Tanácstalanul: 1944. november-december

Az észak-erdélyi kiutasítás meglepetésként érte az addig Erdély visszafoglalására buzdító kommunista pártot. A november-decemberi idõszakban tanácstalanok voltak a kialakult helyzettel kapcsolatban. Úgy a bukaresti centrum, mint a kolozsvári, csak követte az eseményeket, nem volt aktív alakítója. A kolozsvári centrum baloldali politikusai legtöbbször azt hitték, hogy az események menetét befolyásolhatják, azonban erre csak egyes másodrangú kérdésekben volt lehetõség, a terület jövõjét illetõen érdemi beleszólásra nem volt esélyük. De ha lett volna, akkor sem voltak világos direktíváik a kérdést illetõen. Erre világít rá Nicolae Goldberger²⁶ Kolozs tartományi titkár 1944 decemberében a bukaresti központnak készített jelentése is,²⁷amely szerint a párt észak-erdélyi szervezetei számára az irányvonalat Vasile Luca cikke jelenti, melyet az alábbi két pontban foglalt össze:

1. Észak-Erdély jelenleg sem Magyarországhoz, sem pedig Romániához nem tartozik, noha a Szovjetunió és szövetségesei, valamint Románia közötti fegyverszünet kikötései nem ismerik el a bécsi diktátumot, és Erdély vagy teljes egészét, vagy nagy részét Romániának ígérik. Az a tény, hogy a Demokratikus Blokk kormánya nem tartotta be a fegyverszünet feltételeit, és még a fegyverszünet legelemibb követelményeinek sem tett eleget, Észak-Erdély jelenlegi helyzetéhez vezetett.
2. A bukaresti kormány által kihelyezett közigazgatás ahelyett, hogy valóban demokratikus lett volna, és betartotta volna az Észak-Erdélyben élõ nemzetiségek jogait, mint ismeretes, mûködését tekintve gyarmatosító, reakciós és fasiszta közigazgatás volt, amelyet a felszabadító szovjet hadsereg nem tûrhetett el.

Román szempontból a legsúlyosabb kijelentés az volt, hogy Észak-Erdély nem tartozik sem Magyarországhoz, sem Romániához. Ezért a kialakult helyzetért Luca a román kormányt okolta, amely nem teljesítette a fegyverszüneti egyezményben vállaltakat, és a bevonulás után nem tudta fenntartani a rendet. A szovjetek a kiutasítást a románok által elkövetett atrocitásokkal indokolták, azonban ezzel csupán nyomást akartak gyakorolni a bukaresti kormányra abból a célból, hogy a belpolitikai erõviszonyok a kommunisták számára elõnyösen változzanak meg. Romániában a baloldali pártok vezette Országos Demokrata Arcvonal (ODA) ellenzékben volt, míg Észak-Erdélyben (Szilágy és Máramaros megye kivételével) szovjet ellenõrzés alatt, a terület baloldali vezetés (ODA) alá került. A legtöbb funkciót vállalt politikus õszintén támogatta az autonómista törekvéseket, azonban a baloldali politikusok egy része csak addig támogatta az autonómiát - miként az a késõbbiekben kiderült -, amíg a román kormány nem került baloldali befolyás alá.

A párt bukaresti centrumának legfontosabb célkitûzése Észak-Erdélyben a közigazgatás "demokratizálása", azaz a baloldali elemek általi ellenõrzés alá vonása volt. Ebben segítségükre volt a területen levõ szovjet katonai adminisztráció, illetve az, hogy a kommunistákat nem akadályozták meg akkor, hogy megszerezzék a közigazgatási egységek irányítását. A vegyes lakosságú területeken konfliktusok forrását képezte az, hogy nem tudták, a román, avagy a magyar törvények vannak-e érvényben, melyik alapján kell eljárni. Ezeket a problémákat helyi alkukkal oldották meg, hiszen a megyék között minimális volt a kapcsolat az 1944. november - 1945. január közötti periódusban. Minden megye egy-egy kis köztársasághoz hasonlóan mûködött és próbálkozott megszervezni az illetõ térséget.

A baloldali szervezetekre hárult a közigazgatás megszervezése a legtöbb olyan megyében, ahol nem volt erõs román szervezet. Azonban erre a párt nagyon gyenge volt, hiszen 1943-ban a körülbelül 1200 észak-erdélyi párttag nagy részét letartóztatták. A párt nem tudott még megszabadulni az illegalitás alatt használt konspiratív módszerektõl, ezért mindenkivel szemben, aki lebukott, fenntartásokkal közeledtek. A Párt Központi Bizottsága a káderek átvizsgálása után Észak-Erdélyben csak Alexandru Iacobot (Jakab Sándor) igazolta mint párttagot. Az újjászervezés után, 1944 decemberében a pártnak Kolozsváron 70 tagja volt, valódi tömegbázissal a szakszervezetek rendelkeztek, amelyeknek csak Kolozsváron 15-16 000 tagjuk volt.²⁸

Az észak-erdélyi kommunisták, bár kapcsolatban voltak a magyarországi elvtársaikkal, mindvégig a bukaresti centrum utasításait követték - ez határozta meg a pártvezetést és a követendõ irányvonalat is. Az erdélyi kommunisták képviselõi - Ion Vinþe (Vince János), Alexandru Iacob (Jakab Sándor), Leontin Sãlãjan (Szilágyi) - részt vettek a Romániai Kommunista Párt (a Deletant tanulmány szerint az Román Munkáspártot 1965ben nevezték át Román Kommunista Pártnak) 1944 decemberi és 1945 januári ülésein, és az alá- és fölérendeltségi viszonyt elfogadva számoltak be a történtekrõl, és fogadták el a központ utasításait.

az Oda-kormány, mint az észak-erdélyi kérdés rendezésének záloga

1945 elején a román pártvezetõk Moszkvába utaztak, hogy a kiugrás után eltelt idõszakról számot adjanak, és újabb irányelveket kapjanak Sztálintól. A látogatás nemcsak az erdélyi kérdés és más sürgõs belpolitikai probléma miatt volt fontos, hanem a párt belsõ mûködése szempontjából is. A román pártvezetõk Sztálintól várták a román kommunista párt vezetését érintõ kérdés megoldását, a frakcióharc lezárását.

A román pártküldöttséget (Gh. Gheorghiu-Dej, Ana Pauker és Gheorghe Apostol) 1945 elsõ napjaiban fogadta Sztálin.²⁹ A megbeszélés jegyzõkönyve nem látott napvilágot, de a megbeszélés fontosságát mutatja, hogy szinte minden résztvevõ megemlékezett róla, vagy elmesélte valakinek a történteket.³⁰ A megbeszélésen jelölte ki Sztálin Gh. Gheorghiu-Dejt a párt fõtitkárának, aki ezzel megnyerte a versenyt a nõ, zsidó és értelmiségi Ana Paukerral szemben.³¹ Sztálin döntését formailag csak a kommunista párt 1945. október 16-21. közötti kongresszusán szentesítették.

A Sztálinnal való találkozás után Dimitrovnak beszámoltak a találkozás eredményeirõl, valamint a Sztálin által adott tanácsokról. A mi témánk szempontjából három tanács érdekes:

1. A meghatározott cél egy nemzeti demokratikus frontra épülõ³² kormány kialakítása.
2. Ki kellene dolgozniuk egy tézist, amely kimondja, hogy egy ilyen kormány létrejötte hozzájárulna Észak-Erdély Romániához való csatolásához.
3. Ha egy ilyen kormány létrejönne, a Szovjetunió kész lenne egy - a Csehszlovákiával létrejött egyezményhez hasonló - kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírására.

Sztálin ezen "tanácsai" megadták a jelt a Romániai Kommunista Pártnak a hatalom megszerzésére irányuló offenzíva megkezdésére. A szovjet vezetõ a román kommunisták elõtt egyértelmûvé tette, hogy ebben a harcban fel- és kihasználhatják Észak-Erdély kérdésének rendezetlenségét, mert, amennyiben egy baloldali kormány kerül hatalomra Bukarestben, Románia megkapja Észak-Erdélyt. Kelet- és Közép-Európában szinte minden államnak vitatott határai voltak, Észak-Erdély felhasználása az RKP hatalomra juttatásában nem egyedi eset.³³ A szovjet vezetés a határ és kisebbségi kérdést az egész térségben felhasználta a kommunista pártok hatalomra segítése érdekében.

Sztálin azzal, hogy baloldali kormányt szeretne Romániában látni, lényegében rövid idõn belül érvényesíteni szerette volna a Churchill és közte megkötött százalékos egyezményt, amely 90%-os befolyást biztosított számára Romániában.³⁴ A román és görög kérdést már 1944 áprilisa óta összekapcsolták Moszkvában és Londonban. A Foreign Office-ban olyan javaslatot fogalmaztak meg az oroszoknak, hogy Romániában a Szovjetunió, Görögországban pedig Nagy-Britannia jusson vezetõ szerephez. Churchill megpróbálta megszerezni ehhez Roosevelt támogatását is.³⁵

Az által, hogy Sztálin asszisztált a görögországi angol stabilizációhoz, úgy gondolta, hogy az angolok a gyakorlatban már érvényesítették a "százalékegyezményben" foglaltakat, így õ is jogosan érvényesítheti a százalékait Romániában.³⁶ Ennek az érdekérvényesítésnek az eszköze a Romániai Kommunista Párt volt, amely bár látványosan megnövelte taglétszámát, még mindig nem rendelkezett kellõ tömegtámogatottsággal ahhoz, hogy miután a szovjetek segítségével megszerezte a hatalmat, képes legyen meg is tartani azt. Románia esetében ugyanazt a forgatókönyvet alkalmazták a szovjetek, mint egész Kelet-Európában: segítettek a helyi kommunista pártoknak, amelyeket szovjet báboknak tartott a lakosság, hogy a valódi nemzeti érdekeket védõ politikai pártként és az ország nemzeti érdekeinek védõügyvédjeként jelenjen meg.³⁷ Románia esetében a kommunista párt egyetlen lehetõsége, hogy ebbe a szerepkörbe beilleszkedjen, Észak-Erdély viszszaszerzése volt. Az erdélyi kérdés megoldásának kompenzáló szerepe is volt, a gyengébben fejlett keleti területek (Románia esetében Besszarábia és Bukovina) elvesztéséért.

Gh. Gheorghiu-Dej szállításügyi miniszteri minõségében volt Moszkvában, ezért az 1945. január 18-i minisztertanácsi ülésen beszámolt a Szovjetunióval való tárgyalásokról. A beszámolóban kiemelte az elért gazdasági engedményeket, és a moszkvai direktívák alapján megkezdte a támadást Iuliu Maniu és a történelmi pártok ellen. Észak-Erdély kérdését még nem kötötte össze a demokratizálódással, de rámutatott arra, hogy a kormány iránt nincs meg a szükséges bizalom Moszkvában.³⁸ A Mihai királynál tett látogatáson Dej letagadta, hogy találkozott a "szovjet vezetõkkel", de kiállt amellett, hogy egy baloldali kormánynak több sikere volna a szövetséges hadviselõ félként való elismertetésben, a hadifoglyok hazahozatalában, a román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésében és gazdasági segélyek szerzésében.³⁹ Ez a négy pont lényegében azonos volt a Constantin Viºoianu külügyminiszter által az 1945. január 16-i szovjet-román jóvátételi tárgyalásokon a szovjet félnek átnyújtott kérésekkel.

A Sztálintól kapott direktívák programszerû meghirdetésére négy nap-pal az ODA konferenciája elõtt, az 1945. január 20-i sajtótájékoztatón került sor. Ezen Dej kifejtette a sajtó képviselõinek, hogy Észak-Erdély népeivel szemben alkalmazott antidemokratikus politika az oka annak, hogy ez a terület még mindig nincs Romániához csatolva. Szerinte a közigazgatás bevonulásának feltétele "egy õszinte barátsági politika", a fegyverszüneti megállapodásban foglaltak betartása, valamint egy következetes "demokratizálódási politika".⁴⁰

1945. január 24-én Ana Pauker az észak-erdélyi pártszervezetek vezetõinek,⁴¹ Gh. Gheorghiu-Dej az Országos Demokrata Arcvonal tagszervezeteinek (Szociáldemokrata Párt, Egységes Szakszervezetek, Hazafias Front, Ekésfront) ismertette⁴² a moszkvai látogatás után kialakult helyzetet és az elkövetkezõ idõszak feladatait. Mindkét beszéd kisebb hangsúlyeltolódásokkal ugyanazokat az elveket fejti ki: az Észak-Erdélyben kialakult helyzetért Maniu és az õ köre a felelõs. Ana Pauker nemcsak a román közigazgatás kiutasításáért, hanem közvetett módon a bécsi döntésért is Maniut kiáltotta ki bûnbaknak. A történelmi pártok ellen késõbb is gyakran felhozott vád marad a bécsi döntés bekövetkeztében való közremûködés és a magyar reakcióval való együttmûködés.⁴³

Ana Pauker és Dej is kijelentette, hogy Észak-Erdélyt Románia részének tekintik, és "azon a napon, amikor Romániának nemzeti demokratikus kormánya lesz, Erdély visszacsatolódik". Afelõl, hogy mit jelent a nemzeti demokratikus kormány, nem hagytak kétséget: "ahhoz, hogy Erdély Romániához tartozzon, meg kell dönteni a jelenlegi kormányt . be kell mutatni a teljes lakosságnak, hogy Erdély azért nem része Romániának, mert az eddigi kormányok nem voltak demokratikusak". Ez az érv, ti. hogy csak egy baloldali kommunisták által dominált kormány kinevezése garantálja Észak-Erdély Romániához való visszakerülését, nyomott a legtöbbet a latban 1945 márciusában is, amikor Mihai király a román nemzetépítést helyezve elõtérbe a történelmi pártokkal és az általuk képviselt értékrenddel szemben engedett Andrej Januarjevics Visinszkij szovjet külügyi népbiztoshelyettes zsarolásának, és Petru Grozát nevezte ki miniszterelnöknek.

A január 24-i ülésen Pauker elismerte Észak-Erdély speciális helyzetét a "demokratizálódást" illetõen, ez itt sokkal elõrehaladottabb, mint az ország többi részén, hiszen a terület nagy részének közigazgatását a baloldali erõk ellenõrzik.⁴⁴

Gheorghiu-Dejnek a szintén január 24-én, az Országos Demokrata Arcvonal ülésén elhangzott beszéde meghatározta azokat a kereteket, amelyek az elkövetkezõ két évben meghatározták a párt Erdély-politikáját: az ODA kormány a garancia Erdély Romániához csatolására, azonban ez felelõsséget is ró a pártra a nemzeti kisebbségeket illetõen. Ezért is szorgalmazta a nemzeti kisebbségeknek az "együtt élõ nemzetiségek" megnevezését, ezzel is kifejezve, hogy a kommunista párt nem alá-és fölérendeltségi viszonyban képzeli el a többség-kisebbség viszonyt. Ez a megnevezés azonban nem jelentett egyebet, mint a két világháború közötti Komintern terminológiához való visszatérést. Ezzel párhuzamosan rámutatott arra, hogy "ezen nemzetiségek jogainak elismerése nélkül szó sem lehet Erdély visszacsatolásáról."⁴⁵

Mindezt figyelembe vették az Országos Demokrata Arcvonal 1945. január 29-én nyilvánosságra hozott kormányprogramjának a kidolgozásakor is. A kormányprogram negyedik pontja kimondta, hogy a "nemzetiségek közötti testvériséget megvalósító demokratikus politika" biztosítja Észak-Erdélynek a román állam kereteibe való integrálását.⁴⁶

A hatalom megszerzése érdekében a román politikai elit elõtt a kommunisták az erdélyi kérdést nemcsak mint ígéretet csillantották fel, hanem tudatában voltak annak, hogy a zsarolás ebben az esetben sokkal hatásosabb lehet. Az események "véletlenszerû" egybeesése arra enged következtetni, hogy Észak-Erdélyben az autonomista, valamint az önigazgatásra való berendezkedési törekvések az 1945. február 12-15 között Kolozsváron ülésezõ "Észak-Erdély parlamentje" tanácskozásaival⁴⁷ érték el csúcspontjukat, amelyen kilenc észak-erdélyi megye vett részt (csupán a szilágysági és máramarosi képviselõk hiányoztak). Ennek az ideiglenes helyzetnek a szovjet katonai közigazgatás keretei között való állandósítására utaló intézmények létrehozása összefüggésben volt a Bukarestben kibontakozó kormányválsággal, és feltételezhetõen ezen szervek felállítását úgy idõzítették, hogy ezek a folyamatok figyelmeztetõ jelzések legyenek a király és köre számára.

Birtokon belül: 1945. március-1946. augusztus

A kormányellenes támadások egyre gyakoribbak lettek a Pravda 1945. február 22-i cikke után. A cikk a román belpolitikai helyzetet elemezve kiemelte, hogy "nem téveszthetõ szem elõl, hogy Románia a front mögött van, és ebben a hátországban meg kell szüntetni a fasiszta párti elemek dominanciáját. Ezt kérik a jaltai történelmi határozatok".⁴⁸

A Román Kommunista Párt propagandahadjárata, amelyben Észak-Erdély visszaszerzését ígérte, nem hozta meg a várt eredményt. Ennek sem a király, sem a román politikai elit nem tulajdonított túl nagy jelentõséget. Úgy gondolták, a probléma megoldásában számíthatnak a nyugati szövetségesek támogatására. Miután a hatalom békés megszerzésének lehetõsége minimális volt, a kommunista párt kormányellenes zavargások keltésével jó ürügyet szolgáltatott Visinszkij szovjet külügyi népbiztoshelyettesnek, hogy 1945. február 27-én Romániába utazzon. Az I. Mihai királlyal való tárgyalásokon nemcsak Erdély hovatartozásával zsarolta Romániát, hanem ezen túlmenõen kijelentette: amennyiben nem ad a király Petru Grozának kormányalakítási jogot, õ nem szavatolja Románia további, független államként való létét. A király a nemzeti érdeket szem elõtt tartva, tudatában annak, hogy ezáltal a kommunista térnyerést segíti elõ, nevezte ki a Groza kormányt. Míg a korábbbi Sãnãtescu és Rãdescu kormányokban csupán az igazságügyi és közlekedési tárcákat ellenõrizték, valamint volt egy államtitkárhelyettesük a Belügyminisztériumban, a Groza kormányban a kommunisták nagyon erõs pozíciókkal rendelkeztek: Lucreþiu Pãtrãºcanu igazságügyminiszteri, Gh. Gheorghiu-Dej közlekedésügyi, Teohari Georgescu belügyminiszteri, Petre Constantinescu-Iaºi propagandaminiszteri, Constantin Agiu és Ion Gheorghe Maurer államtitkárhelyettesi pozíciót töltöttek be. Ugyanakkor az RKP megszerezte a Különleges Hírszerzõ Szolgálat (Serviciul Special de Informaþii) irányítását is.⁴⁹

A király döntésében meghatározó szerepet játszott az erdélyi kérdés is, amely ekkor szovjet katonai közigazgatás alatt egy kvázi autonómiát élvezõ terület volt. Azáltal, hogy a Groza-kormány kinevezése után a román közigazgatás bevonulhatott Észak-Erdélybe, Románia újra "birtokon belülre" került. Ez a tény a továbbiakban meghatározta a román külpolitikát, amelynek az RKP immár egyik fontos meghatározója lett. A szovjetek azt remélték, hogy a román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevonulásának Sztálin általi engedélyezésével sikerül konszolidálni a Visinszkij zsarolása alapján létrejött, kommunista befolyás alatt álló, Petru Groza-kormány helyzetét.⁵⁰

A román közigazgatás észak-erdélyi bevonulása a Román Kommunista Párt számára a hatalom megszerzése és az erdélyi bevonulási siker euforiájának lecsendesedése után több problémát is felvetett, amelyekre megoldást kellett taláni: 1. Erdély státusának kérdése; 2. A terület Romániába való integrálódásának problémái; 3. A magyar kérdés megoldása.

A román politikai elit, akárcsak a kommunista párt vezetõsége, az 1945 márciusában kialakult helyzetet véglegesnek tekintették, bár a szovjetek csupán az adminisztráció bevezetését engedélyezték és nem a teljes állami jogok gyakorlását.⁵¹ Észak-Erdélyt ettõl a pillanattól kezdve Románia szerves részeként kezelték. A Szovjetunió presztízse nagyban megnõtt a Grozakormány hatalomra juttattásával, hiszen ez által Sztálin bebizonyította, hogy képes akaratát ráerõszakolni nyugati szövetségeseire. Ez elbizonytalanította a történelemi pártokat, a kommunista pártban pedig az a meggyõzõdés alakult ki, hogy Moszkva képes lesz a román érdekeket érvényre juttatni az elkövetkezõ békekonferencián.

A román kormányt azonban nem ismerték el a nyugati nagyhatalmak, a román király az Atlanti Charta és a Jaltai Nyilatkozat elveire hivatkozva Nagy-Britannia és az Egyesült Államok támogatását kérte. Augusztus 2-án a Potsdami Konferencia befejeztével a két ország kormánya bejelentette, hogy csak "demokratikusan elismert kormányokkal" írják alá a békeszerzõdéseket. Ez a kijelentés, hogy a nyugati nagyhatalmak csak a szabad választások által hatalomra került kormányokkal tárgyalnak, reményeket adott a királynak és a történelmi pártok vezetõinek, Iuliu Maniunak és Gheorghe Brãtianunak.⁵² Augusztus 20-án a király, az Alkotmány elõírásai alapján, lemondásra szólította fel Petru Groza miniszterelnököt, aki Szuszajkov tábornoknak a támogatását maga mögött tudva megtagadta azt. Mihai király "sztrájkba lépett", megtagadta a törvények ellenjegyzését, a miniszterek fogadását, ezzel bojkottálva a kormány és az államapparátus mûködését. Ez az állapot egészen a moszkvai Külügyminiszterek Tanácsának ülése (1945. december 16-26.) utánig, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt egy-egy képviselõjének tárcanélküli miniszterré való kinevezéséig tartott.

A nyugati nagyhatalmak, ha nem is ismerték el a márciusban hatalomra jutott Groza-kormányt, egyre kevesebb eszközzel rendelkeztek a kelet-európai belpolitikai folyamatok befolyásolására. A brit külügyminisztérium - miután a szovjetek hatalomra juttatták Grozát és Bulgáriában kiszorították a hatalomból a nekik nem tetszõ polgári politikai erõket 1945 tavaszán - arra a következtetésre jutott, hogy Délkelet-Európában fel kell adni a nyugati pozíciókat a Szovjetunióval való együttmûködés kedvéért, és tudomásul kell venni a szovjet biztonsági zóna kiterjesztését erre a térségre is.⁵³

A román kommunista vezetõk a szovjet elõjogok nemzetközi elismerését nem érzékelhették, mert a történelmi pártok képviselõi nyilatkozataikban folyamatosan a nyugati szövetségesek támogatására alapozták kommunistaellenes propagandájukat. Az erdélyi kérdésben a román kommunisták abban reménykedtek, hogy a Szovjetunió fogja a javukra eldönteni a kérdést. Ezért is volt számukra lesújtó a Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszakának 1945. szeptember 20-i ülése,⁵⁴ ahol a brit és amerikai delegáció azzal a közös javaslattal állt elõ, hogy "a magyar határ általában véve az 1938-as legyen. Azt azonban, hogy Erdély egésze vagy nagyobbik fele kerüljön Romániához, a két állam követeléseinek elemzése után kellene eldönteni". Byrnes amerikai külügyminiszter a vita után finomította eredeti indítványát, és azt javasolta elfogadásra, hogy a "Magyarországgal közös határ általában véve az 1938-as határ kell legyen. Ami azonban Erdélyt illeti, meg kell vizsgálni az etnikai helyzetet abból a szempontból, hogy egy kis rész Magyarországnak való átadása lényegesen csökkentené-e az idegen uralom alatt lévõ személyek számát". Molotov a válasz megadására két-három napot kért, azonban a kérdés 1946 tavaszáig nem került napirendre.

A londoni tárgyalások híre aggodalommal töltötte el a román kommunistákat és a román kormányt egyaránt. A londoni hírek bebizonyították, hogy a Szovjetunió nem képes megakadályozni azt, hogy Erdély kérdése vitatéma legyen az elkövetkezõ béketárgyalásokon. Ez pedig a történelmi pártok retorikáját erõsítette, amely szerint a Groza-kormány nem legitim és nem reprezentatív, ezért az elkövetkezõ béketárgyalásokon nem fogadják el a nyugati nagyhatalmak tárgyalópartnerként.

Az új helyzetben a román külpolitika a magyar fél irányában tett fenyegetést, miszerint egy esetleges magyar követelés a román, cseh és jugoszláv ellenkövetelések benyújtását vonná maga után, együttmûködési készséggel kapcsolta össze. A román kormányfõ megpróbálta elérni, hogy a kérdést levegyék a nagyhatalmak napirendjérõl, ezért vámuniót és a határok "spiritualizálását" ajánlotta fel a Nékám Sándor leendõ bukaresti politikai képviselõvel 1945. november 1-én folytatott tárgyalásokon.⁵⁵ Ezt a javaslatát a Tildy Zoltánnak küldött üzenetében is megfogalmazta, majd Sebestyén Pál 1946-os látogatásakor megismételte.⁵⁶ A vámunió kérdése nem volt újdonság, hiszen Réczei László tanácsos 1945. március végi romániai kiküldetése alkalmával is ezt javasolta, hogy a két állam együttmûködésének keretet adjon.⁵⁷

A vámunió kitûnõ lehetõséget kínált a román politikai elit számára, hogy kitérjenek a kétoldalú tárgyalások elõl. A téma súlyát jól mutatja, hogy a román külügyminisztérium béke-elõkészítõ osztályának napirendjén nem szerepelt egyszer sem a vámunió kérdése. A Magyarországon nagy nyilvánosságot kapott terv valószínûleg Groza személyes ötlete és elképzelése volt. Groza gondolkodásmódjában már a két világháború között jelen volt a magyar-román unió ötlete, 1926-ban a Pesti Naplónak adott interjúban kifejtette, hogy támogatná Románia és Magyarország egy korona alatti egyesülését, azonban elõbb mindkét ország meg kell oldja a belsõ problémáit. Ezt az elvet fejlesztette tovább, és a Pán Európa vita hatására, 1939-re fokozatosan eljutott a konföderáció gondolatának támogatásáig.⁵⁸ Hiába volt azonban lelkes támogatója a vámuniónak, a valódi hatalom birtokosa a kommunista párt volt, és ennek részérõl nem kapta meg a szükséges támogatást tervének véghezviteléhez.

Az 1947. február 2-i Sztálinnal folytatott megbeszéléseken Ana Pauker nem kevés iróniával jegyezte meg: "sõt Groza arról is álmodozik, hogy az összes balkáni állam vezetõje lesz".⁵⁹ 1947. május 5-i budapesti látogatása elõtt, amikor az egész magyarországi politikai elit azt várta, hogy a tárgyalások napirendjén a vámunió és a határok "spiritualizálása" fog szerepelni, Grozának a Román Kommunista Párt már megtiltotta, hogy errõl a kérdésrõl tárgyaljon vagy nyilatkozzon.⁶⁰

A kommunista párt iratanyagában csupán egyetlen, a párt szervezési szekciójának 1945-ös iratai közül elõkerült "A magyar-román megegyezés és közeledés szükségességérõl" c. feljegyzésben találunk utalást a román- magyar vámunióra.⁶¹ A valószínûleg belsõ használatra készült dokumentum a Gyulafehérvári határozatokhoz nyúl vissza, és kifejti, hogy amennyiben annak idején alkalmazták volna a benne foglaltakat, a magyar-román kérdés még akkor megoldódott volna, és nem lett volna a nagyhatalmak "játékszere". Az irat az irredentizmus romániai magyarság körében való elterjedéséért nemcsak a budapesti revizionista köröket tartja felelõsnek, hanem a román politikai körök sovén magatartását is.

A feljegyzés szerint a pártnak sürgõs megoldást kell találnia a magyar kisebbség sérelmeire (internálások, rekvirálások, hatóságok túlkapásai, nyelvhasználat), hogy ezáltal a magyarság az ország támaszává váljon, és a a sovén magatartás helyett híd szerepet töltsön be a két ország között a Magyar-Román Unió létrejöttéhez. Ennek a megvalósulásához egy nyolcpontos (csak 7 pont szerepel!!!) programot vázoltak fel, amelynek lényege a következõkben foglalható össze:

1. A gyulafehérvári határozatok gyakorlatba ültetése, amelyek közül egyesek eltúlzottak, ahogyan eltúlzottak egyesek mostani követelései is, mint például egy magyar nyelvû egyetem létrehozása, amelyre nincs szükség, mert a felsõfokú végzettek számára fontos a román nyelv ismerete az országban való elhelyezkedéshez. Az a kérés sem jogos, amely a magyar nyelvnek az igazságszolgáltatásban való használatát követeli, mert ez az állam szuveranitásába ütközik.
2. Szükséges volna egy, a gyulafehérvári határozatok betartását ellenõrzõ bizottság felállítása, magyar bizottsági tagok bevonásával.
3. Olyan azonnali intézkedések meghozatala, amelyek véget vetnek a nemzetiségi alapú kéréseknek és sérelmeknek.

1. A román-barát magyarok egyesületének megalakítása, amelynek tag-jai a MADOSZ tagjai közül kerülnének ki, és a megfelelõ idõpontban átvehetik a romániai magyarok irányítását.
2. A megfelelõ hangulat megteremtéséhez fontos volna egy független magyar nyelvû újság létrehozása.
3. A nemzeti parasztpárti sajtó támogatása és megfelelõ utasítása, hogy segítse ezt a mozgalmat.
4. A kedvezõ eredmény érdekében szükséges volna a kapcsolatok felvétele a nemzeti parasztpárti politikusokkal.

A feljegyzés keltezés nélküli, ezért csak valószínûsíthetõ, hogy mivel parasztpárti-kommunista együttmûködést irányoz elõ, a Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszaka utáni nehéz kül- és belpolitikai helyzetben készítették, és soha nem vált a kommunista párt hivatalos álláspontjává.

A Román Kommunista Párt 1945-ös hivatalos álláspontját Erdély kérdésében az 1918. december 1-i gyulafehérvári nemzetgyûlés évfordulója elõtt tették közzé.⁶² Tagadták, hogy az USA és Nagy-Britannia ellenzi Erdély Romániához csatolását, és hogy néhány megyét vissza fognak adni Magyarországnak. Mindezt a párt szerint "a birtokaikat elveszített magyar nagybirtokosok ügynökei, valamint Maniu és Brãtianu hívei és külföldi reakció szolgálatában álló elemek" terjesztik.

A párt üdvözölte a "galád imperialista-fasiszta" bécsi döntés eltörlését. A bécsi döntés okát a Gyulafehérváron hozott határozatok és kötelezettségek "lábbal tiprásában" és abban látta, hogy "Erdélyt, mint gyarmatot kezelték".

A határozat kitért Magyarország és Románia, valamint a két nép közötti együttmûködés jellegére. Ebben az államközi viszonyok normalizálásának eszközeként nem is említik a vámuniót, a határok légiesítését. A határkiigazítást, mint az erdélyi kérdés megoldási módját elvetik, a megoldást a két ország "demokratizálódásának megerõsödésében", valamint "Erdély magyarsága nemzeti, kulturális és gazdasági jogainak tiszteletben tartása és a két nép közötti együttmûködésben"⁶³ látták.

A határozat rámutat a két világháború közötti elhibázott kisebbségpolitika következményeire: "a román reakció által ûzött imperialista és elnyomó nemzeti politika a magyar népi tömegeket a Horthy-féle revizionizmus karjaiba kergette".⁶⁴ Ez lényegében a következõ idõszak kisebbségpolitikájának programszerû megfogalmazása volt, ennek alapján a Román Kommunista Párt felajánlotta a magyar kisebbségnek, hogy biztosítja a nyelvi, emberi és kulturális jogokat, ennek azonban feltételéül szabta meg a román állam iránti lojalitást. Ennek kinyilvánítására⁶⁵ már napokkal korábban kényszerítették a Magyar Népi Szövetséget (MNSZ),⁶⁶ amely az 1945. november 15-18-i marosvásárhelyi gyûlésén részben ideológiai meggyõzõdésbõl, részben Groza ígéreteiben bízva, a "demokrácia megerõsödésének rendelte alá", és biztosította támogatásáról a szervezet kül-és nemzetiségi politikáját, ezzel nemcsak a trianoni határok módosítását vetette el, hanem a különbözõ autonómiaformákat és a lakosságcserét is.⁶⁷ A nyilatkozatban kifejezett kisebbségi lojalitás egyrészt jelzés értékû volt a külvilág számára, mert politikai értelemben ezzel az MNSZ az egész magyar társadalom nevében egy olyan kormány mellett tett hûségnyilatkozatot, amelyet 1945. augusztus 20. után sem az angolszász nagyhatalmak, sem I. Mihály király nem ismertek el (a román társadalom sem). Másrészt az MNSZ a romániai magyar közösség nevében lemondott az önrendelkezési jogról. Nem utolsó sorban a határok sérthetetlenségének implicit deklarálásával a Groza-kormánynak nyújtottak segítséget, és annak "nemzeti elkötelezettségét" igyekeztek alátámasztani.⁶⁸

Révai Józsefnek, a magyar kormányküldöttség 1946. április 9-18. közötti tárgyalásait követõen,⁶⁹ az 1946. április 26-án, a Zeneakadémián megrendezett fórumon, a "politikai, tudományos és mûvészeti élet kiválóságai" elõtt mondott beszéde fordulatot jelentett a Magyar Kommunista Párt magyar békecélokkal kapcsolatos állásfoglalásában. Szakított a korábbi, a trianoni status quo elfogadásával, és területi igényekkel lépett fel Romániával szemben. Révai beszéde az erdélyi magyarok és a román kommunisták körében is nagy meglepetést okozott. Szirmai István⁷⁰ erdélyi származású illegalista kommunista már korábban is többször megfordult Kolozsváron, és az ottani kommunisták számára egyfajta összekötõ szerepet töltött be a Magyar Kommunista Párttal és a budapesti centrummal. Szirmai 1946. május 3-5. között Kolozsváron tartózkodott, és találkozott a kommunista párt vezetõivel: Jakab Sándorral (Alexandru Iacob), Kertész Rezsõvel és Vasile Vaidával.⁷¹ A megbeszélésen Szirmai megerõsítette, hogy Révai bejelentette az igényt néhány megyére, és autonómiát kér a Székelyföldnek.

A kolozsvári kommunisták rámutattak, hogy ez nem egy helyes politika, mert a Románia és Magyarország közötti viszony megromlásához vezet, illetve amennyiben létre is jön a revízió (amiben nem hisznek), annak a "demokrácia meggyengülése" lesz a következménye, ez pedig a magyarok kitelepítéséhez vezet, és még jobban megnehezítené a magyarországi helyzetet. Azonban a kolozsvári kommunista párttagság és a vezetõ kommunisták között nem ez volt a kizárólagos álláspont, valószínûleg több kommunistában még elevenen éltek az Észak-Erdély szovjet katonai közigazgatása idején uralkodó autonomista törekvések, és nem azonosultak a bukaresti centrum által az erdélyi kérdésben kialakított állásponttal. Szirmai beszámolója, hogy Sztálin támogatja a magyar követeléseket, a jelentés szerint, elbizonytalanította a kolozsvári kommunistákat, hiszen pár nappal Szirmai látogatása elõtt Vasile Luca és Petru Groza a határmenti városokban (Nagyvárad, Zilah, Szatmérnémeti, Nagybánya) tartott gyûléseken kijelentették, hogy csak a magyar és román reakciósok használják fel a határok kérdését. A gyûlésen jelenlévõk magyar-román pártközi tárgyalások megkezdését javasolták a témában, ugyanis elfogadhatatlan, hogy a két párt álláspontja enynyire ellentmondjon egymásnak.⁷²

A magyar-román pártközi tárgyalásra, a magyar kormánydelegáció áprilisi moszkvai útja és a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésszaka májusi döntése elõtt, Temesváron került sor.⁷³ A tárgyaláson magyar részrõl Gerõ Ernõ és Nagy Imre vett részt,⁷⁴ míg a Román Kommunista Pártot Gh. Gheorghiu-Dej, Vasile Luca,⁷⁵ Lucreþiu Pãtrãºcanu és Gaston Marin képviselte. A tárgyalásról Gaston Marin számolt be emlékirataiban,⁷⁶ azonban arról, hogy a Magyar Kommunista Párt a hivatalos tárgyalásokon kívül (Sebestyén misszió)⁷⁷ informális tárgyalásokon is megpróbálta elérni, eddig nem rendelkeztünk a Gaston Marin emlékirataiban foglaltakat megerõsítõ levéltári forrással. Dej a Román Kommunista Párt Központi Bizottság Politbürójának 1946. augusztus 9-i ülésén⁷⁸ számolt be a találkozásról, reagálva Vasile Voitec beszédére. Voitec bemutatta a magyar szociáldemokraták levelét, akik a román szociáldemokraták segítségét kérték "a magyar követelések sürgõs megoldása" érdekében, hogy ezzel segítsék "az õk, magyar reakcióellenes harcát".

Gaston Marin szerint a magyar küldöttség 37 000 km²-es igénnyel lépett fel, amelyet a román delegáció visszautasított. Dej szerint nem sikerült a magyarokat meggyõzni arról, hogy revizionista magatartásuk helytelen, de legalább "megingott a határozottságuk". A román pártvezetõ szerint, amennyiben a magyar fél a békekonferencián követelésekkel áll elõ, "mi nagyon udvarias formában be kell mutassuk, hogy Erdély kérdése alapjában véve nem határkérdés, hanem a rendszer kérdése",⁷⁹ és ennek a rendszernek kell az erdélyi magyarság gazdasági, kulturális és nemzeti jogait biztosítania. Ezekben a kérdésben nem vetették el a titkos tárgyalások lehetõségét. Azonban a békekonferencián, amennyiben a magyarok napirendre próbálják tûzni a magyar kisebbség helyzetét és a székely autonómia kérdését, ennek a megvalósítását a kommunista pártnak a leghatározottabban el kell utasítania. A kommunista párt, akárcsak a többi politikai párt, a kisebbségi kérdés rendezését belpolitikai kérdésként kívánta kezelni. Bár a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere nem mûködött a megfelelõ hatékonysággal a két világháború között, a népszövetségi kiküldöttek jelentései elég sok fejtörést okoztak a román kormánynak.⁸⁰ Az új helyzetben szerették volna kerülni, hogy a kisebbségek ürügyén a nagyhatalmaknak lehetõsége legyen a román belpolitikába való beavatkozásra.

A nemzetiségi és a határkérdés miatt a magyar kommunisták Vasile Luca szerint "1946 és 1949 között sérelmezték a román nemzetiségi politikát, és megalapozatlan követelésekkel álltak elõ",⁸¹ így történt a Magyar Kommunista Párt III. Kongresszusán (1946. szeptember 29-október 1), ahol a jelenlévõ Luca szerint a párt álláspontja az volt, hogy "nem mindent, de valamit adni kell Magyarországnak".

A nemzetiségi kérdés nemzetközi politika napirendjére kerülésének elhárítása nem csak a román politikát jellemezte. Az egész nemzetközi kapcsolatrendszer kisebbségi kérdéshez való viszonyulását meghatározta, hogy több állam és a közhangulat a második világháború kitöréséért az ország területén levõ kisebbségeket tartotta felelõsnek.

Ennek ellenére a román kommunisták rákényszerültek arra, hogy kezeljék a nemzetiségi kérdést. A második világháború utáni romániai kommunista mozgalomnak, a közös magyar-román mozgalmi múlt mellett, meghatározó eleme volt a front elvonulása után Észak-Erdélybe bevonult ún. Maniu-gárdák és a csendõrség bosszúhadjárata, valamint a román és a magyar baloldaliak közötti együttmûködés modellje az ezt követõ szovjet katonai közigazgatás keretei között.

A Román Kommunista Párt számára már a visszacsatolás alkalmával Kolozsváron a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Balogh Edgár által szignált memorandum⁸² jelezhette volna, hogy a visszacsatolás során több problémát is meg kell oldani kormányzati szinten, mint amire számítottak. A memorandum, mindamellett, hogy hatalmas gyõzelemként üdvözli a Petru Groza vezette ODA-kormányt, a magyarság legfontosabb problémáinak megoldását is követeli: a magyar nyelv hivatalos elismerését, a fogolytáborok feloszlatását, önálló fõiskolai oktatást, a kialakult "demokratikus önkormányzatok" fenntartását, az ODA Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságának fenntartását a térség bekapcsolásával járó közigazgatási feladatok elvégzésére.

Az észak-erdélyi bevonulás eufóriája azonban elfedte a térség valós gondjait és a bekapcsolás során esetlegesen felszínre kerülõ problémákat. A Román Kommunista Párt részérõl a nemzetiségi politikáért és egyben a nemzetiségi kérdésért Vasile Luca, a párt szûkebb vezetésének tagja felelt. Luca elõnye volt a nagyon jó helyismeret, valamint az, hogy az illegalitás éveinek frakcióharcaiban kellõ tapasztalatot szerzett a különbözõ ellenséges csoportok közötti lavírozásban. Az itt szerzett tapasztalatára nagy szüksége volt, hiszen a nemzetiségi ellentétek Észak-Erdélyben a magyarok által dominált kommunista párton belül is erõsek voltak. Másrészt mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy az RKP ne váljék a magyarok pártjává. Ezáltal szerette volna elkerülni, hogy a meglévõ kommunista-parasztpárti, illetve magyar-román ellentét azonos mederbe terelõdjön, és ezáltal a kommunista párt kerüljön ki népszerûségvesztéssel.

Az 1945. május 5-i RKP KB ülésen Luca az Észak-Erdély visszacsatolása után keletkezett legfontosabb problémának a még Észak-Erdélyben szabadon sétáló magyarországi és dél-erdélyi reakciósokat tartotta, akik egyik oldalról eltúlzott követelésekre biztatják a magyarokat, másrészt támogatják a románok elszigetelõdését, a közigazgatási és gazdasági életbe való bekapcsolódásuk késleltetését.⁸³ Gh. Gheorghiu-Dej egyetértett ebben Lucával, de rámutatott az autonómista törekvések veszélyére is, és kifejtette: "meg kell, hogy értsék, valami megváltozott március 6-tal, senkinek sem engedhetõ meg, hogy ne vesse alá magát a kormány intézkedéseinek".⁸⁴ Észak-Erdélyben már a szovjet katonai közigazgatás ideje alatt a párton belüli feszültségek a centralisták (Vasile Vaida, Nicolae Goldberger) és autonómisták (Teofil Vescan, Jordáky Lajos), a kommunista zsargon szerint, a párt igaz politikáját, illetve a néphangulatot követõk között zajlottak. Ez a konfliktus Vescan és Jordáky pártból való kizárásával végzõdött.

A kommunista irányítás alatt levõ román kormány nyár közepére észlelte Észak-Erdély Romániába való betagolásának valós problémáit. Rá kellett jöjjenek, hogy a nacionalizmuson túl, amelyet nem sikerült megfékezni, meg kell oldani a térség gazdasági, politikai és közigazgatási problémáit. A miniszterek részvételével zajló 1945. július 6-i ODA ülésen⁸⁵ Vasile Luca elismerte, hogy a román közigazgatás bevonulása elõtt jobb volt a gazdasági helyzet. A kisebbségek szerepét elemezve, a román állam és a Duna-medence jövõje szempontjából, Luca kifejtette: örülne, ha sikerülne kitelepíteni a romániai németeket, "a német imperializmus elõretolt egységét". Azokra az újsághírekre reagálva azonban, amelyek azt adták hírül, hogy Csehszlovákia "kikergette a magyarokat", kijelentette, hogy "nem is álmodhatunk arról, hogy két millió erdélyi magyart kikergetünk az országból". A kérdés megoldását Luca a magyar kisebbség "demokratikus" Romániába való integrálódásában, valamint a Románia és Magyarország közötti közeledésben látta.

A kitelepítés kérdése egy év múlva, Lucreþiu Pãtrãºcanu 1946 nyarán elmondott kolozsvári beszéde után,⁸⁶ került napirendre, mert elütött a korabeli kommunista politikusok retorikájától. Az erdélyi kérdést nem a demokrácia kérdésének rendelte alá, hanem emlékeztette Magyarországot a két vesztes háborúra és a háborús felelõsségre. Beszédében három-négyszázezer olyan revizionista magyarról beszélt, aki törvénytelenül él az ország határain belül, és akiket "szándékosan zártunk ki az állampolgársághoz való jogból".⁸⁷ Pãtrãºcanu hozzátette: "elhatároztuk, hogy ezt a helyzetet megváltoztatjuk".⁸⁸ Ez azt jelentette, hogy az állampolgársággal nem rendelkezõ tömegeket a kiutasítás veszélye fenyegette. Az állampolgársági törvény kizárta az állampolgárságból azt a kb. 200 000 magyart, akinek 1940. augusztus 30-án nem volt még meg a román állampolgársága. A törvény 2. szakaszának a) és b) pontjaiban foglalt rendelkezések az erdélyi magyarok további százezreit érintették, hiszen az 1940. augusztus 30. után magyar uralom alá került észak-erdélyi területeken több százezer ember kérte magyar állampolgárságának megállapítását, ami akkor az elhelyezkedés, gazdasági érvényesülés elsõrendû formai kelléke volt. Hatalmas volt azon magyar férfiak száma, akik magyar katonai és félkatonai alakulatokban hadkötelesként szolgálatot teljesítettek. (A román hatóságok tendenciózus, magyarellenes beállítottságát jól mutatja, hogy a Székely Határvédelmi Erõkben - az ún. Honi Században - szolgálókat, valamint a frontra került leventéket önkéntesekként kezelték, pedig mindkét kategória behívó paranccsal került ki az arcvonalba.) A közvetlenül érintett észak-erdélyi magyarokon kívül kb. 200 000-re rúg azoknak a magyaroknak a száma, akik Dél-Erdélybõl települtek Magyarországra, illetve optáltak a magyar állampolgárságért.⁸⁹ Pãtrãºcanuról az ellene lefolytatott vizsgálat alatt kiderült, hogy nem egyszeri megnyilvánulása volt a kolozsvári beszéd, ahol a magyarok kiutasítására⁹⁰ tett utalást, a barátai körében is a csehszlovákokkal példázódott, "akik a magyarokat nemzetközi tárgyalások nélkül utasították ki, amit a románok nem tettek meg, habár úgy jobb lett volna".⁹¹

A párt központi vezetése tudatosította a Lucreþiu Pãtrãºcanu igazságügyminiszter beszédében rejlõ veszélyeket.⁹² A baloldalnak Erdélyben a választási évben nagy szüksége volt a magyar tömegek támogatására, amelyek körében - Burton Berry angol követ jelentése szerint - már korábban is azzal kampányoltak, hogy amennyiben nem támogatják a Groza-kormányt, egy másik kormánytól represziókat kellene elviseljenek.⁹³ A Pãtrãºcanut elítélõ központi aktíva ülésén a leghevesebben az erdélyi Leontin Sãlãjan nyilvánult meg, hiszen a május 7-i döntés után amúgy is nehezen tudták feldolgozni a kérdést, "egy sor sejtben az elvtársak elkezdtek könnyezni és kijelentették, hogy jó kommunisták, de a magyar állam keretein belül".⁹⁴ Az ülésen Aurel Vijoli tapintott rá a helyzet megoldásának fontosságára: "Pãtrãºcanu beszéde nagy sikert aratott a román rekciósok körében, de nem tetszett a magyaroknak. Választási szempontból tudvalevõ, hogy azok nem szavaznak ránk, ellenben növelte a magyarság bizalmatlanságát a mi irányvonalunkban és a Groza kormányban."⁹⁵

Pãtrãºcanu beszédében nem tett egyebet, mint követte a párt irányvonalát, azonban átlépett egy olyan határt, amely már veszélyeztette a párt tevékenységét Észak-Erdélyben. A kommunista párt a választások közeledtével, és kihasználva, hogy a közbeszédet Erdély kérdése és a békefolyamat tematizálta, megpróbált nemzeti jelleget ölteni. A román kommunisták patriotizmusát és nemzeti jellegét bizonyító kampány a Pãtrãºcanu-beszéd, illetve az azt követõ nacionalizmus és sovinizmus-ellenes kampány után is folytatódott.

Pãtrãºcanu és a kommunista párt nemzeti kampánya azonban egy alapvetõ kérdésben különbözött: az ellenségképben. A párt a nemzeti kampány idején is Maniuban és a történelmi pártokban látta a legfõbb ellenséget,⁹⁶ míg az igazságügyminiszter az erdélyi magyarokban hosszú távú veszélyforrást látott, és elmulasztotta elítélni Maniu politikáját.

A Román Kommunista Párt célja a hatalom megszerzése volt, ennek rendelt alá mindent 1945-1946-ban. Az erdélyi kérdést ennek a küzdelemnek a részeként használta fel. Egész Kelet-Európában a kommunista pártoknak bizonyítaniuk kellett, hogy õk a nemzeti érdekek védelmezõi. Nem történt ez másképp Románia esetében sem, ahol Erdély kérdését a kommunista párt nagyon jó taktikai érzékkel és szovjet segítséggel használta fel arra, hogy a "nemzeti érdek ügyvédje" szerepében tetszelegjen. Az RKP az erdélyi kérdést és a párt nemzeti, patrióta jellegét felhasználta a hatalom megszerzése, konszolidálása és legitimizálása során, azonban kényesen ügyelt arra, hogy ez a hazafiság ne csapjon át nyílt nacionalizmusba.⁹⁷

1 Constantiniu, Florin - Ciuceanu, Radu - Lungu, Corneliu Mihai - Lungu, Cãtãlin Sever: Stenogramele ºedinþelor conducerii P.C.R. 23 septembrie 1944 - 26 martie 1945. Institutul Naþional pentru Studiul otalitarismului-Arhivele Naþionale ale României, Bucureºti, 2003, 166.

2 Tofik Iszlamov: Levél Petre Romanhoz. Provincia. http://www.provincia.ro/mindex.html. [Letöltve: 2007. február.]

3 Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az "észak-erdélyi köztársaság" idején. In Autonómia és integráció. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1993, 92-139.

4 Nagy Mihály Zoltán - Vincze Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944 szeptember - 1945 március). EME-Pro Print, Kolozsvár-Csíkszereda, 2004.

5 Sãlãgean, Marcela: Northern Transylvania - October 1944 - March 1945. The Soviet Administration and Its Problem. Transylvanian Review. Winter 1995. 60- 67.; Sãlãgean, Marcela: Administraþia sovieticã în Nordul Transilvaniei (noiembrie 1944 - martie 1945). Fundaþia Culturalã Românã, Cluj-Napoca, 2002.

6 Faur, Antonio: Mãsuri legislative ºi economico-legislative de aplicare a convenþiei de armistiþiu (septembrie 1944 - mai 1945). Documente. Fundaþia Culturalã "Cele Trei Criºuri", Oradea, 1995.

7 Tismãneanu, Vladimir: Stalinism pentru eternitate. O istorie a comunismului românesc. Polirom, Iaºi, 2005, 107. Angol nyelven: Stalinism for all seasons: A political history of romanian communism. University of California Press, 2003.

8 1968 után hivatalosan terjesztették azt a tézist, hogy Pãtrãºcanu "nemzeti kommunizmust" szeretett volna és a szovjet befolyás csökkentését. Betea, Lavinia: Lucreþiu Pãtrãºcanu. Moartea unui lider comunist. Curtea Veche, Bucureºti, 2006, 222.

9 Ciuceanu, Radu: Misiunile lui A. I. Vâºinski în România. Din istoria relaþiilor româno-sovietice 1944-1946. (Documente secrete). Institutul Naþional pentru Studiul Totalitarismului, Bucureºti, 1997, 63.

10 Cioroianu, Adrian: Focul ascuns în piatrã. Despre istorie, memorie ºi alte vanitãþi contemporane. Polirom, Iaºi, 2002, 324.

11 Tismãneanu: i. m. 109.

12 Ebben a statisztikában nem szerepelnek a külföldön (Szovjetunió, Franciaország stb.) tartózkodó román kommunisták.

13 Constantiniu-Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 19-79.

14 Frontul Naþional Democrat.

15 Constantiniu-Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 32.

16 Uo.

17 Uo. 47.

18 Az elkövetett atrocitásokra részletesen lásd Gál Mária - Gajdos Balogh Attila - Imreh Ferenc: Fehér Könyv az 1944 õszi magyarellenes atrocitásokról. Az RMDSZ kiadása, Kolozsvár, 1995.

19 Nagy-Vincze: i. m. 52.

20 Yehuda Lahav: A szovjet Erdély-politika 1944-1946. Múltunk,1989/3-4., 145.

21 Jamil Hasanli: New evidence on the Iran Crisis 1945-1946. From the Baku Archives. Cold War International History Project Bulletin, Issue 12/13 Fall/Winter 2001, 309-315.

22 Constantiniu, Florin: P.C.R., Pãtrãºcanu ºi Transilvania (1945-1947).

Editura Enciclopedicã, Bucureºti, 2001, 73.

23 Ciuceanu: i. m. 89.

24 Calafateanu, Ion - Popiºteanu, Cristian: Politica externã a României. Editura ªtiinþificã ºi Enciclopedicã, Bucureºti, 1986, 224. - idézi: Constantiniu- Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 9.

25 Bossy, Raoul: Jurnal. Editura Enciclopedicã, Bucureºti, 2001, 258.

26 Nicolae (Miklós) Goldberger (1904-1970): a világháború ideje alatt az RKP KB instruktora Észak-Erdélyben, propaganda felelõs az RMP KB Propaganda és Mozgósító (Agitaþie ºi Propagandã) Osztály keretében (1948-1952), a Hadsereg Politikai Osztályának a vezetõje (1948-1950), a Társadalomtudományi Intézet rektora (1956), majd az RKP KB Történeti Intézet igazgatóhelyettese.

27 Tofik Iszlamov: Transilvanszkij vaprosz. Vengero-rumünszkij territorialnij szpor i SZSZSZR 1940-1946. Dokumentü. Moszkva, 2000, 270-286. - újraközli: Constantiniu: i. m.; Nagy-Vincze i. m.

28 Constantiniu-Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 153-157.

29 Constantiniu: i. m. 76.

30 Így a megbeszéléseket bemutatta a résztvevõ Gheorghe Apostol: Eu ºi Gheorghiu-Dej. Saját kiadás, Bucureºti, 1998, 69-70.; valamint Dej elbeszélése alapján Silviu Brucan: Generaþia irositã, Memorii. Editurile Univers ºi Calistrat Hogaº, Bucureºti, 1992, 58-59. Brucan egyes állításait megcáfolja: Mezincescu, Eduard: Memoria memorialistului. Comentarii pe urmele "Generaþiei irosite". România liberã. 1993. február. 18-24.

31 Cioroianu: i. m. 313.

32 Románia esetében a megnevezése Országos Demokrata Arcvonal (Frontul Naþional Democrat).

33 Þârãu, Virgiliu: Problema Transilvaniei în ecuaþia comunizãrii României. In Sovietizarea Nord-Vestului României 1944-1950. Szerk. Viorel Ciubota. Editura Muzeului Sãtmãrean, Satu Mare, 1996, 87-93.

34 Bõvebben lásd. Bán D. András: Európa megmentése vagy Kelet-Európa "elárulása"? Az 1944 októberi "százalékegyezmény". In Konfliktusok és kezelésük Közép Európában. Technikák és hagyományok. Szerk. Bárdi Nándor. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000, 23-37.

35 Levelet írt neki május 31-én: "az utóbbi idõben nyugtalanító jelei mutatkoznak annak, hogy Oroszország és köztünk politikai nézeteltérések merülnek fel a balkáni országokkal és különösen Görögországgal kapcsolatban. Éppen ezért javasoltuk az itteni szovjet nagykövetnek, hogy állapodjunk meg egymással a következõkben: a szovjet kormány biztosítsa magának Románia ügyeiben a vezetést, mi pedig a görög politikai életre gyakorlunk aktív befolyást, és mindkét kormány kölcsönösen támogatja a másikat az illetõ országban. Az ilyen egyezmény természetes következménye lenne a fennálló katonai helyzetnek." Bán: i. m. 29.

36 A román és görög kérdést a román történészek korábban már összekapcsolták, azonban csak feltételezések alapján, ezeket a feltételezéseket erõsítik meg a Bán D. András által idézett dokumentumok. A kérdés román tárgyalására lásd: Constantiniu, Florin: Doi ori doi fac doisprezece. A început rãzboiul rece în România? Euroseng&Book, Bucureºti, 1997, 120-147.

37 Békés Csaba: The communist parties and the national issue in East Central-Europe 1945-1947. In 6 martie 1945. Începuturile comunizãrii României. Editura Enciclopedicã, Bucureºti, 1995, 246.

38 Arhivele Naþionale Istorice Centrale (Román Nemzeti Levéltár, Bukarest, a továbbiakban ANIC). Fond: Gheorghiu-Dej. Colecþia 80.13.cs.8. (A Román Kommunista Párt dokumentumai csak részben kutathatók, a jelenleg még szabadon nem kutatható iratokat a Vladimir Tismãneanu vezette Kommunista diktatúrát elemzõ bizottság keretében végzett szakértõi munka részeként volt lehetõségem kutatni.)

39 Giurescu, Dinu C.: Guvernarea Nicolae Rãdescu. Editura All, Bucureºti, 1996, 141.

40 Uo. 139.

41 A jegyzõkönyvet közli: Constantiniu-Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 214-229.

42 A jegyzõkönyvet közli: Scurtu, Ioan (szerk.): România viaþa politicã în

documente 1945. Arhivele Statului din România, Bucureºti, 1994, 80-93.

43 Lásd: Luca, Vasile: Dictatul de la Viena ºi rezolvarea porblemei naþionale. (Conferinþa þinutã în ziua de 16 aprilie în Sala Ateneului Român, în ciclul organizat de cercul de studii ºi documentare al secþiunii centrale de educaþie politicã a P.C.R.). Editura Partidului Comunist Român, Bucureºti, 1946.

44 Constantiniu-Ciuceanu-Lungu-Lungu: i. m. 215-216.

45 Scurtu: i. m. 81.

46 Uo. 94.

47 Ennek az elõzményeként tekinthetjetük, hogy 1944. december 1-én "Észak-Erdély ügyeinek intézése" céljából Kolozsvárott megalakították az ODA Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet. (A 2-i Világosság szerint ez "merõben új helyzetet teremt mind Kolozsvár, mind az egész Észak-Erdély belsõ életében".) A negyvenhat fõs testületben hatan-hatan képviselték az RKP-t, az RSZDP-t, a szaktanácsot és az MNSZ-t, négyen az Ekésfrontot, ketten-ketten a Hazafiak Szövetségét, a Demokrata Zsidó Népközösséget és a Népvédelmi Egyesületet, tizenkét helyet pedig ismét fenntartottak az RDSZ számára.

48 Vesa, Vasile: Conferinþa de la Yalta ºi instaurarea guvernului condus de Petru Groza. In 6 martie 1945. Începuturile comunizãrii României. Id. kiad. 246.

49 Tismãneanu: i. m. 112.

50 Constantiniu: P.C.R., Pãtrãºcanu ºi Transilvania (1945-1947). Id. kiad. 79.

51 Balogh Sándor: Erdély és a második világháború utáni békerendezés

(1945-1946). Századok. 1995/3, 538.

52 Dennis Deletant: România sub regimul comunist. Fundaþia Academia Civicã, Bucureºti, 1997, 55.

53 Magyarics Tamás: Nagy-Britannia Közép-Európa politikája 1918-tól

napjainkig. II. rész. Pro Minoritate, 2002. Õsz, 64.

54 A vita részleteit közli: Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerzõdés.

55 Fülöp Mihály - Vincze Gábor (szerk.): Revízió vagy autonómia. Iratok a magyar-román kapcsolatok történetérõl. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1998, 17.

56 Fülöp Mihály: A Sebestyén misszió. Petru Groza és a magyar-román határkérdés. Tanulmányok Erdély történetérõl. Szerk. Rácz István. Csokonai kiadó, Debrecen, 195-211.

57 Lipcsey Ildikó: Réczei László feljegyzései az 1945 márciusi romániai megbeszéléseirõl. Történelmi Szemle, 1984/4, 617-627.

58 Bîtfoi, Dorin Liviu: Petru Groza ultimul burghez. O biografie. Compania, Bucureºti, 2004, 385.

59 Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése (1945-1949). Szerk. Mezei Géza. Új Mandátum, Budapest, 2001. 188.

60 ANIC. P.C.R. Secþia Externe 12/1947. cs. 1-19.

61 ANIC. P.C.R. Secþia Organizatoricã. 81/1945. cs. 1-5.

62 Nastasã, Lucian (szerk.): Minoritãþi etnoculturale. Mãrturii documentare.

Maghiarii din România (1945-1955). CRDE, Cluj, 2002, 185-187.

63 Uo. 186.

64 Uo. 185.

65 Az MNSZ Marosvásárhelyi Intézõbizottsági ülésének jegyzõkönyvrészlete megtalálható a Magyar Országos Levéltár, A Külügyminisztérium iratai, Románia, admin. 1945-1965., XIX-J-1-k, 19. doboz, 16/b. ikt. sz. n. tisztázat; valamint a jegyzõkönyv egy teljesebb változata: ANIC. Fond. 27. 138. cs. 1-63. A határozatot közli Vincze Gábor:

Történeti kényszerpályák, kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a romániai magyar ksiebbség történetének tanulmányozásához 1944-1989. Pro Print, Csíkszereda, 2003, 34-35. 66 A tanulmányban nem térek ki részletesen a többi magyar csoportosulás és

intézmény álláspontjára, hiszen az már egy másik tanulmánynak a témája.

67 Romsics: i. m. 121.

68 Nagy Mihály Zoltán: Érdekvédelem és pártpolitika. In Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. Szerk.: Bárdi Nándor - Simon Attila. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 347.

69 A tárgyalások dokumentumait közli: Békés Csaba: Dokumentumok a magyar kormánydelegáció 1946. április moszkvai tárgyalásairól. Regio, 1992/3, 161-194.; Vida István: Két fontos új dokumentum a Nagy Ferenc vezette magyar kormányküldöttség 1946 áprilisi moszkvai látogatásáról. Külügyi Szemle, 2002/3, 149-166.

70 Szirmai István (1906-1969) Zilahon született, apja polgári radikális meggyõzõdésû újságíró. Párizsban és Kolozsvárott járt egyetemre, jogi tanulmányokat folytatott. A vizsgák után nem teljesítette a szakmai gyakorlatot, magántisztviselõként helyezkedett el. 1929-ben belépett a román kommunista pártba, 1941 júniusáig az erdélyi tartományi vezetõségben dolgozott, a kolozsvári, majd a Szamos kerületi pártbizottság tagja, az erdélyi Vörös Segély titkára. Észak-Erdély visszacsatolása után a román és a magyar kommunisták összekötõjeként a magyar rendõrség elõl Budapestre menekült, ahol átigazolták a KMP-be. 1942 õszén bekerült az újjászervezett KB-ba, majd 1943 nyarától a titkárság tagja, az észak-erdélyi tartományi pártbizottság vezetõje. Részt vett az illegális KMP feloszlatásában, és Békepárt néven való újjászervezésében, továbbra is a KB tagja. 1943 novemberében a katonai elhárítás letartóztatta, 1944. február 28án hûtlenség vádjával 15 évi fegyházra ítélték. 1944 októberében megszökött, Szegeden az MKP Dél-Magyarországi Területi Bizottsága titkárhelyettese, majd titkára, 1945 tavaszától a Délmagyarország felelõs szerkesztõje, nyártól - miután a lap az MKPhoz került - fõszerkesztõ. 1945 végétõl a Központi Vezetõség munkatársa, 1947 novemberig tömegszervezeti osztályvezetõ, majd a nõ-és ifjúsági titkárság vezetõje. 1947 szeptemberétõl a KV Szervezõ Bizottsága tagja, 1949 júniusig a titkárság vezetõje; a pártegyesítõ kongresszuson a KV és a Szervezõ Bizottság póttagja lett. 1949 szeptemberében megszüntették szervezõ bizottsági tagságát, és kinevezték a Magyar Rádió elnökévé. 1945 novemberétõl parlamenti képviselõ. 1953 januárjában a tervezett cionista per kapcsán letartóztatták (a rádió élérõl csak februárban váltották le), megfosztották mandátumától, és megszüntették KV-póttagságát. 1954-ben ítélet nélkül szabadult, a Zálogház Vállalatnál, késõbb a Begyûjtési Minisztériumban dolgozott. 1955-ben rehabilitálták. 1956 nyarától a budapesti pártbizottság lapja, az Esti Budapest fõszerkesztõje. 1956 decemberében kinevezték a kormány újonnan szervezett, a sajtó irányítását végzõ Tájékoztatási Hivatalának elnökévé. 1957 júniusától az MSZMP KB tagja. 1957. július -1959. december között a KB agitációs és propagandaosztályának vezetõje. 1958-tól újra országgyûlési képviselõ. Az MSZMP 1959. évi, VII. kongresszusán a PB póttagjává, egyben a KB titkárává választották, Kádár János közvetlen munkatársa, Kállai Gyula után õ lett a kulturális és ideológiai terület felügyelõje; elõdjénél engedékenyebb kultúrpolitikát folytatott. 1962-tõl a Politikai Bizottság rendes tagja; megbízták a KB agitációs és propagandabizottsága irányításával. 1966-tól továbbra is õ a bizottság vezetõje, de a KB-titkári tiszt alól felmentették. 1969 tavaszán egészségügyi állapotára való tekintettel nyugdíjazták; a PB-nek haláláig tagja maradt. Budapesten hunyt el. www.rev.hu/sulinet45/szerviz/kislex/biograf/szirmai.htm [Letöltve: 2006. január.]

71 A megbeszélésrõl a bukaresti RKP KB-nak Vasile Vaida, az RKP Kolozs Tartományi titkára által készített 1946. május 21-i jelentését lásd.: ANIC. P.C.R. Cancelarie. 82/1946. cs. 1-19.

72 A kolozsvári kommunisták által a beszámolóban leírtakat, a tényeken túl, forráskritikával kell kezelni a találkozóról készült más források felbukkanásáig, hiszen a jelentés május 21-én, jóval a találkozó után, és valószínûleg az 1946. május 7-i párizsi döntés ismeretében készült.

73 Gaston Marin emlékirataiban nyárra datálja a találkozást, azonban az RKP irataiból arra lehet következtetni, hogy a látogatás még a május 7-i döntés elõtt volt. "Az után jött a Párizsi Konferencia, amely igazolta a mi politikánk helyességét" - számolt be Dej 1946. augusztus 9-én.

74 A román források három magyar kommunistáról tesznek említést, a harmadik személy kiléte a jelenlegi kutatások szerint még ismeretlen.

 

75 Vasile Luca a letartóztatása után folytatott kivizsgálás során azt vallotta, hogy Rajk Lászlóval 1948-ban vagy 1949-ben találkozott, Rajk és Gerõ hivatalos látogatása alkalmával. A látogatáson az MKP megbízásából Romániától kérték egy sáv átadását Erdélybõl. Arhiva CNSAS. Fond Penal 148 Vasile Luca. 104. d .4.

76 Marin, Gaston: În serviciul României lui Dej. Însemnãri din viaþã. Evenimentul Românesc, Bucureºti, 2000, 122-123. Magyar nyelven részleteket közöl: Bottoni, Stefano: Az 1945 utáni Magyarország hagyományos román szemszögbõl. Múltunk. 2006/1, 122-123.

77 A Sebestyén misszióról bõvebben lásd: Fülöp Mihály: A Sebestyén misszió. Petru Groza és a magyar román határkérdés. In Tanulmányok Erdély történetérõl. Szerk. Rácz István. Csokonai kiadó, Debrecen, 1998, 195-211.

78 Az ülés jegyzõkönyve: ANIC. P.C.R. Cancelarie. 44/1946. cs. 1-20. f.

79 ANIC. P.C.R. Cancelarie. 44/1946. cs. 18. f.

80 A népszövetségi jelentéstevõk jelentéseit közli: Iancu, Gheorghe: Problema minoritãþilor etnice din România în documente ale Societãþii Naþiunilor (1923-1932). Editura Argonaut, Cluj Napoca, 2002.

81 Arhiva CNSAS. Fond Penal 148 Vasile Luca. 104. d .2.

82 Közlik: Nastasã: i. m. 62-65; Nagy-Vincze: i. m. 336-341

83 ANIC. P.C.R. Cancelarie. 36/1946. cs. 3. 84 Uo. 15. 85 ANIC. P.C.R. Cancelarie. 57/1945. cs. 1-17.

86 Pãtrãºcanu már egy évvel korábban, az 1945. június 13-i kolozsvári beszédében, nemzeti elkötelezettségét a román értelmiség elõtt kifejezendõ kijelentette: "az egységes román állam és a nemzeti szimbólumok használata kötelezõ minden állampolgár számára".

87 Constantiniu: P.C.R., Pãtrãºcanu ºi Transilvania (1945-1947). Id. kiad. 151.

88 Ua.

89 Vincze Gábor: Állampolgárság és kisebbségpolitika Romániában a II. világháborút követõ években. Magyar Kisebbség, 1999/2-3, 398-432. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m990217.htm [Letöltve: 2006.03.10.]

90 Egy Sztálin-Dej megbeszélésen, miután Dej az erdélyi magyar szélsõségesekre panaszkodott, Sztálin kijelentette, hogy "miért nem utasítottátok ki õket a horthysta seregekkel együtt? Ha már nem szabadultatok meg a kellõ idõpontban, most nem marad más lehetõség, mint diplomáciai úton megoldani a konfliktusaitokat!" Betea, Lavinia: Maurer ºi lumea de ieri. Editura Fundaþiei Ioan Slavici, Arad, 1995, 260.

91 Betea: Lucreþiu Pãtrãºcanu. Moartea unui lider comunist. Id. kiad. 223.

92 A pártból való kizárását és az elítélését megelõzõen Pãtrãºcanu a Kavtaradze szovjet követnél tett látogatása alkalmával beszámol arról, hogy az elvtársai nacionalizmussal vádolják. ezt a vádat az õ kolozsvári beszédére és a zsidó kérdésben elfoglalt álláspontjára alapozzák, holott õ Kolozsváron nem a magyar nép, hanem Nagy Ferenc magyar külügyminiszter és Gyöngyösi külügyminiszter ellen emelt szót. Betea: Lucreþiu Pãtrãºcanu. Moartea unui lider comunist. Id. kiad. 167-168.

93 Scurtu: i. m. 390. 94 Constantiniu: P.C.R., Pãtrãºcanu ºi Transilvania (1945-1947). Id. kiad. 172. 95 Uo. 185.

96 Scânteia, 1946. július 1.

97 Az emberi, kulturális jogok biztosításával párhuzamosan fokozatosan felszámolták, és a kormány ellenõrzése alá vonták a magyarság kormánytól független intézményrendszerét. Bõvebben lásd például: Vincze Gábor: Az erdélyi magyar szövetkezetek sorsa a második világháború után. Valóság, 1998/3, http://vinczeg. adatbank.transindex.ro/belso.php?k=33&p=3061. [Letöltve: 2007. február 19.]