Bakk Miklós
A Romániai Emberi Jogokat
Védô Egyesület (APADOR-CH)
kisebbségi koncepciója
1994. május 1315-én Tusnádfürdôn egy
ma már mindenképpen jelentôsnek tekintendô
találkozóra került sor: a Romániai Emberi Jogokat
Védô Egyesület, a Román Helsinki Bizottság
(román rövidítése: APADOR-CH) és az RMDSZ
szakértôi két fontos, programatikus érvényû
RMDSZ-dokumentum, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
memoranduma Románia felvételérôl az Európa
Tanácsba és Törvény(tervezet) a
nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl
alapfeltételeit és fogalomhasználatát vitatták
meg. A vita során elhangzott érvanyag alapján az APADOR-CH
Emberjogi Központjának szakértôi, Gabriel Andreescu,
Valentin Stan és Renate Weber elkészítették
a két dokumentum kritikai elemzését, melyet egy külön
kötetben közzé is tettek Tanulmány a nemzeti
kisebbségek jogairól kialakított RMDSZ-koncepcióról
(a továbbiakban: APADOR-tanulmány) cím alatt.
Az elemzés eredményét utóbb saját kisebbségi
törvénytervezetük kidolgozása során hasznosították;
ez a tervezet Törvény a nemzeti kisebbségekrôl
cím alatt (a továbbiakban: APADOR-tervezet) vált ismertté.
A Tusnádfürdôn elkezdôdött párbeszéd
az elsô, nem aktuálpolitikai késztetéssel vállalt
dialógus, s ezért nem is annyira kontextusfüggô,
mint inkább kontextusteremtô a hosszabb távon is
érvényesülô és hivatkozható koncepciók
kialakítására irányul.
Az APADOR által javasolt fogalmi keretet szakmailag is számottevô
színvonalú szöveg jeleníti meg, s ennek a szövegnek
máris saját hatástörténete van: függetlenült
az ôt létrehozó helyzettôl s szerzôi pillanatnyi
intencióitól. Mindez azonban nem jelenti, hogy a szerzôknek
nem kell vállalniuk az elméleti elkötelezettségbôl
fakadó ideológiai konzekvenciákat.
Alábbi elemzésünknek három célja van:
elvégezni az APADOR-tanulmány fogalomkritikájának
bírálatát az alternatív értelmezési
lehetôségek megmutatásával (I.);
feltárni a fogalomértelmezési alternatívák
mögött rejlô stratégiákat (II.);
megvizsgálni néhány stratégiákhoz
kapcsolódó politikai célt és következményt
(III.).
I. Fogalmak
Az RMDSZ-dokumentumok alapfogalmainak a három szerzô által
elvégzett kritikai elemzése bár szakmailag kellôen
megalapozott a szakirodalom azon részére támaszkodik,
amelyet egy bizonyos szemléleti irány jellemez. Bírálatunk
más értelmezésekre, a szakirodalom azon eredményeire
támaszkodik, melyek egy másfajta megközelítésmódot
is kínálnak.
A. A belsô önrendelkezés fogalma
E fogalomról sokkal szélesebb körû viták
folynak, mint ahogy az az APADOR-tanulmány elemzô hivatkozásaiból
kiderül. Jelentésváltozása nem csupán
a jogi szakirodalom alapján követhetô nyomon.
Az önrendelkezés fogalmának felvétele az ENSZ
Alapokmányába (I. fejezet, 1. cikkely, 2. bekezdés)
történetileg azt az 1945 után kialakult geopolitikai
helyzetet tükrözi, amellyel kezdetét vette a gyarmatbirodalmak
felbomlásának újabb szakasza. Az önrendelkezés
elve mely a szuverenitás elvével egyazon gyökerû
ebben a folyamatban ideológiai támaszt nyújtott,
s azt a kompromisszumot fejezi ki, mely idôlegesen létrejött
az antifasiszta koalíció négy vezetô hatalma
között. A kompromisszum folytán kialakult fogalomhasználat
belsô ellentmondásai folyamatossá tették a vitákat,
új értelmezési lehetôséget teremtettek,
elôkészítvén a szemléletváltást.
Heinz Kloss, e nézeteket összefoglalva, az önrendelkezés
fogalmának négy értelmezését különbözteti
meg:1
a belsô, demokratikus önrendelkezési jog: az állam
polgárainak azon joga, hogy az állami kereten belül
maguk alakítsák ki társadalmi-politikai berendezkedésüket
és kormányzati rendszerüket a megfelelô intézményekkel;
a belsô, etnopolitikai önrendelkezési jog: egy nagy
többségi etnikum, nemzetiség azon joga, hogy adott állami
kereten belül maga döntsön saját politikai, gazdasági
és kulturális ügyeiben;
a külsô, etnopolitikai önrendelkezési jog:
egy nép (nemzet) azon joga, hogy szabadon döntsön állami
hovatartozásának kérdésében, a neki
megfelelô állam- és nemzetközi jogi státus
kialakításában;
a külsô, külpolitikai önrendelkezési jog:
egy nép, egy állami szervezettel rendelkezô politikai
közösség azon joga, hogy gyakorolja függetlenségét
és szuverenitását nemzetközi kapcsolataiban,
más államokkal szemben.
E négy értelmezés közül az elsô
és negyedik a saját államisággal rendelkezô
népekre vonatkozik: az elsô a demokratikus népszuverenitást
tartalmazza, a negyedik pedig az államok szuverenitásának
elvét a nemzetközi kapcsolatokban.
Az APADOR-tanulmány szerzôi az elsô értelmezést
fogadják el, hivatkozva Asbjorn Eide-nak, az ENSZ Diszkriminációellenes
és Kisebbségvédelmi Albizottsága megbízott
jelentéstevôjének meghatározására,
miszerint a nép fogalmának démosz
jelentése van, mely magában foglalja az adott állam
polgárainak összességét.2
E szempont természetszerûen következik az ENSZ létezô
status quókat rögzíteni, biztosítani kívánó,
konzervatív alapállásából. U Thant ENSZ-fôtitkár
nevezetes a biafrai válság idején tett politikai
súlyú kijelentése is ezt fejezi ki: "Az ENSZ
... soha nem fogadhatja el az elszakadás elvét egyik tagállamában.
Ha egy állam az ENSZ-hez csatlakozik, más államok,
amelyek együttesen a szervezetet alkotják, úgy tekintik
ezt az új tagot, mint egy egységes államot, teljes
egységet, és az ENSZ tiszteletben tartja tagállamainak
függetlenségét és szuverenitását."3
Az államok területi sérthetetlenségének,
az államhatárok összességének az úgynevezett
"területi státus"-nak kölcsönös
elismertsége, vagyis a területi biztonság elsôdlegessége
nem más, mint a nemzetközi államközösség
egyfajta "alkotmánya".4
Az államok belsô alkotmányai nemcsak formális
szabályokból állnak, hanem konkrét lojalitásokat,
széles körû közmeggyôzôdéseket
is megtestesítenek. A nemzetközi államközösség
"alkotmányának" köz-meggyôzôdésszerû
szilárdságot csak a határok és szuverenitások
kölcsönös elismertsége biztosít. Az államhatárok
összessége "nincs változtatásra szánva"
írja Bibó5 , s ez nyújtja azt a biztonságot
az államok nemzetközi közösségének,
amelyre alapozva az egyes államok elfogadnak olyan együttmûködési
szabályokat, mint például a pacta sunt servanda
elve. Ha az államok területi állagát valami képlékenynek
tekintenék, számos nemzetközi jogi fogalom meghatározhatatlan,
használhatatlan lenne, köztük olyanok, mint például
a saját és idegen állampolgár, a belügyekbe
való beavatkozás stb. Az államok területi biztonsága
tehát az az alap a nemzetközi kapcsolatrendszerben, amelyért
az államoknak érdemes vállalniuk a nemzetközi
jogrend korlátozásait és terheit.
Az önrendelkezési elv "népjogként"
való meghatározására akkor történt
kísérlet, amikor az ENSZ-t létrehozó és
az ahhoz csatlakozó államok területi biztonsága
szavatoltnak látszott, az európai közvélemény
pedig egyre határozottabban fellépett a gyarmattartó
rendszerek ellen. Az önrendelkezési eszmére ideológiailag
támaszkodó dekolonizációs folyamat azonban
nem állt meg Európa határainál, a '6070-es
években begyûrûzött az európai "belpolitikába"
is.6 Megjelentek az autonomista és etnoregionalista mozgalmak,
mintegy jelezve a területi állam válságát:
az állam vertikális politikai struktúrájával
(országos pártok, egységes képviseleti szisztéma
és közigazgatás) ugyanis egyre kevésbé
tudta kielégíteni a modern társadalom szükségleteit.
Ez volt lényegében az a társadalompolitikai környezet,
amely kihívást jelentett az önrendelkezési elv
alapvetô jogként való megfogalmazására,
s amely ezzel összefüggôen az önrendelkezés
igényét széleskörûvé tette.
Az APADOR-tanulmány szerzôi által idézett
Eide-jelentés megôrzi a fogalom hagyományosan kialakult,
ENSZ által adott definíciójába foglalt tartalmát,
annak status quót védô elsôdleges értelmét,
de nem fogalmaz olyan egyértelmû határozottsággal,
amint azt a szerzôk állítják. Az Eide-idézet
olvasatunkban lehetôvé tesz másfajta értelmezést
is: "Lehetséges, hogy egy szuverén állam területén
élô csoportok rendelkezzenek az önrendelkezés
jogával, kivéve az elszakadásét. Ez a belsô
önrendelkezés fogalmának elfogadottságától
függ ... a kormánynak a népesség egészére
nézve kell reprezentatívnak lennie, ami azt jelenti, hogy
a nép mint egész rendelkezik a saját kormányzat
megválasztásának jogával. Ami kevésbé
világos, az az, hogy a csoportok rendelkeznek-e a helyi önkormányzás
vagy autonómia valamilyen jogával egy állam keretén
belül, az önrendelkezés joga alapján."7
A tétovázó megfogalmazásmód azt jelzi,
hogy folyik a kompromisszumkeresés a konzervatív a status
quók rögzítését hangsúlyozó
és a lényegi megalapozást keresô értelmezések
között. A belsô, etnopolitikai önrendelkezési
jog Kloss által kifejtett tartalma e folyamat jelentôs egyfajta
esszencializmus irányába mutató eredménye.
Erre alapozva, a következô megállapításokat
tehetjük, utalva néhány további eredményre
is:
a) Az önrendelkezés joga a népeket illeti meg az
államokkal szemben, így nemcsak kifejez politikai identitásokat,
hanem teremt is.8 Ebben az elméleti perspektívában
újragondolandó a szuverenitás fogalma: annak külsô
oldala (függetlenség, területi integritás) mellett
figyelembe kell venni belsô oldalát is, amelyen az önrendelkezési
jog az autonómiák megadásának alapjaként
jelenik meg.9 Ha az etnikai és nyelvi csoportok a "démosz"
jelentésû népbe tartoznak bele, akkor a belsô
önrendelkezés fogalmába belefoglaltatik "a néptôl
adományozott autonómia a kisebbségeknek, az idegen
népességnek vagy más etnikai csoportoknak a többnemzetiségû
államon belül".10
b) Az önrendelkezés joga jobbára procedurális
jellegû, kevésbé szubsztanciális vonatkozású.11
Maga Kloss is különbséget tesz a "belsô önrendelkezés"
vonatkozásában az alkotmányos keretek meghatározása,
választása és a népszuverenitás folyamatos,
választások útján való gyakorlása
között.12
c) Az önrendelkezés fogalmának értelmezése
nagymértékben kontextusfüggô. Az APADOR-tanulmány
szerzôi azzal utasítják el e terminus használatát,
hogy nincs "explicit, jogilag is elfogadott meghatározása",13
viszont vannak olyan szakértôk, akik elfogadják a kontextusfüggô
meghatározottságot (például a Badinter-féle
választott bíróság 2-es számú
tanácsadói véleményébe az önrendelkezési
jog emberi jogokat védelmezô elvként "un principe
protecteur" jelenik meg14).
Az elôbbi elméleti megállapítások
szem elôtt tartásával az RMDSZ dokumentumaiban megfogalmazott
"belsô önrendelkezés"-rôl a következôket
mondhatjuk:
"a belsô önrendelkezés" fogalma, bár
nem jelenik meg a hatályos nemzetközi jog rendelkezéseinek
szövegében, rendelkezik az elméleti kidolgozottság
azon fokával, amely lehetôvé tenné a jogi definíciót;
e definíció hiánya azon politikai kontextusból
fakad, melyet a területi állam biztonsági szempontjai
határoznak meg elsôdlegesen;
a fogalom tehát egy alternatív "politikai ajánlat",
akárcsak azon nemzetközi fórumokon kidolgozott jogi
tervezetek, melyek a szükséges jóváhagyások
híján nem váltak nemzetközi jogi dokumentumokká;
az alternatív javaslat politikai tartalma: a Romániában
élô magyar közösség autonómiájának
intézményesítése azon összefüggés
figyelembevételével, miszerint a román állam
alkotmányos berendezkedésének legitimitása
csak a magyar közösség politikailag artikulált
igényeinek tekintetbevételével válhat megkérdôjelezhetetlenné;
az RMDSZ "nemzeti kisebbségekrôl és autonóm
közösségekrôl" szóló törvénytervezetének
(röviden: RMDSZ-tervezet) szereplô "belsô önrendelkezéshez
való jog" (23. szakasz), valamint a "személyi autonómiához
való jog" (51. szakasz) a belsô önrendelkezés
lényegi, illetve procedurális oldalát fejezi ki.
B. Autonóm közösség, közjogi alany,
államalkotó tényezô
Az RMDSZ-tervezet 1. szakaszának 2. bekezdése értelmében
"auto-nóm közösség az a nemzeti kisebbség,
mely saját elhatározásából, a belsô
önrendelkezés elve alapján gyakorolja jogait".15
E fogalom jelentésének eredetét kutatva, az APADOR-tanulmány
szerzôi egy 1930-as, az Állandó Nemzetközi Bíróság
által kibocsátott tanácsadói véleménybôl
indulnak ki, elfogadják annak "jogi koncepcióját",
majd összevetik egy neves szakértô (Nathan Lerner) egyik
meghatározásával, miszerint "a családok,
törzsek, nemzetek, népek, a kulturális és vallási
csoportok: közösségek".16 E logikai elemzés
eredményét összekapcsolják az RMDSZ 1993. február
26-i közleményével, mely megállapítja
a magyar nemzet egységes voltát, és arra a következtetésre
jutnak, hogy "a népként is értelmezhetô
autonóm közösség fogalmának összekapcsolása
a belsô önrendelkezéssel rendkívül bonyolult
kérdéseket vet fel a román állam kohéziója
biztosításának vonatkozásában".17
E következtetésre azonban a szerzôk korábbi
premisszáik feláldozásával jutnak: felhasználják
a két világháború közötti kisebbségvédelem
fogalmi definícióit, s relevánsnak tekintenek egy
aktuálpolitikai igényeknek eleget tevô szöveget.
Gondolatmenetükkel szemben lehetséges egy másik megközelítésmód
is, amely fôleg az RMDSZ-tervezetbôl kikövetkeztethetô
procedurális elemekhez kapcsolható, és logikailag
az 1978-as spanyol alkotmány közjogi eljárásaihoz
áll közel. Ezen alkotmány második cikkelye "elismeri
és garantálja a spanyol nemzetet alkotó nemzetiségek
és tájegységek jogát az önkormányzatra",
de mindezt "az állam egységén belül".
A VIII. fejezet rögzíti az autonóm területek létrehozásának
módját; elvben bármelyik spanyol tájegység
autonóm közösséggé (Communidades
Autonomas) válhat, s e procedurális lehetôségek
nem veszélyeztetik a spanyol állam "kohézióját",
mivel az alkotmány ezen eljárásokat "minden spanyol
közös és oszthatatlan hazájának egységén"
belül teszi lehetôvé. Az autonóm közösségek
közjogi alanyiságot kapnak; olyan jogi státus ez, amely
minden önkormányzati formát megillet.
Az RMDSZ által használt államalkotó tényezô
kifejezés a kisebbségek azon "jogára" utal,
hogy sajátos intézményeiket megjelenítsék
az állam közjogi struktúrájában.
C. Politikai szubjektum
Az RMDSZ-tervezetben közjogi alanyisággal rendelkezhetnek
a nemzeti kisebbségek intézményei (11. szakasz), még
abban az esetben is, ha a kisebbséget nem jellemzik az önszervezôdés
struktúrái. Ezt az ellentmondásosságot a kisebbségeknek
tulajdonított politikai alanyiság csak növeli. Az APADOR-tanulmányban
megfogalmazott kritikai észrevételek e tekintetben megalapozottak,
a politikai szubjektum pontos meghatározásával ugyanis
adós a szakirodalom. Politikai alany, egyrészt, az a közösség,
amely rendelkezik a modern államot jellemzô intézményrendszerrel,
de politikai alanyiságot jelenthet az is, ha az illetô közösség
politikailag határozza meg önmagát, sôt még
az is, ha e közösség az önszervezôdés
útjára lép, vagyis meghaladja "természeti
állapotát". Ezek az értelmezések zavaróak
a közjogi státus tartalmával összevetve, melynek
a jogi szakirodalomban nagyon pontos definíciója van.
D. Autonómia
Az RMDSZ törvénytervezete három olyan autonómiaformát
határoz meg, melyhez az autonóm közösségeknek
joguk van, ezek a helyi, a regionális és a személyi
(elvû) autonómia. Az APADOR-tanulmány szerzôi
nem vitatják ezen autonómiák tartalmát, kifogásaik
azok "jogok"-kal történô megalapozása
ellen vannak. Érvelésük a Maastrichti Szerzôdésre
és a 232/1992-es Határozatra hivatkoznak annak bizonyítására
irányul, hogy az államok decentralizációját
nem lehet etnikai kritériumok alapján végrehajtani.
Azaz: "nem beszélhetünk a területi-közigazgatási
határok etnikai szempontú megvonásáról
azért, hogy ezáltal biztosítani lehessen kötelezô
módon egy kisebbség etnikai többségét
valamely közigazgatási egységen belül".18
Dél-Tirolra hivatkoznak amely egyébként az RMDSZ
példatárában is jelen van , s következtetésük
az, hogy "az olasz állam semmilyen nemzetközi jogi akadályba
nem ütközött (tiszteletben tartva az Ausztriával
kötött szerzôdésébôl fakadó
kötelezettségeket is), amikor Bolzano tartományát
egy régióba (Trentino-Alto Adige) foglalta bele, melynek
olasz népessége jóval számosabb, mint Bolzano
német ajkú lakossága".19
Ilyen jellegû, jogi érvényû elôírás
valóban nem létezik, mint ahogy nincs általános
érvényû elôírás az európai
államok közigazgatásának decentralizálására
sem; az ilyen decentralizációk azonban mégis végbementek,
a megfelelô elôírások nélkül is.
Trentino-Alto Adige régió létrehozásának
politikai története, jelenlegi közigazgatási státusának
kialakulása elsôsorban Olaszország és Ausztria
viszonyának függvényében de európai
összefüggésekre is figyelve vizsgálandó.
A GruberDe Gasperi Egyezmény (1946. szeptember 5.) autonómiát
ad Dél-Tirolnak a két ország között kialakult
határok elismerése ellenére. Azonban jelentôs
osztrák és dél-tiroli személyiségek
az Egyezmény aláírása után is úgy
nyilatkoztak, hogy tovább kell folytatni a harcot Dél-Tirol
önrendelkezéséért. Emiatt az olasz kormány
arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezmény nem
tartalmazza kellôképpen Ausztria lemondását
a dél-tiroli területrôl, és korlátoznia
kell Dél-Tirol autonómiáját, belefoglalva területét
a 100%-osan olaszok által lakott Trentino régióba.20
A közigazgatási jogosítványokat tekintve a dél-tiroliak
autonómiáját a helynévadás jogára
és a lakáspolitikai döntések területére
szorították vissza. Ezek a korlátozások tíz
év alatt a terrorizmus megjelenéséhez vezettek, és
újabb nyolcévi (196169) tárgyalásra volt szükség
Olaszország és Ausztria, illetve az olasz kormány
és a Dél-Tiroli Néppárt között a
megoldás érdekében. Az autonómia kibôvítését,
TrentinoDél-Tirol régió különleges jogállását
egy 1971-es alkotmánytörvény rögzíti, de
az autonómiastatútum még ezután is több
változást szenvedett, egészen 1992-ig.
E történelmi léptékkel is mérhetô
politikai folyamatról lényeges észrevennünk,
hogy bár a többségében német lakosságú
Bolzano/Bozen tartomány (a tulajdonképpeni Dél-Tirol)
csak Trentino-Alto Adige részeként kapott autonómiát,
tehát nem "etnikai alapon" (bár egyértelmûen
etnopolitikai motivációk eredményeképpen),
a régión belül Bolzano tartomány mégis
különleges státust vívott ki magának, sajátos
közigazgatási struktúrákkal és eljárásrenddel.
Ez világosan megfogalmazódik a régió jogállását
szabályozó autonómiastatútum (a "külön-statútum")
Bolzano tartományra vonatkozó részében. E tartomány
lakosai elônyt élveznek a tartományon belüli munkaközvetítésben
(10. szakasz), s a tartományi költségvetés a
szociális és kulturális célokra megállapított
összegeket a nyelvcsoportok arányában és a szükségleteknek
megfelelôen osztja el (15. szakasz). A 8. szakasz a helynevek kötelezôen
kétnyelvû feltüntetését írja elô.
A 90. szakasz Trentino-Alto Adige régió közigazgatási
bíróságáról rendelkezik, "amely
önálló tagozattal rendelkezik Bolzano tartomány
részére az itt elôírt rendtartás érdekében".
E tagozat elnökéül felváltva olasz és német
bírót jelölnek ki. Jelentôs sajátosságot
rögzít a 89. szakasz is, mivel a közhivatalnoki testületek
besorolási és elôléptetési rendjében
betartja az etnikai arányok megôrzését.21
E példa tehát cáfolja az APADOR-tanulmány azon
megállapítását, hogy a "képviseleti
arányok elôirányzása a közintézményekben
és az igazságszolgáltatásban nem jellemzô
általában ... más államok gyakorlatára".22
Azok a jogi megoldások, amelyekkel a különbözô
autonómiaformákat életbe léptették,
nem "alapjogokból" következnek; az intézményes
megoldáshoz az ösztönzés általában
de nem feltétlenül "etnikai" (pontosabban: etnopolitikai)
természetû volt, és a hatalommegosztás olyan
modelljéhez vezetett, melynek területi és közösségi
vonatkozásai rendkívül jelentôsek, s amely mélyen
az európai politikai kultúrában gyökerezik, akárcsak
a demokratikus intézményeket teremtô többi elv,
mint például a szabad választások útján
megszerzett legitimitás, a szubszidiaritás, az igazságszolgáltatás
függetlensége és mások. A létezô
autonómiák történeti változatossága
számottevô ugyan, de megvalósulásukra általában
közjogi intézmények formájában került
sor, s ezeknek lényegében három alapváltozata
alakult ki, melyeket a helyi, területi és személyi elvû
autonómia fogalmainak a segítségével ragadhatunk
meg; jól bizonyítja az e három típusra való
visszavezethetôséget a FUEV 1994. márciusi autonómiajog-tervezete.23
Az "autonómiához való jog" tehát
inkább jogi-alkotmányjogi hagyomány, egy politikai-kulturális
tradíció része, néhány olyan rendezôelv,
melyet e kultúra hagyományai tartanak fenn, és nem
a tételes jog. Ennek következtében a nemzetközi
jogalkotásban is csak princípiumként, az elvi hivatkozások
szintjén, az "ajánlások" nyelvezetében
jelenik meg. Friss példa e vonatkozásban az Európa
Tanács által a varsói EBEÉ-csúcsértekezletre
elôterjesztett kontribúció, amelyben a kisebbségek
regionális autonómiáját mint az egyik lehetséges,
sôt kifejezetten javasolt utat ajánlják az államok
és az érdekeltek figyelmébe.24
Összefoglalva az APADOR-tanulmányhoz fûzött kritikai
gondolatmenetet, a következô megállapításokat
tehetjük:
az autonóm közösség, belsô önrendelkezés,
közjogi alany és autonómia fogalmának
kritikája nem releváns; lényegi következtetésekre
csak az érvényes nemzetközi jogon túli példák
és hagyományok figyelembevételével juthatunk;
a politikai szubjektum fogalma ellen felhozott kritikai
érvek megalapozottaknak tekinthetôk, mivel e fogalomnak nincs
pontos, mind a jogtudományban, mind a politológiában
egyértelmûnek tekintett definíciója;
a szerzôk által kifejtett bírálat tisztán
jogi, tehát szakmai jellegû; ennek ellenére érvelésüknek
politikai dimenziója is van, mely lényegében egyfajta
politikai elkötelezettség kifejezôje.
II. Stratégiák
A politikumjog dichotómia mögött valójában
két eltérô diszkurzus rejlik; különbségük
két stratégia különbsége. Mindkét
stratégia néhány alapvetô politikai opció
alapján határozható meg. Ezekhez néhány
alapfogalom segítségével közelíthetünk,
pontosabban: ezen fogalmak "bináris oppozíciók"-ba
való rendezésével.
A. Jog és politikum
Az APADOR-tanulmányban javasolt és részletesen
ki is fejtett politikai alternatíva ("a funkcionális
ismérv esszencialista értelmezése") lényege
az individuum (állampolgár) "konszolidálása"
olyan egyéni jogok révén, melyek elvonatkoztatnak
az egyén etnikai, nyelvi és kulturális meghatározottságától,
de amelyek éppen ezért a jogszolgáltatás hagyományos
intézményei révén lesznek érvényesíthetôek.
Az RMDSZ olyan struktúra létrehozását javasolja,
amely jogi keretet biztosít a kisebbségi csoportoknak, hogy
etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitásuk
védelmében közhatalmi jogosítványokkal
élhessenek.
Mindkét alternatíva a "jogok nyelvén"
fogalmazódik meg, de a fogalmak eltérô mértékû
kanonizációja mellett; ebbôl következôen
a politikum is másként jelenik meg a két stratégiában.
B. Normák és minták
Az APADOR-tanulmányban kifejezett kritika a nemzetközi jogban
érvényesülô normatív tendencia apológiája,
az érvényben levô nemzetközi jogi normák
elsôdlegességének statuálása. Az RMDSZ
szakértôi ezzel szemben a példaszerû megoldásokra
hivatkoznak, melyeket mintáknak tekintenek.
A nemzetközi jogi szabályozásban megfogalmazódó
kisebbségi jogokat a minimum szintjét rögzítik,
méghozzá legalább két okból: (a) mivel
rendkívül változatos helyzeteket hoznak a kodifikálhatóság
közös nevezôjére, és (b) mivel az aláíró
államok nem annyira polgáraik érdekeinek elismerése
alapján mondanak le szuverenitásuk egy részérôl,
hanem inkább külpolitikai megfontolásokból.
E normák alapot nyújtanak a megoldáshoz,
a gyakorlati megoldás azonban inkább az egyes intézmények
konkrét mûködésétôl, a politikai
közhangulattól és az igazságszolgáltatásban
meghonosodott értelmezési gyakorlattól függ.
Az RMDSZ által modellértékûnek tekintett minták
viszont közvetlenül is megoldáshoz vezethetnek, de ezek
általában sajátos alkotmányjogi megoldások,
amelyeknek kialakítására szintoly sajátos körülmények
között került sor. Értéküket a kisebbségi
csoport önszervezôdési képességével
összevetve kell vizsgálni.
Amint azt az APADOR-tanulmány szerzôi is megállapítják,
az államok belsô jogi szabályozás útján
bôvíthetik a jogok körét, viszont gyakorlati példák
egész sora bizonyítja, hogy ez a bôvülés
nem szokott bekövetkezni, fôleg akkor nem, ha a nemzetközi
szerzôdés aláírására nem a szerzôdésben
szövegszerûen is megfogalmazott célok motiválták
az aláíró félt. Megalapozottnak tûnhet
tehát az RMDSZ képviselôinek azon félelme, hogy
e normákat nem garantált minimumként, hanem
korlátozó érvénnyel alkalmazott maximumként
fogják értelmezni a román politikai közélet
legbefolyásosabb szereplôi, s ez negatív módon
fog visszahatni a már valóságosan gyakorolt, de még
nem kodifikált "jogokra".
C. Polgári és etnikai
Az APADOR-tanulmányból kiolvasható stratégia
az emberi jogok körének bôvítésére
irányul, célja az, hogy jogok védelmi körébe
kerüljön az etnikai, nyelvi és kulturális csoportokhoz
tartozó egyének identitásának védelme
is. A társadalom polgári egynemûsítésének
stratégiája ez, ugyanis az identitás kérdését
a privát szférában kívánja megoldani,
a polgári jogok eszközével, az igazságszolgáltatás
garanciái mellett. Ezzel az etnikai önazonosság az individuum
gondja marad, de a törvény védelmi eszközei mellett,
s a kérdés nyilvános dimenziójára csupán
az egyesülési és nyelvhasználati jogok által
nyújtott lehetôségek utalnak.
Az RMDSZ stratégiája ezzel szemben a társadalom
"etnikai" törésvonalainak a megjelenítésére
"épít", és olyan sajátos közjogi
intézmények létrehozását irányozza
elô, amelyek keretében a kisebbségek demokratikus
módon megválasztott politikai testületeik révén
döntéshozói jogosítványokat kapnak az
identitásuk védelmét érintô területeken,
vagyis olyan közhatalmi hatásköröket, melyek egyébként
csupán az államot illetik meg. E stratégia arra az
elôfeltevésre alapoz, miszerint a társadalomnak van
egy "elôzetes" kulturálisan és a hagyományok
által meghatározott struktúrája, amelyhez
az állam politikai struktúrájának a megfelelô
önkormányzati intézmények (testületek) létrehozásával
igazodnia kell.
A "polgári" stratégia az állam vertikális
szerkezetét erôsíti az elvont "polgár"
érdekében, a jogok univerzalizmusa révén. Az
"etnikai" stratégia az állam horizontális/területi
struktúrájának ki-, illetve átalakítására
irányul oly módon, hogy tekintettel van a társadalom
történetileg kialakult, tehát konkrét és
sajátos (kulturális, etnikai stb.) tagoltságára.
A "polgári" és "etnikai" dimenzió
a civil társadalom önszervezôdési készségei
és a közvetlen demokrácia iránti igény
révén függ össze. Amilyen mértékben
általánossá válik a közvetlen demokrácia
és az önkormányzatiság igénye egy társadalomban,
olyan mértékben válik elfogadhatóvá
a kisebbségek autonómiaprogramja a többségi közvélemény
számára. Ennek az összefüggésnek a fordítottja
Románia számára külön is megfogalmazható:
ha a civil társadalom önszervezôdési potenciálja
nem számottevô, illetve hiányzik politikai tudomásulvétele
vagy elismerése, akkor a kisebbségek autonomista törekvései
anakronisztikusnak tûnnek, és "etnokrata gettók"
megvalósítását célul tûzô
programokként bélyegezhetôk meg.
D. Modern és premodern
A "polgári" stratégia a szervezôdéselméletekkel
hozható összefüggésbe, azokkal az ideológiákkal,
amelyek a modern állam eredetét egy emberek közötti
szerzôdésre vezetik vissza. A "szerzôdô emberek"
lemondtak "természetes jogaik"-ról az állam
javára, mely cserébe törvényekkel biztosította
számukra a "polgári jogokat" és "szabadságokat".
E szerzôdés egyben lemondás volt az "ôshonosság"-ról
az "állam-polgárság" javára, és
oda vezetett, hogy az állam eltekinthetett a létezô
lojalitásoktól, önmagát nevezve ki minden lojalitás
centrumának.
Az "etnikai" stratégia az evolucionista elméletekkel
rokon, melyek abból indulnak ki, hogy az állam mint politikai
közösség nem egyesítheti maradéktalanul
magában az összes lojalitásformákat, közjogi
struktúrája pedig nem megsemmisíti, hanem asszimilálja
azokat a tradicionális intézményeket, amelyekhez egyes
csoportokat, a társadalom történetileg individualizálódott
részeit hagyomány és identitás köti (vagyis
olyan lojalitásformák, amelyek már a modern politikai
struktúrák elôtt is léteztek). Hogy e felfogás
mögött ténylegesen is létezô problémák
húzódnak meg, bizonyítja többek között
az is, hogy a kisebbségjog nemzetközi kodifikációjában
is tekintetbe veszik az ôshonos csoportok és a bevándorolt
kisebbségek közötti különbséget.
III. Politikai célok
Egy interjúban Gabriel Andreescu úgy jellemzi az RMDSZ
törvénytervezetét, hogy az egy "jól kidolgozott,
nagy lélegzetû és a kisebbségi jogok biztosítását
tekintve jóhiszemû dokumentum".25 Ennek ellenére
az APADOR-tanulmány a tervezet alapfogalmainak elemzése kapcsán
felhívja a figyelmet néhány olyan értelmezési
lehetôségre, melyeket a szerzôk (az RMDSZ politikusai
és szakértôi) feltehetôleg nem osztanak. Az egyik
ilyen következmény, melyre az APADOR szakértôi
figyelmeztetnek, az "autonóm közösség"
és a "belsô önrendelkezés" fogalmának
tartalmi összefüggéseibôl fakad,26 egy
másik a "politikai szubjektum" és az "autonóm
közösség" korrelált értelmezésébôl.27
E figyelmeztetéseket magukat is jóhiszemûen kell értenünk,
hiszen mindig fennáll az a lehetôség, hogy egy törvény
következményeiben messze eltávolodik kidolgozói
eredeti intencióitól.
Hasonló szempontú elemzésnek azonban az APADOR
törvénytervezetét is alá kell vetnünk, melyet
az APADOR Emberjogi Központjának szakértôi az
RMDSZ dokumentumainak elemzését hasznosítva készítettek
el. Azok a következmények, melyekrôl az alábbiakban
lesz szó, a román állam "nemzeti" jellegébôl,
valamint annak a közigazgatási és igazságszolgáltatási
gyakorlatban megmutatkozó hatásaiból adódnak.
Az Alkotmány Romániát "nemzeti, szuverén
és független, egységes és oszthatatlan"
államként határozza meg (1. cikkely, 1. bekezdés).
Az állam "nemzeti" jellegét írják
az APADOR-tanulmány szerzôi polgári értelemben
kell venni,28 vagyis az államot polgárai szabad
politikai társulásaként kell felfogni. Ez a felfogás
azonban a gyakorlatban nem érvényesíthetô, aminek
több oka is van. Így:
az alkotmány 4. cikkelyének 1. bekezdése ("Az
állam alapja a román nép egysége") etnikai
töltetet ad a nemzetállam fogalmának;
a 7. cikkely kötelezi a román államot, hogy erôsítse
kapcsolatát a határain túli románokkal, és
cselekedjen "etnikai, nyelvi és vallásos identitásuk
megôrzése, fejlesztése és kifejezése"
érdekében; olyan rendelkezés ez, mely szintén
az "etnikai" jelleget erôsíti a "polgári"
rovására;
általában véve is tekintettel kell lenni arra,
hogy az európai államok többsége megôrizte
identitásának "etnikai maradékát"
errôl a szakirodalom jelentôs része is így
vélekedik;29 az "alkotmányos hazafiság"
puszta fikció, a politikatörténet inkább azt
bizonyítja, hogy az állam intézményeinek etnikai
értékû nacionalizmusát a jog nem szublimálhatja
teljes mértékben.
Az APADOR-tervezet preambulumának elsô bekezdése
a nemzetállam polgári értelmezésének
felel meg: a kisebbségek "jelentôs módon hozzájárultak
és hozzájárulnak a román nemzet kulturális
gazdagodásához". A következô bekezdés
azonban engedménynek tekinthetô az "etnikai" értelmezhetôség
javára: "...ezen sajátosságok ... megôrzése
a kisebbségek és a többségi nemzet közötti
harmonikus együttélés feltételét jelentik."
Az állam jellegében túlsúlyra jutó
etnicitás több gyakorlati kérdésben is korlátozó
feltételként jelenik meg. Itt most az APADOR-tervezet azon
cikkelyeit kell megvizsgálnunk, amelyek állami hatóságoknak
biztosítanak mérlegelési jelentôséget
a kisebbségek identitását érintô kérdésekben.
A 11. cikkellyel kapcsolatosan ("A kisebbségek történelmének
oktatása") például felmerül a kérdés,
hogy kik írják és szerkesztik azokat a tankönyveket,
amelyekbôl a kisebbségek kultúráját és
történelmét fogják majd oktatni (figyelembe véve
azt a nagy koncepcióbeli különbséget, amely a román
és magyar történetírás között
fennáll). Vagy: mi történik gyakorlatilag a 9. cikkely
4. bekezdésének rendelkezése alapján (mely
az osztályok és csoportok indításának
alsó határát egyformán állapítja
meg a többség és kisebbség számára)
abban a kis faluban, amelyben sem a magyar, sem a román korosztályos
csoport nem éri el a törvény által elôírt
alsó határt, de együtt meghaladják azt, a helyi
hatóságok pedig érdekeltek az iskoláztatási
problémák helyben való megoldásában?
Legtöbb ilyen kérdésnek van egy lényeges jogszolgáltatási
aspektusa is, hiszen a jogok biztosítása a kisebbségeket
legitim módon képviselô önkormányzatok
híján csakis a jogszolgáltatás klasszikus állami
eszközeivel történhet. Azonban az APADOR-tervezet kisebbségi
identitást védô rendelkezései számos,
jogilag nehezen értelmezhetô fogalmat tartalmaznak, így
például a kisebbségek "hagyományos intézményeinek"
elismerését, mûködésének garantálását
megfogalmazó rendelkezés (2. cikkely, 3. bekezdés)
nem tartalmaz semmilyen "objektív" eligazítást
arra vonatkozóan, hogy minek alapján dönthetne a bíróság
bizonyos intézmények "hagyományos" vagy
"nemhagyományos" voltáról (a Bolyai Egyetemet
csupán a magyar kisebbség közvéleménye
és az APADOR-tervezet szerzôi tekintik "hagyományosnak";
az ilyen típusú kérdések helyi intézmények
vonatkozásában még bonyolultabbak).
A kisebbségek identitására vonatkozó döntések
kivonása e csoportok befolyása alól, s áthelyezésük
a jogszolgáltatás szférájába, csak az
állami struktúrát erôsíti. Az egyének
és csoportok identitása elsôdlegesen a társadalom
vehiculuma és nem a jogi kanonizáció
területe, s így nem tartozhat az állami hatóságok
befolyása alá sem. Az APADOR-tervezet döntési
jogköröket helyez ki a klasszikus államhatalmi kormányzati
és igazságszolgáltatási struktúrába,
amely ezáltal döntései révén bekapcsolódhat
a kisebbségi identitás megfogalmazásába. Mindeközben
e struktúrák kisebb-nagyobb mértékben az államnacionalista
éthosz hordozói is (politikai helyzettôl függôen),
ezért az identitás védelmének ez a formája
az etatizmus híveinek kedvez: azoknak a politikai erôknek
és gondolatoknak, melyek az állam vertikális szerkezetét
kívánják megszilárdítani a civil társadalmi
cselekvôképesség rovására.
Jegyzetek
1 Heinz Kloss: Grundfragen der Ethnopolitik
im 20. Jahrhundert. Wien 1969. 455.
2 Protection of
Minorities. Report submitted by Asbjorn Eide, UN. ECOSOC, Commission
on Human Rights, Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection
of Minorities, 10. August 1993. par. 76., 1617.
3 Le Monde 1970. január 6.
4 Bibó István: A
nemzetközi államközösség bénultsága
és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi
egyetértés, politikai döntôbíráskodás,
Bp. 1990. 308309. Angolul: The paralyses of international institutions
and the remedies. London 1976.
5 Bibó, uo.
6 Walker Connor: Ethnonationalism
in the First World: The Present in Historical Perspective. 1977.
7 Protection of Minorities ... par.
88., 19. (kiemelés tôlem Bakk Miklós)
8 Wolf Mannens: The
Reemergence of Self-determination. Elôadás a "Demokrácia
és kollektív jogok" címû konferencián,
Temesvár, 1992. február.
9 Alexandre Kiss: The
people's right to selfdetermination. Human Rights Law Journal 1986/24.
175.
10 K. J. Partsch: Recent
Developments in the Field of People's Right. Human Rights Law Journal
1986/7. 182.
11 Mannens, uo.
12 Heinz Kloss, uo.
13 APADOR-tanulmány. 9.
14 A Badinter-féle választott
bíróság no. 2 tanácsadói véleményének
(1992. jan. 11.) 3. paragrafusa: "...le droit à l'autodetermination
est un principe protecteur des droits de l'homme..."
15 RMDSZ Dokumentumok 1, Kolozsvár
1993. Kiadja az RMDSZ Ügyvezetô Elnöksége.
16 APADOR-tanulmány. 6.
17 Uo. 7. (kiemelés
tôlem Bakk Miklós)
18 Uo.
13.
19 Uo.
20 L. Anthony E. Alcock: Etnikai
konfliktusok. A Hét 1992/2930.
21 Törvény
TrentinoDél-Tirol különstatútumának egységes
szabályzatáról (részletek). Szövetség
1994. november, az RMDSZ ÜE folyóirata.
22 APADOR-tanulmány. 24.
23 Autonomierechte
der Volksgruppen in Europa. Entwurf einer Sonder Konvention (substantielle
Weiterführung der Autonomievorstellungen des FUEV-Konventionsentwurf
vom Mai 1992).
24 Contribution
du Conseil de l'Europe au séminaire CSCE sur la dimension humaine,
intitule: Études de cas concernant des minorités nationales:
resultats positifs Varsó, 1993. május 2428.
25 Erdélyi Napló 1994. november
16.
26 APADOR-tanulmány. 7.
27 Uo.
28 Drepturile minoritãtilor,
drepturile colective: drepturile ale omului? Revista românã
de drepturile omului 1993/3; APADOR-tanulmány 9.
29 Néhány idevágóan
fontos mû: Habermas: Állampolgárság
és nemzeti identitás. Beszélô 1992. aug.
29. Gellner: Nations and Nationalism. Oxford 1983. Bibó,
i.m.
|