2.2.1. Jogos várakozás

A jogos várakozás fogalmának ismertetéséhez álljon itt néhány jogeset. A Stretch kontra Nagy Britannia-ügyben a panaszos 22 évre szóló bérleti szerzõdést kötött egy helyi hatósággal, amelyben a felek a szerzõdés megújítására vonatkozó opciós jogot kötöttek ki a bérlõ (az ügy panaszosa) javára.³⁷ Ezt követõen a bérlõ saját költségére építményeket emelt a szóban forgó ingatlanon, amelyeket harmadik személyeknek adott albérletbe. A Bíróság ítélete szerint a kérelmezõ legalább "jogos várakozással" rendelkezett arra vonatkozóan, hogy opciós jogát gyakorolja, így ez utóbbi jogosultsága mintegy hozzátapadt a bérleti szerzõdés alapján szerzett jogaihoz.

Hasonló érvek alapján mondta ki a Bíróság "jogos várakozás" fennállását a Pine Valley Developments Írország³⁸ elleni ügyében. A kérelmezõ - a beépítésre vonatkozó elvi építési engedély kibocsátását követõen - azzal a céllal vásárolt meg egy földterületet, hogy azt a késõbbiekben beépíthesse. Tekintettel arra, hogy az akkor hatályos ír törvények értelmében az elvi építési engedély visszavonására nem volt lehetõség, így a Bíróság álláspontja szerint az " a panaszos vállalat ingatlantulajdonának részévé vált".

A fenti ügyekben tehát a panaszosok megalapozottan bizakodtak ab-ban, hogy azokat a jogi aktusokat, amelyek alapján költségeik merültek fel, a hátrányukra utólag nem fogják érvénytelenné nyilvánítani. A fenti esetekben tehát a "jogos várakozás" "valamely jogi aktusban való ésszerûen igazolható bizakodáson alapul, amely szilárd jogi alapra támaszkodik, és ugyanakkor valamely dolog jogi jogosultságra vonatkozik". ³⁹

A Bíróság esetjoga értelmében ugyanakkor nem minõsül "tulajdonnak" a közjegyzõk azon várakozása, hogy az egyetemek, egyházak és más nonprofit szervezetek által fizetendõ, hivatalosan megállapított közjegyzõi illetékek összege a jövõben nem fog módosulni.⁴⁰ Ezzel szemben a közjegyzõk által a törvényeknek megfelelõen már teljesített szolgáltatás alapján megállt volna a panaszosok kérelme.⁴¹

A Pressos Compania Naviera-ügy egy újabb aspektusból világított rá a "jogos várakozás" problémakörére.⁴² A belga révkalauzok állítólagos gondatlansága miatt bekövetkezett hajóbalesetek nyomán eljárás indult a tengeri irányítók kártérítési felelõsségének megállapítása érdekében. Az akkor hatályos belga törvények szerint a károkozók deliktuális felelõssége a kár bekövetkeztének pillanatában beállt, így a Bíróság megállapította, hogy a panaszosok kártérítési igénye a belga polgári jog szabályai alapján "vagyoni értékû jognak" minõsül. A Bíróság ítélete szerint a belga semmitõszék joggyakorlata alapján a panaszosok "jogos várakozással" tekinthettek arra, hogy ügyükben a belga kártérítési jog általános szabályai alapján fog döntés születni.⁴³

"Az elõzõleg ismertetett döntésektõl eltérõen a Pressos Compania-ügyben a panaszosok >jogos várakozása< nem egy dologhoz fûzõdõ jog alkotóelemeként jelent meg, hanem azzal állt összefüggésben, hogy a belsõ jog alapján milyen megítélés alá esik egy >vagyoni értékû jognak< minõsülõ követelés, és különösen arra a bizakodásra vonatkozott, hogy az általa elszenvedett kár tekintetében a bíróságok állandó joggyakorlata alkalmazást nyer."⁴⁴

2.2.2. Puszta remény

Az alábbiakban ismertetett ügyekben a Bíróság azért utasította el a panaszosok kérelmét, mivel nem tudták igazolni, hogy a nemzeti jogrendszer rendelkezései értelmében "jogos várakozással" bírtak a jogvita tárgyát képezõ "tulajdon" tényleges elnyerésére.

A Gratzinger-ügyben a panaszosoknak egy államosított ingatlan visszaszolgáltatására vonatkozó kérelmét azzal az indokkal utasították el a nemzeti hatóságok, hogy nem teljesítették a restitúciós törvény egy lényeges kritériumát, nevezetesen hogy nem voltak cseh állampolgárok.⁴⁵ A Bíróság az ítéletében megállapította, hogy a "jogos várakozásnak" kézzelfoghatóbbnak kell lennie egy puszta reménynél, így annak valamely törvényi rendelkezésen vagy jogi aktuson (például bírósági ítéleten) kell alapulnia. Tekintettel arra, hogy a panaszosok nem teljesítették a restitúciós törvény elõírását, követelésük a nemzeti jogrendszer alapján nem állt meg.

Abban az esetben sem beszélhetünk jogos várakozás meglétérõl, ha egy jogszabály helyes értelmezésével kapcsolatos jogvita merül fel, és az eljáró nemzeti hatóságok elutasítják a panaszos kérelmét. Így a Jantner-ügyben a panaszos restitúciós kérelmének azért nem adtak helyet a bíróságok, mivel - a bíróságok álláspontja szerint - a panaszos a vonatkozó törvényeknek, illetve joggyakorlatnak megfelelõen nem tudta bizonyítani, hogy állandó lakhelye Szlovákia területén található.⁴⁶ A panaszos úgy vélte, hogy a vonatkozó szlovák törvény összes kritériumát teljesítette, így a kérelmét alaptalanul utasították el, ezért a strasbourgi szervekhez fordult jogorvoslatért. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletében kifejtette, hogy - az ügyben relevanciával bíró szlovák törvények, illetve a joggyakorlat értelmében - a kérelmezõnek nem állt fenn "jogos várakozásnak" minõsülõ joga vagy követelése arra vonatkozóan, hogy tulajdonát visszanyerje, így nem állapította meg Kj. 1-1 megsértését.

A Kopecký-esetben a panaszos felmenõjét a kommunista bíróságok antik érmék birtoklása miatt börtönbüntetésre ítélték, a szóban forgó tárgyakat pedig elkobozták.⁴⁷ A szlovák legfelsõbb bíróság 1992-ben kelt ítéletében hatályon kívül helyezte az elkobzás alapjául szolgáló bírósági határozatot, továbbá felmentette a panaszos apját az ítélethez fûzõdõ hátrányos jogkövetkezmények alól. Kopecký számára így megnyílt az út, hogy az 1992. évi szlovák kárpótlási törvény elõírásainak megfelelõen visszakövetelhesse az elkobzott érméket. Az elsõ fokon eljáró bíróság nem jogerõs ítéletében helyt adott a panaszos kérelmének, és elrendelte az érmék visszaszolgáltatását. A bíróság határozatában rámutatott arra, hogy bár a vonatkozó kárpótlási törvény értelmében a panaszos kötelessége megjelölni a visszakövetelt dolog pontos helyét, a felperesnek gyakorlatilag semmiféle lehetõsége nem volt annak bizonyítására, hogy a szóban forgó érmék hol találhatóak, így a törvény elõírásainak szigorú értelmezésével a bíróság teljesíthetetlen bizonyítási terhet rótt volna a panaszosra. Az alperes pozíciójában lévõ szlovák belügyminisztérium fellebbezett az ítélet ellen. Másodfokon a regionális bíróság, majd jogerõsen a Legfelsõbb Bíróság is helyt adott a fellebbezésnek, és elutasította a panaszos kérelmét. A szlovák bíróságok azzal indokolták a döntésüket, hogy a törvény elõírásaitól nem lehet eltekinteni, és mivel a panaszos nem tudta bizonyítani, hogy a szóban forgó érmék a belügyminisztérium tulajdonában találhatóak, azok visszaszolgáltatására a hatályos törvények értelmében nem volt lehetõség.

A jogvita Kopecký kérelme nyomán az Emberi Jogok Európai Bíróságán folytatódott. A Bíróság ítéletében elõször is rámutatott arra, hogy a Pine Valley-üggyel ellentétben jelen esetben nem beszélhetünk valamely dologhoz fûzõdõ jog megsértésérõl. Így a Bíróság vizsgálódása a továbbiakban arra szorítkozott, hogy - a Pressos Compania-ügyben mondottak alapján - létezik-e a panaszosnak valamely "vagyonhoz fûzõdõ jognak" minõsülõ követelése. Ebben a körben a strasbourgi szerv leszögezte, hogy bár az 1991. évi kárpótlási törvény valóban lehetõséget adott a kárpótlásra, a jogszabály a restitúció feltételeként támasztotta, hogy a kérelmezõ jelölje meg a visszakövetelt dolog pontos helyét. Ugyanakkor a nemzeti bíróságokra hárult annak eldöntése, hogy a kérelmezõ teljesíti-e vagy sem a törvény által támasztott kritériumokat. Így bár az elsõfokon eljáró bíróság helyt adott a panaszos kérelmének, és elrendelte az érmék visszaszolgáltatását, másod-, illetve harmadfokon felülbírálták az alapfokon hozott ítéletet. Tekintettel arra, hogy az elsõfokú bíróság határozata nem vált jogerõssé - a Bíróság álláspontja szerint -, az nem ruházott a panaszosra kikényszeríthetõ jogot, következésképpen az elsõfokú ítélet nem tekinthetõ a Kj. 1-1 értelmében vett "vagyoni értékû jognak". Szlovákia tehát nem sértette meg az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkét.

2.3. A tulajdonhoz való jog és történelmi igazságtétel

Az 2.1. alfejezetben láthattuk, hogy a Kj. 1-1 által garantált biztosítékok nem foglalnak magukban tulajdon megszerzésére irányuló jogosultságot. A szocialista rendszert maguk mögött hagyó kelet-közép-európai országok kontextusában mindez annyit jelent, hogy az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke nem ró ezekre az államokra olyan kötelezettséget, hogy visszaszolgáltassák az Egyezmény hatályba lépése elõtt államosított javakat.⁴⁸ Hasonlóképpen nem korlátozza az Egyezmény a szerzõdõ államok azon jogát sem, hogy megválasszák a tulajdonjogi restitúció feltételeit és mértékét.⁴⁹

Sõt, a szerzõdõ államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy a volt tulajdonosok bizonyos csoportjait kizárják a kárpótlási folyamatból (pl. mert nem állampolgárai az adott országnak).⁵⁰ Amennyiben bizonyos személyek ily módon kívül esnek a kárpótlásra jogosultak körébõl, úgy õk nem hivatkozhatnak sikerrel arra, hogy "jogos várakozással" rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy korábbi tulajdonukat viszszaszerzik.

Ha viszont valamely állam törvényhozás útján - részben vagy egészben - rendezi a korábbi rendszer által elkobzott javak visszaszolgáltatását, vagy kártérítés fizetését írja elõ, ezen intézkedések új tulajdonjog keletkezéseként értelmezhetõek. Tehát az államok által hozott kárpótlási törvények - az általuk elõírt mértékben - a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonjogot" konstituálhatnak a törvény címzettjei, azaz a kárpótlásra jogosultak számára.⁵¹

Hasonlóképpen, az Egyezmény ratifikációját megelõzõen született, de az Egyezmény érvénybe lépését követõen még hatályos kárpótlási jogszabályok,⁵² illetve még kikényszeríthetõ restitúciós döntések⁵³ a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdon" fogalma alá sorolhatóak.

Ugyanakkor a Kj. 1-1 értelmében nem minõsül tulajdonnak az abban való reménykedés, hogy egy ténylegesen hosszú ideje nem gyakorolt tulajdonjog újból elismerésre kerül.⁵⁴ Ha a jogsérelmet elszenvedõ tulajdonjogát hosszú ideje nem gyakorolhatja a volt ingatlana felett, akkor sem hivatkozhat sikerrel arra, hogy az Egyezmény értelmében vett "meglévõ tulajdonnal" rendelkezik, ha a kataszteri nyilvántartásban õ szerepel a szóban forgó ingatlan tulajdonosaként.⁵⁵ Abban az esetben viszont, ha a panaszos tulajdonjogának fennállását jogerõs közigazgatási, bírósági határozat újra megállapítja, a hosszú ideje nem gyakorolt tulajdonjoga mintegy "feléled", s ennélfogva a Kj. 1-1 védelmét élvezi.⁵⁶

3. Beavatkozás a tulajdon békés élvezetébe

A klasszikus liberalizmus korának lecsengésével egyre inkább teret nyert az a felfogás, miszerint a tulajdonnak a közjót is szolgálnia kell, így elõtérbe került a tulajdon szociális funkciója, annak társadalmi kötöttségei.⁵⁷ A tulajdonhoz való jog tehát nem korlátozhatatlan: a megfelelõ alapjogi garanciák tiszteletben tartása mellett lehetõség van a tulajdon békés élvezetébe való beavatkozásra.

Ebben a szellemben fogant az alább idézett Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv

1. cikke, és ez az alapkoncepció kíséri végig a tulajdonhoz való joggal összefüggésben kialakított strasbourgi joggyakorlatot is.

"Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közér51 Kopecký v. Szlovákia, a Bíróság 2004. szeptember 28-i ítélete, 35. §. 52 Broniowski v. Lengyelország, a Bíróság 2004. június 22-i ítélete, 125. §. 53 Sabin Popescu v. Románia, a Bíróság 2004. március 2-i ítélete. 54 Prince Hans-Adam II of Lichtenstein v. Németország, a Bíróság 2001. június 27-i ítélete, 83. §, Palade és Bock v. Románia, a Bíróság 2007. február 15-i ítélete. 55 Részletesen lásd a II. rész 2.2.3. pontját. 56 Lásd továbbá a II. rész 2.1. alfejezetét. 57 Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus, Pécs, 2002. 23.

dekbõl és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.

Az elõzõ bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történõ használatát szabályozhassák, illetõleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák."

A Bíróság értelmezésében a Kj. 1-1 három különbözõ szabályt tartalmaz.⁵⁸ Az elsõ paragrafus elsõ mondatában megfogalmazott általános jellegû elõírás a tulajdon békés használatához való jogot garantálja. A második szabályt az elsõ paragrafus második mondata fogalmazza meg, amely a tulajdontól való megfosztás kérdését szabályozza, ez utóbbi gyakorlását pedig meghatározott feltételekhez köti. A harmadik szabályt a Kj. 1-1 második paragrafusában találjuk, amely elismeri az államok arra vonatkozó jogát, hogy a dolog használatát szabályozzák, és e törvények elõírásait - ahol szükségesnek látják - a közérdeknek megfelelõen kikényszerítsék.

A Bíróság a Kj. 1-1 alapján eléje kerülõ ügyekben elõször azt vizsgálja, hogy fennáll-e a tulajdontól való megfosztás esete (második szabály), vagy valamely tulajdon használatának szabályozása (harmadik szabály), és kizárólag e két speciális jogkorlátozás hiányában vizsgálja, hogy sor került-e a tulajdon békés élvezetébe való beavatkozásra (elsõ, általános jellegû szabály).⁵⁹

A tulajdonjogba való beavatkozás tehát három különbözõ formát ölthet: a jogkorlátozás a tulajdontól való megfosztás esetén a legnagyobb mértékû, ebben az esetben a tulajdonjog összes részjogosítványának kioltásáról beszélünk. Tekintettel arra, hogy ez a problémakör a tanulmány szempontjából különös jelentõséggel bír, részletes ismertetésére külön fejezetben kerül majd sor.⁶⁰

A Kj. 1-1 második paragrafusában található szabály két olyan okot nevesít, amely alapján valamely állam hatóságai korlátozhatják valaki tulajdonjogát: a közterhek vagy bírságok megfizetésének biztosítása, továbbá a javak köz érdekében történõ használatának szabályozása. A Bíróság e szabály alapján vizsgálta az Egyezmény elõírásainak érvényesülését például építési tilalom,⁶¹ bizonyos szakmákra vonatkozó gazdasági rendelkezések,⁶² kavics kitermelésére vonatkozó kötelezettség visszavonása,⁶³ adókötelezettségek teljesítése,⁶⁴ obszcén kiadványok elkobzása,⁶⁵ a büntetõeljárás eredményessége érdekében történõ lefoglalás⁶⁶ kapcsán.

Az elõbbi két beavatkozási típuson kívül esõ, amolyan gyûjtõkategóriaként alkotta meg a Bíróság "a tulajdon lényegébe való beavatkozás" fogalmát, amely minden olyan beavatkozást felölel, amely nem sorolható az elõbbi két jogkorlátozás-típusba. A szakirodalomban sokat vitatott⁶⁷ szabály pontos tárgyi hatálya nem teljesen világos. A Bíróság többnyire ez utóbbi alapján állapítja meg a Kj. 1-1 megsértését, ha az állami beavatkozás a tulajdonjog valamely lényeges tartalmát érinti, de nem oltja ki a tulajdonosnak a dologhoz fûzõdõ összes jogosultságát.⁶⁸

3.1. A tulajdontól való megfosztás

Az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv a korábbiakban már idézett 1. cikke az alábbiak szerint rendelkezik: "senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekbõl és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik".

A tulajdontól való megfosztás valamely tulajdonosnak egy dologhoz fûzõdõ jogosítványainak teljes kioltását jelenti, amely történhet a dolog elpusztulásával vagy a tulajdonjog másra való átszállásával (ez utóbbira példa a kisajátítás).

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a joggyakorlata értelmében a tulajdontól való megfosztás két alaptípusát különböztethetjük meg: így beszélhetünk a hatályos törvényeknek megfelelõen végrehajtott (de jure), illetve - ennek hiányában - de facto jogfosztásról. Amint azt a Bíróság több ítéletében is kifejezésre juttatta,⁶⁹ az Egyezményben garantált alapjogok tényleges érvényesülése érdekében a panaszosok által sérelmezett helyzetet a maguk valóságában kell megvizsgálni. Így formális jogfosztás hiányában is fennállhat az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének megsértése, amenynyiben az állam valamely aktusának következtében a tulajdonos a továbbiakban nem tudja gyakorolni a dologhoz fûzõdõ jogait.

3.1.1. A de jure tulajdonelvonás

Valamely törvény elõírásainak megfelelõen, formálisan végrehajtott állami tulajdonba vételt a Bíróság a de jure tulajdonelvonás kategóriájába sorolja.⁷⁰ A de jure jogfosztás tipikusan államosítás, illetve kisajátítás formájában szokott megjelenni. A kettõ közötti alapvetõ különbség, hogy míg az államosítás - valamely ideológiai, jogpolitikai stb. célnak engedve - többnyire szisztematikus tulajdonszerzést takar, a kisajátítás általában egyedi beruházásokhoz (pl. autópálya-építéshez) kapcsolódik.

A de jure tulajdontól való megfosztás kapcsán álljon itt néhány példa. A Bíróság a görögörszági Szent Monostorok ügyében⁷¹ arra a következtetésre jutott, hogy az egyházi ingatlanok tulajdonjogi helyzetét rendezõ görög törvény megfosztotta a panaszosokat a tulajdonhoz fûzõdõ joguktól azzal, hogy vélelmezte az állami tulajdon fennállását a szóban forgó ingatlanokon. Ebben az ügyben tehát egy jogszabály által felállított, de a gyakorlatban nem alkalmazott vélelem elégségesnek bizonyult a jogsértés megállapításához.

A Pressos Compania Naviera-ügyben külföldi honosságú kereskedelmi hajók balesete nyomán indult eljárás a belga révkalauzok kártérítési felelõsségének megállapítása érdekében.⁷² A belga törvényhozás azzal vette elejét a bíróságok elõtt akkor még függõben lévõ kártérítési pereknek, hogy viszszamenõleges hatállyal kizárta a révkalauzok deliktuális felelõsségét. A Bíróság döntése értelmében a belga állam megfosztotta a panaszosokat a tulajdonhoz fûzõdõ joguktól (értsd: kártérítési igényük érvényesítésétõl), mi-vel a szóban forgó törvény retroaktív hatállyal elzárta a panaszosok elõl a jogorvoslat lehetõségét.

Nincs különösebb jelentõsége annak, hogy az állam aktusának hatására maga az állam vagy harmadik személy szerez tulajdont. Így például a James és mások-ügyben a jogvita tárgyát az képezte, hogy az angol parlament által 1967-ben elfogadott Leasehold Reform Act az ingatlanok haszonbérlõit feljogosította arra, hogy tulajdonjogot szerezzenek haszonbérleményük felett a haszonbérbeadók beleegyezése nélkül.⁷³ A Bíróság a fenti tények figyelembevételével kimondta, hogy az angol törvény kimerítette a tulajdontól való megfosztás esetét.⁷⁴

A Bizottságnak a Bramelid és Malmström-ügyben tett megállapításai szerint a szerzõdõ államok akkor tartoznak felelõsséggel a Kj. 1-1 második mondata alapján, amennyiben a tulajdon elvesztése valamely, az államnak betudható aktusnak tulajdonítható.⁷⁵ Közvetlen ok-okozati összefüggés hiányában nem áll fenn az állam jogi felelõssége. A Bizottság ugyanakkor leszögezte, hogy amennyiben valamely tagállam a magánjogi jogviszonyainak rendezésekor olyan magas fokú egyenlõtlenséget teremt, amelynek következtében egy személy önkényesen és igazságtalanul megfosztható a tulajdonától, a tagállam felelõssége megállapítható. A Bizottság döntése összhangban van a strasbourgi szervek azon joggyakorlatával, miszerint a szerzõdõ államok - meghatározott esetekben - a magánjogi jogalanyok között is kötelesek biztosítani az Egyezmény elõírásainak hatékony érvényesülését, s ennek keretében pozitív intézkedések is hárulhatnak az államokra.⁷⁶

3.1.2. A de facto tulajdonelvonás

A Bíróság több ítéletében arra a megállapításra jutott, hogy bár a panaszosok tulajdonát formálisan sosem szerezte meg az állam, a sérelmezett helyzet de facto kisajátításként értelmezendõ. Így például egy görög ügyben az akkor hivatalban lévõ diktatórikus kormány a tengerészetnek engedte át a panaszosok tulajdona feletti teljes kontrollt. Bár a görög hatóságok formálisan sosem szerezték meg a szóban forgó ingatlant, azáltal hogy a panaszosok 28 éven keresztül nem gyakorolhatták a tulajdonosi jogaikat, Görögország de facto megfosztotta õket a vagyonuktól.⁷⁷

A Bíróság hasonlóképpen ítélt a Vasilescu-ügyben, ahol a panaszos 1966 óta nem rendelkezhetett az állam által jogellenesen megszerzett értéktárgyaival, ugyanakkor az aranyérmék visszaszerzésére irányuló kísérletei is kudarcot vallottak.⁷⁸

4. A jogszerûség kritériuma

Az európai jogállamokban is széles körben elfogadott alapelv értelmében az állami hatóságok kizárólag abban az esetben korlátozhatják az egyéni alapjogokat, amennyiben a jogkorlátozásra mindenki számára hozzáférhetõ, objektív jogi kritériumoknak megfelelõen kerül sor.⁷⁹ A Bíróság értelmezésében a "jogi kritériumok" fogalma alá tartoznak egyrészt a jogalkotó szervek által kibocsátott normák (törvény, rendelet), továbbá az íratlan jogforrások (szokásjog, bírósági határozatok stb.).⁸⁰

Szükségesnek tartom leszögezni ugyanakkor, hogy a Bíróság egyedi ügyek kapcsán nem vizsgálja, hogy valamely alapjogba való beavatkozás során a hatóságok megfelelõen értelmezték-e a nemzeti jog elõírásait, vagyis azt, hogy egy hatósági intézkedés mennyiben áll összhangban a belsõ jog rendelkezéseivel (így például, hogy egy adott polgári eljárásban a megítélt kártérítés összege a nemzeti jog elõírásainak megfelelõen került-e megállapításra). A Bíróság vizsgálata pusztán arra terjed ki, hogy a sérelmezett hatósági aktus összhangban áll-e az Egyezmény által megkövetelt garanciákkal. A Bíróság tehát nem valamiféle szupranacionális fellebbviteli fórumként mûködik (doctrine of no fourth instance): kizárólag annyiban vizsgálhatja a panaszokat, amennyiben valamely állam - "mérlegelési küszöbén" túlterjeszkedve - megsérti az Egyezmény által garantált alapjogokat.⁸¹ Az elõbb ismertetett elv egyfajta korlátjaként érvényesül, hogy amennyiben egy hatósági intézkedés nyilvánvalóan ellenkezik a belsõ jog elõírásaival, az sértheti a jogszerûség kritériumát, és ezáltal az Egyezmény elõírásait. ⁸²

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Kj. 1-1 keretében is számon kéri az államoktól a jogszerûség kritériumának az érvényesülését. E garancia elsõdleges célja biztosítani az egyének tulajdonjogát a hatóságok önkényes beavatkozásától, garantálni, hogy a tulajdon korlátozására kizárólag a joguralom (rule of law) követelményeinek tiszteletben tartásával kerüljön sor.⁸³

A Bíróság nem éri be azzal, hogy egy állam a beavatkozás igazolásaképpen hivatkozik valamely belsõ jogi elõírására, hanem számos "minõségi" kritériumot támaszt a nemzeti jogalkotókkal, illetve jogalkalmazókkal⁸⁴ szemben.⁸⁵ Így a korábbiakban már említett objektivitás kritériuma mellett további garanciaként jelenik meg, hogy a beavatkozás alapjául szolgáló törvényi elõírások megfelelõen pontosak és elõreláthatóak legyenek az állampolgárok számára.⁸⁶ A Bíróság vizsgálata továbbá kiterjed arra is, hogy hivatkozott jogi elõírások a jogalkalmazó szervek (különösen a bíróságok) gyakorlatában megfelelõen érvényesülnek-e, továbbá hogy a jogalkalmazók gyakorlata mennyiben konzisztens, az állampolgárok számára milyen mértékben lehetséges a hatósági joggyakorlat megfelelõ megismerése, valamely törvényi elõírás várható jogkövetkezményeinek az elõrelátása stb.

Amennyiben a nemzeti jog elõírásai széles mérlegelési jogot biztosítanak a hatóságok számára egy jogszabály alkalmazására vonatkozóan, a Bíróság garanciális kritériumként támasztja a nemzeti jogalkotókkal szemben, hogy a mérlegelési jogkör határait úgy állapítsák meg, hogy az ne adjon teret jogalkalmazó szervek önkényes eljárásának.⁸⁷ A Bíróság továbbá megköveteli, hogy a tulajdon békés élvezetébe való beavatkozással szemben megfelelõ jogorvoslat álljon nyitva az egyének számára. A Hentrich v. Franciaországügyben a Bíróság rámutatott arra, hogy a francia adójog annyira tág mérlegelési jogkört biztosított az adóhatóságok számára, hogy az teret engedett az állami szervek önkényes eljárásának.⁸⁸ Ugyanakkor a francia jog nem tette lehetõvé, hogy a panaszos kontradiktórius eljárás keretében kérje az adóhatóság döntésének felülvizsgálatát, így a francia állam aránytalan terhet rótt a panaszosra, s megsértette az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1, cikkét.

A Carbonara és Ventura v. Olaszország egyesített ügyben az olasz jog kisajátításra vonatkozó elõírásai képezték a jogvita tárgyát.⁸⁹ A Bíróság ítéletében megállapította, hogy az olasz jog releváns elõírásai a nemzeti bíróságok joggyakorlatának következetlensége miatt az érintettek számára elõreláthatatlan vagy önkényes eredményre vezethetett, amely sértette a jogállamiság követelményét, s ezáltal megfosztotta a panaszosokat a tulajdonjoguk hatékony védelmétõl.⁹⁰

5. A beavatkozás legitim jellege - általános érdek, illetve közérdek mint a beavatkozás kritériuma

James Egyesült Királyság elleni ügye alkalmat teremtett a Bíróság számára, hogy a közérdekûség kritériuma kapcsán világossá tegye álláspontját.⁹¹ A korábban ismertetett szubszidiaritás elvével összhangban a Bíróság széles mozgásteret hagyott a szerzõdõ országok számára annak eldöntéséhez, hogy melyek azok a kérdések, amelyek az adott államban a köz- vagy általános érdek (public or general interest) rangjára tarthatnak számot.⁹² Ebben a körben tehát az elsõdleges mérlegelés joga az államokat illeti meg.

A Bíróság rugalmas álláspontot foglalt el annak kapcsán is, hogy melyek azok a célkitûzések, amelyek elvileg legitimnek tekinthetõek. A Bíróság joggyakorlata értelmében a közérdek/társadalmi érdek fogalmába politikai vagy gazdasági szempontok éppúgy beletartozhatnak mint a szociális megfontolások.⁹³ A Bíróság ugyanakkor elutasítja a közérdekûségre való hivatkozást, ha valamely állam aktusa nyilvánvalóan nélkülöz minden ésszerû alapot.⁹⁴

A Bíróság - másodlagos mérlegelési joga alapján eljárva - tehát azt vizsgálja, hogy a tulajdon békés élvezetébe való beavatkozás alapjául szolgáló tények kellõképpen indokolták-e, hogy valamely állam a köz érdekében fellépjen.⁹⁵

A Bíróság rugalmas álláspontját tükrözi az a tény, hogy a strasbourgi szervek csak rendkívül kivételes esetben mondták ki, hogy valamely állami célkitûzés minden ésszerû alapot nélkülözött.⁹⁶ Így például a Katikaridis v. Görögország-ügyben a Bíróság ésszerûtlennek találta egy görög törvény elõírásait, amely a kisajátításra kerülõ ingatlanok értékének felbecsülésére vonatkozott.⁹⁷

Néhány kivételes esettõl eltekintve tehát a Bíróság elfogadta a tagállamok közérdekûségre való hivatkozását. Így sokkal inkább a következõ pontban ismertetésre kerülõ arányosság elve bizonyult vízválasztónak a Bíróság gyakorlatában annak eldöntéséhez, hogy valamely hatósági beavatkozás kiállta-e a Bíróság korábbiakban ismertetett tesztjének próbáját.

6. Az arányosság követelménye

A német alkotmánybíróság volt az elsõ olyan normakontrollt végzõ szerv Európában, amely az arányosság követelményét egyfajta általános mérceként honosította meg a joggyakorlatában. A Bundesverfassungsgericht gyakorlata késõbb Európa-szerte modellként szolgált az alkotmánybíróságok számára.⁹⁸

Az arányosság követelménye három kritériumot támaszt az alapjogot korlátozó hatósági aktusokkal szemben, nevezetesen hogy a beavatkozás

1. alkalmas legyen az elérni kívánt cél megvalósításához;

1. szükséges a cél eléréséhez; vagyis nem létezik más, az alapjogokat kevésbé korlátozó eljárás az adott célkitûzés megvalósításához;
2. a beavatkozás miatt bekövetkezett érdeksérelem ne haladja meg az abból származó társadalmi hasznot (szûk értelemben vett arányosság).⁹⁹

A strasbourgi bíróság a fenti tesztet nem alkalmazza következetesen, s az arányosság követelményét sokkal inkább a saját maga által megalkotott ún. egyensúly-teszten "méri le".¹⁰⁰ Ennek keretében a Bíróság azt vizsgálja, hogy valamely alapjog békés élvezetébe való beavatkozás során a tagállami hatóságok mennyiben tartották tiszteletben a közérdek, illetve a magánszemélyek alapjogainak védelméhez fûzött magánérdek közötti méltányos egyensúlyt.¹⁰¹ Ebben a körben a Bíróság egyrészt azt vizsgálja, hogy a behatás által okozott jogkorlátozás milyen mértékû volt, továbbá hogy a behatás által elõidézett jogsérelem mennyi ideig állott fenn.¹⁰² Ennek megfelelõen valamely dolog elvétele szükségképpen súlyosabb beavatkozásnak minõsül mint a javaknak a köz érdekében történõ használatának szabályozása.¹⁰³

Másrészt - a hatósági aktus által okozott jogsérelem indokolhatósága kapcsán - a Bíróság fõként azt mérlegeli, hogy az állam által fizetett kompenzáció mennyiben állt arányban a jogsérelemmel elõidézett kárral (részletesen lásd a következõ alpontot), továbbá hogy a jogsérelem igazolásaképpen felhozott társadalmi érdek méltányolható volt-e a konkrét ügyben. Az arányosság vizsgálatakor a Bíróság különösen rugalmas álláspontot foglalt el a történelmi igazságtétel kapcsán felmerült jogviták esetén.¹⁰⁴

Ugyanakkor a beavatkozás súlyosságának meghatározásakor a Bíróság azt is mérlegeli, hogy a hatóság jogkorlátozó aktusa ellen létezett-e nemzeti jogorvoslat. Így a már idézett Hentrich-ügyben a Bíróság a Kj. 1-1 megsértésének megállapításakor figyelembe vette, hogy a francia adóhatóságok elõvásárlási jogára vonatkozó, gyakran önkényesen hozott határozatával szemben nem létezett belsõ jogorvoslat, így a hatósági beavatkozás aránytalan terhet rótt a panaszosra.¹⁰⁵

Az Air Canada-ügyben a brit vámtisztviselõk - az angol jog által biztosított mérlegelési jogkörük alapján - elrendelték a kanadai légitársaság jármûvének lefoglalását. Jóllehet a repülõgép lefoglalását elrendelõ határozattal szembeni jogorvoslat kizárólag jogi kérdésekre szorítkozott, így az nem terjedt ki az ügy érdemi felülvizsgálatára, a Bíróság az angol jog által biztosított garanciákat a Kj. 1-1 alapján megfelelõen találta.¹⁰⁶

6.1. A vagyoni kompenzáció mint az arányosság legfontosabb fokmérõje

Az elõzõ pontban ismertetett arányosság problémájával szorosan összefügg a vagyoni kompenzáció kérdése. Annak megállapításához ugyanis, hogy az állami beavatkozás által szolgált közérdek, illetve az egyének alapjogainak tiszteletben tartásához fûzött magánérdek közötti egyensúlyt tiszteletben tartották-e a hatóságok, döntõ súllyal esik latba az állam által fizetett kártalanítás összege, annak idõpontja, feltételei.

A kártalanítás elvárt mértékére vonatkozóan a Bíróság a Szent Monostorok ügyében világított rá:

"A kompenzációra vonatkozó feltételek [.] döntõ fontosságúak annak megállapításához, hogy a vitatott intézkedés tiszteletben tartja-e a megkívánt méltányos egyensúlyt, és különösen annak eldöntéséhez, hogy az intézkedés nem ró-e aránytalan terhet a panaszosokra. Ezzel összefüggésben megállapítható, hogy amennyiben a tulajdon elvétele nem jár együtt az értékével ésszerû arányban álló kompenzációval, általában aránytalan mértékû beavatkozásnak minõsül, a kompenzáció teljes hiánya pedig - az elsõ cikk értelmében - csak kivételes esetben tekinthetõ igazolhatónak. Az elsõ cikk ugyanakkor nem garantál minden esetben teljes kompenzációt, a >köz érdekében álló< legitim célkitûzések ugyanis megkívánhatják a piaci értéknél alacsonyabb összegû kártalanítás megfizetését." ¹⁰⁷

A fent idézett ügybõl is következik, hogy valamely vagyontárgy állami tulajdonba vételekor a Kj. 1-1 nem feltétlenül garantál teljes mértékû kompenzációt. Ebben a körben egyetlen kivételt kell megemlítenünk: amennyiben az államosítást/kisajátítást elrendelõ állami aktust jogellenesen hozták meg, az általánosan elfogadott nemzetközi joggyakorlatnak megfelelõen Strasbourg elvárja, hogy a teljes mértékû kártalanításra kerüljön sor.¹⁰⁸ Egyébiránt a Bíróság az elvett tulajdon értékével ésszerû arányban álló kompenzáció fizetését követeli meg.¹⁰⁹ A strasbourgi garanciák gyengébbek tehát a magyar alkotmányjogból is ismert teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás¹¹⁰ követelményénél.¹¹¹

A strasbourgi szervek különösen rugalmas álláspontot foglaltak el gazdasági-politikai reformok (teljes iparágak államosítása, jogállami átmenet stb.) során alkalmazott kártalanítási eljárások esetén. Így például meghatározott iparágak államosítása kapcsán a Bíróság igazolhatónak találta, hogy a brit hatóságok az államosított vállalatok értékét (amely irányadó volt a vagyoni kompenzáció összegének megállapításához) egy adott referenciaidõszak alapján, becsült piaci érték szerint állapították meg.¹¹²

Nem minõsült ésszerûnek az esedékesség után másfél évvel fizetett kártalanítás az Akkus v. Törökország-ügyben. A Bíróság a jogsértés megállapításakor figyelemmel volt arra, hogy Törökország a fizetendõ éves késedelmi kamat mértékét 30 százalékban maximálta, holott az éves infláció mértéke 70 százalékos mértékû volt az adott idõszakban.¹¹³

Jahn és mások Németország elleni ügye az elsõ - és a kézirat lezárásáig egyedüli - olyan eset, amikor a Bíróság mindenféle kártalanítás hiányában jogosnak ítélte meg valamely vagyontárgy állami tulajdonba vételét.¹¹⁴ Az ügyben a Bíróság figyelembe vette, hogy a Németország egyesítése egy kivételes történelmi pillanat volt, a demokratikus átmenet pedig egy sor, rendkívül összetett probléma elé állította a német törvényhozást.

A Bíróság továbbá tekintettel volt arra, hogy a panaszosok egy nem demokratikus úton választott szerv - a Német Demokratikus Köztársaság parlamentje - által megalkotott ún. Modrow-féle törvényre alapították a tulajdonjogukat. A Bíróság rámutatott arra, hogy bár a német jog a rendszerváltozást követõen formálisan valóban tulajdonjogot garantált a panaszosok számára, a Modrow-törvény és az azt módosító tulajdonjogi törvény elfogadása között mindössze másfél év telt el, ami a törvényhozás elõtt álló roppant mennyiségû feladatot figyelembe véve ésszerûnek mondható. Ez a másfél éves periódus ráadásul átmenetiségtõl és zûrzavartól volt terhes, így a tulajdonosok nem lehettek bizonyosak abban, hogy az állam a tulajdonjogukat a reformok lezárulását követõen is szavatolni fogja. Harmadrészt a Bíróság figyelembe vette, hogy a Német Szövetségi Köztársaság parlamentje által elfogadott tulajdonjogi törvény a társadalmi igazságosság jegyében kívánta korrigálni a Modrow-törvény nem kívánt joghatásait.¹¹⁵

Annak megállapításához tehát, hogy a tulajdon békés élvezetébe való behatás mennyiben tekinthetõ arányosnak a fizetett kompenzáció összegével, a Bíróság háromszintû kritériumrendszert alakított ki a joggyakorlatában. Így a Bíróság

1. az ésszerû mértékû kompenzáció megfizetését a kártalanítás egyfajta általános zsinórmértékeként határozta meg;
2. a Bíróság teljes mértékû kártalanítást követel meg az államok jogellenes aktusa esetén;
3. ésszerûtlenül alacsony mértékû kártalanítást illetõleg - rendkívül kivételes esetben - a kompenzáció teljes hiányát átfogó gazdasági-politikai reformok indokolhatják.

7. Az Egyezmény idõbeli hatálya

A nemzetközi jog elõírásaival összhangban¹¹⁶ az Emberi Jogok Európai Egyezményének, illetve az ahhoz csatolt kiegészítõ jegyzõkönyvek elõírásaira kizárólag azok hatályba lépését követõen lehet hivatkozni. Értelemszerûen tehát a Bíróság ratione temporis elutasít minden olyan kérelmet, amelyet a fenti idõpontot megelõzõen nyújtanak be Strasbourghoz.

Kérdésként merülhet fel ugyanakkor, hogy az Egyezmény hatályba lépését követõen felmerült jogsértéssel összefüggésben mennyiben lehet hivatkozni a fenti idõpontot megelõzõen felmerült tényekre.

A Bizottság a Nielsen Dánia elleni ügyében megállapította, hogy az Egyezmény fõszabályként kizárólag azokra a tényekre vonatkozik, amelyek az Egyezmény hatályba lépését követõen álltak be.¹¹⁷ Mindazonáltal a strasbourgi szervek mintegy háttérinformációként figyelembe vehetik az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen bekövetkezett eseményeket.¹¹⁸ Így például Zana Törökország elleni ügyében¹¹⁹ a panaszos az ellene indult büntetõeljárás elhúzódása miatt hivatkozott az Egyezmény 6. cikkének megsértésére. Annak ellenére, hogy a Bíróságnak az egyéni panaszok kivizsgálására vonatkozó hatásköre kizárólag 1990. januárjától felmerülõ jogsértésekre terjedt ki, Strasbourg figyelembe vette a panaszos által a fenti idõpontot megelõzõen kezdeményezett eljárásokat. Jóllehet a Bíróság a török bíróság által 1991-ben hozott ítélet alapján mondta ki az Egyezmény megsértését, annak megállapításához, hogy a per tartama mennyiben volt ésszerû és indokolt, az 1990 januárját megelõzõen bekövetkezett tényeket is figyelembe vette.¹²⁰

A Sovtransavto Holding-ügyben¹²¹ az orosz honosságú kérelmezõ azt kifogásolta, hogy az ukrán állam által tett intézkedések nyomán elvesztette egy részvénytársaságban betöltött irányító funkcióját. A kormány arra hivatkozott, hogy a sérelmezett intézkedésekre Ukrajna ratifikációját megelõzõen, tehát 1997 szeptembere elõtt került sor, így a panaszos kérelme ratione temporis elfogadhatatlan. A Bíróság az Egyezmény retroaktív hatályának tilalmára vonatkozó kormányzati kifogásokat azzal az indokkal utasította el, hogy az állami intézkedésekre három lépésben került sor, s az utolsó intézkedést az Egyezmény ratifikációját követõen hozta meg az ukrán állam. A Bíróság érvelése szerint az Ukrajna által tett lépések egyetlen eseménysorként értelmezendõek, amelynek utolsó fázisa áthúzódott a ratifikációt követõ idõszakra, így a panaszos kérelme ratione temporis nem utasítható el.

Összegzésképpen tehát: a Bíróság nem mondhatja ki valamely szerzõdõ állam felelõsségét kizárólag az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen felmerülõ tényekre alapozva, de azok hatással lehetnek az ügy végsõ megítélésére.

7.1. A tulajdontól való megfosztás természete az Egyezmény idõbeli hatályára való tekintettel

Tekintettel arra, hogy a kelet-közép-európai államokban szisztematikus államosításra az Egyezményhez való csatlakozásukat megelõzõen került sor, míg a tulajdon-visszaszolgáltatás/kárpótlás folyamata általában áthúzódott az Egyezmény hatályba lépését követõ idõpontra, a hetedik fejezetben ismertetett strasbourgi joggyakorlat rájuk nézve különös jelentõséggel bír. Az alábbiakban arra próbálok meg választ találni, hogy a térség országai által az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen tett intézkedések (például egy államosítást elrendelõ közigazgatási határozat) jogi értelemben kihatnak-e az ezt követõ idõszakra. Vagyis azt vizsgálom, hogy az államosított ingatlanok volt tulajdonosai mennyiben hivatkozhatnak az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen õket ért tulajdonsérelemre a strasbourgi bíróság elõtt.

A Bíróság által elbírált elsõ román ügy alapján úgy tûnt, hogy a strasbourgi szervek megnyitják az utat a kommunizmus idején elkövetett tulajdonsérelmek nemzetközi érvényesítése elõtt. A Vasilescu-ügyben¹²² több száz antik érmét koboztak el a panaszos férjétõl a kommunista hatóságok, amelyeket a Román Nemzeti Bankban helyeztek letétbe. A panaszos 1991ben keresetet nyújtott be a helyi bírósághoz, amelyben követelte a Román Nemzeti Banktól az érmék egy részének visszaszolgáltatását. A panaszos 1992-ben elsõfokon majd másodfokon is pert nyert, majd a megyei bíróság jogerõs ítéletében elrendelte a szóban forgó aranyérmék visszaszolgáltatását. Ezt követõen a legfõbb ügyész semmisségi folyamodványban emelt panaszt a jogerõssé vált ítélettel szemben, aminek a Legfelsõbb Bíróság helyt adott, s hatályon kívül helyezte a szóban forgó ítéletet. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletében leszögezte, hogy a panaszost ért jogsérelem 1966 óta folyamatosan fennállt, amit a román hatóságok a Vasilescu által kezdeményezett eljárások dacára nem orvosoltak. A Bíróság ítéletében figyelembe vette, hogy a panaszos az elkobzást követõen teljes mértékben elvesztette a rendelkezési jogát a szóban forgó javak fölött, továbbá, hogy az a javai visszaszerzése érdekében kezdeményezett közigazgatási, illetve bírósági eljárások kudarcba fulladtak, így megállapította a P1-1 megsértését.

A Bíróság korábban hasonló következtetésre jutott a Loizidou-ügyben is.¹²³ A jogvita hátterében az állt, hogy az Észak-Ciprusi Török Köztársaság kikiáltását követõen a "görög Ciprusra" menekült panaszosok számára lehetetlenné vált, hogy hozzájussanak a kettéosztott sziget északi részén fekvõ birtokukhoz. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az 1974. évi államcsíny óta a török állam folyamatosan beavatkozik a panaszosoknak a tulajdonuk békés használatába, így megállapította P1-1 megsértését.¹²⁴

A Bíróságot valószínûleg gyakorlati megfontolások is vezethették abban, hogy a fent ismertetett gyakorlatot nem tette irányadóvá saját esetjogában. Beláthatatlan következményei lettek volna ugyanis, ha az Európa Tanácshoz frissen csatlakozó kelet-közép-európai országok polgárai "szabad kártyát" kaptak volna ahhoz, hogy a kommunizmus idején elkövetett tulajdonsérelmekkel összefüggésben a nemzetközi fórumhoz forduljanak jogorvoslatért.

A fent ismertetett ügyektõl eltekintve a strasbourgi szervek esetjoga meglehetõsen egybehangzónak mondható abban a tekintetben, hogy a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonelvonás" azonnali aktust jelent, így valamely vagyontárgy elvonása nem értelmezhetõ az egyén tulajdonjogának folyamatos megsértéseként.¹²⁵ Tehát amennyiben egy személyt az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen¹²⁶ fosztottak meg tulajdonától, a Bíróság elõtt nem hivatkozhat sikerrel arra, hogy ez az állapot (értsd: a jogfosztottság állapota) azóta is szakadatlanul fennáll. Így ha a tulajdonsérelmet elszenvedõ nem tudja bizonyítani, hogy az Egyezmény hatályba lépését követõen legalább "jogos várakozással" rendelkezett a volt tulajdonának visszaszerzésére, nem hivatkozhat sikerrel a Kj. 1-1 védelmére.¹²⁷

8. Az államok mérlegelési jogköre - a "margin of appreciation" doktrínája

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének megalkotása céljából összehívott római diplomáciai konferencián két hangsúlyosan megjelenõ álláspont összebékítésére volt szükség. Az egyik oldalon a nemzetközi beavatkozástól szuverenitásukat féltõ államok aggályai, a másik oldalon a világháború traumáját követõen markánsan megjelenõ igény, nevezetesen az emberi jogok összeurópai szinten való garantálása álltak.

Ezt a kompromisszumot tükrözi a konferencián elfogadott Egyezmény, amely az eltérõ nemzeti megoldások, társadalmi különbségek figyelembevételével kíván minimális, de ugyanakkor egységes európai garanciarendszert biztosítani.

A minimális jelzõ arra utal, hogy a szerzõdõ államok számára nyitva áll annak lehetõsége, hogy az alapjogvédelem terén magasabb fokú védelmet biztosítsanak, mint amit az elfogadott szerzõdés elõír - az Egyezmény garanciáit ugyanakkor feltétlenül tiszteletben kell tartaniuk. Az strasbourgi garanciarendszer tehát komplementer jelleggel érvényesül a nemzeti alapjogvédelem mellett - annak nem helyettesítõje, hanem kiegészítõje.

Az strasbourgi jogvédelem másik jellemzõ vonása annak szubszidiárius jellege az állami garanciák mellett. Így az Egyezmény alapjogi biztosítékai feletti õrködés elsõsorban a nemzeti hatóságok feladata, a strasbourgi szervek közbelépésére csak kivételesen, a nemzeti jogvédelem elégtelensége esetén kerülhet sor. Az Egyezmény szubszidiáris jellege kiváltképpen abban nyilvánul meg, hogy a strasbourgi jogvédelem mûködésbe lépéséhez a panaszosoknak elõbb ki kell meríteniük a rendelkezésére álló hatékony nemzeti jogorvoslatokat. A szubszidiaritás elvét a nemzeti hatóságok és a Bíróság közötti munkamegosztásként, a nemzeti és nemzetközi szervek közötti jóhiszemû együttmûködés biztosításaként is jellemezhetjük.

A strasbourgi bíróság által kifejlesztetett "értékelési küszöb" ("margin of appreciation") doktrína a szerzõdõ államoknak arra az igényére próbált meg adekvát választ találni, hogy a nemzetközi szervek az Egyezmény alkalmazása során tartsák tiszteletben az államok szuverenitását, továbbá vegyék figyelembe az eltérõ nemzeti sajátosságokat.¹²⁸ Annak érdekében, hogy az Egyezmény ne váljon a szerzõdõ államok kényszerzubbonyává,¹²⁹ a strasbourgi szervek kellõ rugalmasságot mutattak az eléjük kerülõ ügyek elbírálásakor.

Az alapelv értelmében a szerzõdõ államok meghatározott játéktérrel, autonómiával rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy a saját jogrendszerükben hogyan szereznek érvényt a Római Szerzõdés által biztosított alapjogoknak, továbbá - az Egyezmény megsértésének kimondása esetén - milyen módon tesznek eleget a Bíróság ítéletének.¹³⁰

Meghatározott "értékelési küszöb" biztosítását két további indok is alátámasztja. Az egyik, hogy a nemzeti hatóságok jóval több információval, nagyobb ismerettel rendelkeznek a nemzeti jellegzetességeket szükségképpen magukon viselõ kérdések megalapozott elbírásához, mint egy nemzetközi szerv bírája.¹³¹ Másrészt, egy demokratikusan választott törvényhozó szerv vagy jogállami keretek között mûködõ igazságszolgáltatás döntéseinek nemzetközi felülbírálására - a korábbiakban említett szubszidiaritás, a nemzetközi és nemzeti szervek jóhiszemû együttmûködésének megfelelõen - kivételes esetben kerülhet sor. Következésképpen a nemzetközi bíróság közbelépésére kizárólag akkor van szükség, amennyiben egy szerzõdõ állam valamely alapjog alkalmazása során túllépi méltányolható mérlegelési jogkörét.

Az államok számára biztosított mérlegelési küszöb terjedelme korántsem írható le valamiféle matematikai állandóként: a Bíróság figyelemmel van az eléje kerülõ ügy sajátosságaira, továbbá nyomon követi a társadalmigazdasági változásokat, a nemzetközi jogi standardok fejlõdését.¹³² Az államok mérlegelési jogkörének megvonásakor a Bíróság kiváltképpen figyelembe veszi a hatóságok által foganatosított jogkorlátozás célját és természetét, továbbá hogy az alapjogi korlátozás az egyén mely alapjogát érintette.¹³³ Miközben a Bíróság az Egyezmény 8-11. cikkében foglalt alapjogok¹³⁴ korlátozását szigorú feltételek teljesülése esetén tartja igazolhatónak, a tulajdonjog korlátozása kapcsán - annak szociális kötöttségeire való tekintettel - kifejezetten "liberális" álláspontot foglalt el.¹³⁵

A tagállamok mérlegelési jogkörének vizsgálatakor a Bíróság továbbá figyelembe veszi, hogy a nemzeti és nemzetközi bíróságok, illetve más szervezetek joggyakorlata mennyire mondható egybevágónak a felmerült jogvita kapcsán. Minél inkább egybehangzó a szerzõdõ államok hatóságainak, illetve a nemzetközi szervezeteknek a gyakorlata egy adott alapjogvédelmi kérdésben, annál szûkebb az államok játéktere az Egyezmény által garantált alapjogok végrehajtásában.

A Bíróság különösen széles mérlegelési jogkört biztosított a volt kommunista országoknak, hogy a letûnt rezsim idején elkövetett jogsértéseket elszenvedõk számára megállapítsák a vagyoni kompenzációra vonatkozó jogosultság feltételeit, illetve a fizetendõ kártérítés mértékét.¹³⁶ A Bíróság joggyakorlatában figyelembe vette, hogy a gazdasági, illetve politikai átmenet olyan különleges helyzetet teremtett a kelet-közép-európai országok számára, amelynek során egy sor morális, jogi, politikai, gazdasági természetû kérdés átfogó vizsgálatára volt szükség.¹³⁷.Ennek megfelelõen - a Bíróság álláspontja szerint - a térség államainak mérlegelési jogköre kiterjed arra is, hogy a volt tulajdonosok meghatározott csoportjait kizárják a kárpótlásra jogosultak körébõl, vagy hogy a kárpótlást megfelelõ feltételek teljesítésétõl tegyék függõvé.¹³⁸

9. Az Egyezmény horizontális hatálya - az államok intézkedési kötelezettségei a Kj. 1-1 keretében

Több jogterületen is szakmai viták forrását képezi a jogszabályok horizontális hatályának problematikája. Ezeknek a jogtudományi vitáknak a tárgya, hogy meghatározott jogforrások - pl. a közösségi acquis, a nemzeti alkotmányok - milyen joghatással rendelkeznek a magánjog szereplõi közötti viszonyokban.¹³⁹

Ugyanez a kérdéskör jelenik meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének az alkalmazásával kapcsolatban is. Az Egyezmény értelmezéséért felelõs strasbourgi szerveknek arra kellett választ találniuk, hogy a szerzõdõ államoknak mennyiben áll fenn pozitív (intézkedési) kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy az Egyezmény magánjogi jogviszonyokban is érvényesüljön. Vagyis meg kellett határozniuk, hogy milyen esetekben állapítható meg az államok felelõssége azon az alapon, hogy az Egyezményben garantált valamely alapjog a magánjog szereplõi közötti jogviszonyokban csorbát szenvedett.

Az egyéni alapjogok klasszikus, liberális felfogása szerint az államok kizárólag negatív (tartózkodási) kötelezettségekkel tartoznak az egyének irányában. Alapvetõen ez az álláspont érvényesül az Egyezmény alkalmazása kapcsán is. Az egyének alapjogainak hatékony védelme ugyanakkor megkövetelheti, hogy az államok intézkedéseket tegyenek az Egyezmény garanciáinak tényleges biztosítása érdekében.¹⁴⁰

A Bíróság joggyakorlata alapján valamely állam pozitív kötelezettsége annyiban áll fenn, hogy a magánszemélyek közötti jogviszonyokban is köteles szavatolni az Egyezményben garantált jogok - így a tulajdonhoz való jog

- tényleges és hatékony védelmét. Így az állam köteles megtenni a szükséges hatósági intézkedéseket, ha valamely természetes vagy jogi személy tulajdonjogának élvezetébe egy harmadik személy jogtalanul beavatkozik.¹⁴¹

Ugyanakkor a Kj. 1-1 arra is kötelezi az államokat, hogy teremtsék meg azokat az eljárásjogi biztosítékokat, amelyek lehetõvé teszik a magánjog szereplõi között folyó tulajdonjogi viták hatékony és tisztességes körülmények között való lebonyolítását.¹⁴²

Az Immobiliare Saffi-ügyben¹⁴³ egy lakás bérbeadója (az ügy panaszosa) a lakásbérleti szerzõdés lejártát követõen felszólította a bérlõt az ingatlan elhagyására. A bérbeadó felszólításának a bérlõ nem tett eleget, következésképpen a panaszos eljárást kezdeményezett a nemzeti fórumok elõtt a bérlõ kilakoltatása céljából. Jóllehet az olasz bíróság megállapította, hogy a panaszos szerzõdésszerûen követelte a bérlõtõl az ingatlan elhagyását, az ügyben eljáró bírósági végrehajtók az akkor hatályos olasz törvények szerint rendõri segítséget nem vehettek igénybe, így a panaszosnak az ingatlan birtokának visszaszerzésére irányuló kísérlete több mint tíz éven keresztül kudarcot vallott. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az ügyben hozott ítéletében megállapította a Kj. 1-1 megsértését, s ezzel burkoltan utalt arra, hogy az olasz hatóságoknak kötelességük rendõri segítséget biztosítani a bérlõ kilakoltatásához.¹⁴⁴

Az Öneryildiz-ügyben¹⁴⁵ a Bíróságnak nem mindennapi jogvitáról kellett döntenie. A panaszos egyike volt azoknak a török állampolgároknak, akik egy hulladéklerakó közvetlen szomszédságában létesített nyomortelepen laktak hatósági engedély nélkül. Az egykoron az isztambuli hatóságok által mûködtetett szemétlerakóban - a hulladék lebomlása során - metángáz fejlõdött, ami nagy erejû robbanást idézett elõ a telepen. A robbanás következtében keletkezett földcsuszamlás maga alá temette a panaszos házát, aki otthona mellett elveszítette több közeli hozzátartozóját is. A baleset nyomán büntetõeljárás indult a török bíróságok elõtt, amelynek során több vezetõ tisztviselõ büntetõjogi felelõsségét is megállapították.

A Kj. 1-1 vizsgálatakor a Bíróság emlékeztetett a korábbi joggyakorlatában mondottakra, miszerint a cikk által biztosított jogok nem pusztán tartózkodási, hanem intézkedési kötelezettséget rónak az államra, különösen akkor, ha ok-okozati összefüggés található a panaszos által joggal elvárt hatósági intézkedések és a tulajdonjogának tényleges élvezete között.¹⁴⁶ Az ügy összes körülményét mérlegelve a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az államnak betudható súlyos gondatlanság és a panaszos házának megsemmisülése közötti ok-okozati összefüggés minden kétséget kizáróan megállapítható. A Bíróság álláspontja szerint a török állam megsértette az Egyezménybõl folyó pozitív kötelezettségét, mivel a török tisztviselõk nem tették meg azokat a hatáskörükbe tartozó intézkedéseket, amelyekkel megóvhatták volna a panaszos vagyoni érdekeit.¹⁴⁷

10. A Bíróság ítéleteinek végrehajtása, az igazságos elégtétel

Tekintettel arra, hogy a Bíróságnak sem hatásköre, sem gyakorlati lehetõsége nincs arra, hogy ítéleteinek érvényt szerezzen, a strasbourgi szervek és a nemzeti hatóságok közötti jóhiszemû együttmûködés nélkülözhetetlen a hatékony alapjogvédelem biztosításához. A Bíróság joggyakorlatában következetesen rámutatott arra, hogy a strasbourgi szervek határozatai alapvetõen deklaratív jellegûek,¹⁴⁸ így az elmarasztalt államok elvileg szabadon választhatják meg, hogy melyek azok az egyedi vagy általános jellegû intézkedések, amelyek révén eleget tesznek a Bíróság ítéletének.¹⁴⁹ Ebben a tekintetben tehát a szerzõdõ államok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. A strasbourgi szervek határozatainak megfelelõ végrehajtását ugyanakkor az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága ellenõrzi, biztosítva ezáltal hogy az államok intézkedései összhangban állnak a Bíróság ítéletében mondottakkal.¹⁵⁰

Az Egyezmény 46. cikkének értelmében "a Szerzõdõ Felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezõnek tekintik a Bíróság végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek." Amennyiben a Bíróság megállapítja az Egyezmény megsértését, az ügyben elmarasztalt államra hárul annak a kötelezettsége, hogy hagyjon fel a jogsértéssel, a jogsértéssel okozott károkat térítse meg azzal a további feltétellel, hogy amennyiben mód van rá, köteles helyreállítania a jogsértést megelõzõ állapotot.¹⁵¹

Amennyiben valamely állam nemzeti jogrendszere nem, vagy csak részlegesen teszi lehetõvé a jogsértés jóvátételét, az Egyezmény 46. cikkének 2. pontja értelmében a Bíróság igazságos elégtételt állapíthat meg a panaszos javára. Az Egyezmény idézett rendelkezése alapján a Bíróság "igazságos elégtétel" címén kötelezheti az államokat a panaszos által elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk, továbbá a jogi eljárással felmerült kiadások és költségek megtérítésére.

A Bíróság ugyanakkor nem helyezheti hatályon kívül a nemzeti bíróságok ítéleteit, és nem semmisítheti meg a nemzeti jogszabályok elõírásait.¹⁵² A strasbourgi szervek határozatainak alapvetõen deklaratív jellegébõl fakad, hogy a Bíróság korábbi joggyakorlatában - amennyiben megalapozottnak találta a panaszos sérelmét - pusztán deklarálta az Egyezmény megsértését, továbbá esetenként - a 41. cikk alapján eljárva - igazságos elégtételt állapított meg.¹⁵³

10.1. A deklaratív ítélkezési gyakorlaton túl

A '90-es évek közepétõl kezdõdõen új tendencia figyelhetõ meg a Bíróság joggyakorlatában. A Bíróság kontrolljának erõsítését, s ezáltal korábbi esetjogától való eltávolodását vetítette elõre Hentrich Franciaország elleni ügyében született ítélet.¹⁵⁴ A Bíróság a jogsértés kimondásán túlmenõen megállapította, hogy az "elégtételadás leginkább megfelelõ formája elvileg az ingatlan állami visszaszolgáltatása", ennek hiányában az ingatlan piaci értékének a megfizetése.¹⁵⁵

Papamichalopoulos Görögország elleni "vezetõ ügyében" - az Állandó Nemzetközi Bíróság ítéletébõl¹⁵⁶ inspirálódva - a strasbourgi szerv már expressis verbis kötelezte Görögországot, hogy amennyiben lehetséges, állítsa helyre a jogsértést megelõzõ állapotot, ennek hiányában pedig térítse meg az ingatlan piaci értékét. A Bíróság álláspontja szerint a jogsértés természete - így különösen az a tény, hogy a görög állam törvénytelenül államosította a panaszos tulajdonát - szükségképpen befolyásolja a Bíróság által megállapított elégtétel formáját. ¹⁵⁷

A Bíróság késõbbi joggyakorlatában következetesen alkalmazta a Papamichalopoulos-ügyben lefektetett szabályt. Ennélfogva a Bíróság minden olyan esetben kötelezi a jogsértõ államot az ingatlan visszaszolgáltatására, illetve - amennyiben ez lehetetlen - az ingatlan piaci értékének megfizetésére, amikor az állami hatóságok a törvényességi kritérium figyelmen kívül hagyásával fosztottak meg egy panaszost a tulajdonjogától.¹⁵⁸

Itt érdemes megemlítenünk, hogy az állam által elvont ingatlan forgalmi értékének megállapításához a Bíróság szakértõt rendelhet ki, vagy figyelembe veheti a nemzeti eljárás során igénybe vett szakértõk véleményét.¹⁵⁹ Más esetekben - például ha a rendelkezésre álló szakértõi vélemények egymásnak ellentmondóak - a Bíróság az ingatlan forgalmi értékérõl szerzett hivatalos tudomása irányadó.¹⁶⁰ Amennyiben a Bíróság nem tudja megállapítani az ingatlan pontos értékét, saját belátása szerint, méltányossági alapon határozza meg a panaszosnak fizetendõ kártérítést.¹⁶¹

A strasbourgi fórum fokozódó aktivizmusának jeleként értékelhetjük az Ilaºcu-¹⁶², illetve Assanidze-ügyekben¹⁶³ hozott ítéleteket. Az említett esetekben a Bíróság semmiféle mozgásteret nem hagyott a jogsértõ államok számára az igazságos elégtételadás feltételeinek megállapításához. A Bíróság az idézett ügyekben hozott marasztaló ítéletében kimondta, hogy az elégtételadás egyetlen lehetséges módja a fogva tartott panaszosok mielõbbi szabadon bocsátása.¹⁶⁴

10.2. A Broniowski-ügy: a strukturális jogsértés kérdése és a "vezetõ ítéleten alapuló eljárás"

A Broniowski-ügyben a jogvita tárgyát a lengyel jogrendszerben, illetve közigazgatási gyakorlatban rejlõ strukturális hiba és az ebbõl adódó szisztematikus jogsértés képezte.¹⁶⁵ Az ügy hátterében az állt, hogy a II. világháborút követõen komoly területveszteséget elszenvedõ Lengyelország földalapot hozott létre a Bugon túli területekrõl kitelepített lakosság kárpótlása céljából. A Bugon túlról számûzött lakosság kárpótlását a lengyel állam elõbb 1946-ban, majd 1985-ben, illetve 1997-ben törvényben szavatolta. A kitelepített állampolgárok a földalapban található területeket megvásárolhatták vagy örökhaszonbérletbe vehették azzal a kedvezménnyel, hogy a fizetendõ vételár, illetve a haszonbérleti díj összegének a megállapítására a hátrahagyott vagyon értékének beszámításával került sor. A rendszerváltozást követõen életbe lépett reformok nyomán a kárpótlás céljára rendelkezésre álló földalap mérete radikálisan lecsökkent, így a lengyel állam a további kárpótlási igényeknek nem, vagy csak részben tudott eleget tenni. Az ügy panaszosa, Jerzy Broniowski egyike volt annak a 80 000 személynek, akinek a törvényben szavatolt kárpótlási igényét a lengyel állam - a rendelkezésre álló terület hiányában - nem tudta teljes mértékben kielégíteni.¹⁶⁶

Korlátozott gazdasági lehetõségeit figyelembe véve Lengyelország 2003ban jelentõsen leszûkítette a kárpótlásra jogosultak körét, így a továbbiakban kizárólag azok voltak jogosultak kártérítésre, akik korábban semmiféle kárpótláshoz nem jutottak. A 2003-ban elfogadott törvény a kárpótlás mértékét a korábban garantált jogosultság 15 százalékában, továbbá 50 000 zlotyban maximálta.

Az ügy elbírálásakor a strasbourgi szervek számára fennállt annak a veszélye, hogy amennyiben Broniowski ügyében megállapítják a Kj. 1-1 megsértését, a panaszoshoz hasonló helyzetben lévõk kérelmeikkel lebénítják az egyébként is túlterhelt Bíróságot.

A Bíróság, illetve az annak tevékenységét felügyelõ Miniszteri Bizottság reformlépésre kényszerült. A strasbourgi szerveknek a megoldás keresésekor nyilvánvalóan számolniuk kellett a Bíróság mûködõképességét egyébként is próbára tevõ ügyhátralékkal, továbbá a strasbourgi szervekhez érkezõ panaszok számának exponenciális növekedésével.

Az elõbbiekben ismertetett kihívásokra válaszul a Miniszteri Bizottság elõbb javaslatot tett a Bíróságnak, hogy amennyiben lehetséges, ítélkezési gyakorlatában azonosítsa a nemzeti jogrendszerekben fellelhetõ szisztematikus problémákat, különös tekintettel azokra az ügyekre, amelyek nagyszámú panaszra teremthetnek alapot.¹⁶⁷ A Miniszteri Bizottság továbbá felkérte a Bíróságot, hogy - amennyiben szükséges - találjon olyan hatékony jogorvoslatokat, amelyekkel gátat szabhat az ismétlõdõ ügyek Bíróság elé való kerülésének.¹⁶⁸

A Miniszteri Bizottság határozatának napvilágra kerülését követõen néhány hónappal a Bíróság a Broniowski-ügyben hozott ítéletében gyakorlatba iktatta az ún. "vezetõ ítéleten alapuló eljárást" ("pilot judgement procedure"). A Bíróság - korábbi esetjogától eltérve - nem pusztán deklarálta a jogsértés fennállását, hanem kötelezte Lengyelországot, hogy általános jelleggel orvosolja a nemzeti jogrendszerében található strukturális problémát. Ennek keretében Lengyelország jogi kötelezettségeként szabta meg, hogy küszöbölje ki a Bíróság elõtt fekvõ ügyhöz hasonló eseteket, továbbá egységes eljárás alapján orvosolja a jogrendszerében fellelhetõ szisztematikus jogsértést.

A "vezetõ ítéleten alapuló eljárás" nyert alkalmazást Hutten-Czapska Lengyelország elleni ügyében is.¹⁶⁹ Az ügy lényege, hogy a II. világháborút követõ lakásínség enyhítésére a kommunista hatóságok központilag irányított lakásigazgatást vezettek be Lengyelországban, melynek keretében szigorú korlátok közé szorították a bérlõk számára kivethetõ bérleti díjat. A lakásigazgatásra vonatkozó szigorú elõírásokat gyakorlatilag változatlanul hagyták a rendszerváltozást követõen is. A központilag vezérelt lakásigazgatás - amely kiterjedt mind a köz-, mind a magántulajdonban lévõ épületekre - egyik szélsõséges megnyilvánulásaként említhetõ, hogy 1990-et követõen a hatóságok által megállapított lakbér maximális összege az épületek karbantartási költségének 30 %-ára volt elegendõ. A szükséges kiadások fennmaradó hányada a lakás tulajdonosait terhelte.

A nemzeti jogrendszer hibás mûködése megközelítõleg 100 ezer lakás tulajdonosát érintette. Az ügyben hozott ítéletében a Bíróság megállapította a Kj. 1-1 megsértését, ugyanakkor kötelezte Lengyelországot, hogy az elõbbiekben ismertetett "vezetõ ítéleten alapuló eljárásnak" megfelelõen orvosolja a nemzeti jogrendszer elégtelensége következtében elõállt szisztematikus jogsértést.¹⁷⁰

Összefoglalva a fentiekben elmondottakat: a "vezetõ ítéleten alapuló eljárás" célja, hogy azonosítsa valamely állam jogrendszerében fellelhetõ strukturális problémát; támogassa az államokat abban, hogy nemzeti keretek között találjanak gyors és hatékony megoldást a jogrendszer diszfunkciója következtében elõállt tömeges jogsértésre, továbbá hogy garantálja a Bíróság hosszú távú mûködõképességét.

11. Az Egyezmény további cikkeinek jelentõsége a tulajdonvédelem perspektívájából

11.1. Az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdése

A tulajdonvédelem kérdésköréhez szorosan nem kapcsolódik ugyan, de a kárpótlási ügyekben is jelentõséget nyerhet az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdése, amely a felek tisztességes tárgyaláshoz való jogát biztosítja polgári, büntetõ, illetve közigazgatási eljárásban. Az Egyezmény 6. cikk (1). bekezdésének rendelkezései értelmében

"Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerû idõn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogai és kötelezettségei tárgyában, illetõleg az ellene felhozott büntetõjogi vádak megalapozottságát illetõen."

A tisztességes eljáráshoz való jog többek között magában foglalja a bírói jogorvoslathoz való jogot, a felek tárgyaláson való megjelenésének jogát, a fegyveregyenlõség eljárásjogi alapelvét, a kontradiktórius eljárás követelményét stb.

Így például, amennyiben valakinek tulajdonjoggal kapcsolatos jogvitában sérül a tisztességes tárgyaláshoz való joga, kérheti a Bíróságtól a 6. cikk megsértésének kimondását, amely a belsõ fórumok elõtti perújításhoz, és így adott esetben a panaszos számára kedvezõtlen - pl. ingatlan-visszaszolgáltatásról rendelkezõ - döntés hatályon kívül helyezéséhez vezethet.

A 6. cikk (1) bekezdés elõírásaival nyilvánvalóan ellenkezik, ha valamely állam teljes mértékben elzárja a bírói utat valamely tulajdonjoggal - így például ingatlanrestitúcióval - kapcsolatos jogvita elõl (déni de justice tilalma).¹⁷¹ A Bíróság következetesen megállapítja a 6. cikk (1) bekezdésének megsértését, amennyiben a nemzeti bíróság arra való hivatkozással utasítja el az elé terjesztett jogvita eldöntését, hogy törvényi felhatalmazás hiányában kizárólag a parlament kompetenciájába tartozik a tulajdon-visszaszolgáltatás kérdésének rendezése.¹⁷²

A Bíróság esetjoga értelmében a bírói jogorvoslathoz való jog részét képezi a bírósági ítéletek végrehajtása is.¹⁷³ A strasbourgi szervek kimondják a 6. cikk megsértését, ha a tagállami hatóságok egy jogerõs bírósági ítéletet egyáltalában nem, vagy nem az ítélet tartalmának megfelelõen hajtanak végre,¹⁷⁴ vagy amenynyiben nagy késedelemmel tesznek eleget az ítélet rendelkezéseinek.¹⁷⁵

Szintén a 6. cikk elõírásaiba ütközik, amikor az állami szervek pusztán azzal a céllal vizsgálnak felül egy végleges és jogerõs ítéletet, hogy annak újratárgyalását és az ügy újbóli elbírálását biztosítsák. A Bíróság álláspontja szerint ugyanis a rendkívüli jogorvoslat célja kizárólag valamely bírói tévedés felülvizsgálata lehet.¹⁷⁶ Így a cikk elõírásaival nyilvánvalóan ellenkezik, ha a legfõbb ügyész egy jogerõs és visszavonhatatlan ítélettel szemben kezdeményez rendkívüli perorvoslatot az ügy újratárgyalása céljából, majd az eljáró bíróság hatályon kívül helyezi a korábbi jogerõs ítéletet.¹⁷⁷ A jogsértés abban az esetben is fennáll, ha a törvényi elõírások értelmében a legfõbb ügyész említett jogosítványát kizárólag a jogerõs ítélet megszületését követõ egyéves határidõn belül gyakorolhatja.¹⁷⁸

A fent elmondottak összegezve tehát elmondhatjuk, hogy míg a Kj. 1-1 a tulajdonhoz való jogot anyagi jogi értelemben, tartalmi oldalról védi, a procedurális kritériumok tiszteletben tartását egy tulajdonjogi jogvitában a

6. (1) bekezdése alapján lehet számon kérni a szerzõdõ államokon.

11.2. A diszkrimináció tilalma az alapegyezmény 14. cikke, illetve a Tizenkettedik kiegészítõ jegyzõkönyv értelmében

"A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történõ megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."

A fentiekben idézett 14. cikk sajátossága, hogy nem biztosít önállóan érvényesíthetõ jogot a panaszosok számára. Következésképpen a cikk elõírásaira kizárólag az Egyezmény által garantált valamely más alapjoggal öszszefüggésben lehet hivatkozni a Bíróság elõtt. Ezt a korlátot volt hivatott megszüntetni a 2004-ben elfogadott Tizenkettedik kiegészítõ jegyzõkönyv, amely -az Egyezmény többi cikkétõl függetlenül -minden körülmény között biztosítja a diszkrimináció-tilalmat.

Tulajdonjogi vitákban akkor nyerhet jelentõséget a 14. cikk, amennyiben egy természetes vagy jogi személyt tulajdonjogának gyakorlásában

- hasonló helyzetben lévõ személyektõl eltérõ módon;

- e különbségtétel alapjául szolgáló ésszerû és objektív kritériumok hiányában korlátoztak.

A Chassagnou és mások Franciaország elleni ügyében a panaszos azt kifogásolta, hogy miközben a francia jog a kis földterületek tulajdonosainak kényszertagságáról rendelkezett, a nagy földterületek tulajdonosai számára lehetõvé tette a vadászegyesületektõl való távolmaradást.¹⁷⁹ A Bíróság nem talált ésszerû és objektív indokot a fenti különbségtételre, így kimondta a

14. cikk megsértését a Kj. 1-1-gyel összefüggésben.

Az elvi építési engedélyekre vonatkozó ír szabályozás képezte a jogvita tárgyát a Pine Valley-ügyben.¹⁸⁰ A Bíróság azzal az indokkal állapította meg a 14. cikk megsértését a Kj. 1-1-gyel összefüggésben, hogy az ír kormány nem szolgált elfogadható érvekkel az ügy két panaszosa és a panaszosokkal azonos helyzetben lévõ személyek közötti különbségtételre vonatkozóan.¹⁸¹

Tovább szélesíti a jogvédelem körét a 2006 novemberétõl Romániára nézve is kötelezõ érvényû Tizenkettedik kiegészítõ jegyzõkönyv, amely az alapegyezmény 14. cikkénél jóval szélesebb körben garantálja a diszkrimináció-tilalmat. A jogvédelem terjedelme az - Egyezmény által garantált alapjogokon túlmenõen - különösképpen kiterjed azokra esetekre, amelyeknek során egy személyt diszkrimináció ér

1. a nemzeti jog által valamely egyén számára kifejezetten garantált alapjog élvezete során;
2. egy olyan jog élvezete során, amelynek biztosítása valamely hatóságnak az adott nemzeti jog alapján nyilvánvaló kötelezettsége;
3. egy nemzeti hatóság mérlegelési jogkörének gyakorlása következményeként (például bizonyos támogatások odaítélésekor)

4. bármely más hatósági intézkedés vagy mulasztás miatt.¹⁸²

A kárpótlással/ingatlan-restitúcióval összefüggésben a 12. jegyzõkönyv rendelkezései akkor nyerhetnek jelentõséget, amennyiben a jogsérelmet szenvedõ - jóllehet nem tudja bizonyítani, hogy a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonjoga" áll fenn, vagy hogy "jogos várakozással" rendelkezik valamely tulajdonjog elnyerésére¹⁸³ - igazolni tudja, hogy valamely dologhoz fûzõdõ jogainak gyakorlása során a nemzeti hatóságok részérõl diszkrimináció érte.

II. A strasbourgi garanciarendszer jelentõsége a romániai ingatlanrestitúcióban

1. A romániai kárpótlás folyamata: a spontán reprivatizációtól az in integrum restitutióig¹⁸⁴

1.1. A spontán reprivatizáció idõszaka (1989-1995)

A második világháborút követõen több nagy hullámban került sor a magántulajdon államosításra. Elõbb az Ellenséges Javakat Kezelõ és Felügyelõ Pénztár (CASBI - Casa de Administrare ºi Supraveghere a Bunurilor Inamice) felállításáról szóló 1945. február 9-i törvény¹⁸⁵ keretében került sor központilag irányított államosításra, majd 1950-ben,¹⁸⁶ illetve 1974-ben¹⁸⁷ születtek jogszabályok a szisztematikus tulajdonelvonásról.

A romániai államosítás abban a tekintetben sajátos volt, hogy az állam által ténylegesen "köztulajdonba vett" ingatlanok jelentõs része a kataszteri nyilvántartásban továbbra is a volt tulajdonosok nevén szerepelt. A rendszerváltozást követõen így vitatható volt, hogy ténylegesen sor került-e a tulajdonelvonásra, vagy az állam pusztán "ideiglenesen" vette használatba a szóban forgó ingatlanokat.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a rendszerváltozást követõen mintegy öt esztendeig - a mezõgazdasági, illetve az erdõterületek visszaszolgáltatásáról szûk körben rendelkezõ 1991. évi törvény¹⁸⁸ kivételével - nem létezett a kommunizmus idején elkövetett tulajdonsérelmek orvoslására vonatkozó törvény. Kárpótlási törvény és ugyanakkor a restitúcióra vonatkozó törvényi tilalom hiányában kérdéses volt, hogy a polgári jog általános szabályai alapján, tulajdoni per (rei vindicatio) keretében visszakövetelhetõek-e az államosított ingatlanok.¹⁸⁹

Következésképpen a rendszerváltozást követõ öt esztendõben - a magyarországi kárpótlási rendszerrel ellentétben - nem kárpótlási törvény alapján, közjogi jogviszony keretében, hanem polgári eljárásban, ad hoc jelleggel zajlott a kommunizmus idején elkövetett tulajdonsérelmek orvoslása.¹⁹⁰ A bírói fórumok - kifejezett törvényi tilalom hiányára hivatkozva - az esetek jelentõs részében a polgári jog általános szabályai alapján megállapították a hatáskörüket a volt tulajdonosok által kezdeményezett tulajdoni perek elbírálására. Más bíróságok éppen a törvényi felhatalmazás hiányára hivatkozva utasították el idézés kibocsátása nélkül az eléjük terjesztett kereseteket.

Amennyiben valamelyik bíróság megállapította a hatáskörét az eléje terjesztett kereset elbírálására, különösképpen azt kellett mérlegelnie, hogy a tulajdonelvonásra az államosításkor érvényben lévõ törvények, az alkotmány, illetve a nemzetközi elõírásokkal összhangban került-e sor. A román igazságszolgáltatás így nem kisebb feladat elõtt állott, mint hogy például az alábbiakban idézett 92/1950. sz. államosítási rendelet elõírásait értelmezze az akkor hatályos nemzetközi jog, illetve a román alkotmány fényében.

"Annak érdekében, hogy az ingatlanok megfelelõ igazgatása biztosított legyen, amelyeket a gazdag kapitalisták és kizsákmányolók (.) szándékosan hagytak pusztulásba veszni;

Annak érdekében, hogy megfosszuk a kizsákmányolókat a kizsákmányolás egy fontos eszközétõl;

A rendelethez csatolt és annak részét képezõ jegyzékben felsorolt ingatlanok államosításra kerülnek. A jegyzékben felsorolt vagyon magában foglalja:

1. A volt iparosok, nagy földbirtokosok, bankárok, nagy kereskedelmi vállalatok tulajdonosai és más, a gazdag kapitalista osztályhoz tartozó személy vagyonát képezõ ingatlanokat.¹⁹¹

(.) Nem tartozik e rendelet hatálya alá a dolgozók, közhivatalnokok, kisiparosok, a szellemi munkát végzõ személyek és a nyugdíjasok ingatlanvagyona."¹⁹²

1.2. Úton az államilag szabályozott kárpótlás felé

A lakóingatlanokra vonatkozó elsõ restitúciós jogszabály 1995-ig váratott magára. A román parlament által elfogadott 112/1995. sz. törvény lehetõvé tette azon lakóépületek természetbeni visszaszolgáltatását (reprivatizációját), amelyek harmadik személyek részére nem voltak bérbe adva.¹⁹³ Mindemellett a jogszabály lehetõvé tette mindazoknak az államosított ingatlanoknak harmadik személyek részére való eladását, amelyek érvényes jogcímmel ("cu titlu") kerültek az állam tulajdonába.

A törvény értelmében tehát abban az esetben volt lehetõség az államosított ingatlanok természetbeni visszaszolgáltatására, amennyiben a visszaigényelt ingatlan üresen állott, vagy maga a kérelmezõ lakott az egykor tulajdonát képezõ ingatlanban; egyéb esetekben az államosított ingatlan volt tulajdonosa kizárólag pénzbeni kártérítésre volt jogosult. A '90-es években fennálló lakásviszonyok miatt azonban csak szûk körben nyílt lehetõség az államosított ingatlanok reprivatizációjára a fent említett jogszabály alapján.

Külön restitúciós jogszabályokat fogadott el a román parlament a me-zõgazdasági, illetve erdõterületek visszaszolgáltatására vonatkozóan. Az 1991. évi 18. sz. törvény még családonként 10 hektárban állapította meg a visszaszolgáltatható mezõgazdasági területek mértékét, a 2000-ben elfogadott ún. Lupu-törvény¹⁹⁴ már 50 hektárban maximálta a családonként visszaszolgáltatható mezõgazdasági területek nagyságát, míg 10 hektárban az erdõterületekét.

Speciális szabályok vonatkoznak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására. A 13/1998. sz. sürgõsségi kormányrendelet még rendkívül korlátozott mértékben,¹⁹⁵ a 94/2000. sz. sürgõsségi kormányrendelet,¹⁹⁶ illetve az azt módosító 501/2002. sz. törvény¹⁹⁷ immáron széles körben tette lehetõvé a reprivatizációt. Ez utóbbi jogszabály külön rendelkezett a törvény végrehajtásáért felelõs hatóság, az ún. Különleges Restitúciós Bizottság felállításáról.

1.3. Az in integrum restitutio mint fõszabály

A 2001-ben elfogadott kárpótlási törvény újabb fordulatot jelentett a romániai ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatában. Míg a lakás céljára használt ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezõ 1995. évi törvény a természetbeni visszaszolgáltatást csak kivételes esetekben tette lehetõvé, a köznyelvben csak "10-es törvényként" emlegetett új jogszabály - néhány kivételes esettõl eltekintve - immáron a természetbeni visszaszolgáltatás talaján állott. A törvény a természetben vissza nem szolgáltatható ingatlanok volt tulajdonosai számára állami forrásokból való kártérítést helyezett kilátásba.

A jogszabály nem megoldotta, sokkal inkább fokozta a restitúció körüli zûrzavart: a törvény rendelkezései szerint minden olyan volt ingatlantulajdonos, akit az állam érvényes jogcím nélkül fosztott meg vagyonától, megõrizte tulajdonosi minõségét.¹⁹⁸ A jogcím nélkül ("fãrã titlu") állami tulajdonba került ingatlanok esetében tehát továbbra is lehetõség nyílott az eredeti tulajdonjogi jogcímre való hivatkozásra.¹⁹⁹ A román kárpótlási rendszer így öröklési, tulajdonjogi-, illetve közjogi jogviszonyok roppant bonyolult, gyakorlatilag átláthatatlan egyvelegévé vált.

A 247/2005. sz. "salátatörvény"²⁰⁰ immáron a restitutio in integrum talaján állott. A jogszabály egyszerre módosította az 1/2000. sz. ún. Lupu-törvény, a 10/2001. sz. törvény, illetve az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezõ jogszabály elõírásait, mintegy fõszabállyá téve az államosított ingatlanok teljes restitúcióját. A törvény ugyanakkor rendelkezett a természetben nem kárpótolható személyek pénzbeni kompenzálásáról, ebbõl a célból kilátásba helyezte egy állami tulajdonú befektetési alap ("Fondul Proprietatea") létrehozását, amelynek a portfoliójába állami részvénypakettek, illetve állami követelések kerültek. A természetben vissza nem szolgáltatható ingatlanok volt tulajdonosait a román állam a Tulajdoni Alap által majdan kibocsátandó kárpótlási jegyekkel kívánja kompenzálni.²⁰¹

2. Romániai restitúció a strasbourgi szervek gyakorlatában

A strasbourgi esetjogban mintegy százra tehetõ azoknak az ügyeknek a száma, amelyekben a Kj. 1-1 megsértését a romániai ingatlanrestitúcióval összefüggésben állapította meg a Bíróság. A releváns strasbourgi joggyakorlat könnyebb áttekinthetõsége érdekében a strasbourgi esetjogot "vezetõ ügyek" szerint osztályoztam. A jogsértés természete alapján igyekszem tehát csoportosítani a Bíróság elé került jogvitákat, és kizárólag azokra az ügyekre térek ki külön, amelyek a korábbi esetjogtól valamely lényeges ponton eltértek.

Az ügyek elsõ csoportjában ("Brumãrescu-típusú" ügyek) a strasbourgi bíróság arra alapozta a jogsértés megállapítását, hogy a visszaszolgáltatásról jogerõsen rendelkezõ jogi aktust - a jogállamiság legalapvetõbb elveit figyelmen kívül hagyva - a legfõbb ügyész ún. semmisségi folyamodványban támadta meg a Legfelsõbb Bíróság elõtt. Az ügyek egy másik csoportjában (a Pãduraru-, illetve Strãin-ügyek) a jogsértés hátterében az állt, hogy a román hatóságok elismerték ugyan az államosítás jogellenességét egy adott ingatlanra vonatkozóan, mindennek dacára az ügy panaszosa az ingatlannak csak egy része felett nyerhette vissza ténylegesen tulajdonjogát.

Külön fejezetet szentelek az agrár- és az erdõterületek visszaszolgáltatásával kapcsolatos jogsérelmekre, rámutatva az ezzel összefüggésben született strasbourgi joggyakorlat specifikumaira. Késõbb arra is rávilágítok, hogy mennyiben bír relevanciával a strasbourgi esetjogban, amennyiben a hatályos törvények alapján arra nem jogosult személynek ítéltek oda ingatlantulajdont a román hatóságok. Az államok intézkedési kötelezettségeire a Radovici és Stãnescu-ügyben találunk példát, majd a diszkriminációtilalom, illetve a tulajdon-visszaszolgáltatás összefüggéseit tekintem át.

Tanulmányom végén az erdélyi közvéleményben nagy érdeklõdésre számot tartó restitúciós ügyek (a CASBI-vagyonok, a Státus-ingatlanok stb.) jogi helyzetét értékelem az ismertetett strasbourgi joggyakorlat nyomán.

2.1. Az Egyezmény idõbeli és tárgyi hatályának relevanciája a romániai ingatlanrestitúció szempontjából

Mielõtt rátérnék a romániai restitúcióval kapcsolatos strasbourgi joggyakorlat részletes ismertésére, indokoltnak látom két olyan kérdés újbóli áttekintését, amely a Bírósághoz benyújtott panaszok elfogadhatóságának vizsgálatakor vízválasztónak számít. Az Egyezmény idõbeli és tárgyi hatályára vonatkozó strasbourgi gyakorlatot ezen alfejezet keretében a romániai kárpótlás kontextusában próbálom meg elhelyezni.

Az I. rész 6. fejezetében mondottaknak megfelelõen a strasbourgi szervek fõszabályként kizárólag az Egyezmény hatálybalépését - Románia esetében 1994. június 20-át - követõen felmerült tényeket mérlegelhetik. A Bíróság ugyanakkor figyelembe veheti az Egyezmény hatálybalépését megelõzõen felmerült körülményeket, és különösképpen azokat a jogi aktusokat (pl. bírósági ítéleteket), amelyek az Egyezmény hatálybalépését megelõzõen születettek ugyan, de a román jog alapján 1994. június 20-át követõen is kikényszeríthetõek maradtak.²⁰²

Következésképpen: a Bíróság abban az esetben is megállapítja a hatáskörét a panasz elbírálására, amennyiben a visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs döntés az Egyezmény hatálybalépését megelõzõen született ugyan, de a hatóságok 1994. június 20-át követõen sem tettek eleget a restitúciós döntésnek. Így például a Sabin Popescu-ügyben²⁰³ a visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs ítélet 1994 elõtt született ugyan, de a strasbourgi bíróság ítélete kihirdetésének pillanatában, 2004-ben a román állam még mindig nem hajtotta végre a bíróság végleges határozatát. Tekintettel arra, hogy a román állam által megvalósított jogsértés folyamatosnak minõsül (continuous breach),²⁰⁴ a Bíróság ratione temporis megállapította hatáskörét a kérelem elbírálására.²⁰⁵

A Bíróság legújabb esetjoga értelmében egy dolog állami tulajdonba vétele azonnali aktusnak minõsül, így a tulajdonsérelmet elszenvedõ nem hivatkozhat a strasbourgi szervek elõtt folyamatos jogsértés fennállására (vagyis arra, hogy a kisajátítás/államosítás következtében elõállt jogfosztottság az ingatlan állami tulajdonba vételétõl fogva szakadatlanul fennáll).²⁰⁶

Ennélfogva a strasbourgi sikeres jogérvényesítés szükséges, de nem elégséges feltétele annak bizonyítása, hogy az Egyezmény hatálybalépését követõen volt egy olyan momentum, amelynek során az ingatlan volt tulajdonosa - a Kj. 1-1 értelmében vett - "meglévõ tulajdonnal" rendelkezett vagy legalább "jogos várakozással" bírt a volt tulajdonát képezõ ingatlan visszaszerzésére.²⁰⁷ Elõbbiek hiányában a Bíróság az Egyezmény tárgyi hatályára (ratione materiae) való tekintettel elutasítja a panaszosok kérelmét. A "meglévõ tulajdon", illetve "jogos várakozás" fennállását különösen az alábbi jogi aktusok alapozhatják meg: a hatályos jogszabályokkal összhangban a visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs közigazgatási vagy bírói határozat; az ingatlannak a tulajdonos általi birtokbavétele, használata, hasznainak szedése, az ingatlan utáni adó fizetése stb. Értelemszerûen egy panaszos kérelme elfogadható, amennyiben a restitúciós kérelme kapcsán a román hatóságok elõbb jogerõsen elutasító döntést hoztak, majd - például egy újabb kárpótlási törvény hatálybalépését követõen - a nemzeti szervek végleges határozatban rendelik el az ingatlan visszaszolgáltatását.

Ugyanakkor a jogos várakozás fennállását per se nem alapozza meg az a tény, hogy valamely nemzeti fórum nem jogerõs döntésben helyt adott a panaszos visszaszolgáltatási kérelmének.²⁰⁸ Önmagában az a körülmény sem valósítja meg a kérelmezõ jogos várakozását, hogy a hatályban lévõ jogszabályok értelmében elvileg jogosult ugyan az ingatlan visszaszerzésére, de a restitúcióról sem közigazgatási, sem bírósági határozat nem rendelkezik jogerõsen.²⁰⁹ Hasonlóképpen nem élvezik a Kj. 1-1 védelmét a kataszteri nyilvántartásban rögzített, de ténylegesen hosszú idõ óta nem gyakorolt tulajdonosi jogosultságok.²¹⁰

2.2. Épületek restitúciójával kapcsolatos jogviták

2.2.1. Brumãrescu Románia elleni ügye - a semmisségi folyamodvány megítélése a strasbourgi gyakorlatban

A kézirat lezárásáig Brumãrescu Románia elleni ügye²¹¹ az egyetlen olyan romániai restitúcióval összefüggõ jogeset, amelyben a kiemelten fontos ügyekben eljáró Nagykamara hirdetett ítéletet. Az ítéletben lefektetett alapelvek a Bíróság késõbbi joggyakorlatában általános referenciaként szolgáltak, így indokoltnak tartom az ügy részletesebb ismertetését.

A jogvita hátterében az állt, hogy a Bukarestben élõ panaszos szüleinek házát 1950-ben, a 92/1950. sz. államosítási rendeletre való hivatkozással kártalanítás megfizetése nélkül államosították. A rendszerváltozást követõen a Brumãrescu által kezdeményezett tulajdoni perben a Bukaresti Elsõfokú Bíróság megállapította a tulajdonelvonás jogellenességét. A bíróság többek között azzal indokolta határozatát, hogy a panaszos szülei az államosítás idején alkalmazásban álltak, így az államosítási rendelet hatálya nem terjedt ki rájuk. Tekintettel arra, hogy az ítélet ellen senki sem jelentett be fellebbezést, az jogerõre emelkedett, így a továbbiakban rendes jogorvoslattal nem volt megtámadható. Az ítélet rendelkezéseinek megfelelõen a panaszos 1994 májusában birtokba vette a házat, felhagyott az általa eddig bérelt lakás bérleti díjának fizetésével, és az újonnan birtokba vett lakás után kezdett ingatlanadót fizetni.

Ezt követõen a román legfõbb ügyész semmisségi kérelemmel ("recurs în anulare") fordult a Legfelsõbb Bírósághoz, kérve az 1993. december 9-én kelt ítélet hatályon kívül helyezését. A Legfelsõbb Bíróság 1995. március 1jén hatályon kívül helyezte a restitúcióról rendelkezõ ítéletet, megállapítva, hogy az államosítási rendelet alkalmazásával kapcsolatos kérdések bírósági úton nem támadhatóak meg, hanem kizárólag a törvényhozó hatalom szervei által vizsgálhatók felül. Ezt követõen az adóhatóság arról tájékoztatta a panaszost, hogy az ítélet rendelkezéseinek megfelelõen a házat 1996. április 2-tõl újból állami tulajdonként tartják majd nyilván.

A panaszos álláspontja szerint a Legfelsõbb Bíróság 1995. március 1-jén hozott ítélete megsértette az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkében rögzített tulajdonhoz fûzõdõ jogát, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult jogorvoslatért.

A Bíróság elõször azt vizsgálta, hogy a panaszos ügyében beszélhetünk-e a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdon"-ról. A Bíróság ebben a körben figyelembe vette, hogy a Bukaresti Elsõfokú Bíróság 1993. december 9-én kelt ítéletében kimondta az államosítás jogellenességét, továbbá visszaható hatállyal megállapította a panaszos - mint a szülei utáni törvényes örökös - tulajdonosi minõségét. Az ítélet jogerõre emelkedését követõen a panaszos zavartalanul gyakorolhatta tulajdonosi jogosultságait, s adót fizetett az ingatlan után. A fenti tényeket figyelembe véve a Bíróság álláspontja szerint a panaszos az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének értelmében vett "tulajdonnal" rendelkezett.

A Bíróság második lépésben megállapította, hogy a Kj. 1-1 értelmében a román állam beavatkozott a panaszos tulajdonának békés használatába. A Bíróság azzal támasztotta alá megállapítását, hogy a Legfelsõbb Bíróság 1995-ben kelt ítélete hatályon kívül helyezte a Bukaresti Elsõfokú Bíróság 1993-ban meghozott jogerõs, végrehajtott döntését.

Harmadik lépésben azt vizsgálta a Bíróság, hogy az állam beavatkozása az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikke értelmében hogyan minõsül, továbbá hogy az ingatlan köztulajdonba való vétele mennyiben igazolható. A Bíróság mindenekelõtt rámutatott arra, hogy az elsõfokú bíróság jogerõs és visszavonhatatlan ítélete elrendelte a panaszos házának visszaszolgáltatását, amelyet 1994 májusában végre is hajtottak. A Bíróság továbbá megállapította, hogy az ingatlan birtokbavételét követõen a panaszos felhagyott az általa eddig bérelt lakás bérleti díjának fizetésével, és 1994 áprilisát követõen két évig az újonnan megszerzett ingatlan után fizetett adót. A Bíróság a fenti tények alapulvételével kimondta, hogy a Legfelsõbb Bíróság 1995-ben kelt ítélete - azzal, hogy elrendelte az ingatlan állami tulajdonba való viszszavételét - két éve fennálló tulajdonjogától fosztotta meg a panaszost.

A tulajdontól való megfosztás a Kj. 1-1 második mondata értelmében akkor igazolható, amennyiben az "közérdekbõl", illetve a "törvényben meghatározott feltételek" szerint történik, továbbá megfelel a Bíróság által támasztott arányosság kritériumának, vagyis tiszteletben tartja a közérdek és az egyéni alapjogok tiszteletben tartása között megkívánt méltányos egyensúlyt.

A Bíróság megjegyezte, hogy sem a Legfelsõbb Bíróság 1995-ben hozott ítéletében, sem a kormány nem hivatkozott arra, hogy a panaszost a köz érdekében fosztották meg a tulajdonától. A Bíróság továbbá emlékeztetett arra, hogy a panaszost megilletõ ingatlant már több mint négy éve újraállamosították kártérítés fizetése nélkül (a Nagykamara ítélete 1999-re datálható), és bár a közösségi tulajdonba vétel bizonyos mértékig a társadalom érdekét szolgálhatta, a Brumãrescut sújtó korlátozás aránytalanul súlyosnak tekinthetõ, és mindenképpen felborította a közérdek és a panaszos tulajdonhoz fûzõdõ joga között megkívánt méltányos egyensúlyt. A fentiek alapján a Bíróság egyhangúlag állapította meg az Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyv 1. cikkének megsértését.

2.2.1.1. A Brumãrescu-ügy utóélete: A Brumãrescu-ügyhöz hasonló jogviták tömegesen kerültek a Bíróság elé: a jogsértés hátterében tehát a román jogrendszerben rejlõ szisztematikus probléma húzódott, nevezetesen, hogy a legfõbb ügyész idõkorlát nélkül támadhatta meg az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezõ jogerõs bírósági ítéleteket.²¹² Strasbourg nyomására a román törvényhozás elõbb egy évre korlátozta az ügyész jogosítványát, végül teljes mértékben átalakította a semmisségi folyamodvány intézményét.²¹³ A Bíróság a Brumãrescu-ügyhöz hasonlóan ítéli meg azokat a tulajdonsérelmeket, amelyekben a legfõbb ügyész közbelépésére nem kerül ugyan sor, de a nemzeti szervek - más indokok alapján

- megtagadják a restitúcióról szóló jogerõs döntés végrehajtását.²¹⁴

Következzék tehát néhány, a Brumãrescu-ügy mintájára elbírált, de attól néhány pontban szignifikánsan eltérõ jogvita. A Nagy kontra Románia-ügyben²¹⁵ a panaszos szülei által vásárolt ingatlant a kommunista hatóságok az 1950. évi államosítási rendeletre hivatkozva elkobozták. Jóllehet Nagy 1993ban jogerõsen visszanyerte korábbi ingatlantulajdonát, a restitúcióról rendelkezõ bírósági ítéletet a legfõbb ügyész semmisségi kérelemmel megtámadta a Legfelsõbb Bíróság elõtt. A Legfelsõbb Bíróság helyt adott az ügyész kérelmének, majd hatályon kívül helyezte a korábbi jogerõs ítéletet. A bírósági döntés dacára a telekkönyvi nyilvántartásban továbbra is a panaszos szerepelt az ingatlan tulajdonosaként, aki továbbra is használhatta a szóban forgó lakrészt. Ennélfogva két versengõ jogcím állott fenn ugyanarra az ingatlanra: a panaszosé, aki az államosítást megelõzõen fennálló jogcímére, továbbá az 1993. évi jogerõs bírósági döntésre alapította a tulajdonjogát, illetve az államé a Legfelsõbb Bíróság ítélete nyomán. A strasbourgi bíróság a Kj. 1-1 elõírásaival összeegyeztethetetlennek találta, hogy a román jog által elismert jogcíme ellenére a Legfelsõbb Bíróság ítélete szembeszegezhetõ maradt a panaszossal, s ez bizonytalanná tette a tulajdonjogi helyzetét.²¹⁶

A Bíróság természetesen abban az esetben is elmarasztaló döntést hoz, amennyiben a semmisségi kérelemmel megtámadott jogerõs bírósági határozat nem az ingatlan visszaszolgáltatásáról, hanem más - pl. pénzügyi - követelések teljesítésérõl rendelkezett. A Bartos kontra Románia-ügyben a panaszos elõbb visszanyerte a kommunizmus idején államosított ingatlana feletti tulajdonjogát, majd eljárást indított a korábbi bérlõk ellen, amelyben követelte az elmaradt bérleti díj, továbbá az ingatlanban bekövetkezett értékcsökkenés megfizetését.²¹⁷ A Bartos által követelt kártérítést a román bíróságok jogerõsen megítélték, a jogerõs határozatot azonban a Legfelsõbb Bíróság hatályon kívül helyezte. Strasbourg a Brumãrescu-ügyben mondottak alapján marasztaló ítéletet hozott Románia ellen.

Az sem változtat a Bíróság megítélésén, ha a legfõbb ügyész a jogerõs bírósági határozatot nem semmisségi, hanem felülvizsgálati kérelemben támadja meg, amit a Legfelsõbb Bíróság helyett alacsonyabb szintû fórumok bírálnak el.²¹⁸

A Bíróság a jogállam elveivel összeegyeztethetetlennek találta a semmisségi kérelem jogintézményét abban az esetben is, ha a legfõbb ügyész ezt a jogosítványát nem korlátlan ideig, hanem a jogerõs döntést követõ egyéves határidõn belül gyakorolhatta.²¹⁹

Még inkább nyilvánvaló a jogsértés fennállása, amennyiben a nemzeti hatóságok megtagadják a nemzeti bíróság visszaszolgáltatásról rendelkezõ döntés végrehajtását a Bíróság által nem méltányolt érvekre hivatkozva. ²²⁰

Más elbírálás alá esik azonban, ha a panaszos nem tudja a Bíróság elõtt igazolni, hogy a nemzeti szervek jogerõs határozatot hoztak az általa követelt ingatlan visszaszolgáltatásáról. A Bíróság elutasítja a panaszos kérelmét a Kj. 1-1-gyel összefüggésben, amennyiben a panaszos a román jog alapján rendes jogorvoslattal megtámadható restitúciós döntésre alapítja a Bírósághoz benyújtott kérelmét.²²¹

Némileg sajátos a megítélése azoknak a jogvitáknak, amelyekben a nemzeti hatóságok elõbb jogerõs döntésben rendelkeznek az ingatlan természetbeni visszaszolgáltatásáról, ennek ellenére a panaszos csak részleges, pénzbeni kártérítéshez jut. Az I. rész 6.1. alfejezetében kifejtettek alapján a Bíróság azt mérlegeli ebben a körben, hogy a megítélt kártérítés ésszerû arányban áll-e (illetve azonos-e) a visszajuttatott ingatlan piaci értékével. A Ciobanu-ügy tényállásának lényegi elemei megegyeznek a Brumãrescu-esetben mondottakkal azzal a különbséggel, hogy a jogerõs ítélet hatályon kívül helyezését követõen részleges kártérítést ítéltek meg a panaszos javára.²²²

Az 1995. évi 112. sz. törvény alapján megítélt kompenzáció azonban elmaradt az ingatlan piaci értékétõl, így a Bíróság megállapította a Kj. 1-1 megsértését.²²³

A Constantinescu-ügyben viszont a Bíróság - némileg ellentmondva a Ciobanu-ügyben hozott ítéletével - arra hivatkozva utasította el a panaszos kérelmét, hogy a román állam az alapügyben eljáró bíróság által visszaszolgáltatott ingatlan értékével ésszerû arányban álló kártérítést fizetett.²²⁴ A Bíróság tehát itt ésszerû, ám nem az ingatlan értékével megegyezõ mértékû kártérítés fizetését követelte meg. A Capetan-Bácskai ügyben a Bíróság szintén az ésszerû arányban lévõ kártérítés meglétét vizsgálta, és ennek hiányában állapította meg a Kj. 1-1 megsértését.²²⁵

2.2.2. A Pãduraru-eset - a bírósági joggyakorlat koherenciájának jelentõsége

Az ügy²²⁶ tényállásának lényege: a panaszos felmenõjének tulajdonában állott egy két szárnyból álló bukaresti ingatlanegyüttes, (az "A" épület három, a "B" épület két lakrészbõl tevõdött össze), amit a kommunista hatóságok a 1950. évi 92. sz. rendeletre hivatkozva államosítottak..

Az 1995. évi 112. törvény hatályba lépését követõen, 1996. február 7-én a panaszos kérést nyújtott be a helyi polgármesteri hivatalhoz, amelyben követelte a szóban forgó ingatlanok visszaszolgáltatását. A törvény végrehajtása céljából felállított bizottság határozatban rendelkezett arról, hogy az ingatlanok jogi helyzetének tisztázása elõtt nem adhatók el a bérlõknek azok az államosított ingatlanok, amelyeket a volt tulajdonosok a 112. sz. törvény alapján vagy bírósági eljárás keretében visszaköveteltek. A polgármesteri hivatal

- a bizottság döntését figyelmen kívül hagyva - 1997. február 23-án, illetve március 17-én eladta a "B" épületszárnyhoz tartozó két lakrészt.

Pãduraru eljárást indított a polgármesteri hivatallal szemben a Bukaresti Elsõfokú Bíróságon, és követelte az apja tulajdonát képezõ valamennyi ingatlan visszaszolgáltatását. A bíróság 1997. április 10-i határozatában kimondta, hogy az 1950. évi államosítási rendelet nem volt alkalmazható a panaszos édesapjára vonatkozóan, ezért kötelezte a polgármesteri hivatalt az ingatlanegyüttes visszaszolgáltatására. A bíróság ítélete fellebbezés hiányában jogerõre emelkedett.

A polgármesteri hivatal 1997. április 16-án - a függõben lévõ jogi eljárás ellenére - újabb ingatlanrészt adott el a szóban forgó ingatlanegyüttesbõl, ezúttal az "A" épületben található 2. számú lakrészt.

Pãduraru kérelme nyomán az ügy az Emberi Jogok Európai Bíróságán folytatódott. Ami az "A" épület 2. számú lakrészére vonatkozó jogvitát illeti, a Bíróság megállapította, hogy a Bukaresti Elsõfokú Bíróság 1997. április 10-én kelt határozata visszaható hatállyal elismerte a panaszos tulajdonjogát, így Pãduraru a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonnal" rendelkezik.

A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a polgármesteri hivatal a szóban forgó ingatlant a bukaresti bíróság határozatát követõ 6. napon adta el. Jóllehet a jogi eljárás eredménye az adásvétel pillanatában még nem volt ismert (a bíróság döntése késõbb emelkedett jogerõre), a polgármesteri hivatalnak

- mint a közrend õrének - kötelessége lett volna megvárnia, míg jogerõs döntés születik az ügyben. Következésképpen: a Bíróság megállapította, hogy Románia beavatkozott a panaszos tulajdonának békés élvezetébe, továbbá, hogy a román állam aktusai kimerítik a Kj. 1-1 elsõ cikk második mondatának értelmében vett "tulajdontól való megfosztás" fogalmát.

Tekintettel arra, hogy az állam törvényes feltételek hiányában adta el az ingatlant, a Bíróság megállapította a Kj. 1-1 megsértését.

A "B" épületben található lakrészeket illetõen a Bíróság elõször is emlékeztetett arra, hogy a panaszos 1997. március 20-án - tehát a volt bérlõk és a polgármesteri hivatal közötti adásvételi szerzõdés megkötése után - indított bírósági eljárást az ingatlan visszaszerzése érdekében. Mindazonáltal a Bukaresti Elsõfokú Bíróság 1997. április 10-én kelt jogerõs ítéletében megállapította, hogy az ingatlanegyüttes államosítása ellenkezett az államosítási rendelet elõírásaival, ezért elrendelte a szóban forgó ingatlanok - és így a "B" épület

- visszaszolgáltatását. A bukaresti bíróság tehát visszaható hatállyal, visszavonhatatlanul elismerte a panaszosnak az ingatlanok feletti tulajdonjogát.

A Bíróság emlékeztetett a korábbi joggyakorlatában lefektetett alapelvre, miszerint a szerzõdõ államoknak nincs arra vonatkozó kötelezettsége, hogy az államosított javakat visszajuttassák a korábbi tulajdonosoknak. Amennyiben viszont egy tagállam lépéseket tesz az ingatlanok visszaszolgáltatása érdekében, ezeket az intézkedéseket kötelessége "világosan, ésszerû koherenciával" gyakorlatba ültetnie.

A Bíróság a román kárpótlási törvények alapos megvizsgálását követõen arra a következtetésre jutott, hogy a restitúciós jogszabályok koherenciájának hiánya, továbbá a román bíróságok által folytatott joggyakorlat inkonzisztenciája alkalmas volt arra, hogy általános jogbizonytalanságot eredményezzen a jogalanyok számára.

Az elõtte fekvõ ügy vonatkozásában a Bíróság megállapította, hogy ez az általános bizonytalanság közvetlenül kihatott a panaszosra, aki annak ellenére sem szerezhette vissza teljes ingatlanvagyonát, hogy annak visszaszolgáltatására jogerõs bírósági döntés kötelezte a román államot. Ennélfogva a Bíróság megállapította a Kj. 1-1 megsértését.

2.2.2.1. A Pãduraru-ügy tanulságai, a Strãin és mások-ügy: Az elsõ és talán legfontosabb konklúzió, amit levonhatunk a Pãduraru-ügy kapcsán, hogy a restitúcióért felelõs hatóságok kötelesek kellõ gondossággal eljárni az igazgatásukban lévõ, ám jogvita tárgyát képezõ ingatlanok feletti rendelkezési joguk gyakorlásakor.

Következésképpen: a polgármesteri hivataloknak kötelességük bevárni, amíg jogerõs döntés születik a visszakövetelt ingatlanok jogi helyzetét illetõen. A strasbourgi bíróság elmarasztalását nem kerülheti el a román állam, amennyiben egy olyan ingatlan eladásáról rendelkezik, amely függõben lévõ restitúciós jogvita tárgyát képezi, és az adásvételt követõen az ügyben eljáró nemzeti bíróságok jogerõsen megállapítják az államosítás jogellenességét (lásd a Bíróságnak az "A" épületre vonatkozó ítéletét). A Bíróság abban az esetben is elmarasztal, ha az adásvételre a tulajdoni per megindítását megelõzõen került sor, majd a polgári eljárásban a volt tulajdonosnak ítélik az ingatlant (lásd Pãduraru ügy második, a "B" épületre vonatkozó része).

A Strãin és mások-ügy²²⁷ tényállása jórészt megegyezik a Pãduraru-eset elsõ részében ("A" épület) említettekkel: a panaszos tulajdoni pert indított a román állam ellen, amelyben követelte a szülei volt tulajdonát képezõ, több lakrészbõl álló ingatlan visszaszolgáltatását. A függõben lévõ jogvita ellenére a hatóságok eladtak egy lakrészt az ingatlanból,²²⁸ majd az adásvételt követõen 2 évvel az ügyben eljáró bíróság kimondta az államosítás jogellenességét. Az ügy sajátossága, hogy a jogerõs ítéletet hozó bíróság kifejezetten megtagadta az eladott lakrész visszaszolgáltatását, és csak a még állami tulajdonban lévõ ingatlanok reprivatizációját rendelte el. Strasbourg ennek ellenére megállapította a jogsértés fennállását. A Bíróság álláspontja szerint jóllehet a Bíróság megtagadta az eladott lakrész visszaszolgáltatását, ugyanakkor az államosítás jogellenességének kimondásával a panaszosok tulajdonjoga a teljes ingatlanra vonatkozóan jogerõsen és visszavonhatatlanul elismerést nyert.²²⁹

A Pãduraru- illetõleg a Strãin-ügyhöz hasonló panaszok tömegesen kerültek a Bíróság elé. A Bíróság az imént ismertetett jogesetekre visszautalva az ott lefektetett elvek alapján állapította meg a Kj. 1-1 megsértését. Ezeknek az ügyeknek az ismertetése meghaladná a tanulmány kereteit.²³⁰

2.2.3. Palade és Bock Románia elleni ügye - strasbourgi "estoppel"?

A meglehetõsen kaotikus kárpótlási jogszabályok gyakorlatba ültetése rendkívül nehéz feladat elé állította az egyébként is bizonytalan lábakon álló (és mondjuk ki: korrupt) helyi közigazgatási apparátust.²³¹ Ennélfogva igen gyakori jelenségnek számít a román kárpótlási folyamatban, hogy arra jogosulatlanoknak ítélnek oda ingatlanokat a visszaszolgáltatásért felelõs hatóságok.²³² A Palade és Bock-ügy kapcsán többek között választ kaphatunk arra is, hogy a strasbourgi jogérvényesítés szempontjából mennyiben van relevanciája a nemzeti hatóságok tévedésének.

A Palade és Bock-ügy²³³ tényállásának lényege: a panaszosok szülei által vásárolt aradi ingatlan 1944-ben bombatalálat következtében nagyrészt megsemmisült. Az 1950. évi államosítási rendelet alapján az állam birtokába került a nevezett ingatlan, amelyet 1952-ben állami forrásokból újjáépítettek. A tulajdonelvonás ellenére a kataszteri nyilvántartásban továbbra is a panaszosok szerepeltek az ingatlan tulajdonosaiként. A rendszerváltozást követõen lefolytatott hagyatéki eljárásban - tekintettel arra, hogy az állam tulajdonosi minõsége nem tûnt ki az ingatlan-nyilvántartásból - a szóban forgó ingatlant a panaszosoknak adták át, majd 1994 júniusában a tulajdonjogukat kataszteri nyilvántartásban is rögzítették. Ennek dacára a panaszosok csak egyetlen lakrészt használhattak az ingatlanból, az épület többi része a megyei tanács kezelésében maradt. A panaszosok az általuk használt ingatlanrészt bérbe adták egy gazdasági társaságnak, az ingatlan után adót fizettek.

1999-ben az Arad Megyei Tanács eljárást indított a panaszosok ellen, amelyben követelte a hagyatéki végzés hatályon kívül helyezését, továbbá az állam tulajdonjogának telekkönyvi nyilvántartásba vételét. A Temesvári Fellebbviteli Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ingatlannak a kommunizmus idején történt köztulajdonba vétele nem volt kihatással a panaszos tulajdonjogára, ugyanis az államosítás tényét nem tüntették fel az ingatlan-nyilvántartásban. A bíróság ugyanakkor figyelembe vette, hogy az ingatlant állami forrásokból állították helyre, így részben hatályon kívül helyezte a hagyatéki végzést, az államnak az ingatlan feletti tulajdonrészét pedig 83,33 %-os arányban állapította meg. A felek fellebbezését a Legfelsõbb Bíróság 2001 decemberében elutasította, így a temesvári bíróság ítélete jogerõre emelkedett.

A jogvita Palade és Bock kérelme nyomán Strasbourgban folytatódott. Az Emberi Jogok Bírósága elõször is rámutatott arra, hogy a panaszosok nem egykor létezõ - ugyanakkor ténylegesen régóta nem gyakorolt - tulajdonjoguk elismerésének próbáltak meg érvényt szerezni,²³⁴ hanem egy hagyatéki eljárásban elismert, továbbá a kataszteri nyilvántartásban is bejegyzett jogot kívántak érvényesíteni. A panaszosok ennélfogva olyan "tulajdonnal" rendelkeztek, amely a Kj. 1-1 védelme alatt állt.

A Bíróság azt is megállapította, hogy a Legfelsõbb Bíróság 2001 decemberi ítélete jelentõs mértékben korlátozta a panaszosok tulajdonjogát, az ítélet nyomán ugyanis a panaszosok elveszítették az ingatlan feletti tulajdonjoguk 83,33%-át. A panaszosok a továbbiakban nem léphettek az állami tulajdonba került ingatlanrész birtokába, azt nem idegeníthették el, nem hagyhatták örökül, és egyéb módon sem rendelkezhettek fölötte. Így a Bíróság megállapította, hogy a román állam aktusa a tulajdonjog békés élvezetébe való beavatkozásnak minõsül. Tekintettel arra, hogy a jogkorlátozás a román jog értelmében nem volt elõrelátható, a Bíróság kimondta a román állam felelõsségét a Kj. 1-1 pontjában.

A Bíróság ítéletét olvasva prima facie meglepõen hat, hogy a román államnak várhatóan annak ellenére kell majd kártérítést fizetnie az ingatlan 83,33%-os hányada után, hogy a szóban forgó épületet közpénzbõl állították helyre.²³⁵ Ez utóbbi körülményt figyelembe véve a Temesvári Fellebviteli Bíróságnak, illetve a Legfelsõbb Bíróságnak a tulajdonjog megosztására vonatkozó határozata ésszerûnek tûnik. Rögtön hozzá kell tennünk azonban, hogy a román hatóságoknak a hagyatéki eljárás során, illetve az ingatlanbejegyzési eljárásban kellõ körültekintéssel kellett volna eljárniuk, így megelõzhetõ lett volna Paladéék jogosulatlan tulajdonszerzése. Szintén a panaszosok mellett szól az a tény, hogy a kataszteri bejegyzést követõen a Legfelsõbb Bíróság jogerõs ítéletéig (tehát több mint hét éven keresztül) Palade és Bock a román jog alapján minden kétséget kizáróan tulajdonosnak minõsült.

A második konklúzió az Egyezmény idõbeli és tárgyi hatályával kapcsolatban kínálkozik. A Bíróság annak dacára állapította meg a panaszosok - a Kj. 1-1 értelmében vett - "tulajdonának" fennállását, hogy mind a hagyatéki végzés, mind a kataszteri bejegyzés az Egyezmény hatálybalépését (1994. június 20.) megelõzõen született. A Bíróság nyilvánvalóan figyelembe vette, hogy a panaszosok ez elõbbi idõpontot követõen ténylegesen gyakorolhatták tulajdonosi jogosítványaikat az ingatlan egy része felett: így bérbe adtak egy lakrészt, adót fizettek az ingatlan után stb.

Hogy mit is jelent pontosan az ítéletben szereplõ "ténylegesen nagyon régóta nem gyakorolt tulajdonjog" fogalma, a Bíróság esetjogából nehezen szûrhetõ le. Strasbourg nyilvánvalóan a nemzeti jogokban ismert elbirtoklás intézményének próbál meg teret engedni azáltal, hogy elzárja a potenciális panaszosok elõl egy hosszú idõn keresztül nem gyakorolt - így például egy de facto államosított, de a kataszteri nyilvántartásban a korábbi tulajdonos nevén szereplõ ingatlanra vonatkozó - tulajdonjog nemzetközi érvényesítését.²³⁶

A Bíróság joggyakorlatából ugyanakkor meglehetõs biztonsággal levonhatjuk azt a konklúziót, hogy az államosított ingatlanok volt tulajdonosai, akik az ingatlan-nyilvántartásban tulajdonosként szerepelnek ugyan, de az államosítást követõen az ingatlant ténylegesen nem használhatták, és nincs egyetlen olyan, a rendszerváltozást követõen született állami aktus (bírósági ítélet, hagyatéki végzés stb.), amely jogerõsen és visszavonhatatlanul igazolja a tulajdonjoguk fennállását, nem fordulhatnak sikerrel a strasbourgi szervekhez.

2.3. A földterületek visszaszolgáltatására vonatkozó joggyakorlat

A földterületek visszaszolgáltatásával összefüggésben kialakított strasbourgi joggyakorlatban is alkalmazásra kerülnek a korábbiakban ismertetett alapelvek.²³⁷ Ennek megfelelõen a Bíróság marasztaló ítéletet hoz a román állammal szemben, amennyiben egy jogerõs restitúciós döntést egyáltalában nem, vagy nem a döntésnek megfelelõen hajtanak végre a nemzeti hatóságok, és nem biztosítanak a panaszos számára a visszaszolgáltatott ingatlannal ésszerû arányban álló vagyoni kompenzációt.

Tekintettel azonban arra, hogy speciális nemzeti jogszabályok vonatkoznak a földterületek visszaszolgáltatására,²³⁸ a Bíróság esetjoga néhány ponton eltér a korábban ismertetett gyakorlattól. Így például a strasbourgi bíróság megítélésére is kihatással lehet, hogy a földterületek restitúciójával kapcsolatos döntéseikben a nemzeti hatóságok több esetben nem egyedileg, hanem generikusan határozták meg a visszaszolgáltatandó ingatlanokat (pl. Szatmárnémeti közigazgatási területén belül 10 hektárnyi területet)²³⁹.

A Bíróság esetjogában állandó referenciaként szolgáló Sabin Popescuügyben²⁴⁰ a krajovai elsõfokú bíróság az 1991. évi 18. sz. kárpótlási törvény alapján elrendelte a panaszos volt tulajdonát képezõ földterület visszaszolgáltatását, pontosan megjelölve a visszaszolgáltatandó területet. Ennek ellenére az ítélet végrehajtásáért felelõs földosztó bizottság egy másik ingatlant kívánt a panaszos birtokába adni, s ezt Sabin Popescu kategorikusan visszautasította. A strasbourgi bíróság elsõsorban arra alapította elmarasztaló döntését, hogy a román hatóságok egy jogerõs bírósági határozat végrehajtását tagadták meg, ami ellenkezik a Kj. 1-1 elõírásával. Az indoklás továbbá rámutatott arra, hogy az ítélet kihirdetésének pillanatáig a panaszos nem lépett a felajánlott csereingatlan birtokába, így ez utóbbi terület feletti tulajdonjoga bizonytalan maradt.²⁴¹

A panaszos számára kedvezõ intézkedés (így pl. a jogerõs ítéletben megjelölt területtel egyenértékû csereingatlan felajánlása) önmagában nem fosztja meg a panaszost attól, hogy a Kj. 1-1 védelmére hivatkozzon.²⁴² Ioachimescu és Ion Románia elleni jogvitájában²⁴³ az alapügyben eljáró nemzeti bíróság pontosan megjelölte a visszaszolgáltatandó területeket, az ítéletben megjelölt parcellákat viszont idõközben más személyeknek ítélte oda a helyi földosztó bizottság, akik a döntés nyomán az ingatlan birtokába léptek. A hatóságok kárpótlásként az eredetileg megjelölt területtel szomszédos ingatlant ajánlottak fel, amit a panaszos visszautasított. A Bíróság többek között a Sabin Popescu-ügyben mondottakra visszautalva hozott elmarasztaló döntést Romániával szemben.

Még inkább nyilvánvaló a jogsértés fennállása, ha a nemzeti hatóságok megtagadják a földterület visszaszolgáltatásáról rendelkezõ jogerõs ítélet végrehajtását, és mindeközben semmiféle csereingatlant nem ajánlanak fel a panaszos számára.²⁴⁴ A Drãculeþ kontra Románia-ügyben²⁴⁵ a panaszos birtokba lépése amiatt vált lehetetlenné, hogy a román hatóságok ugyanarra az ingatlanra vonatkozóan két természetes személy részére állítottak ki birtoklevelet - egymástól eltérõ tartalommal. A Bíróság marasztaló ítéletében rámutatott, hogy a panaszos több mint 13 éve nem gyakorolhatta tulajdonjogát - a terület feletti érvényes jogcíme ellenére -, s ezt Strasbourg a Kj. 1-1 garanciáival ellentétesnek találta.

A Bíróság abban az esetben is megállapítja a Kj. 1-1 megsértését, ha a jogerõs bírósági döntés végrehajtása ésszerûtlen mértékû késedelmet szenved. Az Acatrinei-ügyben²⁴⁶ a panaszos számára jogerõsen visszajuttatott földterület tényleges visszaszolgáltatását a nemzeti hatóságok 7 év késedelemmel hajtották végre, amit a Bíróság ésszerûtlennek nyilvánított.

Más elbírálás eshet azonban, ha az alapügyben eljáró nemzeti bíróság nem jelöli meg a visszaszolgáltatandó terület pontos helyét. A Marinescuesetben²⁴⁷ az Argeº Megyei Bíróság jogerõs ítéletében úgy rendelkezett, hogy a helyi földosztó bizottság köteles visszaszolgáltatni a panaszos számára közel nyolchektárnyi területet ªtefãneºti település közigazgatási határán belül. Az ítéletnek megfelelõen a földosztó bizottság elõbb 1995-ben, majd 2001-ben parcellákat ajánlott fel a panaszos számára. Marinescu elfogadta a felajánlott területeket, birtokába lépett az ingatlanoknak, sõt, a földosztó bizottság elõtt lezártnak nyilvánította az ítélet végrehajtását. Ennek ellenére Marinescu panaszt tett a strasbourgi szerveknél. Kérelmében többek között arra hivatkozott, hogy a román hatóságok nem a felmenõi volt tulajdonát képezõ ingatlant szolgáltatták vissza, amely - álláspontja szerint - ellenkezett a Kj. 1-1 értelmében vett tulajdon békés élvezetéhez fûzõdõ jogával. A strasbourgi bíróság úgy értékelte, hogy a nemzeti hatóságok megfelelõen végrehajtották az alapügyben eljáró bíróság ítéletét, így elfogadhatatlannak nyilvánította Marinescu kérelmét.

Összegzésképpen tehát elmondhatjuk, hogy a Bíróság a földterületek viszszaszolgáltatása kapcsán többek között az alábbi szempontokat mérlegeli:

1. a nemzeti bíróságok, illetve a földosztó bizottságok jogerõs határozatának természete, különös tekintettel arra, hogy a nemzeti hatóság a döntésében pontosan megjelölte-e a visszaszolgáltatandó területet;
2. az ítélet végrehajtásának körülményei, különös tekintettel arra, hogy a jogerõs határozatot mennyi idõn belül hajtották végre a hatóságok;
3. amennyiben a hatóságok nem, vagy nem megfelelõen hajtották végre a visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs döntést, biztosítottak-e a panaszos számára megfelelõ vagyoni kompenzációt;
4. a panaszos magatartása, különös tekintettel arra, hogy elfogadta-e a felajánlott kártérítést/csereingatlant.

2.4. Az államok intézkedési kötelezettségei a visszajuttatott ingatlantulajdon tényleges élvezetének biztosítása érdekében

A korábbiakban láthattuk, hogy az Egyezmény alapvetõen negatív (tartózkodási) kötelezettségeket támaszt a szerzõdõ államokkal szemben. Az egyének alapjogainak hatékony védelme ugyanakkor megkövetelheti, hogy az államok intézkedéseket foganatosítsanak az Egyezmény garanciáinak a magánjogi jogviszonyokban való érvényesülése érdekében. ²⁴⁸

A Radovici és Stãnescu-ügyben a román bíróságok elõbb jogerõsen megállapították, hogy a panaszosok volt tulajdonát képezõ ingatlanok államosítására jogellenesen került sor, majd elrendelték az elvont ingatlanok visszaszolgáltatását.²⁴⁹ Az akkor hatályban lévõ jogszabályok ugyanakkor kötelezték a visszaszolgáltatott lakóházak vadonatúj tulajdonosait, hogy bérleti jogviszony alapján tartsák az ingatlan birtokában az ott tartózkodó lakókat a visszaszolgáltatást követõen maximum öt éven keresztül.²⁵⁰ Annak dacára, hogy az épületben lakók kategorikusan megtagadták a bérleti szerzõdés megkötését az ingatlan régi-új tulajdonosaival, - az alkalmazandó román jogszabályok pontatlansága miatt - a tulajdonosok által az ingatlanban tartózkodók ellen indított kilakoltatási eljárás öt éven keresztül sikertelennek bizonyult. Az említett idõszak alatt a panaszosok semminemû ellenszolgáltatáshoz nem jutottak annak ellenére, hogy - állításuk szerint - a formálisan visszaszerzett ingatlantulajdonukban annak rendeltetésellenes használata következtében jelentõs károk keletkeztek.²⁵¹

A strasbourgi bíróság abban a tekintetben egyetértett a kormány álláspontjával, hogy a román állam intézkedései az akkor fennálló lakásínséggel szemben próbáltak meg védelmet nyújtani, így azok közérdekûnek minõsíthetõk. A Bíróság ugyanakkor az állami beavatkozást túlzott mértékûnek értékelte, mivel az akkor hatályban lévõ jogszabály öt éven keresztül lehetetlenné tette a panaszosok számára az ingatlan tényleges birtokbavételét, továbbá semmiféle valós lehetõséget nem biztosított a tulajdonosoknak, hogy a lakóktól bérleti díjat szedjenek a jogkorlátozás idõtartama alatt.²⁵²

A Bíróság ítéletébõl a contrario következik, hogy a tulajdonjog korlátozására csak megfelelõ garanciák biztosítása esetén van lehetõség. A román államnak különösképpen biztosítania kell, hogy a bérlõ, illetve a visszaszolgáltatott ingatlan tulajdonosa közötti jogviszonyban a tulajdonost nem éri méltánytalan jogsérelem. Vagyis a román hatóságoknak garantálniuk kell, hogy a visszaszolgáltatott ingatlan tulajdonosa megfelelõ bérleti díjhoz jut a jogkorlátozás idõtartama alatt, ennek hiányában pedig a román államnak - például megfelelõ jogszabályi környezet megalkotásával - lehetõséget kell teremtenie a bérlõk kilakoltatására.

2.5. A privatizációs szerzõdés semmissé nyilvánítása mint a jogsérelem potenciális forrása

Az elõzõ fejezetekben azokat a jogsértéseket vizsgáltuk, amelyek során az ingatlanok volt tulajdonosai, illetve azok leszármazói szenvedtek sérelmet az ingatlanrestitúcióval összefüggésben. Ugyanakkor az ingatlan-visszaszolgáltatás következetlen szabályozása, illetve gyakorlatba ültetése azokra a személyekre is negatív hatással lehet(ett), akik az államtól jóhiszemûen, ellenérték fejében szerzett (privatizált) ingatlanukat veszítették el a restitúció következtében.

Jogsértésre teremthetett alapot különösen a korábban ismertetett 112/1995. sz. törvény, amelynek hatályba lépését követõen lehetõség nyílt az érvényes jogcím alapján államosított ingatlanok privatizálására. Ez utóbbi törvény alapján tulajdont szerzõk, illetve az államosított ingatlan volt tulajdonosai közötti konfliktusok szinte megkerülhetetlenné váltak. Tömegesen fordultak, fordulnak elõ olyan esetek, amelynek során a román hatóságok elõbb harmadik személyek részére privatizálnak egy ingatlant, majd az államosított ingatlanok volt tulajdonosai - pl. tulajdoni perben született jogerõs bírósági ítélet nyomán - visszanyerik volt ingatlantulajdonukat.²⁵³ Kérdésként merül fel, hogy az adásvételi szerzõdés esetleges semmissé nyilvánítása mennyiben érinti a privatizáció alapján tulajdont szerzõnek a Kj. 1-1 értelmében vett tulajdonjogát.

A Bíróság az államok méltányolható "mérlegelési jogkörének" alapján

- bizonyos ésszerû keretek között - helyt ad az európai jogrendszerekben széles körben elismert polgári jogi szerzõdések bírósági úton való megtámadásának (semmissé nyilvánításának).²⁵⁴

A jogsértés fennállása azonban nyilvánvaló, amennyiben a privatizációs szerzõdés érvényességét elõbb jogerõs közigazgatási bírósági ítélet mondja ki, késõbb a nemzeti bíróságok mégis semmissé nyilvánítják az adásvételi szerzõdést. A Raicu-ügyben²⁵⁵ a bukaresti városi tanács annak dacára adta el a panaszosnak a jogvita tárgyát képezõ bukaresti épületet, hogy az ingatlanra vonatkozó tulajdoni per folyamatban volt a román bíróságok elõtt. Az adásvételt követõen az ingatlan volt tulajdonosai - az általuk kezdeményezett tulajdoni perben - visszanyerték volt tulajdonjogukat, majd kérték a privatizációs szerzõdés semmissé nyilvánítását.²⁵⁶ A Raicu, illetve a városi tanács között létrejött adásvételi szerzõdést elõbb a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság jogerõsen érvényesnek nyilvánította. Késõbb azonban a Legfelsõbb Bíróság - rendkívüli eljárás keretében - semmissé nyilvánította a szerzõdést, majd a román hatóságok elrendelték a panaszos kilakoltatását. A strasbourgi bíróság marasztaló ítéletében rámutatott, hogy a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság jogerõs ítélete a szerzõdés érvényességét jogerõsen kimondta, így a Legfelsõbb Bíróság késõbb született határozata a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonba" való beavatkozásnak minõsül.

2.6. A diszkrimináció tilalma a tulajdonhoz való joggal összefüggésben

Az I. rész 11.2. alfejezetében láthattuk, hogy az Egyezmény 14. cikke által tiltott diszkrimináció két fogalmi eleme az objektív és ésszerû alapot nélkülözõ különbségtétel. A Bíróság tehát akkor állapítja meg az Egyezmény által garantált diszkrimináció-tilalom megsértését, ha a megkülönböztetett bánásmód nem rendelkezik legitim céllal, vagy amennyiben az alkalmazott intézkedések és az elérni kívánt cél között nem áll fenn ésszerû arányosság.²⁵⁷

Az említett alfejezet keretében arra is rámutattam, hogy a 14. cikk alapján garantált diszkrimináció-tilalomra csak valamely más cikkel összefüggésben lehet hivatkozni.²⁵⁸ A 14. cikk érvényesülését tehát esetünkben a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonhoz való jog" kontextusában kell vizsgálnunk. Jóllehet a nemzeti szervek nagy játéktérrel rendelkeznek olyan átfogó gazdasági, társadalmi kérdések szabályozása kapcsán, mint a történelmi igazságtétel vagy a kárpótlás,²⁵⁹ ezeket az intézkedéseket kötelesek úgy életbe léptetni, hogy az ne vezessen önkényes különbségtételre.

Ami a román kárpótlásra, illetve restitúcióra vonatkozó nemzeti szabályozást illeti, a korábbiakban láthattuk, hogy a törvényhozó, illetve bírósági szervek korántsem jártak el az elvárható körültekintéssel.²⁶⁰ Joggal élhetünk tehát azzal a feltevéssel, hogy a romániai ingatlanrestitúció, illetve kárpótlás inkoherens szabályozása és annak folyamatos változása - mindez tetézve a következetlen bírósági gyakorlattal - teret adhat(ott) a tulajdonsérelmet elszenvedõk közötti diszkriminációra.

Ezt az állítást látszik alátámasztani a nem vagyoni kárpótlással összefüggésben született Beian-ügy.²⁶¹ Beiant az ötvenes évektõl kezdõdõen a kommunista hatóságok munkatáborba kényszerítették. Azt követõen, hogy a román parlament 2002-ben törvényt fogadott el a kényszermunkát végzett személyek kárpótlására, Beian kérte a hatóságoktól a törvény alapján járó jogosultságainak megállapítását.²⁶² Bár a román hatóságok elismerték, hogy a panaszos a törvény által meghatározott idõszakban kényszermunkát végzett, Beian kérelmét kizárólag azzal az indokkal utasították el, hogy nem a törvényben megjelölt "Általános Munkaszolgálati Igazgatóság" (Direcþia Generalã a Serviciului Muncii) irányítása alatt volt kénytelen munkát végezni. A Bíróság álláspontja szerint a román hatóságok megkülönböztetett bánásmódja mindenféle objektív alapot nélkülözött, következésképpen megállapította a 14. cikk megsértését a Kj. 1-1 cikkével összefüggésben.

E sorok szerzõjének meglátása szerint a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos problematika a közeljövõben az eddigieknél nagyobb jelentõséget nyerhet a romániai kárpótlási folyamatban. Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy a még állami tulajdonban lévõ, visszaszolgáltatható ingatlanok minden bizonnyal kevésnek bizonyulnak majd a kárpótlási igények kielégítéséhez,²⁶³ a természetben nem kárpótolható személyek kompenzálására létrehozott Tulajdoni Alap (Fondul Proprietatea) ellenben máig mûködésképtelen maradt.²⁶⁴ Mindehhez hozzá kell még tennünk, hogy a Tulajdoni Alaphoz rendelt vagyonelemek már a 247/2005. sz. törvény elfogadásakor kétségessé tették, hogy az állami befektetési alap valóban be tudja majd tölteni a neki szánt funkciót.²⁶⁵

Következésképpen tömegesen elõfordulhatnak majd olyan esetek a román kárpótlási gyakorlatban, hogy miközben a természetben kárpótolt személyek a volt ingatlanuk fölötti teljes tulajdonukat visszanyerik, az azonos helyzetben lévõ, de kizárólag pénzbeni kártérítésre jogosultak - akiket a törvény értelmében szintén teljes mértékû kompenzáció illet meg - a volt tulajdonukat képezõ ingatlan piaci értékének töredékéhez jutnak csak hozzá. Kérdéses, hogy az "objektív és ésszerû különbségtétel" strasbourgi mércéje sérül-e a fenti esetekben.

Továbbá több olyan hír is napvilágot látott, miszerint a román kormány - látva a kárpótlási kérelmek nagyságrendjét, illetve az ország teljesítõképességének határait - egyfajta kárpótlási plafont készül törvénybe iktatni.²⁶⁶ Kérdéses, hogy egy összegszerûen megállapított (nem százalékos mértékû) kárpótlási maximum mennyiben állja ki a diszkrimináció-tilalom próbáját. Nem pusztán a diszkrimináció-tilalom miatt, hanem önmagában a Kj. 1-1 rendelkezései alapján is aggályos lehet, amennyiben egy személy a korábbi kárpótlási törvények alapján több millió eurós kártérítésre lett volna jogosult, de az utólagos törvénymódosítások nyomán az eredeti kárpótlási jogosultága annak kis hányadára korlátozódik.²⁶⁷

Ebben a körben kell megemlítenem, hogy a román kárpótlási ügyek elbírálása egyre fokozottabb ügyterhet jelent az Emberi Jogok Európai Bírósága számára. Elképzelhetõnek tartom, hogy a Tizennegyedik kiegészítõ jegyzõkönyv bojkottálása orosz részrõl,²⁶⁸ továbbá a függõben lévõ - és ezen belül a román - ügyek számának exponenciális növekedése²⁶⁹ következtében egyébként is egyre nagyobb nyomás alatt lévõ Bíróság a vezetõ ítéleten alapuló eljárás alapján próbálja majd meg rendezni a romániai restitúció kapcsán felmerülõ szisztematikus jogsértést.

Nem tartom tehát elképzelhetetlennek, hogy a Broniowski-ügyben²⁷⁰ lefektetett elvek alapján a román restitúció kérdésének rendezését "visszautalja" nemzeti hatáskörbe, és a közbeiktatott speciális nemzeti jogorvoslat kimerítésének hiányában elutasítja a további, restitúcióval összefüggõ kérelmeket.²⁷¹

2.7. A strasbourgi joggyakorlat néhány gyakorlati alkalmazási kérdése

A fentiekben részletesen ismertettem az Emberi Jogok Európai Bíróságának a romániai restitúció kapcsán folytatott joggyakorlatát. A továbbiakban a Bíróság esetjogának nyomán próbálok meg reflektálni néhány olyan gyakorlati alkalmazási kérdésre, amely az erdélyi magyar közvéleményt széles körben foglalkoztatja.

A korábban ismertetett Pãduraru-, illetve Strãin és mások-ügyekkel nagy hasonlóságot mutat a kolozsvári ún. Státus-ingatlanok helyzete.²⁷² A kolozsvári épületek esetében - csakúgy, mint az idézett két ügyben - az állam elismerte az államosítás jogellenességét azáltal, hogy elrendelte az épületben található egy vagy több lakrész visszaszolgáltatását. A Pãduraru- és a Strãin-ügy fényében az egyházat attól függetlenül megilleti kártérítés, hogy a lakrészek eladására az államosítás jogellenességének kimondását megelõzõen, vagy azt követõen került sor.²⁷³ A katolikus egyháznak a sikeres strasbourgi jogérvényesítéshez tehát azt kellene bizonyítania, hogy a visszaszolgáltatott lakrész a visszaigényelt ingatlanegyüttes részét képezi.

Az ozsdolai Láros Egyesület ügyében kizárólag a tisztességes tárgyaláshoz való joggal összefüggésben (6. cikk 1. bekezdés) látok esélyt Románia elmarasztalására.²⁷⁴ Tekintettel arra, hogy az eljáró bíróságok jogerõsen elutasították az ozsdolaiak volt tulajdonát képezõ - jelenleg Vrancea megyében található - területek visszaszolgáltatását, a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdonról" nem beszélhetünk.²⁷⁵

Az ún. CASBI-törvény alapján államosított vagyonokkal összefüggésben a magyar nemesi családok a nemzeti eljárás keretében azt próbálják bizonyítani, hogy a rendszerváltozást követõen elfogadott román restitúciós törvények hatálya kiterjed a CASBI rendelkezései alapján állami tulajdonba XVI. évfolyam, 50. (793.) szám, 2006. december 12.; Szélmalomharcot vívunk a hatalommal. Székely Hírmondó, 2006. január 24. http://www.szekelyhirmondo.ro/ article.php/%84Sz%E9lmalomharcot_v%EDvunk_a_hatalommal%94/2838/. vett vagyontárgyak visszaszolgáltatására.²⁷⁶ A kézirat lezárását megelõzõen néhány héttel a szászrégeni bíróság - felülbírálva az azt megelõzõen született, elutasító közigazgatási határozatokat - elsõfokon mintegy 20 ezer hektár erdõ visszaszolgáltatásáról rendelkezett a Bánffy, illetve Kemény családok javára. Az ügy kapcsán kérdésként merült fel, hogy a szászrégeni bíróság ítélete ellen fellebbezést bejelentõ megyei erdészeti hatóság - a román polgári perrendtartás értelmében - rendelkezik-e az ügyben perképességgel (eljárásjogi jogalanyisággal).²⁷⁷ Amennyiben nem, és az arra jogosultak nem fellebbeztek a polgári eljárásjogi törvény által elõírt határidõben, a viszszaszolgáltatásról rendelkezõ ítélet a román jog értelmében jogerõre emelkedett. A visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs ítélet ugyanakkor a Kj. 1-1 értelmében vett "tulajdon" fogalma alá esik, következésképpen a strasbourgi kontrollmechanizmusok is mûködésbe lépnek.²⁷⁸

A 247/2005. sz. törvény lehetõséget teremtett az ún. közösségi vagyonok visszaigénylésére. A törvény ugyanakkor a restitúció feltételeként írja elõ a rendszerváltozást követõen újjáalapított szervezetek jogfolytonosságának igazolását. Egy több mint negyven évig jogilag nem létezõ intézmény jogfolytonosságának bizonyítása gyakorlatilag lehetetlen feltételt állít az elvileg természetbeni kártérítésre jogosult köztestületekkel szemben. A Bíróság joggyakorlatában azonban a "jogos várakozás" kritériumának vizsgálatakor teljes mértékben irreleváns, hogy a nemzeti törvények milyen - teljesíthetõ vagy abszurd - követelményeket támasztanak az államosított ingatlanuk viszszaszolgáltatását igénylõkkel szemben.²⁷⁹ Így amennyiben az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagjai nem tudják bizonyítani a törvény által megkövetelt jogfolytonosság fennállását, strasbourgi jogvédelemrõl nem lehet szó. ²⁸⁰

Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása kapcsán felmerül az ún. Különleges Restitúciós Bizottság (Comisia Specialã de Retrocedare) által hozott döntések, nevezetesen a végleges határozatok, illetve az elvi döntések jogi minõsítése. Meglátásom szerint a strasbourgi esetjog szempontjából az elvi döntések semmiképpen nem alapozzák meg a Bíróság által megkövetelt "jogos várakozás" kritériumát, s a restitúciós bizottság által hozott végleges határozatok is csak akkor, ha a határozatokat az arra jogosultak nem támadják meg a törvény által biztosított közigazgatási eljárás keretében, vagy ha az ügyben eljáró közigazgatási bíróságok jogerõsen helybenhagyják a restitúciós bizottság döntését.

A Batthyaneum státusáról folyó, szinte átláthatatlan jogi procedúrákkal összefüggésben azt kell vizsgálni, hogy a különféle eljárások során születette olyan jogi aktus (bírósági ítélet/közigazgatási határozat/kormányrendelet stb.), amely az akkor hatályban lévõ törvények értelmében jogerõsen visszajuttatta a katolikus egyháznak a szóban forgó épületet.²⁸¹ Továbbá mérlegelni kell, hogy a visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogi aktus ellen - nyilvánvalóan politikai megrendelésre²⁸² - indított eljárásoknak volt-e megfelelõ jogi alapja az akkor hatályban lévõ román jog szerint.²⁸³

A Pãduraru-ügy ismertetésekor láthattuk, hogy a restitúcióért felelõs hatóságok kötelesek kellõ körültekintéssel eljárni az igazgatásukban lévõ, de jogvita tárgyát képezõ ingatlanok feletti rendelkezési joguk gyakorlásakor.²⁸⁴ Felmerül tehát a román állam felelõssége, amennyiben egy visszaszolgáltatandó erdõterület igazgatásáért felelõs állami erdészeti hivatal a restitúció kérdésében hozott végleges határozatot megelõzõen nem tesz pozitív intézkedéseket annak érdekében, hogy harmadik személyek káros behatását kizárja. A román állam felelõssége kiváltképpen akkor tevõdik fel, amikor maga az erdészeti hivatal termel(tet)i ki az igazgatása alatt álló, de jogvita tárgyát képezõ (visszaigényelt) erdõterületet, vagy annak eladása mellett dönt.

Egy elõpataki erdõtulajdonos esetében például a román hatóságok több ponton is megsértették a Kj. 1-1 elõírásait.²⁸⁵ Jóllehet 2002-ben jogerõsen visszajuttatták a jogosult által követelt erdõterületeket, késõbb ugyanarra az ingatlanra vonatkozóan újabb birtoklevelet állítottak ki egy harmadik személy javára.²⁸⁶ Annak ellenére, hogy több román hatóság egybehangzóan elismerte az erdõtulajdonos tulajdonjogának fennállását, 2007-ben még mindig nem léphetett a formálisan visszajuttatott erdõterületek birtokába.²⁸⁷ Sõt, miután az erdészeti hivatalok következetesen megtagadták az ingatlanok birtokba adását, a tulajdonos hozzájárulása nélkül teljes mértékben kitermelték a formálisan tulajdonában lévõ erdõséget.²⁸⁸

Következtetések

Az Emberi Jogok Európai Bírósága nem követeli meg az Egyezmény hatálybalépését megelõzõen elvett tulajdon visszaszolgáltatását az eredeti tulajdonosoknak. Hasonlóképpen nem követelmény, hogy az állam részleges vagy teljes kártérítést nyújtson a kommunizmus idején jogsértést elszenvedõknek.

Az Egyezmény Elsõ kiegészítõ jegyzõkönyvének 1. cikke abban az esetben nyer jelentõséget, amennyiben valamely állam úgy dönt, hogy kártérítést biztosít a szisztematikus tulajdonsérelmek orvoslására. A kárpótlásra/ reprivatizációra jogosultak körének megállapítása, az egyes társadalmi csoportok közötti különbségtétel, illetve a kompenzáció mértékének megállapítása tekintetében a nemzeti törvényhozó játéktere tágra szabott. A szerzõdõ államok ugyanakkor kötelesek a tulajdonrendezés érdekében tett intézkedéseket világosan, ésszerû koherenciával gyakorlatba ültetni.

A tanulmány keretében rámutattam arra, hogy az elfogadott kárpótlási jogszabályok alkalmazása és értelmezése elsõsorban a nemzeti bírói fórumokra hárul. Hasonlóképpen, mindenekelõtt a nemzeti hatóságok feladata az Egyezmény tulajdonjogi biztosítékai feletti õrködés, az Emberi Jogok fényében - lásd a II. rész 2.2.1.1. alpontját.

Európai Bíróságának közbelépésére kivételesen, a nemzeti jogvédelem elégtelensége esetén kerülhet sor.

A strasbourgi sikeres jogérvényesítés nélkülözhetetlen feltétele, hogy a tulajdonsérelmet elszenvedõ fél bizonyítani tudja, hogy az Egyezmény hatályba lépését követõen - a Kj. 1-1 értelmében vett - "meglévõ tulajdonnal" rendelkezett, vagy legalább "jogos várakozással" bírt a volt tulajdonát képezõ ingatlan visszaszerzésére. "Meglévõ tulajdon" fennállásának bizonyítéka lehet különösen a jogvita tárgyát képezõ ingatlannak a tulajdonos általi birtokbavétele, használata, hasznainak szedése. A "jogos várakozás" fennállását megalapozhatja például a hatályos jogszabályokkal összhangban a viszszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs bírói ítélet, a földosztó bizottságok jogerõs határozata, hagyatéki végzés vagy ingatlanbejegyzési határozat.²⁸⁹

A Kj. 1-1 garanciáinak érvényesülését a Bíróság az általa kialakított ötfokozatú teszt alapján mérlegeli. Amennyiben a Bíróság bizonyítottnak találja a "tulajdonba" való beavatkozás fennállását, a bepanaszolt államra hárul annak igazolása, hogy a nemzeti jog elõírásainak megfelelõen, a köz érdekében, továbbá a méltányos egyensúly követelményét tiszteletben tartva avatkozott be a kérelmezõ tulajdonjogának gyakorlásába.

A tanulmány második részében láthattuk, hogy a román állam elmarasztalására különösen abban az esetben kerülhet sor, ha a nemzeti hatóságok nem, illetve nem megfelelõen hajtják végre a visszaszolgáltatásról jog-erõsen rendelkezõ jogi aktust, vagy amennyiben a jogerõs határozat gyakorlatba ültetése a hatóságoknak betudható okokból ésszerûtlen mértékû késedelmet szenved. A jogsértés másik, gyakran elõforduló esete, amikor a román hatóságok elismerik ugyan a tulajdonelvonás jogellenességét, ám a kérelmezõ volt ingatlanának csak egy részét nyerheti vissza ténylegesen.

Kézirat lezárva: 2008. január 7.

1 A Románia ellen indított, 2007. január 1-jén folyamatban lévõ ügyek száma mintegy 11 ezerre volt tehetõ. A kérelmezõk igen jelentõs hányada éppen a tulajdonhoz való joggal összefüggésben tett panaszt Strasbourgban, Lásd Survey of Activities, 2006, Registry of European Court of Human Rights, 55-56.; European Court of Human Rights, Violations by Article and by Country, 2005.

2 Vincze Gábor: A romanizálástól az államosításig. Nyugati Jelen, 2007. április 14-15.

3 Lásd például: Property Restitution in Central and Eastern Europe. U.S. Department of State, http://www.state.gov/p/eur/rls/or/93062.htm.

4 180 000 de miliarde lei, cuantumul cererilor de retrocedare. Cotidianul, 2004. július 19.; Castelul Bran, retrocedare de 25.000.000 $. Adevãrul, 2006. május 27.

5 Lásd Pãduraru v. Románia, a Bíróság 2005. december 1-i ítélete, 94-99. §§, Barbu v. Románia, a Bíróság 2006. október 12-i ítélete, 24. §, Davidescu v. Románia, a Bíróság 2006. november 16-i ítélete, 46. §.

6 Lásd Sárközy Tamás: Államszervezetünk potenciazavarai (A betegség okai, a beteg állapota, a gyógyulás útjai). HVG-ORAC, Budapest, 2006. 99-113.

7 Gondoljunk például a goodwill vagy a távközlési frekvenciák megjelenésére.

8 Lásd például olyan új állami funkciók megjelenését, mint a verseny -vagy média-felügyelet.

9 Çoban, Ali Riza: Protection of Property Rights within the European Convention on Human Rights. Aldershot, 2004. 130-131.

10 Az angol nyelv találóan fejezi ki ezt a folyamatot a "putting flesh onto the bones" fordulatával.

11 Schutte, Camilo B.: The European Fundamental Right of Property: Article 1 of Protocol No. 1 to the European Convention on Human Rights: Its Origins, Its Wording and Its Impact on National Legal Orders. Kluwer-Deventer, 2004. 35.

12 Lásd Kastanas, Elias: Unité et diversité: notions autonomes et marge d'appréciation des Etats dans la jurisprudence de la Cour européenne des droits de l'homme. Bruylant, 1996.

13 Gasus Dosier-und Fördertechnik GmbH v. Hollandia, a Bíróság 1995. február 23-i ítélete, 53. §.

14 Banér v. Svédország, a Bizottság 1989. március 9-i döntése.

15 Chassagnou és mások v. Franciaország, a Bíróság 1994. április 29-i ítélete.

16 Bramelid és Malmström v. Svédország, a Bizottság 1982. október 12-i döntése.

17 Stran Greek Refineries and Stratis Andreadis v. Görögország, a Bíróság 1994. december 9-i ítélete.

18 Smith Kline and French Laboratories v. Hollandia, a Bizottság 1990. október 4-i döntése.

19 Van Marle és mások v. Hollandia, a Bíróság 1986. június 3-i ítélete.

20 Pine Valley Developments Ltd és mások v. Írország, a Bíróság 1991. november 29-i ítélete.

21 Broniowski v. Lengyelország, a Bíróság 2004. június 22-i ítélete.

22 Pressos Compania Naviera SA and Others v. Belgium, a Bíróság november 20-i ítélete, 31. §.

23 App. 4130/69, 20 July 1971, Yearbook XIV p. 224; App. 8247/78, 4 July 1979 (unpublished); App. 10443/83, 5 July 1988 56 DR 20, idézi: çoban, Ali Riza: i. m.

24 Tre Traktörer Aktiebolag v. Svédország, a Bíróság 1989. július 7-i ítélete. 25 Marckx v. Belgium, a Bíróság 1979. június 13-i ítélete. 26 De Napoles Pacheco v. Belgium, a Bizottság 1978. október 5-i döntése. 27 Inze v. Ausztria, a Bíróság 1987. október 28-i ítélete. 28 X v. Svédország, a Bizottság 1974. december 19-i döntése. 29 Van der Mussele v. Belgium, a Bíróság 1983. november 23-i ítélete, 48. §. 30 University of Illinois Foundation v. Hollandia, a Bizottság 1988. május 2-i döntése.

31 A fejezetben nagyrészt a Kopecký v. Szlovákia-ügyben hozott ítéletre támaszkodom majd. A Kopecký esetben született nagykamarai ítélet részletekbe menõen foglalta össze a két fogalom közötti elhatárolási kérdéseket (lásd különösen: 36-52. §§).

32 "simple espoir" - "mere hope" 33 A francia, illetve angol hivatalos változatban "biens actuels", valamint "existing possessions". 34 "valeurs patrimoniales" - "assets" 35 "espérance légitime" - "legitimate expectation" 36 Lásd például Pressos Compania Naviera v. Belgium, a Bíróság 1995. október 25-i ítélete, 29. §.

37 Stretch v. Egyesült Királyság, a Bíróság 2003. június 24-i ítélete. 38 Pine Valley Developments Ltd és mások v. Írország, a Bíróság 1991. november 29-i ítélete, 51. §. 39 Kopecký v. Szlovákia, a Bíróság 2004. szeptember 28-i ítélete, 27. §. 40 X v. Németország, a Bizottság 1979. december 13-i döntése. 41 Çoban, Ali Riza: i. m. 153.

42 Pressos Compania Naviera v. Belgium, id. ügy. 43 Az ügy további ismertetését lásd a II. rész 1.1. alpontja alatt. 44 Kopecký v. Szlovákia, id. ügy, 48. §. 45 Gratzinger és Gratzingerova v. Csehország, a Bíróság 2002. július 10-i döntése.

46 Jantner v. Szlovákia, a Bíróság 2003. március 4-i ítélete, 36. §. 47 Kopecký v. Szlovákia, id. ügy.

48 Jantner v. Szlovákia, a Bíróság 2003 március 4-i ítélete, 34. §. 49 Lásd uo.! 50 Gratzinger és Gratzingerova v. Csehország, a Bíróság 2002. július 10-i döntése, 70-74. §§.

58 Sporrong and Lönroth v. Svédország, a Bíróság 1982. szeptember 23-i ítélete, 61. §; Iatridis v. Görögország, a Bíróság 1999. március 25-i ítélete, 55. §.

59 Ovey, Clare - White, Robin: Jacobs and White, The European Convention on Human Rights. Oxford University Press, 2002. 302. 60 Lásd a következõ fejezetet! 61 Sporrong és Lönroth v. Svédország, a Bíróság 1982. szeptember 23-i ítélete. 62 Van Marle és mások v. Hollandia, a Bíróság 1986. június 3-i ítélete.

63 Fredin v. Svédország, a Bíróság 1991. február 18-i ítélete, 53. §.

64 Hentrich v. Franciaország, a Bíróság 1994. szeptember 22-i ítélete; Gasus Dosier- und Födertechnik GmbH v. Hollandia, a Bíróság 1995. február 23-i ítélete, 59. §.

65 Handyside v. Egyesült Királyság, 1976. december 7-i ítélete, 62. §.

66 Air Canada v. Egyesült Királyság, a Bíróság 1995. május 5-i ítélete.

67 Sermet, Laurent: The European Convention on Human Rights and Property Rights. rev. ed., Council of Europe, Strasbourg, 1998. 29-31., çoban, Ali Riza: i. m. 189-194.

68 Lásd például: Sporrong és Lönroth v. Svédország, id. ügy, 65. §.

69 Lásd például Belvedere Alerghiera v. Olaszország, a Bíróság 2000. május 30-i ítélete, 53. §; Sporrong és Lönroth v. Svédország, id. ügy, 63. §;

70 Pellonpää, Matti: Reflections on the notion of "deprivation of possessions" in Article 1 of the First Protocol to the European Convention of Human Rights. In Mahoney, Paul et al. (ed.): Protection des droits de l'Homme: la perspective européenne. Mélanges la mémoire de Rolv Ryssdal. Carl Heymanns Verlag KG, Köln, 2000. 1093.

71 Szent Monostorok v. Görögország, a Bíróság 1994. december 9-i ítélete.

72 Pressos Compania Naviera SA és mások v. Belgium, a Bíróság 1995. november 20-i ítélete.

73 James és mások v. Egyesült Királyság, a Bíróság 1986. február 21-i ítélete, 37. §.

74 Ugyanakkor a Bíróság - a beavatkozás arányosságának vizsgálatát követõen - elfogadhatónak találta az Egyesült Királyság érvelését.

75 Bramelid és Malmström v. Svédország, id. ügy.

76 A kérdés részletes ismertetését lásd az I. rész 9. fejezetében.

77 Papamichalopoulos és mások v. Görögország, a Bíróság 1993. június 24-i ítélete.

78 Vasilescu v. Románia, a Bíróság 1998. május 22-i ítélete.

79 Több európai ország alkotmánya ennél is szigorúbb követelményeket támaszt garanciális kritériumként. Így pl. az észt vagy a magyar alkotmány rendelkezései szerint alapjogokat kizárólag törvényi szinten lehet korlátozni. Lásd pl. Roosma, Peter: Protection of Fundamental Rights and Freedoms in Estonian Constitutional Jurisprudence. Juridica International IV/1999. 37. A Magyar Köztársaság Alkotmányának 8. (2) cikkelye további feltételként szabja, hogy a korlátozás nem érintheti valamely alapjog lényeges tartalmát. A román alkotmány több alapjog kapcsán elõbb kimondja azok sérthetetlenségét (23., 27., 28., 30. cikk), majd - némi logikai bakugrással - az 53. cikk úgy rendelkezik, hogy meghatározott alapjogok gyakorlása (tehát nem maga az alapjog) kizárólag törvényben, a cikkely által tételesen meghatározott esetekben korlátozható.

80 Çoban, Ali Riza: i. m., 196.

81 A "no fourth instance" elvét az Emberi Jogok Bizottsága is meghonosította a gyakorlatában, lásd Young, Kirsten A.: The Law and Process of the U.N. Human Rights Committee, PAIL Institute Publications, Washington, DC, 2002. 254.

82 Iatridis v. Görögország, a Bíróság 1999. március 25-i ítélete, 97. §.

83 Sermet, Laurent: i. m. 32.; James és mások v. Egyesült Királyság, id. ügy, 67. §.

84 A "jogalkalmazó" terminust szûk értelemben használom, így kizárólag a bíróságokat/más hatóságokat értem jogalkalmazó szerveken. A hétköznapi szóhasználatban elfogadott a tágabb értelemben vett, jogalanyok szintjén megjelenõ jogalkalmazás is, lásd például Szabó Miklós: A jog alkalmazása. In uõ (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba. Második, átdolgozott kiadás. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1998. 126.

85 James és mások v. Egyesült Királyság, id. ügy, 67. §.

86 Lásd uo.!

87 Leach, Philip: Taking a Case to the European Court of Human Rights. Second Edition, Oxford, Oxford University Press, 2005. 362.

88 Hentrich v. Franciaország, id. ügy.

89 Carbonara és Ventura v. Olaszország, a Bíróság 2000. május 30-i ítélete, 64. §.

90 Hasonló következtetésre jutott a Bíróság a román kárpótlási rendszerrel összefüggésben. Részletesen lásd a II. rész 2.2.2. pontját.

91 James és mások v. Egyesült Királyság, id. ügy.

92 James és mások v. Egyesült Királyság, id. ügy, 46. §.

93 Uo.

94 Pressos Compania Naviera v. Belgium, id. ügy, 37. §.

95 Puéchavy, Michel: L'expropriation l'épreuve de la Convention européenne des droits de l'homme. In La protection du droit de propriété par la Cour européenne des droits de l'homme (Colloque qui s'est tenu la Maison du Barreau Paris, le 26 mai 2004), Bruylant, Bruxelles, 2005. 86.

96 Vö.: Ovey-White: i. m. 313.; illetve Çoban, Ali Riza: i. m. 204.

97 Katikaridis v. Görögország, a Bíróság 1996. november 15-i ítélete.

98 Çoban, Ali Riza: i. m. 204-205.

99 Uo. Lásd hasonlóan a szükségesség-alkalmasság-arányosság hármas alkotmányjogi követelményét Magyarországon.

100 Matscher, F.: Methods of Interpretation of the Convention. In Macdonald, R. - Matscher, F. - Petzhold, H. (eds.): The European System for the Protection of Human Rights. London, 1993, idézi: Çoban, Ali Riza: i. m. 204-205.

101 Lásd például: Spörrong és Lönroth v. Svédország, id. ügy, 69. §.

102 Papamichalopoulos és mások v. Görögország (igazságos elégtétel), a Bíróság 1995. október 31-i ítélete, 37. §.

103 Lásd az I. rész 3. fejezetét.

104 Lásd par excellence: Jahn és mások v. Németország, a Bíróság 2005. június 30-i ítélete, 116. §.

105 Hentrich v. Franciaország, id. ügy

106 Air Canada v. Egyesült Királyság, a Bíróság 1995. május 5-i ítélete, 45-46. §§.

107 Szent Monostorok v. Görögország, a Bíróság 1994. december 9-i ítélete, 71. §. 108 Çoban, Ali Riza: i. m. 198. 109 Lásd pl. James és mások v. Egyesült Királyság, id. ügy, 54. §; Lithgow és mások, a Bíróság 1986. július 8-i ítélete, 120. §. 110 Magyar Köztársaság Alkotmánya, 13. §. 111 A román alkotmány 44. (3) cikke a közérdekûség mellett az "elõzetesen megfizetett" és "igazságos" kritériumokat támasztja a kisajátítás garanciájaként. A kompenzáció mértékét tekintve a román alkotmányjog sokkal inkább a strasbourgi gyakorlat által megkövetelt "ésszerû" kompenzációhoz áll közelebb, semmint a magyar alkotmányjogból ismert "teljes, feltétlen és azonnali" kritériumrendszerhez.

112 Részletesen lásd: Hélne Ruiz Fabri: The Approach Taken by the European Court of Human Rights to the Assessment of Compensation for "Regulatory Expropriations" of the Property of Foreign Investors. New York University Environmental Law Journal, Volume XI, 2003. 163-170.

113 Akkus v. Törökország, a Bíróság 1997. július 9-i ítélete, 30. §. 114 Jahn és mások v. Németország, id. ügy. 115 Lásd az ügy 116. §-át!

116 A retroaktív hatály tilalmát kimondja többek között a szerzõdések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény is. Lásd az egyezmény 28. cikkét! 117 Nielsen v. Dánia, a Bíróság 1959. szeptember 2-i döntése, idézi: Ovey-White: i. m. 19. 118 Hokkanen v. Finnország, a Bíróság 1994. szeptember 23-i ítélete. 119 Zana v. Törökország, a Bíróság 1997. november 25-i ítélete. 120 Leach, Philip: i. m. 156-157.

121 Sovtransavto Holding v. Ukrajna, a Bíróság 2002 . július 25-i ítélete. 122 Vasilescu v. Románia, id. ügy.

126 A kelet-közép-európai országok esetében az Egyezmény hatályba lépésének idõpontja '90 utánra tehetõ.

123 Loizidou v. Törökország, a Bíróság 1996. december 18-i ítélete. 124 A Bíróság egyéni kérelmek alapján 1990. januárját követõen járhatott el Törökországgal szemben. 125 Lásd például: Széchenyi v. Magyarország, a Bizottság 1993. június 30-i döntése; Heuer v. Németország, a Bizottság 1998. május 21-i döntése; Malhous v. Csehország, a Bíróság 2000. december 13-i döntése; Põder és mások v. Észtország, a Bíróság 2005. április 25-i döntése; Abbasov v. Azerbajdzsán, a Bíróság 2006. október 24-i döntése.

127 A jogos várakozás kérdéskörével kapcsolatban lásd az I. rész 2.2. alfejezetét.

128 A "margin of appreciation" elve nem szerepel tételesen az Egyezmény szövegében. A francia, illetve német közigazgatási gyakorlatban kifejlesztett doktrínát a strasbourgi bíróság átvette és meghonosította saját gyakorlatában. Lásd Yourrow, Howard Charles: Margin of Appreciation Doctrine in the Dynamics of European Human Right's Jurisprudence. Martinus Nijhoff Publishers, 1996. 14.; vö. Arai-Takahashi, Yutaka: The Margin of Appreciation Doctrine and the Priniciple of Proportionality in the Jurisprudence of the ECHR, Intersentia, 2002. 2-3. 129 A szófordulat Sir Gerald Fitzmaurice-tól számazik. Lásd Marckx v. Belgium, a Bíróság 1979. június 13-i ítélete, Fitzmaurice különvéleménye, 31. §. 130 A témát részletesen lásd az I. rész 10. fejezetében. 131 Lásd például Velikovi és mások v. Bulgária, a Bíróság 2007. március 15-i ítélete, 168-169. §§. 132 A Bíróság ún. evolutív jogértelmezése kapcsán lásd például: Prebensen, Soren C.: Evolutive interpretation of the European Convention on Human Rights. In Mahoney, Paul et al. (ed.): i. m.

133 Gillow v. Egyesült Királyság, a Bíróság 1986. november 24-i ítélete, 55-58. §§. 134 Ezek: a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog (8. cikk); gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság (9. cikk); a véleménynyilvánítás szabadsága (10. cikk); a gyülekezés és egyesülés szabadsága (11. cikk). 135 Kastanas, Elias: i. m. 145-161. 136 Gratzinger és Gratzingerova v. Csehország, a Bíróság 2002. július 10-i döntése, 70-74. §§; Kopecký v. Szlovákia, a Bíróság 2004. szeptember 28-i ítélete, 35. §. 137 Lásd például Kopecký v. Slovakia, id. ügy, 35. §; Zvolský és Zvolská v. Csehország, a Bíróság 2002. november 12-i ítélete, 67-68. §§; Jahn és mások v. Németország, a Bíróság 2005. június 30-i ítélete, 113. §. 138 Kopecký v. Slovakia, id. ügy.

139 Lásd például a Drittwirkung problémakörét a német alkotmányjogban vagy a közösségi joganyag horizontális hatályára vonatkozó elméletet. A téma részletesebb ismertetésére lásd: Epping, Volker: Grundrechte. Springer, 2004. 120-123.; illetve Steiner, Josephine - Woods, Lorna - Flesner, Christian Twigg: EU Law. Oxford University Press, 2006. 89-115. 140 X és Y v. Hollandia, a Bíróság 1985. március 26-i ítélete, 23. §. 141 Çoban, Ali Riza: i. m., 170. 142 Sovtransavto v. Ukrajna, id. ügy, 96. §. 143 Immobiliare Saffi v. Olaszország, a Bíróság 1999. július 28-i ítélete.

144 Çoban, Ali Riza: i. m. uo. 145 Öneryildiz v. Törökország, a Bíróság 2004. november 30-i ítélete. 146 Lásd az ítélet 134. §-át! 147 Lásd az ítélet 135. §-át!

148 Lásd pl. Assanidze v. Grúzia, a Bíróság 2004. április 8-i ítélete, 202. §. 149 Papamichalopoulos v. Görögország, id. ügy, 34. §. 150 Lásd az Egyezmény 46. cikkének 2. pontját! 151 Papamichalopoulos és mások v. Görögország (igazságos elégtétel), a Bíróság 1995. október 31-i ítélete, 34. §. 152 Leach, Philip: Beyond the Bug River - A New Dawn for Redress before the European Court of Human Rights? European Human Rights Law Review 2005/2. 148-164. 153 Lásd részletesen: Jackson, Joshua L.: Broniowski v. Poland: A Recipe for Increased Legitimacy of the European Court of Human Rights as a Supranational Constitutional Court. Connecticut Law Review, December 2006, Volume 39, Number 2. 761-762.

154 Hentrich v. France, a Bíróság 1994. szeptember 22-i ítélete. 155 Lásd az ítélet 71. §-át! 156 Az Állandó Nemzetközi Bíróság Chorzow gyár ügyében hozott ítélete, PICJ, Series A, no. 17, 1928, 29. 157 Papamichalopoulos (Igazságos elégtétel), id. ügy., 36. §. 158 Lásd pl. Brumãrescu v. Románia, a Bíróság 1999. október 28-i ítélete; Iatridis v. Görögország (igazságos elégtétel), a Bíróság 2000. október 19-i ítélete; Sebastian Taub v. Románia, a Bíróság 2006. október 12-i ítélete. A Bíróság ugyanakkor nem alkalmazta a Papamichalopoulos ügyben lefektetett szabályt Beyeler Olaszország elleni ügyében. A Bíróság álláspontja szerint jóllehet a kulturális minisztérium elõvásárlási jogára vonatkozó olasz törvények nem voltak egyértelmûek - amit súlyosbított az a tény, hogy a minisztérium 5 éves késedelemmel élt az elõvásárlási jogával - az olasz állam aktusa nem volt törvényellenes. Ennélfogva az Egyezmény 41. cikkének vonatkozásában a Papamichalopoulos ügyet elkülönítette az elõtte fekvõ jogvitától, és a restitution in integrum vagylagos megállapítása helyett kizárólag kártérítés megfizetésére kötelezte az olasz államot. Lásd Beyeler v. Olaszország (igazságos elégtétel), a Bíróság 2002. május 28-i ítélete.

159 Pettiti, Christophe: La réparation des atteintes au droit de propriété : l'application de l'article 41 de la CEDH. In La protection du droit de propriété par la Cour européenne des droits de l'homme (Colloque qui s'est tenu la Maison du Barreau, Paris, le 26 mai 2004), Bruxelles, Bruylant, 2005. 102.; Þandreu v. Románia, a Bíróság 2003. november 25-i ítélete. 160 Lásd pl. State és mások v. Románia, a Bíróság 2003. február 11. ítélete; Tãrbãºanu v. Románia, 2003. február 11., Todorescu v. Románia, a Bíróság 2003. szeptember 30-i ítélete. 161 Lásd például Akdivar és mások v. Törökország (igazságos elégtétel), a Bíróság 1998. április 1-i ítélete. 162 Ilaºcu és mások v. Moldovai Köztársaság és Oroszország, a Bíróság 2004 július 8-i ítélete. 163 Assanidze v. Georgia, id. ügy. 164 Assanidze v. Georgia, id. ügy, 203.§; Ilaºcu és mások v. Moldovai Köztársaság és Oroszország, id. ügy 490. §. 165 Broniowski v. Lengyelország, id. ügy.

166 A kormány által kirendelt szakértõ véleménye szerint Broniowski a neki járó kártérítés körülbelül két százalékához jutott, egy kis parcella fölötti örökhaszonbérleti jog formájában. A 2003-ban elfogadott törvény ugyanakkor teljesen elzárta elõle a további kárpótláshoz való jogát. 167 Council of Europe, Committee of Ministers: Resolution Res(2004)3 of the Committee of Ministers on judgements revealing an underlying systematic problem (adopted by the Committee of Ministers on 12 May 2004, at its 114th Session).

168 Council of Europe, Committee of Ministers: Recommendation Rec(2004)6 of the Committee of Ministers to member states on the improvement of domestic remedies (adopted by the Committee of Ministers on 12 May 2004, at its 114th Session).

169 Hutten-Czapska v. Lengyelország, a Bíróság 2006. június 19-i ítélete. 170 Lásd az ítélet 191. illetõleg 192. §-át!

171 Brumãrescu v. Románia, id. ügy, 63-65. §§.

172 Ban v. Románia, a Bíróság 2006. december 7-i ítélete, 44. §; Chivorchian v. Románia, a Bíróság 2004. november 2-i ítélete, 40-44. §§; Dickmann v. Románia, a Bíróság 2003. július 22-i ítélete, 36-38. §§.

173 Hornsby v. Görögország, a Bíróság 1997. március 19-i ítélete, 40. §.

174 Lásd pl. Sabin Popescu v. Románia, a Bíróság 2004. március 2-i ítélete, 76. §.

175 Acatrinei v. Románia, a Bíróság 2006. október 26-i ítélete, 44. §.

176 Roºca v. Moldovai Köztársaság, a Bíróság 2005. március 22-i ítélete, 25. §.

177 Lásd pl. Brumãrescu v. Románia, id. ügy, 57-62. §§.

178 Cornif v. Románia, a Bíróság 2007. január 11-i ítélete, 33. §.

179 Chassagnou v. Franciaország, a Bíróság 1999. április 29-i ítélete. 180 Pine Valley Developments és mások v. Írország, id. ügy. 181 Lásd az ügy 64. §-át! 182 Explanatory Report on Protocol No. 12 to the European Convention on Human Rights, 22. §.

183 E két feltétel hiányában a Kj. 1-1-re továbbá a Kj. 1-1-gyel összefüggésben az alapegyezmény 14. cikkére nem lehet sikerrel hivatkozni. A kérdés részletes ismertetésére lásd az I. rész 2.1., továbbá 2.2. alfejezeteit!

184 A rendkívül szövõdményes román kárpótlási rendszer részletes ismertetése meghaladná a tanulmány kereteit. E fejezetben kizárólag a kárpótlással kapcsolatos legfontosabb kérdések felvillantására vállalkozhatok, hangsúlyt fektetve a strasbourgi joggyakorlat által közvetlenül érintett kérdésekre. A téma részletes ismertetésére lásd például: Baias, Flavius - Dumitrache, Bogdan - Nicolae, Marian: Regimul juridic al imobilelor preluate în mod abuziv. Legea nr. 10/2001, comentatã ºi adnotatã. Ed. Rosetti, Bucureºti, 2002.; Chelaru, Eugen: Legea nr. 10/2001 privind regimul juridic al unor imobile preluate abuziv în perioada 6 martie 1945 - 22 decembrie1989, comentatã ºi adnotatã. CH Beck, 2001.

185 Lege nr. 91 din 9 februarie 1945 pentru înfiinþarea Casei de Administrare ºi Supraveghere a Bunurilor Inamice.

186 Decret nr. 92 din 19 aprilie 1950 pentru naþionalizarea unor imobile (prin care se naþionalizeazã imobilele clãdite ale foºtilor industriaºi, foºtilor bancheri, foºtilor mari comercianþi ºi celorlalte elemente ale marii burghezii, imobile clãdite ale exploatatorilor de locuinþe, hoteluri ºi alte asemenea).

187 Decret nr. 223 din 3 decembrie 1974 privind reglementarea situaþiei unor bunuri.

188 Lege nr. 18 din 19 februarie 1991, Legea fondului funciar.

189 Amennyiben az államosított ingatlan volt tulajdonosa már nem élt, törvényi tilalom hiányában elvileg lehetséges volt, hogy a törvényes, illetve végrendeleti örökösök hagyatéki eljárásban kérjék az ingatlanra vonatkozó tulajdonjoguk megállapítását. 190 Az említett idõszakban a román kárpótlási folyamat élesen szembenállt pl. a magyarországi kárpótlási rendszerrel. A magyar állam önkéntesen gyakorolt méltányosság alapján (ex gratia) kárpótlást biztosított az eredeti jogcímtõl eltérõ terjedelemben és feltételekkel (novatio). A magyar Alkotmánybíróság 16/1991. (IV. 20. ) sz. határozatában kimondta, hogy az államosítás miatti kárpótlási jogosultságot kizárólag a rendszerváltozást követõen elfogadott kárpótlási törvényre lehet alapítani, a kárpótlási törvénnyel érintett jogviszonyokban kizárt a régi jogalapokra (a kommunizmus idején okozott tulajdonsérelemre) való hivatkozás. Lásd: Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001. 614-623.

191 92/1950 sz. államosítási rendelet, elsõ cikk. 192 92/1950 sz. államosítási rendelet, második cikk. 193 Legea nr. 112/1995, privind reglementarea situaþiei juridice a unor imobile cu destinaþia de locuinþe, trecute în proprietatea statului.

194 Lege nr. 1 din 11 ianuarie 2000 pentru reconstituirea dreptului de proprietate asupra terenurilor agricole ºi celor forestiere, solicitate potrivit prevederilor Legii fondului funciar nr. 18/1991 ºi ale Legii nr. 169/1997.

195 Ordonanþã de urgenþã nr. 13/1998 privind restituirea unor bunuri imobile care au aparþinut comunitãþilor cetãþenilor aparþinând minoritãþilor naþionale din România. 196 Ordonanþã de urgenþã nr. 94 din 29 iunie 2000 privind retrocedarea unor bunuri imobile care au aparþinut cultelor religioase din România.

197 Lege nr. 501 din 11 iulie 2002 pentru aprobarea Ordonanþei de urgenþã a Guvernului nr. 94/2000 privind retrocedarea unor bunuri imobile care au aparþinut cultelor religioase din România.

198 2001. évi 10. sz. törvény, 2. cikk.

199 Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a 2001. évi törvény hatályba lépését követõen a Legfelsõbb Bíróság rendkívül kivételes esetben adott lehetõséget az államosított ingatlanok tulajdoni perek keretében való visszakövetelésére.

200 Lege nr. 247/2005 privind reforma în domeniile proprietãþii ºi justiþiei, precum ºi unele mãsuri adiacente. 201 A Tulajdoni Alap a kézirat lezárásakor voltaképpen mûködésképtelen. Lásd Breþcanu v. Románia, a Bíróság 2007. december 20-i ítélete, 28. §.

202 Lásd még a tanulmány I. részének 2.3. alfejezetét. 203 Sabin Popescu v. Románia, a Bíróság 2004. március 2-i ítélete.

204 Ebben a körben fontosnak tartom megjegyezni, hogy folyamatos jogsértés esetén a Strasbourghoz való fordulásra nyitva álló 6 hónapos határidõ a jogsértés megszûnésének pillanatában, és nem a jogerõs döntés közlésétõl számítva kezdõdik. Lásd Hornsby kontra Görögország, a Bíróság 1997. március 19-i ítélete, 35. §.

205 A Bíróság ugyanakkor elutasítja a panaszos keresetét, ha a nemzeti bíróságok elõbb 1991-ben jogerõsen elrendelik a jogvita tárgyát képezõ ingatlan visszaszolgáltatását, majd 1992-ben (tehát az Egyezmény hatályba lépését megelõzõen) a nemzeti bíróság jogerõsen hatályon kívül helyezi a korábbi, visszaszolgáltatásról szóló döntést. Lásd Szûcs v. Románia, a Bizottság 1997. február 24-i döntése.

206 Vö. az I. rész 3.1. alfejezetében mondottakkal, különösen: a Vasilescu v. Románia, illetve a Loizidou v. Törökország idézett ügyekkel. 207 Részletesen lásd az I. rész 2.2.1. pontját. 208 Lásd például: Smoleanu v. Románia, a Bíróság 2002. december 3-i ítélete; Popovici és Dumitrescu v. Románia, a Bíróság 2003. március 4-i ítélete.

209 Jantner v. Szlovákia, id. ügy; Gratzinger és Gratzingerova v. Csehország id. ügy. 210 Lásd különösen: Prince Hans-Adam II of Liechtenstein v. Németország, a Bíróság 2001. július 12-i ítélete, 83. §; Palade és Bock v. Románia, a Bíróság 2007. február 15-i ítélete, 50. §. 211 Brumãrescu v. Románia, id. ügy.

212 A szocialista Magyarországon törvényességi óvásként ismert jogintézményt a magyar alkotmánybíróság semmisítette meg 9/1992. (I. 30.) sz. határozatában. 213 Lege nr. 195 din 25 mai 2004 pentru aprobarea Ordonanþei de urgenþã a Guvernului nr. 58/2003 privind modificarea ºi completarea Codului de procedurã civilã. 214 Lásd például Androne v. Románia, a Bíróság 2004. december 22-i ítélete; Hirschhorn v. Románia, a Bíróság 2007. július 26-i ítélete. 215 Nagy v. Románia, a Bíróság 2002. november 26-i ítélete.

216 Lásd az ítélet 62. §-át! 217 Bartos v. Románia, a Bíróság 2006. július 20-i ítélete. 218 Androne v. Románia, id. ügy. 219 Cornif v. Románia, a Bíróság 2007. január 11-i ítélete. 220 Hirschhorn v. Románia, id. ügy.

221 Lásd például Ban v. Románia, a Bíróság 2006. december 7-i ítélete; Cârjan v. Románia, a Bíróság 2007. január 25-i ítélete; Ionescu és Mihaila v. Románia, a Bíróság 2006. december 14-i ítélete.

222 Ciobanu v. Románia, 2002. július 16-i ítélete, 50. §.

223 Más kérdés, hogy a Bíróság a 41. cikk vonatkozásában figyelembe vette a megfizetett kártérítést.

224 Constantinescu v. Románia, a Bíróság 2004. szeptember 14-i döntése.

225 Capetan-Bácskai v. Románia, a Bíróság 2007. október 25-i ítélete, 36. §.

226 Pãduraru v. Románia, a Bíróság 2005. december 1-i ítélete

227 Strãin és mások v. Románia, a Bíróság 2005. július 21-i ítélete.

228 A hatóságok rosszhiszemûségét mutatja, hogy a többi lakrész eladását éppen a függõben lévõ jogvita miatt tagadták meg. Az ügy tényállásából továbbá az is kiderül, hogy az eladott lakrészt egy nemzetközileg ismert futballjátékos vásárolta meg. Strãin és mások v. Románia, id. ügy, 48. § ill. 9. §. 229 Lásd hasonlóan: Sebastian Taub v. Románia, a Bíróság 2006. október 12-i ítélete, 37. §. 230 Lásd például: Davidescu v. Románia, a Bíróság 2006. november 16-i ítélete; Petrescu v. Románia, a Bíróság 2007. március 15-i ítélete; Ciobotea v. Románia, a Bíróság 2007. október 25-i ítélete.

231 Lásd például a 2000. évi 1. sz. jogszabály megalkotójával, Vasile Lupuval készült interjút: În ritmul actual, procesul de retrocedare nu se va termina nici în 20 de ani. Evenimentul, 2006. október 25. http://www.evenimentul.ro/articol/n-ritmul-actualprocesul-de-retrocedare-nu-se-va-termina-nici-in-20-de-ani.html.

232 Lásd például: Uzonban újramérik a földeket. Háromszék, 2007. június 21. http:// www.3szek.ro/modules.php?name=3szek&id=681.

233 Palade és Bock v. Románia, a Bíróság 2007. február 15-i ítélete. 234 Lásd Prince Hans-Adam II of Liechtenstein v. Németország, id. ügy.

235 A kézirat lezárásáig az igazságos elégtétel vonatkozásában még nem született döntés, így a fizetendõ kártérítés pontos összege még nem ismert. 236 Az államok mérlegelési jogkörével kapcsolatban lásd az I. rész 8. fejezetét.

237 Lásd különösen a II. rész 2.2.1. pontját. 238 Lásd a II. rész 1. fejezetét. 239 Corabian v. Románia, a Bíróság 2007. szeptember 27-i ítélete. 240 Sabin Popescu v. Románia, id. ügy. 241 Lásd hasonlóan: Dobre v. Románia, a Bíróság 2007. március 15-i ítélete; Mihai-Iulian Popescu v. Románia, a Bíróság 2005. szeptember 29-i ítélete.

242 Abãluþã v. Románia, a Bíróság 2006. június 15-i ítélete, 59. §; Tacea v. Románia, a Bíróság 2005. szeptember 29-i ítélete, 31. §. 243 Ioachimescu és Ion v. Románia, a Bíróság 2006. október 12-i ítélete. 244 Dragne és mások v. Románia, a Bíróság 2005. április 7-i ítélete, 41. §. 245 Drãculeþ v. Románia, a Bíróság 2007. december 6-i ítélete. 246 Acatrinei v. Románia, a Bíróság 2006. október 26-i ítélete, 51-52. §; lásd hasonlóan: Gavrileanu v. Románia, 2007. február 22-i ítélete, 52. §; Georgi v. Románia, a Bíróság 2006. május 24-i ítélete, 69. §. 247 Marinescu v. Románia, a Bíróság 2007. április 10-i döntése.

248 Az államok intézkedési kötelezettségével kapcsolatos problematikát részletesen lásd az I. rész 9. fejezetében.

249 Radovici és Stãnescu v. Románia, a Bíróság 2006. november 2-i ítélete.

250 Ordonanþã de urgenþã nr. 40 din 8 aprilie 1999 privind protecþia chiriaºilor ºi stabilirea chiriei pentru spaþiile cu destinaþia de locuinþe. 251 Az ügy tényállásából kiderül, hogy a bérlõk sertéshízlalda céljára használták a lakóingatlan földszinti részét (lásd az ítélet 14. §-át!). 252 Lásd hasonlóan: Popescu és Toader v. Románia, a Bíróság 2007. március 8-i ítélete.

253 Lásd például Pãduraru v. Románia, id. ügy, 38-39. §§.

254 Lásd mutatis mutandis a francia "nullité absolue", illetve "nullité relative", az angol "rescission of contracts" (equitable remedy) vagy a semmisség, illetve megtámadhatóság jogintézményét a magyar jogban. 255 Raicu v. Románia, a Bíróság 2006. október 19-i ítélete. 256 Lásd az ügy 34. §-át

257 Marckx v. Belgium, a Bíróság 1979. június 13-i ítélete, 33. §. 258 Breþcanu v. Románia, id. ügy, 28. §. 259 Kopecký v. Szlovákia, id. ügy, a margin of appreciation doktrínára vonatkozóan lásd az I. rész 8. fejezetét. 260 Lásd különösen: Pãduraru v. Románia, id. ügy. 261 Beian v. Románia, a Bíróság 2007. december 6-i ítélete.

262 Lege nr. 309 din 22 mai 2002 privind recunoaºterea ºi acordarea unor drepturi persoanelor care au efectuat stagiul militar în cadrul Direcþiei Generale a Serviciului Muncii în perioada 1950-1961. 263 Lásd például: Pãmânt insuficient pentru retrocedare. Prezent, http://www.prezentonline.ro/article_detail.php?idarticle=1321. 264 Breþcanu v. Románia, id. ügy. 265 Fondul Proprietatea, o mare incertitudine. Curierul Naþional, 2005. július 14. http://www.curierulnational.ro/Economie/2005-07-14/Fondul+Proprietatea,+o+mare+incertitudine.

266 A tervezet a 200 ezer eurót meghaladó értékû ingatlanok esetében a kárpótlási jegyek formájában történõ kártérítést helyezte kilátásba, míg az elõbbi összeget meg nem haladó kárpótlási igények esetében lehetõséget kíván teremteni a pénzbeni kárpótlásra. Lege privind despãgubirea în bani a proprietarilor. BBC Romanian, http://www.bbc.co.uk/romanian/news/story/2007/01/070112_proprietati despagubire_ bani.shtml

267 Viszonyítási alapként szolgálhat, hogy a Broniowski-ügyben a Bíróság elfogadhatónak találta a Bugon túlról számûzött jogosultságának 20 %-ra való csökkentését.

268 Russia's evasion of human rights protocol denies justice to all European citizens. Bellona, 20 May 2007, http://www.bellona.org/articles/justice_european. Az Egyezményhez fûzött Tizennegyedik kiegészítõ jegyzõkönyv - hatályba lépése esetén - jelentõs mértékben leegyszerûsítené a Bíróság elõtti eljárást, ezáltal csökkentve a Bíróság ügyterhét.

269 2007 végén már körülbelül 100 ezer (!) lezáratlan ügy volt az Emberi Jogok Európai Bírósága elõtt. Lásd Inappropriate use of interim measures procedure. European Court of Human Rights, Press release issued by the Registrar on 21 December 2007.

270 Az ügy részletes ismertetését lásd az I. rész 10.2. alfejezetében.

271 A Bíróság - miután elfogadhatónak találta a lengyel állam által életbe léptetett intézkedéseket, a Bugon túli ügyek kapcsán eléje kerülõ ügyeket elfogadhatatlannak nyilvánítja. Lásd Bug River Cases Resolved. European Court of Human Rights, Press release issued by the Registrar on 12 December 2007.

272 Az egyház pénze vagy a miénk? Keresztény Szó, 14. évf. 1. sz., 2003. január, http://epa.oszk.hu/00900/00939/00048/text.htm; lásd különösen az alábbi idézetet : "Az államosításkor a Státus épületeit is elvették, s csak most kezdik lassan visszaadni - így Kolozsváron is (a Jókai utcában) nemrégiben visszakaptunk egy épületet, csakhogy a huszonhárom lakrészbõl idõközben tizenhetet illegálisan eladtak" (kiemelés tõlem). 273 Strãin v. Románia, id. ügy, 59. §; Pãduraru v. Románia id. ügy 113. §. 274 Lásd az I. rész 11.1. alfejezetét 275 Erdélyt is megcsonkították - Tamás Sándor képviselõ a határvitákról. Erdélyi Napló,

276 A kárpótlási jogszabályok kizárólag az 1945. március 6. és 1989. december 22. között államosított ingatlanok visszajuttatásáról rendelkeznek. 277 Visszakapta ratosnyai erdõit a Bánffy és a Kemény család. Központ, Maros megyei hetilap, 2007. november 28., http://www.kozpont.ro/cikk/612/visszakapta-ratosnyai erdoit-a-banffy-es-a-kemeny-csalad.html; továbbá: Judecãtoria Reghin a dispus retrocedarea cãtre urmaºii grofilor maghiari a zeci de mii de hectare de pãdure. Gardianul, 2007. november 29.; lásd még: A szélmalomharc vége? Krónika, 2007. január 3. http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&what=7928. 278 Lásd különösen az I. rész 2., illetve 7. fejezeteit 279 Lásd mutatis mutandis: Kopecký v. Szlovákia, id. ügy. 280 Jussát követeli az EME. Krónika, 2006. március 23. http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&what=955; továbbá: Jog és utódlás. Krónika, 2006. november 15.

281 Magyar egyházi ingatlanok Romániában: Strasbourg döntésére várnak a Batthyaneum ügyében. Új Ember, 2006. február 12., http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.02.12/0601.html; Visszaigénylésekrõl tanácskoztak. Vasárnap

(Kolozsvár), 2002. szept. 15.; Batthyaneum: nem tudja használni könyvtárát az egyház. Szabadság, 2006. július 18. 282 Batthyaneum könyvtár: társtulajdonos a román állam. MTI 2003. április 23.; http:// belpol.transindex.ro/?hir=3015. 283 A kézirat lezárásáig a Bíróság nem hozott ítéletet a romániai egyházi ingatlanok restitúciójával kapcsolatban. A Bíróság ugyanakkor elfogadhatónak nyilvánított két, a görög katolikus egyház által benyújtott kérelmet. Lásd Nagytikványi Görög Katolikus Plébánia v. Románia (Paroisse Gréco-Catholique Ticvaniul Mare c. Roumanie), a Bíróság 2006. október 24-i döntése; Szombatsági Görög Katolikus Plébánia v. Románia (Paroisse Gréco-Catholique Sâmbãta Bihor c. Roumanie), a Bíróság 2004. május 25-i döntése. 284 Lásd a II. rész 2.2.2. alfejezetét

285 Ellopták az erdõt (Tettes van, de még sincs! Bûnügy sincs. Korrupció sincs...?)

286 A jogsértés fennállása meglehetõsen egyértelmûnek tûnik a Nagy kontra Románia ügy

287 A visszaszolgáltatásról rendelkezõ jogerõs döntés 2002-ben született, 2007 júniusában a tulajdonos még mindig nem léphetett az ingatlan birtokába. A Bíróság joggyakorlata alapján minden bizonnyal indokolatlanul hosszú idõnek minõsülne a román hatóságok késedelme. Acatrinei v. Románia, id. ügy 51-52. §§; lásd hasonlóan: Gavrileanu v. Románia, 2007. id. ügy, 52. §; Georgi v. Románia, a Bíróság 2006. május 24-i ítélete, 69. §.

288 Tekintettel arra, hogy a tulajdonsérelmet elszenvedõ erdõbirtokos semmiféle kompenzációhoz nem jutott, a jogsértés fennállása szinte teljes bizonysággal megállapítható.

289 Palade és Bock v. Románia, id. ügy, 50. §.