A Nagysajói Református Egyházmegye szórványainak állapotrajza az 1934. évben

A mellékelt szórványkataszteri táblázat adatai szerint a Nagysajói Református Egyházmegyében ma van: 29 anyaegyház, 7 társegyház és filia és 65 szórvány. Az anyaegyházak 1934. év végi lélekszáma: 10 628 lélek. A társ és filiák lélekszáma az 1934. évben: 1030 lélek. Az anyaegyházmegyében levô 65 szórvány lélekszáma: 1407 lélek, tehát az 1934. évben a Nagysajói Ref. Egyházmegye összlélekszáma : 13 065 lélek. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy e statisztikai adatokat nem a Református Naptár egyházi sematizmusából vettük, mert az ott közölt adatok nem fedik a valóságot, hanem külön kérdôívet bocsátottunk ki az egyházmegye összes lelkészeihez és a kérdôíveken 40 kérdésre adott feleletben gyûjtöttük össze azokat a statisztikai adatokat, melyek alapján egybeállítottuk a szórványkatasztert és e tanulmány statisztikai vasvázát. Éppen ezért rámutatunk itt arra is, hogy a Református Szemle 1931. évi, február 10-i számában közölt "A szórványgondozás kérdése" c. teológus ifjúsági konferencián mondott, igen tartalmas és irányszabó beszéde Vásárhelyi János ref. püspökhelyettesnek, helytelen és megbízhatatlan adatokon épül fel. Többek között a Nagysajói Egyházmegyérôl szóló részben: "a 835 lélekszám, valaint 33 tanköteles, akik közül iskolába jár hat és iskolába nem jár 27" - nem felelnek meg az 1931. évi állapotnak.

Ha most az 1866-tól kezdôdô névkönyveink kimutatásait egybevetjük és megállapítunk ez idôtôl kezdve kronológiai csomópontokat, éspedig az 1880, 1896, 1912, 1919 és 1934. esztendôket, akkor a népesedési hullámzás grafikonjából kiviláglik, hogy az egyházmegye lélekszáma borzalmasan apad a szórványokban. Az apadás 1919-tôl 1934. évig: 1408 lélek!

Tizenöt év alatt ezen egyházmegye szórványaiban a reformátusság 1408 lélekkel apadt, ami végeredményben azt teszi, hogy a Nagysajói Ref. Egyházmegyében minden évben 94 lélek az állandó apadás, veszteség a szórványokban.

Hogy ûzzünk egy kicsi léleklátást is e lélekpusztulással, azért mutassunk reá, hogy az 1934. évben a Nagysajói Egyházmegyében 29 anyaegyházat, 7 társ- és leányegyházat, összesen 36 egyházat véve számítási alapul: egy egyházra átlag 379 lélek esik; már most ezen a 379-es alapon 1919. óta elvesztettünk 3,8 egyházat a Nagysajói Egyházmegyében, ami a mi nyelvünkre lefordítva, azt jelenti, hogy a nagysajóiban minden 4 év és 6 hó alatt egy egyházközség szûnik meg, néptelenedik el. Pedig itt csak a szórványokról van szó.

Hogy e pusztulás már régóta adva van, azt a legeklatánsabban a Nagysajói Egyházmegye története mutatja, Erdélynek itt van a legtöbb dezoláta eklézsiája (olim parochia), melyek ma 15-öt tesznek ki, éspedig:

Minthogy a pusztulás régi okaira is rá kell mutatnunk, mert csak így érthetjük meg, hogy lehetett Erdélynek a legnagyobb temetôje ez az öt vármegyébôl kikerekített egyházmegye, ezért egy futólagos pillantást vessünk a múltra is, erre a nagy temetôre,¹

6. Szászpéntek az egykori tekei Capitoliumhoz tartozott. Ma egyetlen református hívünk nincsen e nagy múltú dezolátában, pedig valaha a tekei magyar kálvinista egyháznak is anyaegyháza volt. Szükségét látjuk annak, hogy éppen Szászpéntekkel kapcsolatban mutassunk reá az erdélyi református magyarsággal szemben elkövetett több olyan szisztematikus mulasztásra, aminek következménye az elnéptelenedés lôn, éppen a hadak útjában levô végvárainkban, hol nem volt elég a dúlás, felégetés, rabszíjra fûzés, hanem a veszteséget még tetézni, sôt mesterségesen szaporítani kellett. 1758-ban a tekei magyarok Vass Ádám gr. szászpénteki földesúrhoz folyamodnak azzal a kéréssel, hogy Nagyidától elszakadva, a hozzájuk közelebb esô szászpénteki ref. egyházhoz affiliáltassanak, mit meg is nyertek, de már 1761-ben arra kérik a földesurat, hogy vessen véget végre-valahára a szász lutheránusok basáskodásainak, mert a szászok nem akarják megengedni a tekei magyaroknak, hogy imaházat építsenek! E sérelmüket már 1744-ben is közölték a tekeiek gr. Bethlen András erdélyi fôkurátorral és gr. Bánffy Zsigmonddal, de kérésüknek semmi foganatja sem volt.

Minthogy a magyar non curamusságnak, a menthetetlenül bûnös kormányzati tehetetlenségnek számtalan iskolapéldáival szolgálhatunk a nagysajói tarktusból, azért kiragadunk egy párat a fennebbihez hasonló magyar ritkaságok közül.

A besztercei egyház történetében Vályi Elek volt esperes megjegyzi, hogy a besztercei magyar reformátusok képviseletében Szalai József, Képíró Ferenc, Szegedi András, Szabó Pál, Molnár János és Vinczellér István hasztalan folyamodnak a városi tanácshoz református templom építési engedélyért és templomhely kijelöléséért, mert a magas magisztrátus 1794. nov. 26-án 1225. sz. alatt elutasítja a kérelmezôket. Vagyis a magyar impérium alatt, a magyar királyok és erdélyi fejedelmek által kiváltságokkal agyon támogatott és felhizlalt szászok nem engedik meg a magyaroknak, hogy templomot építsenek, pedig már ekkor a görög katolikus románoknak felsôbb rendeletre ingyen templomhelyet és templomtelket ajándékoztak.

Igen jellemzô a tacsi reformátusok esete. 1848-ban a közösség szász ajkú nótáriusa elrendelte, hogy a református magyar hívek se harangozni, se templomba járni ne merészkedjenek. A vallás szabad gyakorlatában korlátozott tacsi ref. hívek erre egy küldöttséget küldtek Naszódra Urbán ezredeshez, aki írásban újra jogaikba helyezte a tacsi református magyarokat. "De a szász jegyzô, ezen neki megmutatott császári ezredes írását szemérmetlen szavakkal ellökte, földre taposta. Hanem azért a hívek harangoztak a kellô idôben és jártak templomba." De nemsokára ugyanazon Urbántól egy elfogatási parancs érkezett a szász elöljárósághoz és elfogták a ref. papot: Somogyi Sándort, Bárdi András ref. kántortanítót, 12 presbitert s elhurcolták Urbánhoz, ki ôket kihallgatás nélkül börtönbe vetette, honnan gyalog Csernovicba kerültek. Itt a gályarabok szenvedéseihez hasonló szenvedések között olvadt le számuk 14-rôl 9-re, kiket 3-4 évi raboskodás után hazaeresztettek. Ez az ismeretlen, szinte modern gályarabság, azért esett meg, mert nem akarták híveink kálvinista hitüket felcserélni a szász lutheránus hittel. Így istápolták a szászok a magyarokat magyar földön! Természetes, hogy apadniuk kellett! Az a hatalmi téboly, mely minden kulturális gócot nacionalizálni akar, sokszor sértette meg már az autonóm kisebbségi kultúregyesületeket, de talán a legnagyobb sértést és jogtalanságot akkor követte el, mikor a besztercei szász levéltár féltve ôrzött anyagát, minden megkérdezés és tárgyalás nélkül, Besztercérôl Naszódra fuvaroztatta át és a szász kincsekkel, diplomákkal egyszerûen megalapította a naszódi granicsár levéltárat. Egész Erdély leggazdagabb levéltára került így át szász tulajdonból román tulajdonba. Mintegy 35 ezer eredeti oklevél, az Andreanumtól kezdve 1866-ig, egy szép napon Naszódra vándorolt, hogy a kizárólagosan Besztercére vonatkozó oklevelek gazdát cseréljenek azon a címen és jusson, hogy sok moldovai vajdának, ismeretlen unitus és disunitus vlagyikának vannak ott eredeti levelei és sok ószláv betûkkel írott 16. század elôtti irodalmi ôsemlékkel van tele Erdély legdrágább és legértékesebb levéltára. Ebben a levéltárban e sorok írójának volt alkalma látni egész garmadával olyan eredeti rendelkezéseket az 1790-es évekbôl, melyek a románokat, román papokat, fôleg az unitus egyházakat, a szászokkal szemben a legnagyobb eréllyel védelmezik. A gubernium és a bécsi kancellária szinte omnipotenciával ruházza fel Dobra Péter mezôségi román consiliáriust, ki a legkisebb román sérelmet is megtorolja és hihetetlen erélyes hangú rendelkezéseket ad a besztercei szász magisztrátusnak.

De magyarságot, magyar reformátusságot védô, oltalmazó rendelkezést egyet sem láttam. A mi sorsunk már ekkor meg volt pecsételve.

A Nagysajói Egyházmegyét többször kellett kiegészíteni más egyházmegyékbôl idecsatolt egyházakkal éppen azért, mert aggasztó elnéptelenedése és gyérülése miatt állandóan szüksége volt új meg új felfrissítésekre. Sok egyházközség csatoltatik a Széki Egyházmegyébôl által 1883-ban, majd a Görgényi Egyházmegyébôl nyer injekciót egy néhány egyház átkapcsolásával 1903-ban, de a Nagyenyedi Egyházmegyébôl is jó darabot kanyarít le a kényszer, úgyhogy ennek az egyházmegyének van a legszerencsétlenebb földrajzi fekvése, mert öt vármegye területére terjed ki 29 anyaegyházával, 7 társegyházával, illetve sok filiájával és 65 szórványával. Egész Erdélynek ennek a földdarabján van a legkevesebb vasút és a legrosszabb utak itten éktelenkednek öt vármegye csúfjára, a Mezôség dágvány-tengerének hepehupáin és elátkozott, sivár Kurmaturáin. És e járhatatlan utakon bonyolíttatnak le azok a missziói utak, melyek a szórványokban lakó református véreink megtartását és öntudatosítását célozzák. A személyes hatás, az individuális pásztorlás és kateketizáció, hogy még nehezebb legyen a "fortyogós" makadámokon felül, még úgy is osztották be pásztorlás végett az egyes szórványokat, hogy egy-egy szórványt 2-3 km helyett 26-30 km-rôl kell felkeresnie a szórványgondozó misszionáriusnak. E lehetetlen beosztáson sürgôsen segíteni kell és a távolság szem elôtt tartásával kell rendezni a szórványgondozás egyik legfontosabb problémáját. Az én szórványkataszteri táblázatomban a 9. és 10. rovatban mutatok reá e kérdés sürgôsségére és gondolom, hogy a megalakítandó kerületi és egyházmegyei szórványmissziói bizottságok, ez adatok figyelembevételével, hozzá is látnak e kérdés sürgôs rendezéséhez. Mindemellett mégis lesznek olyan egyházak, melyeken semmi új beosztás, vagy átcsoportosítás sem segíthet. Ilyen szórványgondozó egyház a naszódi missziói egyház is. Ez kimondottan havasi missziói állomás, honnan tollálni egyik szórványt ide-oda: nem lehet! Naszódnak éppen azért kell egzisztálnia, mert 88 ezer más felekezetû néptengerben a maga jelenlegi 17 szórványával csaknem 200 református lelket kell élô tagjává tennie a Krisztus fôpásztorsága alatti örök éltû Anyaszentegyháznak és 200 lélekben kell állandóan szítni a lángot az öntudat szövétnekén, hogy "a sok ellentétes fuvallom és rálehellés" el ne oltsa a kicsi világító mécseseket az Ünökô alján a sejtelmesen sötét és zordon fenyvesekben.

A Nagy-Szamos mentén Makodtól a Rotundán át Kirlibabáig viszen a missziói útvonal nagy kitérésekkel a Cormaia, Anies havasi völgyeken át 118 km és 96 km-es egymást keresztezô egyenes vonalban. Nem csak a nagy távolság, hanem a különleges foglalkozási ágak és a havasi környezet is azt a különös színezetet adják az egész missziói munkának, amelyik elüt a mezôségi szórványmissszió alapjellegétôl és pasztoratív módszereitôl is. E sorok írója éppen azért a romániai magyar református szórványmissziónak 3 ágát különbözteti meg és külön kategóriákba osztja a 3 missziót:

A mezôségi missziónak és a havasinak is egyik sürgôsen rendezendô problémája az utazás kérdése. Csak úgy, az apostolok lován nem igen lehetséges állandóan 25 km-es utakat a nyakunkba venni. Ezért kesereg Mezôújlak és Mezôszengyel is. A mezôségi dágványban való cubukoláshoz bakancsok kellenek vagy jól zabolt paripa, különben nincs templomozás, nincs vallástanítás, nincs semmilyen ref. világoskodás. Ma az a helyzet, hogy az egyházmegye legtöbb lelkésze csak gyalog keresi fel hébe-hóba szórványait, mert az utazás, a fuvarozás kérdése az apostolok lovaival van elintézve. Ez lehetetlen állapot! Úgy az egyházi fôhatóságnak, mint az egész reformátusságnak e kérdést dülôre kell vinnie és alapot kell teremtenie, hogy alamizsnára való adakozási felhívások ne kerüljenek be a napisajtóba. E sorok írójának kevesebb fizetése van, mint egy eb- és gyep-vegyészeti segédalkalmazottnak és mégis a sajátjából utazik fel minden hóban egyszer vallástanítás végett Kisilvára, Szentgyörgyre és Óradnára, mert félharmadosztályú jegyét sem térítik a legtöbbször vissza ottani hívei. Valamennyi nagysajói tarktusbeli lelkész panaszol a fuvar és utazás elviselhetetlen terhei miatt és ezen állandó panaszok mellett maga az egyházi fôhatóság is tehetetlenül nézte el hihetetlen újabb megterheltetését is az éhezô és rongyoskodó misszionáriusoknak, mely abból áll, hogy a szegény anyaegyházak, nyomorult szórványok lelkeire kirótt közegyházi terheket a szégyenletesen alacsony papi fizetésekbôl vonja le az egyházkerületi pénztár.

Az igaz, hogy kötelessége egyházunknak visszatéríteni a kongruánkból levont közegyházi rovatalokat, de hogy milyen ez a visszatérítési procedúra, azt elképzelheti bárki is, aki tudja, hogy vannak papok, akik ilyen címen már évek óta hasztalan követelnek egyházainktól 2000-25 000 lejig is felmenô visszatérítéseket.

A szórványmissziónak ezt a gennyes sebét is be kell gyógyítani immár végérvényesen. A szórványgondozás: misszió, ennél fogva oda mindig vinni kell s nem hozni onnan. Az egyházi vezetôség a szórványok lelkei után egyetlen egyházra se vessen ki rovatalokat, sôt a kifejezetten missziói egyházakat mentesítse az összes közegyházi rovatalok alól. Minthogy a Nagysajói Egyházmegyében kifejezetten két misszói egyház van: Naszód és Mezôújlak, e két egyházba még a hivatalos egyházi lapnak is ingyen kell járnia! Legfeljebb csak annyi rovatalhordozásról lenne szó, hogy mindkét egyház fizesse a tûzbiztosítási illetéket és a papi nyugdíjjárulékot.

A Nagysajói Egyházmegye többi egyházát nem sorozhatjuk a missziói egyházak közé, noha Mezôörményes, Sajószentandrás, Tacs és Tuson is több szórványt pásztorolnak. Ezen egyházakban a legnagyobb távolságú szórványa Sajószentandrásnak van, hol Középfalva 30 km-nyi távolságban a maga 7 lélekszámával sohasem okozott gondot Szentandrásnak, hiszen régen is, ma is Magyarnemegye pásztorolja. Sajnos, ez a pásztorolás is rövid ideig fog tartani, mert mint személyes tapasztalatból tudom, ez a 7 lélek is alaposan el van változva és a híres nemesi famíliából, a középfalvi Alsókból az utolsó szikrája is lassan kialszik a református öntudatnak.

A mezôségi szórványgondozó egyházak közül a legörvendetesebb, legbiztatóbb helyzete Tusonnak van. Ennek a kis egyháznak a szórványai a mezôségi gázmedencéhez tartoznak, s úgy látszik, hogy az ott fejlôdô indusztria folytán sok ügyes református gázmunkás és napszámos fog állandó alkalmazást találni, bár így könnyen lesz ún. bolygó létszámú gyülekezetté Tuson is, mint a legtöbb ipari empórium állandó hullámzásban levô munkás gyülekezete. De van itt más, örvendetes, biztató jelenség is, nevezetesen ez a gyülekezet mutat fel a szórványai részérôl a legkomolyabb teherhordozást és missziói segítést is. A mi sivár egyházi viszonyaink és mezôségi havasi nyomorúságaink mellett valósággal üdítôen hatnak reánk e kis gyülekezet pásztorának sorai, melyeket jelentése végén olvashatunk: "Kissármásra és Báldra én járok át minden hónapban egyszer, vagy kétszer is istentiszteletet tartani és ünnepnapokon úrvacsorát osztani. A keresztelést, esketést és a temetési szolgálatokat közös megegyezéssel hol én, hol a nagysármási lelkész végezzük. Ellenben a vallástanításról is gondoskodva van, mert a téli hónapokra mindig kértem és kaptam a mélts. püspök úrtól egy segédlelkészt, aki úgy Kissármáson, mint Báldon vallástanítást és minden egyházi munkát elvégzett. Szükség esetén még legátus is van Tusonban. A téli segédlelkészt teljes ellátással br. Bánffy Mária látja el, a fizetését meg a báldi udvartól kapott ajándékból (ami évi 3000 lej) fedezzük." Íme, az egyetlen megoldott missziói kérdés, illetve rendezett szórványmisszió, hol buzog a ref. öntudat s a kötelességérzete kollektív magyar ref. egyházi közösségünknek. Igazán példaként világít igazi református hitû és öntudatú testvéreink áldozatából.

Ez a gyönyörû kéve nincsen megoldva. Legyen olyan a mi szemünkben, mint a József kévéje, mely elôtt mi, a többi kévék, mind meghajolunk!

Reménységgel vagyok eltelve Lompérd szórványunk jövôjét illetôleg is. Ez a szórványunk állandóan népesedik és a szaporodása 1934-ig 32 lélek, úgy, hogy a maga 57 lélekszámával egyik erôsségünk lesz maholnap a mezôségi sávon. Itt a kévét erôs izmú marok kötözgeti. Boldog sziget a nagy tengerben, hol testileg, lelkileg megpihenhet az agyonfáradt misszionárius; mert Borbély Kálmán nagysajói gondnok gazdaságán vagyunk, hol egy kiváló közgazdász új telepítést csinált a saját birtokán.

E sorok írója igen nagy jelentôségûnek tartja az agrárkisajátítások ügyét és tanulmányában e szédületes anyagi veszteségekben mutat rá elnéptelenedésünk, asszimilálódásunk egyik fontos okára.

A mellékelt szórványkataszteri táblázat 26., 27. és 28. rovatában vannak feltüntetve a Nagysajói Ref. Egyházmegye egyházainak, filiáinak, szórványainak agrárkisajátítási és 50 év alatti birtok-elidegenülési adatai. Ezek az adatok mind a helyszínrôl érkeztek be s különösen hívtam fel lelkész testvéreim figyelmét az adatok pontos és lelkiismeretes beküldésére, ennélfogva a legjobb hiszemmel állíthatom, hogy agrárstatisztikáim az összes e nemû erdélyi magyar kísérletek között a legpontosabbak.

A Nagysajói Egyházmegye szórványaiban kisajátítottak 15 669 holdat, az anyaegyházakban 29 038 holdat, összesen 44 707 hold református földbirtokot sajátítottak ki. E negyvennégyezerhétszázhét katasztrális hold tisztán református híveink földbirtokaként van kiemelve statisztikánkban, s itt nem szerepelnek más vallású magyar véreink agrárkisajátítási veszteségei. Minthogy az agrárkisajátítás csak betetôzése volt annak a földbirtok apadásnak, mely circa 50 év óta rohamosan ôrölte, morzsolta a magyar faj supremáciáját Erdélyben, s amely végsô fázisa volt annak a talajkicsúszási folyamatnak, melyrôl Tokaji László Eladó ország c. megrázó könyvét írta, azért e sorok írója nem csak az agrárkisajátítási adatokat gyûjtötte egybe az egyházmegye területérôl, hanem az utolsó 50 évi református birtok-elidegenüléseket is felsorakoztatja a kataszteri táblázaton. Eszerint az utolsó 50 év alatt 16 061 kat. hold református magyar földbirtok tulajdon került idegen kézre. A három veszteségi adatot összeadva, az összes földbirtok-veszteség: 60 768 kat. hold. Tehát az 1408 lélekveszteség és a 60 768 hold elidegenült ref. birtok között szoros nexus van. Ezért kallódik el nemsokára Sályi is egészen, és ezért tartom teljesen elveszett szórványnak Keménytelkét. Érdekes lesz megfigyelni Mezôzáh jövendô sorsát, továbbá a Méhesét és Uzdiszentpéterét, Pusztakamarásét, mert ezekben az egyházakban sajátították ki a legtöbb református birtokot. - Kétségkívül, az eleven, buzgó hittôl is nagyon sok függ, de bizony nem kell prófétává lennem, hogy megjósoljam azon szórványok közeli végét, hol a kisajátított ref. magyar birtokokon nem magyar református cselédek és gazdasági alkalmazottak vetik a kezüket az ekeszarvára. Így lett teljesen elveszett ôrhely a számunkra: Galac, Szászpéntek, Sajósárvár, Sajókeresztúr és a többi dezoláta (olim parochia).

E kérdéssel kapcsolatban említsük fel azt is, hogy egy pár egyházunk kapott valami elenyészô csekélységet a kisajátított földekbôl, de a legjobban rászorult missziói egyház, Naszód hiába kérelmezte, hogy bár más községi határrészbôl elégítsék ki a sok állami rezervából az egyház jogos igényét, mert kérésével a ref. egyházat elutasították s ugyanakkor a 30 lélekszámmal is alig rendelkezô naszódi ortodox egyház Sajóudvarhelyen nagy földbirtokot kap az ottani kisajátításokból. Az is szembeötlô, hogy pl. Magyarnemegye anyaegyházunktól, Naszód szomszédságában, 150 holdat sajátítanak ki és noha a kényszerbérlet nagyon csekély hányadát is nagyon nehezen kapja a nemegyei egyház, mégis évrôl évre végrehajtják rajta a kisajátított, elvett 150 hold után is az illetékegyenértéket. Ez a 150 hold elveszett egyházi birtok kôfarkai szórványunkat is magával fogja rántani a megsemmisülésbe, mert e 150 hold kisajátított egyházi birtoka a nemegyei egyháznak a Szamoson túl, a kôfarkai határban feküdt.

Az a magyar földbirtokos osztály, amelyik patrónusa volt a Sajó menti és mezôségi egyháznak, míg nem volt deposszedálva, kétségkívül sokat áldozott egyházáért. Sôt pl. a Bethlenek a román felekezeteket is patrónusi bôkezûséggel istápolták, ma azonban a hozott áldozatok nincsenek arányban a legtöbb helyen a tehetséggel és a kötelességgel. Büszkén és jólesô örömmel mutattunk reá, ahol lehetett, a patrónusi kötelességteljesítés áldozataira, sajnos a legtöbb helyen csak kemény szívû magyar urakra akadunk, akik nem akartak tudni arról, hogy ma Erdélyben minden református embernek eminens kötelessége mindenével résztvenni a kollektív közösségben úgy, mint ahogy a tagok vesznek részt a test kollektív szinergezisében, ahonnan minden más birtokos névmás kikopott a használatból, csak egy maradt meg a: "miénk!" Ezt követeljük mi szegény, sokat plágázott ref. misszionáriusok, s ennek a református kollektív szinergezisnek a zászlója alatt, a Krisztus zászlója alatt akarjuk egybegyûjteni az aratók és kévekötôk seregét, hogy a megoldott kévéket újra megköthessük, a szétszórt tetemeket a Krisztussal megeleveníthessük s az elnéptelenedett szórványokkal Isten országát újra kiegészíthessük élô darabokkal. Ezért nem kell nekünk nem csak az ész, nem csak a szív, hanem a gazdagnak "minden marhája!" Még az is, ami megmaradt a kisajátítás után.

Én itt a patvarból, a pusztulás állandóan hangzó zenebonájából szedek elô számokat s ezeket beszéltetem, nógatom panaszra, ez erdélyi zamatú, de erdélyi keserûségû cím alatt.

A Nagysajói Ref. Egyházmegyében, mint a kataszteri táblázat mutatja, 25 szórvány szûnt meg 1919 óta, tehát a ma meglévô szórványnak több mint egyharmada. E megszûnt szórványokban elvesztettünk: 348 lelket, akik a szórványok topológiájából ítélve, többnyire ipari vállalatok, fûrészgyárak alkalmazottai valának. De ide soroztattak azok a lelkek is, akik egynéhány dezolátában éldegéltek még, mint gazdasági cselédek, alkalmazottak, vagy földbirtokosok, de akik az agrárreform után eltûntek - talán örökre - a szórványokká alakult dezolátákból. Hatalmas magyar földbirtok került a patvarba: Galacon, Alsóbalázsfalván, Szászpénteken és az egykori virágzó anyaegyházak ma még csak nem is szórványok, mert nincsen azokban egyetlen egy református lélek sem. E kipusztult szórványokban ért veszteségeink sokkal fájdalmasabbak, mint pl. a megszüntetett fûrészgyári vállalatoknál ért veszteségeink Bánffytelepen (Máramaros felé, a Cibles aljában), vagy a Kosnán, Pászmoson, Dipsén, Bongárdon feltüntetett sorvadásunk, mert e helyeken nem vesztettünk el híveinkkel együtt 1000 éven át sajátunknak vallott drága magyar földbirtokokat is, csupán lelkeket, akik lehet, hogy másfelé húzódva, ma is tagjai Anyaszentegyházunknak.

Sokszor gondolok arra a borzalmas mulasztásra, amit a régi szabadelvû rendszer követett el Erdély magyarságával szemben, mikor a követelt helyes telepítéssel és parcellázással nem sietett a sorvadás, a pusztulás megakadályozására s még Darányi Ignác nagy koncepciója is csak úgy sikerült részben, hogy elôbb a telepítések végrehajtására egy pár erdélyi nagy lélek adott a pesti uraknak: "földet, füvet és vizet!" Mi lett volna, ha nem csak Nagysármás, Marosludas, Magyarnemegye, Vice stb. részesülnek a település áldásaiban, hanem Somkerék, Galac, Alsóbalázsfalva, Sajósárvár, Szászpéntek, Kôfarka, Kerlés stb. helységek is átvarázsolódnak erôteljes és szaporodásra kész magyar empóriumokká, honnan sem a világháború forgószele, sem a történelem vaskényszere ki nem vetnek, el nem sorvasztanak bennünket. A kegyelem
Istene nem engedte, hogy a sorvadás e telepes helyeket is megeméssze, mert noha Sármáson 1805 holdat vettek el 150 ref. telepes kisgazdától (az egyháztól is elvettek ugyanitt 11 holdat), ma mégis 1532 lélekszáma van annak a Sármásnak, amelyik 1899 elôtt - a telepítés elôtt - Pusztakamarásnak csak szórványa és a millennium esztendejében csupán: 14 lélekszáma volt. És ugyanezt a hajlíthatatlan erôt és ref. öntudatot észleltem Magyarnemegye telepes községünk virágzó és népes ref. egyházában is, hol ma 1047 ref. lélek él a tiszta román, naszódi granicsár vidék torkában. Bár nem a jól sikerült telepek közé tartozik, nagy részben terméketlen határánál fogva, mégis a református föld s rajta a kis református "szállás" a fundamentuma annak, hogy Magyarnemegyén - Naszód megyében - minden hívünk tisztán és zengzetesen beszél magyarul, és hogy egyedül csak a nemegyei leányok öltözködnek zsinóros, szûk mellénykébe, bokorugró kék szoknyába: szóval mindenestül magyaros öltözetbe, az egész Felsô-Szamos mentében. Pedig a nemegyeiektôl is elvettek 231 hold telepes tulajdont és az egyháztól 150 hold egyházi birtokot, aminek nagy része Kôfarka leányegyházban feküdt, hol 9 ref. családban 36 lélek él, olyan fogyó református öntudattal, hogy 15-20 év múlva ez a leányegyházunk is a patvarba asszimilálódik. Pedig e filiában még mindig van egy szép kis templomunk és elég tekintélyes birtoka, fôleg erdeje, van itt a gróf Bethlen családnak. Ha e nagy ref. fôúri család, amelyik 1663-tól kezdôdôleg mind e mai napig állandó nagybirtokú patrónusa volt e kicsiny filiának, a mostani nehéz napokban is patrónusává lesz nem csak papiroson, de szívében is, úgy még mást is remélhetünk Kôfarka felôl!

Érdekes összehasonlításra ad alkalmat a traktus szórványaiban levô vegyes és tiszta ref. családok statisztikája is. A 65 szórványban élô, 1407 ref. lélek 451 családban oszlik meg. Egy családra átlag 3 és fél lélek esik a szórványokban. E 451 családban van 115 vegyes család, hol így oszlik meg a más vallású családtagok száma:

Nem kell semmilyen kombináció vagy fantázia ahhoz, hogy bátran kimondjuk, miszerint a gör. kel. és gör. kat. vallású családtagok családjai máris a patvarba, a sorvadásba kerültek s e vegyes vallású családok 80%-ban nem református vallású gyermekei máris elvannak tôlünk idegenedve. Az esetleg még megmenthetô 20%-nak vallásoktatása és magyarul írni-olvasni tanítása: éppen a legfontosabb és legnehezebb feladata a szórványmissziónak. Ennek a missziónak a 115 vegyes család közül 74 olyan vegyes családdal kell a Jézus hamisítatlan, igaz evangéliumát magyarul közölnie, amely 74 család igen nagy szétszórtságban (5 vármegyében) él.

És ehelyütt külön ki kell emelnünk Zseyk szórványunkat, hol a kataszteri táblázat 38. sz. áttérési rovatába 23 áttérést jegyeztünk be. E veszteségünk teljesen pótolva van azáltal, hogy hozzánk a szász lutheránus vallásból még többen tértek át. A szórványt 1928-ban csatolták Nagysajóhoz, addig a tekei lelkész gondozta, illetôleg - a szász luth. lelkészekkel kötött régi megállapodás alapján - a zseyki reformátusok helyett cserébe gondozta a tekei magyar reformátusokat. Mikor a zseykieket a jelenlegi nagysajói ref. pásztor átvette, a szász lutheránusok nagy offenzívába kezdtek ref. híveink ellen. Így cselekedtek Kudzsiron is és másfelé is protestáns testvéreink, aminek következménye mindenütt a békés megállapodások felbomlása s a gyakori áttérések lettek. Természetes, hogy magyar lutheránus testvéreink közül sokan a hozzánk téréssel feleltek, az állam támogatásában részesített elnémetesítésre.

Az áttérések 1910. óta kétségen kívül az áttértek és kitértek anyakönyvi adataiból állíttattak egybe, de ez a számoszlopunk, valamint az asszimilációra vonatkozó 36., 37., 39. sz. kérdésekre felelô számoszlopaink végösszege sem egészen reális, még csak nem is valószínû, mivel e kérdésekre adott feleletek azt árulják el, hogy maguk a lelkipásztorok is optimisztikus elnézéssel, illetve számbavétellel nézik a komoly valót.

A ref. tanköteles gyermekek száma: 180, ami azt mutatja, hogy a szórványokban népes családok nemigen laknak, hiszen átlag egy családra 2,5 gyermek esik. Hogy e 180 gyermek közül alig 3-4 jár református felekezeti iskolába, az egészen bizonyos. Csupán Radnán van rom. kat. magyar felekezeti iskolába beiskolázva ezek közül 3 gyermek, a többi mind román nyelvû áll. elemi népiskolába jár. Számítsuk még ezekhez az állami iskolába járó gyermekekhez a vegyes családok más vallású gyermekeit, ami a mi kimutatásunk 15. rovata szerint 81-et teszen ki, úgy bátran állíthatjuk, hogy 258 magyar gyermek van elütve attól az áldásos lehetôségtôl, hogy az iskolában megtanuljon írni és olvasni magyarul. Ez a 258 gyermek csak akkor tanul magyarul írni és olvasni, mikor a lelkipásztor a szórványba kijuthat valahogy és személyesen ismertetheti meg velük az é, ú, ô, û hangzók magyar csodadolgait. Másként a legjobb ábécébôl sem tanul meg a román idióma világában élô gyermek magyarul, pláne akkor nem, ha otthon nem is beszélnek soha magyarul.

Érdeklôdésre tarthatnak számot még a 17., 18., 19., 20. sz. foglalkozási kategóriák statisztikai adatai, valamint a vagyoni helyzetkép 21., 22., 23., 24., 25. sz. rovatai. Ezek szerint 198 tiszta ref. családnak van háza s egy kis földje s 105 vegyes családnak van szintén háza s földbirtoka. A 451 családból 303 családnak van háza s valamilyen földecskéje, 148 család pedig teljesen vagyontalan. A szórványokból befolyt egyházi adó oly csekély, hogy erre építeni semmit sem lehet, különben is a misszionáriusnak mindig vinnie kell az anyaegyházakból, de hoznia soha semmit, mert így telik be a Jézus missziói parancsa, ami az egész szórványgondozásnak a kiindulópontja : "Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok." (Mt 9,36)

Hogy pedig ne súroljuk riporteres megalográfiákkal a valótlanságot a mi elképesztô helyzetünkrôl összeírt sopánkodásokban, azért a díjleveleket, illetve papi javadalmazásokat is feltünteti a 25. sz. kérdés és az erre adott feleletek a kataszteri táblázatban. Itt a havasi missziónál szemlélhetô az a dicsô papi javadalom is, amelyik a roppant szétszórtságban élô havasi magyar református lelkek pásztorlását stb. stb. teszi kötelességévé a naszódi misszionáriusnak!

A naszódi missziói lelkészi állomás 1898-ban szerveztetett s elsô lelkésze: Szentkirályi Lajos 1898 májusában költözött át Alsóbalázsfalváról Naszódra, mivel Alsóbalázsfalván már nem volt mit keresnie a ref. lelkésznek. Naszód csak kevéssel azelôtt csatoltatott a II. sz. román határôrvidék 44 községével együtt Beszterce vidékéhez, s így lett Beszterce és Naszód vidéke egységesítésébôl: Beszterce-Naszód vármegye. Mint tiszta román község s mint katonai közigazgatás alatt élô terrenum, magyarságot soha sem tûrt meg kebelében, s ha véletlentül bekerült egy-egy magyar is a homogén román elem közé, azok csak a székely határôrezredbôl ide parancsolt tisztek vagy altisztek voltak, kik itt vagy elrománosodtak vagy elnémetesedtek. Csak a 80-as években találkozunk magyar iparosokkal Naszódon, kik fôleg Désrôl telepedtek le a nagy havasi vidékkel rendelkezô, erôs országos és hetivásárokkal dicsekedô Naszódra. A 80-as években Magyarnemegye filiája a neves bányavároskával: Óradnával együtt. Radna kir. bányaváros lévén valaha, minthogy arany- és ezüstbányászata, valamint kohászata is aláhanyatlott az 50-es években, mint kincstári pirit (kén-kovand) bányahelység elég sok magyar munkást és magyar bányaaltisztet, mérnököt foglalkoztatott. Ennélfogva Radnával, mint Magyarnemegye filájával még 1880 elôtt találkozunk névkönyveinkben. Jellemzô Radnára, hogy 900 éves róm. kat. plébániája lévén, még az 50-es években sem tudnak róm. kat. hívei magyarul. Ez az elrománosodás olyan nagy méretû, hogy pl. róm. kat. népiskolájában az idén már román tannyelvû párhuzamos osztályok beállítására kényszeríttetett az egyház, azon a címen, hogy a gyermekek 50%-ának román az anyanyelve. Hogy képet nyerjen a kegyes olvasó a régi magyar rendszerrôl, felemlítünk egy pár érdekes példát: Úgy Radnán, mint Naszódon még a kir. járásbíróságok felállítása után is a bírósági tárgyalások csak románul folytak! Még ítélet is hozatott román nyelven, a jegyzôkönyvezések és kihallgatások csak románul folytak.

Az egész közigazgatási hivatalos nyelv a román volt s Radnán pl. a ref. lévita és áll. el. isk. igazgató halálesete is románul van bejegyezve a háromnyelvû halottkémi értesítvényen. Midôn Naszód vidéke egy vármegyévé egyesült Besztercével, az egyesített vármegyei címer naszódi részletét, egy granicsár gimn. tanár állítja egybe - mivel azelôtt heraldikai jelentésû címere nem volt a határôrvidéknek -, és ez új címeren a naszódi rajztanár a következô emblémákat kombinálja egybe: fenyvesekbôl kiemelkedô havas csupa kôszikla csúcsán (Ünökô) egy kétfejû fekete sast ragyog körül a felkelô nap; alant zöld mezôben, a fenyves lábáinál egy nôstényfarkas emlôjét szopja egy nadrágos mezítlábas kisfiú (Romulus), míg a másik fiúcska egy elôtérben álló római katona felé szalad (Remus). A piros nadrágos, mezítlábas római vitéz jobbjában lándzsa van, baljában meg egy paizst tart maga elôtt s a paizsra három betû van írva: V. R. R. (Virtus Romanarum Rediviva!) És ez volt az elnyomó magyar világban egy román vármegye címere! És ezzel a címerrel és címeres zászlóval jelenhetett meg a vármegye Budapesten, a vármegyék hódoló küldöttségében a millenniumkor és a közelmúltban, 1916-ban a néhai IV. Károly magyar király koronázási ünnepélyén. És senkit sem csuktak le e zászlóért s rajta e jeligéért.

E vagyonközösséget alkotó hatalmas erdôségen kívül a naszódi határôrvidéknek volt még egy kulturális alapítványa is, melynek 20 ezer hold erdejébôl az Aranyos-Beszterce folyón tutajozták be a legprímább minôségû fenyôrönköket Moldovába. Az "Alapok" ezen drága erdôségén kívül még megszerezték a csicsókeresztúri Torma birtok 800 holdját és az ôrkei határban közel 1000 holdat vásároltak meg a régi Tisza-birtokból. Ugyancsak az "Alapok"-nak ajándékozta a magyar kir. kincstár a határôrvidéki ezred összes épületeit, kaszárnyáit, tiszti lakásait és az egykori német kadettiskola helyiségeit. E roppant vagyon tartotta fenn a Naszódi Alapítványi Fôgimnáziumot (ma: Liceul Graniceresc George Cosbuc) és ez "Alapok" építették, tartották fenn a 44 község felekezeti román elemi iskoláit, valamint ez "Alapok" segélyezték igen tekintélyes tanulmányi ösztöndíjjal a magasabb iskolázásban a 44 község fôiskolai hallgatóit. És az "elnyomó" magyar érában e roppant nagy vagyonnal rendelkezô tanulmányi alap bárminô nagy jövedelmet is produkált, a naszódi fôgimnáziumot a magyar állam mégis államsegélyben részesítette, szertárait ingyen gyarapította s tanári könyvtárát ezrekre menô kötetekkel látta el - ingyen! A magyarok nem vettek el soha semmit a 360 ezer hold erdôbirtokból, sem a közel 22 ezer hold tanulmányi alapból, mégis magas államsegélyben részesítették a román papokat s a naszódi gimnáziumi tanárokat. A mi felekezeti iskoláink, fôleg kollégiumaink a legnagyobb vergôdéssel tengetik-lengetik életüket egyik napról a másikra és államsegély hiányában kénytelenek tandíjakból fenntartani magukat. Csak a mi egyházmegyénk területén, Mezôzáhon: 400 hold földet vesztett el a kolozsvári református kollégium agrárkisajátítás rendjén s ez a birtokveszteség is benne van a 28. sz. kataszteri rovatunk összegében.

És ezt a nagy vagyonnal, nagyszerû kultúrintézményekkel bíró havasi vidéket tarkítja: 192 ref. lélek, kiegészítve a borgói részen levô s Beszterce által pásztorolt: 21 lélekkel, összesen = 213 ref. lélek.

A naszódi és havasi vallástanítás nem csak katekézis, hanem valóságos kultúrmisszió is. A transzszilván-missziónak ez az Achilles-sarka. A külmisszió ilyen kettôs lényegû, kettôs jelentésû katekétikai feladatokkal nincsen megterhelve. Azt kell mondanom, hogy ha semmi egyéb pásztori kötelessége nem volna a naszódi missziói lelkésznek, csak a vallástanítás, még akkor is a legfontosabb missziói állomás volna.

Egy-két eset kivételével ma a naszódi George Cosbuc Líceum elsô osztályos növendékei nem tudnak olvasni, írni magyarul, ha a vidékrôl kerültek be a Líceumba. Voltak olyan tanítványaim is, kik rendszeres vallásoktatásban kellett részesüljenek, mert ref. felekezeti iskola is, meg ref. lelkész is volt a községükben, de még sem tudtak írni-olvasni magyarul, még beszélni is nagy nehezen - azért mert állami iskolába jártak. Nos, itt kapcsolódik bele a katekézis a kultúrmisszió sokágú feladataiba, mert a vallásoktatónak még a magyar gondolkodás lényegére is meg kell tanítania az eddig elidegenített észjárású gyermeket, s hogy öntudatosítsa benne a református hit egybeölelô misztikumait, és hogy a sejtelmes, ösztönszerû ragaszkodás átalakuljon határozott, meggyôzôdéses ragaszkodássá nemzetéhez, vallásához, Anyaszentegyházához. A lelkipásztori munkát Ravasz L. a "lelkiépítés" munkájának nevezi - biblikusan. A naszódi vallásórák: egy állandó leépítéssel, rombolással szembeni építkezés és építésnek munkaórái. Áldott alkalmak a szórványmisszióban a legnagyobb missziói munka végzésére. Természetesen erre az egy tôkébôl élô, de sokfelé ágazó vallástanítói munkára a Heidelbergi Káté mai formájában nem alkalmas. A szórványokban az építéshez más szerszámok kívántatnak, mint a mamutgyülekezetekben a felhôkarcolókhoz. Úgy a naszódi, mint a mezôújlaki misszionárius ezért volt kénytelen a maga kézi használatára egyszerûbb s primitívebb szerszámokat (kátéátdolgozásokat, örökvalláskönyv-féléket) kiagyalni, mert a nagyszerû, analitikusan megírt valláskönyvekkel a havason és a Mezôségen nem lehet: építeni!

A naszódi vallásoktatás, hogy missziói munka, az alábbiakkal világítom meg. Mikor idejöttem, 1933. év tavaszán, legelsô gondom volt az összes iskolákat felkeresni és a ref. növendékek vallásóráit megbeszélni a vezetôséggel. A tanítóképzôben az igazgatói titkár tudakozódásomra kijelentette, hogy ott egyáltalán nincsen református vallású növendék. Ebben megnyugodva végeztem a katekézist mindegyik iskolában, csak a tanítóképzôben nem tartottam vallásoktatást. Egyszer úgy május végén a brassói ref. lelkészi hivatal kérdést intéz hozzám, mi van a tanítóképzôbe járó két Kolumbán fiú vallásoktatásával, mert a nagyobbik a képesítô vizsga elôtt a brassói lelkészi hivataltól a vallásból tanjegyet kér, különben jelezte, hogy úgyis kitér a református vallásból, mert ô eddig ortodox vallást tanult. Én e levéllel elmentem azonnal a tanítóképzô igazgatójához és felvilágosítást kértem a két Kolumbán fiúról, hogy milyen jogon és alapon részesültek ezek ortodox vallásoktatásban, mikor ôsi kálvinista székelyek, egyik kiváló Aronita családból. Az igazgató azt felelte, hogy a gyermekek nem magyarok, nem székelyek, hanem románok, kiket a predeáli vasutas állomás neveltet és taníttat Naszódon. A gyermekek különben sem tudnak egy szót sem magyarul. Erre az igazgatótól az anyakönyvi kivonatát kértem a két Kolumbán fiúnak. Az anyakönyvi kivonattal igazoltam, hogy a gyermekek székely-magyarok és a nevük nem "Columba", hanem "Kolumbán" az anyakönyvi kivonat tanúsítása szerint is, s tiltakoztam a szándékos névferdítés ellen. Az igazgató végül is lehívatta mindkét fiút és elôttem kérdezte, hogy akarnak-e magyar református vallásórára járni? Azt felelték, hogy: nem! A VII. osztályos nagyobbik tanuló még azt is kijelentette fülem hallatára, hogy ô Predeálon ortodox vallásban nevelkedett és meggyôzôdéses ortodox.

Ezek után az igazgatónak nyomatékosan tudomására hoztam, hogy 3 napi haladékot adok arra, hogy kényszerítse mindkét növendéket ref. hittanórára járni, különben püspököm útján a kultuszminisztériumhoz feljelentést teszek vallásügyi sérelem ügyében és kérni fogom a tanítóképzô ortodox vallástanárának megbüntetését, mivel éveken át szándékosan, jogtalanul tanított és osztályozott is más vallásból két református növendéket.

Három nap elteltével mindkét Kolumbán fiú megjelent a vallásórán lelkészi hivatalomban. Minden héten kétszer tartottam velük vallásórát. Vizsgák elôtt azonban három héttel megszakadt a buzgóság fonala, mert mind a két növendék elmaradt a vallásórákról. Az intézetben tudakozódásomra azt felelték, hogy a kisebbik beteg, a nagyobbik meg azzal vágta ki magát, hogy helyettes tanító a gyakorló iskolában s nem volt ideje hozzám jönni. De nem jött ô sem, öccse sem vallásórára.

Summa summarum: én egyiknek sem adtam tanjegyet s mégis bizonyítványt kapott mind a kettô. A nagyobbik kitûnô eredménnyel képesítôzött is. Hogy ki kalkulálta ôket a hittanból, nem tudom ma sem, mert mind a kettô elkerült Naszódról. A nagyobbik az azugai állami árvaháznál kapott állást, a kisebbik ugyanott jár a IV. képezdei osztályba.

Az esetrôl esperesem útján jelentést tettem felsôbb hatóságomnak.

Az idén ugyanebbe az intézetbe két ref. növendék iratkozott be az I. osztályba. Édes testvérek ezek is, a neposzi vasúti ôrnek a fiai. Nagyon keveset tudnak magyarul. Érdekes, hogy magyar református édesatyjuk arra kért, engedjem meg, hogy a gyermekek nálam tartsák a valláskönyvüket.

És ez a komoly szellemi vetélkedés folyik az egész havasi szórványmisszióban. A Kegyelem Istene megengedte, hogy e munkamezôn szép aratásom is legyen. Boldog vagyok Istenemben, hogy megoldott kévéket kötözhetek újra egybe, hogy fogyó lelkek seregében növekedô lázzal, olthatatlan tûzzel szolgálhatok Istenemnek, Anyaszentegyházamnak. És ha panaszolok, fölemelt fôvel tehetem, mert szolgálatkészségemnél, az elômbe tornyosuló veszedelmeknél csak a fizetés nélküli nyomorúságom és igénytelenségem nagyobb!

Jegyzet