Tóth Pál Péter
Vetési László vitaindító írása szükségszerû "lenyomata" annak az önként vállalt missziós munkának, amelyet a szerzô Románia magyarok által is lakott településein végez évek óta. Mondhatni, hogy a szerzô vitaindító írásában megfogalmazott vagy ahhoz hasonló álláspont már várható volt részérôl, hiszen a gyakorlati szórványmunka során szerzett tapasztalatainak összegzése, csokorba gyûjtése és továbbadása szerves részét képezi annak a munkának, amelyet belsô indítatásra vállalt. Írása szakszerû, higgadt, tárgyilagos: egyszerre felemelô és lesújtó.
A vitaindító írás a romániai szórványmagyarsággal kapcsolatos feladatokról szól, de legújabb kori történelmünk végkifejlete következtében a szerzô akarata ellenére ennél több - nemzeti létünk döbbenetes dokumentuma.
Vetési László helyzetleírása nem csak a romániai magyar szórványokra, hanem lényegében a horvátországira, az ukrajnaira, a jugoszláviaira és az ausztriaira is egyaránt érvényes. Tehát sokkal általánosabb problémáról és feladatról van szó, és a vitaindító által kitûzött célok megvalósítása - minden kishitûség nélkül - szinte a lehetetlenséggel határos. Ez azonban nemcsak hogy nem gátolhatja a cselekvést, hanem éppen ellenkezôleg inspirálóan kell hatnia mindazokra, akiknek a Kárpát-medencei népek között egyaránt fontos a magyarság múltja, jelene és jövôje.
Némi leegyszerûsítéssel diaszpóráról vagy szórványról akkor beszélünk, amikor egy népi közösség tagjai más nép közé kerülnek. Ezt a szórványhelyzet alapformájának is tekinthetjük. Kialakulása lehet behatolás, befogadás, vagy e két "mozgás" egymásba folyó eredménye, következménye.
Többszörös szétszóródottságunk következtében csupán bizonytalan választ lehet adni arra a kérdésre, hogy hány magyar él a világon. A szétszóródottság mellett a válaszadás nehézsége abból is adódik, hogy - mint minden hasonló helyzetben - ez esetben sem egyszerû definiálni azt, "mi a magyar". Így van ez akkor is, ha azt mondjuk: magyar az, aki magyar állampolgár, vagy ha a kérdésre azt válaszoljuk, hogy magyar az, aki annak tartja magát. Bármelyik megközelítést választjuk, szinte megoldhatatlan feladat elôtt állunk, hiszen egyik esetben sem egyszerû a "magyar" és a "nem magyar" között meghúzni a határt. Ugyanezzel a nehézséggel kell megküzdenünk akkor is, ha a szórványban élô magyarok számát vagy csoportjait szeretnénk számba venni.
Mindazok és mindazok leszármazottjai, akik az elsô világháborút megelôzôen magyar nemzetiségûekként külföldre vándoroltak, a magyar szórvány vagy diaszpóra tagjai. Az elsô világháborút lezáró békeszerzôdés 61. cikke értelmében azonban azok a magyar állampolgárok, akik 1921. július 26-án, a békekötés napján, olyan területen éltek, amelyet Magyarországtól valamely más országhoz csatoltak - a magyar állampolgársági kötelékbôl való elôzetes elbocsátás és az érintett személyek megkérdezése nélkül -, magyar állampolgárságukat elveszítették, és honosítás vagy egyéb hatósági eljárás nélkül annak az államnak a polgárai lettek, mely államhoz került az a helység, amelyben illetôségük volt. (Ez esetben nem azokra gondolok, akik különbözô okok következtében a világháborút követôen vándorútra keltek vagy menekülni kényszerültek, s tovább gyarapították a már addig szórványban élô magyarok számát, hanem azokra, akiket a nagyhatalmak döntése sodort szórványhelyzetbe.) Úgy vélem, el lehet elmélkedni azon, hogy mi is lett azokkal az elcsatolt területeken élô magyar állampolgárokkal, akik nemzetiségüktôl függetlenül automatikusan Csehszlovákia, Románia, Ausztria, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság állampolgárává lettek. Azok esetében egyszerûbb a helyzet, akik ugyan a még darabjaira szét nem szedett Magyar Királyság állampolgárai voltak, de már az eredeti államkeretben is szerbnek, románnak stb. tartották magukat. A kérdés az, hogy mi lett az elsô és a második világháború után azokkal, akik magyar nemzetiségûekként lettek a létrehozott új államalakulatok, illetve Románia állampolgárai. Közismert ugyanis, hogy a döntô többség a nagyhatalmi döntést követôen is megmaradt annak, ami addig volt. Vagyis az új állampolgárság ellenére sem lettek automatikusan románok, szerbek, szlovákok, hanem megmaradtak magyarnak, s ezt a "stigmát" utódaikra is átörökítették. Éppen ezért szükségszerûen fel kell tenni azt a kérdést, hogy abban az esetben is képzôdnek szórványok, ha a személyek helyett csak a határok "migrálnak", vagy esetleg valami más jön létre? Azaz szórványközösségek kialakulását elôidézi-e, illetve elôidézheti-e a határok nagyhatalmi döntések következtében bekövetkezett áthelyezése azokon a területeken, amelyek elveszítették addigi természetes kapcsolatukat azzal a népi közösséggel, amelyhez tartoztak? Automatikusan feltevôdik tehát a kérdés, hogy a bekövetkezett változás az elcsatolt területeken élô valamennyi magyar nemzetiségû személy számára szórványlétet, szórványhelyzetet hozott-e létre? A válaszom még akkor is egyértelmûen nemleges, ha az eddig történtek azt erôsítik meg, hogy az új helyzet egyértelmûen elôsegíti a szomszédos országokhoz került területeken élô magyar nemzetiségûek szórványosodást. (Nem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi szakirodalom igen képlékenyen használja a diaszpóra - szórvány - fogalmát, s csupán definíció kérdése, hogy egy adott összefüggésben, vagy egy kutatás keretében mit is értenek a fogalom alatt.) Megítélésem szerint csupán azért, mert a Romániához, Jugoszláviához stb. került területeken élô magyar nemzetiségûek közösségei nem Magyarországon élnek, nem lehet ôket magyar szórványnak tartani. Ennek ellenére a szomszédos országokon belül számos olyan terület található, ahol a magyar nemzetiségûek szórványban élnek. (A legfontosabb romániai magyar szórványterületeket Vetési László vitaindító írásában számba is vette.)
De talán még az eddigieknél is tovább kell mennünk: kizárható-e a szórványosodás, a szórványhelyzet kialakulása azokban az esetekben, ha sem az adott népi közösséghez tartozók, sem pedig azok a határok, amelyek között e közösség tagjai élnek, nem migráltak, migrálnak? Úgy gondolom, hogy nem. Abban a népességfejlôdési folyamatban ugyanis, amely az elmúlt 150 évben a Magyar Királyság keretei között lezajlott, ez is megtörtént. Megtörtént úgy is, hogy belsô vándorlás keretében a magyar nemzetiségûek kerültek a többségében románok, szlovákok, szerbek stb. által lakott településekre, de úgy is - és most ezt szeretném hangsúlyozni -, hogy a népességfejlôdés keretei között a magyarok által lakott településeken a betelepült románok, szerbek, ruszinok stb. kerültek többségbe.
Az alaphelyzetet figyelembe véve az okoz további nehézséget, hogy 1920 után nem csak Magyarországról vándoroltak külföldre, hanem a szomszédos országokból is, akik között viszont számosan voltak magyar nemzetiségûek is. Ôk viszont azok, akik a célországok bevándorlási statisztikájában nem magyar, hanem osztrák, szlovák, ukrán stb. állampolgárként szerepelnek. Ennek ellenére besorolhatók-e ôk, illetve leszármazottaik a magyar diaszpóra tagjai közé? Természetesen, igen. (Ezzel összhangban magától értetôdôen fel sem merül bennem, hogy a magyar szórványhoz soroljam azokat a szlovák és más nemzetiségû egykori magyar állampolgárokat, akik 1921 elôtt a Magyar Királyság területérôl vándoroltak külföldre.) Azaz attól, hogy valaki nem magyar állampolgárként lett regisztrálva, és került valamely országot alkotó nép közösségébe, még a magyar szórványba tartozhat, tartozik.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a szórványhelyzet vagy -állapot kialakulásának fontos, de nem szükségszerû elôfeltétele a migrálás. Az viszont szükségszerû, hogy egy adott népesség száma egy másik népességhez viszonyítva kevesebb legyen. Egy népi közösség tagjai ugyanis végsô soron akkor kerülnek szórványhelyzetbe, ha egy településen, illetve egy kisebb vagy nagyobb tájegységen belül kisebbségbe kerülnek. Ennek mértékét azonban nem egyszerû megállapítani, hiszen a létszám mellett számos más összetevôje van még a szórványállapot, a szórványhelyzet kialakulásának. Ennek ellenére úgy vélem, hogy azokban az esetekben, amikor egy népi közösséghez tartozók az adott településen élôk 15 százalékát sem érik már el, akkor számukra a szórványállapot elôbb vagy utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik.
Mindezek mellett a szórványhelyzet kialakulásának fontos feltétele azoknak az intézményeknek a szûkössége vagy hiánya, amelyek születésünk pillanatától egy nemzetközösségbe "kötnek" bennünket. Ennek hiányát felerôsíti, kiterjeszti, általánossá és egyértelmûvé teszi annak a nyelvi, kulturális közösségnek az eljelentéktelenedése, amely nemzeti identitásuk megôrzésének biztos és elengedhetetlen tartozéka. A lezajló folyamat eredménye pedig nem más, mint nyelvváltás, identitásváltás, illetve egy, az addigitól eltérô értékrendszerrel való (valamiféle, valamilyen szintû vagy teljes) azonosulás. A szórványállapot végsô tartalma tehát a szórványba kerültek identitásváltása, és hosszabb távon az ôket körülölelô, befogadó népességgel való azonosulás.
Az eddig megfogalmazottak igen egyszerûnek tûnnek, miközben a sok szálból összetevôdô folyamat valóságos tartalmát homály fedi, csak következményét, eredményét ismerjük pontosan. A folyamat legfontosabb, mindent meghatározó része feltételezhetôen az a "szakasz", amikor még az adott személynek vagy a csoport tagjainak egyenlô esélye van arra, hogy eredeti identitását megôrizze, megôrizhesse, vagy hogy azt újraváltsa. Azaz hol húzható meg az a "határ", amelynek átlépése már egy másik - az eredetitôl különbözô - közösséghez való tartozást jelenti? Mit, illetve milyen transzformációt jelent valójában az egyén életében az eredeti közösségébôl történt kiszakadás, és egy új közösség tagjává való válás? Hogyan alakul és viszonyul egymáshoz az egyént körülölelô "régi", "hozott" feltételrendszer és hogyan épül ki, válik meghatározóvá az új? Vagyis térben és idôben az eredeti identitás hogyan alakul át és épül ki a másik, mely alatt már csak esetleg foszlányaiban, jellegtelenül van jelen, sejlik fel a régi? Azaz mikor és hogyan szûnik meg, fejezôdik be, záródik le a diaszpóra-helyzet, a diaszpóra-állapot?
Ezeknek a kérdéseknek a többségére, ha nem is közvetlen formában, de a feladatokból visszakövetkeztethetôen, Vetési László vitaindító írásában megtalálhatjuk a választ. Ennek ellenére úgy vélem, talán nem érdemtelen röviden feleleveníteni a múltat.
Az erdélyi országrészben élô magyarok elrománosodásának kérdése a múlt század hetvenes éveiben merült fel elsô ízben. A 20. század elején Tokaji László és Bethlen István mutatott rá az itt élô magyar nemzetiségûek beolvadásának gazdasági összefüggéseire. Mielôtt azonban az asszimiláció mértékének csökkentésére megindított kezdeményezésnek bármiféle eredménye lehetett volna, kitört az elsô világháború, amely ezeket a törekvéseket megbénította. A világháborút követôen kialakult teljesen új helyzet legfontosabb jellemzôje - az anyanemzettôl való elszakítottság mellett - a többségi helyzetbôl a kisebbségi sorba való süllyedés, a nemzetiséggé válás volt. Mindez más-más módon érintette a falvakban és a városokban élôket, akár szórványban, akár döntôen magyarok által lakott településeken éltek.
Az összeomlást követô közel másfél évtizedben az erdélyi magyarság vezetôi számára fel sem tevôdtek a szórványban élô magyar nemzetiségûek helyzetével kapcsolatos kérdések. Ugyanakkor ez Magyarországnak sem okozott különösebb gondot. A vesztes háborúból való ocsúdással párhuzamosan a Romániához került magyarság vezetôi rádöbbentek arra, hogy a trianoni békeszerzôdésben rögzített helyzet nem átmeneti. Tudatosult számukra, hogy a korábbi többségi állapotban nem építették ki azokat az intézményeket, amelyek a társadalom, az egyes közösségek vagy a családok szintjén elégséges hátteret, védelmet biztosítottak volna az elrománosodással szemben. Ekkor vált nyilvánvalóvá az a korábban is meglévô, de többségi helyzetben igazi veszélyességét valójában leplezô folyamat, melyben - nem csupán a nyelvhatárok mentén, hanem viszonylag széles területeken - már évtizedekkel korábban megindult a magyar népességnek a románságba történô feloldódása.
Az 1920. évi impériumváltást követôen az etnikai viszonyok megváltoztatását, a magyar etnikumú népesség szórványosodását, a román nemzettestbe történô beolvadásának folyamatát a román államhatalom direkt és indirekt intézkedései felgyorsították és felerôsítették. A helyét keresô és az új közösségi berendezkedés feltételeinek megteremtésével elfoglalt magyarság képviselôi majd csak a harmincas évek elején döbbennek rá - az egyházmegyék elnéptelenedésével, a magyar népesség Románia gazdaságilag vonzó területeire való vándorlásával párhuzamosan - a szórványokban élôkkel való foglalkozás halaszthatatlanságára. E felismerés hatására a református egyház elôbb az asszimiláció kérdéskörére, majd vallási alapon a szórványban élôk között kifejtendô missziós munka fontosságára hívta fel a figyelmet Erdélyben. A harmincas évek elején megindult szórványmissziós tevékenység egyházi volt, s tevékenységük az egyház nélkül maradt hitbéli testvérek gondozására terjedt ki. (A református egyház szempontjából minden olyan község, népesebb puszta, tanya szórványnak minôsült, amelyben - a hívek csekély száma miatt - fiókegyház nem alakulhatott meg.1) Az egyház számára az alapvetô gondot mindenekelôtt az anyaegyházközségek szórvánnyá válása, a szórványok elnéptelenedése, kihalása, azaz a hívek elvesztése okozta.
A fentiekkel szinte egy idôben világi vonalon is, az Országos Magyar Párt kezdeményezésére megkezdték az asszimilációval és a szórványkérdéssel való foglalkozást. Ehhez jó kiindulópontot jelentett Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés címû, 1932-ben napvilágot látott munkája.
A 30-as évek elején a református egyházban - Mikó Imre eredményeitôl függetlenül - Földes Károly mezôújlaki református lelkész Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címû füzete hívta fel a figyelmet a szórvány ügyére. Ezt az írást nem csak azért tartjuk figyelemre méltónak, mert a Mezôújlakon és Septéren bekövetkezett asszimilációt dokumentálta, hanem azért is, mert akkor jelent meg, amikor már többé-kevésbé felismerték, hogy a magyarság nemzeti identitásának megôrzése érdekében már nem lehet tovább várni. Szerencsére nem csak a felismerés fogalmazódott meg, hanem körvonalazódtak azok a feltételek is, amelyek között az asszimilációs folyamatot, ha nem is megállítani, de mérsékelni lehetett. Nyirô József Papbeiktatás címû novellája, mely 1934. december 23-án a Keleti Újságban jelent meg, felerôsítette Földes írásának hatását, s egyben a szórványban élô magyarok helyzetével kapcsolatos feladatok megoldását az erdélyi magyar társadalom általános problémájává tette, ugyanakkor megfogalmazta a szórványban élôkkel szembeni általános felelôsség kérdését is. Ebben az írásában - Földes Károly adataira támaszkodva - Nyirô az azonnali beavatkozás szükségességét fogalmazta meg a beolvadás megakadályozása érdekében. Földes és Nyirô írásainak többek között az lett a legfontosabb következménye, hogy ettôl kezdve a szórványok ügye már nem lehetett néhány szórványmissziós munkát végzô személy magánügye. S egyben azt is felismerték, hogy egyesek segítô munkája csak akkor lehet eredményes, ha intézményesítik, és ha a létrehozott segítô közösségeket - a szórványban élô magyarság egészére kiterjedôen - folyamatosan támogatják. Ezt követôen az egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek állandóan napirenden tartották a kérdést, annak ellenére, hogy a szórványmissziós tevékenység problémakörét, a megoldási lehetôségeket a maga teljességében, mélységében nem ismerte senki. 1934 végén elkészült annak a könyvnek a kézirata, amely Szórványainkról címmel a Kiáltó Szó könyvei sorozatban 1935-ben jelent meg. Ebben a kiadványban hat szerzô mutatta be egy-egy szórványterület helyzetét. A kötetbe szerkesztett írások egy kivételével, amely a regáti misszióval foglalkozik, Erdély különbözô területein végzett szórványmissziós tapasztalatokról adtak hírt. Annak ellenére, hogy az írások a református diaszpórák igen változó színvonalú hitéletét, szûkös lehetôségeit mutatták be, mindegyik a beolvadó, az asszimilálódó, a mind több és több településrôl kipusztuló (református) magyarokról tudósított.
Ez a könyv, annak ellenére fontos szerepet töltött be az erdélyi szórványmunka területén, hogy - miként az elôszó megfogalmazta - a magyar diaszpórával összefüggô koncepció, valamint a megoldást elôsegítô eszközök hiányában a szórványban élôkkel kapcsolatban csak csonka, töredezett elképzelések nyertek megfogalmazást.
A szórványosodás problémájának felismeréshez párosult jó szándékú tenni akarás azonban - a megfelelô intézményi háttér, szakember, és különösen az anyagi eszközök hiányában - csekély eredménnyel járt. A szórványban élô magyar nemzetiségûek nemzeti öntudatának megerôsítése, megôrzése, illetve a szûkebb vagy tágabb értelemben felfogott szórványmissziós munka területén az ezt követô években sem történt elôrelépés.
A szórványüggyel kapcsolatban fontos állomásnak tartom dr. Szathmáry Lajos Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz címû elôadását, amely az Országos Magyar Párt Kisebbségi Szakosztálya 1937. május 30-án Kolozsvárott tartott ülésén hangzott el. Szathmáry elôadása mellett – a gyorsírói jegyzetek alapján – a Magyar Kisebbség címû folyóiratban közölt hozzászólásokból nagy pontossággal rekonstruálhatók a szórványmunkával kapcsolatos korabeli elképzelések.2
Szathmáry Lajos a magyaroknak azokat a kisebb-nagyobb csoportjait tartotta magyar szórványnak, amelyeknek tagjai "elszórtan, ritkított formában, rendesen a nyelvhatárok szélén, de beékelten idegen nyelvû népek között is" élnek. A csoportok szórványi helyzetét nem szûkítette le a "végvidékeken" élôkre, hanem minden olyan helyzetben is alkalmazta, ahol a magyar etnikumú népesség "a magyar népközösségbôl kiszakítva más nyelvû népek között kénytelen élni". A szórványi helyzet létrejöttében fontos tényezônek tartotta a gazdasági kényszert, mely szerinte népvándorlásszerûen kavarta fel, s hozta mozgásba a magyarság tömegeit. Ennek eredményeként magyar szórványok jöttek létre például Románia ipari centrumaiban is. Ez a folyamat szükségszerûen a szórványok területi kiszélesedését vonta maga után, hiszen a nyelvhatárok mentén már meglévô szórványok mellett megindult, pontosabban intenzívebbé és általánosabbá vált a nyelvileg homogén területekrôl elvándorlók szórványi helyzetbe kerülése, s ezzel pedig új szórványok létrejöttét alapozták meg. A szerzô megállapította, hogy az elsô világháborút megelôzô idôszakban nem volt hatékony és kiterjedt szórványmunka. Ilyen elôzmények után, a kisebbségi sorba való sodródást követô idôszakban, a korlátozott lehetôségek és teljesítôképesség következtében, a szórványügy problémája még hatványozottabban jelentkezett. A világháborút megelôzôen a szórványmunka elhanyagolásának okát, a magyarságot veszélyeztetô probléma fel nem ismerésének gyökerét Szathmáry abban látta, hogy a magyar népesség elégséges vonzerôvel rendelkezett ahhoz, hogy a szórványhelyzetbe kerültek elvesztését erôszak és kényszer nélküli beolvasztással, spontán asszimilációval pótolja. Miután a szerzô röviden felvázolta a magyar asszimiláció elsô világháború elôtti legfontosabb összefüggéseit, melyben a rendszerré váló erôszak helyett a legfontosabb szerep az emberi jogok szabadságának és a szabad politikai légkörnek jutott, úgy látta: "hogyha nyertünk is értékes elemeket az asszimiláció útján, más oldalon a szórványokban ugyanannyi fajtestvérünket pusztulni engedtük". Az e területen kifejtendô munkát – melyet a köztudat az egyházak hatáskörébe utalt – a tapasztalatlanság, a megfelelô intézményi és személyi háttér elégtelensége mellett 1918-at követôen az anyagi eszközök teljes hiánya tette még kilátástalanabbá. Abban a vonatkozásban pedig, hogy az egyházak szórványmissziós munkája mellett a világi szervezeteknek is feladataik vannak, csak a húszas évek végén következett be elmozdulás, azaz a világháborút követôen több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szórványban élô magyarok nemzeti identitásának és nemzeti hovatartozásának jelentôségére rádöbbenjenek. Mindezek következtében a harmincas évek közepére-végére Szathmáry szerint még addig sem jutottak el, hogy felderítsék, számba vegyék a szórványban élôket, hogy áttekintô képet alkothassanak maguknak az elvégzendô feladatokról. A szórványügy elhanyagolását, a mulasztásokat az elôadó tragikusnak tartotta. A pusztuló szórványmagyarság helyzetének javítására mindenekelôtt felkészült szórványi misszionáriusok kiküldését tartotta szükségesnek, mert véleménye szerint "a mai magyar közszolgálat ezt a feladatot nem tudja elvégezni részben azért, mert arra képtelen, részben pedig azért, mert azt nem vállalja". Mindezek ellenére - a szerzô szerint - az adott okot némi bizodalomra, hogy voltak és vannak olyan mintaszórványok, ahol "a mentômunkán túl építômunka folyik, sôt megjelentek – fôleg az egyházi körökbôl – a szórványügy szellemi munkásai, a magyar szórványkataszter munkálatainak az úttörôi is". A szórványügy elhanyagoltsága következtében elôállott veszély elhárítása érdekében a szerzô szerint nem halogatható tovább az egész kérdéskomplexumot átfogó, rendszeres munka megkezdése. Javaslata szerint a különbözô területeken végzett különbözô tartalmú és színvonalú munkát mindenekelôtt egy rendszer elemeként egységesíteni kell. Az egyházak és a világi szervezetek által kifejtett közös és egyben eredményes szórványmunka biztosítása érdekében pedig olyan politikamentes forma létrehozását javasolta, mely mindkét fél igényeinek megfelel.
Úgy látta, hogy a a szórványmunka összefogására, irányítására létre kell hozni a szórványmunka központi szervét, mely szerinte a romániai magyarság szervezete, az Országos Magyar Párt lehetett volna. A központ létrehozását azért tartotta fontosnak, mert megítélése szerint a szórványmunkát a továbbiakban már nem lehet amatôr módon, dilettáns tevékenységként folytatni, hanem a szükségesnek ítélt változás érdekében a kérdéskomplexum szakszerû feltárását egységesen irányított, felelôsséggel végzett és számon is kért folyamatos munkával kell felváltani. Az átfogó munka alapjául pedig a szórványban élôk adatainak rendszeres összegyûjtését, a vagyonleltár elkészítését, a felekezeti hovatartozás pontos megállapítását, a szórványban élôk bajainak, kívánságainak, szükségleteinek összeírását tartotta elsôdleges feladatnak. Mindezekbôl és mindezek alapján pedig a szórványmunkát végzôk továbbképzése, a rendszeres munka érdekében az országos központnak el kell készíteni az ún. szórványkatasztert vagy szórványregisztert, melynek segítségével megismerhetônek tartotta, hogy "a magyarság teste hol mutat kóros tüneteket, hol a legnagyobb veszély, hol kell elôbb és hogyan beavatkozni". A minden magyar nemzetiségû személyre kiterjedô szórványmunka célját pedig nem másban, mint a vegyes házasságok számának csökkentésében, a beolvadás lassításában, megakadályozásában fogalmazta meg. Annak következtében pedig, hogy az adott feltételek között a beavatkozáshoz elegendô anyagi eszköz nem állt rendelkezésre azt javasolta, hogy állítsák fel a szórványok veszélyeztetettségi sorrendjét, hogy "a megsegítés mindig a legreászorultabbat érje". A szerzô szórványnak minôsített minden "300 lélekszámon aluli magyar községet, vagy telepet, de volt rá eset, hogy a 400 lélekszámú magyar szigetet is szórványnak" vette. A szórványmunkában meghatározó szerepet tulajdonított az egyházaknak, a lelkészi karnak, illetve az egyházak világi vezetôinek, s egyben azt hangsúlyozta, hogy a szórványban élô gyermekeknek segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy ipari, kereskedelmi tanulmányokat folytassanak, s így a végzést követôen – miközben saját környezetükbôl kiemelkedhetnek – segíthetik majd az otthon maradottakat.
A helyzet kilátástalanságát jól jellemezte a szerzô azon megjegyzése, hogy számos olyan elhagyatott szórványa van a romániai magyarságnak, ahol már az is nagy esemény és eredmény lenne, ha évente egyszer az egyházi naptárt megkaphatnák. Éppen ezért a kifejtendô szórványmunka szempontjából általános szabályként és követelményként fogalmazta meg, hogy a szórványoknak "a legsürgôsebben és folyamatosan adjunk magunkból, kultúránkból és még vagyoni roncsainkból is". Szathmáry egy összefüggésben válaszolt azokra a vádakra is, melyek szerint a szórványok körében kifejtett munka irredenta és államellenes tevékenység lenne: azt kérte a román kormányzattól, hogy "lássák végre be, és ismertessék el minden vonalon a legkisebb közigazgatási és közbiztonsági tisztviselôvel is, hogy egy népnek joga van ahhoz, hogy vezetô fiai elôbbre vigyék, segítsék a kulturális, gazdasági boldogulás útján népüket, és hogy ebbéli tevékenységük nem lehet államellenes. A magyar nép kultúrájának és gazdasági jólétének emelésével nem árthatunk az államnak, sôt közvetve az általános jólétet és népi nyugalmat szolgáljuk azzal, azt is mondhatjuk, hogy konszolidációs munkát végzünk." Végezetül hat pontban foglalta össze a szórványmunkával kapcsolatos javaslatait. Az elôadást követô vitában hatan fejtették ki véleményüket. Gabányi Imre, az elsô hozzászóló, keletkezésük alapján négyféle szórványtípust különböztetett meg és a legsürgetôbb feladatnak azokkal a szórványokkal való törôdést tartotta, amelyekben "a magyar szórvány egyedeit a volt jobbágyok és zsellérek utódai teszik, mert ezeknél úgy a nemzeti öntudat, mint a vagyoni ellenálló képesség a leggyengébb". A második hozzászóló, Árvay Árpád szerint a szórványprobléma gyökere a falun élôk kedvezôtlen kulturális, jogi és társadalmi helyzetében rejlik, s úgy vélte, hogy amennyiben nem a falu sorsának pontos ismeretébôl és bajainak orvoslására való törekvésbôl indulnak ki, akkor a szórványkérdés fontosságát és égetô voltát sem ismerhetik fel igazán. A következô, Paál Árpád az erdélyi magyarság legnagyobb bajának a szórványokra szakadást tartotta, s rámutatott arra, hogy a többség által képviselt hatalom a magyarság további szórványokra történô osztódását segíti elô. Az együtt élô magyarságot pedig szétrepesztik szerinte az állam segítségével létrehozott szórványok, mint az ék a fát. E folyamatot úgy vélte ellensúlyozhatónak, ha a szórványokat magyar nyelvterületekbe zárják, illetve, ha erre nincs lehetôség, akkor a szórványokat elköltözéssel vagy lakosságcserével megszüntetik.
Albrecht Dezsô mindenekelôtt a szórványkataszter elkészítésének elsôrendû fontosságára hívta fel a figyelmet, és az elôadó javaslatát támogatva, a kérdés szervezeti és intézményes megoldásának fontosságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy az elkészített szórványkataszter alapján "meg kellene szabni azon határokat, azon legkisebb egységeket, amelyekben mint szórványokban a magyarság fenntartása remélhetô". Ahol pedig már a megmaradásra nincs remény, ott a megoldást – a Paál Árpád által megfogalmazott javaslatnak megfelelôen – a szórványban élôk nagyobb magyar közösségekbe történô átmentésében látta.
Atzél Ede nagyon fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet, amikor hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy a "nemzetiség megmaradása összefüggésben áll a rendelkezésre álló földbirtok nagyságával. Ha a föld nem tudja eltartani a családot, menekülnek a tagok, és az idegen környezet nyomtalanul felszívja ôket" - folytatta gondolatmenetét. Éppen ezért - szerinte - nem csak a szórványkatasztert kell elkészíteni, hanem azonnal meg kell kezdeni a gyakorlati szórványmunkát is a nemzeti öntudat megôrzése és a beolvadás meggátolása érdekében. A vita utolsó hozzászólója, Páll György mindenekelôtt azokra a realitásokra hívta fel a résztvevôk figyelmét, amelyben éltek. Magyar szórvány alatt ô olyan - más népek közé beékelt - magyar csoportokat értett, amelyeknek "sem magyar papja, sem önálló egyházközössége, sem gazdaköre, sem katolikus népszövetsége, sem református egyesülete, sem dalárdája, sem más egyesülete nincsen, éppen létszámuk csekélységénél fogva, – ahol a magyar gyermekek kizárólag román iskolába járnak, még hittant sem tanulnak magyarul, annál kevésbé magyar írást-olvasást, ellenben naponta érintkeznek a falu túlnyomó többségét kitevô román (esetleg német) gyermekekkel és játszás közben is azok nyelvét használják". Ô, másokkal ellentétben, azt a települést, ahol a magyar nemzetiségûek száma a háromszáz fôt meghaladta, már nem tekintette szórványnak, mert az ilyen helyeken szerinte könnyen lehet magyar szervezeteket létesíteni, amelyek ellensúlyozni tudják a román asszimilációt.
Az ekkori vitát azért is fontosnak tartom, mert megalapozta azt a vizsgálatot, amelyet Észak-Erdélyben 1942 és 1944 között a magyar és a vegyes (magyar-román, román-magyar) családok között végeztek.3 Az ezt követô évtizedekben újból a hallgatás vette körül a fenti kérdést. Vetési László elévülhetetlen érdeme, hogy a figyelmet a szórványkérdésre irányította. Egy pillanatig sem kétséges számomra, hogy a szórványhelyzet kialakulásával kapcsolatban számos elméleti probléma feltáratlan, melyek megismerése érdekében további kutatásokra van szükség. Ennél azonban jelenleg sokkal fontosabbnak tartom, hogy a gyakorlatban történjen valami a vitaindítóban megfogalmazott feladatok számának csökkentése érdekében. A feladat óriási és befejezhetetlen, hiszen a szórványosodás, mint folyamat ismételten újratermelôdik. Nagy kérdés, hogy mire elegendô a rendelkezésre álló szellemi és anyagi kapacitás. De nem ezen és a hozzá hasonló dolgokon kell rágódni, hanem tenni kell, mert a legkisebb lépés is fontos segítséget jelent. A vitaindítóban megfogalmazott feladatok között nem találtam olyant, amelyet elhanyagolhatónak tarthatnék, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a gyakorlati munkát hol is kellene kezdeni. Bízom abban, hogy e kérdés kapcsán kibontakozó vita ehhez is segítséget fog nyújtani.
---------------------------------------
1 Egyházi törvények a magyarországi református egyházban. Debrecen 1906. 8.
2 Az idézeteket lásd: Szathmáry Lajos: Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz. Magyar Kisebbség, XVI. évf. (1937) 12. sz. 305-326., illetve Magyar Kisebbség, XVI. (1937) 444-453.
3 Tóth Pál Péter: Szórványban. Püski Kiadó, Budapest 1999.