Bármilyen kisebbséget érintô döntésnek abból kell kiindulnia, hogy a kisebbségi jogok emberi jogok. Ezt Románia tételesen is elismerte a Nemzeti Kisebbségek Európai Keretegyezményének¹ aláírásakor, és egyben - az egyezmény részes államaként - elfogadta, mint belsô jogrendjére is kötelezô érvényû elvet. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert úgy tûnik, errôl gyakran megfeledkeznek az állam intézményeinek, de olykor a kisebbségek képviselôi is. A román tanügyi törvény² elemzése során több ízben is fogunk erre példákat találni. Egyelôre tisztázzuk magát az elvet és annak jelentôségét a kisebbségvédelem eszköztárában.

Az emberi jogok "az emberi lény veleszületett méltóságából erednek"³, és az "államoknak az Egyesült Nemzetek Alapokmányából folyó"⁴ kötelezettsége az emberi jogok és szabadságok tiszteletben tartása. Ez egy jogállamban nyilvánvaló, ám Romániában bizonyításra szorul, hiszen itt a szerzôdések értelmezésének általános szabályai fölött a nemzeti etatizmus politikai doktrínája dominál. Mondhatni pártszínektôl függetlenül uralja a román törvényhozást, de a romániai jogi szakirodalom tekintélyes részét is. Az emberi jogok elismerésének mai hiányosságait Romániában Renate Weber azzal az 1989 elôtti információzárlattal magyarázza⁵, amely a tárgykört tabuvá tette még a jogi egyetemeken is. Így nem csak a társadalom általában, de még a jogászok, bírók, ügyvédek sem ismerhették meg az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket. Renate Weber megállapításának pontos helyzetismeretbôl fakadó igazságát azonban ki kell egészíteni azzal, hogy a nyugati társadalmak érzékenysége az emberi jogokra több évszázados kulturális hagyományokban gyökerezik, a keleti keresztény társadalmak viszont nem ismerték az egyéni érzékenység felértékelôdését a romantikában, hagyományaik között nem ôrzik az individualizmus kultúrtörténeti gyökereit (például annak viszonyát a felvilágosodás észkultuszához), amelyek nélkül nem is honosodhatott meg az emberi jogok tisztelete a közgondolkodásban. Ezen túlmenôen a keleti keresztény társadalmak hagyományos kollektivizmusa ellentétes Nyugatnak azokkal a civilizációs értékeivel, amelyek az emberi jogok alapjait képezik. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a tényeket, semmiképp sem érthetô meg az emberi jogok eltérô felfogása és kodifikációja a posztkommunista államokban, attól függôen, hogy azok a kelet-nyugat civilizációs törésvonal melyik oldalán helyezkednek el. Ha csak az emberi jogok '89 elôtti tabuként kezelése magyarázná a mai romániai helyzetet, akkor nyilván nem lehetne különbség a lengyelországi, csehországi, magyarországi állapotok és a romániai helyzet között. Ennek megfelelôen létezik a nemzetközi jogforrásoknak egy hallgatólagos romániai értelmezése (interpretatio usualis: a burkolt formáktól a deklaratív megnyilvánulásokig), amely a nemzetközileg elismert és egyezményekkel garantált jogok korlátait és a kivételeket hangsúlyozza, és a szerzôdések nem egy rendelkezésének általános, tágan értelmezhetô jellegét következetesen a jogok beszûkítésére használja fel. Nem egy esetben az állampolgári kötelezettségeket az emberi jogok föltételeiként, vagy épp azok ellenpontozásaként értelmezik, és így azok az állam eszközeként jelennek meg, amelyekkel az állampolgárok fölötti uralmát növelheti.⁶ Ezzel az alkotmány 20. Cikkelyét⁷ próbálják ellensúlyozni, vagyis azt a cikkelyt, amely kimondja az alapvetô emberi jogokra vonatkozó szerzôdések és egyezmények elsôbbségét a belsô jogszabályokkal szemben, ha azok között ellentét merülne föl. A jóhiszemûség szabályával⁸ ellentétes értelmezési gyakorlatot a román politika igyekszik hallgatólagosan mûvelni, annak a bizánci gyökerû eszménynek megfelelôen, amely egyszerre teszi követelménnyé a nemzetközi kötelezettségek betartásának minél tökéletesebb látszatát, és azok megkerülését. (Az "abilitate" szó, amely a román köztudatban hagyományos dicsérô jelzôje ennek a sajátosan keleti eszménynek, a képesség, rátermettség mellett többes számban fondorlatot is jelent.)⁹ A keleti keresztény értékvilág ebben is megnyilvánuló eltérése a nyugat-európai értékrendtôl, és ennek nemzetközi kommunikációt gátló jellege a legkevesebb figyelmet épp a nemzetközi jog gyakorlatában kapta. Pedig nem egy esetben kipattant a román politikai osztály kényszerûen leplezett szembenállása a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályaival. Ion Iliescu államelnökként jelentette ki, hogy nem ismeri el az Európa Tanács 1201-es számú ajánlásának kötelezô jellegét Romániára, ezzel - általános megdöbbenést keltve - a "pacta sunt servanda" elvét¹⁰ a világ nyilvánossága elôtt tagadta.¹¹ Románia alkotmánya a diszkrimináció tilalmát tüntetôen a "privilégiumok" tilalmával kapcsolja össze.¹² A fogalom nincs meghatározva sem Románia belsô jogrendjében, sem a nemzetközi szerzôdésekben. A '89 utáni politikai szóhasználat a kisebbségi jogkövetelések elhárítására alkalmazta, "privilégiumnak" nevezve például az anyanyelvhasználat, illetve az anyanyelvi oktatás jogát. A nacionalista pártok politikai szlengjébôl a kifejezésnek az alkotmányba való bekerülése azzal magyarázható, hogy a román közfelfogás demokratikus, felvilágosultabb áramában is sodródnak furcsa elôítéletek a kisebbségekkel, de különösen a magyarsággal szemben. A történelem felületes ismerete és a magyarság anakronisztikus percepciója késztet arra még felvilágosult szerzôket is, hogy a mai magyar nemzettudatot a magyar rendi nemzet nemesi privilégiumaival hozzák összefüggésbe, "birodalmi kisebbségként"¹³ aposztrofálják a romániai magyarságot, vagy a magyarok "arisztokratikus nacionalizmusáról"¹⁴ beszéljenek. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a román nemzeti ideológia annyira nekifeszült a múlt a században a magyar nemesi nemzetnek, és annyira belefeledkezett ebbe a nekifeszülésbe, hogy a 20. század végén a középkori magyar állam jogrendjébôl¹⁵ egyenesen az alkotmányába emeli a privilégium kategóriáját, amely az ezredvég Európájában inkább jogtörténeti kuriózum.¹⁶ Tény az is, hogy a diszkrimináció tilalmának nemzetközi kényszerét a román törvényhozás csakis egy homályos, tágan értelmezhetô fogalommal tudta ellensúlyozni, megteremtve egyben a pozitív megkülönböztetés¹⁷ tagadásának alkotmányos alapját. Ennek nyomán a tanuláshoz való jog nemzetközi kötelezettségben¹⁸ vállalt diszkrimináció mentességét¹⁹ is "kreatív" módon egészítik ki a "privilégiumok" tiltásával.

A felsorolt nehézségek ellenére (vagy épp azok következményeként) a nemzetközi jog eszközei a jogérvényesítés lehetôségét kínálják a kisebbség számára, élni velük, használni ôket "politikai-etikai categoricus imperativus"²⁰.

Ezeket figyelembe véve idézzük a Nemzeti Kisebbségek Európai Keretegyezményének elsô szakaszát:

"A nemzeti kisebbségek és az ezen kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és szabadságainak védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves részét képezik, és mint ilyen, nemzetközi együttmûködés keretébe tartozik."

Az 1993-as Bécsi Emberjogi Nemzetközi Konferencia Nyilatkozata pedig kimondja:

A fentiekbôl következik, hogy a kisebbségi jogok elválaszthatatlanok az emberi jogoktól, az egyezmény részes államainak jogrendjén belül az emberi jogokkal azonos helyet kell elfoglalniuk, és minden, ami az emberi jogokra általában érvényes, azonos mértékben, azonos feltételek mellett érvényes a kisebbségi jogokra is.

Általánosan elismert, hogy az emberi jogok védelme, tehát a kisebbségi jogoké is, a nemzetközi jog imperatív normája (jus cogens). A fogalmat a nemzetközi szerzôdésekre vonatkozó bécsi egyezmény 53. szakaszában így határozza meg:

"Jelen egyezmény értelmében az általános nemzetközi jog imperatív normája az államok nemzetközi közössége által olyan egészében elfogadott és elismert norma, amelytôl egyetlen eltérés sem megengedett, és amely nem módosítható csak az általános nemzetközi jog újabb, azonos jellegû normája révén."

A kisebbségi jogok védelmének kógens jellege különösebb bizonyításra nem szorulna, miután ezt az EU által felállított ad hoc nemzetközi bíróság expressis verbis kimondta²¹, mégis szükségesnek véltük hátterének megvilágítását, jogforrásainak megnevezését, mivel a román oktatási törvény vitája során megfogalmazott érvekben nem jutottak kifejezésre, a meghozott döntésekben pedig nem érvényesültek.

A fentiek alapján nyilvánvalónak tûnik, hogy a többség-kisebbség párbeszédének egyetlen ésszerû és mindkét fél számára elfogadható alapját az emberi jogok, köztük a kisebbségi jogok védelmének nemzetközi normái képezhetik. A nemzetközi egyezményekben elismert jogokat, és ezekbôl az államra háruló kötelezettségeket olyan minimális követelményrendszernek kell tekinteni, amelytôl nem lehet eltérni, még kompromisszum és politikai alku címén sem, már csak az emberi jogok nemzetközi jogforrásainak imperatív normajellege miatt sem. A nemzetközi jog normáinak következetes alkalmazása nyilván nem történhet úgy, hogy megszorító értelmezésekkel pont a lényeget, a nemzetközileg elismert jogok érvényesülését és azok garanciáit lúgozza ki belôle a többségi fölény. Az EBESZ kisebbségügyi fôbiztos támogatására létrehozott Foundation on Inter - Ethnic Relations hágai ajánlásának hasonló következtetését érdemes idézni:

"Meg kell jegyezni, hogy a vonatkozó nemzetközi kötelezettségek és vállalások minimális nemzetközi standardoknak minôsülnek. Ezen kötelezettségek és vállalások szelleme és szándéka ellen szólna megszorító értelmezésük."²²

Ugyanakkor e követelményrendszer (nemzetközi standard) következetes és maradéktalan érvényesítése nem csak a kisebbség, de legalább olyan mértékben az állam érdeke is. Míg az elôbbi - identitása védelmében - egyéni és közösségi jogainak elismerésére, azok törvényes és intézményes garanciáira számíthat általa, addig az utóbbi a gazdasági potenciálra, prosperitásra konvertálható nemzetközi hitelre és stabilitásra.

Ezekkel ellentétben a 84/1995. számú tanügyi törvény számos részlete nem felel meg Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak, vagy egyenesen ellentétes azokkal, és alapvetô emberi jogokat sért. Nem véletlen, hogy Gabriel Andreescu 1998. január 29-én Strasbourgban az OCIPE konferenciáján elhangzott elôadásában²³ így minôsítette:

Az ellentmondásokat az 1999. július 1-én Románia Képviselôházának és Szenátusának együttes ülésén elfogadott, a tanügyi törvényt módosító kormányrendelet jóváhagyásáról szóló törvénynek sem sikerült megszüntetnie. A továbbiakban azt a jogsértéseket lehetôvé tevô gondolkodásmódot próbáljuk megvilágítani, amely a román politikai osztályt és az állam intézményeit uralja, s egyúttal elemezni a törvény néhány részletét a nemzetközi jog szemszögébôl, különös tekintettel az emberi jogok és szabadságok védelmére. Tesszük ezt a teljesség igénye nélkül, és nyitottan minden kritikai észrevétel, vagy kiegészítô szándék felé.

A román törvényhozás két házának RMDSZ-frakciói és néhány demokratikus gondolkodású román politikus 1995-ben alkotmányossági óvással élt a tanügyi törvénnyel szemben.²⁴ Az eljárási rendnek megfelelôen az alkotmánybíróság kikérte az országgyûlés két házának, a kormánynak és a tanügyminisztériumnak a véleményét. Az óvást elutasító 72. számú alkotmánybírósági döntés²⁵ bevezetôjében tartalmazza ezeknek az intézményeknek a hivatalos véleményét, és természetesen az Alkotmánybíróság saját indoklását. Külön dolgozat tárgya lehetne a nemzetközi egyezmények romániai értelmezési gyakorlata, különösen, ha azok kisebbségi jogokra vonatkoznak, az a gyakorlat, amelyet kitûnôen szemléltet ez az alkotmánybírósági döntés. Most csak azért ragadunk ki belôle egy idézetet, mert az - túl azon, hogy Európában ritka és meghökkentô színvonalról árulkodik - érthetôbbé teszi, miért nehézkes és elmaradott más országokhoz viszonyítva a kisebbségi jogok kodifikációja a román jogrendben. Az óvásnak azt a részét, amely sérelmezte, hogy a 84. számú törvény olyan emberi jogokat is csorbított, amelyeket az elôzô tanügyi törvény²⁶ elismert, és ez nyilván alkotmányellenes, Románia kormánya így hárította el:

A kijelentés ellentétes a nemzetközi jog kötelezô érvényû normáival, ellentétes Románia nemzetközi kötelezettségvállalásával. Ugyanis a GTKJ Egyezségokmánya a 2. cikk 1. pontjában leszögezi:

"Az Egyezségokmányban mindegyik részes állam kötelezi magát arra, hogy úgy saját erejébôl, mint nemzetközi támogatással és együttmûködéssel cselekedjen, különösen gazdasági és mûszaki téren, a rendelkezésére álló erôforrások maximális kihasználásával, hogy jelen Egyezségokmányban elismert jogok teljes gyakorlása fokozatosan biztosított legyen minden eszközzel, beleértve a törvényhozási intézkedések meghozatalát."

Hasonló rendelkezést tartalmaz az Egyezmény a Gyermekek Jogairól²⁷ 4. cikke:

Egy olyan esetleges érvelés, amely a GTKJ Egyezségokmánya 2. cikk 1. szakaszába foglalt kötelezettségvállalást teljesítettnek tekinti a ratifikálással, tehát a 212-es számú törvény elfogadásával, semmiképp sem lenne elfogadható, mivel a nemzetközi szerzôdés transzformációja a belsô jogba, pusztán kiindulópontja a nemzetközi jogforrásban elismert jogok belsô kodifikációjának, azaz a megerôsítés után meg kell teremteni a vállalt, és immár belsô jogszabályban is megjelenô kötelezettségvállalás összes törvényi feltételét, és el kell végezni minden olyan törvénymódosítást, amelyet a jogharmonizáció megkíván. Az Emberi Jogok Egyezségokmányai belsô megerôsítésének (ratifikálásának) kötelezettségét a PPJ Egyezségokmányának 48. cikk 2. szakasza, illetve a GTKJ Egyezségokmányának 26. cikk 2. szakasza tartalmazza, és mint láttuk, már önmagában ez is a 212-es számú törvény elfogadásán túlmenô feledatokat ró a román állam törvényhozására. A PPJ Egyezségokmányának 2. cikkében még ennél is többrôl van szó. Az 1. pontban "valamennyi részes állam kötelezi magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén tartozkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára az Egyezségokmányban elismert jogokat" minden megkülönböztetés nélkül, az idézett második pont pedig közvetlenül a részes államok törvényhozásai számára ír elô kötelezettséget, azoknak ugyanis az Egyezségokmányokban elismert jogok érvényesülésének törvényes kereteit kell megteremteniük. A GTKJ Egyezségokmányának 2. cikk 1. pontja lényegében hasonló feladatot ad a törvényhozásnak. Azt a feltételezést, hogy ez utóbbi egyezségokmány a részes államok számára nem ír elô azonnali érvénnyel kötelezettségeket a Gazdasági, Társadalmi, Kulturális Jogok Bizottsága cáfolta meg. Az egyezmény ugyan lehetôséget ad a fokozatos megvalósításra, figyelembe véve azokat a gazdasági terheket, amelyeket a polgári és politikai jogoktól eltérôen a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok egyikének-másikának garantálása róna a részes államokra, ám az elismert jogok diszkrimináció-mentességére, és a "törvényhozási intézkedések meghozatalára" vállalt kötelezettség azonnali hatályú.²⁸

Az Alkotmánybíróság érvelése sem sokkal szerencsésebb. Az alkotmányossági óvás már idézett része, azaz az elismert jogok beszûkítése, csorbítása elleni fellépés szerinte nem képezheti alkotmányossági felülvizsgálat tárgyát, "a lényegesen más történelmi körülmények és megváltozott értékrend" miatt. Holott a nemzetközi jog jogalanya maga az állam,²⁹ és nem a kormány, vagy a törvényhozó hatalom, így sem a 89-ben bekövetkezett politikai változásoknak, sem az azt követô megváltozott "történelmi körülményeknek" nincs semmiféle mentesítô hatása a változásokat megelôzôen vállalt kötelezettségek alól.

A törvény diszkriminatív rendelkezései közül szembetûnô az I. cím 8. cikke, amely kimondja:

(2) Minden helységben román tannyelvû, és az esetnek megfelelôen, a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanegységek, osztályok vagy tanulmányi csoportok szervezendôk és mûködnek, vagy az anyanyelvû oktatás az erre lehetôséget nyújtó legközelebbi helységben biztosítandó."

A törvény 158. szakasza az elemi és gimnáziumi oktatásban a minimális osztálylétszámot 10-ben, a szakmai, líceumi és posztliceális osztályokban 15-ben állapítja meg. Ám a román tannyelvû oktatásra ez a megszorítás nyilván nem vonatkozik, hiszen az idézett 8. cikk 2. szakasza a többség nyelvén, azaz románul oktató tanegységeket azokon a magyarlakta településeken is kötelezôvé teszi, ahol nincsenek románok. A magyar gyerekeket ezzel szemben román osztályba kell járatni ott, ahol nincs meg a minimális osztálylétszám. Ez nyilvánvalóan sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) a tanuláshoz való jog diszkriminációmentes érvényesítését elôíró 14. cikkét.³⁰

Ezt a cikkelyt is igen sajátosan értelmezi Románia Alkotmánybírósága. De ehhez lássuk pontosan mit is tartalmaz az egyezmény eme rendelkezése:

"Jelen Egyezményben elismert jogok és szabadságok gyakorlását minden nemre, fajra, színre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más meggyôzôdésre, nemzeti vagy társadalmi származásra, nemzeti kisebbséghez tartozásra, vagyoni, születési vagy más helyzetre épülô megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."

Az anyanyelv használata az Alkotmánybíróság szerint olyan "nyelvi elôjog" az oktatásban, amely sérti az egyenlô bánásmód elvét, és ha a magyar gyermekek magyarul tanulnak, az olyan megkülönböztetés, "amely nélkülözi az objektív indoklást és nem méltányos". Az Alkotmánybíróság azzal, hogy a jogfosztás indoklásaként az EJEE 14. cikkelyét használja, az egyezmény 17. cikkelyét sérti meg, amely nem engedi meg az egyezmény egyetlen cikkelyének felhasználását sem az elismert jogok megsértésére vagy korlátozására. (Az Alkotmánybíróságnak erre az érvelésére az anyanyelvû oktatás kérdésénél még visszatérünk.)

Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy a román törvényhozás nem tett eleget Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak, a tanügyi törvény számos rendelkezése diszkriminatív, és sérti az emberi, köztük a kisebbségi jogokat. Az Alkotmánybíróság pedig a nemzetközi jogforrásokat azok szellemével ellentétes módon értelmezi, elôsegítve a jogsértô törvényalkotást.

(1) Az oktatás célja a román társadalom humanista hagyományaira, demokratikus értékeire és törekvéseire támaszkodó nevelési eszmény megvalósítása, és az oktatás hozzájárul a nemzeti identitás megôrzéséhez.

(2) A román iskola nevelési eszménye az emberi egyéniség szabad, egészében való és harmonikus fejlesztése, az önálló és alkotó személyiség kialakítása.

(2) Az oktatás biztosítja a hazaszeretetnek, a román nép történelmi múltja és hagyományai iránti szeretetnek az ápolását."

A GTKJ Nemzetközi Egyezségokmánya 13. cikkelyének elsô szakaszában leszögezi:

Ám ha csak pusztán a neveléshez való jogot tartotta volna fontosnak az ENSZ Közgyûlés, hallgatólagosan megengedte volna, hogy a részes államok azt olyan szellemiséggel, eszmei tartalommal töltsék meg, amilyen az épp hatalmon levô politikai erônek megfelel. Ebbe viszont a nemzetállami nacionalizmustól a rasszizmusig, a jobb- vagy baloldali militarizmustól a legbarbárabb háborús uszításig minden belefért volna. Hiszen a totális államok neveléspolitikájában nem csak az volt a jogsértô, hogy egyeseket hátrányosan megkülönböztettek vagy éppen megfosztottak az intézményes oktatás esélyétôl, hanem az az eszmei tartalom is, amellyel azt megtöltötték. Ezért a GTKJ Egyezségokmánya a továbbiakban pontosan megjelöli azt az értékvilágot, a civilizációnak azt a szellemiségét, s vele a célt, amelyet a részes államoknak oktatáspolitikájukban követniük kell:

"Egyetértenek (ti. az aláíró államok) abban, hogy a nevelésnek az emberi személyiség és méltóságérzet teljes értékû fejlôdését, az emberi jogok és alapvetô szabadságok tiszteletének erôsítését kell követnie. Egyetértenek abban, hogy mindezek mellett a nevelés révén minden személynek képessé kell válnia arra, hogy egy szabad társadalomban hasznos szerepet töltsön be, hogy a nevelésnek minden nép és minden faj, etnikai vagy vallási csoport közötti megértést, türelmet és barátságot kell szolgálnia, és bátorítania az Egyesült Nemzetek a béke megôrzése érdekében kifejtett tevékenységének fejlesztését."

Az idézett részben a GTKJ lényegében megismétli az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata³¹ 26. cikkének 2. szakaszába foglaltakat, és az Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrôl szóló UNESCO egyezmény³² 5. cikk 1. szakaszának a. pontját, kiegészítve azt az "etnikai csoport" kifejezéssel.

Szintén jól meghatározott szellemiségû oktatáshoz való jogot jelöl meg emberi jogként az Egyezmény a Gyermekek Jogairól:

A román oktatási törvény elsô címe, s vele a mentalitás, amely kizárólag "a román nép történelmi múltja és hagyományai iránti szeretetnek az ápolását" tûzi célul, de elhagyja a "sajátjától különbözô kultúrák iránti tiszteletet", eltér a két ENSZ dokumentum szellemétôl, nem teremti meg a törvényes garanciáját annak az alapvetô emberi jognak, miszerint mindenkinek joga van a nemzetek közötti barátság és béke szellemiségét mûvelô nevelést kapni, joga van olyan nevelést kapni, amely a szülei, anyanyelve, azonossága, saját kultúrája iránti tiszteletet erôsíti benne, más népek kultúrája, s az országé mellett, amelyben él.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a román oktatási törvény idézett fejezete nincs összhangban az Emberi Jogok Egyezségokmányainak szellemével, és nem teljesíti a GTKJ Egyezségokmányának már idézett 2. cikk 1. pontjába foglalt kötelezettségvállalást.

Megfigyelhetô még egy beszédes hangsúlyeltolódás is a nemzetközi dokumentumok és a román törvény között. Az elôbbiek, de különösen az Egyezmény a Gyermekek Jogairól gyermekközpontú, az oktatás egész rendszerének olyan normatív feltételeket szab, hogy az a gyermek érdekeinek feleljen meg elsôsorban, kimondva:

"A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden a gyermeket érintô döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsôsorban."

Ezzel szemben a román oktatási törvény, a szocialista nevelés hagyományainak megfelelôen, a gyermekben a leendô termelôt látja, akinek az oktatáshoz való joga nem az "emberi lény veleszületett méltóságából" ered, hanem a társadalom vagy az állam azon igényébôl, hogy minden polgára "anyagi és szellemi javakat elôállító hasznos tevékenységeket" fejtsen ki.

Fel kell figyelni arra is, hogy a felsorolt nemzetközi dokumentumok mindegyike tartalmaz - a nevelés céljainak megnevezésekor - utalást az Egyesült Nemzetek Szervezetére, akár annak békemissziós szerepére, akár Alapokmányának szellemére vonatkozóan. A világszervezet szerepeltetése a jövô nemzedék nevelésére is kitérô, jus cogens érvényû normában nyilván nem véletlen. Az emberi civilizáció egyetemes értékeinek védelmében, a világbéke fokozott stabilizációjának folyamatában az ENSZ az emberiség közös erôfeszítését jeleníti meg, és jövôbeni szerepét nyilván meghatározza a ma nemzedékének nevelése.

Minden kifogásunknak ezen általános, elvi kijelentéseket megfogalmazó fejezettel szemben az ad súlyt, hogy az a törvény egészének antidemokratikus, gyakran antihumánus jellegét vetíti elôre. Azt az antidemokratizmust, amely nem teszi lehetôvé az iskolarendszer társadalmi ellenôrzését sem az önkormányzatoknak, de még az érintetteknek, a diákoknak, a szülôknek sem. Nincs sem diákönkormányzat, sem iskolaszék, sem oktatási jogbiztos, de hiányzik az a kisebbségi intézményrendszer, amely saját iskolákat hozhatna létre, és mûködtethetne. E tárgyban Kovács Péter, a kiváló nemzetközi jogász közölt igen fontos adatot, amely úgy látszik az RMDSZ-politikusok figyelmét elkerülte, így az oktatási törvény vitájában sajnálatos módon nem játszott szerepet. E szerint: "A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Egyezségokmányának végrehajtására felügyelô szakértôi bizottság 10. ülésszakán (1994. május 2-20.) aggodalmát fejezte ki az (oktatásügyi jogok kapcsán), hogy Romániában még mindig nincs a kisebbség státusát rögzítô törvény."³³

A törvény nem teremti meg a nemzetközi szerzôdésekben elismert emberi jogok intézményi garanciáit, sem azok érvényesülésének törvényes feltételeit. Így ezek puszta deklarálása nem több kényszerûségbôl vállalt, üres politikai gesztusnál.

A 7. szakasz, amely az oktatás anyagi alapjairól, a finanszírozás módjáról, az állami oktatás ingyenességérôl rendelkezik, szintén alapvetô emberi jogokat sért.

"(1) Az állami oktatás ingyenes.

(2) Egyes tevékenységekért díjak számíthatók fel a jelen törvény által megállapított feltételek között.

(3) Az állami oktatást az állami költségvetésbôl és a helyi költségvetésekbôl finanszírozzák. Az oktatásnak szánt alapokat külön meg kell nevezni az állami költségvetésben és a helyi költségvetésekben.

(4) Az oktatást a gazdasági tényezôk, valamint természetes és jogi személyek finanszírozhatják.

(5) Az oktatás támogatásban részesíthetô ösztöndíjak, tanulmányi hitelek, díjak, adományok, szponzorizálások útján, saját forrásokból és más törvényes forrásokból.

(6) Az állam fôként azokat a tanulókat és felsôoktatási hallgatókat részesíti anyagi támogatásban, akik nagyon jó tanulmányi eredményeket érnek el, és képzésük során rendkívüli képességeket tanúsítanak valamely szakterületen.

(7) Az állam és más érdekelt tényezôk szubvenciókban részesítik a tanulók és a felsôoktatási hallgatók országos és nemzetközi szinten csúcsteljesítményekre vezetô tevékenységeit.

(8) Az oktatási intézmények és egységek jogi személyiséggel rendelkeznek, kivéve a csak az I-IV. osztályokkal mûködô iskolákat."

Ismételten a GTKJ Egyezségokmányára hivatkozunk, amely 13. cikkének 3. szakaszában a szabad iskolaválasztás jogát fogalmazza meg:

"Jelen Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat, hogy tiszteletben tartják a szülôknek, esetenként a törvényes gyámoknak azt a szabadságát, hogy gyermekeiknek más oktatási intézményt válasszanak mint a közhatóságokét, de amelyek megfeleljenek az állam által elôírható vagy jóváhagyható minimális oktatási normáknak, és azt, hogy gyermekeiknek meggyôzôdésüknek megfelelô vallási és erkölcsi nevelést biztosítsanak."

Hasonló rendelkezést tartalmaz Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrôl szóló UNESCO egyezmény 5. cikk 1. szakaszának b. pontja:

Szükséges tiszteletben tartani a szülôk jogát, esetenként a törvényes gyámokét, hogy gyermekeik számára más oktatási intézményeket válasszanak, mint az államéit, amelyeknek azonban meg kell felelniük azoknak a minimális normáknak, amelyeket az illetékes hatóságok elôírhatnak."

Az oktatási törvény csak az állami oktatás ingyenességét biztosítja, még akkor is, ha a 103. szakasz 4. pontja kimondja:

"Az akkreditált oktatási magánintézmények és egységek állami támogatásban részesülhetnek."

Ha a szülô, vagy a törvényes gyám más iskolát választ gyermeke számára, mint államit, alapvetô emberi jogával él, és ebbôl semmiféle hátránya nem származhat. Márpedig az a megkülönböztetô bánásmód, amely egyfelôl kötelezô érvénnyel biztosítja az állami oktatás ingyenességét és fenntartását az állami költségvetésbôl, másfelôl csak feltételes módban teszi lehetôvé a magánoktatás, vagyis az államitól különbözô oktatási intézmények költségvetési támogatását, hátrányosan érinti azokat a szülôket, akik élni próbálnak a szabadnak vélt iskolaválasztás jogával, és gyermekük számára más, az államitól különbözô iskolát választanak. Tagadhatatlan, hogy a magánoktatás állami támogatása - és Romániában ide tartozik a felekezeti oktatás is - közvetlenül nem következik a nemzetközi kötelezettségekbôl. (Tegyük hozzá: az állami oktatásé sem, amennyiben az oktatás ingyenessége csak az elemi iskolában kötelezô!) Ám, ha az állam úgy dönt, hogy az adófizetô polgárok pénzébôl az állami oktatást teljesen ingyenessé teszi, az általános közoktatási feladatokat az államtól átvállaló magánoktatást nem, akkor lényegében diszkriminálja a gyermekeik számára magánoktatási intézményt választó szülôket, akik majd tandíjat fizetnek, vagy más anyagi hozzájárulással tartják fenn az iskolát, míg az ô adójukból az állami oktatást választók jutnak méltánytalan elônyökhöz. Tehát az egyezménybôl nem a magánoktatás állami támogatásának kötelezô jellege következik, hanem a szabad iskolaválasztás jogának minden diszkriminációtól mentes alkalmazása, elsô lépésként a törvényhozási intézkedések megtételével. Hangsúlyozzuk ismételten, hogy mind a diszkriminációmentességre, mind a törvényhozási intézkedések megtételére vállalt kötelezettség azonnali hatályú. Az is nyilvánvaló, hogy a szabad iskolaválasztás jogának érvényesülése nem ró újabb terheket az államra, hiszen az iskoláskorú gyermekek száma ettôl nem fog megnôni, mindössze a hiperközpontosított oktatási rendszert kell decentralizálni az oktatásra elkülönített alap méltányos elosztásával.

Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrôl szóló UNESCO egyezmény 5. cikk 1. szakaszának c. pontja elismeri a nemzeti kisebbségek iskolanyitási jogát:

Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet Helsinki Záróokmánya³⁴ 5. szakaszának c. pontjában a részes államok ismételten rögzítették a kisebbségek iskolanyitási jogát, de hasonló rendelkezést tartalmaz az Európa Tanács 1201-es számú ajánlásának 8. cikkelye, illetve a Kisebbségi Keretegyezmény 13. cikkelye.

Pedig az említett nemzetközi kötelezettségvállalások törvénybe iktatására akár mintaértékû példát lehetett volna találni az idézett szerzôdésekben részes, más európai államok törvényhozásában is. A Magyar Köztársaság közoktatást szabályozó törvénye, az 1993. évi LXXIX. törvény 3. paragrafusának 2. szakasza az iskolaalapítás és -fenntartás jogáról például az alábbiak szerint rendelkezik:

"Óvodát, iskolát, kollégiumot, pedagógiai-szakmai szolgáltatást ellátó intézményt az állam, a helyi önkormányzat - a nemzeti és etnikai kisebbségekrôl szóló törvényben meghatározottak szerint -, a kisebbségi önkormányzat, az egyházi jogi személy, a gazdálkodó szervezet, az alapítvány, az egyesület és más jogi személy, továbbá természetes személy alapíthat és tarthat fenn."

A magyar közoktatási törvény 3. paragrafusának 5. szakasza pedig a GTKJ Egyezségokmányának 13. cikke 3. szakaszában elôírt jog törvényes feltételének alapja:

"Az államnak jogi lehetôséget kell teremteni ahhoz, hogy nem állami, illetve nem önkormányzati óvodák, iskolák és kollégiumok jöhessenek létre. Az állam és a helyi önkormányzat azonban az ilyen óvodák, iskolák és kollégiumok alapítására és fenntartására nem köteles."

A 6. szakasz viszont olyan támogatási rendszert ír elô, amely a nem "közhatósági" iskolák esélyegyenlôségét hivatott biztosítani:

"Az állami oktatatás anyagi alapját az Oktatási Minisztériumnak, a jelen törvény hatálybalépési idôpontjában fennálló oktatási rendszer oktatási és tudományos kutatási intézményeinek és egységeinek az egész vagyonállagi aktívája, valamint az utólag visszaszerzett vagy megszerzett vagyonállagi aktíva képezi."

A törvény hatálybalépésekor az Oktatási Minisztérium oktatási intézményeinek vagyonállagi aktívájába beletartoztak azok az ingatlanok, amelyek 1948-ban a 175. számú, kommunista, jogfosztó "tanügyi reform" rendeletével kerültek állami tulajdonba. A gyulafehérvári egyházmegyébôl ekkor államosítottak 12 óvodát, 173 elemit, 10 fôgimnáziumot, 2 tanítóképzôt, 1 óvónôképzôt, 1 mezôgazdasági, 1 ipari iskolát, 17 nevelôintézetet, 2 árvaházat. Az erdélyi református egyházmegyébôl 354 elemi iskolát, 14 középiskolát. A nagyváradi református egyházmegyébôl 130 elemit, 3 gimnáziumot. A magyar evangélikusok hét iskoláját, a temesvári, szatmár-váradi, gyulafehérvári római katolikus egyházmegyéknek összesen 468, a kolozsvári és nagyváradi egyházmegyéknek 531, az unitáriusoknak 34 oktatási intézményét államosították.³⁵

Az RMDSZ alkotmányossági óvását, amely kiemeli, hogy a 166. cikkely az Alkotmánynak a tulajdon védelmét szavatoló 41. és 135. cikkelyeit sérti, mert újraállamosítja az egyházi és magániskolák vagyonát, azzal a kifogással vetette el az Alkotmánybíróság, hogy az Alkotmány rendelkezéseinek nincs visszamenô hatálya, és csak azokra a törvényekre alkalmazhatók, amelyeket az Alkotmány érvénybe lépése után alkottak. Az Alkotmánybíróság úgy tett, mintha az óvás az 1948-ban elfogadott 175-ös számú rendelet alkotmányosságát vitatta volna, holott az óvásban erre konkrét utalás még csak nem is történt. Az alkotmányossági szempontból kifogásolt jogszabály a 84. számú törvény 166. cikkelye, amelyet az Alkotmány hatálybalépése után fogadott el Románia parlamentje!

"6. A Közgyûlés tudomásul veszi a román hatóságok akaratát, hogy elômozdítsák a nemzeti kisebbségek jogait, különösen azt, hogy módosítsák az 1995-ben elfogadott tanügyi törvényt azzal a céllal, hogy lehetôvé tegye az anyanyelv oktatását, és az anyanyelvû oktatást.

(...)

12. A Közgyûlés bátorítja Romániát, hogy oldja meg az elkobzott vagy kisajátított ingatlanok visszaadását, különösen a vallási felekezeteknek, a politikai foglyoknak, vagy egyes közösségeknek, tiszteletben tartva a »restitutio in integrum« elvét, vagy legalább a méltányos kárpótlást, szavatolva a kérelmezôk jogát a törvényes jogorvoslatra."³⁶

Ezt megelôzôen 1993-ban, Románia csatlakozására vonatkozóan az Európa Tanács Közgyûlése elfogadott egy véleményezést (Opinion No. 176/1993 on the application by Romania for membership of the Council of Europa), amely 8. pontjában kimondja:

"8. A Közgyûlés felszólítja Románia kormányát, adja vissza az egyházak tulajdonát, és tegye lehetôvé egyházi iskolák létrehozását és mûködését, hogy a kisebbségekhez tartozó gyerekek anyanyelvükön ta-
nulhassanak."³⁷

Románia az egyházi ingatlanok visszaadásával, az egyházi iskolák költségvetési támogatásának törvénybe foglalásával egyszerre biztosította volna a szabad iskolaválasztás jogának intézményi garanciáját, eleget tett volna az Európa Tanács felkérésének, és történelmi jóvátétellel orvosolta volna a kommunista önkény 1948-as túlkapását. A román tanügyi törvény ezeknek a követelményeknek nem tett eleget, és annak 1999 augusztusában elfogadott végleges változatával Románia ismét elmulasztotta a demokratizálódásnak egy esélyét.

Joggal merül fel a kérdés: az a Románia, melynek oly nagy szüksége van arra, hogy az emberi jogok kérdésében pozitív képet alakítson ki önmagáról a világ közvéleménye, de különösen a nemzetközi fórumok elôtt, hogyan vállalhatta ilyen mértékben az emberi jogok megsértésének ódiumát? Hiszen nem csak a Ceausescu örökség terhétôl, a legsötétebb nacionál-kommunista diktatúra nehezen feledhetô reputációjától kellene szabadulnia, de a demokrácia értékeit oly hitelesen kellene felvállalnia, hogy euroatlanti integrációs törekvéseinek valós esélye legyen.

A magyar tannyelvû osztályokban tanuló, magyar anyanyelvû gyerekek tanulási idejének több mint felét veszi el, hogy számukra ismeretlen nyelven irodalomelméletet, román anyanyelvû értelmiségiek elôtt is ismeretlen archaizmusokat, regionalizmusokat tanulnak. Összehasonlításra a magyar nyelvtani fogalmakkal, a különbségek megértetésére még otthon sincs mód, hiszen nincsen semmiféle összhang a román és a magyar nyelv oktatásának tantervei között, gyakran úgy kell elsajátítaniuk románul nyelvtani fogalmakat, hogy azokat anyanyelvükön még nem ismerik.

Balla Júliának és F. Nagy Istvánnak a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által kiadott, a tanügyi törvényt elemzô és értékelô tanulmánya errôl a kérdésrôl a következôket mondja:

"A román nyelv pszichopedagógiai szempontból nem megfelelô túl fiatal életkorban, az anyanyelvi alap kellô megszilárdulása elôtt való oktatása súlyosan károsítja a fejlôdô személyiséget, gátolja a logikai fogalmak kialakulását, akadályozza az egészséges érzelmi, erkölcsi, kapcsolatteremtési formák kialakulását, klinikailag diagnosztizálható neurotikus tüneteket okoz."

A tanügyi törvényt módosító 36-os számú sürgôsségi kormányrendelet módosította a törvény 120. cikkelyét, és a kisebbségek nyelvén folyó gimnáziumi oktatásban a román nyelv tanítására különleges, a kisebbségek számára készült tankönyveket és tantervet írt elô. Ám a törvényt véglegesítô, a kormányrendelet jóváhagyásáról szóló törvény már a román tannyelvû osztályokéval azonos tantervet tesz kötelezôvé, és csak a kisebbségek számára készült, sajátos tankönyveket hagyja meg. Hogyan lehet magyar gyermekek számára készült tankönyvbôl a román tannyelvû iskolák tanterve szerint tanítani? A kérdés pusztán költôi: a törvényben elôírt tankönyvek nincsenek, így a román nyelv oktatása a magyar tannyelvû osztályokban - a tanügyi törvény megsértésével - a román tannyelvû osztályoknak készült tankönyvek szerint folyik. Fontos hangsúlyozni, hogy a törvény 1999-ben elfogadott, végleges változata antidemokratikus és kisebbségellenes, ám a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a kisebbségek rovására még ezt is meg lehet sérteni.

A magyar tannyelvû osztályokban tanító tanároknak a törvény nem teszi kötelezôvé a kisebbségek nyelvének ismeretét, így a kommunikációs nehézségek az oktatás színvonalát csökkentik, megsértve ezzel az Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrôl szóló UNESCO egyezmény már idézett 5. cikk 1. szakaszának c. pontját. A mai román oktatási rendszer egy olyan törvény alapján és úgy mûködik, hogy nagymértékben csökkenti a magyar gyerekek esélyegyenlôségét a románokkal szemben, sôt ezen túlmenôen szellemi és lelki integritásukat veszélyezteti. Ennek az embertelen, gyermekellenes és diszkriminatív rendszernek nyilvánvalóan nem az a célja, hogy a kisebbségekhez tartozó gyermekek elsajátítsák a román nyelvet, hanem az, hogy megtorolják rajtuk keresztül szüleiken azt a "bûnt", hogy születésük után magyarul szóltak hozzájuk, és ezért az egységes és homogén román nemzetállam egyetlen és kizárólagos hivatalos nyelvét az idegen nyelvek módszertanával kellene nekik tanítani.

A törvényt véglegesítô, a kormányrendelet jóváhagyásáról szóló törvény 120. szakaszának második pontja kimondja:

"A nemzeti kisebbségek nyelvein folyó oktatásban a románok történelmét és Románia földrajzát az illetô nyelven tanítják a román tannyelvû osztályokéval azonos iskolai programok és tankönyvek szerint, azzal a kötelelezettséggel, hogy román nyelvre írják át, és e nyelven sajátítsák el a román toponímiát és fôneveket. A gimnáziumi és líceumi oktatásban a románok történelmét és Románia földrajzát román nyelven, a román tannyelvû osztályokéval azonos iskolai programok és tankönyvek szerint tanítják. A románok történelme és Románia földrajza esetében a vizsgáztatás e tárgyak tannyelvén történik."

"Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektôl nem lehet megtagadni a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."

De sérti a az Emberi Jogok Európai Egyezményének a diszkriminációt tiltó 14. cikkelyét is, hiszen a román tannyelvû osztályokban a román tanulók ugyanazon tantárgyak tanulmányozásával földrajzi és történelmi ismereteket szereznek, viszont a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban ugyanazon ismeretek megszerzéséhez le kell gyûrni a nyelvi akadályokat. Vagyis a többségi tanulók esetében az említett tantárgyak oktatásának célja szakismeretek megszerzése, míg a kisebbségek esetében ugyanezen tantárgyak tanulmányozásának nyelvoktatást is kell szolgálnia, mellôzve az idegen nyelvek oktatásának módszertanát.

A magyar földrajzi nevek kitiltása az elemi iskolákban a földrajz anyanyelven folyó oktatásából, a törvény eredeti változatához képest is jogfosztó, hiszen az nem tartalmazott ilyen megszorítást. Arról nem is beszélve, hogy sérti az Egyezmény a Gyermekek Jogairól már idézett elsô cikkelyének c. pontját, de sérti a Kisebbségi Keretegyezmény 12. cikkének 1. pontját is, és egy már elismert jogot számol fel, hiszen az 1995-ben elfogadott 84. számú törvény lehetôvé tette Románia földrajzának oktatását az elemi iskolában a kisebbségek nyelvén minden korlátozás nélkül, így Erdély hagyományos, magyar földrajzi neveinek elsajátítását is.

A kisebbségi jogokat beszûkítô értelmezési gyakorlatra példaként ismét az Alkotmánybíróság már idézett 72. számú döntését lehet felhozni. Eszerint sem a GTKJ Egyezségokmánya, sem az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem szabja feltételként és nem is sugallja ("nu stipuleaza, nici nu sugereaza") a "nyelvi elôjogokat", amelyek alkalmasak lennének a kisebbségi oktatás megszervezésére és mûködtetésére. Az a megfogalmazás, amely a kisebbségek nyelvén folyó oktatást a világnyelveken lebonyolítható oktatással egy kategóriába sorolja (84. számú törvény már idézett I. cím 8. cikk 1. szakasza), egy olyan mentalitásról tanúskodik, amely az anyanyelvi oktatás jogát a szülôk idegen nyelvi preferenciáival mossa egybe. Már idézett döntésében az Alkotmánybíróság is nyelvi preferenciának nevezi az anyanyelven történô oktatás jogát, s az Emberi Jogok Európai Bírósága egyik következtetésére hivatkozik, miszerint az állam nem köteles támogatni a szülôk "nyelvi preferenciáit" ("preferintele lingvistice").

1. Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy a román törvényhozás nem tett eleget Románia nemzetközi kötelezettségvállalásainak, a 84. számú, 1999-ben módosított román tanügyi törvény számos rendelkezése diszkriminatív, és sérti az emberi, köztük a kisebbségi jogokat. Az Alkotmánybíróság a nemzetközi jogforrásokat azok szellemével ellentétes módon értelmezi, elôsegítve a jogsértô törvényalkotást, és ez sem a román, sem a nemzetközi közvélemény elôtt nem jutott kellô hangsúllyal kifejezésre. A törvény teremtette helyzetbôl származó jogsérelmek nem kerültek a jogorvoslat nemzetközi intézményei elé. Javító szándékra nincs meg a politikai akarat sajnos még a kisebbségi jogok védelmét felvállaló szervezetek, politikai alakulatok, így az RMDSZ részérôl sem.

2. A 72. számú alkotmánybírósági döntés kisebbségellenes, antidemokratikus és jogsértô rendelkezései bármelyik pillanatban érvényesíthetôk, tovább rontva még a jelenlegi helyzetet is.

4. A kisebbségi érdekképviselet és jogvédelem szervezeteinek erkölcsi kötelességük a nemzetközi jog eszközével élni. Egyrészt politikai érvelésükben hangsúlyt kell helyezni az egyezményekben szavatolt jogokra és az állam kötelezettségvállalásaira, másrészt segíteniük és irányítaniuk kell a kisebbséghez tartozó egyéneket, hogy éljenek a jogorvoslat nemzetközi eszközeivel, és valahányszor szükséges, forduljanak az ENSZ vagy az Európa Tanács emberjogi bíróságaihoz. Erkölcsi kötelességük az illetékes nemzetközi szervezetek tájékoztatása a kisebbségi jogok helyzetérôl Romániában, hisz a nemzetközi normaalkotás sem nélkülözheti a visszacsatolás különbözô formáit, vagyis a jogalkalmazásnak vissza kell hatnia azokra a politikai tényezôkre, amelyek a kisebbségi jogok nemzetközi kodifikációjának távlatait meghatározzák. El kell készíteni egy pontos és részletes jelentést a román oktatási rendszerrôl, különös tekintettel azokra a jogsértô helyzetekre, amelyeket a 84. számú törvény fenntart, elôkészítendô egy majdani törvénytervezetet, amely egyaránt figyelembe veszi a romániai magyarság igényeit és a nemzetközi jog fejlôdését az utóbbi években.

5. A romániai magyarság érdekképviseletének ki kell használnia azt a szakmai hátteret, amelyet a kisebbségvédelem területén az anyaország nyújthat. Ezért ki kell építeni a kapcsolatoknak azt a rendszerét, amely az információáramlást és a szakemberképzést segíti, és hatékonnyá teszi a fellépést a nemzetközi fórumok elôtt, valahányszor azt a jogsérelmek indokolttá teszik.

---------------------------------------