Arday Lajos

Magyarok a szerb-jugoszláv Vajdaságban
1944-1989^*

A történelmi Magyarország területének - Horvátország nélkül - 6,5%-a, (21 ezer km²: a Muravidék, a baranyai háromszög, a Bácska és a volt Temesi Bánság harmadrésze) 1,5 millió lakossal - akiknek 1/3-a volt magyar - az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén királyság részévé vált, s a szerb katonai megszállást a trianoni béke szentesítette.

E déli területeket - a Szerémséget és Szlavóniát is beleértve - a X. század végén vették birtokukba a magyarok, és fél évezreden át ez volt a magyar királyság legfejlettebb és leggazdagabb része. A török elôrenyomulás következményeként a XV. századtól megjelennek a délszlávok (szerbek, bunyevácok, sokácok) és a románok, akik 1525 és 1690 után ottomán, majd osztrák császári kiváltságokkal felruházva (szabad határôrök a Bécsbôl igazgatott Határôrvidéken) egyre nagyobb számban telepednek meg az elnéptelenedett, elvadult tájon, bár a török adóösszeírások és osztrák katonai felmérések egyaránt bizonyítják a magyarok folyamatos jelenlétét. A XVIII.-XIX. századi szervezett telepítéssel és belsô vándorlással elsôsorban németek érkeztek, de jöttek a történelmi Magyarország és a Flandriáig terjedô birodalom minden részébôl. A szlovákok, románok és ruszinok mellett fôként magyarok: kunsági, viharsarki, dunamenti, nógrádi és székely földnélküliek, szegedi paprika- és dohánytermesztôk, makói hagymások. A jó természeti adottságok, a szorgalmas népesség és a kiemelkedôen gyors fejlôdés és beruházások eredményeként ez az etnikailag legtarkább országrész vált a XX. század elejére az Osztrák-Magyar Monarchia éléstárává, fejlett ipara és bányászata mellett.

Jugoszlávia megalakulásakor - Szlovéniával és Zágráb környékével - a Vajdaság (Bánát, Bácska, Baranya) volt az új állam legfejlettebb, leggazdagabb országrésze. Itt volt legmagasabb a városlakók aránya, s legsûrûbb a vasúthálózat.

A Franciaországra és kisantanti szövetségeseire támaszkodó királyi Jugoszlávia valójában egy Belgrádból kormányzott Nagy-Szerbia volt, ahol politikai gyakorlattá vált a nemzetek és a kisebbségek egymás ellen való kijátszása és szembefordítása. A többnyelvû és kultúrájú Vajdaságban (Vojvodina), ahol 1/3-1/3 arányban éltek magyarok, délszlávok, valamint németek és más nemzetiségek, a fô veszélyt a magyarokban látták, és gazdasági-társadalmi-kulturális erejének megtörésére törekedtek. Ezt szolgálta - az egyébként szükséges - földreform, a magyarok szervezeteinek-pártjainak feloszlatása, az iskolák államosítása és szerb nyelvûvé tétele s több más magyarellenes intézkedés. S mindez egyet jelentett a Párizs környéki békék kisebbségvédelmi rendelkezéseinek semmibevételével.

A feloldhatatlan belsô ellentétek miatt legyengült és magára hagyott Jugoszlávia 1941 áprilisában a német és olasz támadás következtében széthullott. Az önálló horvát állam megalakulása után magyar csapatok vonultak be a Délvidékre. A második világháború elôtt és alatt Magyarországhoz visszakerült területek közül egyedül a Bácskában bontakozott ki jelentôs méretû partizánharc 1941 júliusától a kommunisták szervezésében, a Szovjetunió tehermentesítésére. Ennek elfojtása szolgáltatott ürügyet a Titel környéki (Zsablya, Csurog) és újvidéki "tisztogatásokra" és megtorlásra 1942 januárjában, melyeknek mintegy 3300 ember esett áldozatul, köztük 2500 szerb. A háborús viszonyok (deportálások, kiutasítások, betelepítések, internálások, behívások, rekvirálások) is hozzájárultak az egyes nemzetiségek közti viszony megromlásához, de a példátlan méretû és kegyetlenségû szerb bosszúra a hírhedtté vált "hideg napok" és az "újvidéki razzia" adták az indíttatást.

Az 1944 ôszén (Horvátországban és Szlovéniában 1945 tavaszán) lezajlott tragikus eseményeket a legutóbbi évekig a hallgatás és elhallgattatás árnya borította. A túlélôk még barátaikkal, szomszédaikkal sem mertek ezekrôl beszélni, az elkövetôk egy része pedig még mindig a hatalmi szervekben tevékenykedett. Tény, hogy a magyar és német csapatok visszavonulása után a magára hagyott, fegyvertelen magyar és német lakosság semmiféle ellenállást nem tanúsított (nem úgy, mint a csetnikek és a kommunista partizánok 1941-ben). Akiknek félnivalójuk volt, azok elmenekültek; a javarészt Magyarországról odahelyezett állami alkalmazottak a kiürítés során távoztak.

A csaknem minden magyar- és németlakta helységben elkövetett szörnyû kínzások, tömeges kivégzések egyik vezetô motívuma a bosszú volt, a másik a megfélemlítés, a harmadik, s talán legfontosabb pedig a potenciális vezetôk tervszerû likvidálása, cselekedeteiktôl függetlenül. Ezt látszik igazolni, hogy sok helyre - így például Bezdánba - kész halállistákkal érkeztek, amelyeken szerepeltek a magyar uralom alatt bármilyen tisztséget betöltôk (gazdaköri, ipartestületi, presbitériumi elnökök, Hangya szövetkezeti vezetôk, népmûvelôk, papok-értelmiségiek, sôt gimnazisták is), vagy egyszerûen a helybeliek által elfogadott hangadók, közvélemény-formálók. 1944. október 18-án kezdôdött meg a németek és magyarok táborokba gyûjtése. Hivatalos kimutatás szerint az 1948-ig mûködött 41 vajdasági munkatáborban 140 ezer német és több ezer magyar dolgozott; közülük nagyon sokkal betegség és éhezés végzett. Összegezve: a magyar etnikum vérvesztesége megközelíti az 50 ezer fôt; (a frontokon elesettek, fogoly- és munkatáborokban elpusztultak 25-30, a megtorlások áldozatai 17-20 ezer); a magyar nyelvû zsidóságé a 16-20 ezret. 30-40 ezren - köztük az 1941-ben odatelepített bukovinai székelyek, a hadifogságból visszatértek, 1948-1949-ben a Tito helyett Sztálint választók - Magyarországra menekültek. A jugoszláviai németek háborús veszteségét 200-250 ezerre teszik.

Noha a felülrôl kialakított partizánmítoszban helyet kapott a magyarság is a Petôfi-brigád révén, még évekig "a fasiszta megszállókkal" való együttmûködés vádja nehezedett rá, és helyi kilengések, bosszúállások keserítették életét. (1947-ben például az újvidéki református egyházközség kurátorát azzal a váddal hurcolták el, hogy a Karadjordjevic-dinasztia híve.) 1948-49 után az "informbürósok" elleni harc jegyében pusztult el sok száz magyar a börtönökben és a Goli otokon. (Börtönsziget az Adrián - a jugoszláv "gulág".

Az ártatlan áldozatok számát soha nem lehet pontosan megállapítani. Írásbeli dokumentumok alig maradtak fenn (ha voltak is erre vonatkozó feljegyzések, titkos jelentések, azokat már jó ideje megsemmisítették, vagy Belgrádba szállították); a halotti anyakönyvekbe általában más halálokot vezettek be. A Magyarországra eljutott korabeli jelentések eltúlzott adatokat tartalmaznak. A valós adat megközelítésére a legjobb módszer a Matuska Mártoné, a Magyar Szó munkatársáé: végigjárta a magyarok lakta településeket, beszélt a szemtanúkkal, leszármazottakkal, s az így kapott számokat összegezte - a végeredmény 17 ezer körül volt. Levéltári kutatások és visszaemlékezések alapján hasonló adatokhoz jutott Mészáros Sándor történészprofesszor. Ennek és más meggondolásoknak az alapján túlzottnak tekinthetô a most forgalomban lévô 40 ezres szám; a megtorlásoknak áldozatul esettek száma nem haladhatja meg a 20 ezret, de ez is ötszöröse az 1942 januárjában elpusztultakénak. A népszámlálási adatok szerint

Újvidéken 1941 és 1953 között 9 ezerrel,
a zsabjai járásban 1910 és 1961 között több mint 4 ezerrel,
a titeliben több mint ezerrel,
Bezdánban 1910-tôl 1981-ig 2200-zal csökkent a magyarok száma.

Végül felvetôdik a felelôsség kérdése. A történteket semmiképpen sem lehet a helyi lakosság, a csetnikek (ha néhányat ilyen váddal ki is végeztek közülük) vagy a kisebb rangú parancsnokok egyéni túlkapásainak tulajdonítani. A JKP tartományi bizottságának egyik vezetôje, N. Petrovic "idegen elemek tíz- és százezrei"-rôl ír, szörnyetegekrôl, árulókról és renegátokról, "akikkel népünk örök idôkre életre-halálra szembenáll [...] energikus intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy biztosítsuk [...] a Bánát, Bácska és Baranya szláv és délszláv jellegét". (Slobodna Vojvodina, 1944. okt. 28.) A magyarok, németek, horvátok, szlovének, szerb csetnikek, bosnyák muzulmánok, bolgárok-macedónok és albánok százezreinek haláláért Titót és a partizánhadsereg vezérkarát, azaz a sztálini szovjet gyakorlatot követô, sôt azon esetenként túltevô kommunista pártvezetést terheli a felelôsség, (Tito fôparancsnok 1944. október 17-én írta alá a "katonai közigazgatás", valójában a rendkívüli, pontosabban a törvényen kívüli állapot bevezetésérôl szóló rendeletet Bácska-Bánát-Baranyában), végsô fokon pedig a szövetséges hatalmakat, amelyek D. Mihailovicot és a londoni emigráns kormányt cserbenhagyva, mindvégig ezt a véres kezû diktatúrát támogatták.

Az új, titóista Jugoszlávia megszervezésének pozitív és negatív hatásai egyaránt érvényesültek a Vajdaságban, amely az 1943-as jajcei AVNOJ-határozatnak (amely többek között döntött Jugoszlávia háború utáni szövetségi átszervezésérôl) megfelelôen autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül. Területi összetétele megváltozott: a Horvátországhoz csatolt Dél-Baranya helyett a csaknem tisztán szerblakta Szerémség lett harmadik egysége (igaz, Zimonyt és környékét, valamint a Bánságnak egy tekintélyes darabját a Temesig Nagy-Belgrádhoz csatolták).

A bácskai-bánáti részen gyorsan és anyagi pusztítás nélkül vonultak át a hadi események. Az épen maradt üzemek közül azonban sokat leszereltek és elvittek, hogy ez által is gyorsítsák az elmaradott déli területek felzárkózását. A gazdasági fejlôdést visszavetette a magas gazdasági és munkakultúrával rendelkezô németség kiirtása-elmenekülése.

1944 és 48 között 40 ezer déli telepes család (likaiak, boszniai szerbek, crnagorácok) 200 ezer tagja között 385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban és Szlavóniában, a földbirtokosok, a németek, a bankok és az egyházak (túlnyomóan a római katolikus) birtokait. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli. A korszak pozitívuma, hogy - a németeket leszámítva - nem került sor nagyarányú kitelepítésekre, lakosságcserére.

Ennek ellenére mintegy 40 ezren kerültek át Magyarországra, fôként az 1941-44 között oda helyezettek, a magyar hadseregben szolgáltak és családtagjaik. Az elmenekült csángókat-székelyeket a részben kiürült baranyai-tolnai sváb falvakban telepítették le.

A beáramlás délrôl folytatódott: még 1953 és 1971 között is több mint félmillióan költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat azóta is tart, sôt 1991 után felerôsödött.

Ennek következtében a magyarság egyre reménytelenebb kisebbségbe szorul: a tartományon belüli egykori 1/3-os aránya 1981-re 1/5 alá süllyedt. 1961 óta a jugoszláviai magyar kisebbség nemcsak a többségi nemzet(ek)hez viszonyított arányában, hanem abszolút számában is fogy. (Az 1948 és 1961 közötti viszonylag jó eredmények egyik magyarázata az, hogy az ott maradt németek többsége is magyarnak vallotta magát; kihalásuk-kivándorlásuk viszont a csökkenô tendenciát erôsítette.) Ennek okai:

- az alacsony születésszám, a negatív elôjelû népszaporulat (az 1970-es évtizedben - 1,9 ezrelék; szerbek: 6,6, albánok: 29);

- legrosszabb népesedési mutatók (öngyilkosság, terhességmegszakítás, válás, elöregedés);

- a külföldi munkavállalás és kivándorlás lehetôsége;

- az egyre gyorsuló asszimiláció, amelynek fô megjelenési formája a vegyes házasság (a Vajdaságban minden 3.!), az elköltözködés és a "jugoszláv" nemzetiségi kategória választása.

1981-ben 385 ezren vallották magukat magyar nemzetiségûnek a Vajdaságban. E számból le kell vonni a külföldön élôket-dolgozókat (13700), akiknek 1/3-a - ezt mutatja a tapasztalat - nem tér vissza. Mirnics Károly vizsgálatai alapján ez a kiáramlás-kintmaradás nemcsak elvitte az 1960-as években még meglévô minimális természetes szaporulatot, de több tízezerre tehetô a magyarság számára így elveszettek száma. A semleges - és a hatalom által erôltetett - "jugoszláv" kategória mögött viszont 20-30 ezer magyar rejtôzött, fôként Szabadkán, Zomborban és környékén. (Vegyes házasságban élôk, abból származók, a hatalomtól függô helyzetben lévôk.)

Gazdasági viszonyok

Mezôgazdaság

1946-ban a Vajdaság megmûvelhetô területének 14,2%-a állami birtok: 33,7%-a a 34 holdas "maximumosoké"; 10,7%-a a 10 hold körüli kisgazdáké, 22,7%-a a 4-8 holdasoké, míg a 4 holdnál kevesebbel rendelkezôk osztoztak a földterület 18,7%-án. E háztartásokban 110 ezer ember élt, s egy fôre alig fél hold jutott. Az erôszakos kollektivizálás és a kötelezô beszolgáltatás a síkvidéki, jó terméseredményeket felmutató Vajdaságot jobban sújtotta, mint az ország hegyvidéki tájait. Másrészt az is igaz, hogy az 1953 utáni szabadabb légkörben a farmergazdálkodásra való áttérés feltételei is jobbak voltak, bár az egy háztartásban élôk által megmûvelhetô földterület felsô határa 10 hektár (17 hold) volt 1988-ig. A nagyüzemi mûvelésre legalkalmasabb Vajdaság termôterületének 1/3-a "társadalmi tulajdon"-ba került. A mezôgazdaságból élôk száma és aránya állandóan csökkent: három évtized (1951—1981) alatt majdnem 70-rôl 20% alá. (1971-ben a tartomány aktív népességének még 44,2%-a dolgozott a mezôgazdaságban; ezzel az európai ranglista végén helyezkedett el, Görögország, Románia és Albánia elôtt.) Voltak idôszakok, amikor a földmûves családból származó fiatalok 90%-a elhagyta a mezôgazdaságot, s a (szerb többségû és jellegû) városokban és külföldön nézett munka után. Ennek ellenére az 1980-as évek közepén a mezôgazdasági termelés és az élelmiszeripar adta a társadalmi termék 40%-át. 1981-ben a megmûvelhetô földterület 60%-a volt magánkézben (Jugoszláviában 80% fölött); az átlagos birtoknagyság 3,2 hektár (kb. 5,5 hold); 10 hektár fölötti mindössze 2% volt. Jellemzô volt a földterület mind kisebb parcellákra való feldarabolódása: a gazdaságok 2/3-ában átlagosan 1,3 hektárt mûveltek. A magyarok 1/3-a egyéni gazdálkodó volt; ehhez járult a kétlaki, ingázó "félparasztok" széles rétege, s így érthetô az a megállapítás, hogy a magyar aktív népesség fele az élelmiszer-termelésbôl vagy az ezzel szoros kapcsolatban álló tevékenységekbôl élt.

Nemzeti jövedelem, beruházás, infrastruktúra

1947-ben az egy fôre esô nemzeti jövedelemben a Vajdaság Szlovénia mögött a második helyen állt; az utóbbi évtizedekben a 3. helyre szorult, alig maradva le Horvátország mögött, annak ellenére, hogy a fejlett területek közül egyedül itt maradt huzamos idôn át a jugoszláviai átlag alatt az egy fôre esô beruházás értéke. A többi országrésztôl jelentôsen elmaradva, 1948 és 1972 között a Vajdaság évi össztermék növekedése 5,1-6,2%-os volt. Szabadka és környéke - tágabb értelemben az egész magyar többségû Észak-Bácska - 60 éven át, 1914-tôl az 1970-es évek közepéig visszamaradt a gazdasági fejlôdésben. Annak üteme itt még a 70-es évek elején is csupán 2,4%-os volt. Az 1980-as évek közepén kezdôdött visszaesés máig tart.

Az ország területének 8,4, lakosságának 1953-ban 10, 1985-ben 8,8%-át kitevô autonóm tartomány 1953-ban (amikor szûkebb Szerbia 25, Horvátország és Bosznia-Hercegovina 20-20%-kal részesedett) az összberuházások 3,6, az 1960-as évek második felétôl az 1970-es évek végéig 9%-át kapta, növekvô arányban; az 1981-84-es idôszakban elérte a 9,7%-ot. A magyar többségû "községek"-ben (kisebb járás; általában egy városi jellegû település és vonzáskörzete; számuk a Vajdaságban 50 körül; magyar többségû 7-9) a 70-80-as években az egy fôre esô beruházás s azon belül az ipari beruházás terén lényegesen jobb volt a helyzet, 115-200%-kal. Ugyanakkor az infrastrukturális beruházások (közlekedés, távközlés, lakásépítés, kereskedelem, közszolgáltatások) a tartományi átlag felét sem érték el az 1977-85-ös idôszakban; 1985-ben már csak 30% körül voltak. A 80-as évek közepén megindult a mezôgazdasági beruházások reálértékének csökkenése. A korszak egészére elmondható az, hogy a magyar többségû körzetekben az egy fôre esô nemzeti jövedelem 20%-kal meghaladta az országos átlagot, de a beruházások a jugoszláviai átlag 60%-a körül mozogtak, (1955-ben csak 42% volt), így a megtermelt javak értékének csupán felét kapták vissza. Az út- és bolthálózat átlagos és kielégítô. Korszerû utak tekintetében Ada, Topolya, Kanizsa és Óbecse, a kereskedelmi forgalomban Zenta volt a legjobb helyzetben.

Beruházást és infrastrukturális fejlesztést tekintve, térben és idôben kiugró különbségeket találunk: a legtöbbet Óbecse, Topolya és Csóka kapta, a legkevesebbet következetesen Kanizsa és Kishegyes; Zenta és Ada a középen helyezkedtek el. Hasonlóan alakultak az egy fôre esô nemzeti jövedelem értékei is. Az ipari termelés növekedése az 1980-as évek elsô felében lelassult, sôt helyenként csökkent a termelés - ez a jelenség az 1980-90-es évek fordulóján általánossá vált.

Az 1965-ös gazdasági reform bevezetését követôen Jugoszláviában általános és elfogadott jelenség volt a munkanélküliség. A Vajdaságban ezek száma az 1970-es évek közepétôl mindig meghaladta a 70 ezret, 5,5%-os arányuk pedig az országos átlagot. A 80-as évek elején évente több mint 3%-kal nôtt a munkanélküliek száma, s 1987-ben megközelítette a 95 ezret; súlyosbítja a helyzetet, hogy többségük iskolából frissen kikerült és szakképzettséggel rendelkezô fiatal. A foglalkoztatottak száma stagnált, az elmúlt években pedig csökkent. A feleslegessé váló munkaerôt a mezôgazdaság sem tudta felvenni. 1983-85 óta az "autonomista", majd az új vezetés voluntarista, kalandor agrárpolitikája, az infláció és az értékesítési nehézségek miatt egyre súlyosbodó válsághelyzetben van. A takarmány, a növényvédô szer, a mûtrágya és az üzemanyag ára gyorsabban növekedett, mint a növényi és állati termékeké; egyre nehezebb hitelhez jutni, s a magas kamatok miatt fokozódott az eladósodás. Az 1980-as évtizedben a mezôgazdasági és az agráripari termékek részesedése a tartomány exportjában közel a felére csökkent, mivel nem versenyképesek a világpiacon s hiányoznak a termelés biztonságos feltételei. Az egyetlen pozitív változás: az 1988. nov. 25-i alkotmánymódosítás a földmaximumot 30 hektárra emelte, s ezzel út nyílt a fejlôdôképes, rentábilis farmergazdaságok kialakulására. Politikai okokból viszont irreálisan magasan tartották az átvételi árakat; ugyanakkor az összeomlás szélén álló szerbiai gazdaság szanálására, a koszovói rendkívüli állapot pénzelésére a vajdasági jövedelem egyre nagyobb hányadát vonták el; becslések szerint ez már 1989 végére elérte a 25%-ot.

Mindezek együttes hatására a mezôgazdasági jellegû és magyar többségû körzetek (Magyar- és Törökkanizsa, Csóka, Kishegyes, Topolya) lakossága az elmúlt két évtizedben 2-9%-kal csökkent; a mezôgazdasági népesség fogyása 11-14%-os volt. (A 12 ezres Magyarkanizsán az 1970-es évek közepén a munkanélküliek száma 600 körül volt, s átlagban ezren dolgoztak külföldön). A hagyományos paraszti életforma megszûnésével, a közelmúltig még jórészt zárt, a legtöbb esetben nemzetiségileg homogén falusi-mezôvárosi településszerkezet felbomlásával a kisebbségi lét utolsó bástyái is ledôlnek.

Társadalmi helyzet

A vajdasági magyarok rétegzettsége-iskolázottsága rendkívül elmaradott, a hátrányos társadalmi helyzetet újratermelô struktúrát mutat. Körükben a legmagasabb a mezôgazdaságban - annak is magánszektorában - és az iparban dolgozó szakképzetlen munkások aránya a Vajdaságban, de a másik két köztársasághoz tartozó területeken is. 1968-ban a magyaroknál a fizikai munkás - szellemi dolgozó arány 82:18, a jugoszláviai 70:30-cal szemben. 1981-ben a Vajdaságban foglalkoztatott magyarok 56%-a betanított és szakképzett munkás, fizikai dolgozó volt. Ezeknek csaknem fele szakképzetlen volt - e téren csak az albánok álltak mögöttük. Csak a legalacsonyabb diplomás kategóriában, a szakmunkásokat tekintve álltak a magyarok az országos átlag fölött, minden másban mélyen alatta; így például a középiskolát végzettek száma a jugoszláviai átlag felét, az egyetemet és fôiskolát végzettek annak harmadát is alig érte el. A magyar volt az egyetlen nemzetiség, amelynél nem csupán a 10 ezer lakosra jutó egyetemisták száma maradt el az országos átlagtól (58:86), de számuk csökkent (1963: 2913; 1968: 2700). Ez a tendencia a következô évtizedben megfordult, a fôiskolát végzettek belépésével. Az 1980-as évek elsô felében ismét csökkent az egyetemi-fôiskolai hallgatók létszáma: a tartományban 14, a magyaroknál 12%-kal. Az 1984-85-ös tanévben a Vajdaság 1000 lakosára 16, 1000 magyarra nem egészen 9 egyetemista-fôiskolás jutott; nemzetközi összehasonlításban mindkét szám rendkívül alacsony, - az utóbbi egyenesen aggasztó. A magyarok részaránya az országban diplomát szerzetteken belül mindig is alacsonyabb volt 1-1,5%-kal, s az egyébként is alacsony vajdasági átlag felét sem éri el. Még rosszabb a helyzet a posztgraduális fokozatok terén. 1981-ben az egyetemet és középiskolát végzettek nemzetiségen belüli aránya a Vajdaságban:

Az 1960-70-es évek fordulóján, amikor a magyarok tartományon belüli aránya még meghaladta a 20%-ot, a községi közigazgatásban dolgozók 6,5-17%-a, a tartományi hivatalokban alkalmazottak 8%-a, a gazdasági vezetôk 10,3%-a volt magyar. (1963-ban a tartományi szerveknél dolgozók 4,5, a községiekben alkalmazottak 12,6%-a volt magyar). A Vajdaság társadalmi viszonyainak elmaradottságát mutatta, hogy 1984-ben az 1000 lakosra jutó foglalkoztatottak száma nem érte el a 300-at (Szlovéniában ez meghaladta a 600-at, Horvátországban az 500-at); ezen belül halmozottan hátrányos helyzetre utal, hogy a társadalmi szektorban foglalkoztatott magyarok aránya mindenütt alatta maradt népességen belüli arányának, és 1976 óta állandóan csökkenô tendenciát mutat.

A magyarok közül is sokan dolgoztak Újvidék gép-, textil-, bôr-, gumi- és élelmiszeripari üzemeiben, a zombori mezôgazdasági gépgyárban, könnyûipari üzemekben ott, Kulán és Verbászon. Szabadka vegyi-, élelmiszeripari, jármû- és villamosgépgyártása, Nagybecskerek vasúti jármû-, mezôgazdasági gép-, szônyeg- és cukorgyára kínált munkalehetôséget. Pancsova üveg-, elektrotechnikai-, textil- és vegyipara, kôolajfeldolgozója részben a bánáti kôolaj- és földgázlelôhelyek nyersanyagára települt. Az üzemekben dolgozók között sok volt az ingázó, „kétlaki" A mezôgazdasági népességnek az aktív népességen belüli aránya az átlagosnál (24,7%) jóval magasabb Csókán (44,5%), Magyarkanizsán (48,7%), de Óbecsén, Topolyán és Zentán is meghaladja azt 30% körüli értékkel. Az idôskorúak részesedése a mezôgazdasági háztartásokban kiemelkedôen magas Adán, Óbecsén, Topolyán és Magyarkanizsán 21%-kal (a tartományi átlag 14%). Óbecsén 1971-ben a magyarok a lakosság 62, a foglalkoztatottak 47, a társadalmi szektorban dolgozók 19%-át adták.

A szellemi-adminisztratív munkát végzôk és az irányító-hatalmi pozícióban lévôk között a magyarok mindig is mélyen lakossági számarányuk alatt voltak képviselve. (1981-ben a végrehajtó szervek tagjai és elnökei között 14, a vállalati igazgatótanácsok tagjai között 9,6%, 1968 óta ez az arány állandóan csökken.) Fokozottan érvényes ez a megállapítás a párttagságra, a kommunista (majd szocialista) párt, a fegyveres testületek, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás vezetô posztjait illetôen, melyeket szinte kizárólagosan szerbekkel töltöttek és töltenek be.

Míg a két háború közötti idôszakban a JKP vajdasági tagjainak több mint 1/3-a magyar volt, tehát a magyarok - Csehszlovákiához és Romániához hasonlóan - számarányukon felül vettek részt a forradalmi mozgalomban, a titói Jugoszláviában ez soha nem haladta meg a 9-10%-ot. Az 1970-es évek közepén Magyarkanizsán minden tizedik párttagot kizártak, vagy kilépett. Az évtized végén Nagybecskereken, a Bánság legnagyobb városában, melynek egyik kerülete az egykor tisztán magyarok lakta Muzslya, a magyar párttagok aránya 6,4% volt. Óbecsén ez 1,8% volt; a 19 ezer, többségében magyar földmûvesbôl mindössze 20 párttag akadt. Ez oka és következménye is a szerbek uralta társadalomban betöltött alárendelt helyzetüknek, kiszolgáltatottságuknak.

Térségünk minden országára érvényes az, hogy mind a gazdasági fejletlenség és lemaradás, mind pedig az iparosodás és városiasodás folyamata elôsegíti az asszimilációt. Az egyik azzal, hogy el- vagy kivándorlásra, legjobb esetben ingázásra kényszerít, a másik pedig azáltal, hogy elmaradott kisebbségek lakta körzetekbe ipart telepít, új lakónegyedeket épít, elsôsorban a többségi néphez tartozók számára. A felemelkedés, az érvényesülés ára a többségi néphez való asszimilálódás, a vele való, sokszor „túllihegett" teljes azonosulás, (Rehák László kifejezése) a korábbi nemzeti(ségi) identitás feladásával. A többségi, vagy ha úgy tetszik, az uralkodó nép által lakott városokba, ipari központokba költözés, s a munkássá válás, a középosztályba, esetenként a vezetô elitbe való felemelkedés azonban szinte minden esetben nyelv- és kultúraváltással járt és jár együtt. Hangsúlyozottan érvényes ez az értelmiségiekre, az adminisztratív és az irányító-vezetô funkcióban lévôkre, a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjaira és kiszolgálóira.

Az asszimiláció legjellegzetesebb és legnagyobb hatású megnyilvánulási formája a vegyes házasság. A Vajdaságban ennek aránya 1956-ban 18, 1965-ben 26% volt, a 70-es évek végén pedig megközelítette a 40%-ot. S mivel az asszimiláció mindig a többségi nép felé irányul, vegyes házasság esetén a család nyelve is a többségi nyelv lesz, még két kisebbségi házastárs esetén is.

Egyházi élet

A Jugoszláviához került dél-magyarországi területeken 1923-ban a Vatikán létrehozta a bácskai (Szabadka) és a bánsági (Nagybecskerek) apostoli kormányzóságot, amelyeket a pápa 1968-ban, illetve 1986-ban püspökségekké nyilvánított és az újonnan megszervezett belgrádi fôegyházmegye alá rendelt. Az 1980-as évek végén a - névlegesen - római katolikusok száma a Bácskában 360 ezer (80%-uk magyar), 80 plébániával és 20 szórványgyülekezettel, a Bánságban 100 ezer (90%-ban magyar), többségük egymástól nagy távolságban lévô szórványokban. A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház 1933-tól egy püspökséget alkot, a Bánságtól Baranyán át a Mura-vidékig. A gyülekezetek (32 anyaegyház és 53 szórvány-közösség) és egyháztagok 3/5-2/5 arányban oszlottak meg a Vajdaság és Horvátország-Szlovénia között. A hívek száma már a háborús események elôtt 1/3-ával csökkent. (1971:27 ezer, 1988: 18 600)

Az egyházakra nehezedô nyomás esetenként a szovjetunióbelit is meghaladta.

Már az 1944-45-ös megtorlások során százával gyilkoltak le katolikus, protestáns, muzulmán, de pravoszláv papokat és világi vezetôket is a fasisztákkal való együttmûködés - legtöbbször alaptalan - vádjával. Az általában egyház- és vallásellenes, ateista kommunizmus a jugoszláv gyakorlatban még kíméletlenebbül érvényesült, a vallások nemzethez köthetôsége miatt: a katolikus egyházat mint a horvát és a szlovén (s részben mint a magyar), a muzulmánt mint a bosnyák és albán, az ortodoxot mint a szerb és macedón nacionalizmus hordozóját üldözték. A hitoktatást gyakorlatilag felszámolták, a lelkészek templomon kívüli, társadalmi tevékenységét s különösen az ifjúság körében végzet munkát minden eszközzel akadályozták.

Magyar nyelvû lelkészképzés nincs. Bár a Szabadkán 1965-ben újra megnyílt középfokú katolikus tanintézetben, a Paulinumban tanulók 2/3-a magyar, a tanítási nyelv horvát, a magyar nyelv oktatásával. A szeminaristák Zágrábban, Djakovoban vagy nyugat-európai egyetemeken végzik teológiai tanulmányaikat. A ma szolgáló református lelkészek többsége Kolozsváron, vagy német, svájci, holland egyetemeken tanult, de az 1960-as évek végétôl a budapesti és debreceni teológiákat is látogathatták. Mind a katolikus, mind a protestáns lelkipásztorok többsége idôs és megroppant egészségû, és csak nagy önfeláldozással, állandó utazással tudja ellátni 2-3-4, sôt ennél is több gyülekezete hitéletének irányítását. (1989-ben a 85 református gyülekezetnek 20 lelkésze és 2 világi munkatársa volt.) S csak a templomok falain belül, mert az oktató és közmûvelôdési tevékenységbôl ki voltak tiltva. A vallásos-egyházi témák, tudósítások nem jelenhettek meg a tömegtájékoztatási eszközökben és a sajtóban. Az egyházi havilapok példányszáma alacsony (Hitélet 14000, Agape 3500, Református Élet 1600), megjelenésük akadozó, külföldre - így Magyarországra - juttatásukat gátolták.

Jugoszláviában (is) csak párttagok tölthettek be vezetô állásokat, s a párttagsággal összeegyeztethetetlen volt a vallásgyakorlás, de még állásukból is elbocsátották azokat, akik templomban esküdtek vagy egyházi tevékenységben, rendezvényen vettek részt. A kisebbségekkel szemben - legyen az magyar katolikus vagy szlovák evangélikus - mindezt még szigorúbban érvényesítették az általában délrôl jött, vallástalan helyi vezetôk. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek magasabb képesítést, és a társadalom perifériájára szorultak.

Így az egyházaknak nem lehetett és ma sincs meg az a nemzeti tudatfenntartó szerepe, mint Lengyelországban vagy akár Romániában. A vajdasági magyarok több mint 9/10-ét - legalábbis névleg - összefogó katolikus egyházon belül külön problémát jelentett, hogy 1918 óta a bunyevácok adták a lelkészek zömét, s az egyházi vezetés - a legutóbbi idôkig - horvátul és horvát szellemben prédikáló papokat küldött a magyar egyházközségekbe is. Így magyarságtudat-ôrzô szerepe lényegében csak a kis létszámú és szétszórtan élô református gyülekezeteknek volt. Kedvezô változás következett be e téren a katolikus egyházban a közelmúltban, mivel a pápa mind a bánáti (Húzsvár László 1988), mind a bácskai (Pénzes János 1989) püspöki székbe magyar lelkészt nevezett ki. Református püspök Hodosy Imre bácsfeketehegyi lelkész.

A kisebbségi egyházak sajátos problémája - az általános elvilágiasodás mellett - a nemzeti nyelv térvesztése, fokozatos háttérbe szorulása. Az idôsebb generáció kihalása és az egyre erôsödô asszimiláció (vegyes házasságok) elkerülhetetlenné teszi az egyházi szolgálatok kétnyelvûvé válását, s ez a folyamat elvezethet a nyelvváltáshoz.

Oktatásügy

A magyar nyelvû általános iskolai (4, 6, majd 8 osztályos) oktatás már 1945-ben újraindult, sok helyen hamarjában átképzettekkel (1944 végén a Vajdaságban két magyar középiskolai tanár maradt, s a 400 tanítóból 150.). Fokozatosan megnyíltak a gimnáziumok, majd a tanítóképzôk (Szabadka - az 1778-ban alapított intézményben 1945 és 1974 között csaknem 1700 magyar tanítót képeztek; Újvidék, 1947-52; Eszék-tagozat). A szabadkai tanárképzô fôiskolán 1968 és 1976 között 229 magyar hallgató szerzett diplomát. A vajdasági egyetem 1954-ben létesült Újvidéken, bölcsész- és mezôgazdasági karral. Az elôbbin 1959-ben alakult meg a nyelv- és irodalomtanárokat, közmûvelôdési szakembereket, fordítókat-tolmácsokat képzô magyar tanszék, ahol 1961 és 1989 között 378 hallgató végzett. Munkáját nagyban segíti az 1969-ben létrehozott és késôbb vele egyesített Hungarológiai Intézet, amelyben irodalom- és nyelvtudományi, valamint néprajzi kutatások folynak.

Az óvodai ellátottság a Vajdaságban sokkal jobb volt, mint az ország más területein: az 1970-es évek elején a 3-7 éveseknek 25%-át gondozták (a jugoszláviai 7%-kal szemben.) A 161 magyar foglalkozási nyelvû óvodába 6168 kisgyerek járt.

Az elemi, illetve általános iskolák és a tanulók száma az 1950-es évek elejétôl állandóan csökken:

Magyar nyelven (is) oktató iskolák a Vajdaságban

A Vajdaság magyar többségû területein kielégítônek mondható a magyar nyelven oktató általános iskolák hálózata - bár ilyen tulajdonképpen csak 47 volt 1956-ban, és 26 1970-ben, az iskolák alig 12%-a; azóta ezeket is felszámolták, így önálló magyar iskola nincs a Vajdaságban - a többi magyar tagozattal (osztályokkal) is rendelkezô ún. területi iskola, s a magyarok által (is) lakott települések 40%-án csak alsó tagozat mûködött. A korábban önálló igazgatású magyar iskolákat az 50-es évek közepétôl fokozatosan összevonták a szerb-horvát tannyelvû iskolákkal, s kialakították a területi iskolák rendszerét; ez a folyamat - bár az oktatás színvonalát emeli - nemzetiségi szempontból egyértelmûen negatív hatású. Az elemi vagy általános iskolák ugyanis sajátos nemzetiségi intézmények, amelyeknek az oktató-nevelô munkán kívül - különösen kisebb településeken - jóval szélesebb körû mûvelôdési-kulturális feladataik is vannak. Sok esetben az iskola az egyetlen nemzetiségi szervezet, amellyel élete során kapcsolatba kerül a kisebbségi állampolgár. Ezért pótolhatatlan az a veszteség, amit egy magyar vagy vegyes lakosságú falu magyar iskolájának vagy felsô tagozatának megszüntetése okoz: a tanulók vagy a szerb-horvát tagozaton tanulnak tovább, vagy - jobb esetben - vállalják a legközelebbi magyar iskolába való bejárást, ha ezt a vonat- és autóbusz-közlekedés lehetôvé teszi. Mindenképpen szegényebb lesz viszont a település magyar mûvelôdési élete a szakképzett pedagógusok távozásával. A Vajdaságban nemritkán olyan településeken is a magyar vagy szlovák tannyelvû tagozatokat vagy osztályokat számolták fel, ahol ezek a nemzetiségek laknak túlnyomó többségben. A megmaradottak egy részében is szerb-horvátul tanítanak egy vagy több tantárgyat.

A térségünk egészére jellemzô körzetesítést Jugoszláviában a következô érvekkel próbálták alátámasztani: az integrált, területi iskolákban:

- a tanulók könnyebben tanulják meg a másik (általában a többségi) nyelvet;

- erôsödik a testvériség-egység szelleme, az internacionalizmus.

De a valós szándék az asszimiláció felgyorsítása volt.

A gyakorlatban ez szerb-horvát és nemzetiségi tannyelvû párhuzamos osztályokban folyó tanítást jelentett. Kísérletképpen egyes osztályokban minden tantárgyat két nyelven, másokban a tantárgyak egy részét szerb-horvátul, másik részét magyarul tartották. A "szabadkai gyakorlat" néven elterjedt módszer szerint a középiskolák elsô két osztályában anyanyelven oktattak, míg a két felsô osztályban egyre több tárgyat szerb-horvátul, a magyar szakkifejezések ismertetésével. A szakköri tevékenység, az iskolai adminisztráció és a tanári értekezletek, továbbképzô elôadások is kétnyelvûekké váltak a kisebbségi nyelvhasználat visszaszorulásával. Egyre több szülô íratta be/át gyerekét az ugyanazon iskolában mûködô szerb-horvát nyelvû osztályba. Az országos szinten is szenvedélyesen vitatott "egységes törzsanyag" bevezetése a magyar (és általában a nem-szerb) identitást megalapozó-erôsítô irodalmi, történelmi és földrajzi ismeretek oktatásának térvesztésével járt.

Általános jelenség, hogy a nemzetiségi iskolák régi épületekben, korszerûtlen felszereléssel és alacsonyabb szinten oktatnak, bár tankönyveik semmivel sem rosszabbak. A továbbtanulásra és érvényesülésre vonatkozó meggondolások mellett ez a körülmény is a többségi nép iskoláiba tereli a nemzetiségi tanulókat. Sok helyen - s mindenekelôtt azokon a településeken, ahol a magyarság kisebbségben van - erôsödik az a tendencia, hogy noha megvolna a lehetôség az anyanyelvi iskoláztatásra, a magyar szülôk a pedagógusok agitálása ellenére is szerb-horvát tagozatra adják gyerekeiket, sôt követelik - ez elôfordult a Szerémségben - a magyar nyelvû oktatás megszüntetését. Az 1980-as évek végén a vajdasági magyar gyerekeknek mintegy 25%-a nem anyanyelvén tanult; ez az arány Újvidéken, a Közép- és Dél-Bánátban elérte az 50, sôt egyes helyeken (Versec, Pancsova) a 65-70%-ot is. A nemzettudat gyengülését mutatja, hogy 1987-ben a tartományban a "jugoszláv" nemzetiségû tanulók száma meghaladta a 23 ezret. Ezek számára, és ott, ahol egyáltalán nem lehetett magyar nyelven tanulni - Apatin (Bács) Palánka (Torontál) Szécsány -, a 60-as évek közepétôl megszervezték az anyanyelvápolást. A heti 2-3 órás, tanítási idôn kívül tartott tanfolyamok célja az alapvetô anyanyelvi-történelmi-irodalmi ismeretek elsajátítása. Ez plusz terhet jelent tanulónak és pedagógusnak egyaránt - ezért hatásfokuk alacsony, és az érintett tanulóknak csupán 60-65%-át sikerült bevonni ebbe az elementáris oktatási formába. A Vajdaságban egyedül Szabadkán vezették be a kétnyelvû oktatást. Az anyanyelven tanulás mellett a 18 ezer óvodás és általános iskolás "környezeti nyelv"-ként tanulta a magyart, illetve a szerb-horvátot. Hasonló volt a helyzet a középiskolákban is. A sikeres kezdeményezés nem talált követôkre s azóta elhalt.

1970-ben a 188 vajdasági középiskola közül 4 magyar és 31 kettôs tannyelvû volt. A magyar középiskolásoknak csak 54%-a folytatta tanulmányait anyanyelvén. A szerb-horvát nyelven tanulók közel 2/3-a szakmunkásképzô iskolába járt, mivel a magyar vidékeken, így Észak-Bácskában sem volt elég magyar tannyelvû szakoktatási intézmény. Lényegesen kevesebb magyar tanul tovább, mint a többi nemzetiséghez tartozók. A kudarcba fulladt középiskolai reform bevezetése elôtti tanévben, 1974-75-ben gimnáziumban 2331, szakközépiskolában 1795, szakmunkásképzôkben 3198 magyar diák tanult anyanyelvén. A "középfokú hivatásirányú nevelés és oktatás"-ra való áttérés után elvben 28 szakma volt elsajátítható magyar nyelven (is), de mivel sok helyen nem érték el a nemzetiségi tannyelvû osztályok indításához szükséges minimális létszámot (15), csak szerb nyelven tanulhattak a III-IV. osztályokban, az ún. oktatási központok-ban. A magyarul (is) oktatók (26) területi elhelyezkedése csak az Észak- és Kelet-Bácskában lakók (vagy oda bejárók) számára tette lehetôvé egy szakma elsajátítását és/vagy a továbbtanulást. Az ide járók száma rohamosan csökkent (1978: 3739; 1985: 2662.) Így a többségi nyelven folyó szakoktatás kiterjesztése néhány év alatt a kisebbségi nyelvû középiskolai oktatás elsorvadásához vezetett, mivel a népszerû és jól bevált gimnáziumokat felszámolták. A kisebbségi értelmiségképzést adminisztratív eszközökkel korlátozták: így például az 1980-81-es tanévben az ún. társadalmi tevékenységek szakiskoláinak felvételi keretét ezerrel csökkentették; népmûvelési szakirányra 203, fordítóira 170 fôvel kevesebbet vettek fel. A 80-as évek elején 32 magyarul is oktató "egységes középiskola" mûködött a Vajdaságban, de azokba a magyar anyanyelvûeknek csak 70%-a járt. A kudarc nyílt beismeréseként 1987-ben visszatértek az összevont négyosztályos középiskolához, 1990-ben pedig visszaállították a gimnáziumokat. Ezzel ismét könnyebbé vált a nemzetiségi oktatáshoz megkívánt 15 fôs küszöb elérése.

1945 és 1956 között 113, 1965-ig 237, majd az 1965 és 1990 közötti 25 évben újabb 1483 tankönyv jelent meg magyar nyelven a Tartományi Tankönyvkiadó Intézet gondozásában. 1967-tôl 1975-ig 14 saját kiadású magyar nyelvû és 364-féle magyarországi tankönyvet használhattak a vajdasági középiskolákban. Ezek behozatalát azonban 1981-tôl - részben a koszovói események miatt - tiltják.

Az anyaországi tankönyvek ellen - melyeket leginkább segéd- és kézikönyvekként használtak - korábban és ma is sok politikai és ideológiai kifogást hoztak fel szerb részrôl, de szerepet játszhatott az a ki nem mondott aggodalom is, hogy segítségükkel az oktatás színvonala a magyar osztályokban magasabb lehet, mint az államnyelvûekben.

Annak ellenére, hogy egy vajdasági törvény az 1970-es évek elején kimondta: ahol 30 hallgató kéri, ott meg kell szervezni a nemzetiségi nyelven történô oktatást; felsôfokú tanulmányok a Vajdaságban csak szerb nyelven folytathatók.

1953-ban Szerbia területén 511 magyar ajkú hallgató iratkozott be egyetemekre és fôiskolákba, s néhány tízre volt tehetô az ország többi egyetemeire, elsôsorban a zágrábira járók száma.

1957-ben, amikor a magyarok részaránya a Vajdaságban még 25% körül volt, az újvidéki egyetem három karán a magyar hallgatók száma és aránya a következô volt:

Az 1960-as évek extenzív felsôoktatás-fejlesztésének eredményeként ugrásszerûen nôtt fôként a fôiskolákra járók száma. Magyarok is többen iratkoztak be, de számuk és arányuk messze elmaradt a többségi népekhez tartozókétól:

1970-ben a magyarok és a Crna Gora-iak lakossági részaránya azonos volt: 2,7%. A felsôfokú tanintézetekben tanulók között viszont arányuk 1,3, illetve 4,7 % volt.

1971-ben az újvidéki egyetem 767 oktatója közül 73, 10% volt a magyar. A bölcsészet- és természettudományi kar tanár szakos hallgatói attól az évtôl kezdve egyes tárgyakat (pedagógia, pszichológia, szociológia, politikai gazdaságtan, történelem) magyar nyelven hallgathattak. A jogi karon magyar nyelvi lektorátus létesült, és egyes szaktárgyakat is magyarul adtak elô (Várady Tibor).

A szabadkai közgazdasági karon 1972-tôl Rehák László (hosszú ideig dékán) végzett úttörô munkát a magyar nyelvû oktatás bevezetésében. Egy-egy évfolyamon 70-80 magyar tanult, és az elsô két évfolyamon 8 tárgyat hallgathattak anyanyelvükön.

A szabadkai mûszaki és építészeti fôiskolákon 1975-tôl az elsô évfolyamon magyarul is elôadtak minden tárgyat. Az 1977-78-as tanévben Szabadkán két egyetemi karon és három fôiskolán, Újvidéken öt karon és két fôiskolán (köztük a Mûvészeti Akadémián) több mint 800 hallgató folytatta tanulmányait egészben vagy részben magyar nyelven. További 463 hallgatónak 12 lektorátus segített anyanyelve szakkifejezéseinek elsajátításában. Természetes, hogy ezek a lehetôségek növelték a továbbtanulási kedvet a magyar fiatalok körében. Az 1960-as évek végétôl a 80-as évek közepéig volt lehetôség magyarországi felsôoktatási intézményekben való önköltséges tanulásra, zömmel a szegedi és budapesti egyetemeken, s így százak szerezhettek anyaországi diplomát. Az 1971-72-es tanévben 400 jugoszláviai és csehszlovákiai fiatal élt ezzel a lehetôséggel, az államközi kulturális csereegyezményekben biztosított keretszámokon felül. Az 1984-85-ös tanévben Jugoszláviában 48 magyarországi délszláv, nálunk 179 jugoszláviai - túlnyomórészt szerbiai - magyar fiatal tanult. Ez utóbbiakból 70-en saját költségükön, annak ellenére, hogy ezt a továbbtanulási formát a vajdasági szervek adminisztratív úton akadályozták.

Az ösztöndíjak és a diákotthoni helyek elosztásánál a vajdaságiak és különösen a kisebbségiek évtizedeken át hátrányos helyzetben voltak a Crna Gora-iakkal és boszniaiakkal szemben. Így az 1975-76-os tanévben a kollégiumi férôhelyek 4,2 %-át vehették igénybe magyarok, 1/3-át Crna Gora-iak és "jugoszlávok" foglalták el; 1980-ban a vajdasági nemzetiségi hallgatók 5, a crnagoracok 40%-a jutott kollégiumi férôhelyhez. Amikor ezt szóvá tették, az illetékesek a magyarok és a szlovákok jobb életkörülményeire hivatkoztak. A Vajdaság tehát saját, mindenekelôtt a lakosság 1/4-ét kitevô nemzetiségi polgárai kárára képzett ki egyetemein és fôiskoláin egy idegen mentalitású és nagy létszámú értelmiségi és vezetô réteget, amely nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem ott szerezve állás magának, rontotta a vajdaságiak - elsôsorban a nemzetiségi fiatalok - elhelyezkedési esélyeit és - különösen 1988 után - magához ragadta a vezetô posztokat.

Tájékoztatás és közmûvelôdés

A Magyar Szó 1944 decemberétôl jelenik meg. Az 1960-as években joggal tartották a legjobb magyar nyelvû napilapnak. Példányszáma hétköznap 30, vasárnap 70 ezer volt a 80-as évek elején. Akkor Jugoszláviában - túlnyomóan a Vajdaságban - 45 magyar nyelvû újság jelent meg 13.668.000, s 15 folyóirat 219 ezer példányban. A legérdekesebb, legjobban szerkesztett lapok közé tartozott a merészhangú cikkeket is megjelentetô Képes Ifjúság és a szabadkai 7 Nap. A magyar nyelvû folyóiratok közül a nagy múltú Híd, az Új és a vajdasági magyarság helyzetérôl 1971-tôl legjobb tanulmányokat közlô Létünk a legszínvonalasabb. Az Újvidéki Rádió 1949 novemberétôl sugározza ötnyelvû mûsorát, a 80-as években napi 19 órában. Az Újvidéki Televízió 1971-ben alakult; a szintén ötnyelvû TV-adás - saját szerkesztôségekkel és mûsorral - 1975-ben indult. 1987-ben heti 10 órás magyar adás, híradó mindennap, 40 fôs magyar szerkesztôség. A nagyobb regionális központokban (Szabadka, Becskerek, Pancsova, Sremska Mitrovica) helyi rádióadók mûködnek, lapok és folyóiratok jelennek meg.

A magyar kisebbségi könyvkiadás egyik legrégibb és legeredményesebben dolgozó kiadóvállalata a Fórum. Évente 40-170 könyvet jelentetett meg, köztük 10-15 vajdasági magyar író alkotását.

Két állandó magyar nyelvû színiegyüttes játszik, a szabadkai Népszínház és az újvidéki színház magyar tagozata; az elôbbi vidéki elôadásokat is tartott Jugoszlávia magyarok lakta településein, amíg Ristic moderneskedô irányzata el nem sorvasztotta a magyar nyelvû hivatásos színjátszást. Ez utóbbi mellett mûködtek még gyermekszínházak, idôszaki társulatok és 12 amatôr együttes.

Mindent egybevetve az elmúlt évtizedekben a vajdasági kisebbségeknek olyan mûvelôdési és tájékoztatási intézményrendszere alakult ki és mûködött 1989-91-ig, amely egyedülálló volt Kelet-Közép-Európában. Mindvégig fájó hiányosság maradt, hogy nem jöhetett létre önálló magyar múzeum, könyvtár, levéltár és dokumentációs bázis, amelyek otthont adhattak volna a magyar tudományosságnak.

A jugoszláv nemzetiségi politika,
az anyanemzettel való kapcsolattartás

A nemzeti önrendelkezés elvén alapuló és - papíron - az elszakadást is lehetôvé tevô szövetségi államszervezet kiépítése mellett kidolgozták - és részlegesen meg is valósították - a kisebbségi jogok biztosításának alapelveit: a diszkrimináció és az erôszakos beolvasztás elítélése, a gazdasági, politikai, mûvelôdési-nyelvi egyenjogúságra törekvés, a kettôs kötôdés, a nemzetiségek hídszerepének az elismerése, a többség kisebbségek iránti felelôsségének deklarálása. 1959 márciusában a pártvezetés felülvizsgálta a nemzetiségi politikát, és a következô határozatokat hozta: az országon belüli nemzeti kisebbségekhez és a határokon túli jugoszláv kisebbségekhez azonos módon viszonyul Jugoszlávia; elismerik a nemzetiségek egyidejû tartozását a származás szerinti nemzethez s az állampolgárság szerinti országhoz; a vezetô tisztségek betöltésekor a jövôben törekszenek a nemzetiségek mellôzésének a kiküszöbölésére; nagyobb figyelmet fordítanak a kétnyelvûség megvalósítására egyes szervekben és intézményekben, például a bíróságokon; végül a nemzetiségek átfogó, vertikális mûvelôdési szervezôdését szükségtelennek ítélték. Ez a - Szerbiában és Macedóniában szigorú tiltásként végrehajtott - határozat volt érvényben 1989 decemberéig.

1948 után, de valójában a 80-as évek végéig, nem csupán a magyar nacionalizmus (amelyet messze a legveszedelmesebbnek tartottak) ellen küzdöttek minden eszközzel, hanem az északról fenyegetô szovjet támadás elhárítását célzó állandó éberség, a gyanakvás és a fenyegetettségérzés ébrentartásával és idônkénti fokozásával (1968, 1980) nehezítették a szocialista országok népeivel való tömeges kapcsolattartást. A kisebbségek megnyerésének politikájára a nemzetközi helyzet is rákényszerítette a jugoszláv vezetést: az 1948-49-es szakítás után a magyarok, bolgárok, albánok, de a románok és szlovákok, csehek, ruszinok anyaországai is az ellenséges szovjet tömbben maradtak, így a túlélés egyik eszköze volt a jugoszláv nemzeti egység erôsítése, jugoszláv, macedón és vajdasági, koszovói regionális tudatú nemzetiségi értelmiség megnyerése, kinevelése. Megpróbáltak kialakítani egy, a "budapesti"-vel szembefordítható, külön jugoszláviai-vajdasági magyar nemzet(iség)tudatot. (Bori Imre és köre). Mivel ez kudarcot vallott, más, hatékonyabb eszközök következtek, hogy különösen az értelmiséget távol tartsák az anyanemzettôl és annak kultúrájától, szellemi-politikai mozgásaitól: megfélemlítés, megfigyelés, beszámolási kötelezettség, koncepciós perek (Vicei 1976, 1988-89; a kanizsai orgonahangverseny-ügy, 1981: magyar pedagógusokat hurcoltak meg, bocsátottak el, mert részt vettek volt tanítványuk rendezvényén).

Ez a szemlélet érvényesült a nemzeti(ségi) alapon szervezôdô, ún. vertikális szervezetekkel kapcsolatban is. 1949 novemberétôl (beszédes dátum!) eredményesen mûködhetett a Horvátországi Magyarok (Kultúr)Szövetsége és az Olasz Unió; 1975-tôl a szlovéniai magyar (és olasz) nemzetiségi oktatási és kulturális érdekközösség, a képviselôház nemzetiségi bizottsága. Ezzel szemben Macedóniában és Szerbiában - így a Vajdaságban is - az a szûkkeblû szemlélet uralkodott, amely - egy 1959-es párthatározatra hivatkozva - mereven elzárkózott minden nemzetiségi alapon létrejövô szervezet engedélyezésétôl. A hivatalos érvelés szerint az bezárkózáshoz, "gettósodáshoz" vezethet, s az önigazgató társadalomban minden polgár egyformán érvényesítheti jogait, így nemzetiségi jogait is. A Vajdasági Magyar Nyelvmûvelô Egyesületet - pusztán azért, mert túl sok értelmiségit tömörített - idôrôl idôre nacionalizmussal vádolták, és gyors "tisztújításokkal" valósággal lefejezték, nehogy csírája lehessen egy átfogó magyar szervezetnek. A belügyi szervek - amelyeknek a hatáskörébe tartozott a kisebbségek "kézbentartása" - a félelemkeltés, atomizálás állandósítására rendszeresen beavatkoztak a kisebbségek társadalmi-kulturális életébe: lehetetlenné tették a zentai magyar amatôr színtársulat mûködését (1975-76), a dél-bánáti magyar mûvelôdési napok rendezvénysorozatot; a meghurcoltatásra az is elegendô ok volt, ha egy rendezvényre, így az adai "Szarvas Gábor Nyelvmûvelô Napok"-ra egynyelvû - magyar - meghívót nyomtak.

Az átfogó támadásra Illyés Gyulának a Frankfurter Rundschauban (Allgemeine Zeitungban), majd a Magyar Nemzet 1982. karácsonyi számában megjelent cikke adta az ürügyet, amelyben a vajdasági magyar "csúcsértelmiséget" is elmarasztalta az ottani magyarság romló helyzetéért. Az "illetékesek" - köztük Major Nándor, aki élet és halál ura volt a tartományban a neosztalinista-"autonomista" 80-as években - elôször Szeli Istvánnal akarták megíratni a számukra megfelelô választ, s az ô elutasítása után vállalta a megbízatást Bori Imre botrányos cikkével ("Még Illyés Gyulától sem").

1983 májusában - az önigazgatás elvének durva megsértésével - leváltották a társadalomkritikát is vállaló, "lengyel szám"-ot és Illyés Egy mondat a zsarnokságról c. versét megjelentetô Új Symposion szerkesztôségét (Sziveri János, Csorba Béla). A vád: "…ellenzéki ízû anarcho-liberalista, újbalos és nacionalista gondolatok beszivárgása". A cél a vajdasági magyar fiatal értelmiségi elit szétzúzása volt. Ez a csoportosulás úgy volt európai és jugoszláv szellemiségû, hogy megôrizte magyar identitását, így szükségszerûen került szembe a Major-Bori-féle vezetéssel, amely megfélemlítéssel - lefizetéssel - szolgálatába tudta állítani az Új Symposion 1960-as évekbeli, renitenskedô vezetôgárdáját is. Akkorra ezek töltötték be a kulcspozíciókat a monopolhelyzetben lévô Fórum kiadóháznál és a Magyar Szónál. Fehér Kálmán vezérigazgató, Erdélyi Károly fôszerkesztô, Bányai János, Bosnyák István, Toma János, Utasi Csaba a párt- és állami vezetés ukázát végrehajtva több újságírót elítélô, gyalázkodó cikkek megírására és publikálására kényszerítettek, pártfegyelmiket osztogattak, az ellenszegülôket (Márk Ferenc, Hornyik Miklós, László) állásukból - a Magyar Szótól és a Hungarológiai Intézetbôl - eltávolították, hiába állt ki mellettük a vajdasági irodalom nagy öregje, Herceg János.

Felemelte szavát a magyar Írószövetség is, méltatva az Új Symposion bátorságát, újszerûségét és hídszerepét a jugoszláv népek kultúrájának magyar nyelvû tolmácsolásában. Nyugati megfigyelôk tisztán látták - és a Szabad Európa Rádió ennek hangot is adott -, hogy itt nem elszigetelt, hanem összehangolt akcióról volt szó, amely a többi kisebbség, így a szlovákok és a szerbiai liberális és nacionalista értelmiség ellen is irányult: 1983 június-júliusában bezárták egy írói munkaközösség kiadóját Belgrádban, leváltották az egyik ottani irodalmi lap egész szerkesztôbizottságát, "politikai tévedései" miatt betiltották az újvidéki szerb nemzeti színház egyik elôadását. Az Új Symposiont a kinevezett, parancsokat végrehajtó, dilettáns fôszerkesztô és szerkesztôbizottság jelentéktelenné szürkítette, s csak öt év múltán újult meg, Csorba Béla visszatértével.

A kisebbségek a magyar-jugoszláv államközi
kapcsolatokban

A nemzetiségi politikában kialakult elvi egyetértés mellett az el nem kötelezett, szocialista Jugoszlávia - a semleges Ausztriához és Finnországhoz hasonlóan - a lassan önállósuló magyar külpolitika számára egyfajta nagyobb mozgásteret biztosító "hátsó kapu" szerepét is játszotta a világ, az el nem kötelezettek felé, így a mindenkori magyar kormányok - különösen a Kádár-Tito-korszakban - számos gesztust tettek a fontosnak ítélt zavartalan és baráti államközi viszony megteremtésért és fenntartásáért.

A szomszédos államok közül elsôként Jugoszláviával jött létre diplomáciai kapcsolat 1946 szeptemberében, majd több gazdasági és kulturális egyezmény aláírása után az elsô barátsági, együttmûködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt is déli szomszédunkkal kötöttük meg 1947. december 8-án.

Az 1948-49-es szakítás és a nemzeti kommunista Jugoszlávia kitaszítása, majd a fokozatos összebékélés után az 1960-as évek elsô felében-közepén látványos és tömegeket érintô javulás következett be az államközi kapcsolatokban: 1963-ban kulturális-tudományos együttmûködési, 1965-ben idegenforgalmi egyezményt kötöttünk; 1964-ben a gazdasági, 1967-ben a mûszaki-tudományos együttmûködési bizottság alakult meg; 1966-ban eltöröltük a vízumkényszert. A határátkelôhelyek számát 8-ról 13-ra emeltük, az utasforgalom 4 év alatt (1964-68) több mint tízszeresére nôtt; ebben nagy szerepe volt az ún. kishatárforgalom bevezetésének (1965).

Széles körû együttmûködés alakult ki a határmenti megyék és városok, valamint a szomszédos, fôleg magyarlakta területek párt- és állami vezetôi, társadalmi szervezetei, kulturális intézményei, vállalatai és termelôszövetkezetei között.

A magyar kormányzat - amely szovjet nyomásra vett részt az 1968-as csehszlovákiai agresszióban - igyekezett annak a magyar-jugoszláv viszonyban negatív hatását csökkenteni: 1969 januárjában határozat született a jugoszláviai magyarsággal kialakult kulturális együttmûködés megóvására. A háromévenként megújított államközi kulturális munkatervekben rendszeresen szerepeltek a nemzetiségi együttmûködésre vonatkozó megállapodások. Az egyetértés jut kifejezésre az 1976. októberi miniszterelnöki találkozóról kiadott közös közleményben: "…a két ország baráti kapcsolatainak elmélyítésében fontos szerep jut a magyarországi horvát, szlovén, szerb nemzetiségnek, valamint a Jugoszláviában élô magyaroknak. A nemzetiségek a megértés tényezôi Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatában."

A határ menti együttmûködés évszázadokon át gazdasági-igazgatási-kulturális egységet alkotó területek (Bácska, Dráva- és Mura-mente) között bontakozott ki a legélénkebben és általában 60-30-10%-os arányban oszlott meg a Vajdaság, Horvátország és Szlovénia között. Szervezésében kiemelkedô szerepet játszottak a testvérvárosi kapcsolatok. Az 1970-1980-as években 5 megyénknek és 21 településnek volt élô kapcsolata a határ túloldalán fekvô, túlnyomórészt magyarlakta körzetekkel, melyek közül a legfontosabbak a Szeged-Szabadka, Baja-Zombor, Pécs-Eszék, Szombathely-Muraszombat között voltak. Az együttmûködés komplex módon valósult meg, ipari, mezôgazdasági és kereskedelmi vállalatok, oktatási-kulturális intézmények, állami és társadalmi szervezetek szerzôdésekben rögzített kooperációjával, rendszeres látogatásokkal, delegációk cseréjével. A határ menti, decentralizált együttmûködés keretében realizálódott a magyar-jugoszláv árucsereforgalom közel 15%-a, évenként 100-150 milliós értékben.

Az ún. kishatárforgalom (személyi igazolvánnyal) lehetôséget adott a nemzetiségek és anyanemzeteik közötti mindennapos és tömeges kapcsolattartásra. Az 1980-as években a korlátozások (kötelezô valutabeváltás) ellenére a két ország polgárai évente milliószámra látogattak át a szomszédos területekre, városokba. A 20 km-es korlátot egyik államban sem vették szigorúan: akadály nélkül lehetett Zágrábba, Pécsre, sôt a Balatonra vagy a tengerhez utazni, s ehhez járult még a távolabbi vidékekrôl útlevéllel utazók többmilliós tábora.

"Teljesebbé teszi a kapcsolatokat az a puszta tény, hogy a jugoszláv határ nyíltnak tekinthetô … s ennélfogva a jugoszláviai magyarságnak a hétköznapjaihoz tartozik, nemcsak a rokoni, baráti, szakmai és egyéb kapcsolatok ápolása, hanem a magyarországi életkörülmények és általában az ottani életmód ismerete. Ugyanakkor … az anyanemzettel kialakított sokrétû kapcsolatok révén elôsegítheti a magyar nemzet kulturális javainak és általában élettörekvéseinek szélesebb körû megismerését nálunk …" - olvashattuk a Híd egyik 1970-es számában.

Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar és a jugoszláv tömegtájékoztatás félrevezetôen kedvezô, rózsaszín képet alakított ki a problémamentes kapcsolatokról és a jugoszláviai magyarság helyzetérôl, amely a legjobbnak tûnt a többi szomszédos országban élô kisebbségekéhez viszonyítva. A valóban nagyobb szabadságot élvezô szlovéniai - és részben horvátországi-baranyai - magyarokról szóltak a lelkes tudósítások, de soha az ottani magyarság 90%-át kifejezô szerbiai magyarok (és albánok) elnyomásáról, üldözésérôl. Jellemzô módon csak szlovén és horvát tudományos intézetekkel és kutatókkal sikerült közös kutatásokat végezni - terepmunkával, közös kiadványokkal - az 1980-as évek közepétôl a kisebbségek életkörülményei vizsgálatára, míg a Vajdaságban ettôl mereven elzárkóztak.

Manapság Szerbiában a titóizmust s különösen az 1974-es alkotmányt teszik felelôssé a kialakult válságos helyzetért, az ország széthullásáért.

Epilógus

Az 1974-es, utolsó titói alkotmányban valóban teljesültek bizonyos nemzeti-regionális-kisebbségi igények. Tény, hogy a tartományok de facto köztársasági státushoz jutottak, s ezt a koszovói albán vezetés ki is használta nemzeti céljai elérésére: albán nyelvû oktatási és kulturális intézményrendszer kialakítása, albán tudatú értelmiség képzése, szoros kapcsolatok Albániával, megkezdôdött a szerbek - immár második - tömeges kiköltözése.

Az igazi ok azonban az, hogy a Szovjetunióval és csatlósaival történt szakítás ellenére Jugoszláviában egy sztálinista diktatúra élt tovább az 1980-as évek végéig, amely a bevezetett reformok (1950-52-55, 1961-63-65) ellenére minden alapvetô politikai és gazdasági változást meghiúsított. Az 1971-72-es tisztogatások után hatalomra került Canadanovici-Doronjski-Krunici-Major-féle vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsôsorban gazdasági érdekek védelmében, de keménykezû elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdô értelmiségiek és a nemzetiségiek (magyarok, sôt a horvátoknak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún. vertikális szervezeteik megalakítását, nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül koncepciós pereket is kreáltak.

Az ilyen légkör természetesen kedvezett a helyi túlkapásoknak, melyek következménye nem lehetett kétséges: a helyi, a községi és a tartományi képviselôtestületekbe, valamint a munkástanácsokba beválasztott magyar képviselôk csupán részt vettek az üléseken, de nem álltak ki a helyi közösség vagy a magyar nemzetiség alkotmányokban biztosított jogai megvalósításáért.

Ezt az "autonomista"-neo-sztalinista vezetést söpörte el 1988. október 6-án a "joghurt-forradalom": egy Belgrádból szervezett "spontán" tömegtüntetés, amelyhez a tömegeket az autóbuszokkal-vonatokkal odaszállított, fôként déli telepesek és leszármazottaik, felsôbb utasításra kivezényelt iskolások és munkások adták, akik természetesen arra a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes tüntetôk között szendvicseket, üdítôt és joghurtot osztogattak - innen a név. Az új tartományi vezetés - a Crna Gora-i származású Boscovic kormányfôvel az élen - Milosevic szerb elnök szocialistának átkeresztelt, valójában központosító, nagyszerb szándékokat régi kommunista módszerekkel és hatalmi apparátussal megvalósító politikájának hû végrehajtója volt. Az azóta bekövetkezett események igazolták azt a megállapítást, hogy a tartományok autonómiáját felszámoló, 1988. novemberi alkotmánymódosítás következtében "a Vajdaság többé nem lesz olyan helyzetben, hogy döntsön társadalmi-gazdasági fejlôdésérôl, jövedelmérôl, kérdésessé válik a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúsága, és a Vajdaság elveszíti fejlesztési perspektíváit."

Az 1989 márciusában elfogadott új szerbiai alkotmány egyértelmûen Szerbia alá helyezte a két tartományt, különösen belbiztonsági, védelmi, külügyi és gazdasági-tervezési területen. Késôbb ez kiterjedt az oktatásra, kultúrára, tömegtájékoztatásra.

A Szerbiában is meginduló demokratizálódási folyamat egyik jeleként a Szerb Kommunista Szövetség 1989. decemberi kongresszusán kimondták: nem alkalmaznak többé erôszakot a másként gondolkodókkal szemben. Ezt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) kezdeményezô bizottsága (Ágoston András, Vékás János, Csorba Béla) úgy értékelte, nem érvényesül a tiltás a nemzetiségi alapon létrehozandó szervezetekkel szemben, és megkezdte munkáját e politikai, kulturális és gazdasági érdekvédelmi szervezet - nem párt! - megszervezésére. 1990. március 31-én Doroszlón megalakult a VMDK. Tiszteletbeli elnökévé Herceg Jánost, elnökévé Ágoston Andrást, alelnökeivé dr. Hódi Sándort és Vékás Jánost választották.

Irodalom

Általános feldolgozások

Arday Lajos: A jugoszláviai magyar nemzetiség helyzete (1981). = Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetérôl. Medvetánc könyvek, Budapest 1988.

Botlik József - Csorba Béla - Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek - Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez 1918-1993. Hatodik Síp Alapítvány, Bp. 1994.

Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Zrínyi Kiadó, Bp. 1992.

Herceg János: Embersors. Fórum, Újvidék 1977.

Kocsis Károly: Magyarok a határainkon túl. Tankönyvkiadó. Bp. 1991.

Kôvágó László: A jugoszláviai magyarság helyzete a felszabadulástól napjainkig. Bp. 1973 (kézirat).

Magyarok a vajdaságban. Magyar Szó tematikai különszám, Újvidék 1990. március.

Mirnics Károly: A vajdaság sorsa a nemzetiségek sorsa. Híd 1970/7-8.

Mirnics Károly: Kisebbségi sors. Fórum, Újvidék 1993.

Vajdaság - tények és adatok. VSZAT Tájékoztatási Titkárság, Újvidék 1979.

Demográfia

Arday Lajos: A jugoszláviai magyarság demográfiai helyzete 1944-tôl napjainkig. Magyarságkutatás 1989.

Biacsi Sándor: Kis délvidéki demográfia. Életjel könyvek 57. Szabadka 1994.

Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Magyarország embervesztesége a második világháborúban. Püski, New York 1987.

Hódi Sándor: Táj és lélek. Fórum Kiskönyvtár, Újvidék 1989.

Matuska Márton: A megtorlás napjai. Fórum, Újvidék 1991.

Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. HSA, Budapest 1995.

Mirnics Károly: Egy asszimilálódó nemzeti kisebbség jelene és jövôje: Magyarok Jugoszláviában. VMDK Évkönyve, Újvidék 1990.

Mirnics Károly: Demográfiai jellegzetességek a jugoszláviai magyar nemzetiség életében. Híd 1970/1.

Gazdaság és társadalom

T. Bandin: A Vajdaság gazdasága és az egységes piac. Létünk 1972/1.

Gábriel András: A jugoszláviai magyarlakta területek gazdasági helyzete. Bp. 1980 (kézirat).

Patkovics Kálmán: A mostoha barázda. Fórum, Újvidék 1977.

Druºtveni i ekonomski razvoj SAP Vojvodine 1980-84. Novi Sad 1985.

Statisztiîki godiºnjak Jugoslavije Beográd sorozat.

Ua. SAP Vojvodine Novi Sad sorozat.

Ua. kalendar Zavod za statistiku Beográd.

Vojvodina u brojkama 1952-1986. Zavod za statistiku. Novi Sad 1987

Oktatás és mûvelôdés

Csorba Béla - Vékás János: A kulturtanti visszaság -A Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993. Újvidék 1994.

Székely András Bertalan: Vallás és egyház a jugoszláviai magyarság életében. Új Symposion 1990/9-10.

Tóth Lajos: Magyar nyelvû oktatás a Vajdaságban 1944-tôl napjainkig. Életjel, Szabadka 1994.

Nemzetiségi politika, kapcsolatok az anyanemzettel

Arday Lajos: Magyarok a szomszédos államokban - Külpolitikánk változása. = Sztálinizmus és desztalinizáció Magyarországon. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern 1990.

Mirnics Károly: Autonóm nemzetiségi fejlôdésünk új lehetôségei. Híd 1969/1.

Mirnics Károly: A nemzetiségi kérdés útjai és útvesztôi. Híd 1971/5.

Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában. Novi Sad 1967.

Rehák László: A kisebbségtôl a nemzetiségig. Újvidék 1978.

Rehák László: Nemzet, nemzetiség, kisebbség Jugoszláviában. Gondolat, Bp. 1988.

Rehák László: Kívánt segítség és hivatalos atyáskodás. Híd 1970/7-8.

P. Shoup: Communism and the Yugoslav National Question. New York - London, 1968.

^* Ez a tanulmány A magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép-Európában c. kötethez készült.