a) Mielôtt¹ a különbözô lélekszámkategóriákba sorozható magyar településeket rendre elemeznôk, röviden tartsunk szemlét azon községek felett, amelyekben nem volt magyar életnek nyoma. Ezek száma 1880-ban 21, 1890-ben 16, 1900-ban 9, 1910-ben 14. E községek apadása, vagyis a szórványosodás nem feltétlen öröm és megnyugvás , aminthogy a magyar színt nélkülözô községeknek a századforduló után észlelt szaporodása sem jelent feltétlen bajt, ha közben a komolyabb magyar erôpontok megnyugtatóan fejlôdtek. Természetesen meghökkent bennünket az a tény, hogy az 1930-as román népszámlálás szerint már 36-ra emelkedett azoknak a Kolozs megyei községeknek a száma, amelyekben senki sem vallotta magát magyarnak. Ez a nagy infláció azonban fôleg arra vezethetô vissza, hogy foglalkozásuknál fogva szórványtelepülôknek tekinthetô és a falvakban erôs fogyatkozást is mutató zsidók nagy többsége felcserélte magyar anyanyelvét - a jiddisre. Emellett tény az is, hogy ahol 2-3 keresztyén magyar volt, ott egy-egy haláleset vagy elköltözés a kis magyar szórvány halálát is jelentette, mert az odaköltözés régebben érvényesülô indítékai megszûntek. (Vasúti ôr, útkaparó, erdôkerülô stb. nem kerülhetett ki a magyarok soraiból.) Érdekes azonban, hogy az 1910-30 közt észlelt nagy ritkulása az apró magyar szórványoknak (ami a 0 magyart mutató községek megszaporodásának hátterében áll) nem új tünet, hanem csak gyorsított változata annak, ami 1900-1910 közt már megkezdôdött. Az eladdig szinte mindenütt terjeszkedô magyarságon akkor mutatkoztak már a megfáradás jelei; bár a parányi pszeudoszórványok nem túlságosan alkalmasak az ilyen tételek felállítására, márcsak azért sem, mivel a falusi s jórészt a magyart anyanyelvéül valló zsidóságnak a nagyobb központok felé való integrálódása már az elsô világháború elôtt megkezdôdött. Tény azonban, hogy míg az eredetileg (1880) a magyar szót teljesen nélkülözô 21 községben 1890-ig 75-re, majd 1900-ban 179-re emelkedett a magyarok száma, addig 1910-ben a magyarság e 21 községben már csak 95 fôt számlált. Ugyanezen községekben az 1930-as román népszámlálás már csak 50 magyart talált. Az 1880-1890 közt létesülô új szórványok (az eredetileg 21 magyar nélküli község közül e 10 év alatt 13-ban létesült magyar szórvány s viszont 8 községben megszûnt az eredetileg fennállott kis magyar szórvány) sorsát is érdemes figyelemmel kísérni. A semmibôl lett 75 (1890) magyar további 10 év alatt 127-re növekedett (1900), hogy azután 1910-ig 60-ra s végül 1930-ig 28-ra zsugorodjék számuk. Nincs sok bizalom és reménység az ilyen hullámzásban! 1900-1910 közt már több a megszûnt (8), mint a keletkezett új (3) szórvány. Részletvizsgálat számára hálás téma volna a szórványkeletkezés és megszûnés kérdése. Azonban a megye magyarságának az életútján e parányi számok - kicsi ôrházak, de nem hosszabb megállást igénylô stációk.

b) Valóban nagy figyelmet igénylô szórványkategória az, amelyben a magyarok száma a legelsô (1880) felvétel szerint 51-100 közt ingadozott. Itt a magyarság túlnyomó része törzsökös, a földdel vagy a földesúrral eljegyzett magyar. Az egyedüli Almásszentmihály az, amelyben a zsidóság még e kategóriában sem súlytalan. Pl. 1910-ben a zsidóság átlagos anyanyelvi megoszlását alapul vevô becslés szerint e kategória magyarságának kb. 15%-ára emelkedett. A túlnyomó rész mégis törzsökös magyar. És tipikus szórványmagyar. A vizsgálati idôtartam kezdetén (1880) csak 3, a végén meg éppen csak 2 községben haladta meg a magyarság percentuális aránya a 20-at s közülük is csak Bábonyban a 30-at. Feltétlen kisebbségben volt s maradt a magyarság e kategóriában. Csupa szórvány!

E magyar szórványok teljesen hiányoznak a Kalotaszeg egy részét magába záró bánffyhunyadi, valamint a gyalúi járásban. Néhány ilyen községet találunk a magyarságnak immár inkább csak romjait ôrzô hidalmási járásban; zömük a Mezôségen helyezkedik el.

A telepítéssel tömített Kolozskarát természetesen le kell számítanunk e csoportból. E nélkül a mérleg az 51-100 magyart számláló községekben a következô:

Eddigi vizsgálataink legaggasztóbb számai. A régi békés idôkben sem közelítette meg itt a szaporodás a megyei átlagos mértéket (48% helyett csak 11%!). Sôt az utolsó magyar periódusban már kifejezett fogyás volt észlelhetô. A tendencia félreismerhetetlenül rossz volt: + 10,
+ 8, - 7. Szinte az a meglepô, hogy a román népszámlálás nem produkált még sokkal nagyobb zuhanást. A vármegyei magyarság szaporodási kulcsa szerint a 2186 magyarnak 1910-ig 3236-ra kellett volna felnövekednie. A becsülhetô hiány 814, szemben a 236 fônyi tényleges szaporodással. A várható szaporodásnak kb. 77%-a elveszett.

Felmerülhet itt az a kérdés, hogy talán a mezôségi magyarság természetes szaporodása sokkal kedvezôtlenebb a románságénál; esetleg sajátos osztályhelyzete, különállása miatt. E magyarázati lehetôség eloszlatása céljából megvizsgáltuk a Mezôség 8 magyar többségû községének egykori népmozgalmát (Magyarszovát, Mezôkeszü, Mezôköbölkút, Vajdakamarás, Visa, Kisfülpös, Tancs és Dedrádszéplak). E 8 község születési aránya 1901-1910 közt pontosan olyan kedvezôen magas, mint a 4 mezôségi járásé (39,3 ezrelék), s mivel a halandóság itt valamivel alacsonyabb, végeredményben a mezôségi 12,4 ezrelékes születési többlettel szemben a magyar községekbe 13,2 ezrelék, tehát még valamivel kedvezôbb is a természetes szaporulat. Nem valószínû tehát, hogy az egészséges szaporodási viszonyokat mutató magyar erôpontokat övezô kisebb szórványokban a magyarság termékenysége lett volna nagyon fogyatékos.

Már a századforduló elôtt is többi község akadt e csoportban, amelyben a magyarságnak nem csak számaránya, de abszolút száma is fokozatosan lemorzsolódott. Az arányszám azonban - mivel közben a falvak egésze elég egészséges szaporulatot mutatott - gyors hanyatlásnak indult. Néhol maga az abszolút szám is ijesztôen esett. Felsôzsukon 84-rôl 47-re, Hosszúmacskáson 77-rôl 45-re, Kolozsbóson 98-ról 69-re, Korpádon idôközi ingadozásokkal 91-rôl 55-re. Tévedés elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy ez a régi magyar világban volt így. A végeredményeket áttekintve azt találjuk, hogy 1910-ig 29 község közül 23-ban csökkent és csak 6-ban javult a magyarság arányszáma. Hogy végsô soron az abszolút számok némi emelkedést mutatnak, azt elsôsorban Kissármásnak lehet köszönni, ahol a magyarság létszáma 63-ról 155-re emelkedett s a növekedés még a román világ elsô periódusában is folytatódott 1910-ig. Egyébként mindenütt tespedés, vagy éppen szétporlás. Az üde oázisok e terméketlen sivatagban: Légen és Mezôszentmihály.

Minek tulajdonítható e nagy szétmállás? Egyetlen magyarázattal nehéz szolgálni. Ha valaki az asszimilációt említi: nyilván féligazságot mond. Igaz, hogy elképesztô tények szólnak errôl. Van egy névlista, amely ugyan nem Kolozs megyei, de szolnok-dobokai adat, s amelyet Szathmáry Lajos fôügyész úr bocsátott rendelkezésemre.² Egyetlen járásnak, a népes désinek a községeirôl végezték el a beható elemzést. Több száz magyar családi név, akiknek viselôi nem tudnak magyarul! E nevek jó részén azonban - Kelemen Lajos szerint - nem lehet elindulni, mivel pl. az iparos foglalkozást jelentô nevek - a kezdetlegesebb mûveltségû és differenciálatlan gazdasági viszonyok közt élô románságnál kezdetben nem lévén meg az ipar fogalmához fûzött elnevezések tömege - a magyarból kölcsönöztettek. Ezenfelül - miként ugyancsak Kelemen Lajos szívességébôl sikerült megtudnom - a gúnynevek egy része is a magyarból ment át anélkül, hogy azok névviselôi szükségképpen magyarok lettek volna valamikor. A földesúrról is sokat neveztek el, nem beszélvén a magyar helynevû községekrôl; a vezetéknevek használata a románoknál különben is jóval késôbb kezdôdött. Viszont nem kétes, hogy a névgyûjteményben vannak kifejezetten magyar eredésûek, amelyeknek viselôi tehát magyarok voltak.

Azt, hogy a szórványos elhelyezkedés kedvez az asszimilációnak, nem szükséges közelebb bizonyítani. Kivált kedvez ottan, ahol az egyház és az iskola nem jut el a csekély magyarságot egybefoglaló közigazgatási egységig, s ahol állami iskola nem ôrködik a fiatal nemzedék fölött. Az asszimilálódás elôfeltételei azért is kedvezôek, mert - miként a nyelvismereti statisztika jól megérôsítette a közismert tényt - a román anyanyelvûek közt feltûnôen kevesebben tanultak meg magyarul, mint amennyien a magyarok közül románul. Áll ez már a régi, világháború elôtti idôkre is. Egybeállítottuk az erdélyi vármegyéket s azt találtuk, hogy a székely vármegyéktôl eltekintve, a magyarság soraiból általában négyszer, de pl. Alsófehérben, Szolnok-Dobokában és Hunyadban hatszor, Beszterce-Naszódban meg éppen tízszer többen tudtak 1910-ben románul, mint amennyien a románok közül magyarul. Érvényes a tétel még akkor is, ha az eltérô tömegekre is figyelemmel vagyunk, vagyis ha feltételezzük azt, hogy a különbözô nemzetiségek egymáshoz viszonyított tömegeivel diszparallel változik a nyelvtudás. Megállapíthatjuk, hogy nem arányosan, hanem azon felül is nagy a románság nyelvismeretbeli elmaradása és a magyarság nyelvi alkalmazkodása. Pl. Alsófehérben a románok száma 4,4-szer nagyobb a magyarokénál, de a románul tudó magyarok hányadosa 6,3-szorta nagyobb a magyarul tudó románokhoz mérten. S így van ez jóformán az egész Erdélyben. Így volt ez akkor, amidôn az iskola és a katonaság állítólag magyarosított. Így volt ez Kolozsban is, ahol a románság száma két és félszerese a magyarságénak, de 3,2-szer többen tudtak a magyarok közül románul, mint megfordítva. Nyilván végzetesen másképpen alakulnak e számok ott, ahol - miként a tárgyalt szórványtípusokban - a magyarság sokkal inferiorisabb szerepet tölt be, a lakosságnak alig egy tizedét tevén ki.³ A nemzetiségileg vegyes házasságokkal kapcsolatos térvesztés közismert példái arról tanúskodnak, hogy az asszimiláció egyik bôven buzgó forrását itt lehet keresni. Minél kisebb a számarány, annál nagyobb a valószínûsége a vegyes házasságnak. Ott, ahol nincs református vagy katolikus lelkész, s ahol a nagyobb birtokosokban nincs elég tartás és ellenôrzés, ott az elkallódásnak és szétmállásnak szálláscsinálója lehetett a vegyes házasság.

Mégis, ha csak az asszimilációt kellene, vagyis lehetne okolnunk, akkor mivel magyarázhatnók azt, hogy a 80-as években még jelentôs volt az 51-100 közti magyar lelket magába foglaló szórványnépesség szaporodása, s hogy a századfordulóig sem állott meg egészen a növekedés s csak azóta mutatkozik, igaz, hogy elég bántó élességgel?! Alighanem összefüggésben van ez azzal a folyamattal, hogy a mezôségi közbirtokos réteg épp a századforduló körüli idôktôl kezdve vált meg elég nagy mértékben birtokától. Nagyon változatos, de a nemzeti érdekek szempontjából egyaránt súlyos károkat jelentô okokból. Ismét a Tokaji-féle forrásmunkára hivatkozunk. Egyedül Kolozs megyében 102 birtok volt a magyarság tiszta vesztesége és a románság nyereségeként elkönyvelt birtokok komplexuma 17 364 holdat tett ki 10 év alatt. A vevôk többnyire román kisgazdák vagy ügyvédek, néha maga az Albina Bank volt. A birtokforgalom s ezzel a területvesztés a legbántóbban éppen a Mezôségen és a Mezôséggel határos Szamos völgyén jelentkezett.

Érdemes itt a részletekbe merülve legalább néhány számot kiragadni. Csupa régi adat, amely épp ezért még jobban fájhat. Jóformán Kolozsvár vonzókörében, Felsôzsukon a békeidôs emberöltô alatt 84-rôl 47-re szállt le a magyarok száma. 100 lakosból a lustrum elején 16,9, a végén már csak 9,0 volt magyar. Hosszúmacskáson (Borsa és Fejérd közt) 77-rôl 45-re (14,7%-8,2%), Kolozsbóson 98-ról 69-re (14,0%-7,2%), Kolozskorpádon 91-rôl 55-re ( 17,2 %-7,9 %) esett a magyarok száma. Mezôdomb, Nádaskóród, Fûzkút magyarságának a térvesztése megközelítôleg ugyanakkora. Nem is annyira a Mezôségen, mint inkább a Mezôség kapujában volt baj. Értve alatta a Kolozsvár-Rôd-Ajton-Kolozs-Borsa-Diós-Magyarszentpál-Kolozsvár közti, önmagába visszatérô szabálytalan kört. E vidék fontossága azért nagy, mivel úgy délkeleti, mint keleti irányban pillére volna a kalotaszegi magyarságot és Kolozsvárt - Kolozson keresztül - egyrészt a tordai magyarsággal összekötô, másrészt a Mezôség le nem becsülendô magyar erôpontjainak közvetítésével a Székelyfölddel egybekötô telepítési vonalnak, az összekötô korridornak. Kolozsvár kisugárzó erejét is rossz megvilágításba helyezi, de a hídfôállás tartásába vetett hitünket is ingathatja az alábbi eredmény, amely a szorosabb értelemben vett hídfônek tekinthetô községeket⁴ (amelyekhez hozzá kellene venni a Torda megyei Bányabükköt és Pusztaszentmártont is) összegezve vizsgálja, hogy 1880-1910, majd 1910-1930 közt hogyan módosult e községek együttesében a magyarok száma.

A magyarság eleinte egy árnyalattal jobban szaporodott az össznépességnél; 1900-1910 közt már határozottan kisebb mértékben s az uralomváltás elsô évtizedében immár szakadék tátong az össznépesség szaporodása, illetve a magyarság fogyása közt. Ez az esés nagyobb a magyarság átlagos térveszteségénél, amiként már 1900-1910 közt is kifejezettebben gyengült itt a magyarság arányszáma, mint a megyei átlagban. Tanulságos a két nagy magyar focus (Györgyfalva és Kolozs) leszámításával megvizsgálni, hogy a többé-kevésbé inferioris helyzetben levô és így hozzátelepítések révén ugyancsak nagy erôsítést igénylô szórványnépesség mennyire tartja, illetve tartotta magát. A vizsgálat eredménye a következô:

E fontos veszélyzónában tehát még kedvezôtlenebb az erôviszonyok alakulása, mint a két magyar többségû község bevonásával. Különösen az 1900-1910 közti meginogásra hívjuk fel a figyelmet. A megye s Erdély szíve közvetlen közelében már az elsô világháború elôtt némi effektív fogyással zárult a magyarság népességmérlege.

Visszatérve az eredetileg 51-100 magyart számláló szórvány-kategóriára, megállapíthatjuk, hogy a töretlen fejlôdés csak egészen kivételesen fordult elô. 1910-ig Mezôszentmihály és mindvégig Báld az a két mezôségi község, amelyben népszámlálásról népszámlálásra több és több magyar íratott össze. A Marosludas-Besztercei vasútvonal mentén fekvô, vasútállomással rendelkezô községek ezek. Úgy látjuk, hogy a forgalomhoz közel esô helységekben átlagosan jobb a magyarságnak a tartása. Az eldugott, a fôbb útvonalaktól is távolabb fekvô s a magyarságnak eredetileg is már kisebb súlyát mutató községekben az abszolút számok már az elsô világháború elôtt is ingadoztak - bizonyos stagnációs hajlammal. A Mezôséget kettészelô vasút mentét megvizsgáltuk és szembeállítottuk a vasút mentén fekvô községeket az attól keleti és nyugati irányban 10 kilométernyire fekvô községek csoportjaival.⁵ A vasút mentén a magyarság sokkal jobban tartotta magát. Attól távolabb 1930-ban 11,12%-kal kevesebb magyar íratott össze, mint 1910-ben. A vasút mentén a magyarság több mint 50%-kal megszaporodott. Igaz, hogy ez teljesen Nagysármás község érdeme. (De már nem a telepítésé, amely 1900 elôtt történt.) De Nagysármás nélkül is erôsebb a tartás. Ez esetben 1900-1930 közt ugyan van egy kicsi fogyás, de mindössze 2,7%-os, míg úgy a keleti, mint a nyugati, vasúttól távolabb fekvô vidékeken a fogyatkozás meghaladja a 10%-ot. A vasút menti 8 község közül is csak 4-ben nagyobb 1930-ban a magyarok száma, mint 1900-ban. A távolabb fekvô 23 község közül ellenben 16-ban mutatkozott a magyarság fogyása. Erôteljes szaporodás Botházától és Tusontól eltekintve sehol sem észleltetett.

A román népszámlálás 1930-ban az 51-100-as községcsoportban már csak 1849 magyart írt össze, ami az 1910-es létszámhoz (2422) mérten 573 fônyi apadást jelent. A 23,7%-os hiány már jóval kisebb, mint az elôzô, csekélyebb népszámú szórványokban konstatált fogyás. De éppen elég nagy! Még akkor is, ha tudjuk azt, hogy e községcsoportban a magyarság már 1900-1910 közt is apadt. De mindössze 6,9%-kal. A magyarság arányszáma, amely a régi békebeli emberöltô folyamán lemorzsolódott 11,57%-ról 9,54%-ig, a tíz év alatt 6,52%-ra szállott le. A legkiáltóbb térvesztéseket a jegyzetben felsorolva⁶, azt sem szabad említés nélkül hagynunk, hogy akadt e csoportban néhány község, amelynek magyarsága jól tartotta magát, elannyira, hogy a százalékos részesedés emelkedett. Többnyire a magyarságnak már eredetileg is jelentôsebb arányszámát feltüntetô, vagy a fôbb út- vagy vasútvonalak mentén fekvô községek ezek, amelyek közül pl. Bábonyban a magyarság képviselete a román cenzus megállapítása szerint 27,2%-ról 31,1%-ra emelkedett. Botházán a javulás még nagyobb (20,5-26,0%) s árnyalatnyi emelkedés volt még Kolozspatán és Légenben. De ezzel vége is a sornak. A két elsô helyen észlelt térfoglalás jelentôségét csökkenti az, hogy e helységek népszáma megfogyatkozott.

A tömeg nagysága és a viszontagságos idôkben tanúsított ellenállás mértéke közti kapcsolatot természetesen - miként eddig, úgy ezután is - csak úgy tudjuk tisztázni, hogyha azon községek magyarságából indulunk ki, amelyek 1910-ben számláltak 51-100 magyar anyanyelvût. 33 községben volt 1910-ben 51-100 magyar. A 31 237 lakos közül 2390 volt a magyar.⁷ Számuk 1930-ra 1559-re olvadt (34 512 lakos közül), ami 889 fônyi apadás mellett 36,3%-os fogyást jelent. Kétségtelenül sokkal kisebbet, mint a két elôbbi szórványkategóriáé. De a fogyás mégis súlyosabbnak bizonyul annál, aminôt az 1880-as alapról elindulva állapíthattunk meg. E régi alapon vizsgált községek közül többnél felemelkedett közben a magyarság száma a 100 fölé s itt - a nagyobb szám kedvezôbb sorsformáló befolyása miatt - már valamelyest tûrhetôbben szaporodott magyarságunk.

Ebben a kategóriában a magyarság viszonylagos súlyát is érdemes kombinációba venni. Helyenként a magyarság képviselete ugyanis már elég jelentôs. Nem mindegy az, hogy az egyébként hasonló létszámú magyarság csak 2,9%-ot (Rôd) vagy 27,2%-ot (Bábony) reprezentál. A megmaradás elméleti lehetôsége utóbbi helyen sokkal nagyobb. Kérdés, hogy a tapasztalat mit mutat? Ha azt akarjuk tisztázni, hogy a vihart keltô forgószél, amit a román földreform és az egész uralmi rendszer sovinizmusa jelentett, milyen talajú fákat tépázott meg jobban s milyeneket kevésbé, akkor a magyarság súlyának 1910-es nagyságát jelzô százalékokból kell kiindulnunk. Éspedig azon községekébôl, amelyeknek 1910-ben volt 51-100 magyar lakosa. A községeket (33) a magyarság százalékos részesedésének csökkenô rendjébe soroztuk s két csoportba osztottuk: a médiánál nagyobb (16) és kisebb, illetve (17) százalékos arányt mutató községek csoportjába.

Közel háromszor oly erôs a tartás, vagyis ennyiszer kisebb a térvesztés ott, ahol a magyarság viszonylagos súlya nagyobb volt. S ha igaz is, hogy az elsô oszlopba tömörülô magyarság aránylag kedvezô magatartásában nagy része volt egyetlen községnek (az erdômunkások beköltözésével közel kétszeresére felnövekedett Incselnek), másrészt enélkül is jóval kisebb (35,2%-os) lenne e községcsoport magyarjainak fogyatkozása, mint a magyarságnak eredetileg is igen csekély (7,9%-ot túl nem lépô) képviseletét mutató községeké. Hogy román fejsze a fák gyökeréig vágott, mutatja az, hogy még az elsô kategóriában is lesüllyedt a magyarság aránya 12,1%-ról 8,6%-ra, hogy azután a második oszlopba foglalt 17 községben 5,4%-ról 2,4%-ig színtelenedjék a magyar jelleg.

A viszonylagos súly és az ellenálló erô közti kapcsolat tényét természetesen nemcsak az 1910-1930 közt eltelt 20 évre kiterjedôleg vizsgáltuk. Az igazság az, hogy bizonyos összefüggés a múltban is volt. Megállapítása úgy történt, hogy az 51-100 magyart feltüntetô községek közül a magyarság nagyobb és a magyarság kisebb %-os részesedését feltüntetô községek külön vizsgált csoportjaiban megnéztük a magyarok számbeli és százalékos alakulását. Minden mesterkedés kerülése céljából úgy jártunk el, hogy a mindenkori 51-100-as magyar tömbök községeit vizsgáltuk és néztük a 10-10 éves szaporulat mértékét a magyarság súlyosabb és kevésbé súlyos képviseletével rendelkezô falu-csoportokban. Változó egységekkel dolgoztunk tehát, de mindig 51-100 magyart magába foglaló tömegekkel.

Az eredmény a következô:

Csak az elsô évtizedben mutatkozik fölény az egészen szórványos települést jelentô községcsoport magyarjainak szaporodása javára. A magyarság terjeszkedésének ígéretes korszaka volt ez, amikor az eleddig egészen csekély magyarságú helyekre is jutott beköltözô, és amikor a magyar középbirtokos osztály feltehetôleg jól tartotta még föld-állományát. A két utóbbi évtizedben a várakozásnak megfelelôen ott szaporodott jobban a magyarság, ahol a községek népességének nagyobb hányadát tette. De a különbségek eltörpülnek a pusztulás két évtizedes mérlegét jelzô fenti arányszámok mellett (-18,8% és -52,3%). Hogy a szórványos település a magyarság megújulásának gátja, az a régi eredményekbôl is kitûnik (1890-1910), de hogy az állomány milyen katasztrofális gyengülése állhatott be, arra világosságot a megpróbáltatás sötét idôszaka vetített.

c) A magyarság következô települési kategóriája az, amelyikben 101-200 magyar élt együtt az 1880-as státus szerint. E lélekszám-nagyság is rendszerint elégtelen ahhoz, hogy az illetô közösség a hitéleti vagy iskolai szükségletekrôl önerejébôl gondoskodhassék.

A politikai község fajtöbbségét is inkább csak kivételesen érhette el az ily létszámú magyarság. Többnyire a kifejezett kisebbség szerepével kellett megelégedni a magyarságnak ebben a községkategóriában. Mindazonáltal két kis kalotaszegi községben (Nádasdaróc és Jákótelke) a túlnyomó, sôt - elôbbi helyen - a kizárólagos túlsúly már a magyarságé s az 1880-as státus szerint még két olyan község is volt (Farnas és a mezôségi Komlód), amelyben a magyarság az abszolút többség birtokában volt. Sajnos, e két község közül Farnason már 1890-ben, Komlódon 1910-ben elveszett a magyar többség. Nádasdaróc és Jákótelke magyarsága tehát nem szórvány, hanem sziget; sôt tulajdonképpen a kalotaszegi magyar tömb alkotó tagja. A magyarság kisebbségi helyzete a többi községekben sem olyan alárendelt, mint az elôzô kategóriában. Mégis a 25 község közül az 1880-as státus szerint 13-ban innen maradt a magyarság képviselete a 25%-on, ami a pozíciótartás esélyei szempontjából közép-erdélyi falusi viszonylatban elengedhetetlen alsó határnak látszik. 1910-ben csak 10, 1930-ban 11 községben nem érte el a magyarság az egynegyedes hányadot. 1930-ban azonban 5 községben az 1/10 alá szállt a magyarság aránya, holott 1880-ban vagy 1910-ben ilyen minoritásban sehol sem volt a magyarság.

1880-1910 közt a magyarság száma 3763-ról 5480-ra emelkedett. Ez 45,7%-os emelkedést jelent, ami csaknem eléri a magyarság megyebeli gyarapodásának átlagát (48,6%). Akadt azonban egy község (Uzdiszentpéter), amelyben a magyarság száma valószínûleg felvételtechnikai okokból - a cigányság esetenként eltérô számbavétele miatt - oly ingadozásokat mutatott (169, 209, 202, 503, 192), hogy tanácsosabbnak látszott ezt az egy falut egészen számításon kívül hagyni, ami a fenti arányszámot ugyan érintette (+38,5%-ra mérsékelvén a gyarapodás kulcsát), de még fokozottabban érvényesült a figyelmen kívül hagyás 1910-1930 közt; ekkor már a magyarság létszámváltozásának javára. A magyarság ezen csoportja a keretet képezô községek lélekszámához mérten kielégítôen fejlôdött, sôt egy emberöltô alatt a magyarság valamelyest elôretört (24,78%-ról 25,98%-ig). A fejlôdés üteme azonban korántsem megnyugtató. Ugyanaz a kép, mint eddig: 1900-ig biztató elôretörés (24,78%-ról 25,62%-ra, majd következô decenium alatt 26,49%-ra), utána megtorpanás és visszaesés.

Az átmeneti térfoglalás értékét egyébként kissé gyengíti az, hogy egyes községekben (Nagyzsombor, Apahida) a magukat magyaroknak vallók tetemes része zsidó volt. A zsidók közül pedig egyre többen vallották magukat magyar anyanyelvûeknek. 1880-1910 közt Magyarzsomborban 180-ról 265-ig szaporodott a magyarok száma, de a zsidóké is 83-ról 135-re, tehát viszonylag nagyobb mértékben. Egyes helyeken (Mezôörményes) a csekélyebb számú zsidóság még sokkal erôsebben felduzzadt (12-rôl 67-re); ez a magyarság térfoglalásának ércfedezetét rontja. Viszont tény az is, hogy 1900-tól egyes kisebb községekben a zsidóság ritkulni kezd és ez a magyarság gyengülését bizonyos fokig magyarázza s jelentôségét enyhíti.

Ami a részleteket illeti, 1880-1910 közt a magyarság töretlen térfoglalását a 25 község közül mindössze egy helyen: a feltétlenül szórványnak tekinthetô Magyarfodorházán észleltük (19,5, 21,2, 21,6, 24,8%), aminek az értékét meghatványozza az, hogy a román impérium alatt is erôteljesen folytatódott a hódítás (30,7%!). Egyébként a végsô mérleg a régi 30 esztendô alatt a községeknek nagyobb felében (15) kedvezô volt. A javulás ritkán jelentôs (5,0%-nál nagyobb) és az említett okból a nagyobb térfoglalások sokszor illuzórius értékûek (Magyarzsombor, Mezôörményes). Feltétlenül értékes azonban az amúgy is erôsen magyar Jákótelkén a 80,8%-ról 88,2%-ra emelkedô arányszám és ilyennek volna tekinthetô az ördögkeresztúri elôretörés is (28,4%-ról 35,4%-ra), ha nem kellett volna tapasztalnunk azt, hogy itt a tetôzôdés már 1890-ben bekövetkezett (40,4%) s azóta az arány következetesen esett (40,4-37,0-35,4%) és folytatódott ez a román uralom alatt is (29,6%). Intô jel, hogy a végeredmények mellett a közbeesô állomásokat s a fejlôdés irányzatát is nézzük. A veszteségek közt legjobban fájlalhatjuk Farnast és a mezôségi Komlódot. A kalotaszegi Farnason az 1880-ban 58,4%-os magyar többség egy évtized alatt 48,0%-ra esett. A következô állomásokat 46,5% és 42,0% jelzik. Érdekes, hogy a román népszámlálás tanúsága szerint a magyarság erôviszonyai a megállapodás reményével kecsegtettek (41,0%); igaz, hogy a község össznépessége s a magyarságé is fogyóban volt. Éppen újabban vált egészen vigasztalanná a magyarság pozíciója Komlódon, ahol az elsô évtizedben 53,3%-ról még 54,9%-ra emelkedett a magyarság súlya; 1900-ban még éppenhogy meghaladta a magyar elem az abszolút többséget (50,9%); 1910-ig 48,0%-ra hanyatlott az arány s 1930-ban már a meredek lejtôt a 38,6%-os arányszám jelzi. A községben levô magyar birtok eladása s a cselédségnek - részben a szomszédos Oroszfájára való - elszéledése magyarázza a szomorú esést. Oroszfáján a magyarság valóban teret foglalt a román uralom idején, ha csak szerény mértékben is (27,0-29,8%). Egyébként Oroszfája, valamint az ugyancsak mezôségi Pusztakamarás és Tuson iskolapéldák a fajok stabilitására. A magyarság kitûnôen tartja állásait, sôt pl. a felettébb idegen (román és szász) miliôban fekvô Ludvégen következetesen javít is újabban azon. Érdemes kiemelni e mezôségi községcsoportot, jeléül annak, hogy a Mezôség éppen nem a legvigasztalanabb település-területe a magyarságnak, ha van komolyabb gyökér s nem alárendelt a magyarság arányszáma.

A jóval kisebb magyar részesedést mutató Septéren és Aranykúton a magyarság pozíciótartása korántsem kielégítô (elôbbiben 13,7%-ról 8,8%-ra, utóbbiban meg éppen 17,1%-ról 8,8%-ra hanyatlott a magyarság). Mezôszoporon 14,7%-ról 3,2%-ra zsugorodott össze fajunk ereje. A múltban is nyilván nagy veszteségek sebeit ôrzô Borsa-vidék egyik községe (Csomafája) a magyarság súlyát csaknem következetes csökkenôben láttatja. Csomafáján a régi magyar emberöltô alatt 34,6%-ról 26,8%-ra szállott az arányszám s ez 1930-ig 2l,0%-ra romlott. A Nádas mente és a Borsa-völgye, valamint az Almás-völgye a magyar szórványok gyengébb ellenálló erejérôl tanúskodnak, mint a Mezôség hasonló számerejû és súlyú községei.

A román népszámlálás 4377 magyart talált e községcsoportban. Ez 1910-hez képest (a közben Magyarzsomborba kebelezett Kendermál
községet is figyelembe véve) 658 fônyi, összesen 13,07%-os apadást jelent. Az apadás mértéke sokkal kisebb, mint az elôzô kategóriánál (51-100). A százalékos részesedés 25,90%-ról 20,80%-ra hanyatlott. Sajnálatos és gondolkodásba ejtô eltolódás, de mégis viszonylag sokkal kisebb és megnyugtatóbb, mint az 51-100 magyart számláló kategória esése. Ha a zsidók jelentôs számát vagy szaporodását feltüntetô 3 községet (Apahida, Magyarzsombor és Mezôörményes) figyelmen kívül hagynók, akkor a magyarság erôvesztése sokkal kisebbnek bizonyulna. 6,28% az apadás és a részesedésbeli változás is 27,1%-ról 23,6%-ra mérséklôdnék.

Ha az 1910-ben 101-200 magyart számláló községekbôl indulunk ki, akkor az erôviszonyok 20 éves változása kissé több aggodalmat kelt, de még mindig sokkal megnyugtatóbb, mint a kevesebb (51-100) magyar lelket magában foglaló községek alakulása.

Volt ugyanis 1910-ben a magyarok száma e községcsoportban (a törzsmagyarsággal nem rendelkezô és bányamunkásokból álló Forgácskút figyelmen kívül hagyásával) 2901. E szám 1930-ig 2459-re apadt, ami 15,24%-os csökkenéssel egyértékû. A százalékos részesedés 17,6-ról 13,4-re hanyatlott.

A magyarságnak eredetileg nagyobb arányát feltüntetô község-csoportban a 20 éves hanyatlás (1592-1451) 141 fôt tesz ki, ami 8,8%-os apadásnak felel meg. A relatíve kisebb súlyú, gyenge magyar egységek (1309-1008) közel háromszor oly nagy mértékben (-23,0%) vértelenedtek el.

A magyarabb színezetû községcsoportban a magyarság százalékos része 24,0%-ról csak 20,5%-ra hanyatlott, míg a szétforgácsolt magyarság arányszáma 13,3%-ról 8,9%-ig, tehát viszonylag sokkal nagyobb mértékben esett.

A régi békés idôkben nem volt észlelhetô ez a jelenség. A magyarság nagyobb súlyát feltüntetô községek magyarsága ugyanis 1880-tól 1910-ig 25,1%-kal szaporodott (1991-2491), ellenben a ritkább sorokkal képviselt magyar elem 55%-kal (1603-2486) tudott gyarapodni. Elsôsorban Farnas és Komlód magyarságának a dekadenciája idézte elô azt, hogy a magyarabb színezetû községekben nem tudott lépést tartani a népnövekedés az átlaggal. Válságos idôkben azonban határozottan vért és pajzs a nagyobb numerikus súly. Ismét utalunk Apahidára és Magyarzsomborra, amely községekben a csekély súlyú magyarság ugyancsak megingott és ezzel fô részese annak, hogy a kategória alcsoportjában a magyarság oly gyengén tartotta magát (- 23,0%).

d) A magyar életnek, a megmaradásnak fokozott reményei nyílnak azon magyar községek keretében, amelyek már a vizsgálatunk tárgyát képezô kezdeti idôpontban 201-500 magyar lelket számláltak.

34 ilyen község volt 1880-ban. E községeknek valamivel több mint felében (18) a magyarság abszolút többségben volt. De többnyire a kisebb lélekszámú falvakban, úgyhogy a községkategória össznépessé-
gének nem egészen 2/5 részét (39,14%) tette a magyarság.

A 34 község közül az 1880-as felvétel szerint 7-ben nem lépte túl a magyarság aránya a 25%-ot. Ezekben a magyarság meghatározásunk szerint szórványnak tekintendô (Csucsa, Fejérd, Kolozsborsa, Szamosfalva, Magyarfráta, Katona, Teke). Ezek közül 1910-ig Szamosfalván a magyarság egy gondolattal a 25-ös határ fölé kerekedett (25,3%), Mezôerkeden a negyedrésznyi súly alá szállott, s így a szórványok és szigetek súlyviszonya 30 év alatt nem változott. Annál inkább a román uralom elsô idôszakában! Szamosfalva ismét jóval a szórványhatár alá esett (18,5%) és idekerült Mocs (33,9-21,8%), bár a jiddisekkel együtt itt még 27,2%-ot tett volna ki a magyarság s ugyancsak leszállott a sziget-kategóriából a szórványok csoportjába a magyarság Hidalmáson is.

A 11 408 magyarból 1910-ig 16 199 lett ugyan, ámde a 42,0%-os gyarapodás valamivel elmarad a megye magyarságának növekedési kulcsától (48,7%). A környezethez mérten azonban kielégítô volt a szaporodás, aminek eredménye lett az, hogy a magyarság percentuális képviselete 1910-ig 41,43%-ra emelkedett fel. Itt még az ütemre sem lehet különösebb panasz (1880: 39,14%, 1890: 39,76%, 1900: 40,93%, 1910: 41,43%).

A magyarság e községcsoportban csaknem mindenütt törzsökös réteg: birtokos, földmívelô elem. De akad mégis 3 község (Csucsa, Hidalmás és Egeres), amelyben a magyarság állományának jelentôs részét vagy a zsidóság tette (Hidalmáson többségét; Csucsán közel felét), vagy pedig a gyár és bánya jelenti a megélhetés fôalapját, s amellett a zsidóság szerepe sem jelentéktelen (Egeres). Az ilyen helységek népi összetételét egy uralmi változás erôsen befolyásolhatja, aminthogy a régi magyar világban sem lehetett egészen fenntartás nélkül elfogadni az ezen községtípusban elôálló változásokat a természetes népmozgalmi faktorok szabad játékának következményeiként. Hidalmás járási székhely is, Csucsán a magyarság egy részének a vasút és a fatelep ad kenyeret, Egeresen a magyar lakosság nagy része a gipszgyár és az elektromos erômû függvénye. Érdemes e 3 községet leszámítani. Akkor úgy találjuk, hogy 1880-1910 közt a 31 fennmaradó községnek a magyarsága 10 472-rôl 13 906-ra, tehát 32,8%-kal gyarapodott, ami lényegesen kisebb szaporulatot jelent a teljes községkategória növekedésénél. A százalékos részesedéssel azonban így sem volt baj. 40,59, 40,78. 41,60, 42,34% jelzi a magyarság elég egyenletes térfoglalását.

Természetesen a részletek néhány csalódást is hoznak, sôt az aggasztó tünetek sem hiányoznak. De több a derûs szín: 23 községben nôtt a magyarság aránya és csak 11-ben esett. Hidalmás, Csucsa és Egeres nélkül 20-ra száll le a térnyereséget elkönyvelô községek száma. 1880-1910 közt egyetlen oly község akadt, amelyben a magyarság száma abszolúte is megapadt. A mezôségi, elszigetelt fekvésû, a tordaaranyosi népbô román községektôl övezett Magyarfrátán.

A magyarság a legnagyobb térfoglalást (10%-on is felül) Kalotadámoson, Hidalmáson, Kajántón mutatta. Ezek közül csak a kalotadámosi térfoglalást becsüljük sokra (66,0%-83,6%). Hidalmáson pl. 1910-ben 727 magyar íratott össze, de 386 volt a zsidó, míg az összes keresztyén magyar egyházak hívei csak 337 lelket tettek. Itt a zsidók akkor mind magyaroknak vallották magukat; mindössze 1 német volt. Kajántón régebben éppen csakhogy stabilis magyarság 1900-1910 közt lökésszerûleg gyarapodott, de a felekezeti összetétel és a románok magyarul tudásának a változása nem adja kellô magyarázatát a hirtelen változásnak. Megnyugtató a magyarság térfoglalása a kalotaszegi Kispetrin (77,5%-86,9%) és szép - egyenletessége miatt is - a mezôségi Mezôköbölkúton (55,3-61,9%), nemkülönben az ugyancsak mezôségi Magyarpalatkán (28,1-33,2%) és Visán (59,3-66,9%), a kalotaszeg-alszegi Türén (60,1-67,1%). Ezzel szemben nyugtalanítóan dekadens volt a magyarság pozíciótartása Magyarókerekén (48,4-41,4%), Nyárszón (72,7-63,5%) és Gyerôvásárhelyen (55,7-50,1%). Kalotaszeg e 3 községe közül az elôbbinek a fekvése exponált, amennyiben ettôl nyugatra már csak román helységek következnek. Viszont Nyárszó és Gyerôvásárhely inkább magyar községek közé ékelôdik, s így a románság terjeszkedô életereje annál meglepôbb. Az említett Magyarfrátán a visszaesés (14,2-11,0%) inkább azért aggályos, mivel a hanyatlás késôbb is erôsen folytatódott (7,9%-ig), s így az eredetileg is vérszegény magyarság kifejezetten elítélt szórvánnyá degradálódott.

A román uralom félidejében tartott népszámlálás a magyarság állományát e községekben 14 997-re tette. Ez 20 év alatt 7,42%-os, az elôbbi kategóriához mérten már elég kicsiny apadásnak felelne meg. A törzsökös magyarság azonban még jobban tartotta magát. A már említett s a zsidók anyanyelvi bevallásában történt ingadozás terhét érzô Hidalmáson és Csucsán ugyanis a magyarság száma katasztrofálisan megapadt. Csucsán 437-rôl 146-ra, Hidalmáson 727-rôl 287-re. Nemcsak a zsidók okozták e papiros-veszteséget. Elköltözések, kiutasítások, kenyérvesztések is történtek. De ha e két községet, továbbá - az egyöntetû eljárás kedvéért - Egerest leszámítjuk, akkor a magyarság vesztesége (14 511-13 906) - 4,17%-ra mérséklôdik. A százalékos tagozódás terén a visszaesés nem nagy: 42,34%-ról 40,00%-ig szálló.

Az aggályos eltolódások közül ki kell emelnünk a Kalotaszegrôl az eladdig éppen ellenkezôleg kiválóan viselkedô Kalotadámost (83,6-62,4%), az eddigi irányzatba sajnosan beleilleszkedô Magyarókerekét (41,4-36,2%) és az odáig elég stabilis Sztánát (65,8-60,8%); Gyerôvásárhelyt (50,1-48,4%) és Magyarkiskapust (51,4-49,9%) inkább csak azért említjük fel, mivel a mérsékelt térvesztés e községekben az abszolút többség elvesztét is jelentette. Ha ugyan nem kellene gyanakodnunk némileg arra, hogy a népszámlálási praktikának is része volt ezen elég lehangoló eredmények elôidézésében.⁹ Kajántón a térvesztésnek (61,1-49,2%) nem tulajdonítunk jelentôséget az elôbb említett okból. Itt a magyarság aránya az esés ellenére magasabb, mint - az 1910-es aránytól eltekintve - bármikor volt.

Jegyezzük fel azonban azt, hogy akadt 6 község, amelyben a magyarság aránya e próbás idôszakban elôretört, ha mindjárt szerény mértékben is. Ezek közül nincs különösebb jelentôsége a csaknem színmagyar kalotaszegi Ketesden, Sárvásáron és Jegenyén a természetes ingadozási határok közt mozgó csekély térfoglalásnak. A derekas nyárszói térnyerés értékét (63,5-68,8%-ig) az rontja, hogy itt az össznépesség apadt. A Mezôség széli szépen fejlôdô Tancson a csodálatosan állandó erôviszonyok közé kedvezôen illeszkedik az 1930-as (86,5, 87,5, 85,1, 86,2 után 87,5%). Mezôköbölkúton a számra stagnáló magyarság térnyerése (61,9-63,6%) a község fekvésénél fogva örvendetes esemény, de még ennél is többet ér az, hogy a híd szerepre hivatott és parányi magyar tömbhöz (Visa, Vajdakamarás) szervesen kapcsolódó Mezôkeszün a magyarság aránya 79,4%-ról 83,8%-ig emelkedett. Itt az abszolút gyarapodás is kielégítô.

A szóban forgó magyarlétszám-kategória ellenálló erejét a szokott módon úgy is vizsgálat alá vettük, hogy az 1910-ben 201-500 magyart számláló községékben vizsgáltuk¹⁰ a magyarság útját. 34 ily község volt 1910-ben. Ezekben 11 109 magyar élt, a községcsoport lélekszámának 31,25%-a. 1930-ra 9771-re esett a magyarok száma, ami már csak 25,71%-os képviseletet jelent.¹¹ A fogyás 1180 fô, az eredeti lélekszám 10,77%-a. Ismét kisebb érték, mint az elôbbi kategóriában észlelhetô, s így most már sorozatos bizonyságot szereztünk arról, hogy a viszontagságos idôk sebei annál viselhetôbbek voltak s a magyar élet megingása annál csekélyebb volt, minél nagyobb volt az egy-egy községben élô magyarok száma.

A viszonylagos súly és a pozíciótartás kapcsolatát most beszédesebben és szemléletesebben fejezzük ki, mivel a magyarság részesedése már súlyosabb skálájú változatokat mutat.

Az utolsó oszlop beszél! De a százalékos részesedés-számok is kivehetôleg veszélyesebben alakulnak a két alsóbb kategóriában s fôleg az utolsóban, mint a magyarság nagy súlyát mutató felsôben.

Az elôbbi táblázat egyben arról is tájékoztat, hogy a szórvány és a sziget ellenálló ereje közt milyen különbség van. A 25%-nál kisebb magyarsággal induló községeket szórványoknak tekintettük; az alábbi felsorolásból kitetszôleg nem alap nélkül.¹² E községcsoportban - mint láttuk - a magyarság 20,1%-kal esett vissza. Ezzel szemben a szigeteknek, sôt részben a magyar tömb alkotó tagjaiként tekinthetô községeknek (fenti I. és II. kategória) a magyarsága csak 6,3%-kal apadt meg (7626-7142). Ha a fluktuáló bányamunkások lakóhelyét, Kissebest és a jelentôs zsidó lakosság nyelvbevallási ingadozásaival terhelt Magyarzsombort levonjuk a szigetek közül, akkor a számottevô törzsökös magyarsággal rendelkezô községek magyar eleme 3 fôvel meg is szaporodott (6855-6858), ami gyakorlatilag teljes stagnálást jelent ugyan, de mégis hol van ez a szórványok egyötödre rúgó fogyásához képest?!

---------------------------------------

^* Schneller elôadása az EME Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi szakosztályának 1943. március 17-i ülésén hangzott el. A tanulmány teljes szövege Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi szakosztályának értekezései. 3. füzetében olvasható. (Szerkesztette: dr. Martonyi János. Kolozsvár 1943.)

¹ Az itt következô eredmények alapjául szolgáló számítások java részét tanársegédem: dr. Dombóy Edit egyetemi gyakornok végezte, akinek szabatos és gondos munkájáért ezúton is ôszinte köszönetet mondok.

² Csak egy-két példát: Alparét községben a következô nevek viselôi vallották magukat román anyanyelvûeknek: Hitvány, Szûcs, Szabados, Zsellér, Kovács, Varga, Harangos, Nemes, Tatár, Vajda, Hosszú, Tálas, Jakab, Fodor, Bán, Kender, Péter, Rostás, Fülöp, Salamon, Csonkás, Bátor, Bors, Mezei, Csillag.

Alsókosály községben: Tímár, Lakatos, Veres, Kozma, Török, Zab, Hazai, Dobos, Kocsis, Deák, Haragos, Vajda, Albert, Lágy, Kolozsi, Tárca, Sebestyény, Kerezsi, Gyalai, István, Erdei, Kamarás, Zápolya, Mátyás, Kerekes, Borodi, Berki.

³ A nyelv könnyebb megtanulhatóságával szemben Tamás Lajos azon a véleményen van, hogy a román nyelv a szinonímákban s így a szókincsben éppen nem szegény. Viszont nagyon érdekes volna statisztikát vezetni arról, hogy a köznapi életben hány szót használ az átlagos magyar és az átlagos román falusi ember. Meg vagyunk gyôzôdve, hogy a tényleg használt szókincs jóval nagyobb a magyarságnál, a falusi emberek közt. Ez is egyengeti az útját annak, hogy az érintkezési nyelvvé a román alakuljon ki.

⁴ Ajtony, Alsózsuk, Apahida, Dezmér, Erdôfelek, Felsôzsuk, Györgyfalva, Kolozs, Kolozsbós, Kolozskorpád, Kolozspata, Nemeszsuk, Rôd, Szamosfalva, Szamosszentmiklós. E községek nagyobb része már szórvány-, illetve szigetkategóriába tartozik. Mégis e terület nemzetpolitikai - hogy ne mondjuk stratégiai - fontosságára tekintettel e községkoszorúval itt külön foglalkozunk.

⁵

⁶ Borsaújfalu (8,3%-2,9%), Drág (4,1%-1,3%), Kolozsbós (7,2%-1,9%), Felsôzsuk (9,0%-4,1%), Mezôôr (7,7%-2,4%), Mezôszava (19,2%-9,2%), Nádaskóród (8,7%-1,7%), Mezôdomb (4,7%-1,9%).

⁷ A közben Magyarzsomborba bekebelezett Kendermál község nélkül.

⁸ Zárjelben a környezetet képviselô községek lélekszáma.

⁹ Hogy Kalotadámoson egészen bizonyosan csak ez döntött, azt a következôkbôl merjük következtetni. 1910-tôl 1930-ig a reformátusok száma 249-rôl 277-re emelkedett (+28), a gör. katolikus és gör. keletieké 149-rôl 168-ra (+19). Viszont a magyaroké 338-rôl 279-re csökkent (?), a románoké 66-ról 168-ra növekedett. Egyszerûen az történt, hogy az elmagyarosodás útján volt gör. katolikusokat visszaírták románoknak. A magyar eredésû lakosság legrosszabb esetben 62,6%-ról 62,2%-ra esett vissza. Gyerôvásárhelyen meg éppen az a helyzet, hogy a magyar vallású réteg aránya emelkedett. Itt az egyéb (cigány) anyanyelvûekkel folytattak szemre eredményes játékot. Magyarkiskapuson és Sztánán 1910-1930 közt a veszteség alighanem tényleges térvesztést jelentett. Éppen így - sôt fokozottabban - Kispetrin, ahol a visszaesés nyugtalanító volt (86,9-77,6%).

¹⁰ Az 1930-as román népszámlálási kiadványban nem szereplô Jósikafalva községet figyelmen kívül hagyva.

¹¹ A százalékos részesedésben mutatkozó nagy süllyedés részben arra vezethetô vissza, hogy e kategóriában szerepel a Kolozsvár közelségénél fogva s repülôtere miatt igen gyorsan növekedô Szamosfalva. Népessége erôsen növelte a viszonyítás alapjául szolgáló nevezôt. Nélküle a magyarság térvesztése kevéssel mérséklôdnék (31,61%-26,27%).

¹² Csucsa, Apahida, Fejérd, Kolozsborsa, Mezôörményes, Magyarfráta, Magyarkályán, Katona, Ludvég, Mezôerked.