZNT.

Végül ebben a kontextusban, nevezetesen a kisebbségi törvénytervezet minõségének, elemzésének kontextusában nem látom a helyét és a relevanciáját a „romániai magyarság számára kiutalt erõforrások feletti kizárólagos ellenõrzés” megállapításának. Ez a vélemény, mely nem tûnik a szerzõk sajátjának, hanem egy más vitából kölcsönvett érv, sokkal inkább bizonyos személyi, egyéni frusztrációk kifejezõdése lehet, semmint reális tényezõje A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet kidolgozásának, politikai vitájának.

3.

A tanulmányban a tervezet bizonyos szövegeivel kapcsolatban jelzett alkotmányossági aggályok alapvetõen csak egy rosszhiszemû román nacionalista értelmezésben lehetnek valósak, amely természetesen nem zárható ki, de tippek felkínálását a magunk részérõl kerülendõnek találjuk.

A szerzõk ellentmondást vélnek felfedezni a tervezet azon rendelkezése, mely szerint a nemzeti kisebbségek államalkotó nemzeti közösségek, és az Alkotmány azon elõírásai között, mely az egységes nemzetállam, valamint a nemzeti szuverenitás abszolút kizárólagos jellegû (egyébként anakronisztikus) koncepcióját fogalmazzák meg. Ezzel kapcsolatosan több kifogást is tesznek:

a. Ez szerintük burkolt alkotmánymódosítás, amit abból következtetnek, hogy ilyen javaslatot az RMDSZ a 2003-as alkotmánymódosítás során is megtett, az akkor nem sikerült, és most a „hátsó kapun” próbálja ugyanezt elérni. Maga a próbálkozás politikai jellemzéseként én a következetességet és az elvekhez való ragaszkodást tartom megfelelõbbnek. Tartalmi szempontból pedig a nemzeti kisebbségek meghatározása akár államalkotó tényezõként is, nem feltétlenül és kizárólagosan alkotmányjogi kérdés. Ha sikerült volna az alaptörvényben megfogalmazni, könnyebb dolgunk lenne a kerettörvény elfogadásánál, mert az alkotmányos többletgaranciát jelent, de semmi jogi, alkotmányjogi akadályát nem látom, hogy ezt megkíséreljük egy organikus törvény keretében.

b. Hogy ellentmondana a nemzetállami és nemzeti szuverenitás alkotmányos koncepciójának? Maguk a szerzõk kínálják a választ, mikor az Alkotmány 4-es cikkelyére hivatkoznak, mely szerint „az állam alapja a román nép egysége és állampolgárainak szolidaritása”. Ez a mondat, ha nem is semlegesíti, ha nem is oltja ki az elsõ cikkely nemzetállam fogalmát, de erõsen relativizálja azt. Ugyanis a román Alkotmány két egymásnak igencsak

ellentmondó elvet fogad el egyidejûleg. Egyrészt azt mondja, hogy a nemzet és az állam egybeesik, a másik mondatban pedig az állam alapja már nem az etnikailag meghatározott román nemzet, hanem a többnemzetiségû román nép egysége és különbözõ nemzetiségû állampolgárainak szolidaritása. Az egyik az etnikai kizárólagosság elvét, a másik a polgári individuum fogalmát állítja középpontba. Ameddig a román Alkotmány ilyen kettõs módon értelmezi ezt a kérdést, engedtessék meg, hogy a számunkra, céljainkra kedvezõbb felfogást vegyük figyelembe.

c. A szerzõk azon állításomból, mely szerint — politikai akarat hiányában — nem sikerült az alkotmánymódosítás során elérnünk a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezõkként való meghatározását, azt a következtetést vonják le, hogy elismertem, miszerint ez alkotmányjogilag nem lehetséges, nem tételezhetõ. Szó sincs errõl, azt még a szavaim félreértelmezésével is nehezen lehet állítani, hiszen én azt állítottam, hogy politikailag ez nem sikerült, megfelelõ akarat hiányában, de ez távolról sem jelenti azt, hogy ez alkotmányjogilag nem lehetõséges. Ami egy adott politikai kontextusban nem valósítható meg az alkotmánymódosítás keretében, az nem azt jelenti, hogy alkotmányjogilag nem tartható fenn, csupán azt, hogy akkor a politikum azt elutasította. Nem lehet összekeverni egy alkotmánymódosítás keretében a politikai akarat hiányát az alkotmányjogi javaslatok helytállóságával, védhetõségével, mert e kettõ korántsem esik egybe,

d. Kétségtelen, hogy a jelenlegi román Alkotmány bizonyos rendelkezéseinek lehet egy nacionalista, kisebbségellenes interpretációja, de lehetséges egy korszerûbb, az anakronisztikus jegyektõl elvonatkoztató, európaibb értelmezése is. Nem hiszem, hogy az alkotmányellenesség érveit kellene erõsítsük, hanem sokkal inkább azt az érvrendszert (és amire egyébként van is lehetõség), amely a tervezet alkotmányos voltát támasztja alá.

4.

A törvénytervezettel kapcsolatos másik alkotmányjogi kifogása a szerzõknek, hogy az az egyéni és kollektív jogokat egyaránt kívánja szabályozni, miközben az Alkotmány csak az egyéni jogokat ismeri.

Az valóban igaz, hogy a politikai elit és bizonyos mértékig a szakmai társadalom is elsõsorban az egyéni jogok létjogosultságát szabályozza. Az is kétségtelen, hogy a nemzeti kisebbségek önazonosságát szabályozó 6-os cikkely is kizárólag a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek, egyébként a nemzetközi jogi szóhasználatban is alkalmazott fogalmát használja. Ennek ellenére a román Alkotmányban léteznek olyan alapvetõ jogok, melyek lénye gében kollektív jogoknak minõsülnek. Ilyen például a nemzeti kisebbségek azon joga, hogy amennyiben nem sikerül a választási küszöböt elérniük, úgy pozitív diszkrimináció révén képviseltetik magukat a román törvényhozásban egy képviselõvel. A jog a képviseletre a közösséget illeti, melyet egy bejegyzett kisebbségi szervezet révén valósít meg. Ezen túlmenõen léteznek más alapvetõ emberi jogok is, melyek gyakorlása csak közösségben valósítható meg, mint az anyanyelvhasználat, az egyesülési, társulási jog, illetve az ennek nyomán létrejött jogi személyek jogai stb. Magam sem állítanám azt, és itt egyetértek a szerzõkkel, hogy a román Alkotmány kifejezetten a kollektív jogokat támogatná, ugyanakkor nem teljességgel idegen ez a fogalom a román jogrendtõl. Másrészt a nemzetközi jog és jogi szakirodalom is igencsak ódzkodik a kollektív jogok gondolatától, de az sem tagadható, hogy létezik egy komoly — folyamatban lévõ — vita errõl a meglehetõsen összetett kérdéskörrõl. Ilyen értelemben nem látom be, hogy a törvénytervezet elõkészítõinek miért kellett volna eleve a kollektív jogok ellenzõinek álláspontja szerinti megfogalmazásokat használnia.

5.

A törvénytervezet egésze kétségtelenül újszerû, mind a szabályozási tárgykörét illetõen (nemzeti kisebbségek jogainak rendszere, nemzeti kisebbségi szervezetek jogállása, kulturális autonómia), mind a szabályozási megoldások vonatkozásában. Ezért kétségtelen, hogy bizonyos rendelkezések esetében talán általánosabb, máshol hiányoznak a szabályozások, ami lehet egy tudatos megfontolás következménye is, helyenként pedig homályosnak tûnhet a jogalkotó szándéka. Az sem tagadható, hogy sok vonatkozásban nincsen összhangban létezõ jogszabályokkal, de ez az, ami a legkevésbé felróható egy új jogszabálynak, hogy változtat korábbi rendelkezéseken. A törvényhozó rendeltetése, feladata, hogy újra és újra, amikor szükséges, felülvizsgálja a létezõ szabályozásokat, és módosítsa azokat, illetve új társadalmi viszonyokat szabályozzon. Ugyanakkor a tervezet feszíti az alkotmányos kereteket, de nem helyezkedik az alkotmányos renden kívül, hanem éppenséggel illeszthetõ — elismerem, helyenként megfelelõ értelmezéssel — a létezõ alkotmányos normatív rendszerbe.

6.

A nemzeti kisebbségek törvényi meghatározásából az „összetartozás-tu-dat”, mint meghatározó közösségi identitáselem hiányát róják fel a szerzõk. Állításuk, kifogásuk teljességgel helytálló lenne, ha az lett volna a szándéka a törvénykezdeményezõnek, hogy egy tudományos jellegû, teljességgel átfogó meghatározást adjon. E típusú definíció óhatatlanul interdiszciplináris elemeket kell, hogy tartalmazzon. Ilyen értelemben nem vitatható, hogy az össze-tartozás-tudat lényeges identitás tényezõ. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy alapvetõen szociológiai és társadalompszichológiai tényezõ, és nem bír jelentõs jogi relevanciával, jogi értékelhetõséggel a meghatározásban. A törvényi definíciók sajátja, hogy elsõsorban a törvényalkotás és a késõbbi jogalkalmazás szempontjából jogi relevanciával bíró elemeket tartalmazza, amelyek hez jogi következmények rendelhetõk. Ezek a törvényi meghatározások sokkal egyszerûbbek, és sok esetben maga a jogi doktrína, szakirodalom is sokkal bõvebben, pontosabban fogalmazza meg, írja le ugyanazt a fogalmat.

7.

A vitaindító tanulmány többször is utal arra, hogy a döntési jogkörök nem kellõképpen tisztázottak, helyenként átfedéseket vél felfedezni, illetve, hogy nem kizárólagos jellegûek. A törvénytervezet alapvetõen két helyzetet szabályoz, mely eltérõ jogi megítélés alá esik, és eltérõ jogosultságokat, illetve intézményi hatásköröket teremt. Az elsõ helyzet a kisebbségi jogok rendsze re, mely általános érvényû, valamennyi nemzeti közösséget, illetve nemzeti kisebbségekhez tartozó személyt érint, és ez esetben nem beszélhetünk kizárólagos döntési hatáskörökrõl, sem az adott közösségi intézmény, sem az állami hatóságok vonatkozásában. Az ebbe a körbe tartozó döntéseket az állami közhatóságok hozzák meg, de a közösségnek joga van a véleménynyilvánításra, a hatóság köteles egyeztetni, konzultálni, mely folyamat elmehet a vétójog gyakorlásáig is, illetve bizonyos esetekben a döntések közös együttmûködésekkel születnek. A másik helyzet a kulturális autonómia institucionális és funkcionális szabályozása, melyben egyértelmû, hogy a döntéseket, kizárólagos jelleggel, az autonómia Tanácsa hozza, és itt nincs helye semmilyen hatásköri párhuzamosságnak.

8.

A törvénytervezet 51. (1) szakasza a kulturális autonómiát szabályozza: „Jelen törvény értelmében a kulturális autonómia valamely nemzeti kisebbség azon képességét jelenti, hogy a tagjai által választott tanácsok révén normatív és igazgatási értékû döntéseket hozhat a nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitását érintõ kérdésekben.” (Kiemelés tõlem — V.A.) A szerzõk e rendelkezés korlátozó jellegét kifogásolják, mivel szerintük „nem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára a döntési jogot, csupán képességként jeleníti meg az autonómia gyakorlását. Állításuk igazolására az általam nagyra becsült neves nemzetközi jogászt, Kovács Pétert idézik, aki szerint a kulturális autonómia „a kisebbség számára biztosított lehetõség, hogy tanulóifjúságának oktatását, s mindenekelõtt nyelvi, kulturális és történelmi képzését maga végezze. (...) Technikailag ezt általában konzultatív, de rendszerint osztott döntési jogkörrel biztosítják ... különösen fontos kérdésekben az együttdöntést, gyakorlatilag a vétójogot is jelenti”.

Ha összevetjük a tervezet szövegét a korlátozó jelleg igazolására idézett szakirodalmi szöveggel, láthatjuk, hogy a tervezet a normatív és igazgatási döntések meghozatalának képességérõl beszél, míg a szakember a nemzeti kisebbségnek biztosított lehetõségrõl, vagyis az osztott, illetve együttdöntések meghozataláról. Ha csak nyelvi szempontból vizsgáljuk, a képesség sokkal erõsebb, mint a lehetõség, a normatív és igazgatási döntés pedig szélesebb és egyértelmûbb, mint az állami hatóságokkal együtt vagy azokkal megosztottan hozott döntés. (A Kovács Péter-idézet azonban abból a szempontból is tanulságos, hogy a kisebbségi jogok érvényesítésében nem lekicsinylendõ a közös döntési jogkör vagy a közösség vétójoga sem!) Tehát akkor mirõl is szól a korlátozó jelleg?

Jogi szempontból a képesség egy alapvetõ feltétel a jogok bármilyen alanyi jogi gyakorlására. E jogi kategóriát „csupán képesség” köznyelvi szintjére lefokozni súlyos jogi tévedés, ugyanis bármely alanyi jog gyakorlásának alapvetõ feltétele mind a természetes, mind a jogi személyek, mind az egyéni, mind a kollektív jogalanyok vonatkozásában a jogképesség megléte (jogi egyetem elsõ éves tananyaga!), vagyis az a képesség, hogy jogokat gyakorolhat és kötelezettségeket vállalhat, és ennek birtokában döntéseket hozhat. Jogképesség, cselekvõ jogképesség hiányában a jogok önállóan vagy egyáltalán nem gyakorolhatók. Ez egyaránt érvényes, ha eltérõ szabályok mellett is, mind a természetes, mind a jogi személyekre. A tervezetben teljes tudatossággal használtuk a képesség jogi fogalmát, mert ez az egyik alapvetõ garancia (ennek a képességnek a közjogi elismerése) a kulturális autonómiával járó döntési hatáskörök kizárólagos gyakorlásának.

9.

Azon kifogást, mely szerint a tervezet nem tartalmaz megfelelõ „kontrollmechanizmusokat”, megfelelõ szankciókat és jogkövetkezményeket a jogok megsértése, illetve az állami hatóságok vonatkozásában a szabályok, illetékességek stb. be nem tartása esetén, valamint hogy hiányosak a garanciális elemek a jogérvényesítés vonatkozásában, elismerem, és helytállónak is tartom. Magyarázatként csupán annyit szeretnék megemlíteni, hogy a tervezet alapkoncepciója nem a szankcióra épül, hanem egy teljességgel újszerû intézményrendszer kiépítésére és mûködési kereteinek törvényi szabályozására. Mindazonáltal a törvénytervezet elõír bizonyos szankciókat is, ezáltal jogi normatív jellege nem sérül, hiszen a szankció, a jogkövetkezmény a norma szerves alkotóeleme. Ugyanakkor volt egy másik ok is, amiért óvatosan, elégtelenül bántunk a szankciókkal, miszerint elméletileg nehéz modellálni a kulturális autonómia mûködését, és bizonyos eleven tapasztalat mindenképp szükségeltetik, hogy a megfelelõ szankciókat a lehetõ legpontosabban szabályozhassuk egy késõbbi törvénymódosítás keretében.

10.

Az etnikai alapú, személyi elvû, kulturális autonómia jogi szabályozása és gyakorlata elõzmények nélküli Románia jogrendszerében. Ily módon talán érthetõ és magyarázható a kezdeményezõ óvatossága, ami helyenként homályosabb megfogalmazásokban, nem kellõen részletes szabályozásokban nyilvánul meg, illetve a fokozatosság elvének az érvényesítésében.

Amennyiben a szerzõk, vagy bárki más úgy véli, hogy ma, 2005 Romániájában, egy évvel az óhajtott európai uniós csatlakozás elõtt autonómiabarát politikai környezet van akár csak a koalíciós parlamenti többség oldalán is, és nekünk vagy az RMDSZ-nek nem lett volna más dolgunk/dolga, mint a legteljesebb igénylistát és a szempontunkból legtökéletesebb tervezetet benyújtani a törvényhozásba, ahol türelmetlen várakozással sürgetik majd a megszavazását, az tévesen ítéli meg a jelenlegi politikai helyzetet. Sajnos ezt a félelmünket igazolta a tervezet Szenátusbeli elsõ olvasatának vitája, és fõként — elsõ lépésben — A kulturális autonómia címû fejezetnek, majd az egész tervezetnek az elutasítása. Mindez azonban akkor is sokat árul el a román politikai közgondolkodásról és mentalitásról, a nacionalista reflexek lassú változásáról vagy éppen változatlanságáról, ha tudjuk, hogy a Képviselõházban még van esély mindezt helyrehozni, hiszen a végsõ döntésnek ebben a Házban kell megszületnie.

Az igazi politikai tétje, jelentõsége és szerepe nem annyira a jogi kimunkáltságában, a rendelkezések tökéletes belsõ koherenciájában áll, hanem abban, hogy így, ahogy van, alkalmas-e arra, hogy a politikai döntéshozás elfogadja és átlépje a Rubicont, megnyisson egy olyan irányt, olyan utat, amit a nemzeti kisebbségek és a romániai magyar közösség joggal vár el a román politikai társadalomtól, nevezetesen a közösségi önkormányzás és a közösségi önkormányzat kialakításának és gyakorlatának lehetõségét. Az igazi politikai tétje a tervezet parlamenti és társadalmi szakmai vitájának, hogy mindezen létezõ vagy vélt, valós vagy belemagyarázott hiányosságok, a bírálatok helyenkénti megalapozottsága vagy gyakori mesterkéltsége ellenére is a jogszabály a román Parlamentben megszülessen.

Nem az az igazi nagy kérdés, hogy egy-egy definíció mennyire teljes, hogy egy mechanizmus mennyire mûködik a szabályozások tükrében — hiszen mûködhetne jobban is —, hogy a hatáskörök mennyire fednek le mindent területet és milyen mértékben kizárólagosak, hogy a megfogalmazások mennyire világosak, avagy homályosak — miközben elismerem, hogy ezek rendkívül fontos kérdések —, mégis a leglényegesebb, hogy az elõterjesztett formában elfogadja-e a román törvényhozás, és ezzel megvalósul egy cezúra a román politikában és közgondolkodásban, avagy nem, és ez utóbbi esetben pedig mi a teendõ.

Szerintem azonban az elutasítás esetében sem marad más, mint az, hogy tovább kell folytatni, makacs, konok kitartással és következetességgel, újabb és újabb politikai eszközöket felhasználva ezt az egyébként jobb sorsra érdemes politikai küzdelmet.

Amennyiben pedig elfogadják, és megtörténik a jogalkotás szintjén és valamelyest a politikai attitûdben is egy bizonyos váltás, a közösségi autonómia igazi sorsa magának a közösségnek a kezében van. Mert a kulturális autonómiát biztosító törvény feltétele a létrehozásának, de eleven mûködõ valósággá, az önállóan gondolkodni és cselekedni képes közösségnek, a társadalomnak kell tennie.