A vitaindító tanulmány néhány tévedése

1. Romániában csak az 1990-es választások során alkalmazták a legnagyobb maradék elvét a megyei képviselõi és szenátori mandátumok elosztására. Késõbb, jóllehet továbbra is megyeiek voltak a választókerületek és a mandátumok is, a mandátum elosztása két fázisban történt. Az elsõ fázisban csak az egész számnak megfelelõ mandátumot osztották el, a maradékokat pedig országosan összesítették, és az így létrejött pártokkénti eredményre alkalmazták a d'Hondt rendszert, az így kapott mandátumokat pedig visszaosztották a megyékben elsõ körben be nem töltöttekre egy nagyon komplikált rendszerrel, amelyet most nem fogok leírni. Az Európa Parlamenti választásnak az újdonsága csak annyiban volt, hogy a mandátumok nem voltak megyékre leosztva, hiszen az ország egész területe egyetlen szavazókörzet volt, és a d'Hondt rendszert nem a maradék szavazatok értékesítésére, hanem az országosan leadott teljes szavazatmennyiségre alkalmazták. Helyes viszont az a megállapítás, hogy ez nagyobb torzuláshoz vezetett, ugyanis valóban ez a rendszer a nagyobb pártokat részesíti elõnyben, és minél nagyobb kapott szavazatmennyiségre alkalmazzák, annál nagyobb torzulást okoz. A másik tényezõ viszont, ami befolyásolja a torzulást, az a kiosztandó mandátumoké. Ez esetben is minél több mandátumot osztanak el, annál nagyobb a torzulás. Szerencsére a 35-ös szám még elég alacsony ahhoz, hogy egy kicsit mérsékelje a torzításokat, úgyhogy az 5% körüli pártok esetében lényeges eltérést nem okozott a mandátumok megszerzésében.

1. Tévedésnek tartom egyazon választás értékelésében a kapott szavazatmennyiség olyan differenciált értelmezését, mely szerint a kevesebb román szavazó a román közösség szavazási szándékának a csökkenését jelenti, a kevesebb magyar pedig nem a szavazási kedv, hanem a szavazási bázis csökkenését jelzi.
2. Tévedésnek tartom azt az értékelést, amely megfeledkezik a korábban Hargita megyében függetlenként indult magyar képviselõjelöltekrõl, illetve Hargita és Kovászna megyében teljes magyar listát letett Acþiunea Popularã indulásáról, amelynek jelöltjei e két megyében a Magyar Polgári Szövetség tagjai voltak, azok a tagok, akik ma vezetõi a bejegyzett Magyar Polgári Pártnak. Véleményem szerint az ezekre leadott szavazatokat is figyelembe kellett volna venni az értékelés során.
3. Tévedésnek tartom azt, hogy a Nemzeti Parasztpártot a "futottak még" kategóriában, a Guºã-féle képzõdményt pedig komoly politikai erõként elemzi, mint ahogy azt is, hogy megfeledkezik arról a nacionalista retorikáról, amit egyes politikai pártok szintén felvállaltak, és amivel maguk felé édesgették a Nagy Románia Párt szavazóbázisát.
4. Tévedésnek tartom azt, hogy a szociáldemokraták eredményét a 2004-es választásokhoz, és nem a néhány hónappal korábbi közvéleménykutatáshoz viszonyították.

A romániai pártok doktrinális, személyi és a magyarsághoz való viszonyulásának alakulása 1990-tõl 2007-ig

1989 után a Ion Iliescu által vezetett képzõdmény mintegy a pártállam helyébe szeretett volna kerülni egy sajátos román peresztrojka szellemében. Amint megjelentek a történelmi román pártok, azaz az ellenzék lehetõsége, az államelnök pártja olykor erõszakos, máskor diverziós eszközökkel próbált megszabadulni a konkurenciától. Már ebben az idõben megjelenik a '89 decembere és január eleji, a nemzeti kisebbségekkel szemben toleránsabb magatartással ellentétes, szélsõnacionalista, magyarellenes retorika és uszítás. Sorra hozta létre maga az elnöki párt a nacionalista civil társadalmi szervezõdések (Vatra Româneascã) vagy pártok (Román Nemzeti Egységpárt, Nagy Románia Párt) fûzérét. Ezek a szélsõség konfrontatív retorikáját voltak hivatottak felvállalni, maga az elnöki párt csak közbe-közbe erõsített a nacionalista, magyarellenes retorikáján. Ez idõszak nagy "vívmányai" a bányászjárások, illetve '90 fekete márciusa, az 1990 december elsejei ünnepség (amikor Petre Roman vezényelte a Vatra füttykórusát) voltak. Maga az elnöki párt egy posztkommunista, baloldali nézetet valló politikai alakulat, amely épphogy megtûri a magántulajdont, elképzelhetetlennek tartja a decentralizációt, és egy központi kézben vonná össze minden döntés meghozatalát. Ilyen körülmények között az elsõ szabad választások eredményeképpen a parlament összlétszámának több mint kétharmadát az elnöki párt képviselõi és szenátorai alkották. Már a '90-es évek elején beindult a létezõ pártok szétdarabolódása, a legkorábban és a legtöbb felé a Nemzeti Liberális Párt osztódott. 1991 õsze újabb nagy fordulatot hozott. A "kapitalizmusnak bizonyos engedményeket tevõ" Petre Roman kormánya szembekerül a konzervatív, fél-kommunista Iliescu csapattal. E kormányzásnak egy újabb bányászjárás vetett véget, Iliescu pedig miniszterelnöknek Teodor Stolojant javasolta, és az új kormányban az addig csak államtitkár-helyettes Bãsescuból már miniszter lett. Ennek a harcnak a következménye az lett, hogy a választások közeledtével megtartott pártkongresszuson az elnöki párt vezetõi tisztségeibõl pont az elnököt és csapatát szorították ki, aki gyorsan újabb elnöki pártot hozott magának létre, amellyel meg is nyerte a választásokat, és 1992-ben egy darabig a Nagy Romániával, utána nélküle kormányt tudott alakítani. Egyértelmû az, hogy a pártok többsége baloldali indíttatású, és baloldali, illetve nacionalista szlogenekkel nyert szavazatokat. A választópolgárok többsége elfogadta a tekintélyelvûséget, a mindentudó állambácsit és a jó cáratyuska létét. Ilyen szerep jutott Iliescunak, aki véleményem szerint, ha nem tiltotta volna az alkotmány, ma is az ország elnöke lenne, és aki ha a 2004-es elnökválasztás második fordulójában egyértelmûen Nãstase mellé áll, akkor más lenne ma az államelnök. A Liberális-Demokrata koalíció olyan nacionalista retorikát alkalmazott, szemben a Szociáldemokraták által felvállalt magyar támogatottsággal, amely a Nagy Románia szavazótáborát hozta, döntõen befolyásolva az elnökválasztás eredményét. Tehát 1991 után az Iliescu elnöki pártjából létrejött két posztkommunista baloldali párt, a Demokrata és a Szociáldemokrata. Mind a kettõ a Szocialista Internacionálé tagja lett. Ez a két párt került 2004-ben, még mindig az Európai Szocialista Párt tagjaként, két egymással rivalizáló párszövetségbe. Ráadásul mindkettõ egy-egy magát liberálisnak megnevezõ koalíciós partnert talált. Még érdekesebb az, hogy a tanulmány által jobboldalinak nevezett Nemzeti Liberális Párt élén az a Teodor Stolojan állt, akiben 1991 õszén Ion Iliescu jobban megbízott, már ami a baloldali kormányzást illeti, mint pártja elnökében, Petre Romanban.

Az 1991 õszi események kapcsán még emlékeztetnem kell néhány dologra. Akkoriban egy szélesebb körû kormánykoalíció létrehozásának szándékát lebegtette meg az államelnök. Ama híres aradi KOT-on, bár ez ma már a köztudatban másképp él, nem arról folyt a vita nagy része, hogy legyen-e székelyföldi területi autonómia, hanem arról, hogy milyen minisztériumokat, államtitkárságokat kérjünk, ha felajánlják nekünk a kormányba való belépést. A helyzet érdekességéhez tartozik az is, hogy míg 1990 májusában egyedül Király Károly akart mindenáron Iliescuékkal együttmûködni, Aradon nem arról folyt a vita, hogy elfogadjuk-e a kormányba való belépést, mint például a híres bukaresti SZKT-n is, hanem arról, hogy kiket, milyen tisztségekbe javasoljunk. Például az igazságügyminisztérium élére Frunda Györgyöt, avagy az akkor még Magyarországon menedéket élvezõ Kincses Elõdöt javasoljuk-e. Végül is nem kért fel bennünket senki arra, hogy belépjünk a kormányba, bár az RMDSZ volt az akkori parlament második politikai ereje, hanem a Nemzeti Liberális Párt kapta meg ezt a felkérést, igazságügyminiszter pedig Mircea Ionescu Quintus, a Nemzeti Liberális Párt késõbbi elnöke lett. Amint már említettem, ez a párt hullott szét leghamarabb a legtöbb részre. Egy adott pillanatban öt részt tartottak számon, amelybõl az elsõ legjelentõsebb kiválás a fiatal szárnyé volt. Ez három személyiség körül jött létre, Tãriceanu, Patriciu, Hossu. Az elemeire hullott pártrészeket végülis úgy lehetett összeilleszteni, hogy a külföldrõl, világbanki pályafutás után visszatért egykori szociáldemokrata bizalmat élvezõ, tehát kívülrõl jött Stolojan lett az elnök, nem pedig a korábbi elnökök (Câmpeanu, Quintus, Stoica) vagy az ifjú szárny jeleseinek valamelyike. Nem véletlen tehát, hogy a liberalizmus valódi elkötelezettjei nem örültek annak, amikor a kívülrõl jöttek (Stolojan és csapata) a történelmi pártot és annak doktrínáját feladva egy elnöki párt részévé gyúrták volna a már egyetlen létezõ, hiteles liberális pártot.

Még érdekesebb az, hogy gyakorlatilag az RMDSZ és a parasztpárt kivételével igazán jobboldali pártszövetségben létezõ politikai alakulat, amely kampányban fel is vállalja a jobboldali gondolatvilágot, nyilván a nacionalizmus kivételével, Romániában nincs, sõt még a Demokratikus Konvenció elsõ miniszterelnöke is egy szakszervezeti vezetõ lett, és az 1996-os siker is baloldali ígéreteknek köszönhetõ. Azt hiszem, hogy nem tévedek, ha megállapítom, hogy Romániában jelenleg a klasszikus értelemben vett jobboldali doktrínára nincs túl sok vevõ.

Igaz ugyan, hogy a parasztpárt parlamenten kívüli maradása azt eredményezte, hogy a legerõsebb Európa Parlamenti pártnak, a Néppártnak Romániában egyedüli képviselõje a törvényhozásban az RMDSZ volt, ezért akart mindenki hirtelen konzervatív és jobboldali lenni, a PUR-tól a Becali pártján keresztül a demokratákig. Azokig a demokratákig, akik 1996-tól folyamatos kerékkötõi voltak a tulajdon-visszaszolgáltatásnak és a kárpótlásnak. Pont ezért problémájuk is akadt a Néppártba való felvétellel, és ha történetesen nem az államelnök lenne a vezérük és nagy parlamenti csoporttal rendelkeznének, valószínûleg még mindig várólistán lennének. Megállapítható tehát, hogy 2004-ben is a mandátumok kétharmadát az egyazon pártból leszakadt részek kapták, két szociál-liberális koalíció révén, továbbá az is, hogy Iliescu helyét Bãsescu vette át, és az õ elnöki pártja az Iliescuét. Ugyanakkor a Teodor Stolojan által levált liberális rész tulajdonképpen szintén az Iliescu párt töredéke, mely idõlegesen csapódott a Liberális Párthoz, könnyen változtat hitet a szociáldemokráciától a liberalizmuson keresztül a konzervativizmusig. Túlzás tehát jobboldalinak tartani azt, aki baloldali, pusztán csak azért, mert egy jobboldali szelekt klubba iratkozott.

A nép pedig megkapta az új cáratyuskát és elnöki pártját.

Ha pedig a cáratyuska fél, akkor hasonló diverziókkal él, mint elõdje korábban, még ha nem is ugyanolyan sikerrel. A '90-es évek március 15-e körüli, az akkori úgynevezett civil társadalmi szervezõdések nacionalista, magyarellenes uszításai, vagy a konkurens magyar pártok létrehozása, és többé-kevésbé burkolt támogatása ijesztõen hasonlít a 2008-as hasonló eseményekhez, még ha etnikumközi konfliktus gerjesztése szempontjából nem is érte el a korábbi méreteket. A magyarság parlamenti képviseletének megszüntetése szempontjából viszont nem kizárt, hogy sikeresebb lesz megosztó szándéka.

A térségben (volt szocialista államok kelet-európai tömbje) általában érzékelhetõ az, hogy a választópolgárok inkább a deklaráltan baloldali vagy ígéreteiben baloldali pártokat, szövetségeket támogatták. A romániai sajátosság az, hogy míg Magyarországon, Bulgáriában, Lengyelországban és még Szlovákiában is, valamint a volt Kelet-Németország területén sikerült legalább egy mandátumot vagy töredék mandátumot megszereznie magát jobboldalinak tituláló és jobboldali ígéretekkel kampányoló pártnak vagy pártszövetségnek, Romániában ez nem sikerült (amint említettem, a Demokratikus Konvenció miniszterelnök-jelöltje is szakszervezeti vezetõ volt, és ilyen jellegû ígéretekkel kampányolt). Az is igaz, hogy ezen országokban is a jobboldalinak maradt pártok a politikai mezsgyéjére szorultak, az így keletkezett ûrt pedig a balról hirtelen jobboldalivá magát deklaráló pártok töltötték be, akik ugyan jobboldali európai pártszövetségekbe léptek, de ígéreteik baloldalibbak voltak, mint a hagyományos baloldali pártoké (lásd FIDESZ, illetve Demokrata Párt). Ebbõl talán nem túlzott levonni azt a következtetést, hogy a lakosság nagy része egyfajta szocialista (kommunista) nosztalgiával maradt, és ha az elmúlt 18 évben voltak is olyan pillanatai, amikor a váltás igényével az elkötelezett jobbra szavazott, rögtön utána már a baloldali ígéretek csábították el, és többet már nem "tévedett".

Általában, világszerte a valóban demokratikus országokban is az erõs politikai egyéniségek befolyásolják a választópolgárok szavazatait (sokkal inkább, mint a pártok doktrinális programjai), Kelet-Európában azonban ez még inkább eltolódott, és a felvilágosult abszolutizmus vagy "cáratyuska" jelenség sokkal inkább tetten érhetõ. A választópolgárok keresik azt az egy személyt, akiben õk feltétel nélkül megbíznak, akirõl tudják, hogy olyan hatalma van, hogy bármit akar, azt meg tudja valósítani, keresztül tudja vinni a pártján, kormányán, az állami intézményeken, és elég csak kegyeit megnyerni, mert õ mindent megold. Ezért volt fontos és - sajnos - sikerült megtalálni az Iliescut helyettesítõ személyt.

Sajnos ennek a személynek szintén rövid idõn belül sikerült olyan hatalomra és a választópolgárt félrevezetõ eszközökre szert tennie, amelyekkel jobban kezébe vette az országot, mint Iliescu bármikor. Én annak idején felhívtam kollegáim figyelmét arra, hogy nem jó az igazságügyminiszter kezébe törvényileg olyan hatalmat adni, hogy õ kicserélhesse az ügyészi gárdát és befolyásolhassa a bírói hatalmi testület összetételét, mert igaz ugyan, hogy jó lenne a régi rendszer maradványait eltávolítani, de mi történik akkor, ha valaki ezzel visszaél, és megindulnak a politikai indíttatású, gazdasági vagy korrupciós köntösbe öltöztetett bûnvádi eljárások? Sajnos, jóslatom valóra vált, Monica Macovei minisztersége, valamint a titkosszolgálatok vezetõinek kicserélése révén gyakorlatilag az államelnök által támogatott személyek révén mind az igazságszolgáltatás, mind pedig a titkosszolgálati vezetés személyei oly szorosan kapcsolódnak az államelnökhöz, hogy bizony nem tûnnek alaptalannak azok az állítások, melyek szerint e befolyásoltság tetten érhetõ ezen testületekben. Ezúttal most nem szeretnék konkrét tények taglalására rátérni, de kettõt megemlítenék. Adrian Nãstaset csak egy bûnvádi eljárással sikerült eltávolíttatni, igaz, saját párttársai révén, a képviselõház élérõl, Nagy Zsoltot pedig a politikából (természetesen a vádemelés kivételével semmiféle hasonlóságot nem szeretnék a két személy között sugallni).

Az alkotmánybíróság érdekes, olykor dodonai döntéseit sem kívánom most taglalni. Maradjunk annyiban, hogy érdekes határozatai és bizonyos értelmiségi, sajtókörök tevékenysége hogyan erõsítették meg székében az elnököt és azon elképzeléseit, amelyek olykor - lásd kétfordulós többségi választási rendszer - gyakorlatilag pont azok ellen fordult, akik ezt támogatták.

Az Európa Parlamenti választások magyar szereplõivel kapcsolatos értékelésem

A kelet-európai térség sajátosságából fakad, hogy a romániai magyarság is hasonlóképpen viszonyul a politikai ingerekre. Megint szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezen írás román és magyar nevesítettjei között semmiféle szoros összehasonlítást nem kívánok tenni. A leírt hasonlóságok csak a személyiség vagy a személyiség ellen használt eszközök - szerintem - lényegében azonosak. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Gyurcsány Ferenc olyan, mint Orbán Viktor, vagy Iliescu mint Bãsescu, vagy Bãsescu mint Orbán Viktor vagy Tõkés László, de van bennük egy közös: a saját közösségük, követõik számára óriási mozgosító erõvel és hitelességgel rendelkezõ személyiségek. Amit mondanak, az úgy igaz, és senki nem elemzi, ahol megjelennek, vonzzák a tömeget, fellelkesítik azt, cselekvésre ösztönzik. Ilyenkor észérvek nem mûködnek, nem mûködhetnek.

Bármily fura, ilyen egyszerû az Európa Parlamenti választások eredménye és annak a magyarázata. A vitaindító tanulmány nem tette fel magának azt a kérdést, hogy vajon miért volt nagyobb a támogatottsága Tõkés László püspökúrnakazerdélyireformátusközösségben,mintakirályhágómellékiben. Szerintem ezt a kérdést azért nem tették fel, mert amúgy más esetben helyesen Székelyföld, illetve a tömbmagyarság és a szórvány szembenállását elemezték. Valószínû a Magyar Polgári Párt majdani eredményeit ilyen vetületben nagyon fontos kielemezni. De a Tõkés László esetében az elõbbi kérdést is fel kell tenni, hiszen felmerülhet egy olyan magyarázat, hogy itt, minálunk Tõkés László a decemberi forradalom hõse, és nem a mindennapok püspökembere, kinek olykor, mint minden embernek, hibái, tévedései lehetnek, azaz csalhatatlansága nyilvánvalóvá válhat.

Természetesen azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy valamilyen okból kifolyólag Székelyföldön, amely térség az elmúlt három év alatt lényegesen többet profitált az RMDSZ tevékenységébõl, mint addig bármikor és mint más tájegységek, az RMDSZ kormányzati szerepvállalása révén jobban erodálódott, mint másutt. Az erózió pedig ellenszavazásra vagy távolmaradásra ösztökéli a választót. Nos, ha van egy olyan lehetõség, hogy eme elégedetlenséget egy hõsre való szavazással fejezze ki, akkor kevesebb a távolmaradó, és sokan szavaznak a hõsre. A kérdés csak az, hogy ez miként fog mûködni akkor, amikor a hõs helyett egy párt jelenik meg, amely kézzelfogható, emberi gyarlóságokkal rendelkezõ személyek összességébõl áll, és amelynek vezetõje nem rendelkezik olyan egyértelmû karizmával mint Tõkés László.

Én megmondom õszintén, nem tudom a választ erre, de azt tudom, hogy már az önkormányzati választásokon is ez a párt pont annyira nem lesz kompromisszumkész, mint akkor, amikor vezetõje az Európa Parlamenti választások alkalmával rávette Tõkés Lászlót, hogy ne vállalja az RMDSZ listán a biztos bejutó helyet. Még ott sem köt majd kompromisszumot, ahol kisebbségben van a magyarság, vagy fellépésével egyértelmûen azt eredményezi, hogy a magyarság elveszítsen vagy ne szerezzen meg olyan tisztségeket, amelyekkel rendelkezik, vagy amelyekre ismét szert tehet.

Erre azért fontos reflektálnom, mert az aritmetika azt mutatja, pont a d'Hondt rendszer sajátossága miatt, hogy amennyiben az az RMDSZ-lista, amin Tõkés László is rajta van, ugyanannyi szavazatot kapott volna, mint amennyit összesen kapott az RMDSZ és Tõkés László, akkor e szavazatok alapján az erdélyi magyarságnak nem három, hanem négy képviselõje jutott volna be az Európa Parlamentbe. Ugyanakkor azt is tudom (vagy tudni vélem?), hogy legalábbis városi egyszerû emberek és falusi közegben lakók sokkal inkább lelkesülnek a "vezetõk újrakibéküléséért", mint a "választás szabadságáért". Az az üzenet tehát, hogy ismét sikerült megegyezni és összefogni a magyarság érdekében, sokkal jobban várt és nagyobb mozgosító erõvel rendelkezett volna, mint az, hogy lehet választani, és esetleg valaki vagy mindkét versenyzõ bejut (ezt kevesebben hitték), de az sem kizárt, hogy egy magyar sem jut be (a szavazópolgárok zöme tudatában volt ennek a kockázatnak).

Ezt azért tartottam fontosnak leírni, mert megszívlelendõ legalább a parlamenti választásokra, ha már esetleg (és én optimista vagyok, ezért mondom, hogy csak) helyenként, sikerült elszúrnunk a helyhatósági választásokat.