A nemzeti kisebbségek helyzete^1*

A magyarok

A romániai magyar kisebbség helyzete a kommunista rendszer hatalomra kerülésének idõszakában

Abban az idõszakban, amikor a kommunista rendszer hatalomra került Romániában, a magyar kisebbség mintegy 1,5 millió fõt számláló nemzeti közösséget alkotott.² A két világháború közötti idõszakban a magyar kisebbségnek sikerült megõriznie pozícióinak jó részét mind gazdasági, kulturális és oktatási téren, illetve az egyesületi élet vonatkozásában, mind a belsõ politikai szervezõdés tekintetében, aminek következtében a közösség rendelkezett a belsõ pluralizmust is magában foglaló, teljes értékû párhuzamos társadalom fontosabb jellemzõivel.³

A módszer, amelynek segítségével a kommunista rendszer romániai magyar kisebbségre gyakorolt hatásáról képet próbálunk alkotni, a következõ: a közösség helyzetében a kommunizmus bukásáig bekövetkezett változásokat összevetjük az erdélyi magyarság demográfiai, gazdasági, oktatási, tudományos, kulturális és politikai életének azokkal az adottságaival, amelyek a Román Kommunista Párt (RKP) hatalomra jutásának az idõszakában jellemezték a közösséget.

Ami a demográfiai helyzetet illeti, megállapítható, hogy a határmódosítások és a bekövetkezett népmozgások mélyreható változásokat idéztek elõ a romániai magyar kisebbség földrajzi elhelyezkedésében és társadalmi öszszetételében. 1940–1944 között mintegy 100 000 magyar menekült el DélErdélybõl, és mindössze 50%-uk telepedett le Észak-Erdély területén.⁴ A 125 000 magyar identitású zsidó deportálása⁵ a náci nyomásra cselekvõ magyar hatóságok által, valamint az észak-erdélyi polgárság, a hivatalnokréteg, illetve az arisztokrácia soraiból kikerült menekültek nagy száma jelentõsen meggyengítette a romániai magyarok társadalmi szerkezetét és etnodemográfiai pozícióit. Mindazonáltal az erdélyi városok meghatározó részének lakossága továbbra is túlnyomórészt magyar maradt.⁶

A két világháború között a román államba betagozódott magyar kisebbség legfõbb gazdasági szervezõdési formáit a gazdasági és a hitelszövetkezetek, a gazdakörök, illetve a közbirtokosságok jelentették. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, valamint a Hangya Szövetkezetek Központja átfogták a magyar kisebbség gazdasági erõforrásainak legnagyobb részét, és összetett intézményrendszerrel rendelkeztek: gyártó és feldolgozó üzemek, raktárak, a saját termékek értékesítésére szolgáló üzletláncok és egyebek tartoztak hozzájuk. 1945 szeptemberében a két szövetkezeti központhoz 1002 szövetkezet tartozott.⁷ Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete a mezõgazdaságból élõk érdekeit védte, és mezõgazdasági gépállomásokat tartott fenn vidéken. 1945-ben az egyesület 1100 fiókjának 80 000 bejegyzett tagja volt.⁸ A közbirtokosságok – a székelység sajátos, történelmileg kialakult szervezõdési formái – a legelõk és erdõk feletti közösségi tulajdonformát képviselték. 1946-ban a Románia területén fellelhetõ erdõk körülbelül 11%-a (651 000 hektár) fölött rendelkeztek. Emellett a Csíki Magánjavak – a közösségi tulajdon egy másik formája – körülbelül 32 700 hold erdõt és több fûrészgyárat felügyelt.⁹

1944 õszén a felekezeti iskolahálózat jelentette az erdélyi magyar oktatás alapját. Ez a hálózat a négy felekezet (katolikus, református, unitárius és evangélikus) összesen 1041 oktatási intézményét foglalta magában, a falusi iskoláktól a gimnáziumokig. Valamennyit egyházi alapokból finanszírozták.¹⁰

A kommunista rendszer hatalomra kerülését megelõzõ idõszakban az erdélyi magyarok tudományos élete három jelentõs, kolozsvári székhelyû csúcsintézmény köré szervezõdött. Ezek a Ferenc József Tudományegyetem, az Erdélyi Tudományos Intézet és az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A kutatásszervezés, a tudományos eredmények önálló kötetekben és folyóiratokban való népszerûsítése, illetve a nagy értékû gyûjtemények mellett a tudományos élet fontos részét képezte a különbözõ felekezetek, iskolák vagy kulturális alapítványok által fenntartott könyvtárhálózat is. Ezek a gyûjtemények mind tudományos, mind a kulturális örökség szempontjából kivételes állományokkal rendelkeztek. Ilyen volt a gyulafehérvári Batthyaneum, a kolozsvári Lyceum Könyvtár, a marosvásárhelyi Teleki Téka. A zaklatott múltú kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem maga is kiemelkedõ infrastruktúrával és anyagi háttérrel rendelkezett, modern egyetemi kórházait is beleértve.¹¹

A politikai élet összefüggésében azzal kell számolni, hogy azok a személyiségek, akik a magyar kisebbséget a két világháború közötti idõszakban, illetve 1940–1944 között a politika színterén képviselték, többségükben Magyarországra menekültek, az itthon maradtak közül pedig sokan kerültek internáló táborokba, azt követõen, hogy a román hatóságok, illetve a szovjet katonai parancsnokság letartóztatták õket.¹² Dél-Erdélyben, ahol a magyar közösség mindenféle megnyilvánulását még szigorúbb keretek közé szorították, 1944 õszével kezdõdõleg, állambiztonsági intézkedések ürügyén értelmiségieket és vezetõ személyiségeket vettek õrizetbe.¹³

Az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére a kommunista hatalomátvétel pillanatában a magyar kisebbség erõs gazdasági alappal, mélyen gyökerezõ önszervezõdési hagyományokkal, és kiterjedt nyelvi és kulturális identitásának megõrzését és fejlesztését lehetõvé tevõ intézményrendszerrel bíró közösség volt.

A kommunista diktatúra számára a magyar közösség ideológiai alávetése igazi kihívást jelentett. Azokat a nehézségeket, amelyek e törekvésében akadályozták a román hatóságokat, a kommunista rendszer idõszakában taktikusan felhasználták a magyar kisebbség tagjaival szembeni általános gyanakvás légkörének fenntartására, és, ezzel szoros összefüggésben, a rendszer stabilitására potenciális veszélyt jelentõ személyekre irányuló megfigyelõ és megfélemlítõ struktúrák fenntartásának igazolására.

A kommunista diktatúra idõszakának korszakolása a magyar kisebbség helyzetére gyakorolt hatása szempontjából

1944 végétõl a magyar közösség és az elit nem elhanyagolható része nyitott a baloldali mozgalmak irányába. Ezt a jelenséget két egymással szorosan összefüggõ tényezõ befolyásolta. Elsõsorban a szovjet diplomácia taktikáját kell említeni, amely 1944. november 14. és 1945. március 13. között a romániai kommunistákat bízta meg azzal, hogy képviseljék az akkori nemzeti érdek szempontjából a legérzékenyebbnek számító ügyet, Észak-Erdély visszatértét román fennhatóság alá. A cél a párt népszerûségének növelése volt nemcsak a románok, hanem az erdélyi magyar lakosság körében is. Románia két világháború közötti kisebbségpolitikáját az erdélyi magyaroknak jelentõs része ugyanis kudarcként élte meg, amelynek súlyos következményei voltak a magyar közösség túlélési esélyeire nézve.¹⁴

E kérdéssel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy az RKP, egy olyan idõszakban, amikor Észak-Erdély sorsa még bizonytalannak tûnt, kiváló taktikai érzékkel politizált, és arra törekedett, hogy visszaszorítsa a román nacionalista kilengéseket, és lejárassa a kisebbségellenes túlkapásokért felelõssé tehetõ történelmi pártokat. E manõverek révén a Moszkvával szorosan együttmûködõ RKP-nak sikerült elérnie, hogy a magyar közösség élére baloldali kötõdésû vezetõk kerüljenek, emellett sikerült ellenõrzése alá vonnia a magyar kisebbség legjelentõsebb politikai szervezetét, a Magyar Népi Szövetséget (MNSZ) is, amely 1944 októberében felváltotta a két világháború között már létezõ, de a magyar kisebbség életében addig marginális szerepet betöltõ Magyar Dolgozók Szövetségét (MADOSZ). Az új szervezet megõrizte a MADOSZ ideológiai irányultságát, illetve az RKP-val szembeni lojalitását, és a két alakulat közötti folytonosság az MNSZ csúcsvezetésének összetételében is megnyilvánult.

A magyar kisebbség politikai életében bekövetkezett balratolódás másik oka abban kereshetõ, hogy több erdélyi magyar vezetõ az egyetlen járható útnak tekintette a román kommunistákkal való együttmûködést. Úgy vélték, ez az egyetlen lehetõség a magyar kisebbség helyzetének konszolidációjára egy olyan országban, amely láthatóan a Szovjetunió érdekszférájához fog tartozni. Ennek megfelelõen az MNSZ nemcsak átvette a két világháború között kialakult baloldali hagyományokat, hanem egyben kirekesztette soraiból mindazokat, akiket az RKP azzal vádolt, hogy politikailag kompromittáltak. Miután azokat is elszigetelte, akik más irányvonalba kívánták terelni a szervezetet, politikai alternatívák hiányában az MNSZ-nek sikerült az erdélyi magyar lakosságot megnyerni a baloldali tömb támogatására.¹⁵

A magyar kisebbség szempontjából a romániai kommunista rendszer korszakolását az RKP (illetve [1948–1965 között] a Román Munkáspárt – RMP) nemzetiségpolitikájában végbement fontosabb irányváltások határozzák meg: a prioritások felülvizsgálata a párizsi békeszerzõdés 1947. február 10-i aláírását követõen, az 1956-os magyarországi forradalom, Gh. Gheorghiu-Dej halála, a Ceauºescu kisebbségi politikájában alkalmazott engedmények idõszakának vége és a nemzeti kommunizmus programja meghonosításának kezdete 1972-ben.

Az átmeneti idõszak, 1945–1948

Bár a baloldali pártok már 1944 õszén jelentõs politikai befolyásra tettek szert a magyar közösségben, a román kommunista rendszer elsõ fázisa a Petru Groza-kormány 1945. március 6-i hatalomátvételével vette kezdetét, és a kolozsvári Igazság c. napilapban 1947. május 22-én közreadott, „A romániai magyarság útja” címet viselõ írással zárult le. A cikk szerzõje Luka László, az RKP Politikai Bizottságának tagja, a „magyar kérdés” felelõse volt.

A kezdeti idõszakot egy leginkább populistának és kétszínûnek nevezhetõ politika jellemezte az RKP részérõl, amelynek célja a hatalmi kulcspozíciók megszerzése volt, mégpedig a magyar lakosság támogatásával. A kisebbségekkel kapcsolatos politikát alapvetõen meghatározták a párizsi békekonferenciára való elõkészületek.¹⁶. A két világháború közötti negatív tapasztalatokból okulva, amikor a román állam kisebbségpolitikája hozzájárult a magyar revizionizmus népszerûségének a növekedéséhez,¹⁷ a baloldali erõk – miként azt az elõzõekben láttuk – megpróbáltak életképes alternatívát kínálni. Ez az alternatíva a magyar közösség integrálása volt egy erõs politikai szervezet, az MNSZ segítségével, amely önkényesen az egész magyar kisebbség kizárólagos politikai képviselõjének nyilvánította magát.

Az MNSZ és az RKP közötti szoros kapcsolatok lehetõvé tették annak a programnak a kidolgozását, amely az MNSZ és a Országos Demokrata Arcvonal közötti együttmûködés elveit alapozta meg. A dokumentum, amely a Kolozsváron 1945. március 13-án megtartott minisztertanácsi ülés napirendjén szerepelt, többek között a következõ elvárásokat tartalmazta: arányos képviselet biztosítása a kormányban; önkormányzat azokban a közigazgatási egységekben, ahol a magyar lakosság meghaladja az 50%-ot; a magyar nyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben; magyar nyelvû oktatás az elemi iskolától az egyetemig; a magyar egyházak jogegyenlõsége a Román Ortodox Egyházzal; a magyar kulturális intézmények fennmaradásának lehetõvé tétele és állami támogatása; a nemzeti jelképek korlátozás nélküli használata.¹⁸ Másrészrõl az MNSZ mint az erdélyi magyarság politikai képviselõje nyilvános állásfoglalásra kényszerült a területi kérdést illetõen: 1945 novemberében, az MNSZ képviselõinek Marosvásárhelyen tartott konferenciáján elfogadtak egy nyilatkozatot, amely kimondta, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem elsõsorban a demokrácia megerõsítésétõl, a nemzetiségek jogegyenlõségének megvalósításától függ. Noha a marosvásárhelyi nyilatkozat éppen a fentebb említett célokat ásta alá, a román baloldali erõk és a magyar kisebbség képviseletére vállalkozó szervezet közötti együttmûködés alapja lényegileg változatlan maradt: az MNSZ továbbra is támogatta a népi demokrácia megszilárdítását, míg az RKP elfogadta, hogy a magyar kisebbség ne egyénenként, hanem az MNSZ által képviselt közösségként integrálódjon a román államba.

A szovjet katonai vezetés beavatkozása az észak-erdélyi kérdésbe megoldást hozott a Kolozsvári Tudományegyetem vitatott ügyében. 1945. május 29-én két királyi dekrétumot adtak ki, amelyek két önálló, egy román és egy magyar tannyelvû egyetem létrehozásáról rendelkeztek.¹⁹ A késõbbiekben e két intézmény a Babeº Egyetem, illetve a Bolyai Egyetem elnevezést vették fel. Mivel az 1944 szeptemberétõl kolozsvári Magyar Tudományegyetem néven mûködõ intézmény és a Bolyai Egyetem közötti jogfolytonosságot nem ismerték el, az elõbbi intézmény infrastruktúráját majdnem teljes egészében a Babeº Egyetem vette át.

A párizsi békeszerzõdés aláírása után a prioritások megváltozásának jelei hamar megmutatkoztak. Mindössze három hónappal az aláírás után Luka László említett cikke arra szólított fel, hogy tisztogatásokat kell végrehajtani mind az MNSZ vezetõségében, mind a magyar közösségben. Ez egy olyan korszak kezdetét jelentette, amely során az MNSZ kiemelkedõ személyiségei, maguk a baloldali erõkkel való együttmûködés politikájának a kezdeményezõi, az állambiztonsági szervek látókörébe kerültek: „soviniszta megnyilvánulások”, vagy „a románok érdekei elleni és a magyar revizionizmust szolgáló szubverzió” vádjával illették õket, és az 1949–1958 közötti idõszakban több egymást követõ letartóztatási hullám áldozataivá váltak.²⁰ A Belügyminisztérium 1947. május 15-i határozata alapján románosítási kampány kezdõdött az erdélyi nagyvárosokban.²¹ Ezzel párhuzamosan, 1947 nyarán megkezdõdött a román államtól viszonylagos gazdasági függetlenséget biztosító közösségi intézmények felszámolása. 1947–1948-tól kezdõdõen szinte lehetetlenné vált a Magyarországra való utazás, a két „szomszédos és baráti” állam között valóságos vasfüggöny ereszkedett le.

A sztálini típusú integráció idõszaka, 1948–1956

Ez az idõszak az RMP 1948. december 12-i, a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos határozatának közzétételével veszi kezdetét, és az 1956-os magyar forradalommal zárult le. A korszaknak a magyar kisebbségre gyakorolt hatás szempontjából lényeges elemei a romániai magyarságra nézve kedvezõ, Petru Groza által vezetett kormányok integratív politikájának a feladása, illetve a hangsúly áthelyezése a nemzetiségi kérdésrõl az „osztályharc” problematikájára. A következõ években programértékûvé váló RMPhatározat megalapozta a magyar kérdéssel kapcsolatos politikát is. A dokumentum „kollektív bûnösséggel” vádolta a kisebbségeket, és kinyilvánította, hogy az együtt élõ nemzetiségek problémáit minden esetben alá kell rendelni a proletariátus elsõbbséget élvezõ feladatainak.²²

A nemzetiségekkel szemben alkalmazott politika sztálini modelljét fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) 1952-ben történõ létrehozása, majd az MNSZ 1953-ban való felszámolása révén. A „transzmissziós szíj” szerepét betöltõ MNSZ eltûnésével a magyar kisebbség integrálása már nem képzelhetõ el közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint.

Ebben az idõszakban folytatódik – a közösségi javakat fokozatosan az állam tulajdonába juttató államosítási hullámok következtében – a magyar közösség pozícióinak gyengítése mind gazdasági értelemben, mind társadalmi és kulturális szempontból. Egy 1948-as, a gazdasági tevékenységet nem folytató jogi személyekre vonatkozó rendelet értelmében az Igazságügyi Minisztérium ellenõrzõ és felügyelõ bizottsága megkezdte a kisebbségek kulturális és gazdasági egyesületeinek felszámolását. Ezen intézkedések következtében vagyonuk az állam tulajdonába került. Az egyesületi élet elleni hadjáratot arra a vádra alapozták, miszerint ezek az egyesületek otthont adnak „a magyar ellenállási mozgalomnak”. Az „osztályellenségek” elleni ádáz harc nem volt tekintettel a nemzetiségi hovatartozásra. Ez súlyosan érintette a magyar értelmiséget is.

A társadalom feletti teljes ellenõrzés idõszaka, 1957–1965

A kommunista diktatúra romániai történetének ez a szakasza az 1956 utáni megtorlásokkal kezdõdik, és jelképes lezárásának Gheorghiu-Dej 1965. március 19-én bekövetkezett halála tekinthetõ.

A magyar forradalom iránti rokonszenv különbözõ megnyilvánulási formái soha nem látott megtorlási hullámot vontak maguk után. Az RMP ezeket a megnyilvánulásokat nem az antikommunista vagy szovjetellenes fellépés formáiként értelmezte, amint az a valóságban természetes lett volna, hanem azokat a román állam ellen irányuló „nacionalista és ellenséges” magatartásnak minõsítette. A párt értelmezésében a magyarországi forradalom iránti szimpátiahullámot a nemzetiségek irányában korábban alkalmazott nem megfelelõ politika váltotta ki. Az a tény, hogy a tüntetõk túlnyomórészt fiatalok voltak, annak a vélekedésnek az elterjedését eredményezte, a kisebbségek nyelvén oktató intézmények mûködtetése súlyos hiba volt, mivel ezek a „magyar nacionalizmus”, illetve a „szeparatizmus” fészkeivé váltak.

Az 1956-os események megfelelõ alkalmat adtak a Securitate megfigyelõ szolgálatainak a mozgósítására. Az informátori hálózat kiterjesztése elsõsorban két társadalmi kategóriát célzott meg: a papságot és a pedagógusokat. Azzal gyanúsították õket, hogy a fiatalságot a román néppel való békés együttélés ellen hangolják.

Az enyhülés és a látszólagos liberalizáció idõszaka, 1966–1971

Gheorghiu-Dej halála után, Nicolae Ceauºescunak az RKP KB fõtitkárává választásával olyan idõszak veszi kezdetét, amely során enyhült a társadalom fölött gyakorolt ellenõrzés, és viszonylagos liberalizáció következett be a pártnak a magyar kisebbséggel szembeni politikájában is, legfõképpen 1968 után.

A liberalizáció látszata ellenére az RKP kisebbségpolitikáját továbbra is a kettõsség jellemezte. Az RKP 1965. július 19–24. között megtartott IX. kongresszusán Ceauºescu kijelentette: a „nemzetiségi kérdés” „véglegesen megoldott”. Ennek ellenére ebben az idõszakban számos ellentmondásos intézkedést hoznak: az új, 1965 augusztusában elfogadott Alkotmány újra bevezeti az „együtt élõ nemzetiség” fogalmát, és a KB Titkárságán belül újjáalakul egy 1959-ben felszámolt bizottság, amelyet a nemzeti kisebbségek problémáinak a megoldásával bíznak meg; 1967-ben megszûnik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány, és elkezdõdik a közigazgatási és területi átszervezés, amely nem volt tekintettel a magyar kisebbség igényeire;²³ 1968 júniusában Ceauºescu elutasítja a magyar kisebbség kérelmét egy új nemzetiségi statútum elfogadásával kapcsolatban, illetve a magyar nyelvû oktatással kapcsolatos engedményeket illetõen, azonban az RKP KB októberi ülésén a kisebbségek nyelvhasználati jogainak az oktatás és a kultúra más területein való kiterjesztése mellett foglal állást; ugyanekkor döntés születik a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának megalakításáról; 1970-ben a tömegkommunikáció új orgánumai jönnek létre, amelyek nagy hatást gyakorolnak a magyar kisebbség kulturális életére, mint például a Kriterion Kiadó, a Román Televízió magyar adása/szerkesztõsége, A Hét címû kulturális hetilap.

Az engedményekkel párhuzamosan megkezdõdik a többségében magyarlakta vidékek románosítási politikájának leleményes kivitelezése, az egy évtizeddel korábban beindított iparosítás folytatása révén. Ez a törekvés az RKP X. kongresszusán (1969. augusztus 6–12.) elfogadott irányelvekben nyert konkrét formákat, amelyek a „sokoldalúan fejlett”, lényegileg homogén, és a kapitalista társadalomhoz képest minden tekintetben felsõbbrendû társadalom vízióját vetítették elõre.

A nemzeti kommunizmus programjának idõszaka, 1972–1989

Ceauºescu Kínában és Észak-Koreában tett látogatásai alatt szerzett benyomásai által ihletett „Júliusi tézisek” 1971-es közzétételével kezdetét vette a radikális resztalinizáció és a személyi kultusz megnyilvánulásainak korábban nem tapasztalt korszaka, amely a magyar kisebbségre nézve is drámai következményekkel járt.

A Ceauºescu által kíméletlenül érvényesített nemzeti kommunizmus programja álcázás nélkül törekedett az etnikailag homogén állam létrehozására. Mindezt egyfelõl az erõltetett asszimiláció módszerével kívánták elérni, másfelõl szerepet játszott egy hallgatólagos egyezmény is, amely alapján a román állam megkönnyítette a Magyarországra való kivándorlást a „családegyesítés” céljából benyújtott áttelepítési kérelmek esetén. Az asszimilációs program fontos elemét képezte továbbá a még fennmaradt magyar nyelvû oktatási intézményeknek a fokozatos elsorvasztása, a magyarok bizonyos szakmákból és állasokból való kiszorítása, a magyar többségû erdélyi városok etnikai összetételének megváltoztatása, akárcsak a késõbbi terü

23 Novák Csaba Zoltán: A megyésítés elõkészítése és a nemzetiségi kérdés. Integrációs stratégiák a magyar kisebbség történetében. Szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006. 405–421.

letrendezési, az ún. „szisztematizálási” terv. A pártban, a hadseregben és a Securitatéban drasztikusan visszaesett a magyarok számaránya, csupán néhány, Ceauºescu bizalmasának számító káder tudta megõrizni pozícióját.

Ezekkel az intézkedésekkel párhuzamosan a nyilvánosságból fokozatosan számûztek mindent, ami a kisebbségekkel volt kapcsolatos. Az RKP 1984-ben lezajlott XIII. Kongresszusát követõen az „együtt élõ nemzetiség” fogalma fokozatosan eltûnt a nyilvános beszédbõl, helyét a „magyar származású román dolgozók” körülírás vette át. Még a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsa megnevezést is a Magyar Nemzetiségû Román Dolgozók Tanácsa elnevezéssel helyettesítették. 1985-ben leállították a román televízió területi szerkesztõségeinek a kisebbségi nyelveken sugárzott adásait, a múzeumok gyûjteményeibõl eltávolították a nemzeti kisebbségek történelmére vonatkozó anyagokat, 1988-tól pedig a településnevek mind a sajtóban, mind a nemzeti kisebbségek kiadványaiban kizárólag románul jelenhettek meg. A gazdasági helyzet romlásának és az életszínvonal csökkenésének kontextusában a magyarellenes propaganda egyre agresszívebbé vált.

Ennek a folyamatnak a felgyorsulására a magyar közösség tagjai ellenállási mozgalmak megszervezésével és törvénytelen vagy törvényes formában zajló, Magyarországra vagy a Nyugatra irányuló tömeges kivándorlással válaszoltak. Ismertek olyan esetek, amikor a Securitate megtorló intézkedései a magyar kisebbség egyes tagjait öngyilkosságba hajszolták.

A kommunista rendszernek a magyar kisebbség helyzetére gyakorolt hatásainak mérlege

A soron következõ elemzés három szinten vizsgálja a kérdést: kitér egyfelõl azokra a következményekre, amelyek az államközi kapcsolatok alakulásából adódtak a magyar kisebbség helyzetére nézve, elemzi továbbá a legfontosabb politikai szervezetek szerepét, és végül megvizsgálja a pártállam ágazati politikáinak a romániai magyar kisebbségre gyakorolt hatását.

Az államközi kapcsolatok hatása: a Szovjetunió, illetve az RnK/RMP és az MnK/MSZMP közötti kapcsolatok alakulásának szerepe

A második világháború után Magyarország és Románia kapcsolatrendszerét egyrészt a Szovjetunió szatellit-politikája, másrészt a magyar kormány álláspontjával szembeni román részrõl megnyilvánuló mélységes bizalmatlanság határozta meg. A párizsi békeszerzõdés aláírását követõen, noha a román fél szinte folyamatosan fenntartotta a magyar kormány állítólagos revíziós terveivel szembeni gyanakvását, Magyarországnak nem volt sem hatalma, sem akarata, sem lehetõsége arra, hogy egyáltalán vitát nyisson Erdély hovátartozásáról.²⁴ 1948. január 24-én a Moszkva által létrehozott szövetségi rendszer keretében a két ország kölcsönös barátsági és segítségnyújtási szerzõdést kötött. Annak ellenére, hogy Magyarország és Románia szövetségesekké váltak, a negyvenes és ötvenes években továbbra is mély kölcsönös bizalmatlanság jellemezte a két ország kapcsolatát.

A két állampárt közötti közeledés az 1956-os magyar forradalom után azt eredményezte, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetõsége szükségesnek látta hivatalosan kijelenteni: Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben.²⁵

Az 1960-as évek végéig a két párt közötti kapcsolatok alakulására a Szovjetunió gyakorolt befolyást, amelynek következtében a román–magyar véleménykülönbségek nem kerülhettek felszínre. Az 1958-as és 1959-es kétoldalú tárgyalások eredménytelenségének tapasztalatából kiindulva Magyarország szovjet közvetítéssel próbált befolyást gyakorolni a kisebbségek kérdésében hozott román döntésekre. Tehetetlenül szemlélve az RMP-nek a magyar kérdéshez való viszonyulásának megváltozását, amely fõként a Babeº és a Bolyai Egyetemek egyesítését követõen lett nyilvánvaló, az MSZMP vezetõsége az SZKP felsõ vezetését próbálta megnyerni közvetítõnek a romániai magyar kisebbség ügyében.²⁶

Habár mindkét ország a szocialista táborhoz tartozott, a két párt vezetõsége között csak kevés alkalommal került sor kétoldalú találkozóra (1966, 1972, 1977, 1988). Ezeken a találkozókon a magyar fél rendszerint rendkívül tapintatosan vetette fel a magyar kisebbség kérdését²⁷, ennek ellenére a találkozók légköre gyakran vált feszültté. A magyar fél által felvetett kérdések a kétoldalú kapcsolatok kiszélesítésére, a határátlépés megkönnyítésére, a turisztikai, gazdasági és kulturális együttmûködés fejlesztésére vonatkoztak. A román fél negatívan állt hozzá a könyvek és más kulturális termékek cseréjéhez, mivel e mögött revíziós célokat gyanított.

1985 után a kétoldalú kapcsolatok alakulását is negatívan érintette az RKP fokozódó magyarellenes politikája. A megszorító intézkedések és a Magyarországra irányuló kivándorlási hullám²⁸ arra késztette az MSZMP vezetõségét, hogy újra felvegye a kérdést a kétoldalú tárgyalások témái közé. Minekutána az 1988-as magas szintû találkozó alkalmával Ceauºescu minden kérést visszautasított, a magyar kormány kénytelen volt diplomáciai úton tiltakozni a Helsinki Egyezmény megszegése miatt. Ezen erõfeszítések ellenére összességében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a két szomszédos ország közötti kapcsolat inkább negatív hatással volt a romániai magyar kisebbség helyzetére.

A legfontosabb politikai intézmények, illetve struktúrák szerepe

A kommunista diktatúra idõszakában a magyarok politikai integrációja a román állam szerkezetébe különbözõ intézmények és szervezetek révén valósult meg. Az elsõ szakaszban, 1945–1948 között ezt a szerepet az MNSZ vállalta fel, amelynek két fõ célja volt: a magyar közösség integrálása, egyfelõl, és sajátos közösségi érdekeinek a képviselete a romániai politikában, másfelõl. A román politikai rendszer keretében az MNSZ etnikai érdekképviseleti szervezetként határozta meg önmagát, és, ahogyan azt az elõzõekben láttuk, alárendelte magát az RKP politikájának. Annak ellenére, hogy ez a politikai felzárkózás a magyar tömegek részérõl nem egy ideológiai választás volt, az erdélyi magyarság azt remélte, hogy az MNSZ-en keresztül a magyar közösség továbbra is ápolhatja önrendelkezési hagyományait.²⁹ Ennek a célnak a nyílt vállalása képezte az MNSZ legfõbb vonzerejét, amely rövid idõ alatt a legnagyobb támogatói bázissal rendelkezõ szervezet lett: 1945 májusában már nem kevesebb, mint 387 753 tagot számlált.

Az MNSZ azonban nem tudta sikerrel teljesíteni a vállalt küldetést, az érdekérvényesítést: az erõviszonyok csak azon magyar érdekek érvényesítését tették lehetõvé számára, amelyek összhangban voltak az RKP politikájával.³⁰ 1948–1950 között, amikor a hatalom megszilárdításához már nem volt szükség a magyar lakosság támogatására, az MNSZ érdekvédelmi pártból fokozatosan átalakult az RKP utasításait közvetítõ egyszerû „transzmiszsziós szíjjá”. 1953-ban az RKP utasítására az MNSZ „feloszlatta magát”.³¹

A magyarok jelenlétének az RKP struktúráiban komoly hagyománya volt már a két világháború közötti idõszakban is, arányuk 1933-ban körülbelül 25% volt. 1945 júliusában a párttagok 19,2%-a volt magyar nemzetiségû.³² Bár 1946–1947 folyamán ez az arány 14–15%-ra csökkent, a magyar közösség továbbra is túlreprezentált volt mind a párttagok összlétszáma tekintetében, mind a számottevõ magyar lakossággal rendelkezõ erdélyi központok regionális és municípiumi pártnomenklatúrájában. Az elsõ kiegyensúlyozódás az 1948–1952 közötti párttisztogatások eredménye, a legmélyrehatóbb változások pedig 1957–1958-ban következtek be.³³

A magyarok ilyen nagy arányú jelenléte az RKP soraiban több okra is visszavezethetõ. Ezek közül megemlíthetjük a román hatóságok 1944 õszén Észak-Erdélyben elkövetett visszaéléseit, a Maniu-gárda akcióit, a marxi-lenini doktrína álláspontját a nemzetiségi kérdésben, a magyarok nagy arányát a városi lakosság és a munkásság körében.

A magyar – és emellett a zsidó – kisebbség pártbeli túlreprezentáltsága kapcsán elterjedt az a felfogás, miszerint a Román Kommunista Párt hatalomra jutásáért elsõsorban a magyarok és a zsidók tehetõk felelõssé. A korabeli viszonyok empirikus adatokra épülõ elemzése azonban nem igazolja a fenti állítás valóságtartalmát. Való igaz, hogy a magyar és a zsidó közösség nem kevés tagja a már említett okokból kifolyólag fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak. Tévedés lenne azonban azt állítani, hogy meghatározó szerepet töltöttek be a kommunista rendszer kialakulásában. Egyrészt nem töltöttek be tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, másrészt maga a román pártvezetés is mindvégig gyanakvással kezelte a más nemzetiséghez tartozókat, legfõképpen a magyarokat.³⁴

A nemzetiségi kérdés új szempontú megközelítésének látszólagos céljával az RKP vezetõsége 1968-ban egy újabb szervezetet hozott létre az együtt élõ nemzetiségek integrálásának és mozgósításának biztosítása érdekében: a Magyar (illetve a Német) Nemzetiségû Dolgozók Tanácsát. A Tanács központi bizottságában minden jelentõs romániai magyar (illetve német) értelmiséginek jutott szerep. Ezeknek a tanácsoknak a létrehozása azt az ígéretet hordozta, hogy a párt tekintetbe fogja venni a kisebbségek álláspontját. Viszonylag rövid idõ elteltével bebizonyosodott azonban, hogy e szervezetek pusztán tanácsadói szerepet töltenek be, és nincs joguk még a plenáris ülés összehívására sem. Az 1969–1980 közötti idõszakban a székhellyel, költségvetéssel, alkalmazottakkal és tagsággal nem rendelkezõ tanácsok tevékenysége semmilyen konkrét hatást nem gyakorolt az RKP kisebbségpolitikájára, az 1980-as években pedig a szerepük arra korlátozódott, hogy a pártpolitikát közvetítsék a társadalmi, kulturális és gazdasági élet minden területe felé.³⁵

A kommunista korszak legfõbb elnyomó szerve, a Securitate alkalmazottainak az etnikai összetétele kezdetben szintén a kisebbségek integrálásának a politikáját tükrözte. A magyar nemzetiségû tisztek elsõsorban a pártapparátusból kerültek át az állambiztonsághoz, fõként az adminisztratív, illetve a káderosztályról. Bár országos szinten a magyarok sohasem voltak túlreprezentálva, az 1950-es évek elején a magyarok és a magyarul beszélõ zsidók aránya a Securitatén belül jelentõs volt (1950-ben az összes alkalmazottból csak 247 tiszt, azaz 6,2% volt magyar; számuk enyhén növekszik 1956-ban, amikor is 7,7%-ot tesz ki, majd fokozatosan csökken 1958 után).³⁶ A Belügyminisztérium egyik titkos kimutatása szerint 1958-ban a MAT-ban dolgozó operatív tiszteknek körülbelül a 70%-a volt magyar nemzetiségû.³⁷ Az 1960-as évek elején a legtöbb magyar származású tisztet és altisztet tartalékállományba helyezték vagy elbocsátották.

Megállapítható következésképpen, hogy a magyar közösségnek a kommunista ideológia által vezérelt román állam struktúráiba való politikai integrálására tett kísérletek sorra kudarcot vallottak.

A kommunista állampárt politikájának hatása a gazdasági és társadalmi élet különbözõ területein

Bár a kommunista rendszer mûködésének áldatlan következményei egyenlõ módon, nemzetiségre való tekintet nélkül Románia minden állampolgárát sújtották, bizonyos területeken a kommunista hatóságok által érvényesített politika a magyar kisebbség tagjaira különösképpen kihatott, veszélybe sodorva a közösségi lét alapjait, a hagyományok, a nyelvi és kulturális identitás megõrzését. Ezek a területek a következõk voltak: a közösségi lét gazdasági alapjai, a magyar nyelvû oktatás, a kulturális élet, a kisebbségi felekezetek, a közösség társadalmi szerkezete és a túlnyomórészt magyar lakosságú vidékek közigazgatási-területi megszervezése.

A kommunista rendszer hatása a magyar kisebbség gazdasági helyzetére

A kommunista rendszer uralomra jutásának és megszilárdulásának idõszakában a CASBI-törvény (Casa de Administrare ºi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelõ és Felügyelõ Pénztár), az 1945-ös agrárreform, az 1948-as államosítási folyamat és a szövetkezetek állami irányítás alá kerülése járt a legsúlyosabb következményekkel a magyar kisebbség gazdasági helyzetére nézve. Bár ezek az intézkedések közvetlenül nem a kisebbségeket célozták, a jogszabályok és a végrehajtási utasítások megfogalmazása, valamint azok gyakorlatba való átültetése során a kisebbségi közösségek tagjait ért gazdasági veszteségek súlyosabbak voltak, mint a többségi társadalom egészét érintõ kisajátítások.

Az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény elõírta az ellenséges államok, valamint azok állampolgárai Románia területén levõ javainak zárolását.³⁸ A nemzetközi jogban ismeretlen „vélelmezett ellenségek” kategóriáját kiterjesztették nemcsak a magyar és német állampolgárokra, hanem azon román állampolgárokra is, akik az egyezmény aláírása elõtt vagy után Németországba és Magyarországra menekültek. A „vélelmezett ellenségek” azonosítása a CASBI helyi szerveinek a feladata volt, azok pedig tetszésük szerint értelmezték ezt a kategóriát. A gyakorlatban az ilyenként azonosított személyek nagy része magyar vagy német volt, javaik pedig (házak, földek, vállalatok stb.) a CASBI felügyelete alá kerültek.³⁹ Az ellenséges vidéki javakról készült egyik jelentés szerint, ezek nagy része a számottevõ kisebbségi lakossal rendelkezõ megyékben volt: Temes-Torontálban, Háromszéken, Maros megyében.⁴⁰

Hasonló helyzetekrõl számolnak be az agrárreform végrehajtásával kapcsolatban is. A kisajátítás az 50 hektár feletti földdel rendelkezõ „földbirtokosokat” célozta, de a törvény további kisajátítandó csoportokat is feltüntetett, mint az „abszentisták”, a „kollaboránsok” és a „menekültek” körét. Ezeknek a csoportoknak a meghatározása pontatlan volt, és a gyakorlatban csak a magyar vagy német nemzetiségû román állampolgárokat sújtotta. Az érintettség megállapítása egyszerû nyilatkozatok alapján történt.⁴¹ Számos vegyes lakosságú településen a helyi, román nemzetiségûekbõl álló földosztó bizottság elvette a magyar lakosság javait, az agrárreform végrehajtási utasításaira hivatkozva.⁴² A Központi Agrárreform Bizottságba csak 1946ban választanak be egy magyar képviselõt, aki kizárólag azokon az üléseken vehetett részt, amelyeken a magyar kisebbségre vonatkozó kérdésekben is döntöttek, és szavazatának csak konzultatív értéke volt.⁴³

Nem áll rendelkezésünkre elégséges adat a magyar kisebbség kárára és hasznára végrehajtott elkobzásokról és földosztásokról. A Mezõgazdasági Minisztérium egy 1946. évi jelentésében például az szerepel, hogy Kolozs megyében a kisajátított földterület 87%-a magyar nemzetiségûek tulajdonát képezte, míg a földosztásban részesült magyar nemzetiségûek számaránya mindössze 35% volt. Hasonló volt a helyzet Maros megyében is (72%, illetve 36%).⁴⁴

1945 tavaszán az állam hadjáratot indított a magyar közösség tulajdonában levõ szövetkezetek ellen, amikor egyes szövetkezetek vagyonát CASBI felügyelet alá helyezték azzal az ürüggyel, hogy azoknak a magyar állam pénzügyi támogatást nyújtott. Súlyos következményekkel járt a szövetkezetek 1945-ben, Bukarestben tartott kongresszusán elfogadott határozat is, amely betiltotta az etnikai alapon szervezõdõ szövetkezeteket. Ilyen feltételek mellett 1947 júliusában a magyar szövetkezetek kényszerbõl egyesültek a szövetkezetek állami központjával, az INCOOP-pal.⁴⁵ A szövetkezetek 1950. március 19–21. között kerültek végleges állami igazgatás alá, egy Bukarestben megszervezett kongresszus alkalmával, ahol megalakították a CENTROCOOPot, amely átvette az ország összes szövetkezetének ellenõrzését.

Ami a közbirtokosságokat illeti, az MNSZ vezetõsége fokozatosan átvette az ellenõrzésüket, azt remélve, hogy – lévén azok közösségi tulajdonformák – nem esnek az államosítási törvény hatálya alá. 1948 folyamán a közbirtokosságok erdõit átvette az állam, a közbirtokosságokat pedig felszámolták.⁴⁶

A kommunista rendszer hatása a magyar nyelvû oktatásra

A kommunista rendszernek a magyar kisebbség gazdasági helyzetére gyakorolt hatásához hasonlóan a kisebbségi oktatás terén is a következmények két szintjét különíthetjük el. Egyrészt meg kell említenünk azokat az intézkedéseket, amelyek, bár a teljes lakosságot érintették, a magyar kisebbség vonatkozásában súlyosabb következményekkel jártak, másrészt voltak olyan intézkedések, amelyek közvetlenül a magyar tannyelvû oktatásra irányultak, annak fokozatos beszûkítése vagy akár beszüntetése céljából. Ily módon, míg az 1948-as tanügyi reform intézkedései minden romániai felekezetet érintettek, a magyar lakosság körében elõidézett következményei egy teljes, a felekezeti tanintézményeken alapuló oktatási hálózat felszámolását jelentették: a reform következtében 468 katolikus, 531 református, 34 unitariánus, 8 evangélikus iskolát államosítottak, javaikkal együtt.⁴⁷ A tanügyi reformmal felszámolták azt a párhuzamos struktúrát, amely 1945-tõl egy relatív autonóm anyanyelvû iskolai hálózatot biztosított.

Másrészt az 1950-es évek második felétõl kezdve a magyar tannyelvû oktatás szisztematikus beszûkítésének folyamatáról beszélhetünk. 1956 júliusában az RMP KB határozata alapján elkezdték a román és a magyar tannyelvû iskolák összevonását, valamint a magyar alsó- és felsõfokú oktatási intézményekben román oktatási nyelvû osztályok létrehozását.⁴⁸ Ez az intézkedés maga után vonta az iskolák vezetõségének átszervezését, román anyanyelvû igazgató kinevezését, és egy ideiglenes kétnyelvûséggel jellemezhetõ átmeneti idõszak után pedig fokozatosan lemondtak a magyar nyelv használatáról a különbözõ iratok megfogalmazásában és a tanári gyûlések során. Ezen intézkedések közvetlen hatásaként folyamatosan csökkent a tanulók létszáma a magyar tannyelvû középfokú oktatásban.⁴⁹

Ebben az idõszakban az oktatás másik problémáját a kisebbségek nyelvén zajló szakoktatás hiánya jelentette; a mûszaki oktatás megszervezésére vonatkozó törvények (1955, 1966, 1968) egyike sem rendelkezett ennek a megszervezésérõl. Bár az 1970-es évek elején létrehoztak néhány nemzetiségi osztályt a szakoktatási intézményekben, azokat pár év múlva megszüntették, vagy átalakították román tannyelvû osztályokká.

Ugyanezek a tendenciák figyelhetõk meg a felsõoktatásban is. 1955-tõl kezdõdõen már nem lehet beiratkozni a Kolozsvári Agrártudományi Intézet magyar szakára, 1959-ben pedig felfüggesztették az összes tantárgy magyar nyelvû oktatását. 1962-ben román tagozatot hoztak létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet keretében, ezt követõen a gyakorlati tantárgyakat az Intézetben csak román nyelven lehetett hallgatni. 1976-ban a szintén marosvásárhelyi székhelyû Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fõiskolán is megnyitották a román tagozatot. Az 1985–1986-os tanévtõl kezdõdõen a kolozsvári Gheorghe Dima Zenemûvészeti és a Ion Andreescu Képzõmûvészeti Intézetben megszûnt a tantárgyak magyar nyelvû oktatása, és felszámolták mindkét intézmény magyar tagozatát.

A magyar tannyelvû felsõoktatás visszaszorításának egy sajátos fejezetét jelenti a Bolyai Egyetem erõszakos beolvasztása a Babeº Egyetembe, amit a két egyetem oktatóinak 1959. június 26-án tartott ünnepi gyûlésén jelentettek be; ez az esemény máig erõteljesen kihat a magyar kisebbség kollektív emlékezetére. Az egyesítés jól illeszkedett a magyar és a román tannyelvû oktatási intézmények összevonásának a stratégiájába. A stratégiát a magyar kisebbség számára korábban biztosított „engedmények” kiigazításának a szükségességével indokolták, mivel a magyar forradalom iránt kifejezett szolidaritás a magyar közösség részérõl „egészségtelen megnyilvánulásokhoz” vezetett. Az 1959. április 20–23-án az RMP KB Politikai Osztályán hozott egyesítési határozatot⁵⁰ átfogó kampány elõzte meg, az akciók koordinálásával Nicolae Ceauºescut bízták meg. Az 1959 tavaszán lefolytatott intenzív propagandakampány során mind erõteljesebben hirdették azt a gondolatot, hogy két különálló egyetem léte fölösleges, sõt anakronisztikus, mivel a nemzetiségi kérdés Romániában „megoldott”. A témáról szervezett találkozókon a felszólalások az egyesítés elõnyeit hangsúlyozták. Azt a néhány személyt, aki tiltakozni próbált, elhallgattatták, Szabédi László egyetemi tanár és Csendes Zoltán prorektor a rájuk gyakorolt nyomás miatt öngyilkosságot követtek el.

Az 1973. május 13-i 278. számú rendelet új fejezetet nyitott a pártpolitikában a kisebbségi oktatást illetõen. A jogszabály megállapította a magyar nyelvû osztály elindításához szükséges tanulói létszám minimumát: 25 fõ az általános iskolákban és 36 a középiskolai oktatásban. Ezzel egy idõben kötelezõ jelleggel elõírták a román nyelvû tagozatok létesítését az összes olyan településen, ahol a nemzeti kisebbségek számára, iskolák vagy tagozatok keretében, anyanyelvû oktatás folyt. Az Oktatási Minisztérium egyes statisztikái szerint e rendelet következtében jelentõsen megnõtt a román iskolában tanulni kénytelen magyar diákok száma.⁵¹

Az 1980-as évek a magyar nyelvû alapoktatás és a felsõfokú képzés széleskörû korlátozásának az idõszakát jelentik. Megszûntek az utolsó magyar tannyelvû középiskolák Kolozsváron és Bukarestben, és felszámolták a magyar nyelvû szakoktatás maradékát. Általánossá vált az a kihelyezési gyakorlat, mely szerint az egyetemi tanulmányok befejezése után a magyar nemzetiségû végzõsök nagy része nem kapott állást erdélyi megyékben. 1988-ban például 951 magyar friss diplomásból 689-et a Kárpátokon túli megyékbe helyeztek ki.⁵² A magyar tannyelvû felsõoktatást – és implicit módon a középiskolai képzést is – veszélyeztette ugyanakkor a magyar egyetemi-fõiskolai oktatói személyzet csökkenése is. Az 1980-as években már nem hirdettek versenyvizsgát a nyugdíjazással megüresedett állások betöltésére, és az akadémiai pályán való elõrejutáshoz elengedhetetlen vizsgákat sem szerveztek.

A kommunista rendszer hatása a magyar kisebbség kulturális életére

A háborút követõen a romániai magyar kisebbség kulturális életében öt idõszakot különíthetünk el: 1945–1949 – a hagyományos, a két világháború közötti idõszakból örökölt magyar kulturális intézményrendszer felszámolása és ezzel párhuzamosan új struktúrák létrehozása; 1950–1957 – az új, kényszerûen létrehozott kulturális struktúrák megerõsödése; 1958–1965 – a kultúrpolitika doktrinér periódusa; 1966–1972 – a taktikai engedmények idõszaka; 1973–1989 – a magyar kulturális intézményrendszer fokozatos felszámolása, az 1980-as években már egyre direktebb módszerekkel.

Az egymást követõ idõszakokkal kapcsolatban – kiegészítve a korszakolásban már jelzett intézkedéseket – külön kiemeljük a hatalom részérõl foganatosított legfontosabb rendelkezéseket. 1952-ben, a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával egy idõben, több magyar kulturális intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre történõ költöztetésével megpróbálják a magyar kulturális életet az újonnan létesített tartományba összpontosítani, úgy vélve, hogy ezáltal hatékonyabb ideológiai ellenõrzés alá tudják vonni a magyar kultúrát.

1972-tõl több olyan határozatot, törvényt és rendeletet vezettek be egymás után, amelyek fontos szerepet játszottak a magyar kisebbség kulturális asszimilációjának meggyorsításában. Így a 63/1974. számú, a nemzeti kulturális örökségrõl szóló törvény elõírásainak értelmében az állam tulajdonába kerültek a magán-, az egyházi és az iskolai gyûjtemények, valamint a kulturális intézmények gyûjteményei, az Államtanács 206/1974. számú rendelete pedig az Állami Levéltárak állományába utalta át minden felekezeti intézmény levéltárát és könyvtárát. Ezeknek a rendeleteknek az alapján a magyar egyházi levéltárak és könyvtárak – mind az esperességeké, mind a vidéki egyházközségeké – eredeti helyükrõl állami intézményekbe kerültek át, egyesek ezek közül súlyosan megrongálódtak a szakszerûtlen tárolás és a nem megfelelõ kezelés következtében.⁵³

1975-ben az RKP sajtóbizottsága (Comisia de Presã ºi Tipãrituri) elrendelte az összes sajtótermék terjedelmének és példányszámának drasztikus csökkentését, s egyúttal megemelték azok árát is. A román kiadványok példányszámának késõbbi növelése nem terjedt ki a kisebbségi sajtóra, amely a késõbbiekben is alacsony példányszámban jelent meg. Bár továbbra is kiadták a kulturális folyóiratokat (A Hét, Korunk), a gyermeklapokat (Jóbarát, A Haza Sólymai), a tudományos folyóiratokat (Matematikai Lapok, NYIRK), de az 1980-as évektõl ezek a kiadványok már csak a román nyelvû kiadások egyszerû fordításai voltak, vagy pedig az RKP propagandaeszközeivé silányultak.⁵⁴

A kulturális homogenizáció folyamata az 1980-as években tetõzött, amikor több intézkedéssel korlátozták a magyar kisebbségi közgondolkodás és identitás kifejezésének szabadságát. A Kriterion Könyvkiadónál indexre került minden könyv, amelynek bármilyen köze volt a magyar önazonosság megõrzéséhez. Belsõ rendelkezésekkel betiltották a néprajzi, mûvészettörténeti, nyelvészeti és irodalomtörténeti sorozatok kiadását.⁵⁵ 1985 januárjában egyetlen telefonutasításra bezárták az RTV marosvásárhelyi és kolozsvári területi stúdióit, néhány hét múlva megszûnt az RTV magyar nyelvû adása, 1987-ben pedig a Bukaresti Rádió heti 60, majd 30 percre csökkentette a magyar nyelvû mûsoridõt. A nyolcvanas években a mûvészeti intézményekben is elkeserítõvé vált a helyzet: a repertoárt a pártszervek szigorúan szabályozták. Indexre került a romániai magyar drámaírók legtöbbje, de a kortárs magyarországi szerzõk is.⁵⁶

A kommunista rendszernek a kisebbségi felekezetekkel kapcsolatos politikája

A kommunista rendszer és a magyar nyelvû felekezetek közötti viszony rendkívül feszült volt e rendszer romániai fennállásának 45 éve alatt. Az 1950-es évek végéig a kommunista hatóságok nem azonos módon kezelték a protestáns és a római katolikus felekezeteket.

A római katolikus egyházzal szemben a pártvezetés nyíltan elnyomó politikát folytatott. 1948. július 17-én egyoldalúan felmondták a Vatikánnal kötött, 1929-ben ratifikált Konkordátumot, így kísérelve meg a katolikus egyház és a Szentszék közötti alárendeltségi viszony megszakítását. Ez kihatott a több mint 700 000, nagyrészt magyar nemzetiségû hívõt számláló Gyulafehérvári Püspökség sorsára is.⁵⁷ Az egyházi törvény (1948. augusztus 4.) megtiltott mindenfajta kapcsolattartást a külfölddel, és betiltott mindenfajta szociális, kulturális és oktatási tevékenységet az egyházon belül.

A római katolikus egyház helyzete Márton Áron gyulafehérvári püspök 1949. június 21-i letartóztatása és 1951-ben életfogytiglani kényszermunkára való ítélése után tovább súlyosbodott.⁵⁸ A római katolikus egyház adatai szerint 1948–1964 között több mint 130 katolikus papot letartóztattak, adminisztratív eszközök és intézkedések útján büntettek, vagy kényszerlakhelyre számûztek.⁵⁹ A gyulafehérvári teológiai szeminárium oktatási tevékenységét gyakorlatilag felfüggesztették, a Temesvári, Szatmárnémeti és Nagyváradi Egyházmegyéket esperesi kerületekké fokozták le. A szerzetesrendeket egyetlen rendelettel feloszlatták, elvették a római katolikus kolostorokat, a szerzeteseket pedig meghatározott, kényszerlakhelyként szolgáló kolostorokba zárták, például Désen és a Kovászna megyei Esztelneken.

Ezzel párhuzamosan, a párt kezdeményezésére, más, katolikus lakosságú kelet-európai országok mintájára megalakítottak egy „Akcióbizottságot”, amelybe több mint 100, a kommunista rendszer politikáját támogató pap tartozott, akiket a „békepapoknak” neveztek. Miután 1955-ben Márton Áront szabadon bocsátották, azonnali intézkedéseket hozott az Akcióbizottság felszámolására, és kiközösítette a kollaboráns papokat. Válaszként 1957 júniusától 1967-ig házi õrizetben tartották a gyulafehérvári püspöki palotában.

1970 és 1980 között a Gyulafehérvári Püspökség a passzív ellenállás politikájáról áttért a magyar közösség szellemi és nemzeti mozgósítására, szembeszállva a kommunista hatóságokkal, de a Bukaresti Érsekséggel is, amely a rendszerrel való együttmûködést választotta.⁶⁰ A nemzeti mozgósítás azonban nem jelentette a szolidaritási kapcsolatok megszakítását a görög katolikus egyházzal, amely maga is sok megpróbáltatáson ment keresztül. Márton Áron utasítására a római katolikus templomok felajánlották vendégszeretetüket a román anyanyelvû katolikusoknak, a misét pedig szükség szerint mindkét nyelven megtartották.

A magyar protestáns felekezetekkel való viszonyában a kommunista rendszer eltérõ stratégiát alkalmazott. A lelkészeknek az MNSZ-be (1953 után pedig az RMP/RKP-ba) való bevonásával egyrészt a politikai integrálásukat, másrészt felekezeti és kulturális tevékenységük felügyeletét célozták meg, azáltal, hogy elismerték státusukat, és 1948-ban létrehozták az egyetemi szintû Protestáns Teológiai Intézetet Kolozsváron. Az egyházak autonómiájának a felszámolását, és azok ingó és ingatlan vagyonának az államosítását követõen a protestáns lelkészek állami alkalmazottakká váltak.

1956-ig a biztonsági szervek elemzései rámutattak a protestáns felekezeteknek a kommunista állammal szembeni alapvetõ lojalitására.⁶¹ A helyzet azonban radikálisan megváltozott az 1956-os magyar forradalom idején. A teológus hallgatók, illetve egyes fiatal lelkészek szolidaritása a magyarországi eseményekkel megtorlási hullámot vont maga után a magyar protestáns felekezetek tagjai ellen. A Protestáns Teológiai Intézet adatai szerint 1957 és 1964 között legalább 96 lelkészt és teológushallgatót tartóztattak le és ítélték el az állammal szembeni ellenséges, nacionalista megnyilvánulások vádjával.

A protestáns egyházaknak a Ceauºescu-korszak elsõ, ideológiai enyhüléssel jellemezhetõ szakaszában sem sikerült visszaszerezniük azokat a kiváltságokat, amelyeknek az 1950-es években örvendhettek. Ennek következtében a protestáns felekezetek döntõ szerepet játszottak a kommunista állam kisebbségellenes politikájával szembeni kulturális ellenállás informális hálózatának a kialakításában.⁶² A Bethánia-mozgalom 1958–1959 közötti elfojtását a disszidensek – köztük a rendszerhez lojális Nagy Gyula kolozsvári és Papp László nagyváradi református püspökökkel konfliktusba kerülõ Tõkés László lelkész – ellen irányuló hírszerzési akciók és hatósági szankciók követték az 1980-as években.

A kommunista rendszer hatása a magyar kisebbségnek a Románia társadalmi struktúrájában elfoglalt pozícióira

A homogenizáció irányelveit, amint már említettük, Nicolae Ceauºescu fogalmazta meg az RKP IX., illetve X. Kongresszusa munkálatai során. A „szocialista nemzet” fogalmának a közbeszédbe való bevezetésével a pártvezetés felülvizsgálta a kisebbségek és a román többség közötti kapcsolatot. A nemzet új fogalma az ország minden lakosa számára közös szellemiséget, mentalitást és kultúrát feltételezett. Bizonyos nyelvi természetû sajátosságokat továbbra is elismertek, azonban ezt egy belsõ ellentmondásokkal terhes diskurzus keretében tették. Bár a „homogenizáció” fogalma a teljes román társadalomra vonatkozott, amelyet „sokoldalúan fejlett szocialista társadalommá” kívántak átalakítani, implicit módon ez az elképzelés az együtt élõ nemzetiségek fokozatos asszimilációját is magában foglalta.⁶³

A homogenizációs folyamat egyik hatékony eszköze a fõbb erdélyi városok etnikai összetételének fokozatos módosítása volt. Az, hogy azokat már 1947-tõl „zárt városokká” nyilvánították, lehetõvé tette a kommunista hatóságok számára, hogy közvetlenül irányítsák és ellenõrizzék a lakosság mozgását.

A bevezetett intézkedések következményei sokatmondóak. Míg az erdélyi magyarok aránya az 1945–1989 közötti idõszakban alig változott (1948ban 25%; 1966-ban 23,8%; 1992-ben 20,8%), a városi összlakossághoz képest az arányuk csökkenése drámai (1948-ban 39,7%; 1966-ban 26,8%; 1992-ben 13%). Míg a román lakosság növekedési ritmusa 310% volt az erdélyi városokban 1948–1966 között, és számuk ugyanebben az idõszakban 547 000 lakosról 1 696 000 lakosra nõtt, a magyarok esetében ez a növekedési ritmus 61,4% (1948-ban 435 000 lakos, 1966-ban 702 000 lakos).

Három jelentõsebb város esetében ezek a folyamatok a következõ módosulásokat eredményezték: Marosvásárhely: 1948 – összlakosság: 47 043; ebbõl román: 11 007; magyar: 34 943; 1966 – összlakosság: 80 912; ebbõl román: 22 254; magyar: 57 144; 1977 – összlakosság: 127 783; ebbõl román: 44 491; magyar: 81 234; 1992 – összlakosság: 161 216; ebbõl román: 74 549; magyar: 83 239. Nagyvárad: 1956 – összlakosság: 98 950; ebbõl román: 35 581; magyar: 58 424; 1977 – összlakosság: 170 531; ebbõl román: 91 925; magyar: 75 125. Kolozsvár: 1948 – összlakosság: 117 915; ebbõl román: 47 321; magyar: 67 977; 1956 – összlakosság: 154 723; ebbõl román: 74 033; magyar: 74 155; 1977 – összlakosság: 262 858; ebbõl román: 173 003; magyar: 86 215.⁶⁴

A kommunista rendszer asszimilációs politikájának a moldvai csángók

– körülbelül 60 ezres magyar ajkú, római katolikus, Neamþ és Bákó megyei lakosból álló közösség – számára is drámai következményei voltak. A csángók erõszakos asszimilációjára tett elsõ kísérletek a XX. század elejére tehetõk. Ebben a folyamatban jelentõs szerepet vállalt a katolikus egyház. A csángók nyelvi identitása elvesztésének megkönnyítése lehetõvé tette a katolikus egyház számára az ortodox egyházba való asszimiláció megállítását.⁶⁵ Ennek a politikának a következményeként a csángók nem részesültek magyar nyelvû vallási szertartásban és oktatásban.

A felekezetek elleni hadjárat során az RMP az MNSZ-t használta fel, lehetõvé téve, hogy 1948-tól közel 40, magyar nyelven oktató iskolából álló hálózatot hozzanak létre a csángók lakta vidékeken azzal a céllal, hogy gyengítsék az egyháznak a közösségre gyakorolt befolyását. Ezeket az iskolákat 1953 és 1958 között fokozatosan bezárták.

Az 1970–80-as években, az asszimiláció folyamatának felgyorsításával, a magukat magyarnak valló csángókat a milícia és a Securitate szervei üldözték.

A közigazgatási-területi átszervezések hatása a magyar kisebbség helyzetére

A közigazgatási reformok egy újabb eszközt jelentettek a kommunista rendszer számára a magyar kisebbség fölötti ellenõrzésre. A magyarok által is lakott területek, fõként a Székelyföld közigazgatási felosztása befolyásolta a magyar közösség különbözõ politikai, gazdasági és kulturális érdekeinek az érvényesítési lehetõségeit.

A kommunista hatalomátvétel után az elsõ közigazgatási reformot 1950ben hajtották végre, amikor a megyéken és járásokon alapuló közigazgatási rendszert szovjet modell szerint rajonokra és tartományokra cserélték. Ebben a szakaszban az új közigazgatási struktúrák létrehozását nem befolyásolta a nemzetiségi kérdés.

1952-ben a MAT-nak a Román Népköztársaság új Alkotmánya elõírásainak megfelelõen történt létrehozása volt az elsõ olyan alkalom, amikor az etnikai-nemzetiségi tényezõ döntõ szerepet játszott. A tartomány létrehozásáról szóló döntést a Szovjetunió nyomására hozták meg anélkül, hogy erre a magyar lakosság körébõl bármilyen javaslat érkezett volna. 1951 szeptemberében két adminisztratív kérdésekben jártas szovjet tanácsadó, Arhipov és Tumanov Gheorghiu-Dej elé terjesztett egy javaslatot a magyar autonóm tartomány létrehozásáról Észak-Erdélyben. Az eredeti változat szerint a MAT területe nem korlátozódott volna a volt székely megyékre, hanem magában foglalta volna Erdély középsõ részét is, központja pedig Kolozsvár lett volna.

Az 1952. szeptember 27-én közreadott Alkotmány 19–21. cikkelyei az új közigazgatási egységet „székely magyar kompakt lakosság által lakott” területként határozzák meg, és kimondják, hogy a tartománynak „önálló, az autonóm tartomány lakossága által megválasztott közigazgatási vezetõsége van”. Bár az RNK törvényei, a román állam központi szerveinek a határozatai és rendelkezései kötelezõ érvényûek a MAT területén, a 21. cikkely kimondta: a tartománynak saját statútuma lesz, amit a tartományi néptanács fog kidolgozni, és jóváhagyásra a Nagy Nemzetgyûlés elé terjeszteni. Annak ellenére, hogy a tartományi néptanács által felkért szakértõi csoport össze is állította a statútum szövegét, azt sosem hagyták jóvá.

A tartomány területe 13 500 km² (Románia területének 5,7%-a), és 9, szinte teljes egészében a volt székely székekbõl kialakított rajonból állt, a közigazgatási központja Marosvásárhely lett. 1956-ban a tartomány lakossága 731 387 fõ, ebbõl 77,3% magyar, 20,1% román, 1,5% roma, 0,4% német és zsidó. Az 1960 decemberében bevezetett közigazgatási reform által elõírt területi módosítások következtében a magyar lakosság aránya az új, Maros-Magyar Autonóm Tartománynak nevezett struktúrában 61%-ra csökkent.

A tartományba fõként vidéki térségek tartoztak, amelyek mind a magyar közigazgatás idején, mind 1918 után gazdasági és infrastrukturális szempontból lemaradtak a fejlõdésben. Ez a helyzet az „autonómia” idõszakában sem változott: 1951 és 1959 között, bár a MAT területén élt Románia lakosságának 4,5%-a, a központi költségvetési alapoknak mindössze 2,4%-át kapta meg, ami az 1950-es években a lakosság elvándorlását eredményezte Dél-Erdély iparosítottabb vidékeire (Brassó, a Zsil-völgyében levõ bányászati központok és Vajdahunyad).⁶⁶

A MAT vonatkozásában nem lehet tényleges autonómiáról beszélni. A tartomány igazgatási módja pusztán etnikai összetételében tért el Románia más tartományainak az igazgatásától. A tartomány fiktív autonómiája tulajdonképpen a magyar kisebbség politikai és társadalmi integrációjának volt az eszköze, a magyar kulturális és felsõoktatási intézményeknek a tartomány belsejébe való koncentrálása által.⁶⁷ Ez implicit módon azt is jelentette, hogy más vidékeken, beleértve a Kolozsvár környékén élõ magyarokat, megfosztották az általuk követelt nyelvhasználati és oktatási jogok gyakorlásától, ideértve a korábban megadott jogokat is. A MAT-ot 1968-ban számolták fel, amikor egy újabb közigazgatási-területi felosztással három utódmegyét hoztak létre: Maros, Kovászna és Hargita megyét.

Bár a Magyar Autonóm Tartományt nem a magyar lakosság kérésére hozták létre (a magyar kisebbség egyes tagjai szerint a magyar lakosság megosztásának az eszköze volt), és sem az autonómia, sem a gazdasági vagy kulturális teljesítmény szempontjából nem lehet sikeresnek tekinteni, a romániai kommunista korszaknak ezt a fejezetét a románok és a magyarok eltérõen értékelik. Míg a románok úgy gondolják, hogy a tartomány létrehozása a kommunisták túlkapása volt, a magyarok ugyanezt gondolják a felszámolásáról.

Az 1968-as közigazgatási reform során a nemzetiségi kérdés és a székelység jövõje két vonatkozásban jelent meg: közigazgatási és gazdasági vonatkozásban. Rövid idõre körvonalazódott az a lehetõség, hogy egyetlen nagy székely megye létrehozásával a székelység újra közigazgatási egységet élvezzen. A Fazekas János által javasolt, kezdetben Ceauºescu részérõl is támogatásnak örvendõ elképzelés azonban nemcsak a pártvezetést osztotta meg, hanem az adott vidékeken élõ magyarok egy részét is: egyesek a Székelyföld közigazgatási egysége mellett foglaltak állást, mások azt kérték, hogy Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonokat csatolják Brassó megyéhez. Végül kompromisszumos döntés született: különálló közigazgatási egységként létrehozták Kovászna megyét.

A magyar kisebbség ellenállási kísérletei

Azon kevés ellenállási forma közül, amelyekre vonatkozóan forrásanyaggal rendelkezünk, vidéken a rejtett ellenállást és a kollektivizálással való szembeszállást, az 1956-os magyar forradalom eszméivel való szolidarizálást, valamint az értelmiségi ellenállás különbözõ formáit említhetjük meg.

A vidéki ellenállás formái

Az ország egészéhez hasonlóan a magyar nemzetiségû vidéki lakosság is szembeszállt a kommunista rendszer által gyakorolt elnyomással. A másutt is bevetett rejtett ellenállási formákat gyakorolták, így például a terménybegyûjtés alóli kibúvást, az állatoknak a kollektív gazdaságba történõ beszolgáltatása halogatását stb.⁶⁸

A vidéki magyar lakosság, akárcsak a romániai vidéki lakosság, szembeszegült a kollektivizálással. A földjét megtartani próbáló falusi magyar lakosság által alkalmazott módszerek a rejtett ellenállástól a teljes régiókra kiterjedõ lázadásokig terjedtek. 1950–1951-ben a Marosvásárhely körüli vegyes lakosságú vidékeken a román és a magyar parasztság egymás mellett harcolt egy szervezett felkelésben a kollektivizálás ellen.⁶⁹

Szolidaritás a magyar forradalommal és a rákövetkezõ megtorlások

Az 1956 õszén Magyarországon lezajlott forradalom erõs hatást gyakorolt a romániai magyar lakosságra. Fõként fiatal értelmiségiek, katolikus és protestáns papok, diákok, tanulók, valamint középiskolai és egyetemi tanárok vettek részt a szimpátia-megnyilvánulásokon.

Az elsõ nyilvános temesvári szolidaritási tüntetések után, amelyeken mind román, mind magyar egyetemisták részt vettek, a Securitate és a pártapparátus sikeres diverziót hajtott végre, amely a magyarországi forradalom követeléseinek a revizionista jellegérõl szóló megalapozatlan híresztelésekre támaszkodott. Ezt az értelmezést döntõen befolyásolták Valter Roman és Aurel Mãlnãºan Budapestrõl küldött beszámolói, amelyek meggyõzték a RMP vezetõségét arról, hogy a szolidaritás bármely jele az erdélyi magyarok részérõl a román kommunista állammal szembeni hûtlenségrõl tanúskodik.⁷⁰

Az 1956-os forradalom eszméivel való szolidaritás kifejezése mellett a budapesti események újabb ösztönzést adtak arra, hogy újraélesszenek, illetve létrehozzanak olyan szervezeteket, amelyek a kommunista rendszer megdöntését tûzték ki célul. A legismertebb erdélyi esetek a következõk: a bánsági római katolikus pap, Szoboszlay Aladár által vezetett interetnikus hálózat, amely egy román–magyar–osztrák konföderáció létrehozásáért küzdött, a Habsburg Monarchia mintájára; a marosvásárhelyi hivatalnok, Ioan Faliboga által vezetett csoport; a Sass Kálmán református lelkész és Dobai István jogász által vezetett csoportok; az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség (EMISZ), a Székely Ifjak Társasága (SZIT), a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ) ifjúsági szervezetek.

Mindezeket a próbálkozásokat a Securitate felfedezte, a résztvevõket pedig rendkívül kemény megtorlásnak vetették alá. 1957. januárja és 1959. júliusa között 9978 személyt ítéltek el,⁷¹ közülük legalább 43-at halálbüntetéssel sújtottak.⁷² A Securitate irattárának dokumentumai tanúsítják, hogy a magyar kisebbség túlreprezentált volt mind a letartóztatottak (körülbelül 4000 személy), mind a kivégzettek (13) számát illetõen. A magyar vádlottak pereiben a legszigorúbb büntetéseket a Kolozsvári Katonai Törvényszéken mondták ki, ahol paradox módon a magyar származású õrnagy, Macskási Pál elnökölt. 1957–1959 között a Bolyai Egyetem több mint 30 diákját és tanárát tartóztatták le és ítélték börtönre vagy kényszermunkára. Az 1957–58-as egyetemi év végén az erdélyi egyetemi központokban több száz magyar diákot zártak ki a felsõoktatásból.

A magyarországi forradalom, valamint az erdélyi megmozdulások hoszszú távon elmélyítették a párt- és állami vezetés bizalmatlanságát a magyar kisebbséggel szemben. Ez a jelenség a magyar értelmiség módszeres megfigyelésében, valamint a Securitate, a milícia és a hadsereg átfogó etnikai tisztogatási kampányának az elindításában nyilvánult meg.

Az értelmiség ellenállásának formái

A másként gondolkodás, mint politikai magatartás az 1970-es évek végén, a homogenizációs folyamat felgyorsulásának tulajdoníthatóan jelent meg a magyar kisebbség körében. A felvetett kérdések sajátosan kisebbségi jelleggel bírtak, de az emberi jogokat is szem elõtt tartották. Az ilyen jellegû diskurzus érvényesítésével kapcsolatos lehetõségek az 1975-ös Helsinki Értekezletet követõen tudatosultak.

A másként gondolkodás felszínre törésében két, egymást követõ szakaszt különíthetünk el. Az 1970-es években beadványok születtek, amelyeket a funkcióban lévõ vagy volt pártaktivisták nyújtottak be a legfelsõbb pártvezetéshez vagy nemzetközi fórumokhoz. Ezek célja a rendszer megreformálása volt. A második szakasz az 1980-as évekkel vette kezdetét, egy új nemzedék megjelenésével, amely visszautasította a fennálló politikai rendszerbe való betagolódást, és szamizdat kiadványok révén, illetve értelmiségi vitakörök keretében fejezte ki egyet nem értését.

A „memorandista” disszidensek közül meg kell említenünk Takács Lajost, a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának alelnökét, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát és Király Károlyt, Kovászna megye egykori párttitkárát, akit 1972-ben távolítottak el a hatalomból. Az RKP 1978 januárjában tartott országos konferenciáján ismertetett beadványában Takács többek között sérelmezte a magyar tannyelvû oktatás 1960–1970 között lezajlott fokozatos elsorvasztását, és több követelést fogalmazott meg: javasolta, hogy a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsát (MNDT) alakítsák át mûködõképes kisebbségi szervezetté; dolgozzanak ki új kisebbségi statútumot; vezessék be a magyar nyelv használatát a közigazgatásban; konkrét javaslatokat tett továbbá az egyetemi oktatás átszervezésére is.⁷³ Király Károly a maga részérõl 1977-tõl kezdõdõen több ízben fordult levélben a párt legfelsõ vezetéséhez, hangot adva az MNDT megreformálására vonatkozó javaslatainak, felvetette a magyar tannyelvû oktatással, illetve a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használatával kapcsolatos problémákat, és felrótta azokat a visszaéléseket, amelyeket a Securitate követett el magyarokkal szemben.⁷⁴ Király Károly beadványai titkos csatornákon keresztül Nyugatra is eljutottak, hozzájárulván ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény tájékoztatást nyerjen a kisebbségi kérdés felõl.

Ebben a vonatkozásban kell megemlíteni azt a hivatalos, kollektív beadványt is, amelyet a magyar kulturális élet 32 személyisége nyújtott be az államvezetésnek, tiltakozásul Ion Lãncrãnjan Cuvânt despre Transilvania (Gondolatok Erdélyrõl) címû esszéjének megjelentetése, és az azzal kapcsolatos népszerûsítési kampány ellen, amit a magyar kisebbség ellen intézett közvetlen támadásnak tartottak.⁷⁵ E hivatalos kezdeményezésekkel párhuzamosan Tóth Sándor, a földalatti kommunista mozgalom volt tagja és a Babeº–Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára (Lázár György álnéven) és Tordai Zádor Magyarországon élõ filozófus összeállították a Jelentés Erdélybõl címet viselõ memorandumot, amely 1977 áprilisában megjelent egy Párizsban kiadott magyar nyelvû irodalmi folyóiratban, késõbb pedig átvette a Le Monde és a Minority Rights Group egyik jelentése is.⁷⁶

Az 1978 májusában közzétett „A 62 magyar értelmiségi levele román értelmiségiekhez” felsorolta a kisebbség konkrét problémáit, szót emelt a román média magyarellenes, nacionalista propagandája ellen, arra kérve a román értelmiségieket, hogy tiltakozzanak a mindezt lehetõvé tevõ gyakorlat ellen.⁷⁷

Az ellenállás határozottabb formáját jelentette az Ellenpontok címû szamizdat kiadvány,⁷⁸ amelyet nagyváradi és kolozsvári fiatal értelmiségiekbõl álló csoport jelentetett meg.⁷⁹ 1981 decembere és 1982 decembere között kilenc szám jelent meg, amelyek a kisebbségek követeléseit tartalmazó írásokat, a magyar egyházak helyzetérõl készített beszámolókat, valamint egyes román disszidensek írásait tartalmazták. A csoport célja az volt, hogy felhívja a nemzetközi fórumok figyelmét az erdélyi magyar kisebbség helyzetére, és ezzel egyidejûleg küzdjön a kisebbségi értelmiségiek elszigetelõdés-érzése ellen. Az Ellenpontok szerkesztõsége kijuttatott egy memorandumot és egy programjavaslatot az 1982-es madridi értekezletre, amelyben azt kérték, hogy hozzanak létre egy, a kisebbségi jogokat, illetve a kulturális autonómiát támogató intézményt, állítsák le az erõszakos homogenizációs politikát, hozzanak létre egy nemzetközi bizottságot, amelynek feladata kivizsgálni a magyar kisebbség helyzetét és javaslatot tenni annak megoldására.⁸⁰ 1982 novemberében a szerkesztõket letartóztatták és kiutasították az országból. A hatalmas sajtónyilvánosságnak köszönhetõen ez az eset nemzetközi érdeklõdést keltett, és erõteljesen ráirányította a figyelmet a romániai helyzet vizsgálatára.

1988-ban Balázs Sándor professzor kezdeményezésére újabb szamizdat kiadvány jelent meg Kolozsváron, a Kiáltó Szó, melynek 1989 decemberéig két száma látott napvilágot.⁸¹ Az elsõ szám vezércikke a kiadvány célját ab-ban jelölte meg, hogy fokozza az erdélyi magyarok érzékenységét a saját helyzetét illetõen, illetve hangot adott annak a meggyõzõdésének, hogy csak az együtt élõ népek közös fellépése változtathat az aktuális helyzeten.⁸²

A disszidencia kiemelkedõ szerepet betöltõ megnyilvánulásai voltak a vitacsoportok, amelyek Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, és Temesváron mûködtek. A legjobban szervezett csoportosulás a Limes-kör volt (kezdeményezõje Molnár Gusztáv), amelyet kolozsvári, bukaresti, sepsiszentgyörgyi és brassói disszidens értelmiségiek alkottak, akik 1985 és 1987 között rendszeresen találkoztak. A találkozókon megvitatott témák részben elméletiek – mint például a kisebbség, a nemzetiség és a diaszpóra fogalma, vagy az autonómia és a szabadság különbözõ értelmezése –, ugyanakkor a romániai társadalom alternatíváit is felvázolták a kommunista rendszer esetleges bukását követõ idõszakra.⁸³ A csoportot 1987-ben leleplezték, a résztvevõk egy részét az ország elhagyására kényszerítették.

A magyar értelmiségi disszidencia különbözõ megnyilvánulási formáinak alakulása a politikai értelemben vett éretté válás lépcsõfokaiként értékelhetõ: míg az 1970-es évek beadványainak szerzõi, akik hittek még a párt integráló erejében, a rendszeren belül keresték a megoldást a magyar kisebbség gondjaira, addig az 1980-as évek disszidens generációi abból az elõfeltevésbõl indultak ki, hogy a rendszer alkalmatlan arra, hogy ilyen típusú megoldásokat lehetõvé tegyen. Ezeknek a generációknak a képviselõi nemzetközi fórumok figyelmét próbálták felhívni az erdélyi magyarság helyzetére, és alternatív diskurzusok, tervezetek kidolgozása révén utasították el az uralkodó propagandát és a kommunista rendszerrel szembeni lojalitást.

1 Forrás: Comisia Prezidenþialã pentru analiza dictaturii comuniste din România: Raport Final. Ed. de Tismãneanu, Vladimir; Dobrincu, Dobrin; Vasile Cristian. Humanitas, Bucureºti, 2007. 332–354.

2 Arra vonatkozóan, hogy az 1944 szeptembere és 1945 márciusa közötti idõszakban mekkora volt a magyarok részaránya Románia összlakosságához viszonyítva, nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Az 1930. december 31-i népszámlálási adatoknak megfelelõen az ország lakosságának mintegy 7,9%-a magyar. S. Manuilã becslése szerint 1939. december 31-én ez az arány megközelítõleg 7,5% – Sabin Manuilã: Studiu etnografic asupra populaþiei României. Editura Institutului Central de Statisticã, Bucureºti, 1940, 97. A leginkább releváns forrásnak az 1948 januári népszámlálást tekinthetjük, ennek megfelelõen az állampolgárok 9,4%-a vallotta magát magyar anyanyelvûnek; Anton Golopenþia – D. C. Georgescu: Populaþia Republicii Populare Române la 25 ianuarie 1948. Rezultate provizorii ale recensãmântului. Probleme economice, 1948. március, 2. sz. 28–45.

3 A magyar történetírás szerint a két világháború közötti idõszakban a romániai magyarok hátrányos megkülönböztetés áldozatai voltak.

4 Dumitru ªandru: Miºcãri de populaþie în România (1940–1944). Editura Enciclopedicã, Bucureºti, 2003. 54–77.; Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetébõl. Püski Könyvkiadó, Budapest, 1998. 172–173.

5 Dumitru ªandru: i. m. 152.

6 Enciclopedia României. Bucureºti, 1940. 150.; Nyárády R. Károly: Erdély népesedéstörténete. KSH Levéltára, Budapest, 2003. 274–275.

7 Nagy Zoltán: Erdély gazdasági életének szövetkezeti megszervezése. Jog- és Közgazdaságtudományi értekezések. 4. k. Kolozsvár, 1946, 19–20.

8 Revízió vagy autonómia? Iratok a román–magyar kapcsolatok történetérõl, 1945–1947. A bevezetõ tanulmányt írta és összeáll. Fülöp Mihály; sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Vincze Gábor. [Budapest] Teleki László Alapítvány, 1998. 302–304.

9 Arhivele Naþionale Direcþia Judeþeanã Harghita, fond 78, dosar 223, f. 101–103.

10 Barabás Endre: A magyar iskolaügy helyzete Romániában 1918–1940. Kisebbségi Körlevél, 1943. 271–286.; 351–363.

11 Karády, Viktor – Lucian Nastasã: The Medical Faculty of the University of Kolozsvár/Cluj and its students (1872–1918). CEU–CRDE, Budapest–Cluj, 2004.; Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944 szeptember – 1945 március). EME–Pro-Print, Kolozsvár– Csíkszereda, 2004. 218–222.

12 Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor: i. m. 64.

13 Arhivele Naþionale Istorice Centrale (a továbbiakban: ANIC), fond 1474, dosar 159/1944, f. 310; uo., dosar 113/1944, f. 203; uo., dosar 149/1944, f. 9. Több magyar történész úgy véli, hogy ezek az internálások etnikai alapon történtek.

14 Horváth Andor: Istorii paralele cu un personaj central. In Andreea Andreescu – Lucian Nastasã – Andrea Varga (ed.): Minoritãþi etnoculturale. Mãrturii documentare: Maghiarii din România (1945–1955). CRDE, Cluj, 2002. 855–856.

15 Horváth Andor: i.m. 856.

16 Olti Ágoston: A Román Békeelõkészítõ Bizottság tevékenysége 1944–1946. Századok, 2007. 1. sz. 29–57.

17 ANIC, fond Preºedinþia Consiliului de Miniºtri – Serviciul Special de Informaþii, dosar 57/1946, f. 1–5.

18 Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattára. Kolozsvár, Demeter János hagyatéka. Sz. n.; A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): i. m. 62–65.

19 1945. évi 406. sz. Királyi Dekrétum az I. Ferdinánd Király Egyetem és más román oktatási intézmények visszakerülésérõl Észak-Erdély területére, illetve 1945. évi 407. sz. Királyi Dekrétum a Kolozsvári Magyar Tudományegyetem létrehozásáról. A dekrétumokat a minisztertanács 1945. évi 817. sz. határozata alapján tették közzé: Monitorul Oficial, 1945. május 29. 119. sz. 4423–4424.

20 Luka László, miután jelentõs mértékben hozzájárult az „osztályellenségek” felszámolásához, maga is a tisztogatási hullámok áldozatává vált, 1952-ben ugyanis az államgazdaság aláásásával és a volt állambiztonsági szolgálattal fenntartott kapcsolatokkal vádolták meg – ACNSAS. Fond. Penal. 148. Vasile Luca. A letartóztatottak közül megemlíthetjük még Kurkó Gyárfást (letartóztatva 1949. november 3.), Csögör Lajost (letartóztatva 1949. november 3.), Balogh Edgárt (letartóztatva, 1952. augusztus 30.), Jordáky Lajost (letartóztatva 1952. augusztus 29.) és Demeter Jánost (letartóztatva 1952. augusztus 30.) – ACNSAS, Fond Penal. Dos 217. vol. 1–7.

21 A Belügyminisztérium 3278 sz. rendelete a nagyvárosokba való betelepülést korlátozó intézkedésekre vonatkozóan. Monitorul Oficial 1947. május 15. 196. sz. 3800–3802.

22 ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar nr. 230/1949, f. 1–12.

24 Horváth Andor: i. m. 860; Fülöp Mihály – Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Aula könyvkiadó, Budapest, 1998.

25 ANIC, fond CC al PCR – Secþia Relaþii Externe, dosar 53/1958, f. 2–161.

26 A budapesti szovjet nagykövetség 1958. és 1961. évi jelentései a román– magyar kapcsolatokról. Arhiv Vnyesnyej Polityiki Rosszijszkoj Federacii f. 077. op. 39. 203. 45. Közzétette Baráth Magdolna: Két szovjet diplomáciai irat a magyar–román kapcsolatokról. A magyar–román viszony – szovjet szemmel, 1954–1964. Múltunk, 2003, 4. sz. 218–224.

27 Az 1977. évi találkozó alkalmával Kádár János kérte, hogy a magyar kisebbség ügyét is vegyék be a kétoldalú találkozók napirendjébe.

28 1986–1989 között a Magyarországra kivándoroltak száma 29 816-ra emelkedett. Nincsenek pontos adataink a visszautasított vagy az illegális határátlépés során elfogott személyek számáról, mivel a határvédelmi egységek archívumai jelen pillanatban nem kutathatók.

29 Nagy Mihály Zoltán: Érdekvédelem és pártpolitika. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): i. m. 343–366.

30 Jól példázza ezt az MNSZ elnökének, Kurkó Gyárfásnak az önkritikája. ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar 295/1945, f. 2–3.

31 A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): i. m. 730–736.

32 ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie dosar 40/1945, f. 3.

33 Mioara Anton: 1948–1950. Anatomia puterii. Fideli ºi indezirabili în PMR 1948–1950. Studii ºi Materiale de Istorie Contemporanã, vol. 1, 2002. 151; ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar 9/1958, f. 14.

34 Lucian Nastasã: Studiu introductiv. In A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): Minoritãþi etnoculturale. Mãrturii documentare: Maghiarii din România (1956–1968). CRDE, Cluj, 2003. 18–22.

35 ANIC, fond CC al PCR – Secþia Organizatoricã, dosar 13/1984, f. 1–50.; uo. dosar 26/1984, f. 12–14.

36 Dennis Deletant: Teroarea comunistã în România. Gheorghiu-Dej ºi statul poliþienesc 1948–1965. Editura Polirom, Iaºi, 2001. 114.

37 Az ügynökhálózattal rendelkezõ tisztek 1958. február 5-i keltezésû kimutatása. ACNSAS, fond Documentar, dosar 81, vol. 1, f. 39–41.

38 Florian Banu: Asalt asupra economiei României. Editura Nemira, Bucureºti, 2004.

39 A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): Minoritãþi etnoculturale. Mãrturii documentare: Maghiarii din România (1945–1955). Id. kiad. 140.

40 Banu: i. m. 83.

41 Az agrárreform alkalmazási szabályzata, 3. pont, hatodik bekezdés. 42 A Romániai Magyar Népi Szövetség összefoglaló jelentése az 1945. évi román földreformról. MOL XIX-J-1-j-Románia-16/b sz. n. – 1945–66. II. 1475.

43 ANIC, fond CC al PCR – Secþia Agrarã, dosar 5/1946, f. 2–4.

44 Uo. dosar nr. 2/1946, f. 1.

45 Szövetkezeti Értesítõ, 1947. július. 319–339.

46 Olti Ágoston: Adalékok a Csíki Magánjavak második világháború utáni történetéhez. Székelyföld, 2003. 11. sz. 77–103.

47 Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Status, Csíkszereda, 1999. 196.

48 Az RKP Központi Bizottsága és a minisztertanács 1956. július 20-i 1380. sz. határozata az általános iskolai oktatás jobbításáról a Román Népköztársaságban. In Colecþia de legi, decrete, hotãrâri ºi dispoziþii. Vol. 4. Editura ªtiinþificã, Bucureºti, 1956, 58–69.

49 A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): Minoritãþi etnoculturale. Mãrturii documentare: Maghiarii din România (1956–1968). Id. kiad. 867.

50 ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar nr. 15/159, f. 1–3, 12–34 és 45–49. Idézi A. Andreescu – L. Nastasã – A. Varga (ed.): i. m. 482–503.

51 Vincze Gábor: Történeti kényszerpályák, kisebbségi reálpolitikák. Pro-Print, Csíkszereda, 2003. 349.

52 Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Id. kiad. 219.

53 Rumania 's violations of Helsinki Final Act provisions protecting the rights of national, religious and linguistic minorities. New York, Committee for Human Rights in Rumania , 1980. 49.

54 Uo. 39.

55 Dávid Gyula: A romániai magyar könyvkiadás két évtizede. Alföld, 1991. 2. sz. 94.

56 Enyedi Sándor: A határainkon túli magyar nyelvterület színházainak helyzete az 1984–85-ös évadban. Jakabffy Elemér Kortörténeti Gyûjtemény. Leltári szám K155.

57 ACNSAS, fond Documentar, dosar 69, vol. 2, 6, 15, 18, 25, 33, 40. és 41.

58 Lásd a Bukaresti Katonai Törvényszéken lefolytatott per iratait. ACNSAS, fond Penal, dosar 254, vol. 1–12.

59 Hetényi-Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. II. k. Abaliget, 1994.

60 Ovidiu Bozgan: Cronica unui eºec previzibil. România ºi Sfântul Scaun în epoca pontificatului lui Paul al VI-lea (1963–1978). Editura Curtea Veche, Bucureºti, 2005. 55–73. 381–390.

61 A történeti protestáns felekezetek problémái. ACNSAS, fond Documentar, dosar 175, vol. 8, f. 23–30. és 55–61.

62 Uo., vol. 7., f. 157–170, és vol. 1, 2, 3. és 9.

63 Az asszimiláció kérdése már hosszabb ideje foglalkoztatta a pártvezetést, a kommunista propaganda több vezetõje már 1966-ban felvetette. ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar 180/1966, f. 1–71.

64 Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. I. k. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999. 111–112., 302., 520.

65 ANIC, fond Preºedinþia Consiliului de Miniºtrii – Serviciul Special de Informaþii, dosar 63/1942, f. 3–6.

66 Anuarul statistic al RPR. Bucureºti, 1966, 384–385.

67 Bárdi Nándor (szerk.): Autonóm magyarok? Székelyföld változásai az „ötvenes években”. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.

68 Az alkalmazott módszerekrõl lásd Dorin Dobrincu – Constantin Iordachi (ed.): Þãrãnimea ºi puterea. Editura Polirom, Iaºi, 2005. A magyar vonatkozásokról lásd Oláh Sándor: Csendes csatatér. Pro-Print, Csíkszereda, 2001. 199–252.

69 László Márton: Acþiuni ale þãranilor împotriva înfiinþãrii ºi funcþionãrii gospodãriilor agricole colective în regiunea Mureº. Anuarul Institutului de Istorie „Gheorghe Bariþ” din Cluj-Napoca, XLIV, Series Historica, 2005. 407–437.

70 Gheorghiu-Dej köszöntõ beszéde a MAT rendkívüli pártgyûlésén. Marosvásárhely, 1956. december 15–16.; Chivu Stoicának, a minisztertanács elnökének beszéde 1957 márciusában. Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Szerk. S. Bottoni – László M. – László R – Lázok K. – Novák Cs. Z. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006.

71 ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 1., f. 100.

72 Uo., dosar 73, vol. 1., f. 57–174.

73 Witnesses to Cultural Genocide. First-Hand Reports on Romanias Minority Policies Today. Schöpflin György elõszavával. American Transylvanian Federation Inc. – Committee for Human Rights in Rumania , New York, 1979, 91–102. 74 Uo. 103–113.

75 ANIC, fond CC al PCR – Cancelarie, dosar 78/82, f. 19–27.

76 Schöpflin György: A magyarok helyzete Romániában. Minority Rights Group, Report no. 37, London, 1977.

77 Uo. 117–127.

78 Ellenpontok 1982. Szerk.: Bárdi Nándor. Múltunk könyvek. Pro-Print, Csíkszereda, 2000.

79 A szamizdat szerkesztõi és fõbb munkatársak közül megemlíthetjük Szõcs Gézát, Ara Kovács Attilát, Tóth Károlyt, Tóth Ilonát, Keszthelyi Andrást, Molnár Jánost és Tõkés Lászlót.

80 Szõcs Géza: Az uniformis látogatása. HHRF, New York, 1986. 191–228.

81 A szamizdat fõbb munkatársai: Balázs Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Cseke Péter, Nagy György. Együttmûködtek még: Fábián Ernõ, Jakabffy Tamás, Kántor Lajos, Pillich László, Salat Levente, Szilágyi N. Sándor és mások.

82 Balázs Sándor: Beköszöntõ. Kiáltó Szó, 1. sz., 1988. 1.

83 Molnár Gusztáv (szerk.): Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai 1985–1989. Pro-Print, Csíkszereda, 2004. 330.