Múltértelmezés, szembenézés, kommunizmus, magyarság. Megjegyzések a Tismãneanu-bizottság jelentésének magyar vonatkozású fejezetéhez

Ki nem mondott elvárás, de legalábbis az etikett része, hogy egy szakmai anyag vitája során a hozzászólónak illik röviden méltatnia a munkát, ha lehet, kiemelnie nagyszerûségét és korszakosságát, és csak ezt követõen tenni - akár megsemmisítõ - bírálat tárgyává. Én most a bevált captatio benevolentiae helyett inkább közvetlenül azokat szólítanám meg, akik idõt nem kímélve, fáradtságot vállalva, nyugalmat félre téve részt vettek a bizottság munkájában, és hozzájárultak nemcsak a szöveg elkészítéséhez, hanem a váratlanul megnyíló levéltári állagok adta lehetõség kihasználásához is. Legtöbbjüket személyesen is ismerem, de ezzel együtt is csak remélni tudom, hogy nem sértõdnek meg rám, ha azt mondom: nem tudom, vajon a jelentés magyar része több lesz-e historiográfiai érdekességnél az utókor számára (habár kétségtelen, egyszer mindannyiunk mûvei erre a sorsa jutnak, a kérdés inkább az, hogy melyik elõbb és melyik utóbb), abban azonban biztos vagyok, hogy az a munka, amit a háttérben elvégeztek, lényeges hozzájárulást jelent a romániai magyarság történetének megismeréséhez.

Mindebbõl talán már érezhetõ: feleslegesnek tartanám a szöveg pozitívumainak elõsorolását, sokkal inkább a jelentés születésével és tartalmával kapcsolatos problémákra szeretnék koncentrálni. Mindezt három kérdés - a múltfeltárás értelme és problémái, a magyar kisebbség "részvétele" a jelentés elkészítésében és maga a jelentés - köré csoportosítva, melyek közül az elsõ kettõ nem választható el egymástól. Persze sem abban a hitben nem ringatom magam, hogy az adott keretek között mindezeket kellõ alapossággal tudom felvetni, sem abban, hogy én lennék az elsõ és az egyetlen, aki ezekkel megpróbál szembenézni. Elég csak Salat Levente bevezetõ jellegû tanulmányára utalni, ami önmagában is jelzi: a szerzõk maguk is tisztában vannak vele, hogy egy ilyen munkának - értve ezalatt nemcsak magát a szöveget, hanem születésének körülményeit is - milyen , sokszor nehezen kezelhetõ veszélyei, problémái vannak.

Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a Tismãneanu-bizottság létrejötte és mûködése, az általa készített jelentés felettébb sajátos jelenség a történettudományi kutatásokban. Éppen ezért nyilvánvaló az is, hogy amikor mûködésének értelmére kérdezünk rá, akkor nem elégedhetünk meg a múlt történeti megismerésére vonatkozó szokványos állításokkal, akármilyen ismeretelméleti álláspontot képviseljünk is annak lehetõségei és értelme kapcsán. A bizottság mûködése, akár a rendelkezésre álló idõtartamot, akár a végsõ célt - egy politikai aktus alátámasztása - vesszük számításba, s a szó szorosabb értelmében vett tudományos kontextus mellett más összefüggésekbe is szorosan illeszkedik.

Hiba lenne azonban, ha ezt a másik összefüggésrendszert eleve negatívan értékelnénk, azaz úgy tennénk, mintha a szokványos történeti kutatás eredményei semmiféle társadalmi relevanciával nem bírnának, és nem lennének maguk is, hagyományosan és szinte természetesen, elemei egy közösség önértelmezésének. Ha a különbséget keressük, akkor sokkal inkább ab-ban lelhetjük meg, hogy egyéb kutatásaink során - remélhetõleg - nem eleve adott a társadalmi hatás kontextusa, nincs egy eleve meghatározott társadalmi cél is, vagy legalábbis nem annyira konkrét, mint a kommunizmus elítélése. Még egyszer szeretném azonban kiemelni, hogy ez a fajta recepció amúgy is szinte elkerülhetetlen (vagy ha igen, akkor a kollégák úgyis szakbarbárként tekintenek majd ránk), és éppen ezért annak sem igen látnám értelmét, hogy a kommunizmus elítélésének ideológiai kereteit elemezgessem, kezdve attól, hogy hol és kik, milyen szervezetek ösztönzésére és segítségével tettek már erre irányuló lépéseket.

Sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak tartom a problémának azt a vetületét, ami a közösségépítéshez, a közösségi azonosságtudathoz kapcsolja ezt az aktust, ami egyúttal a romániai eset számos problémájára is felhívhatja a figyelmet. Teljesen nyilvánvaló, már-már közhely, hogy a politikai közösség, egy-egy állampolgárság által jogi értelemben meghatározott csoport összetartozás tudata kialakításának fontos mozzanata lehet a születésé. Ez a legtöbb esetben nemcsak az új közösség kialakításának mozzanatát foglalja magában, hanem az explicit szakítást is a megelõzõvel. A közösség kialakításának leggyakoribb módjai közé tartozik a felbontásnak és újjászervezésnek ez a szinte egyidejû kettõssége, ahol az ancien régime megtagadása az "alkotmányos mozzanat" részeként egyúttal a tagokat egyesítõ identifikációs elem is lesz.

A kommunizmus elítélésének ez a funkciója kétségtelen tény, és nyilvánvalóan nem én vagyok és leszek az egyetlen, aki ezt kiemeli. Innen közelítve a kérdéshez látszólag az lenne az elsõ problémánk, hogy miért 16 évvel a régi rendszer bukását követõen kerül sor erre a tagadásra, és ennyi idõ után lehet-e ennek értelme? Úgy vélem azonban, hogy önmagában ez a probléma nem tételezhetõ. Bár mindannyiunk tarsolyában nagyjából ugyanazok a válaszok rejtõzhetnek (ezek közül a kommunista rezsim elitjéhez tartozók személyi, intézményes, kulturális folyamatossága lenne a leggyakoribb), érdemes felidézni, hogy például a demokratikus Németország esetében is évtizedekre volt szükség a múlttal való szembenézésre, hiába volt adott a a tagadás kiemelkedõ aktusa a nürnbergi-per képében. Vagyis az aktus értelmét önmagában nem tartom megkérdõjelezhetõnek, hiányolom viszont azt a társadalmi közeget, ami valóban közösségépítõ jelentõségûvé tehetné azt.

A múltfeldolgozás és a szembenézés Salat Levente által bõkezûen felidézett példáinak tanulsága szerintem mindenekelõtt az, hogy a szimbolikus tagadás pillanatai mellett (melynek egyébként megfelelhetne vagy megfelelhetett volna 1989 decembere is) kitartó munkára és egy valóban társadalmi folyamatra van szükség. Ennek során természetesen megkerülhetetlenek a viták is, az újra- és átértelmezések, revíziók. Ehhez képest, noha a bizottság jelentése egy pillanatra valóban a nyilvánosság középpontjába helyezte a problémát, ez a minuciózus munka, nem szakmai hanem társadalmi szinten és jelenségként, csak kevésé érzékelhetõ. Mintha az elit vagy annak legalábbis a tagadás mozzanatát fontosnak érzõ része és a társadalom között nem lenne igazi átjárás. Persze ez még bekövetkezhet, azt azonban már most megállapíthatjuk, hogy 2006 decembere sokkal inkább politikai értelemben volt konjunkturális pillanat, és egyelõre nem is kezdete egy társadalmi folyamatnak. A múltfeltárás ma Romániában mindenekelõtt történeti kutatást jelent, nem pedig a történeti tudat alakulásának folyamatait.

Ennek következtében persze továbbra is érvényesnek tûnnek azok a korábban és a tagok által is megfogalmazott kételyek, melyek a politikai dimenzió veszélyeire hívták fel a figyelmet. Bár szerencsére a jelentés ezek miatt nem diszkreditálódott (és ez nyilvánvalóan sokban a munkának magának köszönhetõ), az azonban még nem dõlt el, hogy olyan kiemelt szerephez juthat-e a romániai kommunista korszak értelmezésében, mint az alkotóinak minden bizonnyal szándéka volt.

Ennek a kételynek az egyik oka az a sajátos paradoxon is, ami a jelentés magyar részére is jellemzõ. A bizottság mûködése során korábban megközelíthetetlen forrásokhoz férhettek hozzá a kutatók, az azonban kérdéses, hogy a meglehetõsen nagy terjedelem ellenére sikerült-e ezeknek akár csak a releváns részét feldolgozni. Avagy megint a kínálkozó német példát analógiaként használva: vajon a bizottság a nürnbergi vád képviselõinek hatalmas anyagot felhalmozó szerepére vállalkozhatott-e, vagy már a Historikerstreit évtizedes kutatásokon alapuló és továbbiakat ösztönzõ példájának követésére is lehetett esélye? Egyáltalán: kimondható-e ma a történettudomány lehetõség szerinti (vagyis mindig ideiglenes, de elég sokáig érvényes) végsõ szava a korszakról? A kérdés persze szónoki, de akkor is megfontolandó, ha egyáltalán nem tartjuk a történettudomány feladatának a vádlói vagy bírói szerep eljátszását.

A második problémakörre áttérve ki kell emelni, hogy a magyar kisebbségre vonatkozó rész elkészítõinek a fentiek mellett még egy további, specifikus, a közösségi tudatból fakadó dilemmával is szembe kellett nézniük, ami azonban megint csak leírható a vádló vagy az empatikus értelmezõ kettõsségével. El kellett dönteniük, hogy a közösség nyilvánosságában ma is igen gyakran nagy térhez jutó sérelmek kapjanak hangsúlyt a szövegükben, vagy próbáljanak elmozdulni egy leíróbb megközelítés felé. A nyomás - azon kevés eset alapján legalábbis, amikor magam is szembesülhettem ennek nyomaival - vélhetõen az elõzõ megoldás felé terelte volna õket. Ennek kedvezett az is, hogy a tervezett politikai aktus szinte már igényelte a sérelmek és veszteségek listájának összeállítását, az elveszett javak visszakövetelését - ezúttal a romániai parlament által is szentesítve.

Hasonlóképpen komoly elõzetes problémának tûnik számomra az is, hogy a politikai aktus igénye - egy rendszer és vele némiképpen egy közösség történelme több évtizedének megtagadása - szoros összefüggésben az újrakezdés, a közösség újjászervezésének igényével szinte determinálja, hogy mindent, ami negatív, vállalhatatlan, elfogadhatatlan egyként a kommunizmus rovására írjanak. Ez pedig, akarva-akaratlan, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a történelmi szembenézés és múltfeltárás féloldalas lesz. Az így kialakuló történeti tudat pedig bizonytalan, mivel az elkövetkezõ kutatások egyre újabb és újabb pontjait kérdõjelezhetik meg.

A romániai magyar közösség esetében nyilván nagy lehet a kísértés, különösen mikor az egyéni életutakon kell végigtekinteni, hogy az 1944 végét követõ évtizedek történelmében a magyarságot külsõ erõk áldozatának tekintsék, mely kiszolgáltatottan vergõdött egy egyre monstruózusabb nacionalista politika hálójában. (Paradox módon ugyanilyen könnyû lenne román részrõl a román nacionalizmust, annak szívósan öröklõdõ ideológiai tartalmával egyszerûen a kommunizmus rovására írni.) Így aztán a sérelmi és revendikatív megközelítés azzal is fenyegethet, hogy a közösség saját szembenézése, múltfeldolgozása nemhogy elõbbre jutna (közelebb kerülnénk a korszak megértéshez), hanem éppen a meglévõ tabukat (gondoljunk csak a nem pusztán a résztvevõk tapasztalatlansága vagy amatörizmusa miatt nagyon gyorsan ellehetetlenülõ vitákra az elmúlt évekbõl - Földes László-vita, a Könczei Csilla "szekusblogja" körüli kisebb viharok stb.) erõsíti fel. Elvégre már megmondtuk, hogy az egész korszakért a román kommunisták a felelõsek.

A magyarságról szóló jelentés-részt elolvasva úgy érzem, hogy a szerzõk végül nem találtak megfelelõ megoldást ezen problémák mindegyikének kezelésére. (Gyorsan hozzá is teszem: fogalmam sincs, vajon létezik-e, létezhetett-e olyan szöveg, ami erre képes lenne?) Ez részben nyilvánvalóan arra vezethetõ vissza, hogy az elõzetes kutatások a hatalmas korszakhoz képest mindeddig csak részkérdéseket tártak fel, hogy éppen a most feltárt forrásanyagra támaszkodva lehetne kiteljesíteni az eddigi - egyre szisztematikusabb - kutatásokat, egyszóval arra - a jelentés végsõ értékelését is befolyásoló, lényegében módszertani - problémára, hogy vajon a rendszeres történeti kutatások állapota már lehetõvé tesz-e egy ilyen nagyszabású vállalkozást?

Mindezek mellett azonban nem kerülhetõek meg azok a módszertani problémák sem, melyek a jelentés-részt magát jellemzik. Ezek közül én hármat emelnék ki, a késõbbiekben lehetõleg példákkal is megvilágítva észrevételeimet. Az elsõ a fogalmi tisztázás hiánya, a második a viszonyítás kérdése akár társadalomtörténeti folyamatok kapcsán, akár az egyéb történeti jelenségek esetében, a harmadik pedig a korszakolás, ami a szövegben úgy történik meg, hogy végül nem válik elemzési eszközzé.

Sorba véve ezt a három problémakört számomra úgy tûnik, hogy az alapvetõ fogalmak explicit tisztázásának hiánya (elvégre megint csak nyilvánvaló, hogy nem a szerzõk ismereteinek hiányosságáról van szó) nem csupán az elemzés és értelmezés fontos eszközeitõl fosztotta meg a kutatókat, hanem egyúttal akaratlanul is revendikatív hangsúlyokat kölcsönzött megállapításaiknak, esetenként pedig egészen abszurd következtetésekhez vezetett. Szerencsés lett volna, ha a szövegben legalább néhány lényeges fogalmat elkülönítenek - ilyen lehetett volna a kommunizmus, a nacionalizmus, a nemzetépítés vagy a nemzeti kommunizmus -, amit aztán az elemzés során is érvényesíthetnek. Enélkül pont azt nehéz elérni, amire felettébb szükség lenne: elkülöníteni a kommunista párt kommunista politikájának hatásait egyéb, más ideológiákból következõ, sokszor jóval korábbról eredeztethetõ hatásoktól. Így azonban a korszakban minden összemosódik, magától értetõdõen lesz nemcsak a diktatúra vagy nemcsak a nacionalista diktatúra, hanem egyenesen a kommunista diktatúra következménye. Úgy gondolom ez csak látszólag szõrszálhasogatás, hiszen a fogalmi tisztázatlanság miatt az elõzõekben már érintett veszély, miszerint minden bûnt, hibát, negatívumot könnyen a kommunizmus rovására lehet írni, felerõsödhet, ezzel éppen a szembenézés lehetõségét gyengítve.

Noha a szöveg már a második bekezdésben azt ígéri, hogy a kommunista rendszer romániai hatásáról kaphatunk képet, végsõ soron nem derül ki belõle, mi is lett volna a kommunizmus specifikuma a korszakban. Például az RKP X. kongesszusán elfogadott iparosítási irányelvek egyszerûen a magyarosítás "leleményes" eszközévé lehetnek, miközben a kommunista ideológiának szerves része, lényegi eleme az iparosítási folyamat. Itt tehát szorosan összefonódik a két kérdés, és a kommunizmus a nacionalista alapú magyarosításhoz képest hozzáadott értéket képvisel. Némileg ellentétes példa lehet a csángók magyar nyelvû oktatási rendszerének esete. Ennek felütése a szövegben a kommunista rendszer asszimilációs politikájának drámai hatásairól szól. Holott, amint az a jelentésben is megjelenik, ugyanez a kommunista rendszer, a kommunista ideológia egyházellenessége jegyében közel egy évtizedig a korábban nem létezõ anyanyelvi oktatást is kiépítette körükben. (Az MNSZ közösségi integrációs modellje is erre a szûkebb, kulturálisan értelmezett nemzeti szempontból vett kezdeti pozitív szerepre lehet példa, annak minden ideológiai korlátjával.) Vagy említhetõek azok a megállapítások is, melyek nagyszabású, a kommunista ideológiától vezérelt társadalomátalakítási kísérletek (gazdaság, iskolarendszer, civil szféra államosításai, szisztematizálási terv stb.) kisebbségekre nézve nagyobb hátrányait emelik ki. A kétségtelenül igazolható megállapítások fogalmi keret hiányában bizonytalanná, könnyen kikezdhetõvé válnak. (Ráadásul nem vetnek számot a korszakon belüli változásokkal sem.) Elvégre ezek éppen úgy felszámolták a román többség intézményi struktúráit, és beleavatkoztak annak társadalmi folyamataiba, a különbség abban rejlik, hogy egy idõ után a többségiek ezek helyett "megkapták" a nacionalista ideológiát is magáévá tevõ nemzetállamot, miközben a kisebbségek egy ideig mûködõ, hasonló "pótlékszervezeteit" lassan felszámolták vagy eljelentéktelenítették.

Részben ehhez kapcsolódik a második módszertani probléma, a viszonyítási pont, mérce kérdése. A szöveg ebben a formában akár úgy is értelmezhetõ (noha tudom, hogy nem ez a szerzõk szándéka), hogy az 1944/45ös állapotok minden változása a kommunista diktatúra következménye. A társadalmi folyamatok megítélésénél azonban, bármennyire spekulatívnak is tûnhet, nem tekinthetünk el attól, hogy közel öt évtized alatt egy közösség szerkezete, legalábbis a huszadik századi Európában, bizonyosan megváltozik. Azzal is számot kell vetnünk, hogy adott körülmények között ezeknek a változásoknak vannak természetes határai. Így például a magyar városi lakosság száma akkor sem nõhetett volna 310 százalékkal, mint a román, ha nem befolyásolják állami eszközökkel a városi népesség összetételét. (Megint csak szeretném megnyugtatni a szerzõket, tudom, hogy ezt õk sem hiszik, de a szövegbõl akár ennek az igénye is kiolvasható.) Elismerem, hogy ez a felvetés különösen képlékennyé tehet minden ilyen jellegû megállapítást, de az az érzésem, hogy a párt politikájának torzító hatását, a nacionalista intézkedések súlyát árnyaltabb megközelítés is képes lenne érzékeltetni, viszont jobban kiemelhetné, hogy a kommunista ideológia és a diktatórikus hatalmi berendezkedés társadalmi hatásai a spontán folyamatok torzításával, megváltoztatásával milyen módon befolyásolták a magyar közösség helyzetét (is).

Ugyancsak a viszonyítás problémája az az eset, amikor a kommunista hatalmi berendezkedésen egy ideális, demokratikus, lehetõleg toleráns állam kisebbségpolitikáját próbáljuk számon kérni. Véleményem szerint akár az MNSZ szerepének, akár a MAT jelentõségének megítélésében félrevezetõ, ha abból indulunk ki, hogy miként mûködtek volna ezek, ha valóban demokratikus viszonyok között mûködhetnek. 1945 és 1989 között ez a lehetõség nem volt adott. Viszont a kommunista párt diktatúrájának periódusában ezek mégis csak más típusát jelentették a kisebbségi kérdés kezelésének, még ha egyébként a monolit párt hatalmának ezek is alá voltak vetve. Teljesen természetes, hogy a MAT esetében nem beszélhetünk valódi autonómiáról, de ez egyfelõl teljesen történetietlen felvetés lenne, másfelõl pedig nem zárja ki eleve a speciális érdekérvényesítés lehetõségeit, még ebben a rendszerben sem. Ugyanígy félrevezetõ azt állítani, hogy a magyarság közösségi integrálása politikai kudarc lett volna. Az MNSZ vagy a MAT révén ez meglehetõsen sikeresen végbement, és a modell felszámolása éppenséggel román politikai akarat kérdése volt, miközben persze természetes, hogy ez a modellt képviselõ magyar politikusok kudarca.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni a korszakolás kérdését is. A szöveg meghatározza a magyar kisebbség szempontjából fontos korszakokat, röviden ismerteti is azokat, de - a mondjuk úgy - társadalomtörténeti részben már nem használja ezt a korszakolást. (Pedig elég felhívni a figyelmet mondjuk a városok demográfiai változásainak és a különbözõ korszakoknak az összefüggésére.) Az elõzõekben számos példán láthattuk, hogy ez a hiányosság összemossa az egyes intézkedéseket és mindazt, ami a kommunista rendszerben végsõ soron mindenki számára adottságként jelentkezõ korlátozottságon belül akár nemzeti értelemben pozitív is lehet - tartson az bármennyire rövid ideig is - eleve egyetlen, teleologikus hanyatlástörténet részévé teszi. Bennem ez a fajta történeti elbeszélés még úgy is gyanút ébreszt, ha 1989 Romániáját valóban nagyon szomorú helynek látom.

Bár nem szeretnék senkit apró megjegyzésekkel untatni, két problémára szeretném még felhívni a figyelmet. A elsõ a görög katolikus egyház, melylyel kapcsolatban talán nem szerencsés úgy fogalmazni, hogy "maga is sok megpróbáltatáson ment keresztül". Amíg magyar egyházat nem számoltak fel, addig velük ezt megtették. A másik Ion Lãncrãnjan "Cuvînt despre Transilvania" címû munkája, melynek megjelenési ideje, a szövegbeli helyébõl következõen valamikor 1977 vagy 1978 lenne. A valóságban 1982-ben látott napvilágot.

A felkérésben némi ösztönzést kaptunk arra is, hogy a késõbbiekben kutatandó témákra vonatkozóan is adjunk ötleteket. Én ezt mindenekelõtt azzal kezdeném, részben jelezve ezzel azt is, hogy tisztában vagyok (vagy legalábbis úgy hiszem) a szerzõk nehézségeivel, hogy a jelentés szövegébõl meglehetõsen világos, mely problémák kutatásában jutott már elõre a magyar történettudomány, és melyekrõl vannak pusztán elnagyolt, sokszor a hetvenes-nyolcvanas évek szamizdatjából, külföldre kijuttatott írásaiból szerzett ismereteink. A szerzõk kutatási témái sokkal részletesebben jelennek meg a szövegben (akár a MAT, akár az MNSZ, akár az állambiztonság szerepe), mint a többi probléma. Még egyszer szeretném jelezni, ezt semmiképpen sem kifogásnak szánom, inkább valamiféle igazolását látom annak a felvetésnek, hogy a jelentés megírása, a sok területen hiányzó elõzetes vizsgálatok miatt, komoly nehézségekbe ütközhetett. (Nyilvánvaló az is, hogy ez a jelentésre is rányomja a bélyegét, ezért kritikáimat is úgy érdemes olvasni, hogy ezzel tisztában vagyok.) Az viszont biztosan következik ebbõl, hogy a legtöbb kérdésben rengeteg új vizsgálatra lenne szükség.

Ezzel együtt nem akarom ilyen egyszerûen megkerülni a kérdést. Négy kérdéskört emelnék ki, melyek vizsgálata szerintem jelentõsen hozzájárulhat a korszakról való árnyalt tudáshoz. Az elsõ mindenképpen a párt nemzetiségi és kisebbségpolitikája, lehetõleg a nemzeti ideológia, a nemzetfelfogás tükrében. A második a nemzeti alapú érdekérvényesítés lehetõségei, korlátai, az informális és a formális szféra különbségei a feltárt és még feltárandó levéltári források alapján. A harmadik, ezzel részben összefüggõ problémakör, a kisebbségi intézmények felszámolása után megalakult központosított vagy regionalizált szervezetek mûködése és ezen belül a magyarság helyzete, lehetõségei, annak különbségei és az e mögött álló tényezõk. (Persze, ha következetes akarok maradni, akkor kritikám alapján az általában vett társadalomtörténeti kutatásokat is ki kell emelnem.) Végül lényeges problémának tar-tom a magyar kisebbség belsõ tagozódását, társadalmi változásait és a kisebbségi ideológia folyamatosságát vagy éppen változását. Ha jelentést nem is, sok-sok kötetet azonban szívesen olvasnék ezek feltárása után.