A leendô romániai magyar magánegyetem tervérôl Tonk Sándor írása alapján sem lehet egyelôre véleményt mondani. És az is kérdés, hogy érdemes-e, mivel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon határozott és nagyon egyöntetû vélemények hangzottak el a szakmabeliek részérôl, amelyeket mégis sokan úgy érzékeltek, hogy megosztóak, hogy gyanakvóak, holott csak az volt velük a gond, hogy nem voltak összhangban már elhatározott politikai döntésekkel, egyházi elképzelésekkel. Azt írja kicsit értetlenkedve Tonk Sándor is, hogy amióta köztudottá vált a magyar kormány támogatási szándéka, megnôtt a magánegyetem ellenzôinek száma, növekedett a bizalmatlanság e terv iránt. Csak emlékeztetni szeretném a szerzôt, hogy többek között az Erdélyi Múzeum-Egyesület is, amelynek ô az alelnöke, 1999. november 20-i bôvített választmányi ülésén, amikor az említett támogatási szándék már rég közismert volt, de amikor még azt hittük, a konkrét terv tekintetében a szakmai véleménynek befolyásoló szerepe lehet, olyan állásfoglalást fogadott el, amely másképpen ítéli meg a magyar nyelvû felsôoktatás további fejlesztését, kiépítését. A szándékot mindenki üdvözli továbbra is, ám többnyire az a vélemény, hogy a fejlesztésnek, bôvítésnek volnának célratörôbb, reálisabb módjai is. Ám errôl ne beszéljünk, ezen már túl vagyunk. Nézzük jóhiszemûen, a legteljesebb bizalommal, elôítélet és elfogultság nélkül, sine ira et studio, a magyar magánegyetem kiépítésének lehetôségeit, lehetséges funkcióit, esélyeit a megmaradásra: arra, hogy maga megmaradjon hosszú távon, és hogy a közösség épülését, megmaradását szolgálja.

Az érvelésen talán túl vagyunk, a magyar nyelvû felsôoktatás mai helyzete is viszonylag közismert, ezt talán fölösleges minden alkalommal újra elismételni. Ha másokat nem is, de remélhetôleg legalább önmagunkat meggyôztük arról, hogy jogos a restitúció igénye, hogy mellettünk szól az erdélyi oktatás több évszázados hagyománya, hogy félmilliós aláírás bizonyítja a nemzeti közösség iskolázási, mûvelôdési és modernizációs igényét. Legfontosabb mégis, és ez már csöppet sem szimbolikus érv: a kedvezôtlen folyamatok megállítása éppen az iskolázottsági szint tekintetében, a gyors felzárkózás egy olyan ország felsôoktatási mutatóihoz, amely egyébként az európai rangsor utolsó helyén áll, majd minél gyorsabb ütemben megvalósítani kisebbségi körülmények között a felsôoktatásnak azt az expanzióját, amely Európában már évtizedek óta végbement. Mert ha nem, végleg lemaradunk.

Gyökeres fordulatot az jelentett volna, és továbbra is az jelentene, ha elhárulna a politikai akadálya az önálló, egyébként jelzô nélküli egyetemnek, azaz az állami egyetemnek. Lehet, a jelenlegi fejlemények gyengítik ennek esélyét. A történteket nem lehet másként minôsíteni - anélkül, hogy ennek most az okait vagy a körülményeit elemeznôk -, mint politikai kudarcnak. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, a visszavonulásra két út kínálkozott: az egyik a magánegyetem, a másik a meglévô felsôoktatási struktúrák további kiépítése, erôsítése, önállósítása, az oktatás színvonalának emelése, kereteinek bôvítése. Amikor pedig ebben a két lehetôségben gondolkodunk, legfontosabbnak azt kell tekintenünk: semmiképpen ne gyöngítsük meglévô pozícióinkat, gyorsítsuk a fiatalok nevelését, tudományos minôsítését, felzárkóztatását, státusba juttatását. Ezt a két lehetôséget szerzônk másképpen látja, másképpen értékeli. Azt írja: "a) az állami oktatás keretében bôvíteni a magyar nyelvû oktatást; b) megteremteni a magánegyetemet. Az elsô változat - írja tovább -, az állami önálló magyar egyetem létrehozása a politikum szférájába tartozik..." Az én megítélésem és - gondolom - az általános megítélés szerint két külön dolgot jelent az önálló állami egyetem és az állami oktatás keretében való bôvítése a magyar nyelvû felsôoktatásnak. Az elôbbi egyelôre a kudarc, a második pedig az a bôvítés, az a belsô építés, fiatalítás, nemzedékváltás, önállósítás, amelyet most már több mint tíz esztendeje folytatunk a meglévô keretekben. Újabban pedig, most már hónapok óta, arról folynak a belsô tárgyalásaink, hogyan lehetne az intézményi kereteket, struktúrákat is úgy átalakítani, hogy céljainknak, elképzeléseinknek jobban megfeleljenek. Egyébként minden paranoiás belemagyarázás nélkül a Tonk Sándor szövegében és néha másokéban is némi stigmatizáló, pejoratív célzást érzek a román állami jelzô hangsúlyozásában, holott a természetes az volna, hogy számunkra minden feltételt, intézményt éppen a román állami keretek biztosítsanak (ezt egyébként mi igényeljük, követeljük a leghangosabban, csak nem mindig a legkövetkezetesebben). Az állami t pedig nyilvánosként kell érteni, ahogy erre pl. Renate Weber hívta fel a figyelmet: "A romániai magyar kisebbség mindenképpen jogosult arra, hogy saját nyilvános egyeteme legyen, amely természetesen nem kizáró jellegû, nem a kisebbséghez tartozás alapján mûködik, hanem nyitott mindazok elôtt, akik magyarul kívánnak és tudnak tanulni. Nyilvánost mondtam, és nem államit, ez utóbbi meghatározást ugyanis nem tartom összeegyeztethetônek azzal a demokratikus és modern társadalommal, amelyet a mai Romániában magunknak kívánunk. Hangsúlyozom: nyilvános, tehát nem magánegyetemre gondolok."¹ Az egyébként legkevésbé a közös ügynek használ, ha bármilyen formában szembeállítjuk egymással a meglévô vagy a leendô intézményeket.

Változást látok abban, hogy mások voltak a korábbi tervek a leendô egyetem(i szakok) akadémiai vagy szakmai jellegét illetôen. Minden olyan megbeszélésen, tárgyaláson, amelyen részt vettem, Szilágyi Pál professzor és mások azt hangoztatták, mennyire fontos volna a gyors fejlesztés a felsôfokú szakképzésben (pl. a mezôgazdaságiban). A most felvázolt keret azonban egy akadémiai jellegû egyetemre utal, tudományegyetemre. Ha jól tudom, éppen a regionális egyetemi tervek a Székelyföldön elsôsorban szakmai fôiskolákra, szakegyetemekre, szakokra vonatkoznak. A tájékoztató szöveg alapján azt nem lehet megítélni, hogy az elképzelt egyetemi struktúra a hagyományos európai többcsatornás modellt követi-e vagy pedig az Amerikából átszármazott, ma nálunk is teret hódító többlépcsôs modellt. Az oktatáskutatás szakértôi szerint ez utóbbinak van nagyobb jövôje.

Van továbbá néhány elvi kérdés, amelyben valóban fontos volna az egyetértés. Az egyik, a jelek szerint, bár erre nemigen számítottunk, annak értelmezése, hogy mi a magyar az egyetemben. Az elmúlt évtizedben erre épült a többségiek legfôbb érve az elutasításra, az ellenzésre: az, tudniillik, hogy ez a jelzô az etnikumra utal, márpedig az etnikailag magyar egyetem az etnikai szeparatizmus stb. veszélyével jár. (Még a magyar kormány Határon Túli Magyarok Hivatalának 1998-as Jelentésében is ez áll: "... Európában nem szokás etnikai alapon egyetemet létesíteni..."; Jelentés 20.) Magam, amikor tehettem, mindig elutasítottam ezt az értelmezést és ezt a vádat; a következôket írtam pl. egy, a múlt évben megjelent dolgozatomban: "Marga oktatási miniszter és Korka felsôoktatási államtitkár a magyar egyetem igényét az etnikai szeparatizmus megnyilvánulásaként értékelte, és megismételte a nacionalista körök másik képtelen érvét: hogy erre sehol nincs példa a világon... Az etnikai szeparatizmus réme és az etnikai egyetem vádja állandó korrekcióink ellenére tartja magát: nem etnikai alapon, hanem az oktatás nyelve alapján igényli a közösség az önálló egyetemet, amely minden etnikum számára nyitva állna, nyelvileg pedig ugyanolyan igényes és toleráns lenne, mint minden más egyetem." (Az egyetem: a kisebbség egyetemesség igénye. Kisebbségkutatás 1999/8. 482.) Tonk Sándor több interjújában és egy nemrég tartott elôadásban a magyar jelzôt magyar szellemiségûként értelmezte. Akkor beszéltünk errôl, és jeleztem, mennyire félreérthetô, és mennyire kapcsolatba hozható azzal, amivel alaptalanul vádolnak bennünket, és nem érdekünk, hogy akár az országban, akár európai intézményekben tápot adjunk további gyanakvásoknak, támadásoknak. Mostani szövegében megismétli, hogy az önálló magyar egyetem : "A mi felfogásunk szerint olyan teljes universitast (jelent), amelynek nem csak az oktatási nyelve magyar... " stb. A passzus végén pedig: "nem szabad azonosítani a magyar tannyelvû egyetemi oktatást a magyar egyetemmel. Igen sokan hajlamosak a kettô összemosására." Itt valami csúsztatás vagy félreértés van: még nem olvastam olyan szöveget, amelyben valaki (hacsak nem laikus) a magyar (nyelvû) egyetemet a magyar tannyelvû egyetemi oktatással azonosította volna. A világos és következetes álláspont viszont az, és ezt nem csak román vitapartnereinkkel szemben kell hangoztatnunk, hanem saját köreinkben is, hogy az egyetem esetében a magyar jelzô elsôsorban az oktatás alapnyelvére vonatkozik, amely nem zár ki sem más nyelveket, sem más etnikumú hallgatókat vagy oktatókat. Mindenképpen fontos volna, ne tápláljuk mi magunk a többség rosszhiszemû gyanakvását. Ha jól tudom, a tôlünk áhított példaként sokszor emlegetett finnországi svéd tannyelvû egyetemnek jelentôs számú finn hallgatója is van. A leendô egyetem színvonalát, rangját idôvel nálunk is az bizonyítaná leginkább, ha más anyanyelvû hallgatókat is nagy számban vonzana. Hadd idézzem újra Renate Webert, akit - gondolom - senki sem tekint a kisebbségi oktatás ellenzôjének: "Egy dolgot nagyon határozottan le kell szögeznünk: akár román egyetemrôl, akár magyarról van szó, akár multikulturálisról, illetve többnyelvûrôl, nem az etnikai vagy nemzeti hovatartozás a felvétel vagy beiratkozás feltétele, hanem a nyelvhasználaté. Ahogy egyetlen román egyetem sem csupán »a románoké«, hanem mindazoké, akik román nyelven tanulnak, úgy egy magyar vagy német, vagy angol, vagy francia egyetem sem a német, az angol vagy francia nemzetiségûeké, hanem azoké, akik tudnak és akarnak magyarul, németül, angolul vagy franciául tanulni. Ellenkezô esetben olyan rendszer bevezetésérôl volna szó, amely alapvetôen ellentmondana az emberi jogokban megnyilvánuló értékeknek, és közvetlenül diszkriminálna: mert egy nyelvet meg lehet tanulni, de a nemzeti hovatartozás olyan adottság, amely fölött az egyén nem dönt."²

A másik kulcskérdés az autonómia. Ezt azért hozom szóba, mert általában magunkra vonatkoztatva az autonómiát többnyire úgy értelmezzük, hogy a leendô magyar egyetem legyen független a román államtól. Ilyen teljes függetlenséget nem lehet megvalósítani, tehát az autonómiát csak úgy lehet értelmezni, ahogy ez a jelen pillanatban nálunk mûködik (és tagadhatatlan, hogy mûködik), a törvényes kereteket, feltételeket pedig tudomásul kell venni. Az ideális, mint jeleztem, a jelzô nélküli egyetem, amely csak egyetem. A tervezett egyetem azonban éppen "sokjelzôs": magán, alapítványi, egyházi hátterû stb. Minden jelzô egy-egy függôséget, alárendeltséget jelenthet: szellemi tekintetben, az oktatók alkalmazásában, oktatási tartalmakban, finanszírozásban, beleszólásban stb. Ilyen esetben, azt hiszem, még fontosabb az egyetemi autonómia kereteinek pontos rögzítése.

Ezzel függ össze az is, milyen mértékben tudja biztosítani a leendô egyetem az egyetemi polgárok (oktatók és hallgatók) személyes autoritását. Arra gondolok, hogy az európai egyetemi modell általában, a magyar és a romániai egyetemek hagyománya is a feudális tekintélyelvûségre, a tekintélyek hierarchiájára épül. Az ideális egyetem ezzel szemben a kreatív személyiségek autoritására és együttmûködésére. Ezzel válik az egyetemi környezet maga is kreatívvá, bátorítóvá, vonzóvá, igazi szellemi értékek gyûjtôhelyévé. Erdély ma még ebben a tekintetben sem "kreatív környezet", nem bátorító, nem vonzó. Sikerül-e ezen változtatni, másképpen indulni a leendô egyetemen?

Nem tudom megítélni, hogy az alapítványi szinonimája-e annak, hogy magán, noha a Tonk Sándor szövegébôl és más forrásokból egyértelmû a tervezett intézmény magánegyetem jellege. Akkor ebbôl az is következik, hogy ez is, mint minden magánegyetem, gazdasági vállalkozás is egyben, legalábbis "profitorientált". Ha ez így van, akkor már a tervezés idôszakában fontos az intézményépítés és mûködtetés gazdasági terve, stratégiája, anyagi biztonsága, béralapja, ösztöndíjkerete, tandíj-kötelezettsége stb. Annak is tudatában kell lenni, hogy a nonprofit/ profitorientált jelleg választóvonalat húz az egyetemi intézmények közé, mint ahogy Európa-szerte viszonylag határozott az elkülönülés és a párhuzamosság az állami és az egyházi intézmények között. Segíteni vagy gátolni fogja-e mindez a leendô intézmény külsô és belsô kapcsolatainak kialakítását, a nemzetközi támogatások vonzását?

A leendô egyetemnek, hangsúlyozza a szerzô, "végsô formájában teljes egyetemnek kell lennie", cél "a teljes universitas kiépítés feltételeinek a megteremtése" (!). Eddig többnyire az volt a vélemény, legalábbis az egyetemi oktatók körében, hogy komplementárisnak kell lennie, pótolnia kell a jelenlegi anyanyelvû egyetemi képzés hiányait. Most nagyra törôbbek a célok, és más a megítélése a jelenlegi egyetemi oktatás és a leendô intézmény viszonyának is. Most inkább az elôbbi tûnik másodlagosnak: "Anélkül, hogy tagadnánk az állami multikulturális egyetemeken belüli magyar tannyelvû oktatás jelentôségét és szerepét a romániai magyar értelmiségi (elsôsorban a tanár-) képzés területén..." Ebbôl azt a következtetést lehet levonni, hogy esetleg mi magunk szorítjuk vissza abba a szûk körbe (ti. csak vagy elsôsorban a pedagógusképzés körébe) az anyanyelvû felsôoktatást az állami intézményekben, ahonnan nagy erôfeszítésekkel sikerült kihoznunk az elmúlt évtizedben. Ezzel a kör lezárul, mert ez már olyan visszafejlesztési szándékot sejtet, amellyel semmiképpen sem lehet egyetérteni, és amely még a magánegyetem érdekeivel is ellentétes volna. Mert sehol nincs szó a Tonk Sándor szövegében arról, hogyan teremthetô meg a leendô intézmény oktatási kapacitása. A kulcskérdés mégis csak az, kik lesznek a leendô egyetem oktatói. És bármennyire kerülgetjük is ezt a talán leglényegesebb kérdést, más forrásról én nemigen tudok, mint azok a fiatalok, akik a mai egyetem tudományegyetemi, magiszteri és doktori programjait végzik. Függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik, kinek nem, ebben és az akkreditálásban is a leendô intézmény rá van és folyamatosan rá lesz utalva a jelenlegi egyetemi alapképzésre és tudományos képzésre. Ezért látja úgy szinte mindenki az egyetemi oktatók közül, hogy az új intézménynek nincsenek esélyei a jelenlegi egyetemi oktatás fejlesztése nélkül, és ez indokolná a közvetett támogatás kiterjesztését ezekre az intézményekre is. Erre egyébként Tonk Sándor csak akkor utal, amikor Kolozsvárnak mint központnak a jelentôsége mellett érvel.

---------------------------------------