Tardiosa sunt remedia, quam mala

"»Milyen hasznom lehetne nekem ezekbôl az emberekbôl (albánokból - M.K. megjegyzése)? Meg kell ôket ölni, de nem sortûzzel, mert a lôszerpazarlás lenne. Öljétek meg ôket bunkóval.« - mondta Péter király, aki a szerb nép emlékezetében úgy él, mint jóindulatú és kedves Péter bácsi. Mondta ezt akkor, amikor Kumanovóba tartott, és autóját megállíttatta, hogy odaszóljon a szerb ôrökhöz, akik az albán hadifoglyok hosszú sorát hajtották maguk elôtt."¹

Nem sokkal késôbb: "Hadseregem Ó-Szerbiában a pravoszláv keresztényeken kívül a muzulmán szerbeket is magáénak fogja vallani, és velük együtt az albánokat és más keresztényeket és muzulmánokat is. Mi mindenkinek szabadságot, testvériséget és egységet hozunk" - mondta Péter király, az "egyesítô".²

Amikor Péter király így beszélt, az albánirtás éppen 100. évében tartott. Hogy ez így volt, jól látható a Carnegie Endowment for International Peace, Report of the International Commision to Inquire itno the Causes and Conduct of Balkan Wars, Sofia, A. Paskaleff-jelentésébôl, mely számtalan példát hoz fel az albánirtásról.

Azon, hogy a mai világ tíz, iparilag legfejlettebb országa (Japán kivételével) 1999. március 23. óta éjjel-nappal bombáz egy viszonylag kis országot, amelyben egy kisszámú, iparilag elmaradott, civilizációs igényekben szûkölködô és mûveletlen nép él, el kell gondolkodni. Mi készteti ôket erre az irgalom nélküli tettre? Milyen az a kis nép, amely a fejletteket ilyen végzetes elhatározásra bírta (vagy kényszerítette)? Éppen az arányok összehasonlítása miatt meg kell állapítani, hogy az eddigi világtörténelemben (kivéve a háborúban halálosan legyengült Magyarországot az elsô világháború végén, amikor nagyhatalmi döntéssel szó szerint szétkapkodták az ország kétharmadát az utódállamok) olyan megaláztatást, mint amilyet napjainkban a szerb nép átél, más kis nép még nem élt meg a földkerekségen. A globalizációs effektus, amely áthatja a mai világot, ezt a megalázást világméretûvé és általánossá teszi. A világnak szinte minden falujában és városában úgy beszélnek a szerbekrôl, mint gyilkosokról. A legnagyobb hírügynökségek, a legbefolyásosabb médiák szorításában van az az ország, amelyet Szerbiának hívnak és amelynek az élén Szlobodán Milosevics van.

El lehet-e választani a népet és a királyt (a vezért és a köztársasági elnököt) egymástól? Érvényes-e a latin mondás, hogy Qualis rex, talis populus? Vagy éppen ennek az ellenkezôje, vagyis az, hogy Qualis populus, talis rex? A király elmebetegsége miatt sátánizált-e a népe, vagy a nép is csak arra képes, hogy sátánfajzatot adjon ki magából?

Egyre megy. Az ország és népe jó szomszédok, barátok és szövetségesek nélkül maradt. A legszörnyûbb azonban az, hogy ebben a kis országban úgyszólván a mai napig még senki sem tette fel magának a kérdést: hogyan is történhetett meg, hogyan is került sor arra, hogy a világ leghatalmasabb államai szó szerint tapossák az országot. A szörnyû bombázások után ez az ország és népe képtelen lesz önerôbôl a mai informatizált és robotizált ipari társadalom követelményei felé akár egy lépést is tenni. Nem csak Európa ötödik legerôsebb hadiipara semmisült meg Jugoszláviában: tönkrement az ország és a gazdasági élet infrastruktúrája, az akkumuláció önerôbôl történô lehetôsége, akár egy nemzetközi piacon versenyképes gyár és termék létrehozásához is. Nemzetközi mércével mérve ez az ország a jövôben semmit sem lesz képes gazdaságosan és jövedelmezôen megtermelni. Ez az ország a jövôben valóban csak aszalt szilvát és sljigovicát - a szerbek nemzeti csemegéjét és italát - lesz képes felkínálni a nemzetközi piacon. A bombázás következtében olyan gazdasági károk keletkeztek, amelyek valószínûleg kétszeresen meg fogják haladni értékben azokat a károkat, amelyeket az ország a II. világháborúban elszenvedett. A szerbek többé önerôbôl nem lesznek képesek mások lenni, mint amik voltak hatszáz évvel ezelôtt. Nem lesznek képesek önmagukból mindig megújuló nép lenni: egyszerre régi és új.

Azt mondja a jugoszláv elnök, hogy mindez azért történik, mert az ország meg akarja ôrizni a függetlenségét és szabadságát.

Ezek valóban fontos értékek az egyén, az állam, az ország és a nemzet számára is. Kérdés azonban, volt-e és van-e olyan állam, amely politikájában ne hivatkozott volna ezen értékekre, valamint a demokrácia elveire és az emberi jogok tiszteletben tartására még akkor is, amikor a béke örve alatt népirtásra törekedett, és háborút indított? Ezekre az értékekre hivatkoznak akkor is, amikor a legkegyetlenebb elnyomásba és jogfosztottságba taszítják a saját népüket. (E nélkül nem is lehetne hadba lépni, és másokat leigázni.) A jogfosztást az állam elsôsorban a saját népén próbálja ki, hogy aztán más népeken gyakorolja. Éppen emiatt téved mindenki, aki az emberi jogok érvényre juttatását és juttathatóságát e történelmi kerettôl függetlenül vizsgálja, és nem a maga folytonosságában és lehetôségeiben keresi. Nem lehet számon kérni a gazdaságilag erôtlen, iparilag fejletlen, alacsony civilizációs igényû, politikailag mûveletlen és idôsebb korosztályaiban még mindig félig írástudatlan Kis-Szerbiától, hogy bár proklamálta, elfogadta és törvénybe iktatta ezeket a jogokat, maradéktalanul mégsem gyakorolhatta valamennyit.

Egyet azonban mindenkor számon lehet kérni Szerbián: hogy értelmiségi és politikai elitje mindenkor, egészen a mai napig érzéketlen volt és maradt az emberi jogok tiszteletben tartása iránt. Az érzéketlenséget lehet számon kérni. Az elsô számú emberi jog az élethez való jog. (Azután következnek azok az emberi jogok, amelyek az emberibb élethez való jogként ismeretesek.) Szerbiában ezt az elsô számú emberi jogot - a puszta élethez való jogot - sohasem vették komolyan. Ez a jog Európában úgy-ahogy szavatolt már az ôsközösségi, majd a rabszolgatartó társadalom felbomlása után. A feudális társadalom bôvítette az élethez való jogot, s még ennél is jobban a kapitalista társadalom. A mai civil társadalom pedig azért küzd, hogy az élethez való jog ne váljon feláldozhatóvá valamilyen, az egyén érdekeitôl függetlenített imaginárius kollektivizmus oltárán.

Szerbiában az élethez való jog bizonyos mértékben mindig veszélyeztetett volt. Márpedig a római jog arra tanít, hogy "Metus dolum in se recipit". Szerbiában nem csak az államhatalom, az uralkodó és ellenzéki politikai elit, hanem a humán értelmiségi elit és a szerb pravoszláv egyház is egyetért abban, hogy az élethez való emberi jog bármikor feláldozható a haza érdekében, s ez azt jelenti, hogy alávethetô a politikai önkénynek és erôszaknak, ha ezek az erôs szerb állam érdekét szolgálják. A népvezér bármikor erôszakot gyakorolhat a népén, ha boldogítani akarja. Szerbiában azóta, hogy Milos Obilics meggyilkolta Murat szultánt a Rigómezôn és Gavrilo Princip Ferenc Ferdinándot Szarajevóban, a gyilkosra mindig egy kicsit hôsként tekintenek. A mai napig úgy tartják, hogy minden gyilkosnak "egy kicsit igaza van". Hiába szûnt meg Szerbiában a több száz éven keresztül folytatott martalóc élet, a harcterek kifosztásából biztosított megélhetési lehetôség, a hajdú portyázás, mint a nép fô foglalkozása. A rablót továbbra is tehetséges embernek, a csalót és szélhámost csalafintának, a hazugot pedig találékony embernek tartják.

A szerbiai ellentmondásossághoz tartozik, hogy ugyanakkor bámulatosan mûvelt polgárai is vannak, akikre bárhol Európában büszkék lennének. Ôk azonban annyira elszigeteltek, hogy peregrinus in patria sua. Ám az átlagos értelmiséginél a balkáni észjárás keveredik az európai mûveltséggel.

A szerbek két népszerû szállóigéjének egyike - messzemenôen az elsô - az, hogy "a szerb örömmel megy katonának", s valóban, amikor a szerb fiú bevonul katonának, nagyobb ünnepséget csapnak, mint a lakodalmán. Csak e szállóige után következik az a másik, hírhedt, hogy "dögöljön meg a szomszéd tehene". Ebben a népjellegben, a történelem tragikus alakulása folytán, jelen vannak a militarizmus gyökerei.

Újabb ellentmondás, hogy Szerbiában elképzelhetô béketüntetés. Ezeken kevés ember vesz részt. Gyertyás menetüket az államhatalom engedélyezi, de ugyanakkor arról is gondoskodik, hogy a gyertyákat eltapossák, a résztvevôket megfélemlítsék a félkatonai és rendôri alakulatok, kormánypárti aktivisták.

A szerb nép, és különösen a szerb hadsereg, az önmagáról alkotott értékítélet szerint a világ leglovagiasabb, legemberségesebb, legerkölcsösebb népe és hadserege. Ugyanakkor szigorúan bizalmas (amely ma már nem lehet titok) körirat gondoskodik arról, hogyan kell módszeresen más népeket és nemzetiségeket megfélemlíteni és kiirtani úgy, hogy a hadsereg arculata "tiszta" maradjon. A piszkos munkát félkatonai alakulatokkal és párthadseregek segítségével végeztetik el - olyanokkal, akik "önként, kéjjel ölnek, nemcsak parancsra". Ez az igazi Ars guvernandi! Az országban a tömeggyilkosságokat, tömeges rablást és fosztogatást nem a reguláris katonaság követi el, hanem azok, akiknek "a népbôl" a hadsereg fôparancsnoka megsúgja, hogy büntetlenül elkövethetik. A büntetés akkor következik, ha a parancsot nem teljesítik. Ez a pilátusi mosom kezeimet.

Az országban több száz köztörvényes bûnözôt és köztük hétpróbás gyilkost engedtek ki a háború kezdete óta. Amnesztiát kaptak a miniszterelnöktôl. Ôket, miután ismét több száz embert levágtak (a Balkánon csak a karóba húzást felejtették el a török idôkbôl) több tízezret kiraboltak és több száz ezret megfélemlítéssel "mozgásba hoztak", vagyis elûztek, otthonuk, falujuk, országuk elhagyására kényszerítették ôket - ismét ôrizetbe vette a rendôrség. Nem statárium elé állították ôket, hanem ismét bíróság elé, ahol 5-tôl 20 évig terjedô börtönbüntetésre ítélték ôket. Mindez azonban porhintés. Régi és új büntetésük letöltését nem kezdték meg, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor lesz rájuk ismét szükség! Nem lehet tudni róluk, hol fognak megint felbukkanni, hogy elvégezzenek egy újabb "feladatot". Tudni kell, és ezt a világ összes kriminológiai kutatása és tanulmánya bizonyítja: a köztörvényes bûnözôk mindig a "legnagyobb hazafiak". Számukra teljesen érthetetlen, hogy miért dugják ôket rács mögé, amikor ôk mindent a haza érdekében tesznek.

Az országban, a magyar többségû községek és Szabadka kivételével (ennek osztrák-magyar hagyománya van) az idegengyûlöletet, a hazaárulóktól való rettegést (amelyet fôleg a kisebbségiekkel kötnek össze, holott igazi hazaáruló csak az lehet, aki kapcsolatba kerül az ország titkos dolgaival, ez pedig nem lehet más, mint csakis szerb nemzetiségû) állandóan ott lebegtetik a közéletben és a mindennapi élet szintjén egyaránt. "A legjobb indián a halott indián" szállóige legfeljebb annyiban módosul, hogy a legjobb nemzetiségi az, aki nem nemzetiségi, hanem szerb akar lenni. A legjobb nemzetiségi, aki hallgat és nem követel semmit. A nemzetiségi igazodjon a következô latin szentenciához: Audi, vide et tace, si vis vivere in pace.

A szerb hagyomány és történelem szerencsétlen alakulását (az idegenektôl való félelmet és gyûlöletet irántuk) jócskán betetôzte az 1999. március 23-a óta elkezdôdött bombázás. Ôrültek közt ôrültnek kell lenni, az ôrültekkel szemben ôrülten kell viselkedni, mert csak ez segít át a bajon. Ez az észjárás természetesen vitatható. Mindenesetre Szerbiában az emberi jogok teljes kollapszusát vonta maga után. A szerbek igazsága vagy igazságnak vélt fogalmaik jogalapot szolgáltatnak ahhoz, hogy most emberirtó szándékaikat korszerûsítsék, ugyanúgy az emberirtás módszereit is. A szerb sajtó és elektromos médiák az igazságérzettôl vagy a saját igazságnak vélt öntömjénezéstôl dagadozva arról beszél, hogy gyôztünk. Legyôztük a NATO-t. Száz írásból, jelentésbôl és hírbôl kilencvenkilencnek ilyen a hangneme.

Elképesztô ez a hérosztratoszi komplexus. Mindenáron, bármilyen áron világtörténelmi szerepet játszani! Nem azáltal, hogy alkossunk, hogy jól és jót termeljünk, ez nem érdekes, soha nem is volt az. Azáltal, hogy lángba borítjuk az egész világot, mindenkit fegyverbe szólítunk, vagy magunk mellett vagy magunk ellen. A fegyverforgatásban nincs jobb a szerbnél! - állítják. "Ha dolgozni nem is, de jól tudunk verekedni" - állapította meg és dicsekedett már tíz évvel ezelôtt a Szerb Kommunista Párt akkori fôtitkára, aki nem más, mint a Jugoszláv Katonaság jelenlegi fôparancsnoka. Ezt az elképesztô "szerb önismeretet" tetôzi be a bombázás. Senki sem tudja azonban, hogy van-e ennél jobb megoldás? A szerb ellenzék megerôsödésére való várás és ráhivatkozás közönséges agyrém, az idôtényezô semmibevétele. Az élet múlandóságával való játszadozás. Szerbiában eddig minden politikai ellenzék csak egyet tudott: arra hivatkozni, hogyha ô lenne hatalmon, kevesebb áldozattal és gyorsabban megnyerné a háborút. Ugyanolyan militáns, mint a kormányzó pártok. Az élethez való emberi jog és az emberibb élethez való jogok eltûnôben vannak, mert a háború senkinek sem hozhat mást, mint mérhetetlen szegénységet, nélkülözést, lemondást és boldogtalanságot a következô évtizedekben. Egy nemzet kétszáz éves tévútjáról van szó, amelyrôl nem akar letérni. Tisztában kell lenni azzal, hogy nem lesz semmilyen Marshall-terv, s ha lenne is, nem érne semmit. Nem fog az ország minden része egyszerre részesülni belôle. Támogatással az újjáépítés húsz évig is eltarthat, nélküle meg éppenséggel lehetetlen.

Hiába csodálkoznak a szerb értelmiségiek, hogy a kommunista pártokat kivéve, Európa hallgat, és békésen nézi Szerbia pusztulását. Szerbiát le fogják bombázni, és ezen a kommunista pártok tüntetése sem fog változtatni. Másrészt a kommunista pártok szervezésében tüntetô szerb diaszpóra, barátaik, nemzetállam fogalmához dörgölôdzôk, és mások (érdekes, hogy most a kommunisták érdekeinek is mennyire megfelel a nemzetállam) meg sem említik a háború voltaképpeni okait, az albán tragédiát. A háborúban elôször az igazságot ölik meg, azután az ártatlanokat, aki pedig életben marad, mérhetetlen nyomorban éli le a hátralevô éveit. Ez természetesen vonatkozik Jugoszlávia minden lakosára.

Mindenki jogosan félhet a jövôtôl, mert emberi jogai még jobban csorbulnak, mint eddig. Várható egy kegyetlen diktatúra megjelenése, amely - mert a tôke még sokáig nem fog bejönni az országba - saját maga fog próbálkozni a fejlesztéssel. Ez a próbálkozás azonban a mocsárból a saját hajánál fogva kicibált Münchhausen báró módjára történne. A lerombolt infrastruktúra felépítése akár évtizedekig is eltarthat. Ugyanakkor meg fog erôsödni egy ugyanolyan militáns politikai ellenzék (amely arra hivatkozik majd, hogy ô biztosan megnyerte volna a háborút, ha hatalmon lett volna), mint a jelenlegi hatalom. Azzal fogja vádolni a jelenlegi háborús vezetôséget, hogy tönkre tette az országot és politikai elszigeteltségbe zárta. Polgárháborús hangulat és állapot fog keletkezni az országban. A merényletek és politikai gyilkosságok száma rendkívül meg fog nôni. Ugyanakkor nagy számú fiatalság fog távozni lesütött szemmel éppen azokba az országokba, amelyeket a szerb állam politikai vezetôsége újfasisztának minôsít. Mindenki oda fog menekülni, ahol belátása szerint meghúzhatja magát, amíg a pártharcok tartanak.

A természet és az ipari környezet nagy károsodást fog szenvedni. A szennyezettség hatása évtizedek múlva is érzôdni fog. Az átlagos emberi életkor az országban rövidülni fog. Az egészségvédelem tartós gyógyszerhiánnyal fog küszködni, meg fog nôni a sokat szenvedô betegek és az öngyilkosok száma. Az oktatás, a mûvelôdés és a tudomány minôsége leromlik, és hatása jelentéktelenné fog válni az emberek életében. A legnagyobb kár azonban magában az emberekben fog keletkezni. Milliós tömegek szoktak le már eddig is, ez alatt a tíz év alatt, az ipari fegyelemrôl. Nem lesz hatalom, amely rövid idô alatt ismét visszakényszeríti ôket a munkahelyekre. A jó munkást ki kell nevelni nemzedékeken keresztül. Több száz ezres tömegek fognak munkanélkülivé válni, és rendkívül közel fognak kerülni a bûnözéshez. Ismét százezrek fognak visszatérni a naturális gazdálkodáshoz és a gyûjtögetô életmódhoz. Jól fog járni az, aki a feketegazdaságban feltalálja magát.

Ha egy ország romba dôl, márpedig most ez történik, a háborút gazdasági szempontból semmiképpen sem lehet megnyertnek tekinteni. Ellenkezôleg. Politikailag sem lehet a háborút megnyertnek tekinteni, még akkor sem, ha Koszovó netán megmarad Jugoszlávia (nem Szerbia) keretén belül. Néhány szerb kolostori szerzetesen kívül alig fog szerb lakos élni Koszovón az albánokkal. Boldog az a szerb, aki jó elôérzettel már korábban el tudta adni a vagyonát valamelyik albánnak (akkor még az albánok az érték többszörösét adták érte). Akik késôbb szeretnék eladni, már rosszabbul járnak, az újabb adásvételen már nem fognak tudni meggazdagodni. A polgári köntösbe bújtatott nagyszerb nemzetállami eszmébôl tehát a gyakorlatban nem lesz semmi, mert Koszovón nem fog élni szerb, és nem is lehet majd olyan szerbet találni, aki ott akar élni. E rögeszme miatt csak nehezen tud majd kialakulni és utat törni magának az igazi polgári társadalom.

A legnagyobb kár általában az erkölcsökben, és különösen a politikai erkölcsökben fog keletkezni. A bizalmatlanság ahelyett, hogy gyengülne, újabb évtizedekre megveti magát az emberekben. Az emberek közötti kapcsolattartás, ahelyett hogy nyitottá válna, továbbra is zárt lesz, csak hogy minél könnyebben elhárítható és kikerülhetô legyen az esetleges konfliktusveszély. Az emberek tartózkodni fognak minden közéleti, politikai feladatvállalástól, mert ezzel foglalkozni Szerbiában továbbra is életveszélyes dolog lesz. Ubi ius incertum, ibi ius nullum - tanítja a római jog, és ez a tanítás még évtizedekig tökéletesen rá fog illeni a szerbiai politikai állapotokra. Európában sehol sem ütközik a jogállam kiépítése olyan nehézségekbe, mint a volt jugoszláv térségben. A mostani háborús események közepette valaki "normálisnak" tekintheti, hogy a lakásokban nincs mindig víz és áram, hogy áruhiány van a boltokban, hogy nem lehet utazni, hogy nagy a nyomor, hogy exlex állapotok uralkodnak. De el fog múlni néhány év, és a helyzet alig fog változni. Mindenki azt várná, hogy a szükség, a rendkívüli állapot csak a háború velejárója, ám ezek továbbra is jelen lesznek a társadalomban. Ez a nemzetállamért és az asszimiláció jogáért vívott háború következménye, s közben mindenki elfelejti, hogy ez váltotta ki. A háború az albánoknak mérhetetlen szenvedést hozott, de a szerbekre is ez vár, amit saját maguknak idéztek elô, mert Európa az etnikai tisztogatás politikájával nem tud szolidáris lenni.

A jövôre nézve veszélyes, amikor egy népnek nincs önálló, individualizált értelmiségi elitje, hanem az értelmiségi elit a napi politika és rezsim szolgálatában áll. Ennek következtében nem születnek önálló gondolatok, hanem csupán kiszolgáló gondolatok. Nem kevésbé veszélyes az is, amikor nincs olyan politikai elit egy ország élén, amely felelôsséget érezne minden egyes ember sorsa iránt. E felelôsség nélkül az ország az országút szélére kerül. A szerbiai politikát gyakran jellemezte az álnokság, az ármánykodás, a képmutatás, a gáncsvetés, a tôrbe csalás, a becsapás. Ami most történik, logikusan következik Szerbia egész eddigi történelmébôl. Az, ami most történik, olyan rossznak a beteljesedése, amellyel szakítani kell, ha az ország a civil társadalom értékeit szándékozik ápolni a jövôben. Lehet, hogy el lehetett volna kerülni a sok rosszat, ha a nép felelôsségteljesen fogja fel az elôzô választásokat. Az azonban dajkamese, hogy az albánok, ha kimentek volna a választásokra, változtathattak volna a történelmi helyzeten. Aki ilyet állít, az nem ismeri sem a szerb történelem sajátosságait, és nem is dolgozott modern államapparátusban, hogy megtapasztalhatta volna annak igazi manipulációs lehetôségeit. Csak remélhetô és hihetô, hogy e kegyetlen tanleckébôl legalább valaki le fogja vonni a megfelelô tanulságot, és jobban jelen lesz a választásokon. Ez azonban csak remélhetô. Nincs rá egyértelmû politikai biztosíték és értelmi bizonyíték. Közvetlenül a háború kezdetén megszólalt nem más, mint Dobrica Csoszics, a "szerb nép atyja", a "szerb Tolsztoj". Arra kérte és arra figyelmeztette a Nyugatot, hagyjon föl a bombázással, mert a szerb népet nem lehet legyôzni, sem térdre kényszeríteni. Ha majd gyengül a Nyugat nyomása, a volt jugoszláv térségben élôk mindent el fognak követni, hogy atomfegyverrel támadjanak egymásra.³ Ezzel Dobrica Csoszics máris elhintette a szerb nép lelkületében az újabb háború lehetôségét és szükségességét. Újabb fegyverkezésre biztatja népét. Csak gyengüljön meg a Nyugat figyelme... Alig van rá példa a legújabb kori történelemben, hogy az állam érdekei annyira eltávolodtak volna minden egyes ember és a társadalom reális érdekeitôl, mint ahogyan ez Szerbiában történt. A függetlenségre, szabadságra és az ország területi egységére hivatkozás voltaképpen nem más, mint a szerb nemzetállam, és annak leghatékonyabb, legnélkülözhetetlenebb eszköze: az erôs, központosított hatalom megindokolása. A Szerbiában említésre méltó értelmiségiek zöme kétszáz évre visszamenôleg tehetségét Nagy-Szerbia eszméjének, a szerb nemzetállam létrehozásának rendelte alá. Így van ez ma is. Ám ha ez a vágy nem valósult meg a 19. században, ma már aligha valósítható meg, holnap pedig a megvalósíthatósága pedig egyenlô lesz a nullával. Mégis, a Csoszics-féle humán értelmiség újból és újból megpróbálkozik vele. Holott nyilvánvaló, hogy ez a politikai gondolat kétszáz évet késik. Ennek ellenére a szerb társadalom militarizmusának a parazsát nem hagyják elhamvadni és a szerb állam újra-militarizálhatóságát nem hagyják gyengülni. Az így gondolkodók nem akarják azt, hogy a szerb társadalom az ipari felemelkedés útján keresse a jövôbe vezetô utat, hanem bíznak az atomtitok ellopásában. Bíznak abban, hogy Szerbia atombombát tud majd gyártani vagy szerezni.

A Nyugat természetesen most a legrosszabb megoldáshoz nyúlt azzal, hogy éjjel-nappal bombázza Szerbiát. Azonban alaposabban ismerve a szerb történelmet, meg kell állapítani, hogy ennél a megoldásnál már régóta nincs jobb. Elfogytak a jobb megoldások!

A Csoszics-féle értelmiségiek és a politikai elit semmi különöset nem lát abban, hogy Szerbiára ismét ráköszönt a kôkorszak, amelyben az ország mûszaki és tudományos alkotói jó ideig kôszerszámok készítésével fognak foglalkozni, a fiatalság évei pedig tétlenségben fognak elröpülni. Boldog lesz az, akit befogad a szerb médiák és államhatalom által genocídnak minôsített és újfasisztának titulált Nyugat. Nem is lehet ez másként, amíg a középkori mítoszok világa és a 21. század fegyverzete ütközik meg egymással. A Csoszics-féle értelmiség bízhat abban, hogy a szerbek ellopják az atomtitkot vagy magát az atombombát. Nem valószínû azonban, hogy a Nyugat ébersége alábbhagy. Sem most, sem a jövôben.

Ennek ellenére megfontolt ember nem vádolhatja a szerbeket kollektív bûnösséggel azért a népirtásért, ami Koszovóban történt és történik. Kollektív bûnösség nincs. Létezik azonban egyéni politikai felelôsség. Minden ember felelôs azért, ami a választásokon történik. Szerbiának nem jelent mentséget, ha militáns kormánypártokat militáns ellenzéki pártok váltanak föl az ország irányításában és a hatalom gyakorlásában. Az szükséges, hogy ne hivatkozhasson senki arra, hogy biztosan megnyerte volna a háborút, ha ô kormányozta volna az országot. Ius ex iniuria non oritur!

Gazdaság-irányultságú jogállamiságra lenne szükség.

Dulce bellum inexperto

Nemo sallus bello.

---------------------------------------