A következô vázlatos írásban a kisebbségek túlélésének, fennmaradásának egyik kulcselemét, a nemzeti kisebbségi oktatás helyzetét mutatom be Lengyelországban, azzal az illusztrációs szándékkal, hogy évtizedes és mély sérelmeket, bizalmatlanságokat lehet túlhaladni kellô politikai akarat segítségével.

Az 1918-ban függetlenné váló Lengyelország nemzetiségi államként jött létre. Lakosságának 69%-a volt lengyel nemzetiségû a 14% ukrán, 8% zsidó, 4% fehérorosz, 3% német mellett. Az ukrán és belorusz lakta területeken a lengyelek 37%-os kisebbséget alkottak. A II. világháború után - a zsidóság szinte teljes kiirtása, a jelentôs határváltozások, az ukránok ki-, valamint széttelepítése, a beloruszok, litvánok kitelepülése, a németek elûzése és a kivándorlások következményeként - az ország homogén nemzetállammá vált.

Ma hivatalosan a 38 milliós lakosság 1,5%-a kisebbségi, becslések szerint 4-6%, körülbelül 1,5-2 millió ember. A nemzetiségi összetétel pontos megállapítása azért különösen nehéz, mivel 1989-ig a hivatalos szervek nem ismerték el, hogy az állam területén nemzeti és etnikai kisebbségek élnek. A németség száma a legnehezebben meghatározható, hitelt érdemlô kimutatások nem állnak rendelkezésre. Hivatalosan 1957-ben 65 ezer, 1961-ben 3 ezer német élt az országban, ami egyszerûen képtelenség. Becslések szerint az 1983-ban még 1,1 millió német létszáma a kivándorlások miatt 1994-re 700 ezerre csökkent. Tömbszerûen elhelyezkedve 300 ezer német él Felsô-Sziléziában, Opole (németül Oppeln, a lakosság 30%-a) és Katowice (németül Kattowitz) vajdaságokban, illetôleg szórványban a Tengermelléken. A 350-400 ezer ukrán-lemkó-ruszin a második világháborút követô felkelésük utáni erôszakos széttelepítések, a Visztula-akció miatt szórványban található. A 200-250 ezer fehérorosz az ország északkeleti részén, Bialystok vajdaságban összpontosul. A 20 ezer litván kompakt tömbben, Suwalk vajdaságban, a lengyel-litván határ mellett 3 településen él. A képet kiegészíti a hivatalosan 30 ezer (szakértôi becslések szerint 500 ezer) cigány, a szlovák határ mentén élô 20 ezer szlovák, 15 ezer zsidó, néhány ezer orosz, örmény, cseh, görög, tatár és macedón (Bricke 63-67, Grzegorz 36-41, Mikolajczyk 65).

A második világháború utáni elsô években Lengyelország meg akart szabadulni nemzeti kisebbségeitôl, létüket átmeneti jelenségként kezelték, vagy el kellett hagyniuk az országot vagy asszimilálódniuk kellett. Ennek a megközelítésnek köszönhetôen 1945-ben már eleve csak két kisebbségnek, a zsidóságnak és a beloruszoknak engedélyezték a nem lengyel nyelvû oktatást, egy-két évvel késôbb azonban már ôket is elérte a "kényszer-lengyelesítés", többek között iskoláikat is felszámolták (Grzegorz 44-45).

1949-ben bizonyos változások következtek be a kommunista pártállam kisebbségpolitikájában. A LEMP KB határozatot hozott a kisebbségek anyanyelvet oktató állami iskoláinak ismételt megnyitásáról. Az intézkedés hátterében a kisebbségi közösségek gyermekei lengyel társadalomba való integrálásának a célja állt, felismerve, hogy egy átmeneti idôszakra szükségesek a kisebbségi iskolák, hiszen a lengyelül nem tudó tanulók átnevelésében általuk jobb eredményeket lehet elérni. Ezután jöttek létre a belorusz, litván, zsidó, cseh és szlovák iskolák. A német és az ukrán kisebbségre továbbra is szigorúbb szabályok vonatkoztak. Igaz ugyan, hogy egy évvel késôbb a német nyelvû oktatás is megkezdôdött, a német népcsoportnak azonban csak a szórványvidékeken, Alsó-Sziléziában és a Tengermelléken engedélyezték az anyanyelvû oktatást, az ukránoknak pedig 1952 szeptemberétôl csupán nyelvük tanítását engedélyezték (Grzegorz 46).

A kisebbségi oktatási rendszer a 70-es évek elejéig érdemben nem változott. 1971-ben a közoktatásügyi tárca - a mindig is átmenetinek tekintett korszak lezárásaként - a nem lengyel tannyelvû iskolák felszámolásáról döntött. A nemzetiségi oktatás ezután a kisebbségi nyelvek nem kötelezô tárgyként való tanításában merült ki, a szülôknek pedig az eddigi iskolai szintenként megkövetelt nyilatkozattétel helyett évente kellett jelezniük, hogy gyermeküket kisebbségi oktatásban akarják-e részesíteni. Nem meglepô, hogy a következô években bekövetkezett a kisebbségi iskolák "drasztikus" hanyatlása (Grzegorz 49-50).

Az 1989 nyári parlamenti választásokkal bekövetkezô rendszerváltozás a lengyel kisebbségpolitika, a nemzetiségi iskolaügy új fejezetét is megnyitotta.

A lengyel alap- és középfokú oktatás rendszere fôbb vonásaiban a magyarra hasonlít. A kötelezô általános iskola nyolcosztályos. A nyolc osztály elvégzése után a középfokú oktatási szintet a 4 éves gimnázium, a négy/öt éves technikum, a négyéves szakközépiskola, a két/három éves szakmunkásképzô, illetve tíz osztály elvégzése után hároméves felsô szakmunkásképzô alkotják.

Az 1992. októberi átmenetinek szánt "kis alkotmányban" nincsenek rögzítve a kisebbségi jogok. Kimondja az általános diszkrimináció (181. cikk), de kimondja a nemzetiség alapján történô pozitív diszkrimináció tilalmát is. Ugyanakkor az országban a lengyel az állam hivatalos nyelve. A kisebbségi oktatásnak nincs alkotmányos védelme.

A nemzeti és etnikai kisebbségekkel foglalkozó állandó parlamenti bizottság javaslatára az 1996. júniusi alkotmánytervezetbe önálló paragrafus került be a kisebbségi jogokról, melynek egyik eleme a saját oktatási intézmények létrehozásának és mûködtetésének joga lenne. Egyébként a törvényhozás mellett a végrehajtó hatalom is kiemelten kezeli a kérdést, a kormány mellett nemzeti kisebbségi tanácsadó testület, a kulturális minisztériumban kisebbségi hivatal mûködik, néhány vajdaságban különmegbízott foglalkozik a helyi kisebbségekkel (például Opole vajdaságban a németséggel) (Mikolajczyk 74).

Lengyelország az utóbbi években összes szomszédjával alapszerzôdést kötött (Németországgal 1991-ben, Csehszlovákiával 1991-ben, Ukrajnával 1992-ben, Oroszországgal 1992-ben, Fehéroroszországgal 1992-ben, Litvániával 1994-ben, de a másik két balti állammal is). E dokumentumok kisebbségi vonatkozású részei szinte ugyanazok (kivéve az oroszt, abban ilyen cikkek nem találhatóak, mivel a két államnak nincsen számottevô orosz, illetve lengyel kisebbsége), az egyéni jogok talaján állnak, és az állam iránti lojalitásklauzula formuláját is tartalmazzák. Az oktatási jogok tárgyában a szerzôdések rögzítik egymás kisebbségben élô nemzetrészeinek a jogát a saját oktatási intézmények alapításához és fenntartásához, az anyanyelvû vallásoktatáshoz, sôt az államok kötelezettségévé teszi a kisebbségi nyelv, történelem és kultúra oktatási feltételeinek a biztosítását. Az ukrán alapszerzôdés 11. cikke továbbmegy ennél, s az oktatási jogok között elôírja az állam pozitív támogatási kötelezettségét az anyanyelvi oktatás bevezetésére, garantálására (Mohlek-Hoskova 24-31, Mikolajczyk 66-67).

Lengyelországnak nincs kisebbségi törvénye, kifejezetten kisebbségekre vonatkozó jogszabályok csupán az oktatás és a választójog terén vannak. Külön a kisebbség jogait taglaló oktatási törvény elfogadása nincs napirenden, nemzeti és nyelvi önazonosságuk megôrzése érdekében a nemzeti és etnikai kisebbségek oktatását az 1991 szeptemberi oktatási törvény 13. cikke, valamint az 1992. márciusi miniszteri rendelet szabályozza. Ezen jogszabályok megalkotásakor a lengyel kormányzat saját bevallása szerint konzultált a kisebbségekkel, nem is éri sok bírálat azóta sem a kisebbségi oktatási rendszer jogi hátterét, s ez a keret megfelel az EBESZ, az ET elvárásainak is. A lengyel politikai vezetés egyébiránt az 1990-es koppenhágai dokumentumot, valamint a kisebbségi Keretegyezmény tartalmát tekinti magára nézve elsôsorban mérvadónak. (Formal and Legal Conditions...)

A kisebbségi oktatási rendszer a 90-es években sokkal kiterjedtebbé vált, mint az elôzô évtizedekben volt. Jogilag adott a lehetôség az anyanyelvû és nyelvoktató formákra (osztályokban, osztályközi csoportokban is). A két fenti jogszabály értelmében azokban a régiókban, ahol nagyobb számban, tömbben élnek a kisebbségek, anyanyelvû és kétnyelvû lehet az oktatás. Máshol a kisebbségi nyelv tantárgyként oktatható. A kisebbségi nyelveket az óvodától a felsôoktatásig - beleértve középfokon a gimnáziumokat, valamint a szakiskolai, szakközépiskolai formákat is - minden oktatási szinten lehet tanulni. Az általános iskolában a szülôk, a középiskolában a tanulók igényelhetik a speciális kisebbségi oktatásban való részvételt. Kisebbségi osztály indításához az elsô négy évfolyamon legkevesebb 7 tanuló szükségeltetik, a felsôbb osztályokban 14. Ahol a jelentkezôk száma nem éri el a minimálisan szükséges létszámot, ott összevont évfolyamokkal, több iskola gyerekeibôl összevont csoportokban folyhat a nyelvoktatás (úgynevezett inter-school-rendszer) (Mikolajczyk 78).

Az állami, önkormányzati kisebbségi iskolák anyanyelvû oktatási programjaiban - az 1992. márciusi miniszteri rendelkezés értelmében - az anyanyelv tanítása mellett az anyaország történelme, földrajza és kultúrája is oktatandó. A kisebbségi tannyelvû iskolák kétnyelvû bizonyítványt bocsátanak ki. A kisebbség nyelvét oktató tárgynak a lengyel nyelvórával azonos az óraszáma. Az anyanyelvû középiskolákban a kisebbség nyelve érettségi tantárgy. A tantervek kidolgozásába, tantárgyfejlesztésekbe, a tankönyvek íróinak kiválasztásába, a tanárok kiválasztásába, továbbképzésébe az oktatási minisztérium bevonja az érintett kisebbség szervezeteit. A kisebbség szervezetei minden, a kisebbségek oktatásával kapcsolatos elôterjesztés, kormányzati anyag elôkészítésében részt vesznek (Janowski; Formal and Legal Conditions...).

A kisebbségi oktatási rendszer az oktatási minisztérium alá tartozik. A nemzetiségek által lakott területeken miniszteri különmegbízotton keresztül direkt kapcsolat valósul meg a kisebbségekkel, és az oktatás terén helyi szinten is együttmûködnek a kisebbségi szervezetekkel. A kisebbségek oktatási jogainak érvényesülését, a kisebbségi oktatási intézmények mûködését ezenkívül regionális oktatási testületek felügyelik, pontosabban a kisebbségi iskolák felügyeletét a vajdasági szuperintendáns (iskolafelügyelô) által kinevezett biztos látja el, akinek az adott kisebbségi nyelvet jól kell ismernie, és akit a kisebbség társadalmi és kulturális szervezetei is elfogadnak. Jelenleg a legtöbb kisebbséggel rendelkezô hat vajdaságban mûködik a kisebbségi iskolák külön iskolafelügyelete (Mikolajczyk 75).

Az 1991-ben megszületett oktatási törvény az állami tanintézeteken kívül a privátiskolák alapításának jogát is tartalmazza, de a nyilvános magániskola állami engedélyköteles, és állami tanterv szerint kell tanítania. A lehetôség elméleti, kisebbségi magániskola máig nem alakult, a kisebbségi szövetségek szerint az állami iskolák megfelelôek. 1996 januárjában az összes általános iskolát, beleértve a kisebbségi iskolákat is, átvették a helyi önkormányzatok (Mohlek-Hoskova 36).

A kisebbségi iskolák fenntartási költségeit a településeknek juttatott szubvenció formájában állja az állam. A minisztérium ezenkívül még a kisebbségi tanulók számára, azok nemzeti, etnikai, nyelvi identitásuk megôrzésére szervezett egyéb kulturális és oktatási rendezvényeket is finanszíroz. A kisebbségi iskolák fenntartása természetesen költségesebb, mint a normál oktatásé, a kisebbségi iskolák ezért 20%-os kiegészítô többlettámogatást kapnak. A kisebbségi iskolák finanszírozásának jogi keretei azonban máig nem világosak és nem egyértelmûek, nincs meg a kellô törvényi alapja. (Formal and Legal Conditions...)

A rendszerváltás elôtt a kisebbségi oktatáshoz egymással szinte teljesen megegyezô ukrán, belorusz, litván, szlovák kerettanterveket használtak, ez ebben az évtizedben kiegészült a némettel. A kisebbségi iskolák máig meglévô hiányossága, hogy nincsenek megfelelô taneszközök, tankönyvek. A német kisebbség helyzete ebbôl a szempontból kedvezô, a Goethe Intézet révén az anyaországból elegendô tankönyv érkezik.

Ma sincs kimondottan kisebbségi nyelvû általános iskolai tanító- és tanárképzés. Kisebbségi pedagógussá két módon válhat valaki:

Az ilyen jellegû nemzetiségi tanárképzés - a német kivételével - viszonylag kielégítô színvonalú. A kisebbségi tanítók 2/3-a lengyel fôiskolákon, az adott nyelvi tanszékeken végzett és végez, Varsóban szlovák, belorusz, Posenben ukrán, 1990-tôl litván tanszék mûködik. Tanárcsere-programok és egyéb megoldások révén számos vendégtanárral egészül ki a kisebbségi iskolák pedagógusi kara - errôl kétoldalú szerzôdések születtek Fehéroroszországgal, Csehszlovákiával, Ukrajnával, Litvániával, Csehországgal, Szlovákiával és Németországgal. Utóbbi azért jelentôs fordulat, mivel 1989-ig Sziléziában nem lehetett germanisztikát tanulni, 1992/93-ban ugyan már 120-an tanultak, a végzettek töredéke lett azonban nyelvtanár. Az óriási tanárhiányt a Németországból érkezô évente mintegy 100 vendégtanár próbálja enyhíteni. Ez a legnagyobb külföldre irányuló németországi oktatási program (Mohlek-Hoskova 43-45, Mikolajczyk 80).

Az 1992/93-as tanévben 10 700 diák tanult 159 kisebbségi iskolában, a többség, vagyis 9300 nyelvoktató, 900 pedig kétnyelvû általános iskolában, további 500 pedig kétnyelvû gimnáziumban. Az iskolák száma évtizedek óta többé-kevésbé konstans, a tanulószám lassan növekszik. Egy évvel késôbb, az 1993/94-es tanévben összesen már 178 kisebbségi iskoláról és csaknem 12 ezer diákról tudnak a kimutatások (Janowski):

A tanévben összesen csaknem 12 ezer általános és középiskolás tanult valamilyen kisebbségi nyelvet vagy nyelven, továbbá 68 hatéves gyermek részesült német/szlovák/litván iskolaelôkészítôben.

Az 1997-ben készült oktatási minisztériumi anyag a kisebbségi iskolákban tanuló diákok számáról készített kimutatást 1993/94-1996/97 között. Érdekesség, hogy Janowski 1994-es UNESCO-nak készült jelentése, valamint Mohlek-Hoskova munkája a belorusz, a szlovák és a litván kisebbség esetében a minisztériumi kimutatással megegyezô adatokat tartalmaz, a német és az ukrán kisebbségi iskolákról azonban lényegesen nagyobb számokat közöl. A következô táblázatban zárójelben e két eltérô adatot is jelezzük. Érdekes kérdés, vajon miért éppen az elmúlt évtizedekben legtöbb sérelmet megélt két kisebbségrôl nem ismerünk pontos adatokat. Persze lehet, hogy a kérdésben már benne rejlik a válasz legfontosabb komponense.

Az adatok szerint az évtized végére minden kisebbség esetében stabilizálódni látszik a kisebbségi oktatási rendszerekben résztvevô diákok száma, úgy tûnik, hogy mennyiségileg a kisebbség oktatási igényeit kielégítik. A német kisebbségi oktatási rendszer az egyedüli kivétel, itt még további növekedésre lehet számítani.

A legutóbbi öt tanév alatt tehát több mint négyszeresére (Janowski adatai szerint háromszorosára) nôtt a lengyelországi kisebbségi oktatási rendszerekben tanuló diákok száma. A növekedés az egyes kisebbségeknél jelentôsen eltérô. Két kisebbség esetében igazán látványos, logikusan azon két kisebbségnél, amelyek az elôzô államszocialista rezsimben a legtöbb negatív diszkriminációt szenvedték el, s valós igényeiktôl messze elmaradó, csökevényes oktatási rendszerük volt, vagy - mint a németek esetében - egyenesen nem is rendelkeztek semmiféle speciális oktatási lehetôséggel.

A német kisebbségi oktatási rendszer fejlôdése a legdinamikusabb, öt esztendô alatt több mint nyolcszorosára növekedett (Janowski alapján ötszörösére) a németet anyanyelvként tanulók száma, az abszolút számok még többet mondanak: 3 ezerrôl (5 ezerrôl) 26 ezerre, bármelyik adat is igaz 1993/94-re, a növekedés mindenféleképpen komolynak minôsíthetô. A német diákok száma felveti a kérdést, mikor kerül majd sor a kisebbségi oktatási rendszerek minôségi változására, a nyelvoktató forma mellett a kétnyelvû és az anyanyelvû oktatás térnyerésére.

A másik, bár a némethez képest kevésbé dinamikus növekedés (több mint hatszoros, Janowskinál, Mohlek-Hoskovánál azonban nincs kétszeres) az ukrán kisebbségnél mutatható ki. Jelen esetben már korántsem mindegy, melyik adatot fogadjuk el hitelesnek, a mi helyzetünkbôl és tudásunkból fakadóan ezt lehetetlen megítélni, a növekedés ténye azonban vitathatatlan. A többi népcsoport a 90-es évek közepére már kiépítette az igényeknek megfelelô oktatási rendszerét.

A németségnek 1963-tól 1992-ig nem volt sem anyanyelvû, sem anyanyelvet oktató iskolája, pedig a háború utáni éveket követôen 1951-tôl újra megnyíltak iskoláik, és 1954/55-ben Alsó-Sziléziában még 140 általános iskola, 2 gimnázium, 2 szakközépiskola állt a németség rendelkezésére. Fôként a tömeges kivándorlás és az asszimilációs politika okaként a 60-as évek elejére elsorvadt az egész (hivatalosan 1959-ben Alsó-Sziléziában már csak 3500 német élt). Felsô-Sziléziában még idegen nyelvként is tilos volt a németet tanulni, 1990-ig mindössze két helyen lehetett. Az ország más részein a német, mint választható idegen nyugati nyelv viszonylag fontos szerepet játszott, 1988-ban országszerte 337 ezer középiskolás tanulta, de gyenge minôségi körülmények között, gyenge tananyaggal, gyenge tanárokkal. Az iskolai oktatáson kívüli nyelvi kurzusok 27%-ában a németet tanulták 1982/83-ban (Born-Dickgieser 167-168).

A rendszerváltozás gyökeres fordulatot jelentett a német kisebbség helyzetére nézve is, elismert nemzetiséggé válva önazonosságuk megôrzésére, fejlesztésére új távlatok nyíltak az oktatás területén is. Érthetôen ezekben az években radikálisan megnôtt a magukat németnek vallók száma, mivel azonban évtizedekig számûzték az oktatásból a nyelvet, nem járhatott senki német nyelvû iskolába, közülük sokan alig vagy egyáltalán nem is tudnak németül. A kisebbségi oktatási rendszer kiépítése égetô szükségletté vált.

1990/91-ben Sziléziában a felsô tagozatos általános iskolai osztályokban bevezették a németnek, mint idegen nyelvnek az oktatását, 1992/93-ban kezdôdött kisebbségi nyelvként, anyanyelvként az oktatása. Ekkor indultak az elsô, heti három órában nyelvoktatást nyújtó német iskolák, összesen mintegy 30. 1993/94-ban már legalább 45 iskola állt, ebbôl 3 kétnyelvû volt, a tanulókat többnyire német vendégtanárok oktatták. A német kisebbségi iskolák ebben az idôben kivétel nélkül Sziléziában voltak találhatók, 1994/95-tôl Czestochowa vajdaságban is bevezették a német kisebbségi nyelv oktatását. Idegen nyelvként mindenhol terjed az oktatása. A német kisebbségi oktatásban részt vevô tanulók számának rendkívül dinamikus növekedésérôl a fentiekben már beszámoltunk (Mohlek-Hoskova 42, Janowski 16-17, Mikolajczyk 79).

A 90-es évek elején 10 lengyel felsôoktatási intézményben mûködött germanisztika tanszék vagy intézet, ezek közül Wroclawban volt a legnagyobb, ahol 600 ilyen szakos hallgatót tartottak számon, míg országosan összesen 3 ezret. Továbbá 3 éves német nyelvtanárképzô fôiskolai szak nyílt Opoléban (ez a német kisebbség fôvárosa) és Raciborzban. A már gyakorló tanároknak is tartanak itt német kurzusokat (Janowski 16-17).

A nemzetiségi hovatartozásuk szempontjából sok vitát kiváltott autochton népcsoportok legnagyobbika az ország északi részén található. A kasubok többnyire nem tekintik magukat önálló nemzetiségnek, egy részük lengyelnek, egy részük németnek vallja magát. Nyelvük is sok vita forrása, a legtöbb vélemény szerint saját nyelvük van, ami egy régi nyugati ószláv nyelv, más álláspontok lengyel tájnyelvnek minôsítik. Mindenesetre az autochtonok körében a kasubok esetében például 1/3-uk beszéli nyelvüket, azaz, ha a tájnyelvi verziót elvetjük, akkor egy sajátos nyelvi kisebbségrôl van szó. 1991-ben a történelem folyamán elôször néhány iskolában kasub nyelvoktatás kezdôdött, az évtized közepén már 1 általános és 1 középiskolában tanították a nyelvet (Koszel 222-224).

1958 óta a 200 fônél nagyobb lélekszámú iskolák esetében a többségében ukránok lakta településeken az oktatási nyelv az ukrán volt, 1961-ben még 7 anyanyelvi iskolával rendelkeztek.

A németek és a beloruszok után manapság a harmadikok a kisebbségi nyelvet tanuló diákok számában, s számuk tanévrôl tanévre nô. 1993/94-ben 8 lengyel vajdaságban folyt ukrán nyelvoktatás. Egy óvodában (Przemysl, 18 gyermek), 4 általános iskolában és egy középiskolában volt a lengyel mellett az ukrán a tanítás nyelve, 48 általános iskolában (ebbôl mintegy 30 iskolában idegen nyelvként tanították az ukránt), három középiskolában és egy inter-school centrumban folyt ukrán nyelvoktatás (Mohlek-Hoskova). Janowski UNESCO-jelentése szerint az összesen csaknem 60 iskolában 82, részben ukrajnai tanár keze alatt 1600 diák tanult. Ha ezek a számok a mérvadóak, akkor az ukrán kisebbség igényét nagyjából kielégítette ez az oktatási rendszer, ha az oktatási tárca hivatalos adataiból (lásd a 400 fôt) indulunk ki, akkor ugyanezt nem lehetne állítani. Mindenesetre az 1997/98-as tanévre a diákok száma 2600-ra emelkedett.

Az ukrán kisebbségi oktatás a többi lengyelországi nemzetiséghez hasonlóan több hiányosságban szenved. Hiányos a tankönyvellátás, az 1992 szeptemberétôl bevezetett új nyelvoktatási, valamint ukrán történelem és földrajz tantervek (amelyeket az ukrán tanárok egyesülete dolgozott ki) új tankönyveket igényeltek, megírásuk lassan haladt, elkészültükig Ukrajnából hozatott be az oktatási minisztérium nyelvkönyveket.

Külön kérdés a ruszinok és a lemkóknak nevezett népcsoport nemzetiségi hovatartozása, a kérdés az, hogy ôk ukránok-e vagy külön nemzetiség. Pontos számuk nem ismeretes, ôk is szórványban élnek. A legelfogadottabb álláspont szerint a lengyelországi ruszinok, illetve lemkók, bár külön nyelvjárást beszélnek, valójában ukránok. A külön ruszin és lemkó tudat kialakítását a kommunista lengyel vezetés támogatta az ukrán népcsoport további gyengítése érdekében. A legtöbb lemkó valóban ukránnak tartja magát, kis részük azonban önálló nemzetrôl beszél, és elhatárolódik az ukránoktól. Mindenesetre a lemkó nyelvjárás tanítása 1992-ben 5 településen megkezdôdött, de a hatóságok elutasították a lemkó tannyelvû iskola beindítására vonatkozó kérelmet, az indoklás szerint azért, mivel a lemkó nyelv nem szerepel a Lengyelországban hivatalosan elismert kisebbségi nyelvek listáján (Mikolajczyk 80).

1993/94-ben mintegy 3600 diák tanulta 79 tanártól, heti három órában a nyelvet, ebbôl 2900-an a 45 általános iskolában és 690-en a két gimnáziumban (Hajnowka és Bielski Podlasi városokban). Ehhez képest a nyolcvanas évek végén még csak 34 belorusz anyanyelvû iskola mûködött 2400 tanulóval. 1994/95-tôl új tantervet vezettek be belorusz nyelvbôl, és új tankönyvek készültek. Varsó, Bialystok és Lublin egyetemein belorusz tanszék mûködik (Janowski, Mohlek-Hoskova).

A rendkívül erôs nemzettudattal rendelkezô katolikus litván kisebbség rendelkezik relatíve a legfejlettebb oktatási rendszerrel. Az 1997/98-as tanévben a kisebbségi oktatási rendszer keretein belül tanuló 800 litvánból mintegy 500 kétnyelvû iskolában (7 általános és egy középiskolában) tanult, és ez a lengyelországi kisebbségek közül a legjobb arány. További 6 általános iskolában és 1 gimnáziumban nyelvoktatás folyt. A nyelvet 30 tanár oktatta, ebbôl csak 9 végzett litván nyelv és irodalom szakon, ami a poznani egyetemen mûködik, ezenkívül Varsóban balti tanszék is van (Janowski).

1993/94-ben 32 gyermek két iskolaelôkészítô csoportban, 482 diák 13 iskolában alkotta a szlovák kisebbségi oktatási rendszert. Két általános iskolában 140 diák anyanyelvû (azaz kétnyelvû) oktatásban részesült, 10 (más adatok szerint 16) általánosban 310 és egy gimnáziumban 30 fô tanulta a szlovák nyelvet. Az utóbbi években stabil a diákok száma, az 1994/95-ös csaknem 600 fôs csúcsévtôl eltekintve 500 körül mozog, az iskolák száma valamivel csökkent. Emellett az utóbbi néhány év fejleményeként ma már a cseh nemzetiségû diákok számára is két nyelvoktató iskola mûködik.

Az utóbbi években a kisebbségi szlovák tanárok, szlovákiai szakértôk segítségével új tantervet dolgoztak ki a nyelv, valamint a szlovák történelem és földrajz oktatására. A tankönyvek terén a szlovák iskolák a többi kisebbségnél jobb helyzetben vannak, fôleg az alsóbb osztályokban szlovákiai tankönyveket használnak. 1991 óta Lengyelországban is készültek új szlovák tankönyvek, nyelvkönyvek, szótárak (Janowski).

A zsidó gyermekek 1961-ben még 6 alsós és 3 felsôs kisebbségi általános iskolában tanultak 1300 diákkal, ma már ennek nyoma sincs, mindössze Varsóban mûködtetnek egy saját óvodát, valamint 1994 óta egy saját privát általános iskolát. A cigányság iskolázottsági mutatói nagyon rosszak, egy részük a lengyel nyelvet nem is beszéli. 1994-ig nem volt semmilyen speciális oktatási lehetôségük, ekkor Tarnowban a katolikus egyház állami támogatással általános iskolát és szakmunkásképzôt hozott létre a számukra. Az utóbbi idôben néhány külön cigány osztály felállításával kísérleteznek az alsó évfolyamokon, de még nem készült el koncepció a cigányság oktatásáról (Janowski, Mikolajczyk 79).