Salat Levente

A kommunizmus romániai öröksége és az erdélyi magyarok

A kommunizmus örökségével való komolyabb szembenézést feltételezõ kezdeményezésre a román állam hivatalos képviselõi részérõl késõn, bõ másfél évtizeddel a kommunizmus összeomlását követõen került sor. Kellõ súlyú civil társadalmi és értelmiségi nyomásnak kellett találkoznia ehhez egy olyan államelnökkel, aki úgy ítélte meg, hogy kevesebbet kockáztat, mint amennyit nyerhet azzal, ha vállalja, hogy a román állam nevében hivatalosan elítéli a kommunizmust, mint „bûnös” rendszert. Traian Bãsescu, 2004 decemberében szoros eredményekkel záruló, második választási fordulóban megválasztott elnök 2006 tavaszán látta elérkezettnek az idõt, hogy a vele szemben megfogalmazott várakozásoknak engedve késznek mutatkozzék a kommunizmus örökségével való szembenézésre. A rendszerhez fûzõdõ ambivalens viszonyára való tekintettel – mint többször hangsúlyozta: sem nyílt ellenzõje, sem elkötelezett támogatója nem volt a román kommunista rezsimnek – egy bizottság létrehozását látta szükségesnek, amely az elnöktõl kapott mandátum alapján egy jelentésben veszi számba a kommunizmus romániai következményeit, érveket szolgáltatván ezzel a rendszer szimbolikus, ám a román állam nevében történõ, hivatalos elítéléséhez. Traian Bãsescu Vladimir Tismãneanu politológust, elismert kommunizmuskutatót, a Marylandi Egyetem professzorát bízta meg a bizottság összeállításával, tevékenységének irányításával és a jelentés elkészítésével.

Vladimir Tismãneanu szabad kezet kért és kapott a bizottság összeállításában, és ezzel kezdetét vette egy olyan történet, amely egyazon idõben két felületen, két szál mentén bontakozott ki. Az egyik szál a kommunizmus hivatalos elítélésének politikai projektjéhez tartozó konzultációkat, döntéseket, majd a 2006. december 18-i, az elítélés szimbolikus gesztusának keretet biztosító parlamenti ülésszak eseményeit és azok sajtóvisszhangját köti össze, a másik szál mentén a bizottság kialakításának mozzanatai, a jelentést megalapozó kutatások, a munka eredményeit összesítõ dokumentum szerkezetével és tartalmával kapcsolatos szakértõi egyeztetések, illetve a dokumentum véglegesítése követték egymást. Eszményi körülmények között a két felületnek nem lett volna szabad érintkeznie, hiszen a politikai projekt kezdeményezõi a szakértõi munka eredményeit mérlegelve elvben úgy is dönthettek volna, hogy a jelentésben foglaltak nem teszik indokolttá a kommunizmus hivatalos elítélését. Nem ez történt azonban: a munka végeredményét vitathatóvá, nehezen értelmezhetõvé teszi az a körülmény, hogy a két szál – az ország nyilvánosságában a kezdeményezéssel kapcsolatosan kibontakozott közhangulat eredményeképpen – szorosan összefonódott, politikai jelentõséggel ruházván fel a szakértõi munkának azokat a mozzanatait, döntéseit is, amelyeket kizárólag akadémiai, és legfennebb morális szempontok szerint lett volna szabad mérlegelni.

Ilyen döntés volt mindjárt a legelején a bizottság személyi összetételének a kialakítása. Vladimir Tismãneanu számára nem volt titok, hogy mármár a lehetetlenre vállalkozott, amikor a lehetõ legtöbb szempontú reprezentativitásra törekedve kérte fel a bizottság tagjait,¹ illetve az azok munkáját segíteni hivatott szakértõket.² És valóban, a Tismãneanu-jelentés különbözõ aspektusaival szemben kritikusan megnyilvánulók közül a legtöbben a bizottság személyi összetételét kifogásolják.

Annak köszönhetõen, hogy Vladimir Tismãneanu széleskörû reprezentativitásra törekedett, az általa felkért és a román elnök által kinevezett bizottságba, illetve szakértõi munkacsoportba erdélyi magyarok is bekerültek. Ez a váratlan lehetõség, több hasonló, 1989 utáni kihíváshoz hasonlóan, felkészületlenül érte a romániai magyarság politikai és szakmai elitjét. Az erdélyi magyar közéletben nem zajlottak le ugyanis azok a viták, nem készültek el a kommunizmus örökségét romániai magyar szempontból elemzõ olyan tanulmányok, amelyek következtetései kiindulópontokként szolgálhattak volna a Tismãneanu-jelentés elkészítésében részt vállaló magyar kutatók számára.

A soron következõkben arra teszek kísérletet, hogy számba vegyem mindazt, amit a Tismãneanu-jelentés magyar kisebbséggel kapcsolatos alfejezetének megvitatásakor megítélésem szerint érdemes figyelembe venni, illetve szem elõtt tartani.

a Tismãneanu-jelentés nemzetközi kontextusa

A diktatúrák megdöntését követõen a demokratikus átmenet útját járó, a demokratikus berendezkedés kialakításával és konszolidálásával elfoglalt politikai rezsimek számára érdekes kihívást jelent rendszerint az a kérdés, hogy miként viszonyuljanak a felszámolt diktatúra örökségéhez. Ez a kérdés nem csak az új berendezkedés politikai legitimációja szempontjából bír rendszerint jelentõséggel, hanem a régi rendszer kiszolgálóinak a társadalmi pozíciókból való kiszorítását, illetve a diktatúra áldozatainak a jóvátételét is érinti. A leggyakrabban elõforduló eszközök, amelyek a diktatúrát megdöntõ rezsimek rendelkezésére állnak a különféle lusztrációs eljárások, a kárpótlási és jóvátételi intézkedések, illetve az ún. „igazságbizottságok” (truth commissions),³ amelyek együttesen a politikai átmenettel kapcsolatos igazságszolgáltatás (transitional truth and justice) eszközeiként ismeretesek a szakirodalomban.⁴

A második világháborút követõen három nagyobb hullámban került sor a politikai átmenettel kapcsolatos igazságszolgáltatás sajátos eszközeinek a szélesebb körû alkalmazására. Az elsõ hullám a Nürnbergi és Tokyoi Nemzetközi Katonai Törvényszék tevékenységét, illetve az Ausztria, Belgium , Franciaország és Hollandia területén a német megszállókkal együttmûködõ polgárok fölött ítélkezõ bíróságok munkáját foglalja magában. A második hullámra az 1970-es években került sor három dél-európai államban: Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában. Mindhárom esetben a megdöntött diktatúrák elitjével való leszámolásról volt szó, fõként törvényszéki ítéletek és politikai tisztogatások révén. A harmadik hullám az 1980-as évek közepén vette kezdetét Dél-Amerikában, majd az 1990-es évekkel kezdõdõen kiterjedt elõbb Kelet-Európára, majd Afrikára és Ázsia egyes térségeire.⁵

A hatóságok által hivatalosan létrehozott, a megdöntött rezsimek által elkövetett visszaélések feltárásával megbízott „igazságbizottságok” tevékenységére Argentína (1984) és Chile (1990) kínált példát elsõ ízben. Bolíviában (1982–83), Uruguayban (1985) és Paraguayban (1992) parlamenti bizottságokat hoztak létre hasonló céllal, Brazíliában (1979–1985) és Bolíviában (1990–93) pedig nemkormányzati szervezetek készítettek félhivatalos igazságtételi jelentéseket. Afrikában Zimbabwe (1985–), Uganda (1986–), Csád (1990–92), Etiópia (1992), Dél-Afrikai Köztársaság (1995–1998), Zambia (1998–) és Nigéria (1999–) szolgálnak példákkal arra, hogy a kormány vagy a parlament által létrehozott bizottságok tettek – illetve egyes esetekben tesznek napjainkban is – kísérletet a megdöntött elnyomó rezsimek örökségének a felszámolására, erõfeszítéseik eredményei azonban a legtöbb esetben vitatottak. Ázsia tekintetében a Fülöp-szigeteken (1987) és Srí Lankán (1995–97, illetve 1998–) jöttek létre hivatalos feltáró bizottságok, ám csupán az utóbbi állam esetében születtek igazságtételi jelentések.

Kelet-Európában a politikai átmenettel kapcsolatos igazságszolgáltatás sajátos eszközeinek az igénybevételére értelemszerûen a dekommunizációs folyamat kontextusában került sor. A dekommunizáció a leggyakrabban a lusztrációra szorítkozott, illetve abban merült ki, hogy a felszámolt politikai rendõrségek archívumait hozzáférhetõvé tették az érintettek és az érdeklõdõk számára. E két aspektusra vonatkozó törvények Albániában (1992), Bulgáriában (1992, 1997, 1998), a Cseh és Szlovák Köztársaságban (1991), Lengyelországban (1992, 1997, 1998), Magyarországon (1994, 1996) és Romániában (1998) születtek. A kommunista rezsimek uralma alatt elkövetett bûnökkel kapcsolatos vádemelésekre, perekre és jogerõs ítéletekre Albániában, Bulgáriában és Romániában került sor, ám ezek többségét utólag törölték, illetve megkegyelmeztek az elítélteknek. A civil lakosság ellen fegyveres erõszakot alkalmazó kommunista csúcsvezetõket ítéltek el továbbá Németországban és Lengyelországban. Magyarországon az 1956-os forradalomban elkövetett bûnökkel kapcsolatban ítéltek el két személyt, az ítéletet azonban az Alkotmánybíróság felfüggesztette.⁶

A térség egészét tekintve a kommunizmus örökségének a felszámolását célzó kísérletek meglehetõsen felemás eredményekkel zárultak. Mérvadó elitváltást eredményezõ lusztrációra – és ennek megfelelõen eredményesnek elkönyvelhetõ dekommunizációra – (Kelet-)Németországban,⁷ a Cseh Köztársaságban⁸ és Albániában⁹ került sor. Szlovákiában az elitváltás kudarcot vallott,¹⁰ Románia és Bulgária tekintetében pedig szimbolikus jelentõségûre sikeredett. Magyarország és Lengyelország esetében rendszerváltásra a kommunista hatóságok és az antikommunista ellenzék közötti tárgyalások eredményeképpen került sor, ami a kommunista elit jelentõs részének az átmentését tette lehetõvé.

A közép-kelet-európai dekommunizáció története és viszonylag szerénynek mondható eredményessége jól illusztrálja azokat a nehézségeket, amelyekkel a politikai átmenetek idején a történelmi igazságszolgáltatást célzó törekvéseknek kell szembenézniük. Az igazságbizottságok munkáját rendszerint az a küldetéstudat hatja át, hogy a társadalmi „felejtés” azon változata ellen, amely hajlik a múlt bûneinek az elhallgatására, tagadására vagy indokoltként való beállítására csak erõs morális cezúra beiktatásával lehet eredményesen fellépni. Az igazságbizottságok által kialakított álláspont ugyanakkor autoritatív vélemény arról, hogy miként kell értelmezni a múltat, illetve, hogy miként kell viszonyulni a közösség jövõjéhez, ami végsõ soron a történelmi és a jövõképzési narratívák fölött gyakorolt befolyással egyenértékû, és ilyenként fontos közösségépítõ, legitimitásképzõ funkciókkal jár együtt. Szerencsés körülmények között az igazságbizottságok munkájának az eredménye fontos szerepet tölt be a politikai kultúra fokozatos áthangolásában, a demokráciáról való gondolkodás befolyásolásában, illetve annak kihangsúlyozásában, hogy a rendszerváltást követõen milyen változtatásokat kell eszközölni a történelem oktatásában és az állampolgári nevelésben. Az igazságtételi jelentések által feltárt adatoknak és a kialakított összképnek ugyanakkor megannyi konkrét elvárásnak kell megfelelniük: katarktikus erõvel kell hatniuk a társadalom egészére nézvést; a múlt eseményeit illetõen a megkérdõjelezhetetlen igazság képviselõjeként kell fellépniük; azonosítaniuk kell a múltbeli visszaélések elkövetõit és javasolniuk kell a velük szemben alkalmazandó bánásmódokat; jóvátételi intézkedéseket kell kezdeményezniük a megdöntött rezsim áldozatainak és azok leszármazottainak a tekintetében; a múlt eseményei fölött napirendre térõ társadalmi megbékélés kiindulópontjának és elõsegítõjének a szerepét kell betölteniük, és végül támpontokkal kell szolgálniuk a politikai átmenet intézményi berendezkedéssel kapcsolatos kérdéseinek tekintetében. Ezeknek az egymásnak gyakran ellentmondó, nehezen összeegyeztethetõ elvárásoknak és kihívásoknak azonban rendszerint nem könnyû megfelelni.

A „memória-politikák”-hoz (politics of memory) fûzött felfokozott várakozások teljesülését megannyi körülmény hátráltatja rendszerint. Ahhoz például, hogy az igazságbizottságok munkája eredményes lehessen, több olyan körülmény szerencsés találkozására van szükség, amelyek igen ritkán szoktak egy idõben, egymást kiegészítve teljesülni: világos és megfelelõen széleskörû mandátum, osztatlan politikai támogatottság a jelentés elkészítésének ideje alatt és azt követõen, az archívumokhoz, illetve a releváns forrásokhoz való teljes körû hozzáférés, a szükséges erõforrások és anyagi feltételek biztosítása, egyértelmû politikai akarat a jelentésben megfogalmazott javaslatok és reformok kivitelezésére.¹¹

A múlt örökségével való szembenézés ugyanakkor – mind az igazságbizottságok, mind a speciális mandátummal rendelkezõ bíróságok esetében – nem csak katarzist és társadalmi megbékélést eredményezhet, hanem egy újabb megosztás eszközévé is válhat, és a sorozatos áldozatképzés spirálját indíthatja el. Bármennyire is körültekintõen járnak el, az igazságtételi jelentések és a bírósági határozatok nem kerülhetik el az arra vonatkozó vádakat, hogy szelektíven kezelik a tényeket, illetve, hogy az illetõ testületek munkája valamilyen szempontból egyoldalú, részrehajló. Az önkényuralmi múlt örökségével szembeni hatékony fellépés – amint azt Albánia esete bizonyítja – gyakran nehezen összeegyeztethetõ továbbá a jogállamiság elveivel.

További nehézség, hogy a megdöntött diktatúra örökségével való leszámolás legõszintébb szándéka, az erre vonatkozó leghatározottabb politikai akarat esetén is számolni kell azzal, hogy a múlt tovább él a jelenben, többek között abban az értelemben, hogy a társadalom egy jelentõs része együttmûködött a megbuktatott rezsimmel, és ilyenként annak egykori cinkosaként él és gondolkodik. Az átmenet által megkövetelt áldozatok és nehézségek ugyanakkor gyakran elõidézik a múlt rendszert nyíltan visszasíró, nosztalgiázó rétegek aktivizálódását. Ez a körülmény, valamint az a tény, hogy a kelet-európai dekommunizáció és néhány további – például a spanyolországi

– igazságtétel esetében a megbuktatott rendszereket terhelõ atrocitások, erõszakos cselekedek jelentõsebb része a távolabbi múltban, a rezsimek konszolidálódásának az idején következtek be, és ennek következtében kevésbé elevenen élnek a kollektív emlékezetben, megnehezítik a szélesebb körû társadalmi egyetértés, illetve szolidaritás kialakulását az igazságbizottságok szükségességével és munkájuk eredményeivel kapcsolatosan.

Tény, hogy a diktatórikus múlt hivatalos, az állam mérvadó intézményeinek a nevében történõ elítélése elvben csökkentheti a megdöntött rezsim és egykori kiszolgálóinak reziduális legitimitását,¹² ám az igazságtételi jelentések hatékonysága ennek a változatos formákban továbbélõ legitimitásnak a kikezdésében általában korlátozott. A jóvátételi intézkedések hitelét és társadalmi támogatottságát nagymértékben alááshatják a visszaélések és az önkéntes intézkedések,¹³ illetve, sajátos esetekben, a nemzetközi szereplõk beavatkozása.

A diktatúrák megdöntését követõ társadalmi megbékélés halmozottan nehéz az etnikai és kulturális értelemben megosztott társadalmak esetében, különösen, ha a megbuktatott rezsim valamelyik etnikai közösség érdekeit preferenciálisan kiszolgálta. Ebben az esetben ugyanis olyan párhuzamos történelmi narratívákkal kell számolni, amelyeket igen nehéz az igazságtételi jelentések elkészültéhez nélkülözhetetlen, egyetlen koherens megközelítés keretében integrálni. Az egymásnak ellentmondó narratívák, illetve az áldozat és az elnyomó szerepének a többé-kevésbé világos megoszlása etnikai törésvonalak mentén – mint például Dél-Afrika, Srí Lanka vagy Guatemala esetében – jelentõs mértékben megnehezíti a politikai közösség olyan jellegû újraértelmezését, hogy az lehetõvé tegye a megdöntött rezsim áldozatainak és elnyomóinak a sikeres integrálását az új berendezkedés keretei között.

Egészében elmondható, hogy az igazságtételi törekvések esélyeinek a mérlegelésekor sajátos paradoxonnal kell számolni: az igazságtételi kezdeményezések sikerét biztosító kedvezõ feltételek rendszerint ott adottak, ahol nincs igazán tétje az eljárásnak. Ha a rendszerváltó erõk pozíciói erõsek, és a megdöntött diktatúra kiszolgálói nincsenek birtokában komolyabb társadalmi befolyásnak, akkor sem a demokratikus átmenetnek és konszolidációnak, sem az intézményi reformoknak, sem a jóvátételi és kárpótlási intézkedéseknek nincsenek komolyabb akadályai, a múlt örökségével való szimbolikus leszámolás pedig viszonylag könnyen kivitelezhetõ. Ha ellenben a múlt rendszer kiszolgálóinak befolyásos pozíciókba sikerült átmenteniük magukat, akkor eltávolításuk, illetve az általuk továbbéltetett múlt örökségével szembeni hatékony fellépés olyan feladat, amelynek a feltételei csak nagy nehézségek árán alakíthatók ki.

A fentiek alapján nem nehéz belátni, hogy Romániában 2006 tavaszán sem igen volt esély arra, hogy a Tismãneanu-bizottság tevékenysége, munkájának eredménye senki által nem kontesztált sikertörténetként vonuljon be a történelembe. Az elõzmények – a diktátor-házaspárral való brutális leszámolás, a régi rendszer kiszolgálóinak jelentõs mértékû átmentõdése, a posztkommunista utódpártok tartós választásai sikerei, a demokratikus erõk által létrehozott kormánykoalíció kudarccal záruló kormányzása 1996–2000 között, az 1998-ban elfogadott Ticu-törvény és az annak alapján tevékenykedõ átvilágítási bizottság szerény, sokak által vitatott teljesítménye – olyan kontextust teremtettek, amelyben a romániai igazságbizottság tevékenységének a tétje messze túlnõtt a lehetõségeken.

Románia esetében több olyan adottsággal kell számolni, amelyek az igazságtételi jelentést elkészítõ bizottság munkáját szinte eleve kudarcra ítélték. Több eredménytelen lusztrációs kezdeményezésnek köszönhetõen aktív szerepet tölt be, és befolyásos pozíciókat foglal el a román társadalomban mindmáig számos olyan közéleti személyiség, akik a kommunista rezsim támogatói, kiszolgálói és haszonélvezõi voltak. Ezek többsége mára már meggyõzõdéses antikommunista, de nem számít ritka esetnek az sem, hogy egyesek közülük vezetõ pártok megbecsült tagjaiként vállalják nyíltan múltjukat, és közéleti szerepléseik során kertelés nélkül dicsõítik a diktátort, illetve ecsetelik a Ceauºescu-rezsim megvalósításait és elõnyeit a jelenlegi berendezkedéssel szemben. A román társadalom esetében lehet továbbá a legtöbb alappal beszélni a megbuktatott rezsimmel való „cinkosság” tényérõl, amit nemcsak az ellenállás nagyobb tömegeket megmozgató eseményeinek a teljes hiánya, hanem az a körülmény is alátámaszt, hogy a kommunista rezsim politikai rendõrségével együttmûködõ polgárok száma Románia esetében volt, több forrás egybehangzó véleménye szerint, a legnagyobb. Noha 1998-at követõen elkezdte munkáját az átvilágító bizottság, leleplezésekre csak ritka, és többnyire politikai indíttatású esetekben került sor, az egykori besúgók nagy tömegeit pedig mai napig védelemben részesíti az ismeretlenség. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy az 1990 márciusában lezajlott marosvásárhelyi eseményeket követõen a kommunista titkosrendõrség aktív állományának a jelentõs része átmentõdött az új állambiztonsági struktúrákba, akkor nem nehéz belátnunk, hogy Románia esetében a társadalom fontos összetevõinek és befolyásos aktorainak fûzõdött érdeke ahhoz, hogy az igazságtételi bizottság munkája ne járjon eredménnyel.¹⁴ A diktatúra örökségével való kritikus szembenézést tovább nehezítette az a körülmény, hogy az egységes román nemzetállam konszolidálásának fontos vívmányai kötõdnek a román kommunizmus történetéhez. Ha ezek a vívmányok kisebbségi – magyar, német és zsidó – szempontból súlyos, egyes esetekben visszafordíthatatlan veszteségeket és leépüléseket eredményeztek is, látni kell, hogy a román nemzet tagjaitól alaptalan dolog volna elvárni, hogy a kommunizmus örökségének ehhez az összetevõjéhez kritikusan viszonyuljanak.

Ami a Tismãneanu-bizottság munkájához szükséges feltételek kérdését illeti, ezek tekintetében lényegesen jobb volt a helyzet. Adva volt a világos és megfelelõen széleskörû mandátum, és – noha a releváns forrásokhoz való hozzáférés nem volt teljességgel híjával a korlátozásoknak – minden korábbi várakozást felülmúlóan nyílt lehetõség a központi és megyei levéltárakban kutatni. Korlátozott mértékben ugyan, de a szükséges erõforrások is a szakértõk rendelkezésére álltak, és decens anyagi feltételek tették lehetõvé az utazást, illetve a lakhatást a kutatói kiszállások idején.

Az elõbbiekben számbavett körülményekre visszavezethetõen közel sem volt osztatlannak mondható ezzel szemben a politikai támogatottság a jelentés elkészítésének ideje alatt és azt követõen, és úgy tûnik, nincs egyértelmûnek mondható politikai akarat a jelentésben megfogalmazott javaslatok és reformok kivitelezésére sem.

A jelentés minõségét negatívan befolyásolta továbbá a feszes idõkeret. Románia 2007. január 1-re idõzített Európai Uniós csatlakozására való tekintettel a kommunizmus elítélésének hivatalos eseményére 2006 decemberében kívánt sort keríteni a román Elnöki Hivatal, ami már-már teljesíthetetlen feladat elé állította az érdemi munkát júniusban elkezdõ bizottsági tagokat és szakértõket. Az adott körülmények között szinte csodaként könyvelhetõ el, és Vladimir Tismãneanu, illetve közvetlen munkatársainak munkabírását és diplomáciai szakértelmét dicséri az a tény, hogy a romániai igazságtételi jelentés végül megszületett, és a munkában részt vevõ, igen eltérõ nézeteket valló és érdekeket képviselõ személyiségek testületileg vállalták a jelentésben foglaltakat.

a Tismãneanu-jelentés magyar kisebbséggel foglalkozó alfejezete

Amikor 2006 áprilisában Vladimir Tismãneanu felhívott telefonon, és felkért, hogy vegyek részt az általa irányított bizottság munkájában, gondolkodási idõt kértem, majd rövid tanakodás után feltételes igent mondtam a felkérésre. Elhatározásomat az indokolta mindenekelõtt, hogy esélyt láttam az események alakításához való hozzájárulásra egy olyan kérdésben, amely hosszabb ideje foglalkoztatott: az erdélyi magyarok és a román állam rendezetlen, mindkét fél részérõl a kölcsönös gyanakvás intézményesített formáit életben tartó viszonyának a kérdésében. Úgy gondoltam, hogy amennyiben lehetõség nyílik arra, amit az igazságbizottságok létrejötte és munkája elérni szeretne rendszerint – nevezetesen a múlt örökségével való kritikus szembenézést és annak konklúziói alapján a romániai politikai közösség újrafogalmazását –, akkor ebbõl a munkából, a komoly kockázatok ellenére is, kár volna kimaradni.

A feltétel, amihez tagságomat kötöttem, arra vonatkozott, hogy munkámban egy történészekbõl álló szakértõi munkacsoport segítségére támaszkodhassam – ezt a feltételt Vladimir Tismãneanu minden további nélkül elfogadta. A szakértõi munkacsoport összeállítása természetesen nem volt egyszerû feladat, hiszen két, egyaránt támadható alternatíva között kellett választanom: döntenem kellett, hogy tapasztalt, a rendszert belülrõl ismerõ, és ennek okán akár részrehajlással is vádolható, vagy fiatal, feddhetetlen, ám a kutatás tárgyát illetõen közvetlen tapasztalattal nem rendelkezõ történészeket keressek meg. A kérdés eldöntését végül nagymértékben megkönnyítette, hogy míg a tapasztalt történészek tekintetében nem léteztek olyan munkák, amelyek a kommunizmus örökségével való szembenézés hajlandóságát tanúsíthatták volna, az elmúlt években több ígéretes fiatal történész hívta fel magára a figyelmet a romániai kommunizmus történetének különbözõ aspektusait dokumentáló források feltárása és feldolgozása révén. Így esett, hogy megkeresésemre végül Stefano Bottoni, László Márton, Lázok Klára, Nagy László Mihály, Novák Csaba Zoltán és Olti Ágoston vállalták el a szakértõi munkacsoportban való részvételt.

A munkacsoport 2006 júniusában ült össze elõször Kolozsvárott, azt követõen, hogy a Tismãneanu-bizottság tagjai egy Bukarestben megszervezett ülés keretében megbeszélték és eldöntötték a munka módszerével, a levéltári kutatással, a határidõkkel, illetve jelentés szerkezetével kapcsolatos fontosabb kérdéseket. A bizottsági határozat értelmében a 250 oldalnyira tervezett terjedelembõl 15 oldal jutott volna a magyar kisebbséggel foglalkozó alfejezetnek, a munkacsoportra az a feladat várt tehát, hogy 15 oldalban foglalja össze a romániai kommunista rendszer történelmét az erdélyi magyarság nézõpontjából.

A munkacsoport tagjai között, az esetenként markáns szemléleti különbségek ellenére gyorsan kialakult az egyetértés a feladat tétjére, a benne rejlõ lehetõségekre, valamint a munka módszerére nézvést. Megegyeztünk, hogy a formai feltételek betartásával, de öncenzúra nélkül készítjük el az alfejezetet, és amennyiben azt a bizottság tagjai vállalhatatlannak találják, viszszaadjuk a mandátumunkat, és kilépünk a bizottságból, illetve a szakértõi testületbõl. A munkacsoport belsõ szolidaritását az a körülmény sem zavarta meg komolyabban, hogy a levéltári kutatáshoz szükséges akkreditációval kapcsolatos ügyintézés során kiderült: objektív okok miatt részünkrõl csak három kutató számára tudják biztosítani a lehetõséget a bukaresti levéltárakban való kutatáshoz. Az így adódó dilemmát végül az oldotta meg, hogy Stefano Bottoni, Novák Csaba Zoltán és Olti Ágoston vállalták magukra a huzamos bukaresti tartózkodást feltételezõ levéltári munkát, a munkacsoport további tagjai a megyei levéltárakban kutathattak, központi utasításra biztosított különleges feltételek között. E rendkívülinek számító lehetõségnek, illetve a munkacsoport erõfeszítéseinek köszönhetõen több tízezer oldalnyi olyan dokumentum került elõ, amelyek a romániai magyarság kommunizmushoz fûzõdõ viszonyának különbözõ aspektusaira világítanak rá, lényeges pontokon árnyalva a köztudatban élõ kliséket, illetve az egyes szereplõkkel, intézményekkel, eseményekkel kapcsolatosan uralkodó interpretációkat. A dokumentumok rendszerezése, kutathatóvá tétele, illetve részleges feldolgozása folyamatban van.

A levéltári kutatások lezárultát követõen szeptemberben ült össze újra a munkacsoport. Immár a határidõ szorításában kiderült, hogy a vállalt feladat – az eredeti elgondolás szerint legalábbis – teljesíthetetlen, hiszen az elõkerült dokumentumok mennyisége reménytelenné tette azt a vállalkozást, hogy a levéltári kutatások eredményei alapján rajzoljunk új képet az erdélyi magyarság kommunizmusbeli történelmérõl. Egyértelmûvé vált továbbá az is, hogy a többek között személyi felelõsségek megállapítását is lehetõvé tevõ értelmezõ szintézis meghaladja a munkacsoport erejét és teljesítõképességét.

Az elõállt helyzetben úgy döntöttünk, hogy a hatástanulmány módszerére hagyatkozunk: fölmérjük, hogy melyek voltak az erdélyi magyarság adottságai a kommunizmus hatalomra jutásának idején, és megpróbáljuk fölvázolni azt az utat, amely ahhoz az állapothoz vezetett, amelyben a rendszer összeomlása találta a közösséget. Ennek megfelelõen jártunk el, ami-bõl többek között az is következik, hogy a jelentés több fejezetétõl eltérõen az erdélyi magyarsággal foglalkozó alfejezet kizárólag a leírásra szorítkozik, az ítélkezés felelõsségét pedig, az eredeti elgondolással összhangban, az Elnökre bízza.

A határidõre elkészült, a megadott terjedelmet néhány oldallal túllépõ alfejezetet elküldtük a bizottság titkárának, és néhány nap elteltével kellemes meglepetésként ért bennünket a hír, hogy az általunk javasolt szöveget elfogadták, csupán néhány apróbb részlet tekintetében kérnek, illetve javasolnak pontosításokat, kiegészítéseket. Utóbb a bizottság egyik prominens tagja kért egy további, a rendszer áldozatainak a számával kapcsolatos módosítást, hosszabb tanakodást és kisebb belsõ vitát követõen ezt is elfogadtuk.

Kellemetlenebb élményben volt ezzel szemben részünk akkor, amikor a bizottság tagjai megkapták a jelentés kéziratának elsõ teljes, összerakott változatát, és kiderült, hogy az eredetileg 250 oldal terjedelmûre tervezett jelentés több mint 650 oldal. Az a körülmény, hogy a magyar kisebbséggel foglalkozó alfejezet szerzõi tartották magukat az eredeti, terjedelemmel kapcsolatos megállapodásokhoz, kétségtelenül hátrányos helyzetet teremtett a kérdésnek a romániai igazságtételi jelentésben való szerepeltetése szempontjából. Lévén azonban, hogy az alfejezet újraírásának és újratárgyalásának a lehetõsége ki volt zárva, alternatívaként csak az volt adott számunkra, hogy visszavonjuk a szöveget, és kilépünk a bizottságból. A munkacsoport tagjai egyöntetûen úgy ítélték meg, hogy ezzel a lépéssel nyerni nem, csak veszteni lehet, ezért elálltunk a gondolattól.

A Tismãneanu-bizottság jelentésének fogadtatása és eddigi utóélete azt bizonyítják, hogy a romániai politikai közösség átértelmezésével kapcsolatos várakozásaink, rövidtávon legalábbis, illúzióknak bizonyultak. A jelentés, a nemzetközi tapasztalat tanulságainak megfelelõen, megosztotta a román társadalmat, és belátható idõn belül aligha szolgálhat a társadalmi megbékélés, illetve az abból kiinduló jövõtervezés alapjául. Noha a román elnök az állam hivatalos dokumentumává nyilvánította a jelentést, annak státusa tisztázatlan, hiszen a jelek szerint senkit semmire nem kötelez. Az erdélyi magyarság szempontjából talán az tekinthetõ bizonyos mértékig biztató jelnek, hogy a közösség helyzetét taglaló alfejezet mindeddig nem képezte virulens támadások tárgyát román oldalról.

Az erdélyi magyar nyilvánosságban az alfejezettel kapcsolatos vitának minden bizonnyal sok hasznos tanulsága leend: érdekes lesz egymással ütközõ véleményeket olvasni arról, hogy mi maradt ki, hol vannak tévedések, melyek az események értelmezésének és értékelésének alternatív lehetõségei, vagy hogy a jelentésíróknak hol, a történet mely pontján kellett volna másképpen eljárniuk, eltérõ módon dönteniük. Egyetlen kérdés van talán, amelyrõl ebben az összefüggésben nem érdemes vitázni: mindaz, ami a fentiekbõl a romániai magyar igazságtételi jelentés keletkezéstörténetére nézve kiderül, a Tismãneanu-jelentés magyar kisebbséggel kapcsolatos alfejezetét kiemeli annak a, – különben más megközelítésben jogos – vitának a kontextusából, hogy van-e értelme, illetve alapja a kommunizmus elítélésének.

Kolozsvárott, 2008. március 14-én

1 Sorin Alexandrescu, Sorin Antohi (lemondott 2006. szeptember 13-án), Mihnea Berindei, Nicolae Corneanu érsek (kilépett 2006 decemberében), Constantin Ticu Dumitrescu, Paul Goma (2006 áprilisában visszavonták a kinevezésére vonatkozó döntést), Radu Filipescu, Virgil Ierunca (2006. szeptember 28-án elhalálozott), Sorin Ilieºu, Gail Kligman, Monica Lovinescu, Nicolae Manolescu, Marius Gheorghe Oprea, Horia-Roman Patapievici, Dragoº Petrescu, Andrei Pippidi, Romulus Rusan, Salat Levente, Stelian Tãnase, Cristian Vasile, Alexandru Zub.

2 Hannelore Beier, Ioana Boca, Stefano Bottoni, Ruxandra Cesereanu, Radu Chiriþã, Adrian Cioflâncã, Dorin Dobrincu, Robert Förtös, Armand Goºu, Constantin Iordachi, Maria Mureºan, Germina Nagâþ, Eugen Negrici, Novák Csaba Zoltán, Olti Ágoston, Cristina Petrescu, Anca ªincan, Virgiliu Þârãu, Cristian Vasile, Smaranda Vultur. A jelentés elkészítésében részt vettek továbbá Gheorghe Boldur-Lãþescu, Igor Caºu, Lázok Klára, Shlomo Leibovici-Laiº, László Márton, Nagy Mihály Zoltán, Ioan Stanomir, Cãtãlin Augustin Stoica, Marian Zãloagã, Cristina Spãtãleru, Adrian Fleancu, Mihaele Ghimici.

3 Lásd errõl Hayner, Priscilla: Unspeakable Truths: Facing the Challenge of Truth Commissions. Routledge, London, 2002, valamint Lerche, Charles O.: „Truth Commissions and National Reconciliation: Some Reflections on Theory and Practice”. Peace and Conflict Studies, Vol. 7/1, 2000, 1–20.

4 De Brito, Alexandra Barahona – González-Enríquez, Carmen – Aguilar, Paloma (eds.): The Politics of Memory. Transitional Justice in Democratizing Societies. Oxford University Press, Oxford, 2001; Kritz, Neil: Transitional Justice. United States Institute of Peace, Washington, DC, 1995, illetve Harris, Peter – Reilly Ben (eds.): Democracy and Deep-Rooted Conflict: Options for Negotiators. IDEA, Stockholm, 1998, 273–298.

5 De Brito – González-Enríquez – Aguilar: „Introduction”. In De Brito – González-Enríquez – Aguilar (eds.): i. m. 2–10.

6 González-Enríquez, Carmen: „De-Communization and Political Justice in Central and Eastern Europe”. In De Brito – González-Enríquez – Aguilar, Paloma (eds.): i. m. 218–247.

7 A dekommunizáció eredményessége, ott, ahol beszélni lehet róla, egyfelõl sajátos körülményekre vezethetõ vissza, másfelõl súlyos árat kellett fizetni érte. Németországban például a Timothy Garton Ash által „igazság-minisztériumnak” aposztrofált Gauch Hatóság tevékenységére visszavezethetõen megközelítõleg 500 000 személyt érintett a lusztráció, ami a kelet-német népesség 3%-át tette ki, az adminisztratív tisztogatás egyedülálló eseteként a modern demokráciák történetében. A hatékonyságnak ezt a mértékét természetesen nagyban megkönnyítette, hogy a volt Német Demokratikus Köztársaság voltaképpen nem a politikai átmenetekre jellemzõ igazságszolgáltatás sajátos eszközeihez folyamodott, hanem minden különösebb átmenet nélkül integrálódott a Német Szövetségi Köztársaság jogrendjébe. Lásd errõl bõvebben: Müller, Jan-Werner: „ East Germany : Incorporation, Tainted Truth, and the Double Divison”. In De Brito – González-Enríquez – Aguilar (eds.): i. m. 218–247. 248–274.

8 A német példa által inspirált Cseh Köztársaság esetében közel 10 000 személy (a népesség 0,1%-a) veszítette el állását az 1991 októberében elfogadott lusztrációs törvény következtében.

9 Albániában 1992-ben két paragrafussal egészítették ki a Munkatörvénykönyvet, ami lehetõvé tette az állami intézmények vezetõi számára, hogy fellebbezési jog nélkül elbocsássák azokat az alkalmazottaikat, akik együttmûködtek a volt kommunista rendszerrel. Az intézkedés eredményeként legalább 10 000 embert bocsátottak el munkahelyeikrõl. A dekommunizációnak ez a sajátos változata, miközben lecserélte az albán diplomáciai testület 90%-át, és gyorstanfolyamokon kiképzett bírákkal, illetve ügyészekkel helyettesítette az igazságszolgáltatás személyzetének kétharmadát, visszaéléseket, politikai tisztogatásokat tett lehetõvé. Az intézkedés szellemérõl sokat elárul az a körülmény, hogy a munkatörvénykönyvbeli módosításokat eszközlõ Demokrata Párt az 1996-os választások elõtt hatályon kívül helyezte a törvényt, azt elkerülendõ, hogy kormányváltás esetén a hatalom új birtokosai a Demokrata Párt tagjai ellen használják fel annak elõírásait. Vö.: González-Enríquez: i. m. 229–231.

10 Szlovákia esetében 1993 elején érvényét vesztette a Cseh és Szlovák Köztársaság parlamentje által 1991-ben elfogadott lusztrációs törvény. 1996-ban a szlovák parlament törvényt fogadott el a „kommunista rezsim illegitim és immorális” voltáról. Míg a törvény eredeti változata a kommunista pártot olyan szervezetként ítélte el, amely „bûnöket követett el”, a végsõ, megszavazott változatban az szerepel, hogy a párt „nem akadályozta meg, hogy tagjai bûnöket kövessenek el”. Érdekes adalék, hogy a törvényt megszavazó 110 képviselõ közül 92 tagja volt a kommunista pártnak. González-Enríquez: i. m. 228.

11 Mani, Rama: „Rebuilding an Inclusive Political Community after War”. Security Dialogue, Vol. 36/4, 2005, 518.

12 Ezt a kelet-európai posztkommunista átmenet kezdeti szakaszának a választási eredményei nagy általánosságban igazolják, ám látványos kivételek is léteznek, amint azt például a kelet-német kommunista párt utódjának a látványos támogatottsága bizonyítja.

13 Az albániai Demokrata Párt által kivitelezett politikai tisztogatás például többek között azt eredményezte, hogy Fatos Nano egykori kommunista vezetõ, akit az Európa Tanács és az Európai Parlament által is vitatott körülmények között 12 év börtönbüntetésre ítéltek, és aki 1997-ben az EBESZ beavatkozása nyomán szabadult a börtönbõl, vitatott múltja ellenére megnyerte a következõ választásokat és az ország miniszterelnökeként térhetett vissza. Vö.: De Brito – González-Enríquez – Aguilar: „Conclusions” In De Brito – González-Enríquez – Aguilar (eds.): i. m. 313.

14 Nem kerülheti a figyelmünket ezzel szemben, hogy a kárpótlási, illetve jóvátételi oldalon a román posztkommunizmus szinte egyedülálló példát szolgáltat a kelet-európai volt kommunista államok sorában.