Az elsô az individuum oldaláról kívánja elemezni, hogy mi is történik velünk, miközben a számítógép segítségével kommunikálunk.¹ A szerzôk beállítódásától függôen megkülönböztethetünk egy optimista és egy pesszimista kicsengésû változatot.

Az optimista elemzések leírják, hogy miképpen helyezkedik a felhasználó - majdnem azt írtam, "olvasó" - a hipertext középpontjába, ahol ô maga határozza meg haladása és tájékozódása irányát, miközben könnyed mozdulattal, egy klikkelés segítségével kitör a lineáris szövegek és az azok sorrendjét diktatórikusan meghatározó szerzôk világából. Egere játszva rágja szét a Gutenberg-galaxist és mindazt, ami ennek részét képezi: a szöveg zártságát, önazonosságát és örökkévalónak látszó állandóságát, a belé kódolt narratívákat, egyáltalán: minden narratívát. Az egér fogai között szétmállik minden, ami akár csak távolról is emlékeztetne a definiálható, önazonos fogalmakra kezdve Platón ideáitól és eljutván egészen a modern tudomány szigorú fogalomrendszeréig. Mindezekrôl az örök értéknek, tudástermelési eljárásaink sarkpontjának tekintett dolgokról egyszeriben kiderül, hogy csupán egy kommunikációs technikának, a nyomtatott könyv technikájának a következményei voltak, élni, gondolkodni nélkülük is lehet. A mai felhasználó tudásszerkezete meglepô módon ahhoz hasonló módon mûködik, mint a középkori írástudóé. Elôszeretettel használ gyûjteményeket és "quodlibeteket", amelyeket mindegy, hogy hol kezd olvasni és hol fejez be, széljegyzeteket, betoldásokat készít, amelyek ugyanolyan technikával készülnek, mint a fôszöveg, következésképpen nem különböztethetôk meg attól. A középkori analógia ott nem mûködik, hogy ma már semmilyen szövegen kívüli intézményes autoritás sem ad hierarchiát a szövegeknek, a hozzáférés nem csak egy szûk elit számára elérhetô, és nem kell energiáink nagy részét a ritka, nehezen és drágán reprodukálható szövegek puszta archiválására fordítani. Szabadon olvasgató szerzetes egy akkora könyvtárban, mint a Föld, akinek nincsenek elöljárói, nem kell naphosszat kódexet másolnia, de mégsem nyomasztják elméjét a kimerevített szövegû nyomtatott könyvek a maguk lezártságával, a szerzô által szigorúan meghatározott, mindig csak egy irányba vezetô mutató- és jegyzetapparátusával. A mai megismerô szubjektum szabadon kompilálja a szövegeket, és mivel ugyanilyen tevékenységet folytató szubjektumokkal van "összedrótozva" ("wired"), maga is ilyen szövegekkel találkozik, lassan nem tudja, mi az eredeti szöveg, ki a szerzô, de ilyesmi nem is érdekli. Individuumunk nem posztmodern, nem dekonstruálja a szöveget: ezt a munkát elvégezte helyette öntudatlanul maga a technológia, ô már azt sem tudja, milyen egy dekonstruálatlan szöveg, a szövegek dekonstrukció utáni állapota lesz neki természetes. Az ideáltipikus felhasználó, a mai "bedrótozott" megismerô szubjektum szabadon úszik a szövegek áramában, játszik azokkal, és megszabadulva azoktól az igen kidolgozottan hierarchizált autoritásoktól, amelyek mind az oralitás, mind a kirografikus, mind a tipografikus kultúra korát jellemezték, az emberiség történetében elôször szabadon és egyénien gondolkodik.

Más természetû, gyakorlatiasabb elemzések inkább példák, szociológiai esettanulmányok révén világítják meg, mit jelent az egyénnek a világhálóba kapcsolódni. Az alaplegenda a nyugati nagyvárosok dzsungelében élô, iskolái elvégzése óta munkanélküli, enyhén diszlexiás, a biológiai függôség határáig kábítószerezô, kisebb bûncselekményeket elkövetô hajléktalan fiatalról szól, aki, miután a környék szociális munkása felkarolta és bevezette a kerületi közösségi ház számítógéptermébe, találkozván a barátságos internetes környezettel, legyôzte a tanulás és általában a szellemi dolgok iránti, egykori rossz iskolai emlékeibôl táplálkozó undorát, a monitoron - mivel az nem emlékeztet tankönyvre vagy füzetre -, diszlexiáját leküzdve, nagyszerûen eltájékozódik, és azóta maga is web-designer (vagy szociális munkás). E verzió szerint tehát a hátrányos helyzetbôl indult fiataloknak, akik számára az iskolai intézményrendszer csupán idegen és érthetetlen elnyomó gépezet, a számítógépes felületek nyújthatnak kibontakozást személyiségük kifejlesztésére, hiszen itt nem úgy tanul az ember, mint az iskolában, hanem úgy, mint az életben: menet közben. (Az ember hajlamos lenne úgy fogalmazni: "munka közben", csakhogy éppenséggel a munka, tanulás, szórakozás tevékenységeinek az összekeveredésérôl/ötvözôdésérôl is szó van.)

A pesszimista verzió az egyén és az új kommunikációs technológia kapcsolatának tulajdonképpen ugyanazokat az aspektusait emeli ki, "csupán" választott értékrendszere más, ezért másképpen értékeli ugyanazokat a jelenségeket. A fiatalok internetfüggôségérôl, a való világ és a virtuális világ elméjükben való káros összekeveredésérôl szóló, néhol színvonalas elemzéssel egybekapcsolt, néhol igencsak lapos gondolatmenetek félelmetesen emlékeztetnek azokra a 17-18. századi elôzményekre, amelyekben a könyvek túl gyakori olvasásától óvták az ifjúságot, mondván, hogy a regényekben megtestesülô fikciót összekeverik majd a valósággal. (A brit puritánok egyenesen az ördög mûfajának tekintették az akkor születô angol regényt. Egyébként fikció és valóság tényleg összekeveredett néha az akkori fejekben: gondoljunk csak a Werthert követô öngyilkossági hullámra.) Úgy látszik, hogy új mûfajok, új médiumok megjelenése a kortárs elemzôkben gyakran kelti azt a képzetet, hogy az individualitás, a szabad egyéni gondolkodás záloga mindig az elôzô technológiához való kötôdés, míg ami éppen modern, az a szabadság és az individualitás ellensége. Így ma azt a klasszikus fikciós regényt ajánlják az ifjúságnak a videojátékok és az interneten található tartalmak ("káros") fikciójával szemben, amelyektôl eleik ugyanolyan érvek alapján tiltották az akkori ifjúságot.

Az egyéni önrendelkezés és szabadság korlátozását más módon, elméletibb igénnyel is az új kommunikációs technológia fejére olvassák az elemzôk. Itt az a meglepô, hogy a tudás szerkezetében bekövetkezett változások közül ugyanazok az elemek jelennek meg a megismerô szubjektum félrevezetéseként, rabságaként, korlátozásaként, amelyeket föntebb éppen a szabadság és egyéniség biztosítójaként citáltunk: a szövegek szabad kompilációja, egymásba tûnése, a források teljes ellenôrizhetôségének a hiánya. Itt voltaképpen arról van szó, hogy magát az alapszituációt, az egyén "bedrótozottságát" kétféleképpen lehet leírni. Egyrészt olyan társadalmi tudásállapotként, amelyben a régebbi kommunikációs technológiáktól implikált helyzettôl eltérôen hierarchiamentesen kapcsolódnak egymáshoz és az így létrejött közösséghez az individuumok; másrészt a kiberpunk irodalomból ismert rémtörténetekhez hasonlónak is lehet látni korunk valóságát: a "bedrótozottság" révén valami, az eddiginél sokkal rejtettebb, rafináltabb, ugyanakkor totálisabb hatalom férkôzik magánszféránkba úgy, hogy észre sem vesszük.

A fönti értékelések összevetésével világossá válik, hogy végsô soron az elemzôk antropológiai elôfeltevéseinek a különbségérôl van szó. Igazából nem abban térnek el egymástól, ahogyan a jelenségeket értékelik, hanem abban, hogy mást jelent nekik az autonóm emberi gondolkodás, a szellemileg független ember. Ezek az elôfeltevések azonban mélyen gyökereznek valamely médium által meghatározott paradigmában. Képben fogalmazva: vagy az agorán vitatkozó polgárt, vagy a dolgozószobája magányában csöndben olvasó tudóst tekintik a szabad, gondolkodó ember mintájának, azaz vagy az oralitás, vagy a könyvnyomtatás kommunikációs szerkezete által meghatározott megismerés- és kommunikációs típusok analógiájára képzelik el a "jó" és "rossz" megismerést és kommunikációt egy olyan közegben, amelyet egy harmadik, az elôzô kettôtôl radikálisan különbözô médium határoz meg.

Ennél a pontnál óhatatlanul beleütközünk azokba a kérdésekbe, hogy milyen lesz a "bedrótozott" egyének közössége. Hogyan viszonyulnak egymáshoz, megjelenik-e tudatukban a közösség, mint a tagjaitól elvonatkoztatott entitás stb. Ezek olyan problémák, amelyek átvezetnek bennünket az írás elején ígért második beszédmódhoz, amely a közösségek szempontjából elemzi a kommunikációs technológiák hatását.

Ezekben a reflexiókban sajátos kettôsséget figyelhetünk meg. Az egyik típusú megközelítésben arról van szó, hogy az új médium önmagában mennyire tud kialakítani közösségeket, azaz, hogy a különbözô beszélgetôcsatornák, newsgroupok, E-mail-es levelezôlisták tagjai mennyire tekinthetôk közösségnek, illetve hogyan mûködnek ezek a közösségek. A kutatás egészen empirikus és igen gyakorlatias problémákból indul ki. (Lehetséges-e például, hogy valamely nemzetközi nagyvállalat különbözô kontinenseken élô és dolgozó menedzsmentje "egy csapatként" mûködjön, ha csak E-mail-en tartják a kapcsolatot. Ugyanez a kérdés megjelenik az egyes korosztályok távoktatásával kapcsolatban is.) A válasz persze elôre sejthetô: az emberi pszichikum megkívánja, hogy idôrôl idôre videokonferenciákkal, ritkábban, de rendszeres idôközökben pedig személyes találkozásokkal támogassák meg az egyébként állandó kapcsolatot. (A kutatási hipotézis felvázolásakor a kutatók úgy tettek, mintha bizony valaha lett volna a történelemben csupán egy médiumon alapuló közösségforma. A századforduló nyomtatott újságok által meghatározott közvéleményét sem nagyon lehet elképzelni annak a figyelembevétele nélkül, hogy ezeket az újságokat tipikusan kávéházakban, egymással beszélgetve, az olvasottakat megtárgyalva fogyasztották a politizáló polgárok.)

A másik, közösségekkel kapcsolatos kérdéskör úgy vetôdik föl, hogy szinte nincsen is kapcsolódási pontja az elôzô problémához. Itt arról van szó, hogy a létezô közösségek, fôként nyelvi, vallási, etnikai csoportok, illetve egyes társadalmi rétegek hogyan kapcsolódnak be a világméretû kommunikációba az új médiumok révén, illetve hogyan ôrizhetik meg identitásukat az új médium által dominált kommunikációban, vagy éppen annak ellenére.

Az ezen csoportoknak az információs társadalom korában való helyzetével, identitásával foglalkozó elemzések amellett, hogy sokszor nem annyira a csoportokról magukról, hanem a gazdasági globalizáció bírálatáról szólnak, általában természetesnek, szinte természeti jelenségnek tekintik a vizsgált közösségek létét. Ebben - némi kutatói igénytelenségen túl - valószínûleg szerepet játszik az is, hogy amerikai szemszögbôl nézve e közösségek többsége valamilyen természet adta, biologikuma alapján meghatározott csoportnak gondolja magát (szexuális kisebbségek, nôk, mexikói bevándorlók, ôserdei indiánok stb.), és mint ilyennek, nem érdekes a történeti, történelmi kialakulása, de tulajdonképpen a történelme sem. Van, láthatóan más, mint a többiek, és ennyi elég.² Így az elemzésben összemosódnak egészen különbözô közösségek és problémák; az esôerdôk indiánjainak és a New Yorkban dolgozó Puerto Ricó-iaknak az identitásproblémái azonos polcra kerülnek a belgiumi németekével vagy éppen az erdélyi magyarokéval. A szokásos tárgyalási mód két szempontból támadható. Egyrészt nem veszi figyelembe azt, hogy a vizsgált közösség történeti entitás, és mert valamilyen kommunikációs közösségrôl van szó, valamilyen meghatározott médiumnak, valamilyen sajátos kommunikációs módnak megfelelô közösségként jött létre a maga idejében, még ha ez a kommunikációs mód az oralitásnak valamilyen meghatározott fajtája is. Nem arról kellene tehát igazából beszélni, hogy miként ôrzi meg identitását az adott csoport az új közegben, mintha az identitás valami természeti dolog lenne, amit csak ki kell bányászni valahonnan, majd felmutatni, és csak az a különbség, hogy elmeséljük, kinyomtatjuk, vagy föltesszük az internetre, mégis alapjában véve ugyanarról a dologról van szó mindhárom médiumban. Ehelyett inkább az identitás átalakulásáról kellene beszélni, ugyanazon a folyamaton belül, amelyen a világnak az adott csoporton kívüli része is keresztülmegy.

A másik aggály azzal kapcsolatos, ahogyan e különbözô közösségek megjelennek a világ kommunikációjának átalakulásával kapcsolatban. Bármennyire is szimpátiával viseltetik némely elemzô a vizsgált közösség iránt, az helyzetképében mégis úgy jelenik meg, mint puszta negativitás. Nem az az érdekes, hogy vele mi történik, nem ô a történet fôszereplôje, hanem valami nála nagyobb, ôt is magába foglaló egység, mondjuk egy nemzetállam vagy az egész emberiség. A globalizálódó kommunikációról és az informatikai társadalomról szóló diskurzusban e kis csoportok pusztán annak jeleként szerepelnek, hogy lejárt a nemzetállamokba szervezôdés kora (bomlási jelenségek); vetôdjön föl a kérdés akár egyenesen úgy, hogy mi lesz a nemzetállamokkal, akár burkoltabban úgy, hogy milyen kisebb részekbôl fog összeállni a jövôben az emberiség. (A válasz: nem nemzetállamokból. De hogy mikbôl, arra az elemzôk általában nem térnek ki.) Az pedig, hogy differenciálatlanul "tribalizálódást" emlegetnek a nemzetállamok utáni korszakban, összemosva a fogalomban az amerikai nagyvárosok afro-amerikai gettóinak kultúráját a délszláv háborús felek, a ruandai tuszik és hutuk, valamint az európai nyelvi kisebbségek identitásával, amellett, hogy bizonyos szövegösszefüggésben kifejezetten sértô,³ mindent magába foglalni kívánó kategóriaként igazából nem ír le semmit.

A gond azonban egy valós probléma megoldási kísérletébôl származik. Az elemzôk fogalomrendszerének mélyén ott van az a közkeletû, de azért mindig konkretizálandó vélekedés, hogy a nemzetállam mint közösségforma a kifejlett könyvnyomtatás korának a terméke, így egy másik kommunikációs technológia dominánssá válásával el kell tûnnie, a feladat pedig annak meghatározása, hogy mi lesz a következô kommunikációs korszak számára megfelelô politikai közösség. Már ebben a megfogalmazásban látható, hogy összemosódik két folyamat; a bürokratikus, aprólékos adminisztrációt és széles körû mindennapi írásosságot, írástudást igénylô állam kialakulása, illetve a nyomtatás által terjesztett normatív irodalmi nyelv által a közbeszédnek és az ugyanezen nyomdatermékek által terjesztett vélekedések által a közvéleménynek a standardizálódása. A két folyamat nem párhuzamos egymással, ezért, ha bizonyos, egyébként értelmes megfontolások alapján az így kialakult modell lebontásáról, végérôl beszélünk, nem mindegy, hogy melyikre gondolunk a kettô közül. A felvázolt gondolkodásmód alapján viszont összecsúsznak olyan jelenségek, mint például az egyes német tájszólások új életre kelése a helyi kábeltévé-adásokban, ugyanez a jelenség a különbözô amerikai nagyvárosok és gettók szlengjeivel kapcsolatban, a katalán nyelvi autonómia, valamint a kínai tartományok önállósodási folyamata. Itt a kommunikációs formák és a politikai entitások fajtáinak kétségtelenül meglévô párhuzama valami erôszakolt mechanikus megfelelésben kerül elô: vannak mai egységek, ezeket a könyvnyomtatás által dominált kommunikáció szabályai hozták létre és nemzetállamnak tekintjük ôket, akár azok - más kritériumok alapján -, akár nem, és vannak új közösségi formák, amelyek a tribalizálódás alesetei, legyen bár képviselôjük konzervatív barcelonai városatya vagy tömeggyilkos hutu milicista. (A "tribalizálódás" jelensége természetesen összefügg a különbözô fundamentalizmusok természetrajzával. Azonban ennek elemzésében is ritkán találkozunk annak a folyamatnak az ábrázolásával, ahogyan egy közösség az azt összetartó kommunikáció szerkezetének a megváltozása következtében fundamentalistává válik.)

Elôször is meg kellene fogalmazni, milyen típusú kommunikációs közösség volt a magyarság, ezen belül az erdélyi magyarság a 19-20. században, és milyen típusú most. Valamiképpen strukturálni, árnyalni kellene már a könyvnyomtatás kora-nemzetállam közti összefüggés sugallta képletet is, azután viszont a vizsgálatnak éppen azt az ûrt kellene betöltenie, amely az információs társadalomról szóló nemzetközi irodalomban mutatkozik az egyénekbôl felépített új kisközösségek pszichológiai és szociológiai jellemzôinek aprólékos és gyakorlatias vizsgálata, valamint a nagyobb, részben etnikai és nyelvi közösségek helyzetének és szerepének elnagyolt, igen sokszor ideologikus "leírása" között. Ennek az ûrnek a betöltése nem csupán önmagában hasznos, hanem a nemzetközi tudományosság szintjén is hozzájárulhat az információs társadalom mûködési törvényeinek a megismeréséhez.

Az elsô, eszmecserére és magános gondolkodásra alkalmas kérdés az volna, hogy mennyire lesz, lehet más a hely, a lokalitás szerepe a közgondolkodásban. Valóban a "helyek terében" élô "köznép" és az "áramlás terében" élô elit dichotómiája korunk fô ellentmondása, vagy - ahogyan én gondolom - mindenkire és mindenre kiterjedô identitás-átfogalmazás közepén állunk, amelyben az elitnek legföljebb lépéselônye van.

---------------------------------------