Tamás Sándor

Elemek a kisebbségi törvény puzzle-táblájához

Varga Attila országgyûlési képviselô tanulmányának¹ állításaival nem sokat lehet vitázni. Csak egyetérthetünk a leírtakkal. Az tény, hogy a benne foglaltak – a továbblépés érdekében – elgondolkoztathatnak mindenkit, akit érdekel a téma. Ez a téma pedig (ti. a nemzetiségi kérdés jogszabályi rendezése) – azt hiszem – nem lehet érdektelen, hiszen már évek óta folyik a nem mindig építô jellegû vita egy minél tökéletesebb kisebbségi törvény kidolgozása érdekében.

Hosszabb ideig fel sem merült a szabályozás konkrét szükségessége, majd többször merev elutasítást váltott ki. Jobb esetben azt kérték: vizsgáljuk meg, hogy mire jó a kodifikálás.

Többévi "kiátkozás" után eljutottunk odáig, hogy a román társadalom tekintéllyel rendelkezô szakértôi² is, de a román vezetô politikusok egy jó része is meggyôzôdött a jogszabályi rendezés "fölöttébb szükséges voltáról". Sôt mi több, a kormány programjában is kitüntetett helyen szerepel a kisebbségi törvény megalkotása. Sajnos az 1997. évre elôirányzott reformprogramcsomagnak nem része ez a jogszabály.

Mindazonáltal fontosnak vélem annak vizsgálatát, hogy miért van szükség a nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó törvényre.

Különösebb bizonygatásra nem szorul az a tény, hogy Romániában hosszabb ideje létezik egy megoldatlan probléma. Ami nem más, mint az államot alkotó, számbelileg kisebbségi nemzeti közösségek konfliktusa a mindenkori politikai hatalom birtokosaival. A kérdés megoldása politikai akarat függvénye. Vagy van megfelelô empátia és kompromisszumkészség a többségi nemzet politikusai részérôl a probléma megoldására, vagy nincs.

Emellett az érintett nemzeti közösségek részérôl létezik egy nagyfokú igény a kérdés minél átfogóbb és konkrétabb megoldására. Elsôsorban az erdélyi (romániai) magyar nemzeti közösség részérôl. De más nemzeti közösségek is kinyilvánították ez irányú óhajukat.

A kérdés megoldásához szükséges jogszabályi rendezés pedig azért fontos, mert minden társadalmi viszony – többé-kevésbé – akkor rendezôdik, ha jogi normák által van szabályozva.

A sokat emlegetett kiindulópont nem lehet más, mint az, hogy a nemzeti kisebbségek részesei a nép hatalmának. Röviden: államalkotó tényezôk. Ebbôl az alapelvbôl következôen a törvény jellegét és tartalmát alapvetôen az a célkitûzés kell megszabja, hogy megteremtse azokat a jogi kereteket, amelyek lehetôvé teszik és biztosítják a kisebbségek szabad identitásválasztása alapján az egyéni és a közösségi jogaik érvényesülését, valamint a kisebbségi lét megéléséhez szükséges intézményes alapokat.

A mindenkori román hatalom érdeke is, hogy jól átgondolt, elsôsorban a nemzeti közösségeknek elônyös és általuk elfogadott jogszabállyal rendezze a kérdést. Azért, mert sokkal könnyebb figyelemmel követni és kiépíteni az egymás mellett élés számtalan elônyös kapcsolatát, mint mindig azzal a gondolattal ébredni, hogy néhány millió nyugtalan és elégedetlen állampolgár próbál "keresztbe tenni" az államhatalomnak. Elônyösebb mindenkinek, ha a kisebbségek "biztonságban és kényelemben" érzik magukat.

A jelenlegi hatalom birtokosai – remélhetôleg – meggyôzôdtek arról, hogy a kisebbségi jogok biztosítása nem csak a civilizáció olyan foka, amely elengedhetetlen feltétel a XXI. század elején, hanem nagyban hozzájárul a belsô stabilitás megerôsítéséhez és az ország pozitív külsô megítélésének elnyeréséhez.

Az már csak ráadás, hogy 1993-ban Románia Európa Tanács-i felvételekor az akkori politikai hatalom birtokosai és más fôbb pártok ünnepélyesen ígéretet tettek – többek között – egy kisebbségi törvény elkészítésére is. Tehát nemzetközi nyomás is nehezedik Romániára.

Végezetül kimondhatjuk: többség és kisebbség egyértelmû érdeke, hogy mihamarabb egy jól átgondolt, szakmai érvekkel alátámasztott kisebbségi törvény szülessen Romániában.

Nem is kérdés, hogy a tárgyalt problémát rendezô jogi norma törvény kell legyen. Egy kisebbségi kódex, vagy ha jobban tetszik: egy "kisebbségi alkotmány", amely természetesen az alkotmányos szabályok alá besorolódna, de kötelezôvé tenné a hatályos belsô jogrend hozzáigazítását a kódexhez, továbbá minden más, jövôben megszületendô jogszabály kompatibilitását is.

Az elmúlt évtizedek politikatörténeti tapasztalatai azt mutatják, hogy a kisebbségek számára csak az önkormányzatiság, a saját érdekérvényesítést biztosító intézményrendszer a garancia arra, hogy döntés róluk, akaratuk nélkül vagy akaratuk ellenére ne születhessen. Ahogyan Kovács Péter professzor fogalmaz: "A döntô így a kisebbségi érdekérvényesítést biztosító intézményrendszer léte, mûködôképessége, anyagi potenciálja." ³

Gabriel Andreescu neves kisebbségjogi aktivista egyik legutóbbi írásában többek között azt állítja, hogy a magyar kisebbség vezetôinek fontos megérteniük, hogy a magyar kisebbség problémáját – más feltételek teljesülése mellett – "a létezô alkotmányos keret betartásával" lehet megoldani.⁴

Távol áll tôlem, hogy a szerzôvel vitába szálljak, vagy azt állítsam, hogy a nemzeti kisebbségek jogaik kivívása érdekében összetûzésbe kell kerüljenek az Alkotmánnyal. Véleményem szerint sokkal rugalmasabban is meg lehet közelíteni a kérdést.

Mindazonáltal az elkövetkezôkben csupán arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam a nemzeti kisebbségek jogairól szóló alkotmányos és törvényes keretet.⁵

1. Az Alkotmány

Mint tudott, az 1991. december 8-án elfogadott Alkotmány már az elsô szakaszaiban lerakja a nemzeti kérdés fundamentumait.

"Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam." (Alk. 1. szakasz 1. bekezdés)

A következô szakasz így hangzik:

"A nemzeti szuverenitás a román nép sajátja, amely azt a reprezentatív szervein és népszavazásokon keresztül gyakorolja" (Alk. 2. szakasz 1. bekezdés)

A továbbiakban hasonló megfogalmazást találunk:

"Az állam alapja a román nép egysége." (Alk. 4. szakasz 1. bekezdés)

A véleményszabadság korlátját jelenti a következô rendelkezés:

"A törvény tiltja az ország és a nemzet gyalázását..." (Alk. 30. szakasz 7. bekezdés elsô mondatrész)

Nem vitás, hogy 1989 után Romániában mind a politikai életben, mind a jogalkotásban erôteljes nemzeti kirekesztô, nacionalista befolyás érvényesült. Ez tükrözôdik az ország alaptörvényén: az Alkotmányon is. Egyértelmû, hogy az idézett rendelkezések félreérthetetlenül az etnikai szempontból megközelített román nemzetre utalnak. Az Alkotmányban található "nemzeti állam" kifejezésnek egyértelmûen etnikai tartalma van. Ez a kitétel azért elfogadhatatlan sokak számára, mert a más mint román nemzetiségûeket kizárja a teljes jogú állampolgárok körébôl. Az akkori vezetô politikusokon kívül olyan szakemberek is megerôsítették a "nemzet" etnikai megközelítésbôl való magyarázatát, akik tulajdonképpen az Alkotmány szövegét is kidolgozták.⁶ Ha Románia nemzetállam lenne, akkor nem is lenne gond. Viszont – bármit ír az Alkotmány – Románia nem nemzetállam, hanem az ország több mint 10%-át kitevô, 16 különbözô nemzeti közösség és a román nemzet közös hazája. Ez olyan evidencia, amely nem lehet vita tárgya.

A xenofóbia hatással volt az Alkotmány további rendelkezéseire is. A tulajdonjogra vonatkozó rész a következôket tartalmazza:

"Az idegen állampolgárok és a hontalanok a földterületek fölött nem szerezhetnek tulajdonjogot." (Alk. 41. szakasz 2. bekezdés 2. mondat)

Ez és az ehhez hasonló – a földtörvényben is fellelhetô – rendelkezés mérhetetlen anyagi károkat jelentett az országnak azáltal, hogy nem adott politikai és törvényi garanciákat a potenciális külföldi befektetôknek, akik ennek következtében tartózkodtak a Romániában való gazdasági befektetésektôl.

Továbbmenve, az Alkotmány teljesen kizárja annak lehetôségét, hogy a nemzeti kisebbségek saját nyelvüket használhassák az igazságszolgáltatás minden területén. Ez a rendelkezés még a kommunista diktatúra idején hatályos rendelkezésnél is megszorítóbb. Lássuk, hogy mit ír az Alkotmány:

"Az igazságszolgáltatási eljárást román nyelven bonyolítják le." (Alk. 127. szakasz 1. bekezdés)

A második bekezdés így fogalmaz:

"A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak, valamint a román nyelvet nem értô vagy nem beszélô személyeknek jogukban áll tolmács útján tudomást szerezni az iratcsomóban foglalt összes iratról és munkálatról és a bíróság elôtt tolmács útján beszélni és következtetéseiket megfogalmazni; a bûnperek esetében e jog gyakorlását ingyenesen kell biztosítani." (Alk. 127. szakasz 2. bekezdés)

Egyértelmû. Csak büntetô eljárás esetén lehet – ingyenesen – tolmács útján az anyanyelvet használni. De más esetekben, a polgári eljárásban, a közigazgatási eljárásban, a szabálysértési ügyekben és az egyre jobban elterjedô kereskedelmi ügyekben, ha a nem román nemzetiségûek anyanyelvüket kívánják használni, akkor azt csak fizetés ellenében tehetik meg. Erre mondta az APADOR-CH munkacsoportja igen találóan, hogy: "Ilyen körülmények között az anyanyelvhasználat nem jog, hanem luxus." ⁷

Mindezek a rendelkezések ugyanabban az Alkotmányban vannak, amely kimondja:

"Az állampolgárok kiváltságok és megkülönböztetések nélkül egyenlôk a törvény és a közhatóságok elôtt." (Alk. 16. szakasz 1. bekezdés)

Ezek után hamis állításnak minôsül, hogy

"Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez." (Alk. 6. szakasz 1. bekezdés)

E kellemesen hangzó szakasznak is elveszi az "élét" a második bekezdés, amely lehetetlenné teszi a pozitív diszkriminációt.

"A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védôintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlôség és a megkülönböztetéstôl való mentesség elveinek." (Alk. 6. szakasz 2. bekezdés)

2. A földállomány törvénye⁸

Még az Alkotmány elfogadása elôtt került sor a földállomány törvényének elfogadására, amely szintén a nacionalista politikai közeg hatására "idegeneknek" megtiltja a termôföld feletti tulajdonszerzés lehetôségét:

"Azok a fizikai személyek, akiknek nincs román állampolgárságuk és romániai lakhelyük, valamint azon jogi személyek, akik nem román nemzetiségûek és nincs romániai székhelyük, élôk közötti jogügyletek alapján nem szerezhetnek semminemû földtulajdont." (Tv. 47. szakasz 1. bekezdés)

Ezen a felfokozott "idegenellenességen" sikerült nemrég túltennie magát a román Parlamentnek, amikor a külföldi befektetôk törvényének a módosításakor lehetôséget adott a többségében vagy teljes egészében külföldi tulajdonnal rendelkezô, román jogi személy gazdasági társaságoknak a tevékenységük kifejtése érdekében szükséges földterület megvásárlására.

3. A helyi közigazgatások törvénye⁹

Néhány héttel az Alkotmány megszavazása elôtt fogadta el a román törvényhozás a helyi közigazgatások törvényét, amely nemcsak a nemzetközi egyezményekkel és más dokumentumokkal, hanem az Alkotmány elôírásaival is ellentétes.

"Az ülés munkálatait az állam hivatalos nyelvén kell lebonyolítani." (Tv. 25. szakasz 2. bekezdés)

– mondja a helyi tanácsok mûködésérôl szóló cikkely, még akkor is, ha az illetô helyi tanács mindegyik tagja ugyanahhoz a nemzeti kisebbséghez tartozik és – esetleg – nem is ismerik mindannyian a román nyelvet.

Bábeli zûrzavar – tudják mindazok, akik ismerik a gyakorlatot. Esetenként néhány buzgó ülésvezetô-tanácsos megpróbálja érvényesíteni a törvény betûjét, de csak bosszúság és fölösleges idôtöltés. Kinek jó ez? Senkinek. Sem a helyi tanácsnak, sem a képviselôtestület tagjainak, de az államnak sem. A helyi közösségnek pedig végképp nem.

Mit sem ér az engedmény, amit a törvény nagylelkûen a kisebbségek javára tesz:

"Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségek száma jelentôs, a határozatokat az illetô állampolgárok nyelvén is tudomásra kell hozni." (Tv. 29. szakasz 4. bekezdés)

– ha ezt a következô indokolatlan megszorítások követik:

"Az állampolgárok és a helyi közigazgatási hatóságok közötti kapcsolatokban a román nyelvet kell használni." (Tv. 58. szakasz 1. bekezdés)

Ez a fô szabály, amely kötelezôvé teszi a hivatalos nyelv használatát a közigazgatásban. A következô bekezdés olyan rendelkezést tartalmaz, amely csak látszólag tartja tiszteletben az anyanyelv szabad használatát a közigazgatási hatóságok elôtt:

"A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek a helyi közigazgatási hatóságokkal és ezeknek az apparátusával való kapcsolataikban szóban vagy írásban használhatják az anyanyelvüket." (Tv. 58. szakasz 2. bekezdés)

Azért állítom, hogy csak látszólag tartja tiszteletben az anyanyelv szabad használatát, mert a következô bekezdés olyan feltételek közé szorítja az elôbbi mondat rendelkezését, amely a gyakorlatban lehetetlenné teszi a jog gyakorlását:

"Az írásban benyújtott kérelmekhez mellékelni kell ezek román nyelvû fordítását." (Tv. 58. szakasz 3. bekezdés)

A gyakorlatból tudjuk, hogy egy egyszerû kérés megszerkesztése is gondot okoz azoknak, akik nap mint nap nem kerülnek kapcsolatba a "hivatalosságokkal". Másrészt, ennek a kérésnek a románra fordítása meglehetôsen körülményes dolog. Mindezt olyan hivatal részére, ahol nincs román alkalmazott vagy a hivatal alkalmazottai mindannyian ismerik azt a nyelvet, amelyen a kérvényt megírták. Tehát fölösleges energia-, idô- és pénzráfordítás, anélkül hogy a tulajdonképpeni probléma – a kérvény tárgya – megoldódna. De ha az eljárásban követnék a törvény szövegét, akkor is román nyelven kellene válaszolni a kérésre, mert a törvény így rendelkezik (lásd Tv. 58. szakasz 1. bekezdés).

Vegyünk egy konkrét példát. A Hargita megyei Homoródalmás községben a lakosság 99,9%-a magyar. Az összesen 1534 személybôl 1533 magyar nemzetiségû. Milyen gyakorlati haszna lehet annak, hogy ezek az emberek egymás között román nyelven levelezzenek? Természetesen más hasonló példákat is felhozhatunk. A Kovászna megyei Kézdiszentlélek községben – amelyhez összesen négy falu tartozik – a lakosság 99,7%-a magyar. Az összesen 4820 lakosból 12 magyar anyanyelvû cigány és 6 román nemzetiségû mellett 4802 magyar nemzetiségû lakos van. A 6 román nemzetiségû lakos a '89 után "felduzzasztott" rendôrség alkalmazottja. Ebben az esetben is, mint ahogyan sok más hasonló esetben, feltehetjük a kérdést, hogy mi célt szolgál a törvény szigorú rendelkezése.

Az ilyen körülményes és költséges eljárásnak csak egyetlen célja lehet: megkérdôjelezni az anyanyelv használatának gyakorlati hasznát.

De ne csak azokat az eseteket vegyük, amelyekben egyértelmû, hogy az anyanyelven kívül a településen nincs is igény más nyelv használatára a közigazgatásban. Véleményem szerint minden olyan településen – függetlenül a lakosság nemzetiségi arányszámától – ahol igény van rá, meg kell oldani az anyanyelv szabad használatát a közigazgatásban.

Amint láttuk, a nemzeti kisebbségek nem rendelkeznek az anyanyelv szabad használatával a közigazgatásban sem. A helyi közigazgatásról szóló törvény rendelkezései ellentétben állnak több nemzetközi dokumentum elôírásaival és következésképpen az Alkotmánnyal is. Bár körülményesen és nehézkesen fogalmaz a Strasbourgban 1995. február 1-én megkötött Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek oltalmazásáról,¹⁰ de mégis irányadó minden jóhiszemûen teljesíteni szándékozó ország számára:

"A feleknek törekedniük kell arra, hogy a lehetôségekhez mérten biztosítsák a feltételeket a kisebbségi nyelv használatához a kisebbségekhez tartozó személyek és a közigazgatási hatóságok közötti kapcsolatokban a hagyományosan vagy lényeges számban a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által lakott övezetekben, ha az illetô személyek ezt igénylik, és ott, ahol az igényük megfelel a reális szükségleteknek." (Keretegyezmény 10. szakasz 2. bekezdés)

De álljon itt A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának megfelelô passzusa:

"Az állam azon közigazgatási területein, ahol a regionális vagy kisebbségi nyelvet használó személyek száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek a nyelvek mindegyike helyzetének megfelelôen, abban a mértékben, ahogy az ésszerûen lehetséges, vállalják, hogy

A/i. gondoskodnak arról, hogy a közigazgatási hatóságok a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják; vagy

ii. gondoskodnak arról, hogy a közösséggel kapcsolatban álló tisztségviselôik a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják azokkal a személyekkel fennálló kapcsolataikban, akik hozzájuk ezeken a nyelveken fordulnak; vagy

iii. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók szóbeli és írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be és választ is ezeken a nyelveken kapjanak; vagy

iv. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók írásbeli és szóbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be; vagy

v. gondoskodnak arról, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók jogérvényesen nyújthassanak be ilyen nyelvû dokumentumot;

B. széles körben használt közigazgatási szövegeket és formanyomtatványokat a lakosság számára regionális vagy kisebbségi nyelveken, illetve kétnyelvû változatban tesznek közzé;

C. megengedik, hogy a közigazgatási hatóságok dokumentumokat regionális vagy kisebbségi nyelven készítsenek." (Charta 10. szakasz 1. bekezdés)

"Azon helyi és regionális hatóságokat illetôen, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma az alábbi intézkedéseket indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják:

a) a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a regionális vagy helyi közigazgatásban;

b) a regionális vagy kisebbségi nyelveket használóknak azt a lehetôséget, hogy szóbeli vagy írásbeli kérelmeket ezeken a nyelveken nyújthassanak be;

c) a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;

d) a helyi testületek dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék;

e) hogy a regionális testületek közgyûlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;

f) hogy a helyi testületek közgyûlési vitáiban a regionális vagy kisebbségi nyelveket használják, ami azonban nem zárja ki az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek használatát;

g) a helyneveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, ha szükséges, a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezéssekkel együttesen használva." (Charta 10. szakasz 2. bekezdés)

A román törvény ellentmond – a magyar–román alapszerzôdés által a belsô jogrendbe beemelt – az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése 1201. (1993) Ajánlásának is.

"Azokon a területeken, ahol jelentôs számú nemzeti kisebbség él, a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van anyanyelvük használatára a közigazgatási hatóságokkal való érintkezéseikben, valamint a bíróságok és igazságügyi hatóságok elôtti eljárások során." (Ajánlás 7. szakasz 3. bekezdés)

Összeütközés van az említett törvény(ek) és az Alkotmány között, mert a Román Parlament ratifikálta a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek oltalmazásáról szóló nemzetközi dokumentumot is és a magyar–román alapszerzôdést is. Ennek megfelelôen az Alkotmány rendelkezései a következôk:

"A román kormány kötelezi magát, hogy következetesen és jóhiszemûen teljesíti az általa részes félként aláírt szerzôdésekbôl reá háruló kötelezettségeket. (Alk. 11. szakasz 1. bekezdés)

"A parlament által a törvényeknek megfelelôen ratifikált szerzôdések a hazai jog részét képezik. (Alk. 11. szakasz 2. bekezdés)

Az alkotmány a nemzetközi szabályozás elsôbbségérôl is rendelkezik abban az esetben, ha összeütközés tapasztalható a belsô jogrend normáival:

"A Románia által az alapvetô emberi jogokra vonatkozóan részes félként aláírt paktumok és szerzôdések és a belföldi törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsôbbségben részesíteni." (Alk. 20. szakasz 2. bekezdés)

Sem az Alkotmány, sem a nemzetközi dokumentumok életbe lépése után nem módosították a diszkriminatív és a kisebbségek jogait sértô rendelkezéseket, sôt újabb kisebbségellenes törvények születtek az Iliescu-rezsim ideje alatt.

4. A román zászló, címer és pecsét
hatóságok és közintézmények általi használatát
szabályozó törvény¹¹

Más országban is megtalálhatók azok a törvények, amelyek a nemzeti zászló és címer használatát szabályozzák. Ám Romániában az említett törvény továbbmegy a használat puszta szabályozásánál és olyan restrikciókat is megfogalmaz, amelyek súlyosan sértik és korlátozzák a magánélethez való jogot és a szabad véleménynyilvánítás jogát. A törvény nyilvánvaló célja, hogy a nemzeti kisebbségek szimbólumainak használatát megtiltsa és ellehetetlenítse. Igaz, hogy a törvény lehetôséget ad a magánszemélyeknek és a jogi személyeknek Románia zászlajának kitûzésére:

"Románia zászlaját kitûzhetik mind magánszemélyek lakhelyükön vagy tartózkodási helyükön, mind jogi személyek ... székhelyükön." (Tv. 4. szakasz),

ám késôbbi rendelkezései elôírják, hogy ezt a jogot milyen "feltételek" mellett lehet gyakorolni, illetve, hogy más államok zászlaját milyen esetekben lehet kitûzni:

"Más államok zászlói Románia területén csak a nemzeti zászlóval együtt és csak a hivatalos jellegû állami látogatások, nemzetközi ünnepségek és tanácskozások alkalmával tûzhetôk ki, e törvény által megszabott hivatalos épületeken és nyilvános helyeken." (Tv. 7. szakasz 1. bekezdés)

Tehát magánszemélyek még lakásukon sem tûzhetik ki más államok zászlóit, hiszen nem valószínû, hogy lakhelyük hivatalos jellegû állami látogatások, nemzetközi ünnepségek és tanácskozások megszervezésével kerül kapcsolatba.

A véleménynyilvánítás szabadságának és a magánélethez való jognak ilyen jellegû korlátozása egyetlen demokratikus országban sem engedhetô meg. Romániában sem.

A más államok nemzeti himnusza eléneklésérôl is rendelkezik a román zászló-, címer- és pecséthasználatot szabályozó törvény.

"Más államok nemzeti himnusza nemzetközi jellegû hivatalos látogatások, ünnepségek, ceremóniák alkalmával hangzik el, Románia nemzeti himnuszával együtt, azt megelôzôen." (Tv. 14. szakasz)

Értelemszerûen tilos például március 15-én – a magyar nemzet ünnepén – elénekelni az egyházi éneknek is számító, a Magyar Köztársaság hivatalos himnuszává emelt Kölcsey-költeményt.

Teljesen világos, hogy a törvény ilyetén való megalkotása azt célozta, hogy a nemzeti kisebbség – és elsôsorban a magyar nemzeti közösség – tagjait megakadályozza nemzeti szimbólumai használatában, nemzeti himnusza eléneklésében és az össznemzet zászlajának kitûzésében.

Bár általánosabb érvényû, de a nemzeti kisebbségeket érzékenyen érinti a törvény egy másik szakasza is:

"Románia nemzeti himnuszát el kell énekelni:

g) az iskolák elemi és gimnáziumi tagozatai napi tevékenységének kezdetekor." (Tv. 10. szakasz g. pont)

Akár a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben.

5. A tanügyi törvény¹²

Tolnai Lajos örökérvényû gondolata, miszerint: "Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszûnik az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az ôt környezô népek tengerébe" – az oktatásra is igaz. Éppen ezért bír rendkívüli hatással egy jó vagy rossz tanügyi törvény léte. Minden pozitívuma ellenére megállapíthatjuk, hogy az 1995-ben elfogadott román tanügyi törvény nem felel meg a Romániában élô nemzeti közösségek igényeinek. Különösen az erdélyi (romániai) magyarságénak nem.

Bár az Alkotmány kimondja:

"Garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga anyanyelvük tanulásához és a jog ahhoz, hogy ezen a nyelven oktathassák ôket; e jogok gyakorlásának a módozatait törvénnyel állapítják meg" (Alk. 32. szakaszának 3. bekezdése),

és a tanügyi törvény is garanciát vállal arra, hogy

"A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van ahhoz, hogy az összes oktatási szinteken és formákban anyanyelven tanuljanak és képezzék magukat, a jelen törvény feltételei között" (118. szakasz),

ennek ellenére a törvény nem az alkotmányos jog garanciáit dolgozza ki a továbbiakban, hanem módszeresen arra irányul, hogy ezt a jogot olyan mértékben korlátozza, amely az anyanyelvû oktatás tudatos felszámolásához vezet.

Lássuk, hogy miként "érvényesülnek" az Alkotmány által garantált jogok a "a jelen törvény feltételei között".

"Az oktatást minden fokon román nyelven bonyolítják le. Minden helységben román oktatási nyelvû osztályok szervezendôk meg és mûködnek." (Tv. 8. szakasz 1. bekezdés)

Ebbôl a cikkelybôl az következik, hogy a kizárólag magyarok által lakott településeken kötelezôvé válik a román osztályok és iskolák megszervezése és mûködtetése.

Romániában jelen pillanatban – az 1992-es népszámlálás adatai alapján – 89 olyan település van, amely 100%-ban magyarok által lakott, a következôk szerint: Fehér megye – 1 település, Bihar megye – 1 település, Kolozs megye – 3 település, Kovászna megye – 8 település, Hargita megye – 67 település, Maros megye – 7 település, Szatmár megye – 2 település.

Számos más olyan település van, ahol csak egy, két stb. román nemzetiségû állampolgár él. Még több azok száma, ahol nem élnek iskolás korú román nemzetiségû állampolgárok. Sôt valószínû, hogy több száz olyan település van, ahol nincs igény román tannyelvû iskola beindítására. Ennek ellenére a törvény kötelezôvé teszi. Vajon miért?

Azért, mert a nacionalista légkörben fogant törvény alkotói befolyásolni akarják a nemzeti kisebbségekhez tartozó szülôket abban, hogy az anyanyelvû oktatás folytonosságának hiányában (a szakoktatás és felsôoktatás jórészt román tannyelvû) gyermekeiket eleve román tannyelvû osztályba írassák.

A kis létszámú iskolák esetében pedig, akár 1–2 román tagozatos tanuló miatt, az anyagi lehetôségek korlátaira hivatkozva, csak a román tannyelvû osztályokat fogják mûködtetni, kisebbségi tagozatokat vagy önálló kisebbségi iskolákat szüntetve meg, mert a törvény csak a román oktatási nyelvû osztályok megszervezését és mûködtetését teszi kötelezôvé. "Az állampolgárok kiváltságok és megkülönböztetések nélkül egyenlôek..." – mondja az Alkotmány egyik korábban idézett szakasza. Félreértés ne essék! Nem vagyok ellene a román tannyelvû osztályok vagy iskolák mûködtetésének. De csak ott, ahol arra szükség van. Ugyanakkor minden olyan településen, ahol arra igény van, mûködjenek a nemzeti kisebbségek nyelvén szervezett iskolák is, függetlenül attól, hogy hány tanuló igényli azt.

"A román nyelvnek mint hivatalos államnyelvnek az iskolában való tanulmányozása és elsajátítása kötelezô minden román állampolgár számára, nemzetiségre való tekintet nélkül." (Tv. 8. szakasz 3. bekezdés)

Az államnyelv tanulását kötelezôvé lehet tenni, de elsajátítását nem lehet senkitôl megkövetelni, "nemzetiségre való tekintet nélkül" sem. Ez sajnos egy szankciókat is tartalmazó szabályozás bevezetésének a lehetôségét vetíti elôre.

"Mind az állami oktatásban, mind pedig a magánoktatásban a hivatalos iskolai dokumentumokat román nyelven kell kiállítani." (Tv. 8. szakasz 4. bekezdés)

Ez a bekezdés korlátozza a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogát az egyházi és a magánoktatási intézményekben, beavatkozik az egyházi és magántanintézetek belsô autonómiájába.

"Az állam által hivatalosan elismert vallásfelekezetek az Oktatásügyi Minisztériumtól a vallásfelekezeti személyzetképzés szükségleteinek megfelelô sajátos oktatás megszervezését kérhetik csakis a gimnáziumi vagy a líceumi oktatás abszolvensei számára, az eseteknek megfelelôen." (Tv. 9. szakasz 2. bekezdés)

A bekezdés értelmében az állam az általa elismert felekezeteket csak a sajátos közép- és felsôfokú oktatási intézményeik szervezésében, az egyházi személyek képzésében támogatja. Más típusú és szintû oktatási egységeket a felekezetek csak a magánoktatás szerves részeként, és az erre vonatkozó törvények értelmében, állami támogatás nélkül szervezhetnek.

"A gimnáziumi és líceumi oktatásban a románok történelmét és Románia földrajzát román nyelven tanítják, a román tannyelvû osztályok számára készültekkel azonos programok és tankönyvek alapján. Ezekbôl a tantárgyakból a vizsgáztatás román nyelven történik. Az elemi oktatásban ezeket a tantárgyakat az anyanyelven tanítják." (120. szakasz 2. bekezdés)

Románia földrajzának és a románok történelmének román nyelven történô tanításával a törvény korlátozza a kisebbségek jogát az anyanyelven való tanuláshoz, és kizárja az anyanyelvû képzés lehetôségét.

Továbbá, ahelyett hogy egy alkotmányjogilag jól körülhatárolható területen elterülô ország történetét tanítanák, egy etnikai csoport történelmét próbálják ráerôszakolni a gimnáziumi és líceumi tanulókra.

"Az állami szakmai oktatásban, a líceumi – mûszaki, gazdasági, közigazgatási, mezôgazdasági, erdôgazdasági, hegyvidéki mezôgazdasági – oktatásban, valamint a posztliceális oktatásban a szakképzés román nyelven történik, a lehetôségektôl függôen biztosítva a szakkifejezések anyanyelven történô elsajátítását is." (122. szakasz 1. bekezdés)

A statisztikai adatok szerint az 1994/95-ös tanévben pl. 6567 magyar tanuló folytatott tanulmányokat magyar tannyelvû szakiskolában, közép-, illetve posztliceális szinten. A fenti rendelkezés életbe lépése a létezô anyanyelvû szakoktatás felszámolását jelenti. A fent jelzett jó néhány, a társadalom számára létfontosságú szak gyakorlatilag elérhetetlen lesz a nemzeti kisebbségek számára.

Ez a rendelkezés könnyen arra késztetheti a szülôket, hogy gyermekeiket eleve román tannyelvû iskolába adják, annak érdekében, hogy majd az elkövetkezôkben "jobban tudjanak érvényesülni".

Azokon a szakokon (jog, történelem, mûvészettörténet, közgazdaság, agrártudományok, állatorvosi stb.), ahol a kötelezô módon románul tanított tantárgyak felvételi tárgyak, a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok nem indulhatnak egyenlô eséllyel azokkal a diákokkal szemben, akik ezeket anyanyelvükön tanulták.

"Az állami egyetemi orvosi oktatásban, a már meglevô tagozatok keretében, a szakképzés továbbra is anyanyelven történhet, szakkifejezések román nyelven való elsajátításának a kötelezettségével." (122. szakasz 2. bekezdés)

Továbbá:

"Az állami egyetemi oktatásban, kérésre és a jelen törvény feltételei között, anyanyelven oktatott csoportok és tagozatok szervezhetôk a didaktikai és a kulturális-mûvészeti tevékenységben szükséges személyzet képzésére." (123. szakasz)

A fenti két szakasz az anyanyelvû felsôoktatást gyakorlatilag a létezô orvosképzésre, tanár- és mûvészképzésre redukálja. Ezen túl a román állam – a törvény szellemében – semmilyen szakterületi képzést nem kíván vállalni.

"Az oktatás minden szintjén a felvételi versenyvizsgákat és az abszolválási vizsgákat román nyelven kell letenni. A felvételi versenyvizsgák és az abszolválási vizsgák anyanyelven tehetôk le azoknak az iskoláknak, osztályoknak és szakosításoknak az esetében, amelyeknél az oktatás, a jelen törvény feltételei között, az illetô anyanyelven folyik". (124. szakasz)

Tekintettel arra, hogy a szak- és inasiskolák, szaklíceumok, mesteriskolák, posztliceális osztályok és a felsôoktatási intézmények nagyon kevés kivétellel román tannyelvûek, a magyar és más kisebbségek tanulóinak igen elenyészô hányada felvételizhet anyanyelvén az állami közép-, ill. felsôoktatási intézményekbe. Az elôírás értelmében a nemzeti kisebbségekhez tartozó felvételizôk az anyanyelvükön tanult tantárgyakból is román nyelven kell hogy versenyezzenek azokkal, akik az illetô tárgyakat anyanyelvükön tanulták.

"Az állami oktatás anyagi alapját az Oktatásügyi Minisztériumnak, a jelen törvény hatályba lépési idôpontjában fennálló oktatási rendszer oktatási és tudományos kutatási intézményeinek és egységeinek az egész vagyonállagi aktívája, valamint az utólag visszaszerzett vagy megszerzett vagyonállagi aktívája képezi. ( 166. szakasz 1. bekezdés)

Ez a bekezdés kizárja azt a lehetôséget, hogy a felekezeti iskolákat visszaadják az eredeti jogos tulajdonosoknak, ezáltal "újraállamosítják" azt az 1593 iskolát, amelyet 1948-ban, a 176-os kormányhatározattal vettek el. Ebbôl 1300 (81,6%) volt magyar tannyelvû felekezeti iskola, a következôk szerint:

– 468 iskola a római katolikus egyház tulajdonában;

– 531 iskola a református egyház tulajdonában;

– 266 iskola a lutheránus egyház tulajdonában;

– 35 iskola az unitárius egyház tulajdonában.

Az 1995-ben elfogadott tanügyi törvény ellentmond számos nemzetközi dokumentumnak, többek között a Keretegyezménynek:

"A Felek vállalják, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára egyenlô esélyeket teremtenek ahhoz, hogy az oktatás minden szintjéhez hozzáférhessenek." (Keretegyezmény 12. szakasz 3. bekezdés)

Íme néhány olyan törvényi szabályozása a közéletnek, amelyeken azonnal változtatni kell. Egyrészt úgy, hogy az egyes törvényeket módosítjuk, másrészt: minél hamarabb megalkotunk egy átfogó, az élet valamennyi területére kiterjedô kisebbségi kódexet. Ha van politikai akarat, akkor meggyôzôdésem szerint nincs semmi akadály megalkotása elôtt.

Egyik legfontosabb elvi sarkkô, hogy a kisebbségek számára biztosított jogokat nem a többség adományaként kell felfogni, de nem is a kisebbség kiváltságaiként, hanem ezek a jogok a kisebbségeket objektíve megilletik. Szabályozásának tárgya a kisebbségek jogainak deklarálásán és érvényesülésük biztosításán túl a kisebbségek és a többség egymáshoz való viszonyának rendezése.

A törvénynek az önálló kezdeményezést, az önszervezôdést kell a jog eszközeivel is elômozdítania. Ennek megfelelôen határozva meg az egyes magatartási normák tartalmát, illetôleg a kisebbségi közösségek más szervezetekkel való kapcsolatrendszerét.

Az egyes kisebbségeknek is az az érdeke, hogy jogaikkal saját helyzetüknek, körülményeiknek megfelelôen éljenek.

Egy másik fontos elvi kiindulópont, hogy a nemzeti kisebbségek jogai nem érvényesülhetnek megfelelôen csupán az egyéni állampolgári jogok keretében, ezért azokat a nemzeti kisebbségek közösségi jogaiként is meg kell fogalmazni.

A készülô törvénynek tartalmaznia kell a benne megfogalmazott jogok érvényesíthetôségének anyagi garanciáit, meghatározva e célra egy többcsatornás finanszírozási rendszer szabályait.

Röviden összefoglalva:

– érvényesíteni kell a haladó európai gyakorlatból az aktív kisebbségvédelem szempontjait;

– érvényesíteni kell, hogy a jogrendszer nem csupán eltûri, de elôsegíti a kisebbség identitásának megôrzését;

– a szabályozásnak biztosítania kell az identitásválasztás szabadságát és a nemzeti közösségek közötti jogegyenlôséget;

– az egyéni kisebbségi jogok mellett a kisebbségek közösségeinek jogait is meg kell fogalmazni;

– a szabályozásnak lehetôvé kell tennie a közösségi intézmények rendszerének kialakítását;

– meg kell határozni a kisebbségi kultúra megtartásának, fejlesztésének biztosításához szükséges anyagi garanciákat.

A kisebbségi törvénytervezet(ek) rendelkezéseinek konkrét elemzése egy másik tanulmány tárgyát képezheti.

A Kormány Kisebbségi Tanácsának kisebbségi törvénytervezete komolyabb "átdolgozáson" fog átesni, ezért majd egy késôbbi szakaszban lesz értelme a vele való foglalkozásnak.

Ami a Törvény a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl címû RMDSZ-törvénytervezetet illeti, el kell mondanunk, hogy sok helyen "csiszolásra" szorul. Ehhez a jóhiszemû munkához kíván hozzájárulni a Magyar Kisebbség jelen kötetének minden tanulmánya és dokumentuma.

—————————————

Jegyzetek

¹ Varga Attila: A kisebbségi törvények helye és szerepe a nemzetiségi kérdés rendezésében. Magyar Kisebbség 1996/4. 110–115.

² Lásd pl. Gabriel Andreescu és társai nyilatkozatait, írásait ebben a témában. Pl. Gabriel Andreescu: Necesitatea unei legi a minoritãtilor nationale. Revista 22 nr. 41. 4 decembrie 1996. X.

³ Lásd Kovács Péter a Magyar Kisebbség e lapszámában megjelent tanulmányát.

⁴ Gabriel Andreescu, i.m. : "...un al treilea principiu, esentialmente politic, a cãrui întelegere este esentialã pentru liderii minoritãtii maghiare: c) Respectarea cadrului constitutional existent."

⁵ Ezt egyébként a Gabriel Andreescu által vezetett Romániai Emberi Jogokat Védô Egyesület (Asociatia pentru apãrarea drepturilor omului din România – Comitetul Helsinki) is megtette: Punctul de vedere al APADOR-CH privind cadrul legislativ din România referitor la drepturile minoritãtilor nationale.

⁶ Ion Deleanu, Antonie Iorgovan, Ioan Muraru, Florin Vasilescu, Ioan Vida: Constitusia României – comentatã si adnotatã. Regia Autonomã al "Monitorului Oficial", Bucuresti 1992. 7.

⁷ APADOR-CH, i.m.: "În aceste conditii folosirea limbii materne nu mai poate fi un drept, ea devenind un lux."

⁸ Legea nr. 18 din 19 februarie 1991, Legea fondului funciar, publicatã în Monitorul Oficial al României, Partea I., nr. 37 din 20 februarie 1991.

⁹ Legea nr. 69 din 26 noiembrie 1991, Legea administratiei locale, publicatã în Monitorul Oficial al României, Partea I., nr. 238 din 28 noiembrie 1991.

¹⁰ Megjelent a Monitorul Oficial al României I. részének 1995. május 4-i 82. számában.

¹¹ Legea nr. 75 din 16 iulie 1994 privind arborarea drapelului României, intonarea imnului national si folosirea sigiliilor cu stema României de cãtre autoritãtile si institutiile publice, publicatã în Monitorul Oficial al României, Partea I. nr. 237 din 26 august 1994.

¹² Legea nr. 84 din 24 iulie 1995, Legea învãtãmântului, publicatã în Monitorul Oficial al României, partea I. nr. 167 din 31. iulie 1995.