Az államépítés a vezetés szempontjából

Ezt a szemléletmódot elsõsorban egy rövid munkával szemléltetem, amelyet nagymértékben mellõztek a szóban forgó történetrõl szóló jelenkori fejtegetésekben, ez az amerikai történész, Joseph Strayer On the Medieval Origins of the Modern State (A modern állam középkori eredetérõl) címû mûve. Az egyik oka annak, hogy az elsõ helyre került az, hogy kifejezetten a történet korai szakaszaira összpontosít, sugallja ugyanakkor, hogy "a modern állam, bárhol is lelhetõ ma fel, azon a mintán alapul, amely Európában jelent meg az 1100 és 1600 közötti idõszakban". Erre az idõszakra "az idõk próbáját kiálló és térhez kötött politikai egységek megjelenését keressük, az állandó, személytelen intézmények fejlõdését, a közmegegyezést egy olyan tekintély szükségességérõl, amely végsõ ítéleteket mondhat ki, és annak a gondolatnak az elfogadását, hogy ezt a tekintélyt alapvetõ lojalitás illeti meg az alattvalói részérõl".

A mi megközelítésünkben a könyv érdekessége abban rejlik, hogy a folyamat hullámvölgy jellegére összpontosít, azaz a nagy területek politikai igazgatásával kapcsolatos fejlõdõ gyakorlatokra és feltevésekre. Strayer hangsúlyozza a legtöbb nyugat-európai tapasztalat közös jellemvonását (ilyenek például az uralkodók és más hatalommal rendelkezõ egyének vagy testületek közötti tanácskozási gyakorlatok vagy a törvény fontossága), ugyanakkor az ezek közötti ellentéteket is bizonyos országok, fõként Anglia és Franciaország vonatkozásában.

Strayer nézete szerint az alapvetõ folyamat a mind nagyobb és nagyobb területek irányításának mind hatékonyabbá váló módozatainak a bevezetését jelenti, amelyet az uralkodók nevében a szakképzett hivatalnokok növekvõ testületei hajtanak végre. Ezért õ nagymértékben azokkal a fejlõdõ gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek ezeknek a hivatalnokoknak a toborzásával, képzésével és alkalmazásával kapcsolatosak, valamint azokkal a saját gyakorlatokkal, amelyeket ezek a hivatalnokok (gyakran meglehetõsen öntudatosan) kialakítanak, és amelyek késõbb bizonyos mértékig a hagyomány részeivé válnak.

Az, hogy a visszafogottság ellenére, amellyel Strayer elõrehalad a témában, ez a gondolatmenet mennyire erõteljes és lényegbevágó, abból derül ki, hogy mi hiányzik belõle - nevezetesen a politikai vállalkozó szellem heroikus sajátossága, a "Másikkal" való konfrontáció központi jellege, a politikai döntéshozatal fontossága és drámaisága, "a hatalom démoni arca" iránti bõsz schmitti érzék.

Strayer leírásában a modern állam fejlõdése leginkább egy visszafogott folyamat, amelynek során valamilyen mértékben (bár idõnként feltûnõen) hatékonyabb módozatokat találnak fel és foganatosítanak/alkalmaznak az erõforrások gyûjtésére és az azokkal való gazdálkodásra, a használatuk ellenõrzésére, a (fõként jogi és "rendészeti") szolgáltatások nyújtására a helyi közösségek számára. Amint nyomatékosan megjegyzi, "Nyugat-Európában az elsõ állandó intézmények bel- és nem külügyekkel foglalkoztak. Legfelsõbb bíróságok és államkincstárak jóval a külügyminisztériumok és honvédelmi minisztériumok megjelenése elõtt léteztek".

Az ezekben a kezdeti hivatalokban tevékenykedõ egyének alapvetõ szerepet játszanak abban a folyamatban, melynek során a lakosságot, annak erõteljes lokálpatriotizmusa ellenére, rávezetik arra, hogy elfogadja és értékelje az uralom központilag ellenõrzött felépítményének a létét, amelyre az érdekei és kötelezettségei meghatározásakor mindinkább hivatkozik, és hogy kialakítsa a transzlokális közösség érzését (ez Strayer szerint elõször Angliában következett be). Ily módon az állammá válás folyamatában levõ politikai egységeket elsõsorban nem hódító entitásoknak tekinti, hanem az uralkodó dinasztiák növekvõ birtokaként, amelyeket elsõsorban olyan vezetõk támogatnak, akiket arra szánnak, hogy nap mint nap a dinasztia vagyonát gondozzák és növeljék.

Strayer idõnként utal az egyházi személyek által a fenti folyamatban játszott szerepére, akik egyrészt a béke létrehozása és fenntartása iránti sajátos törõdésükkel járultak hozzá ehhez a folyamathoz, másrészt bizonyos alapvetõ forrásokkal, mint például az írásbeliség és a latin, mint transzlokális nyelv használata; ehhez járult még az, hogy õk tudták, hogy mit jelent egy lokális közösség (egyházközség, apátság) számára az, hogy egy tágabb közösséghez (egyházmegye, a tág értelemben vett egyház, egy vallási rend egésze) tartozik.

Strayer könyvének megjelenése után pár évvel egy kiemelkedõ jogtudós, Harold Berman a Law and Revolution (Törvény és forradalom) címû lenyûgözõ könyvben hosszasan fejti ki ugyanennek az érvelésnek egy sokkal erõteljesebb változatát. Nemcsak egyszerûen rámutat az egyházi személyek hozzájárulására az államépítésben és az õ sajátos gondolkodási és cselekvési módjukra, hanem azt állítja, hogy "az elsõ nyugati állam a pápaság által a

11. század végén és a 12. században az egyházon belül létrehozott állam volt". Ez elsõsorban azért van így, mert a gregoriánus egyházreform világossá tette és támogatta a kifinomult, szövegalapú, világi, "racionális", intézményesen differenciált jogi diskurzust, hogy azáltal létrehozza, mûködtesse és koordinálja az egyházi testületeket - késõbb pedig a tulajdonképpeni politikai szervek sokszor alkalmazták ezeket a diskurzusokat a kötelezõ érvényû döntések irányítására és ellenõrzésére, beleértve az erõszak veszélyét vagy alkalmazását feltételezõ döntéseket is.

Habár már Strayer elismerte a törvény alkalmazását az irányítási feladatok teljesítésében, Berman a jog-és intézménytörténet egy korábbi hagyományát követi és egészíti ki azzal, hogy a törvényhozás szerepét hangsúlyozza az államépítésben. Miért fontos a törvény, fõként a becikkelyezett, nem a szokásjogon alapuló törvény? Egy dolog miatt - lehetõvé teszi két ellentétes követelmény teljesítését: egyrészt csökkenti az esetlegességet a közintézmények igazgatásában és az alárendeltek/állampolgárok ezekkel a közintézményekkel szembeni kötelezettségének a meghatározásában azáltal, hogy nyilvánosan hirdetett, elvben "mindenhol és mindig" érvényes parancsokhoz köti õket; másrészt minden ilyen törvény maga is esetleges, mivel bizonyos eljárási (természetük szerint jogi) szabályokat követ, tehát egy másik érvénytelenítheti. Ily módon az adminisztratív és jogi testületeket lehet úgy tervezni, hogy kiszámítható módon mûködjenek, azonban maga a tervezés változtatható. Ugyanakkor a törvény létezõ testületei kiterjeszthetõk újabb területekre, megkönnyítve ezzel egy adott államigazgatásba való beolvasztásukat.

Nyugaton továbbá a törvénynek számos területen magas erkölcsi és kulturális elismertsége volt. Ez egy kifinomult, rendkívüli képzettséget feltételezõ intellektuális termék, amelyet rendszerezni, tanítani és elemezni lehet, amely így az uralkodókat és legmagasabb hivatalnokait támogathatja annak a szakértõi személyzetnek a kiválasztási és képzési folyamatában, amelyre a modern állam elsõ évszázadai során mindinkább áthárul a feladat, hogy behelyettesítse a feudális és klerikális elemeket a politikai felépítmény kezelésében. Ebben a vonatkozásban Berman hangsúlyozott érdeklõdése a pápaság intézményének a jogi dimenziója iránt hasznosan egészíti ki Strayer elméletét, amely elsõdlegesen a királyi területek irányításának egyéb aspektusaira helyezi a hangsúlyt.

Az államépítés katonai szempontból

Az állam a központi politikai intézmény; mint politikai képzõdmény, belsõ kapcsolat van közötte és az erõszak között - ezt hangsúlyozza Weber híres meghatározása az államról, amelyet Randall Collins a következõképpen dolgozott fel: ">Állam< alatt az erõszak megszervezésének egy módját értjük. Az állam lõfegyverekkel és egyéb fegyverzettel rendelkezõ, azokat használni vágyó egyénekbõl áll: a modern világban fellelhetõ, politikai szervezet formájú változatában ezek az egyének a haditechnika használatának a monopóliumát követelik a maguk számára. Az állam elsõdlegesen a hadsereg és a rendõrség."

Habár a hadsereg és a rendõrség közötti megkülönböztetés önmagában egy történelmi termék, és eltérõ mértékben lehet intézményesíteni, ez az állítás a téma feldolgozásának kétféle módját sugallja: az egyik elsõsorban arra helyezi a hangsúlyt, amit a szervezett erõszak "belsõ" alkalmazásainak nevezhetnénk - lásd a törvény érvényesítése, a közrendet fenyegetõ jelenségek elnyomása és elfojtása a rendõrség és a jogrend által -, a másik pedig a "külsõ" használatát emeli ki - lásd háború és katonai szervezet. Azonban az államépítés szakirodalmában az elsõ típusú okfejtés jóval kevésbé jelentõs, bár fontos elmozdulásokat lehetne tenni ebben az irányban, különösképpen Foucault büntetésrõl és felügyeletrõl szóló munkái alapján. A második típusú felvetést másrészt sokat gyakorolták a múltban, és nemrég az újjászületéshez hasonló folyamaton ment keresztül. Emellett több esélye van arra, hogy gondolatokat ébresszen a politikaelmélet más fontos témáiról, ilyenek lehetnek általában az erõszak és különösen a háború morális jelentõsége, vagy olyan fogalmak, mint a szuverenitás, a terület, az államszerkezet, a politikai kötelezettség.

Az államépítésrõl folytatott vita kontextusában a háború jelentõsége melletti érv egyértelmû. A modern államot a kezdetektõl alakította az a tény, hogy lényegileg háborús célokat szolgált, és elsõsorban a hadereje felállítása és fenntartása foglalkoztatta. A háborús szerencse a maga során döntõ szerepet játszott Európa térképének, így az államrendszer eredeti kontextusának az alakításában, amely a háborúban pótolhatatlan eszközt talált egyensúlyának idõnkénti felülvizsgálatához.

A 20. század elején Otto Hintze a lehetõ legtömörebben állította, hogy bármely összehasonlítás szerint "minden államszervezés eredetileg háborúszervezés, hadi szervezkedés". Ennek a tételnek a késõbbi feldolgozásai nem annyira egy közvetlen kapcsolatot tételeznek, mondjuk így, a katonai képességeknek a népességen belüli megoszlása és az államigazgatás szerkezete között, hanem inkább egy közvetett kapcsolatot: minden állam az intézményes berendezkedését azokból a módozatokból nyeri, ahogyan megpróbálja magát "pénz-és hadianyaggal" - a hadi felszereltséghez szükséges anyagi eszközökkel - ellátni. Bertrand de Jouvenel kijelentése ezt a meglátást hangsúlyozza: "A háború és a hatalom közötti szoros kapcsolat az európai történelem állandó jellemzõje... Ha egy feudális monarchia mind gyakoribb idõközönként tudott anyagi támogatást szerezni a vazallusaitól, és így növelhette a szolgálatában álló zsoldosok számát, a többieknek ezt kellett utánozniuk. Ha végül ezeket a támogatásokat egy állandó hadsereg fenntartásához szükséges rendszeres adóvá emelték, a mozgalmat követni kellett. Ugyanis, amint Adam Smith kifejtette, >Amint egy civilizált nemzet alkalmazta az állandó hadsereg tartásának rendszerét, az összes szomszédjának be kellett azt vezetni; ez biztonsági okok miatt volt elkerülhetetlen, mivel a régi nemzetõrségek képtelenek voltak szembeszállni egy ilyen jellegû hadsereggel.<"

A közelmúltban Tilly ennek a meglátásnak egy nagyon erõteljes újrafogalmazását nyújtotta, azt sugallva, hogy a tág értelemben vett államszerkezeteket lehet úgy értelmezni, mint az uralkodók arra irányuló erõfeszítéseinek a melléktermékeit, hogy katonai eszközöket biztosítsanak a maguk számára. Elsõ pillantásra úgy tûnhet, hogy ez csak a legfõbb adminisztratív és kincstári struktúrákra érvényes, amelyeket az államok kialakulásának korai és középsõ szakaszaiban hoztak létre; de amellett is lehet érvelni, hogy a késõi szakaszaira jellemzõ, és a hadviselés kérdéseitõl látszólag eltávolodott berendezkedéseknek is lehetnek idõnként katonai magyarázatai. Például a brit állam által az angol-búr háború során bevezetett egyes korai, a jóléti állammal kapcsolatos intézkedések annak a felismerésnek tulajdoníthatók, hogy az ipari peremvárosokban felnõtt fiatal férfiak közül soknak a fizikai erõnléte nem volt kielégítõ, ezért nem igazán voltak alkalmasak a háborúzásra.

Az ilyen típusú gondolatmenetek egyik jelentõs összetevõje mindig is az a kapcsolat volt, ami egyrészt a háború kihívása, másrészt azon törekvés között áll fenn, hogy megerõsítsék a központ befolyását az állam perifériájának a politikai szervei fölött. Más szavakkal: ennek a kihívásnak a közelsége, a sürgõssége, a róla való tudás az éretté váló államokra jellemzõ "centralizációs irányvonalat" generálta és tartotta fenn. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az összefüggés nem az európai államok kiváltsága; megtalálható az Egyesült Államokban, egy nagyon különbözõ környezetben, és eredetileg azzal a kifejezett szándékkal alakították ki, hogy felülmúlják az európai tapasztalatot. Például R. F. Bensel nemrég megjelent könyve az amerikai polgárháború szerepét hangsúlyozza a politikai intézmények fejlõdésének elõsegítésében mind a szövetségi államok, mind a Konföderáció területén.

Az államépítés katonai vonatkozásainak két fontos jellemvonásáról le-het beszélni. Az adózási rendszer gyakori hangsúlyozása elsõsorban egyfajta tematikus átfedést eredményez azzal, amelyet az államépítés vezetési perspektívájának neveztem. Másodsorban a politikai berendezkedések tanulmányozását összeköti a társadalmi tapasztalat két másik területének az uralkodó szervezõdéseivel: ez egyrészt a gazdaság, másrészt a technológia

- természetesen elsõsorban a hadi technológia.

Fõként az utóbbi összefüggést fejti ki részletesen néhány, a katonai perspektívát felvetõ mélyreható tanulmány. A hadi technológia önmagában egy összetett kérdés: egyik vonatkozása szigorúan anyagi, és a hatalommal, pontossággal és a hadi gépezet egyéb mûködési jellemzõjével kapcsolatos; a másik nagymértékben társadalmi, és elsõsorban azok a módozatok határozzák meg, ahogyan a hadsereg emberanyagát nevelik, képzik, harcrendbe állítják, megszervezik, ellenõrzik, ösztönzik stb.

Egyes, a közelmúltban megjelent írások sokat foglalkoztak a korai modernitás fõként anyagi fogalmakban leírt "katonai forradalma" és az európai államok politikai, adózási, közigazgatási berendezkedésének változásai közötti kapcsolattal. Brian Downing írásának címe és alcíme (Military Revolution and Political Change: Origins of Democracy and Autocracy in Early Modern Europe/ Katonai forradalom és politikai változás: a demokrácia és az autokrácia eredete a premodern Európában) találóan közvetíti ezt az üzenetet.

Tulajdonképpen a cím és az alcím két eltérõ hangsúlyt sugallnak, mind ebben a könyvben, mind az ugyanezt a megközelítésmódot alkalmazó egyéb munkákban: egy (nevezzük így) "narratív" felvetést, amely a folyamatosságokat és a töréseket hangsúlyozza - ebben az esetben a katonai gyakorlat vonatkozásában - és a vonatkozó alkalmazási módozatokat; és egy összehasonlító felvetést, amely ezzel szemben ezeknek az alkalmazási módozatoknak a variációira helyezi a hangsúlyt.

Az utóbbi megközelítésben azok a különbözõ, valóban szerteágazó módozatok számítanak, ahogyan az uralmon levõk a hadi technológia (anyagi és társadalmi) fejlesztéseire válaszolnak.

A legtágabb, ezt a megközelítést alkalmazó írások azt az általános meglátást sugallják, hogy a katonai forradalom szükségessé teszi az egyes államok számára, hogyha részt akarnak venni a vállalkozásban, több forrást fordítsanak katonai célokra, mint amennyit a késõközépkori múltból örökölt berendezkedések a rendelkezésükre bocsátanak. Ezeket a berendezkedéseket vagy fel kell számolni, vagy ki kell egészíteni másokkal, amelyek fokozzák az uralkodók önrendelkezési képességét és/vagy hasznosítják a gazdasági modernizáció ezzel párhuzamos folyamatát.

A legtöbb esetben a decentralizált katonai kapacitás és az ad hoc pénzbeli adóbehajtások õsrégi mintáját egy másik váltja fel három más minta közül, amelyek mindegyike jelentõsen fokozza a katonai célokra fordítandó források elvonását. A legnagyobb ellentét talán Poroszország és Anglia között van: az elõbbi a "tekintélyelvû" elvonás mintáját dolgozza ki, amelyhez elsõsorban egy új, központilag elrendelt és mûködtetett adózási rendszer társul; az utóbbi a "kialkudott" elvonás mintáját alkalmazza, amely elsõként a bíróságot vonja be, majd a parlamentet, mint a társadalom képviselõ testületét, és amely az új, mindinkább kereskedelem alapú gazdaságból álló forrásalapot mind az adóztatás, mind a (mindinkább) rugalmas, felelõs közadóztatási rendszer által dézsmálja meg. Hozzá kell tennünk végül a francia mintát, ahol az eladósodás káros folyamatában az uralkodó elzálogosítja az államot, amelyhez az adózási rendszer soha nem tud felzárkózni.

Az egyik oka annak, hogy az utóbbi idõben oly sok figyelmet szenteltek annak, hogy ezeket a kérdéseket hogyan oldották meg a 17. és a kora 18. században, az a tudat, hogy mindegyik minta (és azok változatai) nagymértékben meghatározza a tág értelemben vett állam eltérõ jellegét, beleértve azt is, hogy milyen mértékben, milyen vonatkozásban válik nyitottá az alkotmányosság, a képviseleti kormányzat, a liberalizmus irányában. (Thomas Ertman egyik könyve ebben a vonatkozásban különösképpen jelentõs. ) De ez a megközelítés természetesen magában foglalja a háború és államépítés kapcsolatának késõbbi alakulását is; különösen gyakran hangzik el az állítás, mely szerint komoly összefüggés van a néphadseregek 18. század végi és 19. század eleji, azóta folyamatos megerõsödése, valamint a "tömegek bevonulása a politikába" között, amely a 19. század második felére és a 20. századra jellemzõ. Más szavakkal: az államépítés katonai megközelítése kiválóan alkalmas átfogó és bonyolult fejtegetésekre.

Az államépítés gazdasági szempontból

Az elõzõekben kifejtett értelmezésben a modern állam kialakulásának az alapvetõ magyarázata egy olyan jelenségben - a háborúban - rejlik, amely a politikai szféra egy rendkívül jelentõs (talán a legjelentõsebb) aspektusa. A következõ értelmezés azonban áthelyezi a hangsúlyt egy eltérõ területre, a gazdaságra, ahol az anyagi jólét elõállításának és szétosztásának a folyamatai zajlanak, és ez az értelmezés a politikai jelenségeket általában, az állam kialakulását és fejlõdését pedig különösképpen ezeknek a folyamatoknak, valamint a belõlük eredõ konfliktusoknak az aspektusaiként és öszszetevõiként látja. Ennek az elgondolásnak a legfõbb megalkotói Karl Marx és számos, fõként az õ munkásságából kiinduló gondolkodó; az ismertetésemnek ezért arra kell törekednie, hogy legalábbis alapvetõ szinten tolmácsolja Marx politikáról és államról alkotott nézeteinek a legfõbb állításait.

Az emberi életet csak munkával lehet fenntartani. A hatékonyság egy minimális küszöbén túl a munka, a természettel való kölcsönhatásában több terméket állíthat elõ, mint amelyre szigorúan szükség van az egyén munkaképességének a visszaállításához, mind olyan termék formájában, amely a termelõk fogyasztói igényeihez képest többletet jelent, mind olyan, a múltbeli munkavégzés eredményének tekinthetõ, konkrét formát öltött termékek formájában, amelyeket a további munkavégzés eszközeként lehet használni. De mivel mindkét típusú többlet tárgyiasított, azokat elvehetik azok elõállítói, és olyan egyének szolgálatába és ellenõrzése alá állíthatják, akik nem maguk a felelõsek az elõállításukért.

Jellemzõ módon az egynél több elfogyasztásának az elõjoga hozzájárul a társadalmi termelés folyamatához, és egy olyan kisebbség élvezi, amely a többséget a saját elõnyére dolgoztatja; ezért lényegileg gyûlöletet keltõ és vitatott, és ki van téve annak, hogy a többség kétségbe vonja ezt az elõjogot. Ilyen értelemben a kisebbség/többség kapcsolat mindig potenciálisan ingatag, és az anyagi termelés folyamataihoz képest külsõ folyamatokkal kell stabilizálni: elsõsorban olyan szimbolikus és ideologikus források elõállításával, amelyek mérsékelik vagy elterelik a többségnek a saját helyzete miatti neheztelését és az azzal való ellenszegülését, valamint a kényszer gyakorlási képességének az aszimmetrikus kijelölésével.

Ennek a képességnek (amely az erõszak eszközei feletti ellenõrzésen alapul, ideértve annak megszervezését) a termelés/kizsákmányolás folyamatában játszott szerepe lehet közvetlen (lásd rabszolgaság vagy jobbágyság) vagy (leginkább) közvetett. Fõként a "termelés feudális módja" követelte meg azt, hogy a termelõket nyíltan alávessék a kizsákmányolók politikai felsõbbrendûségének, valamint a nyílt kényszerítés fenyegetésének, mivel a termelés bizonyos eszközei a termelõk közvetlen ellenõrzése alatt álltak. Ez a helyzet összeegyeztethetõ volt az autoritás és a feudalizmusra jellemzõ kényszerítõ források decentralizációjával (és ténylegesen ahhoz vezetett).

Azonban Marx szerint a termelés kapitalista módozatában a kizsákmányolást burkolt formában valósítják meg, nem a kizsákmányolóknak való nyílt alávetéssel, hanem formálisan szabad egyének között létesülõ, önkéntesen vállalt, szerzõdéses kapcsolatok által, mihelyt a termelõket megfosztották a termelés eszközei feletti önálló ellenõrzéstõl. Ez a minta megkövetelte a politikai kapcsolatok és a jogrendszer újraszervezését, amely az államépítés lényege, belföldi vonatkozásaiban mindenképp. Kiemeljük a következõket:

• A kapitalizmus a piacra való termelést vonja maga után, amelynek a középpontjában a csereértékek, nem a használat áll. Mint ilyen, rendszerezett, célirányosan megszervezett együttmûködést igényel az egységeken belül, és biztonságos cserét az egységek között. Az államépítésnek, valamint a hatáskörök ezzel együtt járó egyesítésének egy belsõ aspektusa a hatalmi központok mindinkább táguló területi kiterjedése, amelyek nagy területeken keresztül normalizálják és biztosítják a kapcsolatot számos egyén között, így a termelést és a cserét egyszerûbbé és kiszámíthatóbbá teszik, és nyitottabbá a folytatódó racionalizálással szemben.
• A modern állam kialakulásához, fõként a kontinensen két alapvetõ fejlõdés társul a magánjog területén: az egyik a visszatérés az abszolút tulajdon római fogalmához (dominium), a másik a szerzõdés bevezetése, mint a jogok létrehozásának és áthagyományozásának az alapvetõ eszköze. Mindkettõ elengedhetetlen a vagyon mozgósításához és a cserepartnerek közötti esetleges, nem lezárt, készpénz orientált kapcsolatok létrehozásához.
• Fõként a munkaadó/alkalmazott kapcsolatok szerzõdésben való rögzítése teszi lehetõvé a kapitalisták számára, hogy figyelmen kívül hagyjanak minden felelõsséget a munkások megélhetéséért, hogy a munkát (munkaerõt) árucikként kezeljék, és olyan mértékig és arra az idõtartamra vegyék meg, ahogyan a termelés megköveteli, illetve az aktuális és a várható piaci igények fényében, továbbá a piac által diktált feltételek szerint. Marx szerint a munkaadó/alkalmazott viszonyok ilyetén felépítése válságos, mi-vel elrejti a munkaadói viszony lényegi kizsákmányoló jellegét, amelyben bármely alkalmazott (mint egy osztály tagja) szisztematikus alsóbbrendûsége bármely munkaadóval (mint egy osztály tagja) szemben lehetõvé teszi az utóbbi számára, hogy ki nem fizetett munkát nyerjen az elõbbitõl anélkül, hogy ez látható lenne.
• A folytonos elmozdulás a "státustól" a modern jogra jellemzõ "szerzõdés" felé szintén egy újabb keletû, kollektív szereplõ, az osztály megjelenéséhez vezet: egy nem szervezeti egység, amely pusztán a tagjai tényleges érdekeinek az egybeesésén alapul, és nem nyilvánosan elismert elõjogokon. Ennek a társadalmi-gazdasági fejlõdésnek politikai értelemben egy hosszantartó mozgás felel meg a minden állampolgár formális egyenlõsége irányában, amely az állam jellemzõje.

A tulajdon abszolúttá válása lehetõvé teszi közösségi jellegû tulajdonformák felszámolását, így olyan erõforrások eltulajdonítását, amelyek korábban lehetõvé tették az alárendelt csoportok tagjai számára, hogy, még ha közösségi alapon is, de önálló módon fennmaradjanak, a fizetett munkára jellemzõ új függõségbe kényszerítve õket. Az "abszolút" tulajdon feljogosítja ugyanakkor a birtokosait arra a kiváltságra, hogy igénybe vegye az állam által fokozatosan monopolizált, és a rendõrségre és a bírói testületekre átruházott kényszerítõ hatalmat. Továbbá a termelés új helyszínein, fõként a gyáron belül ez a tulajdonforma a kapitalista számára a haszon maximalizálása céljából gyakorolt önkényes ellenõrzést tesz lehetõvé a munkaerõ-felhasználás és a termékek fölött.

A politikai viszonyok "államiságának" ezek az aspektusai a termelés kapitalista módozatai kialakulásának és fejlõdésének jelentõs, valóban lényegi kellékeit nyújtják. A politikai rend egyéb, premodern formáihoz hasonlóan, az állam így válságos módon részt vesz az egyenlõtlenség központi formájának a fenntartásában, amelyet egy adott állapotra jellemzõ termelési eszközök feletti ellenõrzés vagy az ellenõrzésbõl való kizárás konstituál: az érvényes gyakorlatok biztosítják a kizsákmányolás folyamatát és az uralkodó kisebbség elõjogait. Ugyanezen okból a társadalmi-gazdasági rendben bekövetkezett bármely jelentõs változás lényegi fejlõdést feltételez a termelési eszközökben és viszonyokban, de a politikai dimenzió is elengedhetetlen, amely az uralkodó osztály átalakulását eredményezi. Ezért, a különbségek ellenére, amelyeket az egyes idõszakokban és helyszíneken fel lehet fedezni, a modern állam a polgárság felemelkedését is elõidézte egy döntõ politikai szerep felé. A Manifesto egy híres mondata szerint: "a kormány nem más, mint a polgárság ügyvezetõ bizottsága."

Pontosan ezért Marx, Engels és számos marxista szerzõ érdeklõdést mutat a politikai fejlõdések iránt, feltételezve, hogy az államigazgatási politika alakulásának bizonyos jelenségei, fõként azok, amelyek a pártok megjelenésével kapcsolatosak, szerepet játszhattak a szocialista forradalom politikai vonatkozásaiban. Azonban maga Marx, az 1840-es évek közepétõl mindenképpen kevés figyelmet fordított az állam intézményes formáinak nagyobb változásaira. Feltételezhetõ, hogy egy többé vagy kevésbé explicit gazdasági irányultság, miközben lehetõvé teszi Marx és mások számára, hogy mélyreható bepillantást nyújtsanak az államépítés egészébe (és ez akár elevenbe is vághat), nagymértékben korlátozza azon képességüket, hogy az államépítés bizonyos fontos aspektusait értékeljék.

Mindenesetre a 20. század elején Hobson hatására Lenin az imperializmust a kapitalizmus "legmagasabb fokaként" értelmezi, amely lehetõvé teszi a Nyugat uralkodó osztályai számára, hogy késleltessék elkerülhetetlen végzetük bekövetkeztét, és amely az osztályharcot mai szóhasználattal élve globális alapokra helyezi. Mindent összevetve a Marx ihlette szerzõk a háborút úgy kezelik, mint a tõke "nemzeti frakciói" közötti konfliktus szélsõséges eseteit, amelyek a felhalmozás lehetõségei fölött törnek ki, és/vagy mint a dolgozó tömegek elterelését attól, hogy csoportérdekeiket érvényesítsék. A fasizmust elsõsorban úgy értelmezik, mint egy eltérõ, de nem rendkívüli mértékben eltérõ módját annak, ahogy megszervezik és vezetik az állam "mindennapi üzleti életét" olyan országokban, ahol a pénzügyi tõke túlsúlyban van más formákkal szemben, és ahol a polgárság fokozottan érzi az osztályharc fenyegetését.

Bármennyire is értékes ezen értelmezések némelyike, leginkább azon kérdés körül forognak, hogy az egyes politikai rendszerek milyen gazdasági rendszereket feltételeznek. Mivel az utóbbit meglehetõsen egyszerûen képzelik el, csupán négy termelési mód (ókori, feudális, ázsiai, kapitalista) egymásutániságaként, ez az elemzési módszer lényegileg egyvonalú marad, és nem figyel az adott politikai rendszerek történelmi változataira - az odafigyelés hiányának ebben az esetben szerencsétlen gyakorlati következményei voltak a huszadik század folyamán, mint például a Komintern által ellenõrzött kommunista pártok kezdeti elutasítása a Szovjetunión kívül, illetve annak visszautasítása, hogy megértsék a fasizmus megjelenésének a súlyosságát, és határozottan kiálljanak a Nyugat demokratikus intézményeinek a megvédése érdekében.

De a fentiekben vázolt értelmezés csak részben tolmácsolja az államépítés marxista szemléletét, csak az "objektív", rendszerszemléletû/funkcionalista oldalát mutatja be. Marx gondolatrendszerének van egy másik oldala, amely az osztályharcot vázolja fel, és amely bizonyos mértékben elismeri a szereplõi pluralitását, a megjelenõ érdekek változatosságát, és a közöttük levõ összefüggések stratégiai összetevõjét (melyik osztály melyikkel, melyik ellenében lép szövetségre, milyen sikerrel). Ebben az összefüggésben jelentõséget tulajdoníthat egyebek között a különbözõ politikai berendezkedéseknek, amelyekhez az adott stratégiák és következményeik társulnak.

A (tág értelemben vett) marxista táboron belül ebben a témában a legjobb munkát minden bizonnyal Perry Anderson végezte. Azonban ifjabb Barrington Moore, Social Origins of Dictatorship and Democracy (A diktatúra és a demokrácia társadalmi gyökerei) címû mestermûve még az elõbbinél is lenyûgözõbb, nagy képzelõerõrõl tanúskodó, az osztályokra és stratégiáikra összpontosító elemzési keretet nyújt, amelyben kifejezetten a politikai fejlõdés és (egyebek mellett) az államépítés változatossága foglalkoztatja. A jelen tanulmány megírásakor tekintetbe vettem ezt a könyvet, mivel, miközben a koramodern korszakkal foglalkozik, tulajdonképpen egy késõbbi fejlõdés, a vidék kereskedelmi alapokra helyezése foglalkoztatja, sõt még késõbbi folyamatokról is megpróbál számot adni, mint a nácizmus és fasizmus, és a huszadik század kommunista eszmék vezérelte forradalmai. Kifejezetten összehasonlító jellegû, amint azt a címe is világossá teszi.

Moore Marxszal és a marxizmussal szembeni magatartása összetett. Osztja a forradalomra és a forradalmi erõszakra kitartóan nagy hangsúlyt fektetõ hagyományt; szintén az osztályoknak és osztályérdekeknek tulajdonítja a történelmi fejlõdésben játszott kulcsszerepet; ugyancsak azt a vélekedést képviseli, hogy az uralkodó és alárendelt csoportok közötti alapvetõ viszony a kizsákmányolás, amely viszonyt azonban álcáz az, hogy az elõbbi azt a látszatot próbálja kelteni, hogy "funkcionális" értelemben hozzájárul az utóbbi jólétéhez; osztja továbbá az "értékek" és más kulturális tényezõk jelentõsége szisztematikus leértékelését. Mindemellett, amint a fentiekben jeleztük, a vidéket a modernizációs folyamatok legfõbb színterének, a földbirtokosokat és a parasztokat pedig fõszereplõknek tartja; hozzáveszi még ezekhez az uralkodót és apparátusát, valamint a városra jellemzõ polgárt, majd polgári csoportokat - de a munkásosztály szinte sehol sincs, még a huszadik századi események számbavételekor sem.

Mindenesetre a polgárság kialakulása egyes mozzanatainak a magyarázatában még Moore is eltér a szokványos marxista értelmezéstõl. Eléggé kelletlenül, de elismeri fõként azt, hogy a francia forradalmat "polgárinak" lehet nevezni ugyan, de kimutatja, hogy a szóban forgó polgárságnak kevés köze volt a tulajdonképpeni kapitalizmushoz, és még kevesebb köze volt az ipari kapitalizmushoz.

Továbbá Moore azt a marxista elõfeltevést problematizálja, hogy a kizsákmányolt és elnyomott csoportok fel fognak lázadni; éles érzéke van ugyanakkor a legfõbb társadalmi fejlõdések esetleges jellegéhez és a velejáró iróniához - lásd példaként az egyik fejezetcímet: "Anglia és az erõszak hozzájárulása a fokozatos fejlõdéshez"! Ironikus az is, hogy azok a forradalmak, amelyekben a parasztok a legfontosabb szerepet játszották (a huszadik században az orosz és a kínai forradalom) egyben azok is, amelyek végül a legtöbb veszteséget és vereséget jelentették számukra. A jelen kontextusban még jelentõsebb Moore érzéke a politikai intézmények fontossága és a közöttük levõ különbségek iránt; különösképpen értékesek azok, amelyek kényszert gyakorolnak az ítélõerõre, lehetõvé teszik az igazságos és racionális törvények kialakulását, és szerepet szánnak a köznépnek a kialakításukban.

Végül, amint már korábban jeleztem, Moore nagy súlyt fektet a nagyobb társadalmi csoportosulások irányításának stratégiai összetevõire, fõként azok pozitív vagy negatív összehangolására és a belõlük származó rendelkezésekre a politikai szférában. Az ezt alátámasztó érvelés sajnos túl összetett ahhoz, hogy most áttekintsük. De amikor minden kimondatott és elvégeztetett, ahogy én látom a kérdést, a Social origins eredeti és kifinomult módon a politikai modernizáció számos lényeges aspektusát, ideértve egyes, az államépítés idejével, jellegével és formájával kapcsolatos aspektust elsõsorban azon csoportok érdekeinek a fényében értelmez, amelyek a gazdasági erõforrások feletti ellenõrzés és az abból való kizárás kérdései köré szervezõdtek. Ezeken az alapokon jelentõs, bár természetesen ellentmondásos értelmezést alakít ki olyan eseményekrõl, mint a huszadik század nagy forradalmai és a fasizmus, valamint a kollektivista államok megjelenése.

Következtetés

Hosszú utat tettünk meg az uralkodó kísérletétõl, hogy dinasztikus örökségét megerõsítse, és jobbítsa annak irányítását a modern állam hajnalán, és megpróbáltuk elemezni az elkerülhetetlen ellentmondást magában az állam, mint vállalkozás természetében annak huszadik századi szakaszában. Ily módon a javasolt, az államépítés legfontosabb kutatói által alkalmazott "perspektívák" közötti egyszerû, hármas felosztás relevánsnak tûnik, nemcsak a jelen tanulmány, hanem a kötet további témái számára.

Felvetõdhet a kérdés, hogy ezen szempontok közül melyik relevánsabb és megbízhatóbb. A válasz elõre láthatóan az lenne, hogy mindegyik hozzáad valamit a kérdéshez, és inkább mindezek szintézisére kell kísérletet tennünk, mintsem hogy választást kényszerítsünk magunkra. Egyes, nemrég közzétett munkák nyíltan egy ilyen jellegû szintézist céloztak meg: például Tilly a katonai és a gazdasági szemléletmódra jellemzõ meglátásokat használ fel; Ertman pedig ugyanazt teszi egy olyan keretben, amely azzal, hogy hangsúlyozza az adminisztratív berendezkedések jelentõségét, az olvasót az irányítás szempontjára emlékeztetheti. A mesteri szintézis elemeit láthatjuk ugyanakkor Max Weber a témához való számos hozzájárulásában, amelyek talán a csodálatosan tömör változatban teljesednek ki, a The Profession and Vocation of Politics (A politika mint hivatás) címû munkában.

* Forrás: G. Poggi: Theories of State Formation. http://209.85.135.104/ search?q=cache:nASSZQUea5MJ:www.ssi.unitn.it/ls/materiale_dida/download/teorie. pdf+Theories+of+State+Formation&hl=hu&ct=clnk&cd=2&gl=ro&client=firefox-a Evans, P.B. - Rueschemeyer, D. - Skocpol ,T. (eds.): Bringing the State Back In. Cambridge University Press, Cambridge, 1985.