(Széljegyzet a Szerif c. Görögország ítélet¹ margójára)^*

A nemzeti, etnikai, vallási kisebbségek szép karácsonyi ajándékot kaptak az Emberi Jogok Európai Bíróságától: 1999. december 14-én a Bíróság a Szerif c. Görögország ügyben a panaszos javára döntött. A Balkán-félsziget kisebbségi viszonyainak történelmi, jogi és politikai bonyolultságát visszatükrözô ítélet nem csak az Emberi Jogok Európai Egyezményén esett sérelmet próbálja orvosolni, hanem - remélhetôen - egy újabb joggyakorlati utat sejtet.

Ismert az a tény, hogy az Emberi Jogok Európai Bizottságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának hatalmas és joggal tiszteletet parancsoló emberi jogi ítélkezési gyakorlatában a kisebbségvédelmi vonatkozású ítéletek és döntések száma elenyészô. A belga nyelvi ügyben² hozott, a pozitív diszkrimináció lehetôségét elismerô és a hátrányos megkülönböztetés fogalmát tisztázó ítélete óta az Emberi Jogok Európai Bírósága inkább visszafogottan nyilatkozott meg abban a csekély számú esetben, ami elébe került.

Így a Tyrer-ügyben³ elítélte az Egyesült Királyságot azért, mert a Man-sziget területi autonómiája által hatályban tartott botbüntetés érvényesítését nem tudta megakadályozni. A Gillow-ügyben⁴ a szintén uralkodói koronabirtokként kezelt Guernsey-szigeten az angol többség betelepülésének és ingatlanvásárlásának megakadályozását célzó tulajdonszerzési korlátozást (azaz, hogy csak a tartományi polgár szerezhessen ingatlant) ha önmagában nem is tartotta jogsértônek, azonban az adott esetben a hosszú idôn át ott tanító pedagógusra való érvényesítését túlságosan szigorúnak minôsítette. Mathieu-Mohin és Clerfayt ⁵ belga parlamenti képviselôk ügyében a vallon panaszosok nem tudták sikerre vinni panaszukat, hogy a képviselôi eskü nyelvének (azaz, hogy francia vagy pedig flamand) törvényi megválasztása és az ahhoz fûzött különbözô jogkövetkezmények sértenék az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Nemrégiben pedig a Bíróság - az Emberi Jogok Európai Bíróságának pozitív elôterjesztése ellenére - elutasította a vándorcigány életmódját megôrzô és gyermekei számára is továbbadni szándékozó Mrs. Buckley⁶ panaszát, hogy a tartós ingatlanhasználat feltételeként a letelepedést elôíró cambridge-i helyhatósági szabályzatok és a lakókocsija leállítása miatt településszépészeti kihágás jogcímén kirótt bírságok aránytalan beavatkozást jelentenének családi életébe.

Számtalanszor megállapították már, hogy a strasbourgi kisebbségi ügyek elenyészô száma logikus következménye az Emberi Jogok Európai Egyezménye struktúrájának. Az elméleti szakírók túlnyomó többsége egyetértett abban, hogy mivel az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem tartalmaz önálló kisebbségvédelmi cikket, s a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról rendelkezô 14. cikk pedig csak egy másik egyezménybeli cikkhez kapcsolva érvényesíthetô, aligha lehet fogékonnyá tenni a bírákat a kisebbségi ügyek iránt⁷, ha nincs egy kisebbségvédelmi tartalmú kiegészítô jegyzôkönyv.

Ez a valószínûtlenség alapvetôen azzal magyarázható, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének kontrollmechanizmusa az "áldozat " egyénre beazonosítható követelményét feltételezi.⁸ Az áldozati mivolt egyéniesíthetôsége azonban végsô soron az egyéni jogokra épül s igen nehezen kapcsolható kollektív érintettséghez.⁹ A kisebbség mint olyan által hátrányosan megélt élethelyzetek jelentôs része azonban igazán a kollektív jogok vagy legalábbis kollektív megközelítés szempontjából panaszolható.¹⁰

Mint arra a hágai Nemzetközi Bíróság magyar tagja, Herczegh Géza is rámutat, "vitathatatlan, hogy a kisebbségek kollektív jogai és az egyes kisebbségi személyek által »csoportjuk más tagjaival együtt közösen gyakorolt jogai« közötti tiszta és világos különbségtétel igencsak nehéz, s talán a gyakorlatban tulajdonképpen megvalósíthatatlan".¹¹ Ha elméletileg helyt is áll ez a tétel, tény, hogy az Európa Tanácson belül a szervezet keretei közötti jogalkotásra meghatározó befolyást gyakorló államok, s közöttük Franciaország egyértelmûen elutasítják alkotmányjogi megfontolások miatt a kollektív jogokat, meglehetôsen reménytelenné téve ezzel a kodifikációs kísérletezgetést. Ezért a földrész államainak jogi együttmûködését szervezô, a jogállamiságot elfogadó államok belsô emberi jogi gyakorlatát felügyelô Európa Tanács kénytelen volt egy másik, az Emberi Jogok Európai Egyezményétôl elkülönülô útra lépni.

Így került sor arra, hogy Strasbourgban az emberi jogi védelmet két kisebbségvédelmi pillérrel egészítsék ki, elfogadván a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját és a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezményét.¹² E két egyezmény szövege nem annyira a jogokra (s különösen nem a kollektív jogi megközelítésre) koncentrál, mint inkább az államokat a kisebbségek javára terhelô kötelezettségekre. Ezeket a Charta választható opciókba foglalva, a Keretegyezmény pedig gyakran rugalmas vagy éppen programjellegû cikkekbe fogalmazva próbálja pontosítani. Nem kevés koncessziót helyezve az államok szerzôdéskötési hajlandóságának voltára, próbálták a szakértôk elérni, hogy ténylegesen elfogadásra s nemcsak íróasztalfiókba kerülô dokumentumok jöjjenek létre. S valóban, mindkettô 1998-ban hatályba is lépett.

A dátumok alapján is látható, hogy a strasbourgi kisebbségvédelmi kodifikáció jelentôsen felgyorsult a Berlini Fal leomlásával és ezzel összefüggésben a szervezet kibôvülésével. Az ezt megelôzô évtizedekben a kisebbségi kérdést itt is lekicsinyelték, történelmi csökevénynek tekintették, vagy egyes kis folklór- és néprajzszakos csoportok túltengô aktivitásának akarták betudni.

Mindezek alapján sokan arra számítottak, hogy ha kerül is esetleg egy kisebbségi panasz az Emberi Jogok Európai Bírósága elé, az valamelyik közép- és kelet-európai újonnan felvett tagállamból fog érkezni. A szervezet vezetôi és magas rangú tisztviselôi gyakran szinte szuggerálták ezen államoknak, illetve kisebbségi politikusaiknak, hogy vitáikat a strasbourgi bírák elé vigyék, ahelyett, hogy belpolitikai-alkotmányjogi vagy éppen államközi vitákat, feszültségeket generálnak.

Mindezen jóslatok ellenére, az ezredfordulóval remélhetôleg nem csak dátumszerûen, hanem szimbolikusan is egybeesô, sikerrel végigvitt kisebbségi panasz nem innen, hanem az évtizedek óta tag Görögországból érkezett s az ottani muzulmán közösség autonómiáján esett sérelemre mutatott vissza.

Az ügy végsô soron a modern Görögországnak a két balkáni háborúhoz és az elsô világháborúhoz kötôdô megszilárdulására mutat vissza. A függetlenségét 1829-ben visszanyert Görögország a meggyengült Török Birodalommal vívott háborúkból a 20. század elején jelentôs területi nyereségekkel került ki. A nemzetközi közösség mindazonáltal különbözô kisebbségvédelmi vonatkozású szerzôdések megkötését írta elô, amelyek a görög területen maradó muzulmánok számára bizonyos autonómiát biztosítottak. Ez a tulajdonképpen inkább személyi, mintsem területi bázisú autonómia alapvetôen a vallási élethez s az ahhoz kapcsolódó családi jogviszonyokhoz kötôdött.

Így az 1913. május 17-i athéni béke 11. cikke az alábbiakat rögzítette:

A muftik, túl a pusztán vallási teendôkön és a Vakuf-javak igazgatásának felügyeletén, joghatóságot gyakorolnak a muzulmánok között a házasság, válás, tartási kötelezettségek (»nefaca«), gyámság, felügyelet, nagykorúsítás, iszlám végrendelet és a »mutévelli« poszton (»Tévliét«) való utódlás tekintetében. A muftik által hozott ítéleteket az illetékes hellén hatóságok végrehajtatják. Jogutódlási viták esetén az érdekelt muzulmán felek, elôzetes megegyezés alapján a muftihoz, mint választottbíróhoz fordulhatnak. Az így meghozott választottbírói ítélet ellen az országban a rendes bíróságok elôtti szokásos jogorvoslatok érvényesíthetôk, kivéve, ha ezt kifejezetten kizáró megállapodást kötöttek." ¹³

A Szövetséges és Társult Fôhatalmakkal 1920. augusztus 10-én kötött két sěvres-i szerzôdés közül az egyik az 1919. november 27-i neuilly görög-török békeszerzôdést egészítette ki, meglehetôsen általános formában megerôsítve a muzulmán közösségek autonómiáját:

"Görögország elfogadja, hogy megteszi a szükséges lépéseket ahhoz, hogy a muzulmánok a családjogi és a személyi státushoz kapcsolódó ügyeiket a muzulmán szokásjoggal összhangban intézhessék." ¹⁴

Az 1923. január 30-i görög-török lakosságcsere-egyezmény és az 1923. július 23-i lausanne-i béke Görögország muzulmán kisebbsége számára a sìvres-i szerzôdésben rögzítettel azonos védelmet írt elô.¹⁵

Ezeket a nemzetközi jogi kötelezettségeket a görög belsô jogba megfelelôen beépítették. Alkalmazásuk mindaddig nem vetett fel nehézségeket, amíg a görög jog maga nem változott meg.

Az irányadó 1920. évi törvény rögzítette, hogy a mufti a közösség által választott méltóság, és jóllehet az ilyen választások részletszabályainak pontosítására hivatott végrehajtási rendelet meghozatala elmaradt, különösebb probléma nem vetôdött fel a gyakorlatban. 1990-ben azonban módosították a törvényt, megváltoztatva a mufti kiválasztására vonatkozó szabályokat. Ettôl fogva a köztársasági elnök nevezte ki, az oktatási miniszter elôterjesztésére, akinek ehhez a helyi prefektussal és az állam által a muzulmán érdekek megjelenítésére hivatott, állami felkérés alapján összeállított tanáccsal kellett konzultálnia.

Miután a korábbi rodopi mufti jobblétre szenderült, egy ideiglenes muftit nevezett ki a köztársasági elnök, majd az illetôt 1990-ben meg is erôsítette funkcióiban. A muzulmánok jelentôs része követelte a mufti-választás megtartását, amelyet a görög hatóságok elutasítottak, arra hivatkozva, hogy a reform óta a muftiválasztás mint intézmény megszûnt.

A hívek azonban nem hagyták annyiban, megszervezték a választást és ennek eredményeként Szerif úr kapott bizalmat. A görög állami hatóságok azonban nem csak, hogy nem ismerték el az ô mufti minôségét, hanem büntetô eljárást indítottak ellene "a vallási szimbólumok bitorlása" címén. Tény, hogy Szerif valóban felöltötte a muftik hagyományos, díszes ruháját és a különbözô vallási vonatkozású rendezvényeken beszédet is tartott. A görög bûntetô törvénykönyv pedig az ortodox egyház és az "elismert vallások" papjait megilletô ruhák, stólák és egyéb szimbólumok jogtalan használatát büntetendô cselekménynek minôsíti. A magát ártatlannak valló Szerifet a büntetôperben bûnösnek nyilvánították és pénzbírság megfizetésére ítélték.

A kissé szövevényes eset tényállását összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy a görög állam beavatkozott a muzulmán közösség vallási (ugyanakkor családjogi és perrendtartási elemeket is hordozó) autonómiájába, és amiatt büntette meg a panaszost, hogy az a vitatott állami törvényhozási reform elôtti szabályoknak megfelelôen járt el.

A Szerif által benyújtott panasz tulajdonképpen nem a muzulmán közösség autonómiáját korlátozó görög törvényhozási lépést vonta kétségbe. Ha nyilvánvaló is, hogy voltaképpen az autonómia léte és terjedelme képezte a probléma velejét, s nem véletlenül mind a panaszos Szerif, mind az alperes görög kormány hosszasan elemezte az autonómiát biztosító régebbi szabályok és nemzetközi szerzôdések hatályosságát vagy éppen hatályvesztettségét, a panaszos tisztában volt azzal, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményében nincs olyan cikk, ami megfelelôen tudná lefedni a kisebbségi autonómia problematikáját.

Maradt tehát a vallásszabadságra vonatkozó 9. cikk, még ha a mufti egyszerre gyakorolt a vonatkozó írott és íratlan jogszabályok szerint nem csak vallási, hanem világi, s mindenekelôtt bírói típusú funkciókat. Nem hagyta figyelmen kívül a panaszos azt sem, hogy az utóbbi években Görögország több alkalommal is alperesként kényszerült megjelenni Strasbourgban a vallásgyakorlási szabadságba való beavatkozás miatt.¹⁶ Ezen perek közül Görögország többet is elvesztett.

A görög kormány védekezésében elôször is kétségbe vonta a 9. cikk alkalmazhatóságát, mondván, hogy a mufti igazságszolgáltatási funkciói miatt itt voltaképpen a bíróvá válás szabályairól van szó, aminek nincs semmi köze a vallásszabadsághoz.¹⁷ Szubszidiáriusan pedig azt terjesztette elô, hogy amennyiben a bírák mégis alkalmazhatónak találnák a 9. cikket az esetre, úgy annak 2. paragrafusa kellôképpen indokolja a görög kormány eljárását.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban - miután utalt a vallásszabadság kollektív jellegére¹⁸ - úgy találta, hogy éppen, hogy a vallásszabadságba történt állami beavatkozás, hiszen a panaszost amiatt büntették meg, hogy vallási méltóság köntösét viselte, s hogy vallási ünnepen mondott a hívek elôtt beszédet.¹⁹

Mint fentebb utaltunk rá, a görög kormány érvelésében azt is hangsúlyozta, hogy amennyiben mégis alkalmazható a 9. cikk, úgy viszont a beavatkozás a "törvény által elôírt"-nak tekinthetô, hiszen a görög büntetô törvénykönyvnek a vallási szimbólumok bitorlására vonatkozó szabályai ismertek.²⁰

Tagadhatatlanul igen érdekes lett volna, ha az Emberi Jogok Európai Bírósága állást foglalt volna a régi, mindenekelôtt a Nemzetek Szövetsége égisze alatt kötött kisebbségvédelmi nemzetközi szerzôdések hatályosságának kérdésében. Emlékezetes ugyanis, hogy az ENSZ fôtitkárának a népszövetségi kisebbségvédelmi rendelkezéseknek (az Åland-szigetekre vonatkozó svéd-finn megállapodás kivételével) hatálytalanságát kimondó jelentésével²¹ ellentétes következtetésre jutott néhány álam alkotmányjogi gyakorlata²² és a tudományos közvélemény pedig felületessége és prekoncepciós volta miatt bírálta.²³

Azt is lehetne mondani, hogy a Szerif c. Görögország ügyben az alapproblematika végsô soron e régi kisebbségvédelmi egyezmények hatályossága vagy hatálytalansága közötti vita eldöntése volt.

Mindezek ellenére az Emberi Jogok Európai Bírósága nem élt a lehetôséggel, hogy véleményt nyilvánítson ebben a kérdésben - mint ahogyan nemrégiben a hágai Nemzetközi Bíróság is megkerülte a válaszadást.²⁴ Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen nem kell válaszolnia arra, hogy "a törvény által elôírt"-nak tekinthetô-e a beavatkozás, mivel a 9. cikk
2. paragrafus egyéb elemeivel amúgy is összeegyeztethetetlen a görög lépés.²⁵

A Bíróság elfogadta a görög kormány érvelését, hogy a beavatkozás jogszerû célra irányult, nevezetesen a "közrend védelmére".²⁶ Azt azonban már nem fogadta el, hogy a fellépés "egy demokratikus társadalomban szükséges mértékû" lett volna.

A Bíróság hangsúlyozta, hogy még egy demokratikus társadalomban is szükség lehet arra, hogy bizonyos korlátokat vezessenek be annak érdekében, hogy a különbözô vallási csoportok az érdekeiket összeegyeztethessék.²⁷ A Bíróság állandó joggyakorlata szerint azonban az ilyen korlátozásoknak egy parancsoló társadalmi szükségességnek kell megfelelniük és arányosnak kell lenniük a követett, jogszerû céllal.²⁸

Mivel a panaszost kizárólag amiatt ítélték el, hogy az ôt önként követô hívek elôtt vallási beszédet tartott, a Bíróság szerint egy ilyen szankció összeegyeztethetetlen egy demokratikus társadalom vallási pluralizmusának követelményeivel.²⁹

A Bíróság nem hagyta figyelmen kívül az abból fakadó tényleges és potenciális problémákat, hogy egyszerre két mufti is tevékenykedik ugyanott, s ráadásul mindez az igazságszolgáltatási illetékességet is érinti, mindazonáltal úgy vélte, hogy a tényállásban semmi sem utal arra, hogy Szerif valódi igazságszolgáltatási funkciókat ténylegesen is gyakorolt volna. Ami a muzulmán vallási közösségen belüli esetleges meghasonlás, szakadás eshetôlegességét illeti, a Bíróság szerint nem tartozik az állam kötelezettségei közé a vallási közösségek egységes irányításának biztosítása.³⁰

A görög kormány arra is hivatkozott, hogy a muzulmán közösség megosztottsága feszültségeket gerjeszthet a keresztény és a muzulmán közösségek, sôt Görögország és Törökország között is. A Bíróság szerint azonban az állam feladata nem abban áll, hogy gyomlálja ki egy esetleges feszültség okait, hanem annak biztosításában, hogy a különbözô közösségek egymással szemben kellô toleranciával viseltessenek.³¹

A panaszos hivatkozott az Emberi Jogok Európai Egyezményének a véleménynyilvánítási szabadságot rögzítô 10. cikkére is:

(2) E kötelezettségekkel és felelôséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényekben meghatározott, olyan alakszerûségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethetô alá, amelyek szükségesek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sérthetetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bûnözés megelôzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása vagy a bírságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából."

A Bíróság azonban nem tartotta szükségesnek, hogy döntsön a 10. cikk alkalmazhatóságának kérdésében, mivel a muftira a köntös viselése és a beszédek tartása miatt kirótt szankciónak az Emberi Jogok Európai Egyezményével való összeegyeztethetetlenségét a 9. cikk tekintetében, mint láttuk, már megállapította.³²

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 41. cikke alapján a Bíróság a görög kormányt a beszedett 700 000 drachma visszafizetésére és az elszenvedett anyagi és erkölcsi károk miatt 2 000 000 drachma kártérítésre kötelezte.³³

Mindenféleképpen jelentôs nemzetközi jogszolgáltatási elôrelépésrôl beszélhetünk, még akkor is, ha az Emberi Jogok Európai Egyezményének 11. jegyzôkönyvével bevezetett eljárásjogi reform értelmében a Bíróság ítélete csak akkor válik véglegessé, ha a meghozataltól számított 3 hónapon belül az állam nem kér rendkívüli perorvoslatot a Bíróság ún. Nagy Kamarájától. Jelen sorok 2000. március 18-i írásakor a három hónap éppen letelt, s talán az ítélet egyhangú meghozatalára is tekintettel, a görög kormány belenyugodott pervesztességébe.

Mint ahogyan arra fentebb utaltunk, nézetünk szerint a Szerif c. Görögország ügy igazi problémája a muzulmán közösség különleges autonómiájának jogi folyamatossága.³⁴

A muftit megilletô funkciókra tekintettel a muzulmánok autonómiájáról vallott perbeli görög kormányálláspont kétértelmû és ellentmondásos volt: amikor az Emberi Jogok Európai Egyezménye 9. cikkének alkalmazhatóságát kellett tagadni, akkor a mufti világi jellegét hangsúlyozta, azaz a hellén területen élô muzulmánok közötti vitában játszott bírói szerepet. A kormány szerint nincs jogi ok arra, hogy a bírák közül egyeseket kinevezzenek, másokat pedig válasszanak, hanem egységes bíróvá válási rendszernek kell érvényesülnie az ország teljes területén. (Ez az érvelés ráadásul figyelmen kívül hagyta azt, hogy a görög földön tevékenykedô egyházak keretei közötti választási rendszerekbe a kormány nem avatkozott be.) Amikor azonban a két mufti létével összefüggô vallási meghasonlás veszélyével érvelt a beavatkozás jogszerûsége mellett, akkor éppen a mufti tisztének vallási vonatkozásait domborította ki.³⁵

A beavatkozás szükségessége melletti érvelésében a kormány nagy hangsúlyt fektetett az egymással konkuráló két mufti létébôl fakadó veszélyek demonstrálására. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a konfliktusszituáció elsôdlegesen éppen a görög jogszabály-módosításra volt visszavezethetô, amikor megváltoztatták egyoldalúan azt az autonómiarendszert, amely - még a görög kormány perbeli álláspontja szerint is - a közösség jogéletének egyik kulcsfontosságú eleme. Ráadásul a görög földön mûködô "elismert vallások" esetében a kormány elismerte az egyházi személyiségek világi jogi pozícióját.³⁶

Azt lehetne tehát mondani, hogy a görög kormány ott követte el a hibát, amikor túllôve a célon, magát Szerifet is szankcionálta: hiszen az autonómiába való beavatkozást nehezen lehetett volna Strasbourgban bepanaszolni.

Ez a megállapítás azonban felületes lenne és csak az elsô ránézésre lenne igaz. A görög kormány ugyanis következetesen járt el: ha nem szankcionálta volna a megválasztott muftit, a kinevezett muftinak vajmi kevés esélye lett volna az elôbbi felébe kerekedni. Ha már a kormány úgy döntött, hogy csökkenti az autonómia terjedelmét - és ha nem is módosított egyelôre a hatáskörökön, nyilvánvaló, hogy egy kinevezés jelentôs megszorítás a választáshoz képest, hiszen logikusan biztosítja az adott méltóság kormányhû voltát -, a kormány nem maradhatott semleges, feláldozva futtatott pártfogoltját, ha látta, hogy a közösség kitart elôjogai mellett, s ragaszkodik a saját kebelébôl való választáshoz.

A muzulmán közösség vallási és jogi autonómiájának és a mufti egyéni vallásszabadságának bonyolult egybefonódása plasztikusan alátámasztja a kisebbségvédelemben az egyéni jogok és a kollektív jogok szétválasztásának nehézségeit és bizonyos szempontból mesterkéltségét.³⁷

Az Emberi Jogok Európai Bírósága mindent megtett annak érdekében, hogy ítélete támadhatatlan legyen. Így - kissé erôltetetten - azt hangsúlyozta, hogy Szerifet kizárólag vallási vonatkozású beszédei miatt büntették meg, s ennek megítéléséhez viszont már sok fogódzót tudott találni korábbi ítéleteiben. A választási rendszer eltörlése nem képezte a per tárgyát - a szakirodalomban azonban van olyan szerzô, aki az ilyen lépést a hatalmi pozícióval való visszaélés alapján eleve jogellenesnek tart³⁸ -, de elég nehezen lehet elképzelni, hogy a kormány fenn tudná tartani hosszú távon a mufti kinevezésének politikáját, ha egyszersmind nem nyúlhat olyan eszközökhöz, amelyekkel eldöntheti a de jure mufti és a de facto mufti közötti konfliktust. A vallási és világi funkciók egybebonyolódása miatt nem kell sokat várni arra, hogy újabb panasz érkezzen.

Azt is láttuk azonban, hogy a Bíróság nem ragadta meg az összes érdekes, kínálkozó lehetôséget és nem nyilatkozott meg a kapcsolódó problémakörökben. Az persze nyilvánvaló, hogy a Bíróságnak nem az objektív igazságot kell megtalálnia, hanem az elébe terjesztett konkrét jogvitát eldöntenie, ráadásul úgy, hogy csak azokat az elemeket vizsgálja, amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezménye fogalmi és intézményrendszerével megragadhatók. Így tehát az ítélet szó szerinti értelemben nem foglalkozik a korábban élvezett autonómia keretei szûkítésének jogszerûségével és nem foglal állást a század eleji kisebbségvédelmi egyezmények mai hatályosságával kapcsolatban sem.

Végsô soron és meglehetôsen áttételes módon, de az ítélet a szerzett jogok védelmének doktrínáját³⁹ erôsíti, azaz annak hallgatólagos elismerését jelenti, hogy a kisebbségi intézmények terjedelmét nem lehet az érintett kisebbségek akarata ellenében csökkenteni.

A rodopi mufti esete tehát azoknak ad igazat, akik mind a politikában, mind a tudományban nem veszítették el reményüket abban, hogy lesz majd még kisebbségvédelmi szempontból megértôbb európai jog-
gyakorlat is.⁴⁰

---------------------------------------