Tismãneanu-jelentés versus egyéni vélemény

Az alábbiakban nem bírálni akarom a Tismãneanu-jelentés 7. A nemzeti kisebbségek helyzete 7.1. A magyarok címû fejezetét, hanem kizárólag a saját véleményemet kívánom kifejteni, lábjegyzetben jelzem - kritikai megjegyzések nélkül idézem - a jelentés e fejezetének szövegébõl azt, ami globálisan vagy részleteiben nem fedi az én szubjektív vélekedésemet. Ezzel nincs szándékomban lebecsülni a szerzõk dicséretes munkáját, csupán azt érzékeltetem - távolról sem a nagybetûvel írandó IGAZSÁG kimondásának tévhitében -, hogy létezhet e témának más megközelítési módja is.

Gondolom a felett nem lehet vita - ezzel mindenki egyetért -, hogy a magyar kisebbség helyzetét a kommunista rendszer hatalomra jutása után csakis a kezdeti állapottal összevetve lehet valósághûen értékelni. Abban viszont már eltérõek lehetnek a vélemények, hogy ez az origo, ez a viszonyítási pont milyen volt. Más szóval: milyen léthelyzetben élt a romániai magyar kisebbség akkor, amikor elkezdõdött a kálvária, a szocializmus építésének nevezett kommunista diktatúra kiépítése. Ez az összevetés múltértékelést is jelent, végsõ fokon vissza kell pillantanunk a két világháború közötti - sõt: a világháború alatti (!) - körülményekre, csak ezekhez mérten lehet lemérni, milyen volt az a bizonyos magyarellenes kisebbségpolitika a kommunista egypártrendszer alatt. Az én megítélésemben a két világháború közötti (alatti) kisebbségi állapot távolról sem volt rózsás, ennek rózsaszínûre festése nem illik össze saját értékelésemmel.¹ Az én meglátásom szerint nemcsak a magyar történetírás állítja azt, hogy a romániai magyarok a két világégés között Romániában a diszkrimináció áldozatai voltak, hanem ez az értékelés - amelynek alátámasztására nem egy írásomban magam is törekedtem - tényleges állapot volt. (Persze ez is szubjektív láttatás.)²

A kiindulópont elrajzolásában közrejátszhat az, ha az örökölt állapotban nem vesszük figyelembe az alapvetõ különbséget az észak-erdélyi és dél-erdélyi viszonyok között. Nem az egész romániai magyarságnak, hanem csak az Észak-Erdélyben négy évig a magyar uralom alatt élt, többségivé vált népcsoportnak volt lehetõsége arra, hogy - nem megõrizze, hiszen elõzõleg elvesztette - újrateremtse gazdasági, kulturális, oktatási pozícióit, belsõ pluralizmusát. De az egész romániai magyar népcsoportra ez nem volt érvényes, a második bécsi döntés után Romániában maradt magyar nemzetrészt mindezek a legkevésbé sem jellemezték, ellenkezõleg: a világháborús évek éppenséggel e tényezõk további rombolásával jártak. Való igaz, hogy ha a kommunista rendszernek a romániai magyar kisebbségre gyakorolt hatásáról képet próbálunk alkotni, akkor a módszer ez: "a közösség helyzetében a kommunizmus bukásáig bekövetkezett változásokat összevetjük az erdélyi magyarság demográfiai, gazdasági, oktatási, tudományos, kulturális és politikai életének azokkal az adottságaival, amelyek a Román Kommunista Párt (RKP) hatalomra jutásának az idõszakában jellemezték a közösséget."³ Nem e módszer érvényesítésében van különvéleményem, hanem abban, miként értékelem ezt a hatalomra jutás idejében létezett állapotot.

Én az erdélyi városok lakosságának összetételében,⁴ a gazdasági élet megszervezésére vonatkozó adatokban,⁵ a felekezeti iskolahálózat megítélésében,⁶ s leginkább a tudományos élet intézményeinek felmérésében⁷ alapvetõ különbséget látok az észak- és a dél-erdélyi állapotok között. (A legkevésbé sem merném például egy kalap alá venni a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár helyzetét a magyar uralom alól kikerült kolozsvári Lyceumi Könyvtárral vagy a marosvásárhelyi Teleki Tékával.) Annál is inkább, mert magam is tudom, hogy Dél-Erdélyben "a magyar közösség mindenféle megnyilvánulását még szigorúbb keretek közé szorították, 1944 õszével kezdõdõleg, állambiztonsági intézkedések ürügyén értelmiségieket és vezetõ személyiségeket vettek õrizetbe"⁸ - csakhogy ez ellentmond a globális, a különbségeket figyelmen kívül hagyó értékelésnek. Ennek tudatában én nem állítom, hogy a magyar kisebbség - a maga egészében, nem csak az észak-erdélyi - mélyreható önszervezéssel, az identitást megõrzõ és fejlesztõ intézményrendszerrel rendelkezett akkor, amikor a kommunista hatalomátvétel az elsorvasztását elkezdte.⁹ Éppen ellenkezõleg: egy megosztott, egyfelõl öntudatra ébredt és a négyéves szervezettség önmegõrzõ energiát magába szívó nemzetrész, másfelõl a még az így-úgy megóvott szervezettségét is megnyirbált kisebbségi közösség egyáltalán nem homogén léthelyzetét kell alapul elfogadnunk akkor, amikor ehhez igazítjuk a késõbbi kommunista nemzetiségpolitika megítélését.

E megosztott erdélyiség állapotában a múlthoz viszonyulásnak - szerintem - két viszonyítási elágazása lehetséges. Az én tudattartalmaimban a kommunista ideológiának a vesszõparipája, "a múltat végkép eltörölni" egyáltalán nem volt egyértelmû, ugyanis az RKP propagandájában kígyót-békát ráolvashattak ugyan a burzsoá-földesúri rendszerre, de a gyakorlatban - vörös színre festve - bizony átvettek belõle nem egy alapeszmét. Itt van az 1923-as román alkotmány, amely meghirdette a nemzetiségeket nem ismerõ egynemzetû román államot, vajon nem ugyanilyen egynemzeti - igaz: szocialista - állam képét rajzolták fel lépésrõl lépésre a háború utáni román alkotmányok is? E tekintetben a dél-erdélyi magyarok tulajdonképpen a más színûre pingált folytonosság állapotába kerültek, csak a magyar uralmat kipróbált észak-erdélyiek érezték a többségbõl ismét a beolvadásra szánt kisebbséggé válás sokkját. Aki a kommunista kisebbségpolitika elítélésére vállalkozik, nem tekinthet el attól, hogy ez miként csapódott le az áldozatok - perspektivikusan a nemzetiségük elvesztésére ítéltettek - tudatvilágában, attól függõen, hogy milyen létállapot folytatásaként élték meg ezt a traumát.

A kommunista hatalomátvételkor meglévõ állapotokba, ezek alakulásának irányában - a "sokoldalúan fejlett szocialista társadalom", majd "az egységes (nyilván román) dolgozó nép megteremtése" felé - az én láttatásomban bizony jócskán beleszövõdött a múlt. Más szóval: a kommunizmus korszakának elítélésekor szerintem el kell marasztalnunk azt is, amit ez a merõben újnak önjellemzett éra a királyi Románia bûnei közül magára vállalt. Paradoxon kerekedik ki ebbõl a szubjektív megközelítésbõl: a romániai kommunizmus megbélyegzésének össze kell fonódnia a régi romániai kapitalizmus kisebbségellenes kinövéseinek elítélésével. Kapitalizmus-bírálat a kommunizmus kritikájában? - hökkenhet meg az, akinek a tudatában ez a két társadalmi berendezkedés tûz-víz viszonyban áll egymással. Igenis, a kisebbségpolitikában mindaz, amit a román kommunista ideológia és gyakorlat a királyi Románia nemzetiségpolitikájából átmentett, megérdemli a kipellengérezést.

E bizarrnak tûnõ nézõpont elfogadásának hiányában könnyen megtörténhet, hogy az egypártrendszer egyes intézkedéseit kezdeményezéseknek tartjuk, holott valójában a királyi Románia kisebbségpolitikájának folytatásai. Így például az erdélyi nagyvárosok elrománosításának kezdetét mondjuk egy 1947-es belügymisztériumi határozathoz kötjük,¹⁰ holott e folyamat a két világháború között teljében volt; vagy a viszonylag független magyar gazdasági intézmények felszámolásának elkezdését (!) ez év nyarától számítjuk,¹¹ holott a magyarpárti politikusok a húszas-harmincas években nem egyszer már felvetették a parlamentben ezt a sérelmet; meg aztán vajon a magyar szövetkezeti tulajdon elleni hadjáratot 1945 tavaszán¹² indították el? Hiszen a magyar gazdasági szakemberek, politikusok egy-két évtizeddel ezelõtt már felemelték a hangjukat ez ellen. S vajon a magyar közbirtokosságok erdõit egyszerûen 1948-ban vette át az állam,¹³ ennek, s az egész Csiki Magánjavak körüli konfliktusnak nincsenek-e meg a sérelem-politikai elõzményei, talán nem a "kapitalizmusból örökölt", s a kommunisták ecsetjével osztály-meghatározottságúvá kozmetikált ügyrõl volt-e szó? Meg aztán akkor, amikor a magyar nyelvû középiskolai oktatás korlátozására vonatkozóan évszámokhoz kötve (igen helyesen) bemutatjuk a leépítés folyamatát, én legalább egy félmondatban megemlíteném, hogy ebben Anghelescu elhíresült oktatási törvénye köszönt vissza.

A múlt kísértete életre kelt a forradalminak nevezett társadalom-átalakításban. Igaz, e folyamatban a disszkontinuitás a politika mezején egészen nyilvánvaló. Végül is egy magántulajdonon alapuló, a többpártrendszerû sajátos, döcögõ román demokráciát (legalábbis a királyi diktatúráig) érvényesítõ, a "nihil sine deo" szellemében mûködtetett rendszert váltotta fel az egypárti, a demokráciát a "szocialista" jelzõvel megcsúfoló, ateista államgépezet. Ennek ellenére a politika nyomvonalán is érvényesült a viszonylagos folytonosság. S a kommunista berendezkedés periódusának górcsõ alá helyezésekor én ezt sem hagynám árnyékban.

A nagy kérdõjel ennek kapcsán a háborúközi romániai magyarpárti politizálás megítélése után tehetõ ki: folytatható volt-e, s ha igen, milyen formában az a kisebbségpolitizálás - s most nem az állami kisebbségpolitikára gondolok, amelynek nem egy eleme beleépülhetett a kommunista diktatúrába, hanem a nemzetkisebbség politizálására -, amelyet a politikus-elõdök (s nem is mindig elõdök, hiszen esetenként életkoruk szerint ugyanazok) az elõzõ rendszerben folytattak. Ennek két elágazása volt, egyfelõl a baloldali (hogy ne mondjuk az egykori megítélés szerint: szélsõbaloldali) múlt felvállalása, annak folytatásaként, másfelõl a magyar polgári politizálásba az értékes elemek átmentése a gyökeresen megváltozott politikai struktúrában. Az én koncepciómban ugyanis a romániai kommunizmus elítélésének nemzetkisebbségi - jelesül magyar kisebbségi - dimenziójához hozzátartozik nemcsak az, hogy ebben az "átkosban" miként bántak a magyarokkal, hanem az is, hogy mi ment végbe e közösségben magában. A meghasonulástól, a gerinclágyító mentalitástól az egyenes gerincû ellenállásig menõen.

Ami az ún. "burzsoá-földesúri" múlt felvállalását illeti: ennek megítéléséhez szükség van annak értékelésére, vajon követhetõ volt-e a két háború közötti romániai - most eltekintek Erdély kettéhasításától - magyar kisebbségi politika. E viszonyítási rendszer lényegében a magyarpárti politizálás felvállalása vagy elvetése. A folytatás akkori megítélése attól függött, ki hogyan értékelte az elõzõ politikai kurzust. A köztudatban talán úgy élt, hogy az egykori kisebbségi politizálás kudarcos volt, hiszen nem ért el célt, nem eredményezte a kisebbségek egyenjogúsítását.¹⁴ Igen ám, de ennek a kudarcnak az okát nem mindenki a magyar politizálás betájolásában kereste, hanem az ellenakciók következményeként értékelte. Ebbõl az következett, hogy egyesek szerint a második világháború elõtti többpárti politikát - miért ne, éppen a magyarpártit - az új társadalmi berendezkedés hajnalán talán tovább lehetne folytatni. Ennek a folytonosság-kísérletnek én nagyobb súlyt adnék azzal szemben, hogy az "MNSZ-nek sikerült az erdélyi magyar lakosságot megnyerni a baloldali tömb támogatására."¹⁵ Való igaz, hogy a magyarság zöme (nem a magyarság mint osztatlan közösség) akkor a Napra szavazott, a baloldali tömbben látta sorsának jobbra fordulását a királyi diktatúra szomorú tapasztalata után. De vajon ez a meggyõzõdésnek, vagy a félrevezetésnek volt-e az eredménye? Az én értékelési rendemben nagyobb nyomatékot érdemelnek a többpártrendszer mellett tanúságot tevõk, vagy egyenesen a magyar párti politizálás folytatását szorgalmazók, a Márton Áron, Venczel József és mások által meghirdetett vonal, még ha igaz is, hogy kiállásuknak nem lehetett nagy visszhangja, hiszen rájuk börtön várt. Meg aztán én nem feledkeztem volna meg a szociáldemokrata pártban tevékenykedõ magyarjainkról sem, akik ugyancsak áldozatul estek a többpártrendszer megmentéséért kifejtett munkálkodásuknak akkor, amikor a pártjukat erõszakkal - úgymond egyesítéssel - beolvasztották a kommunista pártba. Amikor elítéljük a kommunizmust, nem feledkezhetünk meg róluk, hiszen a magyarságon belül a magyarpárti kurzus folytatói vagy a szocdem hagyományok õrzõi voltak az elsõ ellenállók az egypártrendszerû diktatúra elõkészítésekor. Márpedig a kommunizmus feletti ítélkezéshez hozzátartozik a magyar nemzetkisebbségen belüli - nem, mondjuk, a fogarasi havasokban fegyveresen harcolókhoz mérhetõ, hanem a politikai eszközökkel vívott - ellenállás is.

Ami most már a másik vonatkozást, a kommunista korszakban a baloldali múlt felvállalását illeti, e tekintetben a MADOSZ és Magyar Népi Szövetség viszonya kívánja meg az elemzést. A harmincas években a Moszkvabarát szövetség egyértelmûen az osztályharcos ideológiát vállalta fel, s ennek követõjeként hozták létre az MNSZ-t. Az utólagos értékelésben szembeszökõ ellentmondás tapasztalható egyfelõl ennek a proletár ideológiát elfogadó utódszervezetnek a politikai bázisa és a neki tulajdonított célkitûzések (vagy talán a feltételezett praxisa?) között. Egyfelõl az osztálynézõpont, másfelõl a nemzetiség mint osztályoktól nem szétszabdalt közösség tételezése összeegyeztethetetlen. Ekképpen az én értékelési rendemben nehezen harmonizálható egyrészt az, hogy az MNSZ osztályalapon kizárta soraiból mindazokat, akik a párt értékelésében kompromittálták magukat¹⁶ - nyilván õk voltak a nem osztályharcos elemek -, másfelõl ugyanez a szövetség közösségi alapon kívánta volna az integrálódást a romániai új társadalmi viszonyokba. Az MNSZ a kommunista párt hû kiszolgálója volt. Ismerve a kommunista ideológiát, én nem állítanám, hogy az RKP a magyarokat nem osztálymeggondolás szerint, hanem az MNSZ által képviselt közösségként akarta integrálni a román államba,¹⁷ s csak az eltûnése után sikerült volna osztályalapon beépíteni a magyarságot a szocializmusnak nevezett struktúrába.¹⁸ Az MNSZ - legalábbis szószólóinak propagandájában (azt nehéz felmérni, mennyiben a tagsága körében) - az "elvtelen magyar egység" kiátkozója volt, a "magyar közösségként" beépülés gondolata igen messze állt tõle. Ez a szervezet aligha képviselte azt, hogy a magyarság kollektivitásként épüljön bele a román államrendbe, s még kevésbé képviselte a sajátos nemzetkisebbségi, közösségi érdekeket.¹⁹ Inkább a MADOSZ-i osztálynézõpont vezérelte, az "elvtelennek" kikiáltott nemzetkisebbségi egy-közösségi eszmével szemben. Aláírom, hogy az erdélyi magyarság azt remélte, hogy az MNSZ segítségével ápolhatja az önrendelkezési hagyományait.²⁰ Csakhogy ezek a remények megalapozatlanok voltak, ez a szervezet a legkevésbé sem fejezte ki az önrendelkezési, közösségi igényeket. A guruló rubelek árnyékában született MADOSZ - ahogyan annak idején mondták - utódja nem a kollektív autonóm jogok letéteményese, hanem a saját sorainkban is megosztó osztálykonfliktusok szószólója volt. Az én szememben szerecsenmosdatásnak tûnik azt állítani, hogy az MNSZ azért nem tudta sikeresen teljesíteni vállalt küldetését - mármint úgymond a kollektív autonóm kisebbségi jogok érvényesítését - , mivel ez nem volt összhangban a kommunista párt politikájával.²¹ Feleslegesnek és elhibázottnak tartom szembeállítani az MNSZ feltételezett közösségi, autonómia-gerjesztõnek kikiáltott küldetését a kommunista párt vonalvezetésével, hiszen ez a nevében magyar szervezet eleve pártkiszolgálóként született. Felszámolása, szerintem, nem annak a következménye volt, hogy közösségben, s nem osztályban gondolkodott, inkább az elnevezésében az a bizonyos M betû bántotta azoknak a szemét, akik osztályalapon egyre inkább hangoztatták: a kalapácsnak nincs nemzetisége.

Az 1945-1989 közötti idõszakot ma kommunista korszaknak nevezzük. A maga idejében más elnevezések voltak divatban: "szocializmus építése", "szocializmus kiteljesítése" és így tovább, a kommunizmus megteremtésérõl nem volt szó, ennek ellenére a mai korszakelnevezés helyes abban az értelemben, hogy a kommunisták kerültek majd voltak a hatalmon. A nemzetiségpolitika ebben az idõintervallumban amolyan folyamatként, az egymást követõ törvények, intézkedések, párthatározatok sorozataként képzelhetõ el. E történés-sort értelmezni lehet úgy is, mint valamilyen - mondjuk így: - "taszítást", értve ezen azt, hogy a lépések egymásutánja vezetett el valahová: az 1989-es végponthoz, de úgy is, mint "vonzást" valami felé, a nem mindig nyíltan megfogalmazott, de már a kezdetben létezõ cél megvalósítása irányában. Persze ez a vonal cikk-cakkos, amolyan szinuszgörbék voltak benne, de a vektoriális irány mindenképpen létezett, s ez - függetlenül attól, hogy a párt maga elõtt görgette az eseményeket, vagy pedig célmegvalósító szándékkal munkálkodott - ugyanoda vezetett: a magyar kisebbség majdhogynem megsemmisítéséhez. Az én agyamban e korszak kisebbségkoncepcióját nem az egymást követõ, perspektivikusan be nem tájolt lépések jellemezték, hanem a tudatos valami felé haladás. Távol áll tõlem, hogy feltételezzem, miszerint a román kommunisták már hatalomra jutáskor tiszta célképpel rendelkeztek a tekintetben, milyen irányban kell terelniük a kisebbségpolitikájukat, de az elfogadott ideológiájukban ez már akkor felszívódott.

Aki ismeri a marxista dotrínát, tudja, hogy ennek van egy axiómája a kisebbségi problematikára nézve, s ez szól pedig ekképpen: a nemzeti (nemzetiségi, kisebbségi) kérdés az osztályharcnak alárendelt kérdése. Ezt az alapelvet nem valamelyik korszakban - mondjuk az 1948-1956 közöttiben - alkalmazták, nem valamelyik párthatározat mondta ki,²² hanem elfogadása mindig, minden periódusban fokmérõje volt annak, kit mennyire lehet kommunistának tekinteni. (Ezt egyébként Lucreþiu Pãtrãºcanu esetén lehetett a legjobban leméri, amikor is fõ bûneként felrótták az "elõbb vagyok román, s azután kommunista" kijelentését, mivel ezzel a nemzetiségiségét az osztályharcos mivolta elé helyezte.) Ez az osztály-elsõdleges kisebbségszemlélet nem megjelent vagy bizonyos korszakban létezett, hanem egyetemes érvényû vezérfonal volt, még akkor is, amikor a kommunistáknak a Groza-kormány idején bele kellett menniük ilyen-olyan engedményekbe. Mindez természetesen nem teszi szükségtelenné a korszakolást, csakhogy a hangsúlyt én inkább arra tenném, ami e szakaszokat összefûzte, s különbözõségük ellenére milyen általános tendenciának a lépcsõfokai voltak. S ez a kötõszövet nem más, mint a mindenkor felvállalt marxi-lenini ideológia kisebbség-koncepciójának az alapgondolata, mely szerint elsõdleges az osztály-hovatartozás, s csak ennek függvényében lehet valaki nemzeti érzelmû. Ez a tézis aligha lehetett csábító a kisebbségek számára. A romániai magyarok - talán még azok is, akik vonzódtak a marxizmushoz - inkább a Pãtrãºcanu-féle láttatást vállalták volna fel. Én ezért nem állítanám, hogy kezdetben a magyarok nagyarányú részvételét az RKP-ban okként ennek a dotrínának a vonzereje is meghatározta.²³ Inkább arra gondolok, hogy a kommunista párthoz közeledõ társaink akkor nem ismerték fel e teória lényegét, hiszen ha megérezték volna, milyen következményekkel járhat ennek az elméletnek az alkalmazása, aligha választották volna annyian a sarlót meg kalapácsot.

A mindig érvényes osztálydetermináltságú kisebbségszemlélet csakis egyetlen célt vetíthetett elõre: a kizsákmányolás felszámolása után az osztálynélküli társadalom utópikus vízióját, amelyben az egységes dolgozó népben feloldódnak a nemzetiségi ellentétek is (nyilván a kisebbségek beolvadásával). Az én feltételezésem szerint - az idõleges kényszerû lelassítás állomásait is figyelembe véve - ehhez a célhoz viszonyítva, az e felé közeledés szempontjából tudjuk megközelítõen adekvátan megrajzolni e több mint negyven év kisebbségpolitikájának vektoriális irányát.

Ha e célirányos tendencia szempontjából ítéljük meg a kisebbségeket sújtó intézkedések sorozatát, akkor tulajdonképpen valamilyen regressziót tapasztalunk: a közeledés a célszándék megvalósításához a jogfosztások felhalmozásával egyenlõ. Ezen a skálán a legnehezebb elhelyezni az idõleges elkanyarodásokat, amikor látszólag vagy ténylegesen engedményeket tettek, olyanokat, amelyek elsõ pillantásra nem épültek be a mindig önmagával azonos ideológiából fakadó tervbe. (Az akkori keserû humor a kisebbségpolitikát a Brâncuºi-i végtelen oszlophoz hasonlította: megszorítjuk, kiengedjük.) Nos ezeket a (párt szempontjából) megtorpanásokat - amelyek miatt nem egyszer önbírálatot is gyakoroltak, például hibának tartották a magyar egyetem létrehozását - én a nemzetközi konstellációval értelmezem. Ezt elfogadva az derül ki, hogy ezek nem jóindulatú engedmények voltak, hanem a hatalmon lévõk a nemzetközi helyzet nyomására kénytelenek voltak néha lelassítani a cél felé haladást. De tették ezt úgy, hogy azért a célirányosságon hosszú távon ne essék csorba.

Ennek a koncepcionális megközelítésnek a prizmáján keresztül látom én mondjuk a Bolyai Egyetem létrehozását. Ennek a magyar intézménynek a megteremését nem elsõdlegesen ahhoz kötöm, hogy a szovjet katonai vezetés befolyására született.²⁴ Nincs kizárva, hogy ennek is szerepe volt, de sokkal nagyobb súllyal játszott közbe az, hogy közeledett a párizsi békeszerzõdés megkötésének ideje, s Romániának bizonyítania kellett kisebbségi ügyben. A célba-beágyazás szándékát azonban tapasztalni lehetett, a pártvezetés nem titkolta, hogy ezt az engedményt ideiglenesen tette, s hamar elkezdte ennek az oktatási intézménynek a leépítését. A párizsi békeszerzõdést én nem csak abban az összefüggésben látom, hogy megkötése után az állam prioritásai megváltoztak.²⁵ Szerintem a megkötése elõtt volt nagyobb kihatása erre az engedményre, amelyet eleve úgy hoztak, hogy amúgy is viszszacsinálunk mindent.

A felvett koordinátarendszerben - a célmegvalósítás feltételezésével folytatott kisebbségpolitika abszcisszáján - az 1968 utáni "ereszd meg" szakasz ugyancsak nem valamilyen kegyes engedménynek, avagy egyenesen a szándékok feladásának, hanem a nemzetközi csillagállás baljós asztrológiai elõrejelzésének tulajdonítható. Én nem ahhoz kötöm az 1966 utáni, fõleg az 1968 körüli lazítást (Kriterion Kiadó, A Hét kulturális hetilap, a Román Televízió magyar adása), hogy Nicolae Ceauºescu került hatalomra s azért az elsõ idõben nem mutathatta ki a foga fehérjét.²⁶ Sokkal inkább a nemzetközi helyzet befolyását látom ebben kényszer-visszakozzban. S legkevésbé a végsõ cél feladását. A pártvezetés érzékelte, hogy azért nem ildomos túlfeszíteni a húrt. A szocialista táborban a kommunisták hatalmát fenyegetõ lehetséges konfliktusok szele benne volt a levegõben, a magyarországi forradalom emléke még egy évtized után is élt, mozgolódások Kelet-Németországban, meg aztán az a csehszlovákiai trend, amelybõl a diktátor a népszerûségét növelõ gesztussal került ki, amikor megtagadta a beavatkozást, azért mégsem volt egyértelmû, hiszen rendben van, Románia nem vett részt egy nép megszállásában, de az, amit a Varsói Szerzõdés többi államában elfojtottak, azért mégis csak veszélyérzetet kelthetett a román diktátorban. Különösképpen azért, mert ha ilyesmi elõfordul Romániában, esetleg ugyanolyan sors vár rá, mint Csehszlovákiára. Ebben a légkörben értelmezhetõ, hogy a pártvezér a végsõ cél ideiglenes felfüggesztésével, de nem lemondva róla, a kisebbségek felé az adakozó népvezér pózát vette fel. De azután viselkedett így, hogy 1965-ben már bevezette az "együttélõ nemzetiség" fogalmát, s kijelentette: a nemzetiségi kérdést véglegesen megoldottuk. Ezek az állásfoglalások az engedményekkel összevetve a végsõ cél fel nem adását - meg a képmutatást - tették szemléletessé.

Az én szemléletmódomban sajátos megvilágításba kerül a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása, illetve annak megszüntetése. Aligha hiszem, hogy ebben az adminisztratív intézkedésben az etnikai-nemzetiségi faktor játszott volna fõ szerepet, legfeljebb annyiban, hogy nemzetiség-felmorzsoló funkciót szántak neki.²⁷ A cél-elsõdlegesség feltételezésével ez a sakkhúzás a romániai magyarságnak nyújtott állítólagos ajándéknak tûnik, de - bármennyire ellentmondásosnak látszik is az állítás - valójában a kisebbség-felszámolás szándékának a folyománya volt. Az én értékelési rendemben (talán mert túl idõs vagyok, s ezt az 1952-es adminisztratív intézkedést Kolozsváron, s nem Marosvásárhelyen éltem át) egy ilyen, csak elnevezésében autonóm tartományt azért teremtettek meg, hogy a "magyar kisebbségi kérdést" gettóba zárják, a román állam lemondhasson a partiumi, a bánsági, általában a szórványmagyarságról, megfojthassa Kolozsvár mûvelõdésközpont jellegét, hogy aztán mindezt lefaragva, s ugyanakkor ezt az adminisztratív szerkezetet visszafejlesztve - amelynek még a mûködési statútumát sem dolgozták ki - , közelebb kerüljenek az eredeti célhoz: a beolvasztáshoz. A nemzetközi konstellációt figyelembe véve elfogadom, hogy a Szovjetunióhoz akkor még hû román állam a szovjet példa ez idõben még elvárható követéseként hozott ilyen formális közigazgatási intézkedést. De azt tudni kell, hogy a román kommunisták nagyon jól ismerték a szovjet kisebbségpolitika szemekbe port hintõ voltát, így nem láttak nagy veszélyt abban, hogy - miért ne: szovjet mintára - létrehozzanak ugyanolyan közigazgatási Patyomkin-falut, mint amilyenek a Nagy Keleti Szomszédnál kiválóan alkalmasak voltak a tulajdonképpeni elgondolásnak - az állampolgárok egyetlen, osztálykülönbség nélküli, a nemzetkisebbségi specifikumot feladó nagy-orosz olvasztótengelybe történõ belegyömöszölésének - a megvalósítására.

Számomra hihetetlen, hogy a MAT megteremtése révén, most már az MNSZ eltûnése után, a román kommunista vezetés a magyar kisebbséget csak ezúttal (nem pedig mindig) nem közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint akarta integrálni Románia egészébe.²⁸ A MAT ugyanis mint közigazgatási egység, nem nemzetkisebbségi közösséget befogadó struktúraként jött létre. E fantom-tartományban élõ valamennyi lakos adminisztratív kerete volt. Szerintem arról volt szó, hogy ennek az autonómnak csúfolt provinciának a magyar lakosságát - most már körülzárva - könnyebben fel lehessen morzsolni. S ez a szovjet példára elkészített sablon kitûnõen megfelelt a román államhatalomnak. Hogy miért kellett mégis felszámolni? Azért, mert e tartomány lakói, a többségükben székelyek ellenálltak a nyomásnak, így a próbálkozás kudarcot vallott. De a cél ennek ellenére maradt.

Az eleve célirányosnak képzelt, globálisan ezt követõ kommunista kisebbségpolitika hatvanas évek végi kétarcúságban, az amolyan felengedés és az ennek ellentmondó megszorító kisebbségellenes intézkedések értelmezésekor - amikor is a magyar kulturális intézmények engedélyezésével egy idõben megszüntetik a Magyar Autonóm Tartományt - én nem tételeznék fel valamiféle törést, mintha az engedményekkel párhuzamosan, a MAT felszámolása után kezdõdött volna el a magyarakta vidékek elrománosítása.²⁹ (Legfeljebb a kivitelezés "leleményes volta" jelenthetett valami újat, az, hogy ez most már az iparosítás ürügyével történt.) Szerintem a MAT kiagyalása, a magyarság gettósítása végsõ fokon ugyancsak az elrománosítás rafinált eszköze volt, tehát beleépült abba a bizonyos vektoriális célirányba.

A kisebbségellenes kommunista politikának volt egy jellegzetessége: nemcsak ráirányítottan magyarellenes intézkedéseket hoztak, hanem az egész lakosságot vagy annak nagy részét egyaránt hátrányosan érintõ törvényeket, határozatokat is úgy hajtották végre, hogy ebbõl nagyobb sérelmek érjék a magyarokat. Áttételesen ez is beleépült a feltételezett célkövetésbe, még ha mindig nem is közvetlenül a beolvadást, de mondjuk a kisebbségi gazdasági potenciál csorbítását vagy a hatalom morzsáiból való részesedés visszaszorítását eredményezte. 1989 után (ezt magam személyesen tapasztaltam) a Ceauºescu-rendszerben elszenvedett kisebbségi panaszok hallatán a többségiek közül többen azzal érveltek, hogy mindenkinek, a románoknak is ugyanolyan rossz sorsuk volt, mint a magyaroknak. Rossz érzéssel hallom vissza ugyanezt, azzal az enyhítéssel, hogy a pártpolitika csak bizonyos területen sújtotta jobban a kisebbségi nemzetrészt: jelesül veszélybe sodorta a közösségi létének alapját.³⁰ Ha a gazdasági, kulturális. felekezeti, a társadalomszerkezeti vonatkozásban avagy a közigazgatás-területi megszervezésben hátrányosan különböztették meg a magyarokat, akkor ezek csak bizonyos területek voltak? Ezeken kívül ugyan bizony hol nem létezett hátrányos diszkrimináció? Nincs-e ellentmondás egyfelõl azon állítás között, hogy a kommunista rendszer áldatlan következményei nemzetiségre való tekintet nélkül minden román állampolgárt sújtottak, s a között, hogy a magyarság közösségi létét sodorták veszélybe? A kommunizmus a románság közösségi létét a legkevésbé sem veszélyeztette, sõt a felhevített nacionalizmus, a tudatokat deformáló hatásával, éppenséggel szilárdítani kívánta ezt a nemzet-mivoltot. S ha már a kisebbség gazdasági háttérbe szorítása is szóba került: a minden román állampolgárt egyaránt sújtó tézisnek ellentmond az, amit én is vallok, miszerint mondjuk a kisajátítások alkalmával a gazdasági intézkedések okozta veszteségek a magyarság körében nagyobban voltak.³¹ S visszanyúlva a földreformhoz: akkor megállapították a "kollaboránsok" meg a "menekültek" csoportjait, s ezeket diszkriminálták, ám csak a magyar és német lakosság között találtak ilyeneket.³² Ez ellentmond annak, miszerint a kommunista rendszer áldatlan következményei nemzetiségre való tekintet nélkül minden román állampolgárt sújtottak. Inkább beismerés, miszerint bár egyes intézkedések minden román állampolgárt érintettek, de a kisebbségekre nézve mégis súlyosabb következményei voltak.³³ Vagy-vagy: vagy mindenkit, vagy a kisebbségeket elõnytelenül. A formális logika törvényei szerint e két állítás közül csak az egyiket fogadhatom el. Nyilván a másodikat.

Én nem merném azt sem kimondani, hogy az osztályelnyomásnak ne lettek volna nemzetiségi összetevõi. Az osztályharcban nagyon is tekintettel voltak a nemzetiségi hovatartozásra.³⁴ Inkább vallom az ennek ellentmondó állítást, mondjuk azt, hogy a román pártvezetés a hatalmi pozíciók birtoklásakor nagyobb gyanakvással kezelte a magyarokat, mint a románokat.³⁵ A kisebbségi magyarság ezekben az évtizedekben távolról sem volt homogén egység, az osztálytagoltság miatt különbözõ elbírálásban részesített csoportjai nyilván más és más méretekben voltak kitéve a diktatúra kényének-kedvének. A magyar kulák például, amellett, hogy a magyar nyelvhasználat visszaszorításában, a nemzeti kultúra elfojtásában s annyi másban ugyanolyan diszkriminált volt, mint mondjuk a magyar munkás, de azért az osztályelnyomásban plusz frusztrációt is el kellett viselnie. Voltak tehát a magyarságot a maga egészében érintõ sérelmek, ezen belül többletrétegsérelmek, s ez utóbbi tekintetében lehetett mondjuk viszonylag azonos elbírálást feltételezni a különbözõ nemzetiségû osztályidegenek között. (A román kulákok is megszenvedték a magukét.) Az én megközelítésemben azonban ezt a kisebbségen belüli feldarabolást a tekintetben, hogy melyik közösséget érintett inkább diszkrimináció, nem jó levinni az erõszakolt belsõ törésvonalak irányába. Szerintem a vallásos meggyõzõdés, a hitélet, a kisebbségi egyházak munkálkodása nem olyan közeg, amelyen belül disztingválni lehetne a szerint, hogy kiket érintett inkább a hátrányos megkülönböztetés, avagy kik álltak közelebb vagy távolabb a hatalomhoz. Soha nem merném leírni, hogy mondjuk a protestáns egyházak valaha is kiváltságot élveztek az ateista államban a katolikusokkal szemben - még ha hozzátenném: igaz, ezt elvesztette.³⁶ Avagy hogy a kommunista hatóságok bizonyos periódusban nem azonos elbírálásban részesítették a protestáns és a római katolikus egyházat.³⁷ (A görög katolikus egyházzal más a helyzet, ezt valóban más elbírálásban részesítették, egyszerûen felszámolták.) Szerintem a protestáns egyházakra nézve méltánytalan azt állítani, hogy ez a felekezet alapvetõen lojálisan viszonyult a kommunista államhoz (persze beleértendõ: nem úgy, mint a római katolikus.) Legyen bár CNSAS-os dokumentáció is erre nézve.³⁸ S mintha ez a kommunista állam részérõl megmutatkozó lojalitás-érzés a protestáns egyház irányában csak az 1956-os magyarországi forradalom idején ingott volna meg, amikor számos protestáns lelkészt, teológust ítéltek el úgymond nacionalista megnyilvánulásaikért. Az én láttatásomban a magyar történelmi egyházak egyformán ki voltak téve az ateista állam kényének-kedvének, e tekintetben a magyar nemzeti kisebbségen belül aligha kellene választóvonalakat húzni.

***

Mindent egybevetve: megszületett a kommunizmus leleplezésére szánt jelentés egyik fejezete, amely a magyar kisebbség megpróbáltatásait térképezte fel - igaz, nem e témának kijáró terjedelemben, de ez nem a szerzõkön múlott -, ez a vizsgálódás hatalmas dokumentációs anyagra, levéltári kutatásokra, jeles magyarországi történészek idevágó munkáira támaszkodik. Mindezért dicséret és elismerés. Csakhogy ezt a terjedelmes ismeretanyagot többféleképpen lehet értelmezni (esetleg kiegészíteni). S itt léphetnek közbe a személyes különvélemények. Gondolom, ezeket meg kell hallgatni, csak így lehet a szintézis felé közeledni.

Egy mögöttünk levõ korszak kritikai elítélése nem lehet kizárólag múltértékelés, nem maradhat meg egy periódust minõsítõ történelemtudományi munkának. Tanulságaiban a jövõnek is szól. Különösképpen nemzetkisebbségi vonatkozásban. Én csak két olyan témakört jeleznék, amelybõl mának szóló cselekvõ folytatás, aktivitásra serkentés következik: az egyik a Magyar Autonóm Tartomány szomorú tapasztalata, a másik a Bolyai Egyetem ügye.

A rövid életû MAT története sajnos inkább negatív tanulságaival figyelmeztet bennünket mostani autonómia-törekvéseink bemérésekor. Sajnálatos, de ezt a kommunista machinációt nem egyszer az autonómia-gondolat lejáratására használják fel, vannak, akik a szubszidiaritás, a helyben döntés területi - s ha kompakt kisebbségi tömbrõl van szó, miért nem ugyanakkor etnikai színezetû - érvényesítésének elvárásakor azt emlegetik, hogy ez a lejáratott kommunista éra visszasírása. Ez figyelmeztetés számunkra, akik egészen más elvi alapon kívánjuk megvalósítani nem a kommunista rendszerben lejáratott ál-autonómiát.

A MAT körüli egykori politikai ködösítésnek van egy másik tanulsága is, s ez híd a másik téma, a Bolyai Egyetem felé: bármennyire elítéltük akár a parlamentben elhangzó jelentésben is a kommunizmust, azt nem tagadhatjuk, hogy a pártdiktatúra idejébõl bizony áthagyományozódott nem egy olyan kisebbségi (és nem csak kisebbségi) sérelem, amelyet még immár közel két évtized után sem orvosolt a posztkommunista rendszer. A pártállami berendezkedés természetszerûen centralizált volt, ebben nem kaphatott helyet a szubszidiaritás - ami minden autonómiának alfája és omegája - , de a többpártrendszerû demokráciánkban vajon eltûnt-e a borzongás azzal szemben, hogy lényeges hatásköröket ruházzanak át azokra, akik helyben sokkal hozzáértõbben képesek dönteni, mint "odafent"? Aligha válaszolhat valaki is igenlõen erre a kérdésre. Más megfogalmazásban: léteznek még el nem varrt szálak, megoldatlan problémák, amelyeket a kommunizmus minden elítélése ellenére a múltunkból örököltünk. S ehhez kapcsolódik a Bolyai Egyetem témája.

Én a magyar egyetem felszámolására sokkal nagyobb súlyt helyeztem volna, mint amennyit a kommunizmust elítélõ jelentés erre szánt. Ez az intézmény ugyanis a legpregnánsabb példája annak, hogy léteznek a kommunizmus idején elszenvedett olyan sebek, amelyek mindezidáig nem gyógyultak be. E tekintetben bõven van teendõnk, s nemcsak a Bolyai, hanem általában a magyar nyelvû felsõfokú oktatási intézmények egykori elsorvasztásának dokumentáltabb megismerése, megismertetése céljából. S fõleg arra nézve, hogy a jövõben miként építhetjük ki az önálló anyanyelvi oktatási hálózatot.

S mivel végig a szubjektív hangvételt használtam, hadd fejezzem be eszmefuttatásomat ugyanilyen tónusban. A 2009-es év a Bolyai Egyetem megszüntetésének ötvenedik évfordulója. Ezt az alkalmat fel kell használnunk nemcsak a megemlékezésre, hanem a tanulságok ismeretében a jövõépítésre is. Javaslom a médiumoknak (Magyar Kisebbség, Korunk, de miért ne a többi folyóiratnak vagy akár a napilapoknak is), hogy tematikus számban, vagy más módon biztosítsanak megfelelõ teret ennek az eseménynek. A magam részérõl vállalom, hogy írásaimmal besegítek.

1 "A két világháború közötti idõszakban a magyar kisebbségnek sikerült megõriznie pozícióinak jó részét mind gazdasági, kulturális és oktatási téren, illetve az egyesületi élet vonatkozásában, mind a belsõ politikai szervezõdés tekintetében, aminek következtében a közösség rendelkezett a belsõ pluralizmust is magában foglaló, teljes értékû párhuzamos társadalom fontosabb jellemzõivel."

2 Lábjegyzet a "Jelentésben": " A magyar történetírás szerint a két világháború közötti idõszakban a romániai magyarok hátrányos megkülönböztetés áldozatai voltak."

3 Idézet a "Jelentés"-bõl.

4 "Az" erdélyi városok meghatározó részének lakossága továbbra is túlnyomórészt magyar maradt".

5 "A két világháború között a román államba betagozódott magyar kisebbség legfõbb gazdasági szervezõdési formáit a gazdasági és a hitelszövetkezetek, a gazdakörök, illetve a közbirtokosságok jelentették. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, valamint a Hangya Szövetkezetek Központja átfogták a magyar kisebbség gazdasági erõforrásainak legnagyobb részét, és összetett intézményrendszerrel rendelkeztek: gyártó és feldolgozó üzemek, raktárak, a saját termékek értékesítésére szolgáló üzletláncok és egyebek tartoztak hozzájuk. 1945 szeptemberében a két szövetkezeti központhoz 1002 szövetkezet tartozott. Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete a mezõgazdaságból élõk érdekeit védte, és mezõgazdasági gépállomásokat tartott fenn vidéken. 1945-ben az egyesület 1100 fiókjának 80 000 bejegyzett tagja volt."

6 "1944 õszén a felekezeti iskolahálózat jelentette az erdélyi magyar oktatás alapját. Ez a hálózat a négy felekezet (katolikus, református, unitárius és evangélikus) összesen 1041 oktatási intézményét foglalta magában, a falusi iskoláktól
a gimnáziumokig."
7 "A kommunista rendszer hatalomra kerülését megelõzõ idõszakban az erdélyi magyarok tudományos élete jelentõs, kolozsvári székhelyû csúcsintézmény köré szervezõdött. Ezek a Ferenc József Tudományegyetem, az Erdélyi Tudományos Intézet és az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A kutatásszervezés, a tudományos eredmények önálló kötetekben és olyóiratokban való népszerûsítése, illetve a nagy értékû gyûjtemények mellett a tudományos élet fontos részét képezte a különbözõ lekezetek, iskolák vagy kulturális alapítványok által fenntartott könyvtárhálózat is."
8 Idézet a "Jelentés"-bõl.
9 A "magyar kisebbség erõs gazdasági alappal, mélyen gyökerezõ önszervezõdési hagyományokkal, és kiterjedt, nyelvi és kulturális identitásának megõrzését és fejlesztését lehetõvé tevõ intézményrendszerrel bíró közösség volt".

10 A "Belügyminisztérium 1947. május 15-i határozata alapján románosítási kampány kezdõdött az erdélyi nagyvárosokban".
11 "1947 nyarán megkezdõdött a román államtól viszonylagos gazdasági függetlenséget biztosító közösségi intézmények felszámolása."

12 "1945 tavaszán az állam hadjáratot indított a magyar közösség tulajdonában levõ szövetkezetek ellen..."
13 "1948 folyamán a közbirtokosságok erdõit átvette az állam..."

16 "[Az] MNSZ nemcsak átvette a két világháború között kialakult baloldali hagyományokat, hanem egyben kirekesztette soraiból mindazokat, akiket az RKP azzal vádolt, hogy politikailag kompromittáltak."

14 "Románia két világháború közötti kisebbségpolitikáját az erdélyi magyaroknak jelentõs része ugyanis kudarcként élte meg ..."
15 Idézet a "Jelentésbõl".

17 "[Az] MNSZ továbbra is támogatta a népi demokrácia megszilárdítását, míg az RKP elfogadta, hogy a magyar kisebbség ne egyénenként, hanem az MNSZ által képviselt közösségként integrálódjon a román államba."

18 "A szerepét betöltõ MNSZ eltûnésével a magyar kisebbség integrálása már nem képzelhetõ el közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint."

19 "Az elsõ szakaszban, 1945-1948 között ezt a szerepet az MNSZ vállalta fel, amelynek két fõ célja volt: a magyar közösség integrálása egyfelõl, és sajátos közösségi érdekeinek a képviselete a romániai politikában, másfelõl."

20 "[Az] erdélyi magyarság azt remélte, hogy a MNSZ-en keresztül a magyar közösség továbbra is ápolhatja önrendelkezési hagyományait".

21 "Az MNSZ azonban nem tudta sikerrel teljesíteni a vállalt küldetést, az érdekérvényesítést: az erõviszonyok csak azon magyar érdekek érvényesítését tették lehetõvé számára, amelyek összhangban voltak az RKP politikájával."

22 "Ez az idõszak [1948-1956 ] az RMP 1948. december 12-i, a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos határozatának közzétételével veszi kezdetét, és az 1956-os magyar forradalommal zárult le. A korszaknak a magyar kisebbségre gyakorolt hatás szempontjából lényeges elemei a romániai magyarságra nézve kedvezõ, Petru Groza által vezetett kormányok integratív politikájának a feladása, illetve a hangsúly áthelyezése a nemzetiségi kérdésrõl az "osztályharc" problematikájára. A következõ években programértékûvé váló RMP-határozat megalapozta a magyar kérdéssel kapcsolatos politikát is. A dokumentum "kollektív bûnösséggel" vádolta a kisebbségeket, és kinyilvánította, hogy az együtt élõ nemzetiségek problémáit minden esetben alá kell rendelni a proletariátus elsõbbséget élvezõ feladatainak."

23 "A magyarok ilyen nagy arányú jelenléte az RKP soraiban több okra is visszavezethetõ. Ezek közül megemlíthetjük a román hatóságok 1944 õszén, Észak-Erdélyben elkövetett visszaéléseit, a Maniu-gárda akcióit, a marxi-lenini doktrína álláspontját a nemzetiségi kérdésben, a magyarok nagy arányát a városi lakosság és a munkásság körében."

24 "A szovjet katonai vezetés beavatkozása az észak-erdélyi kérdésbe megoldást hozott a Kolozsvári Tudományegyetem vitatott ügyében. 1945. május 29-én két királyi dekrétumot adtak ki, amelyek két önálló, egy román és egy magyar tannyelvû egyetem létrehozásáról rendelkeztek. A késõbbiekben e két intézmény a Babeº Egyetem, illetve a Bolyai Egyetem elnevezést vették fel."

25 "A párizsi békeszerzõdés aláírása után a prioritások megváltozásának jelei hamar megmutatkoztak."

26 "Gheorghiu-Dej halála után, Nicolae Ceauºescunak az RKP KB fõtitkárává választásával olyan idõszak veszi kezdetét, amely során enyhült a társadalom fölött gyakorolt ellenõrzés, és viszonylagos liberalizáció következett be a pártnak a magyar kisebbséggel szembeni politikájában is, legfõképpen 1968 után."

27 "1952-ben a MAT-nak a Román Népköztársaság új Alkotmánya elõírásainak megfelelõen történt létrehozása volt az elsõ olyan alkalom, amikor az etnikai-nemzetiségi tényezõ döntõ szerepet játszott. A tartomány létrehozásáról szóló döntést a Szovjetunió nyomására hozták meg, anélkül, hogy erre a magyar lakosság körébõl bármilyen javaslat érkezett volna."

28 "A nemzetiségekkel szemben alkalmazott politika sztálini modelljét fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) 1952-ben történõ létrehozása, majd az MNSZ 1953-ban való felszámolása révén. A "transzmissziós szíj" szerepét betöltõ MNSZ eltûnésével a magyar kisebbség integrálása már nem képzelhetõ el közösségi alapon, hanem csakis osztálykritériumok szerint."

29 "Az engedményekkel párhuzamosan megkezdõdik a többségében magyarlakta vidékek románosítási politikájának leleményes kivitelezése, az egy évtizeddel korábban beindított iparosítás folytatása révén."

30 "Bár a kommunista rendszer mûködésének áldatlan következményei egyenlõ módon, nemzetiségre való tekintet nélkül Románia minden állampolgárát sújtották, bizonyos területeken a kommunista hatóságok által érvényesített politika a magyar kisebbség tagjaira különösképpen kihatott, veszélybe sodorva a közösségi lét alapjait, a hagyományok, a nyelvi és kulturális identitás megõrzését. Ezek a területek a következõk voltak: a közösségi lét gazdasági alapjai, a magyar nyelvû oktatás, a kulturális élet, a kisebbségi felekezetek, a közösség társadalmi szerkezete és a túlnyomórészt magyar lakosságú vidékek közigazgatási-területi megszervezése."

31 "[A] kisebbségi közösségek tagjait ért gazdasági veszteségek súlyosabbak voltak, mint a többségi társadalom egészét érintõ kisajátítások."

32 "Ezeknek a csoportoknak a meghatározása pontatlan volt, és a gyakorlatban csak a magyar vagy német nemzetiségû román állampolgárokat sújtotta."

33 "Bár a teljes lakosságot érintették, a magyar kisebbség vonatkozásában súlyosabb következményekkel jártak."

34 "Az elleni ádáz harc nem volt tekintettel a nemzetiségi hovatartozásra."

35 "A román pártvezetés is mindvégig gyanakvással kezelte a más nemzetiséghez tartozókat, legfõképpen a magyarokat."

36 "A protestáns egyházaknak a Ceauºescu-korszak elsõ, ideológiai enyhüléssel jellemezhetõ szakaszában sem sikerült visszaszerezniük azokat a kiváltságokat, amelyeknek az 1950-es években örvendhettek."

37 "Az 1950-es évek végéig a kommunista hatóságok nem azonos módon kezelték a protestáns és a római katolikus felekezeteket."

38 "1956-ig a biztonsági szervek elemzései rámutattak a protestáns felekezeteknek a kommunista állammal szembeni alapvetõ lojalitására."