Mák Ferenc
Az 1980-as évek közepére a magyar társadalom politikai, gazdasági és tudományos-mûvészeti elitje számára egyértelmûvé vált: vagy végrehajtják az immár elodázhatatlannak látszó reformokat, vagy a társadalmi-politikai-gazdasági átalakulás és megújulás elmaradása az ország katasztrofális összeomlását eredményezi. A kérdés nem csak az volt, hogy a monolitikus politikai hatalomgyakorlás következtében a gazdasági összeomlás szélére jutott ország a hatalommegosztás alapján létrejövô demokratikus átalakulást képes-e békés úton, elsôsorban önerejére, belsô szellemi erôforrásaira támaszkodva végrehajtani, az igazi dilemmát az jelentette, hogy a reformokként induló társadalmi-politikai megújulás az akkor még kétpólusú világrend keleti részén, a szocialista országok táborában - ezen belül is a nagyhatalmi érdekeit fegyveres szövetségi rendszerrel védô Szovjetunióban - milyen visszhangot, milyen reakciót vált ki. Lehetséges-e Magyarországon az életminôséget javító, átfogó politikai, társadalmi és gazdasági reformokat úgy végrehajtani, hogy a Varsói Szerzôdés tagállamainak - amelyeknek elôbb vagy utóbb, de ugyancsak fel kell ismerniük a reformok elodázhatatlanságát - kommunista vezetése ne 1956, 1968 vagy 1980-81 megismétlôdô konfliktushelyzetét vélje felfedezni és látni? Miközben a Magyar Szocialista Munkáspárton belül a reformok hívei lázasan keresték a megoldást, a társadalom civil szféráiban olyan erjedési folyamatok indultak el, melyek mindössze néhány év leforgása alatt, immár meghatározó erôként - elôször csak a tömegnyomás hatásával, késôbb már mint határozottan kirajzolódó, alternatív politikai erôk is - megmutatták a békés hatalomváltás és hatalommegosztás, a demokratikus átalakulás lehetséges útját.
Közel másfél évtized távlatából is mindössze annyi látszik bizonyosnak, hogy Magyarországon a rendszerváltás folyamatának elindulása - és nem várt módon történô felgyorsulása - a fenyegetô gazdasági összeomlás veszélyeinek idôben történô felismerésébôl eredt, ám szinte ezzel egy idôben (s a csôdhelyzettel szoros összefüggésben) a politikai hatalommegosztás társadalmi méretû igénye is megfogalmazódott. Az ország sorsáért felelôsséget érzô elit különbözô csoportjai (Lakitelek, Monor) által megfogalmazott elképzelések - amelyek hamarosan követelésekké terebélyesedtek - félreérthetetlenül megmutatták, hogy a szövetségesi érdekek több évtizedes egyeduralma után Magyarországon ismét a szuverén nemzeti érdekek határozott érvényesítésének igénye vált hangsúlyossá. Úgy tûnt, hogy az adott történelmi pillanatban a magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítéshez megvannak a megfelelô feltételek: Málta után oldódni látszott a hidegháborús feszültség, bár akkor még csak a sejtések és a jóslások szintjén lehetett érezni, hogy a Varsói Szerzôdés a Szovjetunióval az élen nem sokáig bírja az Egyesült Államok és az EK diktálta gazdasági (és katonai) versenyt, s hogy a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty Moszkva részérôl is a nyitást és az óvatos reformok érvényesítésének politikáját rejti magában. Ezzel együtt a Helsinki utáni folyamatok is egyre-másra meghozták a maguk kisebb-nagyobb eredményeit, az egyéni és kollektív emberi jogok egyetemes jelentôségére egyre több nemzetközi fórumon hivatkoztak, s egyre elodázhatatlanabbnak tûnt, hogy ezeket nemzetközi szerzôdésekben és egyezményekben is rögzítsék, vagy a már meglévôket bôvítsék, pontosítsák.1 A nyolcvanas évek végén mind kevésbé tûnt tehát valószínûnek, hogy a Magyarországon egyre radikálisabb reformköveteléseket a keleti tömb országaiban a szövetségesi rendszert destabilizáló jelenségként értelmezik. Jogászok, közgazdászok, történészek, írók, politikusok és politológusok egyre szélesebb tömege ismerte fel, hogy a nemzeti érdekérvényesítés lehetôségeinek új korszaka elôtt álltak. Mi több: hogy a korszerû kihívásoknak megfelelô gazdasági és az ezzel együtt járó szociális, kulturális és jogérvényesítési programok, egyszóval a társadalom demokratizálódását szolgáló törekvések ekkor már csak a nemzeti érdekek mentén voltak megfogalmazhatók és megvalósíthatók. A "belsô" és a "nemzetközi körülmények" következtében Magyarországon tehát alapkérdés lett a szuverén nemzeti érdekeknek a társadalom minden szintjén történô megjelenítése, ami ugyanakkor megkövetelte a korszerû magyarságtudat kialakítását is.
Az egységes, távlatos magyarságtudat kialakítása a cél - fogalmazódott meg abban a tanulmányban, amelyet a lakitelki és a monori tanácskozás határozatai mellett sokan méltán tekintettek a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének. A Szokai Imre-Tabajdi Csaba szerzôpáros jegyezte Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmány 1988 tavaszán olyan téziseket fogalmazott meg, amelyek kimondása nem sokkal késôbb sorsdöntô jelentôségûnek bizonyult. "A szocializmus feltételei között a korszerû magyarságtudat kialakítása: a magyar múlt eredményeivel, tévedéseivel és hibáival való tárgyilagos szembenézés, európai helyünk, megkésett, ellentmondásos történelmi fejlôdésünk ôszinte - a túlzásokat, buktatókat kikerülô - feltárása a magyarságnak rövidebb távon is sürgôs feladata" - olvasható a tanulmányban.2 Az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetôi ugyan még arra keresték a választ, hogy a magyarországi szocializmus hogyan fejlôdhet a nemzeti keretek között, aminek idôszerûtlensége rövid idôn belül kiderült, de a közel fél évszázada számûzött nemzeti érdekérvényesítés kérdése ismét a figyelem és a közösségi értékrend középpontjába került.
A huszadik században a magyarság nemzeti sorskérdéseirôl szólni a trianoni döntés következményeinek számbavétele, a határon túl élô magyar közösségek helyzetének értékelése nélkül nem lehet - érthetô tehát a tanulmány meglepô újszerûsége. S ezen az sem változtat, hogy 1988-ban Romániából a szigorú határellenôrzés ellenére is immár tízezrével menekültek a magyarok a Ceausescu-diktatúra üldöztetése elôl Magyarországra, s hogy a társadalom immár kénytelen volt tudomásul venni a menekülttáborok létezésének tényét. Ráadásul nemzettársaik váltak üldözöttekké és földönfutókká. A szerzôpáros rámutatott: Magyarországon az útkeresést vállaló erôk ugyan még szétforgácsolódnak, még hiányzik a "nemzeti program", de a nemzetiségi kérdésnek a figyelem középpontjába történô beemelése módfelett sürgetô feladat. "Némely szomszédos országokban - olvasható a tanulmányban - most kerül igazán napirendre a (másutt 19. századi) nemzetté válás programja, amely a nemzet fogalmát kirekesztôleg értelmezi, bizalmatlanul tekint a »más«-ságra, s esetenként az elôítéletek felszításával jár együtt. Emiatt a magyarság sorsa helyenként és idônként nehezebbé vált, sôt, drámaian romlott", ami a magyar politika felelôsségvállalását is növelte. A nemzeti tudat újjáértékelését segítette továbbá az is, hogy a nyugati demokratikus államokban az emberjogi mozgalmak tevékenységének köszönhetôen akkoriban ismét reneszánszát élte az etnikai hovatartozás nyílt vállalása, s az etnikai kisebbségek helyzete jogi kodifikálásának igénye. A magyar kormánynak tehát "mindent meg kell tennie, hogy a nemzeti múlt, a magyar kultúra és szellemiség hordozói ne választódjanak le a magyarság egészérôl. Politikánknak (...) szolidárisnak kell lennie a szerte a világon élô magyarokkal; nem nézheti tétlenül, hogy magyarsága miatt bárkit, bárhol a világon hátrányos megkülönböztetés érjen." S mert ekkor már egyértelmû volt, hogy a monolitikus hatalomgyakorlás régi rendszerének értékrendje eléggé távol esik a nemzeti érdekek korszerû megfogalmazását követelô értékektôl, az új törekvések megvalósításának egyetlen járható útja létezett: a magyarországi politikai és társadalmi valóság erôteljes demokratizálása. Egy olyan új politikai rendszer kialakítása, amely számol az eltérô értékrendszerek létével és egymásmellettiségével, valamint azok intézményes kereteivel. Az intézmények új rendszerének létrehozása ugyanakkor nem történhet meg az erôteljes központosítás felszámolása nélkül, ami viszont az autonóm szervezôdések spontán folyamatait erôsíti. A polgári szabadságjogokat a legmesszebbmenôkig tisztelô, demokratikus állam képes csak biztosítani "a vallási, etnikai és más természetû kisebbségek önálló mozgásterét, bizonyos helyzetekben, esetekben autonómiáját is". Történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy az a kisebbségi közösség, amely jogbiztonságban él, amely szabadon gyakorolhatja kultúráját, ápolhatja hagyományait, vállalhatja nemzeti örökségét és saját intézményrendszere - iskolái, tájékoztatási eszközei, vallásgyakorlása - biztosítja a számára anyanyelvének használatát is, amely élvezi a többségi nemzet részérôl érvényesülô pozitív diszkriminációt, nem lehet destabilizáló tényezô. Az a kisebbségi közösség, amely nincs kitéve idegen nemzetek homogenizációs törekvéseinek, amely (legalább) egyenlô versenyhelyzetben képes magának anyagi jólétet, biztonságot és távlatos jövôképet biztosítani, nem törekszik szecesszióra. Ezzel szemben "a tartásában megroppant nemzetiség, illetve annak egyedei nem lesznek lojálisak az államhoz, nem vállalják nemzetiségüket sem, hanem emberi méltóságuk és puszta létük megôrzése érdekében növekvô számban menekülnek el szülôföldjükrôl". A nemzetiségi lét elismerése és a kisebbségi jogok biztosítása tehát nem a többségi nemzet adománya, hanem történelmi tény, s mint ilyen egyszersmind a demokrácia fokmérôje is. A tanulmány végkövetkeztetéseként megfogalmazódott az a gondolat, amire az elmúlt fél évszázad magyar politikai életében nem volt példa: "Különösen fontos, hogy a nemzeti kisebbséget ne ragadja el a magára hagyatottság, a reménytelenség, a jövôhiány sötét érzése, hanem mindenkor maga mögött érezze az anyanemzetet, érezze annak törôdését és gondoskodását, és tudva tudja, hogy figyel rá a demokrata, humanista, internacionalista világközvélemény."3
A Szokai-Tabajdi szerzôpáros tehát Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányában nem kevesebbet kért, mint az ország jövôje szempontjából nélkülözhetetlen szuverén nemzeti program korszerû, európai igényû újrafogalmazását, a nemzeti értékek elismerésének és megbecsülésének igényét és az össznemzeti célok állampolitikai szintre történô emelését. Ehhez a teljes felelôsséggel nép-nemzetben gondolkodó, a Kárpát-medencében élô magyar értelmiségi elit közremûködésének szükségességét is bejelentették, hiszen az anyaországi és az utódállamokban élô magyarság csak közösen képes a közmegegyezéses nemzetpolitika "sarkalatos értékigényeinek" a kidolgozására és megfogalmazására. Hogy ennek 1988 tavaszán mekkora volt a realitása - nehéz megítélni.4 Hiszen a szomszédos országokban afféle "kisantant-reflexként" még elevenen élt - mi több: a mindennapi politikai gyakorlat egyik biztos, irányadó szempontjaként a valóságban is érvényesült - a magyar revizionizmussal szembeni éberség doktrínája. Határon innen és határon túl mindenben az irredenta veszélyt vélték felfedezni, amiben a nemzeti érdekek érvényesítésének legkisebb szándékát látták, afféle "Keleti Akciót"5, amely lehetett ugyan sikeres vagy sikertelen, de mindenképpen része volt annak a - késôbb végzetesen elhibázottnak minôsített - nemzetpolitikának, amely a második világháború során elszenvedett vereséghez vezetett. Hangsúlyosan fontos volt a tanulmánynak az a része, ahol a nemzetiségek, az etnikai közösségek szabad megszervezôdésérôl, a jog- és az érdekérvényesítés autonómián belüli megvalósításának szükségességérôl szólt.
A téma tehát mind ez ideig kényes és kényelmetlen volt, szóba hozni, feszegetni nem illett. A határon túli magyarságot kiszolgáltatottságában teljesen magára hagyta a szovjet érdekérvényesítési szándékoknak mindenkor megfelelni igyekvô anyaországi politika. Más kérdés, hogy az "árulás" nem egy esetben kölcsönös volt; a titói Jugoszláviában élô pozícionált magyar értelmiség jelentôs része nem egy esetben hanyag eleganciával vagy cinikus fölénnyel igyekezett nem venni tudomást a magyarországi társadalmi-közéleti valóságról, a nemzeti sorskérdések irodalmi, történeti - esetleg publicisztikai - felvetését pedig széles ívben elkerülték. "A keleti blokkban a 40-es évek végétôl Magyarország volt szinte az egyetlen állam, amely az internacionalista szemléletet követve, nem folytatott semmiféle nemzetpolitikát, anyanemzetként nem artikulálta magát" - állapítja meg találóan Gyôri Szabó Róbert.6 Az igen szûkre szabott államközi kapcsolatok többnyire kimerültek a szigorúan korlátolt testvérvárosi - többnyire protokolljellegû - látszat-együttmûködésben, vagy az erôsen kontraszelektált állami ösztöndíjkeret kölcsönös érvényesítésében. A tudomány, a kultúra, a mûvészetek, a népmûvelés terén (a nemzeti jellegû, hagyományos szakterületeken) az anyaországi és a határon túli magyar közösségek között intézményes kapcsolattartás nem, vagy csak a legritkább esetben, akkor is államilag többszörösen ellenôrzött formában létezett.7 De nem volt különb a helyzet Magyarországon sem. Intézményes odafigyelés, az események nyomon követése, szakmai véleménycsere vagy érdemi párbeszéd sem a szomszédos országokban élô magyar közösség felé, sem a magyarországi kisebbségek irányában nem létezett; a minden más esetben természetes módon elvárható kapcsolatteremtés és -ápolás a szovjetizált körülmények közepette lehetetlennek bizonyult. A jég igazán csak 1985-ben tört meg, amikor minisztériumi rendeletre az Országos Széchényi Könyvtáron belül, az akkori igazgató, Juhász Gyula irányításával megalakult a Magyarságkutató Csoport. A mûhelymunka tartalmi lényegérôl a neves történész így nyilatkozott: "Az alapító rendelkezés kilenc pontban szabta meg tennivalónkat, ezek között az elsô helyen szerepel a határainkon kívül élô magyarság társadalmi és kulturális viszonyainak komplex kutatása. Másik fô feladatunk a nemzet, a nemzettudat fogalomkörével összefüggô program kidolgozása, illetve ennek kutatása. Ugyancsak fontos teendônk a külföldön élô magyarság helyzetét bemutató forrásanyagra támaszkodó adatbank kifejlesztése. Ezt olyan színvonalra akarjuk fejleszteni, hogy forrása lehessen a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó minden további munkának."8 Elsô, 1987-es (bemutatkozó) évkönyvük szerzôirôl a sajtó - némi tartózkodással - megállapítja: pontosság, tárgyilagosság és kísérletezô bátorság jellemzi ôket. Mindennek ellenére igazi áttörést jelentett a Magyarságkutató Csoport munkája, hiszen négy évtized múltán - a Gorkij Könyvtárban folyó kisebbségkutató csoport mûködése mellett - ez volt az elsô komoly kísérlet a határokon túl élô magyarság 20. századi történelmének és valós társadalmi helyzetének intézményes keretek között történô tudományos felmérésére, számbavételére és dokumentálására.9
1988-89-ben azonban Magyarország már a reformok lázában élt, s amíg a politikai változás érlelôdött, hatalmas lendületet vett a társadalmi átalakulás, az intézményi átstrukturálódás. A közelmúlt eseményeivel foglalkozó történészek - olykor még a politológusok is - kisebbségpolitikai fordulatnak nevezik az 1988 tavaszán megindult folyamatokat, amelynek eredményeként 1989. április 24-én Magyarországon a politikában is megtörtént a nemzetstratégiai fordulat addig jószerével csak az elméleti szinten kidolgozott igényének intézményes megvalósítása; a Minisztertanács határozatot fogadott el a Nemzetiségi Kollégium (késôbb Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiumként fejtette ki tevékenységét) létrehozásáról.10 A Pozsgay Imre államminiszter irányításával a kormány munkáját véleményezôi és tanácsadói formában segítô szerv az addig gazdátlan és felügyelet nélküli területet, a hazai kisebbségek és a határon túli magyar közösségek ügyének felügyeletét látta el. A Nemzetiségi Kollégium június 12-én tartotta elsô értekezletét a parlament épületében, amelynek során megnyitó beszédében Pozsgay Imre hangsúlyozta: a tanácsadói testület feladata, hogy "segítse a kormányt egy olyan nemzetiségi politika elveinek a kialakításában és gyakorlatának megvalósításában, amely a közmegegyezés szellemében politikai egységet teremt. E munka során egyaránt fontos a hazánkban élô nemzetiségek és a határainkon túl élô magyarság ügyével foglalkozni. A Nemzetiségi Kollégium a legnagyobb nyilvánosság mellett kell hogy folytassa munkáját. E területen mûködve segítséget kell nyújtania az alkotmányos jogrend kiépítéséhez, a jogállam megszületéséhez. A testület fontos feladata a határokon kívül élô magyarság ügyének figyelemmel kísérése." Eddig ugyanis mély hallgatás övezte ezt a kérdést, de most eljött a nyilvános odafigyelés, a kapcsolatteremtés ideje. A Kollégium munkamódszerérôl pedig elmondta: a testület ne kormányszolgálatként fogja fel a szerepét, hanem a kormányt befolyásoló - ha kell, a kormányra nyomást gyakorló - intézményként végezze munkáját.11
Mivel azonban a Nemzetiségi Kollégium nem a klasszikus értelemben vett államigazgatási szervként tevékenykedett - volt, aki tanácsadói testületnek, volt, aki szakmai fórumnak, s volt, aki egyszerûen csak a kisebbségek helyzetére odafigyelô és a politika felé javaslatokat megfogalmazó grémiumnak nevezte -, ennek következtében döntéshozói jogokkal sem rendelkezett, ami hamarosan megmutatta a szervezet lehetôségeinek korlátait is. Ennek kiküszöbölése érdekében a Minisztertanácsi Hivatal 1989 ôszén - közvetlenül a kormányzatnak alárendelve - létrehozta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságot, amelynek vezetésével miniszterhelyettesi rangban Tabajdi Csabát bízták meg, és amely elsôsorban az államigazgatás szempontjából elengedhetetlen adminisztratív feladatokat látta el. Ugyanakkor - Gyôri Szabó Róbert megállapítása szerint - "a folyamatos kapcsolattartást biztosította a hazai és a határon túli kisebbségi intézményekkel, szervezetekkel és személyekkel, valamint a kormányszervek és a közvélemény tájékoztatását végezte". Úgy tûnik, a két, szinte ugyanazzal a feladatkörrel létrehozott szervezet - a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság - voltaképpen kiegészítette egymás munkáját. Más megközelítés szerint a szakértôi szinten, a Kollégiumon belül megfogalmazott ajánlások a Titkárság adminisztratív közremûködésével juthattak el a kormányzati feladatot ellátó döntéshozói szervezetekhez. Sokkal valószínûbb azonban, hogy a történelmi változások eseményeinek felgyorsulásával egy idôben a
kormány felismerte, hogy a Kollégiumon belül aktív szerephez jutó, meghatározó egyéniségek mögött12 már az elképzelt reformokon túlmutató társadalmi pluralizálódás, a többpárti demokrácia valós igénye állt, s bár a szervezet elvileg konszenzusos alapon mûködött, az akkor még a hatalom kizárólagos birtoklója és gyakorlója, az MSZMP a várható változások ellenére, e kérdésben is meghatározó szerephez kívánt jutni. Az azonban vitathatatlan, hogy az "ötödfél évtized hordalékát eltakarítani próbáló"13 reformerôk által létrehozott Titkárság szerepének kidomborításával "Magyarország kormányzati szinten nyíltan és intézményesítetten vállalta az anyaország szerepét".
A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium egyéves, illetve a Titkárság féléves mûködése során hatalmas lendülettel, több évtized mulasztásait igyekezett pótolni. Kísérletet tett a Magyarországon élô nemzeti és etnikai kisebbségek létszámának a megállapítására, ám az 1991-es népszámlálás keretében tervezett "összeírás" a súlyos történelmi örökség során mélyen meggyökeresedett félelmek és elôítéletek, valamint a hosszan elnyúló viták és nézeteltérések következtében meghiúsult. Annyit azonban sikerült elérni, hogy a kérdés jelentôségére felhívták a politika és a közvélemény figyelmét. Megkísérelt továbbá elméleti alapot teremteni a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének létrehozásához, meghatározó szerepet vállalt a kisebbségi törvény elôkészítésében és kidolgozásában, felmérte a kisebbségi anyanyelvi oktatás és a mûvelôdési élet helyzetét, kereste a lap- és könyvkiadás kiszélesítésének lehetôségeit, lépéseket tett a kisebbségi tudományos kutatóintézetek létrehozása felé; egyáltalán, átfogó módon igyekezett megteremteni a magyarországi német, szlovák, román, horvát, szerb és szlovén, valamint a cigány kisebbség társadalmon belüli fokozott szerepvállalásának lehetôségét. Közben azzal is számolnia kellett, hogy a történelmi tragédiák sora - a kiközösítettség, a háborús üldöztetés, a kitelepítés és a meghurcoltatás, esetenként a kollektív bûnök hangoztatása, majd a nemzeti hovatartozás vállalásából eredô hátrányos megkülönböztetések - nyomán keletkezett félelmeket, zárkózottságot, visszahúzódást nehéz lesz rövid idô alatt feloldani és felszámolni, nehéz lesz elérni, hogy az otthon négy fala között vállalt örökség, hagyományôrzés és nemzeti azonosságtudat állampolgárként, immár a széles nyilvánosság elôtt is vállalható legyen, és mint ilyen, büszkeséggel és jóérzéssel töltse el Magyarország más nemzetiségû lakóit. Egy egész évszázad felgyülemlett kudarcai nyomán mélyen a lélekbe ivódott félelmek és szorongások feloldására kellett kísérletet tenni, országhatáron belül és azon kívül milliókban kellett tudatosítani, hogy a nemzeti örökség értéket jelent, vállalása pedig az alapvetô emberi jogok egyik legfontosabb eleme. E tekintetben mérföldkônek számított a Titkárság által szervezett, és 1990. április 20-21-én Dobogókôn megtartott nemzetközi szakértôi konferencia, amelyen A kisebbségi jogok az 1990-es években címmel kísérelték meg áttekinteni a nemzeti kisebbségek és az etnikai közösségek társadalmi helyzete rendezésének roppant bonyolult kérdését. A nemzetközi szaktekintélyek jelenlétében ezen a konferencián mutatták be elôször a kisebbségi törvény Bíró Gáspár által kidolgozott, s akkor már sokszorosan egyeztetett változatát. Voltaképpen ez adta a tanácskozás igazi jelentôségét.14
A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során - bár munkájára rányomta bélyegét az elsô többpárti választásokra készülô, egyébként is forrongó országban tapasztalható közhangulat - óriási munkát végzett; egyfelôl azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévô problémákra, másfelôl pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira. Gyôri Szabó Róbert úgy látja: "A Kollégium tevékenységének értékelésekor elméletileg kritikai pontként említhetô, hogy a számtalan rázúduló és hirtelen megoldásra váró feladat mellett a meglévô szándékhoz képest lényegesen kevésbé tudott a nemzeti, nemzetiségi kérdés hosszú távú, konceptuális, stratégiai részének kidolgozására idôt és szellemi energiát fordítani. A kezdôdô lépések azonban megtörténtek, s a Titkárság kezdettôl fogva alapvetô céljának tekintette a nemzeti stratégiai alapelvek lefektetését."15
Akik részt vettek a Kollégium, illetve a Titkárság munkájában, visszatekintve, valamennyien nagyra értékelik, hogy a kisebbségi kérdés egy körvonalazódó új nemzetstratégia részeként kormányzati szinten is megjelent, s ettôl kezdve meghatározó kristályosodási pontja lett a közgondolkodásnak is. Megoszlanak a vélemények a két intézmény mûködésének hatékonyságát illetôen; többen úgy látják, komoly zavarokat okozott, hogy nem volt kellôképpen tisztázott a Kollégium és a Titkárság feladatköre sem közigazgatási, sem politikai szempontból, ebbôl eredôen az egymáshoz való viszonyuk sem volt egyértelmû (Báthory János).16 A Kollégium a maga hatvan (mások szerint százhúsz) fôs szakértôi gárdájával afféle szakértôi testületként mûködött, ahol nem egy esetben "koncepciógyártás" folyt, ahol ötletek merültek fel, javaslatok hangzottak el és ajánlásokat fogalmaztak meg, míg a Titkárság megpróbálta az államigazgatáson belül meglelni mindennek az "adminisztrálhatóságát". Nem bizonyult szerencsésnek, hogy egyetlen szakértôi bizottság foglalkozott a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek és a határon túli magyar közösségek kérdésével (Bíró Gáspár, Entz Géza).17 Mert amíg az elôzô kifejezetten belpolitikai kérdés, addig az utóbbi lényege nehezen meghatározható, hiszen olyan kérdésekben születtek belsô döntések, amelyeknek végrehajtása csak egy másik ország állam- és közigazgatási rendjén belül történhetne meg, ám erre a döntéshozóknak semmilyen befolyásuk nem volt (jószerével ma sincs). Már nem belpolitikai, de nem is külpolitikai kérdés a határon túli magyar közösségek sorsának alakulása, ezért többnyire csak ajánlások fogalmazódhattak meg, amelyeknek azután - szerencsés esetben - a nemzetközileg elfogadott egyezmények és szerzôdések szellemében a mindenkori magyar kormány igyekezett érvényt szerezni. Mások a Kollégium és a Titkárság mindenekfeletti érdemének tekintik, hogy koncepcionálisan minden együtt volt, ami az elsô szabad választásokat követôen lehetôvé tette, hogy külön intézményként létrejöjjön a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Határon Túli Magyarok Titkársága, majd néhány hónappal késôbb, 1990 szeptemberében a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala.18 Ismét mások számára a Dunatáj Intézet megalapítása volt a legjelentôsebb esemény, amely az akkori elképzelések szerint a Teleki Pál által egykor létrehozott Államtudományi Intézet jogutódja lett volna, mindazon feladatkörök átöröklésével, amelyeket az egykor kiválóan mûködô, a határon túli magyarság sorsára odafigyelô dokumentációs és adatfeldolgozó központ magára vállalt (Lábody László).19
Az 1988 tavasza és 1990 tavasza közötti két esztendô során történelmi jelentôségû változások történtek Magyarországon; békés úton, páratlan gyorsasággal lezajlott a társadalmi-politikai átalakulás, amely minden bizonnyal az 1988. június 27-én az erdélyi magyarságért szervezett hatalmas méretû budapesti tüntetéssel kezdôdött, folytatódott az 1989. március 15-i elsô szabad megemlékezéssel és az 1956-os forradalom mártírjainak június 16-i nyilvános temetésével. Október 23-án az ország és a nemzet már szabadon ünnepelte a forradalom emlékét, és alkotmányos keretek között kikiáltották a Magyar Köztársaságot. 1990 tavaszán megtartották az elsô, többpárti választásokat, és május 23-án a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazda Párt és a Kereszténydemokrata Néppárt alkotta felelôs kormány letette a hivatali esküjét.
Hasonló módon történelmi napokat élt át a szomszédos országokban élô magyarság is. 1989-ben Közép- és Kelet-Európában nem várt gyorsasággal omlott össze a kommunista hatalom. Magyarországhoz hasonlóan, békés körülmények közepette ugyan csak Lengyelországban zajlott le a hatalomváltás, Prágában még volt ereje a kommunista hatalomnak rendôri erôkkel fellépni az utcai megmozdulásokkal szemben, az események menetét azonban már nem sikerült visszafordítani. Romániában véres polgárháború (vagy csak a hatalmat gyakorló politikai elitek egymás közötti fegyveres leszámolása?) vetett véget a Ceausescu-diktatúrának, s Jugoszláviában is a növekvô társadalmi-politikai feszültségek éve volt az 1989-es esztendô. 1990-ben ott is sor került az elsô többpárti választásokra, ám a délszláv államban a keletkezése pillanatától gyülemlô nemzeti indulatok és ellentétek - amelyeknek a kommunizmus fél évszázada során történô elfojtása csak növelte a tragikus végkifejlet reális veszélyét - egy év elteltével, 1991-ben Európában soha nem látott véres polgárháborúk évtizedre elhúzódó sorozatához vezetett.
Bármennyire is különbözött a közép-kelet-európai országok társadalmi-politikai átalakulásának folyamata, bármeddig jutottak is a rendszerváltásnak és a kommunista diktatúra örökségének felszámolásában, végeredményben két dolog mindenhol megvalósult: érdekérvényesítô szándékkal és feladattal megalakultak a politikai pártok, lezajlott a pluralizálódás folyamata, és ezzel szoros összefüggésben immár megvalósult - még ha megannyi torzulással is - a sajtó és a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás demokratikus és törvények által is biztosított lehetôsége. Rövid néhány hónap leforgása alatt az utódállamokban megalakultak a magyar politikai és érdekképviseleti szervezetek, hogy sok évtizedes hallgatás után végre a politikai életben legitim módon hangot adjanak jogos elvárásaiknak, igényeiknek és követeléseiknek. 1989. november 18-án az akkor még közös csehszlovák államban megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (amely 1992. január 25-én felveszi a Magyar Polgári Párt nevet), 1990 februárjában Duray Miklós kezdeményezésére megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, s majdnem ezzel egy idôben a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalomból kivált a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. 1989. december 22-én Temesváron, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és a Székelyföldön egyszerre indult meg a romániai magyarság önszervezôdése, december 25-én pedig Bukarestben megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága. Jugoszláviában 1990. március 31-én tartotta alakuló közgyûlését a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Horvátországban a Horvátországi Magyarok Szövetsége több mint négy évtizedes múltra tekintett vissza, feladata azonban jószerével csak az oktatási-mûvelôdési érdekképviselet területére szorítkozott. Az elsô szabad választásokra készülve, 1990 márciusában megalakult a Horvátországi Magyar Néppárt, ám a horvát-szerb háború lehetetlenné tette a mûködését, ezért a HMSZ-bôl kivált vezetôk egy része 1993. április 6-án Zágrábban megalakította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét. Szlovéniában a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség vállalta a szlovéniai magyarság érdekképviseletét, az akkor még egységes Szovjetunió területén pedig az 1989-es változásokat kihasználva megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.20 A határon túli magyar közösségek egy része - a romániai, a jugoszláviai-szerbiai, a (cseh)szlovákiai és a kárpátaljai magyarság - határozott kísérletet tett az önálló politikai közösséggé válás irányába, másik része - a horvátországi, a szlovéniai és az ausztriai magyar közösség - pedig megmaradt kulturális közösségként. A politikai közösséggé válás folyamatában döntô tényezô volt, hogy a magyar kisebbségi elitek az adott ország politikai mozgalmain belül az erôteljes homogenizációs folyamatokkal szemben nem tudták érvényre juttatni kulturális, intézményteremtô és a nemzeti érdekeket megjeleníteni tudó törekvéseiket. Ebbôl következôen a magyar politikai és érdekképviseleti szervezetek önálló jövôképet dolgoztak ki, késôbb ez lett a forrása az autonómia körüli vitáknak. Ezzel egy idôben Magyarországon az Antall-kormány idején már intézményes konszenzus alakult ki a kultúrnemzeti felfogás tekintetében. Mindezek a körülmények vezettek oda, hogy rövid egy esztendô leforgása alatt kialakult egy új, konszenzusos magyar nemzeti stratégia.
A négy évtizedes egypárti hatalomgyakorlás összeomlását követôen rövid egy év leforgása alatt sokszínûvé vált tehát a közép- és kelet-európai országok társadalmi és politikai élete. A pártokkal együtt megjelentek az érdekképviselet és az érdekérvényesítés hivatalos politikai és civil szervezeti formái, és ez a szomszédos országokban mindenütt állampolitikai szintre emelte a területükön élô nemzeti és etnikai kisebbségek ügyét. Egyszerre - immár partneri szinten és formában - kiszélesedett, kiterebélyesedett az anyaország és az utódállamok magyarsága közötti kapcsolatépítés és kapcsolattartás lehetôsége, amelynek - az új követelményeknek megfelelôen - új intézményes formát kellett biztosítani. A választásokon legitimitást nyert politikai pártok és érdekképviseleti szervezetek által megfogalmazott igények, célok és követelések közösségi igényként jelentek meg, a nemzeti stratégia részévé váltak, amit az új magyar kormány nem hagyhatott figyelmen kívül, kezelésükre a kormányzati munkán belül meg kellett teremteni a megfelelô fórumot.
A demokratikusan választott új magyar polgári kormány által megfogalmazott Nemzeti megújhodás programjában olvasható: "Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada a határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelôssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása. Ezért állunk ki - a fennálló nemzetközi szerzôdések tiszteletben tartásával, azok szellemében és a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban - a határainkon kívül élô magyar közösségek jogainak, köztük az önrendelkezésnek a betartása (ennek keretében a kulturális autonómia létrehozása) mellett. Támogatjuk a határokon túl élô magyar közösségeket nemzeti önazonosságuk megôrzésére irányuló törekvéseikben. Fontosnak tartjuk a civil társadalom minden ilyen irányú kezdeményezését. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el."21 A program rámutat, hogy ebbéli törekvésében a magyar kormány számít a nemzetközi szervezetekre, elsôsorban az Európa Tanács és az Európai Közösség, valamint az egyes államok kormányainak és közvéleményének a támogatására. E szándéknak megfelelôen, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. Vezetôje Entz Géza, címzetes államtitkári minôségben május 22-én vette át kinevezését. (Néhány hónappal késôbb, a korábbi tapasztalatokból okulva, külön országos hatáskörû szervként létrehozták a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát is.) Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintô kérdések súlyuknak és jelentôségüknek megfelelôen kormányszintre emelkedjenek, tárca nélküli miniszterként Horváth Balázs felügyelte a témát22 - ami késôbb ugyancsak zavarokat okozott a hatásköröket illetôen. A kisebbségi kérdés kezelése a kormányzati munkában címû 1991. október 31-én megfogalmazott együttes állásfoglalásában Entz Géza és Wolfart János hangsúlyozta: a kormányprogramban rögzített elkötelezettségen túlmenôen a kormánynak azt is figyelembe kell vennie, hogy egész Európában, a közép-európai régióban pedig kifejezetten felértékelôdött a kisebbségek és az etnikai közösségek kérdése. "Részben ezért, részben az egész magyar politika elismeréseként nemzetközileg minden téren aktív, kezdeményezô, ugyanakkor szakmailag megalapozott fellépést várnak el tôlünk. A határon túli magyarokra és a hazai kisebbségekre egyaránt érvényes továbbá az a megállapítás, hogy mindkettô hosszú távú és átfogó megközelítést és kezelést kíván; nem lehet látványos eredményeket elérni, viszont a legkisebb mulasztás káros következményei is hatványozottan jelentkeznek. Az elvileg egységes rendszert alkotó kisebbségi problémakör két alapvetô összetevôjét - a hazai kisebbségeket és a határon túli magyarokat - a jelenlegi kormányzati rendszerben két, egymástól szervezet, irányítás és felügyelet szempontjából teljesen független intézmény jeleníti meg: a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Titkársága, illetve a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal. Ezen túlmenôen gyakorlatilag minden tárca és egyéb kormányzati intézmény tevékenységének van a kisebbségi kérdéssel összefüggô vagy összefüggésbe hozható része." A két aláíró ezért tarja célszerûnek az "érdemi koordináció" felülvizsgálatát. Egy esztendô tapasztalatainak ismeretében "célszerû áttekinteni a kormányzati struktúra egészének mûködését a kisebbségi kérdésben, illetve a két, erre specializált intézmény tevékenységét". Tulajdonképpen ekkoriban ismét felerôsödik a kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történô emelésének szándéka.23 Bár nyíltan soha nem hangzik el, az érvelésekbôl kiderül: a kisebbségi kérdés felértékelôdésének elsô és legsúlyosabb oka a szomszédos államokban felerôsödô nemzetállami törekvésekben rejlô veszély - s a már ekkor elkerülhetetlennek látszó délszláv etnikai háború - okozta fenyegetettség felismerése volt.24 A miniszteri felelôsség érvényesülésének szükségességét 1991. november 12-én kelt levelében maga Horváth Balázs is kiemeli.2526Ezzel egy idôben meghatározták az új Titkárság szervezeti felépítését és funkcionális egységeinek feladatait is. Egy-egy területet referatúraként mûködô fôosztály felügyelte (összesen négy), s a funkcionális feladatokat ugyancsak négy fôosztály látta el, mellettük ötödikként az Illyés Alapítvány a határon túli magyar közösségek anyagi támogatására jött létre. Az elemzô fôosztály feladata az alapvetô nemzetközi folyamatok, valamint a szomszédos országokban zajló események figyelemmel kísérése és a kisebbségi kérdés szempontjából történô értékelése volt, emellett hatáskörébe tartozott a kisebbségvédelem szempontjából lényeges nemzetközi jogi folyamatok nyomon követése is. Feladatai sikeres elvégzése érdekében együttmûködött a Külügyminisztérium Politikai Elemzô és Tájékoztatási, az Európai Integráció és az Európai Együttmûködési, a Biztonságpolitikai és Leszerelési, a Nemzetközi Gazdasági és a Regionális Együttmûködési Fôosztályával. Külön fôosztály végezte a sajtófigyelést és a médiával történô kapcsolattartást. A tájékoztatási fôosztály a Titkárságra beérkezett információk folyamatos feldolgozását végezte, és továbbította a kormány, a minisztériumok, a nemzetközi szervezetek, a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek és a sajtó felé. A nemzetközi szervezetekkel történô kapcsolattartásra is önálló fôosztályt terveztek, amely részt vett a kormány kisebbségi kérdésekkel kapcsolatos, a nemzetközi szervezetekben képviselt stratégiájának a kidolgozásában és folyamatos építésében, és követte a kisebbségi kérdés szempontjából fontos nemzetközi szervezetek - az Európa Tanács, az Európa Parlament, az Európai Együttmûködési és Biztonsági Értekezlet - tevékenységét, ezzel együtt a Titkárság nemzetközi kapcsolatainak kiépítését is meg kellett szerveznie. A Titkárság operatív feladatainak végrehajtására fôosztályi formában létrehozott struktúrája azonban túl merev elhatárolódásokat eredményezett, ezért a vezetés úgy döntött, egy-egy határon túli közösség rövid és hosszú távú gondjainak kezelésére szakmai bizottságként mûködô "munkacsoportokat" hoz létre, amelyekben az adott terület szakértôi jogi, gazdasági, biztonságpolitikai és más szakemberekkel dolgoznak együtt egy-egy kérdés körvonalazásán, megfogalmazásán és a megoldási lehetôségek felkutatásán. Négy ilyen munkacsoport - a kisebbség és demokrácia, a kisebbség és piacgazdaság, a kisebbség és a biztonság, valamint a kisebbség és az identitás - létrehozásáról született döntés. 27
1990. május 22-ét követôen két éven át a Határon Túli Magyarok Titkárságán belül intenzív munka folyt egyfelôl a céloknak és a vállalt feladatoknak legmegfelelôbb intézményi forma kialakítása, másfelôl a kérdés kormányzati szintû megjelenítése és képviselete érdekében. A folyamatos munkavégzés gyakorlata során derült ki, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül Titkárságként történô mûködés számos köz- és államigazgatási bonyodalmat okoz, s hogy célszerû lenne, ha tevékenységét önálló hivatalként végezné. Ezért hosszas elôkészület után a magyar kormány úgy döntött, hogy önálló országos hatáskörû szervként létrehozza a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Az 1992. június 1-jén életbe lépett 90/1992. (V. 29.) számú rendelet - amellett, hogy módosította "a Magyarország határain kívül élô magyarokkal való kapcsolattartás állami feladatainak ellátása érdekében" létrehozott korábbi Titkárság jogállását - az 5. §-ban újólag meghatározta az új Hivatal feladatait is. A Külügyminisztérium felügyeletébe átsorolt, címzetes államtitkár által irányított Határon Túli Magyarok Hivatalának feladatai:
Ezzel a kormányrendelettel, s a Határon Túli Magyarok Hivatala szerepének kiszélesedésével tartalmilag és minôségileg is új helyzet állt elô. Az államigazgatás részévé vált Hivatal révén a szomszédos országokban élô magyar kisebbségek ügyeinek intézésére aktív, szakmailag megalapozott, nemzetközi diplomáciai tevékenységre is alkalmas intézmény jött létre. Entz Géza, a HTMH elnöke a Titkárság vezetôjeként intenzív diplomáciai munkát végzett a szomszédos országokkal történô kapcsolatteremtés és kapcsolatépítés terén. A kisebbségi kérdés kormányszintû megjelenítése érdekében Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban, a Csehszlovák Köztársaságban és Ukrajnában tárgyalt, és nem hivatalos körúton járt Romániában. Tapasztalatait összegezve rámutatott: Magyarország konstruktív partnerséget kínál a szomszédos országok kormányai számára a kisebbségi kérdés kezelése és megoldása terén is. "A mi stratégiánk - olvasható az államtitkárnak a Magyar Nemzetben megjelent nyilatkoztában - egybeesik az európai fejlôdés fô vonalával. Európa korábban szétszabdalt(an a nagy)hatalmak érdekellentéteinek összjátéka volt. Ma ezek az érdekellentétek alárendelôdnek egy összeurópai nagypiaci érdeknek." A partneri kapcsolatok építése kapcsán pedig úgy ítélte meg: "Amely országokban megérett ez a felismerés, ott a mi ügyünket is könnyû elômozdítani."29 A Határon Túli Magyarok Titkársága - majd késôbb a Hivatal is - jelentôs szerepet vállalt a magyar kormány azon törekvésében, hogy a régióban a nemzeti és etnikai pluralizmus az alkotmányos jogrend szerves részévé, alkotóelemévé váljon. Felismerve, hogy a Köztes-Európában a megoldatlan etnikai konfliktusok oly mértékben nôttek biztonságpolitikai kérdéssé, hogy az a régión messze túlmutatva, immár összeurópai megoldást követel. Mint ahogyan sürgôs megoldást követel az egyéni emberi jogok nemzetközi garanciáin túl a kollektív jogok érvényesítésének nemzetközi szerzôdésekkel történô biztosítása is, hiszen az etnikai alapon kirobbant horvát-szerb fegyveres konfliktus közvetlen veszélyét érezve látni kellett, hogy a kisebbségi kérdés terén jogi értelemben kötelezô érvényû nemzetközi normatívák nincsenek. Két irányba kellett tehát kitörési pontokat keresni: módot kellett találni a szomszédos országokkal meglévô kapcsolatokon belül a kisebbségek ügyének európai szintû rendezésére, ugyanakkor a nemzetközi fórumokon azon túlmenôen, hogy a szakértôk hangsúlyozták a kisebbségi kérdés jelentôségéhez méltó kezelésének szükségességét, szorgalmazni kellett a jogi rendezést szolgáló törvényalkotás folyamatainak elindítását. Magyarországra - tekintettel a határon túl kisebbségi sorban élô közel hárommilliónyi magyarra - a nemzetközi politikában e téren a kezdeményezô szerep várt. Hosszú volt az út a kisebbségi kérdés politikai artikulálásának pillanatától (1988) a nemzetstratégiai érdekeket képviselô Hivatal létrehozásáig (1992), de már akkor látni lehetett, legalább ilyen hosszú lesz a kisebbségi közösségek érdekeinek megfogalmazásától a nemzetközi jogi normatívák által is garantált kollektív jogok érvényesítéséig, a kisebbségi önrendelkezés autonóm formáinak felépítéséig és megalkotásáig vezetô út is. A Határon Túli Magyarok Hivatalának ebben kellett és kell ma is meghatározó szerepet vállalnia.
A demokratikus magyar kormány 1990-tôl a szomszédos országok felé és a nemzetközi fórumokon is diplomáciai erôfeszítéseket tett annak bizonyítására, hogy külpolitikánk a kisebbségi kérdést a nemzeti érdekek középpontjába helyezi ugyan, de súlyának megfelelôen emberjogi és biztonságpolitikai kérdésként kezeli. Ezért még a látszatát is igyekezett elkerülni, hogy csak a magyar kisebbségek sorsa iránt megértô, hogy törvényalkotó javaslatait kizárólag a szomszédos országokban élô magyar kisebbségek érdekeit szem elôtt tartva fogalmazza meg. Így a Külügyminisztérium Biztonságpolitikai és Európai Együttmûködési Fôosztálya 1992 szeptemberében elkészítette a kisebbségpolitikai koncepciót, amelyben elvi alapokra helyezte a kérdés európai fórumokon és a diplomáciai kapcsolatokban történô megjelenítését.
A tanulmány készítôi rámutatnak arra, hogy a magyar kormány által elfogadott kisebbségi koncepció alaptételei a következôk:
Két olyan nemzetközi fórum jöhetett számításba, ahol a magyar diplomácia kezdeményezô szándékkal léphetett fel: az egyik az Európa Tanács, a másik az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet. (Emellett létezett még a Közép-Európai Kezdeményezés, amelyben szinte kivétel nélkül olyan országok vettek részt, amelyek érintettek a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésében.) Legnagyobb súlya kétségtelenül az Európa Tanácsnak van, amely a kilencvenes években tevékenysége középpontjába emelte a kisebbségi kérdést, a probléma megközelítésének politikai és jogi lehetôségeivel együtt. A magyar külpolitikának tehát elsôrendû érdeke, hogy a kisebbségek helyzetének rendezésére irányuló ET-törekvéseket támogassa, javaslataival lehetôvé tegye a kérdés átfogó megközelítését, hiszen ez az európai fórum tûnik jelenleg a legalkalmasabbnak arra, hogy az emberi jogok kiszélesítésére irányuló törekvései során eljusson a kollektív jogok érvényesítésének kérdéséig. Legkézzelfoghatóbb bizonyíték erre az 1992. november 5-én elfogadott A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartája.31 A magyar diplomáciának tehát aktív, kezdeményezô szerepet kellett vállalnia abban, hogy az egyetemes emberi jogok garantálásának jogrendszerén belül helyet kapjanak a kollektív jogokra vonatkozó garanciák is. Ugyancsak erre kellett és kell ma is törekedni az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet minden lehetséges fórumán, ahol - szintén az emberjogi dimenziók meglehetôsen zárt rendszerét kellene a kollektív jogok felé nyitni - a megoldatlan kisebbségi kérdések biztonságpolitikai jelentôségére kellene a hangsúlyt helyezni.
A Bába Iván vezette kisebbségpolitikai koncepció megfogalmazói szerint a kérdés biztonságpolitikai megjelenítésével a kollektív jogoknak a nemzetközi szerzôdésekben, a kötelezô érvényû megállapodásokban és egyezményekben történô, normatív erejû megfogalmazása felé kell keresni a kitörési lehetôségeket. Meg kell értetni a nyugati demokráciákkal, hogy a régió biztonsága, jövôje, szabad fejlôdése, gazdasági kibontakozásának lehetôsége egyformán a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésétôl függ. A kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésének lényege pedig a kollektív jogok szavatolása, ami az önrendelkezési jogok garantálása révén, a különbözô önkormányzati és autonómia-formákban jelenik meg. A kollektív kisebbségi jogok - az anyanyelv használatához, az identitás szabad vállalásához, a nemzeti hagyományok és örökség ápolásához való jog a köz- és a magánéletben, az anyanyelvi oktatáshoz, tájékoztatáshoz és a hitélet gyakorlásához való jog (beleértve az intézményalapítás és -mûködtetés jogát is), a szociális szolgáltatáshoz és a gazdasági érdekek megfogalmazásához, az érdekek megjelenítésére alkalmas politikai pártok alapításához való jog, amely azután a képviseleti jogok érvényesítésének is teret és keretet biztosít, valamint az anyaországgal történô szabad kapcsolattartáshoz való jog - szavatolása egyszersmind a demokrácia fokmérôje is, érvényesítésük azonban csak az autonómia különbözô formáin belül lehetséges. A Koncepció szerint "az autonómia társadalmi méretekben a többségivel párhuzamos intézmények mûködési jogát jelenti, tehát e többségitôl eltérô csoport tagjai közötti viszonyok intézményesülésének legitim lehetôségét, párhuzamos döntési lehetôséget, párhuzamos hatalomgyakorlást (integrálódva a többségi hatalomba) jelent. (...) Az autonómia fogalma eleve feltételezi, hogy létezik egy kisebbségi döntési központ, egy elismert kisebbségi szervezet, amelyen keresztül a közösség a politikai jogaiban megfogalmazódó autonómiát gyakorolni tudja."32 Eltekintve attól, hogy az autonómiának milyen - a területi, a kulturális vagy a perszonális, esetleg csak az önkormányzati szintû - formáját igénylik a kisebbségi közösségek, igényeik megfogalmazásával az önrendelkezési jogok nemzetközileg sem teljesen tisztázott területére lépnek. 1992-ben a Külügyminisztérium Biztonságpolitikai és Európai Együttmûködési Fôosztálya az európai példákon túl a közép-európai régióban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének 1992. április 25-én elfogadott Magyar Autonómia címû tervezetét tekinti nemzetközi fórumokon is vállalhatónak, mi több, képviselhetônek.33 Okfejtése végén a Koncepció megfogalmazói leszögezik: "Véleményünk szerint a fentiek indokolják azt a felismerést, hogy kisebbségi külpolitikánk és koncepciónk egyik központi elemévé az autonómia gondolatát, illetve az ennek eléréséhez szükséges jogok garantálását kell megtenni."34
A Határon Túli Magyarok Hivatala a Koncepció-tervezet kapcsán szükségesnek tartotta leszögezni: határozottan el kell különíteni a kisebbségi kérdést a határon túli magyarok helyzetének kérdésétôl, hiszen az elôzô a magyar politika számára elsôsorban taktikai jelentôségû, míg a szomszédos országokban élô magyar nemzeti közösségek ügye Magyarország számára olyan "stratégiai kérdés, amely Magyarország és a magyar nemzet sorsát, biztonságát és gazdasági jövôjét döntôen meghatározza".35 S míg korábban a nemzetközi politikai folyamatokban a kisebbségekkel - így a határon túli magyar közösségekkel - kapcsolatos problémák szinte kizárólag emberjogi kérdésekként merültek fel, addig az utóbbi idôben megelégedéssel tapasztalhatjuk, hogy a kérdések átfogóbb szemlélete kerül elôtérbe, az európai biztonságpolitika és gazdasági együttmûködés programjainak is részévé váltak. Ebben a folyamatban döntô jelentôségû volt, hogy 1992-ben az EBEÉ helsinki utótalálkozóján nem csak a harmadik, tehát az emberjogi, hanem az elsô, a biztonságpolitikai kosarába is belekerült. A magyar politikának tehát - fogalmazódott meg a HTMH módosító javaslata - a jövôben a határon túli magyarok helyzetének javítása érdekében az emberjogi kérdéseken túl feltétlenül a biztonságpolitikai vonatkozásokra is hivatkozni kell.36
A Kisebbségi Koncepcióban megfogalmazott irányelvek és sarkalatos szempontok meghatározták a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenységének tartalmi lényegét is. Erôsíteni kellett tehát a határon túli magyar közösségek önszervezôdési törekvéseit, és a létrejött politikai szervezetek által megfogalmazott követeléseket kellett megjeleníteni a magyar kormány és a társminisztériumokkal együtt a nemzetközi fórumok felé is. Viszont ennek is két útja lehet. A magyar kormány vagy elismeri a határon túli magyar közösségek érdekképviseleti szervezeteinek szuverenitását, és a kollektív jogok elfogadásáért folytatott politikai küzdelemben vállalja az autonómiaigények képviseletét, vagy a szomszédos országok kormányaival és politikai képviseleteivel partneri viszonyt teremt - ez esetben háttérbe szorul a kisebbségi szervezetek szuverenitásának kérdése, s a programokban megfogalmazott szándékaik elbírálását az adott ország kormányára bízza, egyfajta alattvalói viszonyt teremtve ezzel -, és a kétoldalú kapcsolatok rendezésére irányuló törekvések együttesén belül jeleníti meg a kollektív jogok elismerésének igényét. Az elôbbi esetben létrehozza a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek egyeztetô fórumát (magyar-magyar csúcs, Magyar Állandó Értekezlet), amely a magyar nemzetstratégia elvi szempontjainak megfelelôen a kisebbségi közösségek érdekegyeztetô parlamentjeként mûködik. Az utóbbi esetben az államérdekek elôtérbe helyezésével, államközi szerzôdésekkel megegyezéses alapon kísérli meg a kisebbségek helyzetének rendezését. A magyar kormánypolitikában mindkét lehetôség szerephez jutott az elmúlt évtized során. Az Antall-kormány nemzeti érdeknek tekintette a kisebbségi szervezetek szuverenitásának elismerését és az általuk megfogalmazott kollektív jogok igényének képviseletét, a Horn-kormány vele szemben a hangsúlyt a kétoldalú együttmûködésre helyezte, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a magyar kisebbségek helyzetének rendezését a partnernek tekintett szomszédos országok hatalmi köreire bízta. Az elôzô volt a magyar-magyar csúcs "ideje", az utóbbi pedig az alapszerzôdések "kora". Így van ez még akkor is, ha a magyar-ukrán alapszerzôdést 1993-ban, az Antall-kormány idején írták alá, és 1996-ban a Horn-kormány alatt került sor - az egyébként rossz nemzetközi visszhangot kiváltó - utolsó, kormányszinten megszervezett magyar-magyar csúcsra. A kormánypolitikai szándékok különbségén, tartalmi lényegén ez mit sem változtat, hiszen folyamatokról, politikai törekvésekrôl van szó. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az Orbán-kormány által megújított nemzeti stratégia szellemében életre hívott Magyar Állandó Értekezlet is.
A magyar kormány elsôként az 1991-ben függetlenné vált ukrán állammal igyekezett rendezni a kétoldalú kapcsolatokat és a kisebbségek jogállásának kérdését. A Határon Túli Magyarok Titkárságának Kisebbség és Biztonság munkacsoportja tevékenyen közremûködött a kisebbségek jogainak biztosítását garantáló, Ukrajnával aláírt Nyilatkozat megfogalmazásában. E Nyilatkozatban a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az ENSZ emberi jogi dokumentumaiban, a Helsinki Záróokmányban és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet egyéb dokumentumaiban foglaltak szellemében megállapodott a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával kapcsolatos együttmûködés elveirôl. A megállapodás - amely a késôbb megkötött valamennyi kisebbségvédelmi egyezménynek egyfajta "forrása" lett - elsô bekezdése kimondja: "A Felek tiszteletben tartják a társadalmuk és államuk szerves részét képezô nemzeti kisebbségek alapvetô jogait és szabadságjogait mind egyénileg, mind a csoportjukhoz tartozó más személyekkel együtt, beleértve a törvény elôtti egyenlôséget, a diszkrimináció-mentességet, és következetesen biztosítják azok érvényesítését. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kötelesek tiszteletben tartani annak az országnak a törvényeit, amelyben élnek."37 Ezt követôen tizenkilenc pontban jelölik meg mindazon jogokat - és e jogok garantálásának a szerzôdô felekre nézve kötelezô jellegét -, amelyeknek összessége a kollektív jogok garantálását jelent(het)i. A harmadik pont a demokratikus jogállamiság szellemében rögzíti, hogy az aláíró felek "politikájukban figyelembe veszik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit, és megteszik a szükséges politikai, jogi és államigazgatási intézkedéseket az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megôrzéséhez és fejlesztéséhez szükséges kedvezô feltételek kialakításának elôsegítése érdekében", és - a hatodik pontban megfogalmazottak szellemében - jogaik érvényesítése érdekében törvényes keretek között szervezeteket és egyesületeket hoznak létre. A nyolcadik pont szinte megelôlegezi az ET nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló, 1995-ben elfogadott Keretegyezményének szellemét, amikor leszögezi: a felek "nem tesznek a kisebbségek asszimilálására vagy a nemzetiségek lakta területek lakossági összetételének megváltoztatására irányuló adminisztratív, gazdasági vagy egyéb intézkedéseket". A továbbiakban szó van a szabad anyanyelvhasználatról és a kulturális identitás megôrzéséhez és fejlesztéséhez szükséges jogi garanciák biztosításáról is. Az ugyancsak nagy jelentôségû tizenhatodik pont a Nyilatkozatban foglalt alapelvek gyakorlati megvalósításának ellenôrzése érdekében kimondja: a szerzôdô Felek az állami intézmények és a nemzeti kisebbségek képviselôibôl kisebbségi vegyes bizottságot hoznak létre, amelynek mandátumát külön kormányközi jegyzôkönyvben határozzák meg. A késôbb valóban úttörô jelentôségû Nyilatkozatot magyar részrôl Jeszenszky Géza, ukrán részrôl pedig Anatolij Makszimovics Zelenko külügyminiszterek 1991. május 31-én írták alá.
Különös története van annak, hogy egy ilyen alapvetô jelentôségû, a kisebbségi jogok szavatolásáról szóló magállapodást Ukrajnával sikerült elsôként aláírni. Az éppen felbomló Szovjetunió egykori tagköztársasága nemzetközi tekintélyének megalapozása érdekében gyakorlati politikája terén ekkoriban hatalmas lépéseket tett a demokratikus jogállamiság jogi és államigazgatási rendjének kialakítása felé, nem volt tehát nehéz partnerre lelni benne. A nem sokkal az együttmûködési nyilatkozat aláírását követôen, 1991. december 2-án megtartott népszavazáson a választók kilencven százaléka a független Ukrajnára szavazott.38 Ugyanakkor Kárpátalja választóinak 78 százaléka döntött úgy, hogy Kárpátalja kapjon "különleges önkormányzati státust", azaz: autonómiát.39 Nem sokkal ezután, 1992 májusában Kijevben közzétették Ukrajna törvényét a magyar autonóm körzetrôl, amely elsô részének elsô cikkelyében megállapítja: "A magyar autonóm körzet Ukrajna közigazgatási-területi berendezkedésének szubjektuma, territoriális önkormányzat formájában Kárpátalja beregszászi járásának közigazgatási határain belül, melynek státusait a jelen törvény állapítja meg."40 Még ugyanebben az esztendôben elfogadták Ukrajna törvényét az ukrajnai nemzeti kisebbségekrôl, melynek ugyancsak az elsô cikkelye így fogalmaz: "Ukrajna a köztársaság minden állampolgára számára nemzetiségi hovatartozásától függetlenül azonos polgári, politikai, szociális, gazdasági, kulturális jogokat és szabadságjogokat biztosít, támogatja a nemzeti öntudat és önmegnyilvánulás fejlôdését." 1991-92-ben tehát úgy tûnt, hogy a szomszédos országok közül elsôként az újonnan megalakult Ukrajnával sikerül rendezni kétoldalú kapcsolatainkat, ezen belül pedig a kollektív kisebbségi jogok garantálásának kérdését. A Kelet-Európában és a Balkánon egyre erôteljesebben jelentkezô nemzetállami törekvésekkel szemben az ukrán kormány népszavazáson szerzett legitimitást állampolgáraitól egy, a polgári jogokra épülô állam létrehozására.
Ilyen körülmények közepette - a politikai nyitás kedvezônek tûnô pillanatában - írták alá 1991. december 6-án Kijevben a Magyar-Ukrán Alapszerzôdést. A ratifikálására azonban Budapesten - heves indulatokat kiváltó parlamenti vitát követôen - csak 1993. május 11-én került sor. A magyar külpolitika nem rejtette véka alá, hogy szándéka gesztus értékû, ezzel kívánja segíteni a független ukrán állam nemzetközi elismerését. Antall József miniszterelnök a parlamenti szavazást megelôzôen összefoglaló beszédében hangsúlyozta: "Teljes felelôsséggel vállalom ennek a szerzôdésnek minden következményét és azt, hogy a szerzôdést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása, valamint a határon túl élô magyarság érdekében írtam alá." A cél csak egy lehet, hogy a magyarok a szülôföldjükön maradhassanak, s a magyar kormánynak ezt kell segíteni a kisebbségi jogok védelmével.41
Háromnapos kemény vita elôzte meg az alapszerzôdés elfogadását. Ellenzôinek legfôbb kifogása a 2. cikkely második bekezdésében olvasható megfogalmazás volt, miszerint: "A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." Sokan vélték úgy, hogy Magyarország ezzel a megállapodással voltaképpen a trianoni békeszerzôdést ismételten - immár önként is - szentesítette, és akkor mondott le a békés határmódosítás lehetôségérôl, amikor a Párizs környéki békeszerzôdések által kedvezményezett utódállamok sorra szûnnek meg, ráadásul Ukrajna, mint akkor még nem létezô önálló állam nem is tartozhatott az aláírók közé. (Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság csak az 1947-es párizsi békét írta alá.) Az így vélekedôk szerint felesleges volt a két állam között megkötött szerzôdésben külön bekezdésben hangsúlyozni a határok végleges voltát, és ezzel kizárni a békés határmódosítás lehetôségét. Ezen túlmenôen az alapszerzôdés szövege bírálói számára már azért is elfogadhatatlan, mert egyetlen bekezdésében sem szerepel a "magyar kisebbség", a "magyar nemzetiség", vagy a "magyar etnikum" megfogalmazás, ami viszont a jelenlegi szerzôdést a Moszkvában 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák megállapodás "szellemi utódjává" avatja. E szerzôdés - amelynek következményeit a kárpátaljai magyarság közel fél évszázadon át szenvedte - 1. cikkelye így szól: "Kárpát-Ukrajna, amelyet a Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött szerzôdés alapján autonóm területként a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak, a lakosság részérôl kinyilvánított óhajnak megfelelôen és a két Magas Szerzôdô Fél közötti baráti megegyezés alapján egyesült ôsi hazájával, Ukrajnával, és ennélfogva az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részévé vált. A Szlovákia és Kárpát-Ukrajna között 1938. szeptember 29. napján fennálló határok, az eszközölt módosításokkal, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság közötti határokká lesznek."42 Akkor sem történt utalás a Kárpátalján ôshonos magyarságra - figyelmeztetett a cikk szerzôje -, s ez nem történt meg most sem, s nagyon is valószínû, hogy ez precedenssé válhat a jövôre nézve. Az Erdélyi Világszövetség 1993. február 13-i nyilatkozatában rámutatott: Magyarországnak nincs joga a határon túl rekedt magyar közösségek akarata ellenére, azok megkérdezése nélkül, sorsukról dönteni. Az alapszerzôdés ellen érvelôk meggyôzôdését Zétényi Zsolt foglalta össze a legtömörebben. "Az etnikai feszültségekkel terhelt világban - mint amilyen a délszláv régió, de az egész térségünk is - egyáltalán nem beszélhetünk állandó határokról."43 Fôleg akkor nem, ha a békés határmódosítás lehetôségét az 1975-ös Helsinki Egyezmény sem zárja ki. "Úgy hiszem - adott hangot véleményének Zacsek Gyula MDF-es képviselô - természetes igénye Magyarországnak, hogy szomszédaival rendezett viszonyban éljen. Ugyanakkor senki sincs feljogosítva arra, hogy a trianoni igazságtalan békeszerzôdés miatt a nemzet egy részérôl véglegesen és visszavonhatatlanul lemondjon."
A Magyar-Ukrán Alapszerzôdés aláírása és parlamenti elfogadása volt az elsô a szomszédos országokkal a késôbbiekben kötött kétoldalú megállapodások sorában. Ami mégis megkülönbözteti a Magyar-Szlovák és a Magyar-Román Alapszerzôdéstôl, az a következô: Ukrajnával rendezettek voltak a két állam közötti kapcsolatok; Kijev Nyilatkozatot írt alá a kisebbségi jogok garantálásáról, és törvényt fogadott el a kárpátaljai magyar autonóm körzet alkotmányos elfogadásáról. 1991-1992-ben tehát úgy tûnt, Ukrajna - ha másért nem is, de állami szuverenitása nemzetközi elismertetése érdekében - társadalmi-politikai és közjogi rendszerét az európai normáknak és a nemzetközi normatíváknak megfelelôen igyekszik át- és kialakítani. Az Antall-kormány úgy ítélte meg, nem volt politikai akadálya a kétoldalú kapcsolatok alapszerzôdésben történô rögzítésének. A Magyar-Szlovák és a Magyar-Román Alapszerzôdés esetében ez fordítva történt: alapvetôen a megállapodásoktól várták a két ország között feszülô viszony rendezését és a megoldatlan problémák, köztük a kisebbségek jogainak, beleértve az önrendelkezés jogának alkotmányos biztosítását is. A Horn-kormány ugyanis azzal indokolta az alapszerzôdések aláírását, hogy ezzel nemzetközi jogi értelemben is alapot teremtett a kisebbségi kérdés megoldására, miközben mindössze egyetlen jogi normatívára hivatkozhatott, az Európa Tanács 1201-es ajánlására, ami - a nevébôl is kiderül - ajánlásjellegébôl eredôen nem jelentett törvényes kötelezettséget. Amint az hamarosan kiderült, a nemzetállami törekvéseit társadalmi, politikai és közéleti szinten egyaránt érvényesíteni igyekvô Meciar Szlovákiájával és Iliescu Romániájával szemben ez naiv elképzelésnek bizonyult. Mindkét kormányzatnak választási vereséget kellett szenvednie ahhoz, hogy a kisebbségi kérdés egyáltalán újra napirendre kerülhessen a kétoldalú tárgyalások során.
1992. december 16-án Antall József magyar miniszterelnök és Hrvoje Sarinic, a Horvát Köztársaság miniszterelnöke aláírta a Magyar-Horvát Alapszerzôdés szövegét, amelyet a magyar parlament 1993 szeptemberében ratifikált.44 A helyzet ugyanaz volt, mint Ukrajna esetében, azzal a különbséggel, hogy Horvátország éppen háborúban állt Szerbiával, ami nemzetközi politikai tekintetben más dimenziót adott az államközi kapcsolatoknak és a kisebbségi kérdés normatív rendezésének. A Horvát Szábor ugyanis - Ukrajnához hasonlóan - 1991. december 4-én alkotmányos törvényt fogadott el Az emberi jogokról és szabadságokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól. A törvény az alkotmányra hivatkozva biztosítja a nemzeti kisebbségi közösséghez való kötôdés jogát, továbbá harmadik szakaszában kimondja: "A Horvát Köztársaság védi az etnikai és nemzeti közösségek (kisebbségek) egyenjogúságát, és serkenti azok sokoldalú fejlôdését." A következô szakasz pedig megfogalmazta: Horvátország "a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlôdése érdekében" biztosítja a kisebbségek zavartalan kapcsolattartását az anyaországgal. Ezt követôen a hatodik szakasz öt pontba szedve sorolta fel a kisebbségi közösségek számára garantált jogokat.45 A Horvát Köztársaságban is - Ukrajnához hasonlóan - alkotmányos jogokat biztosítottak a magyar nemzeti kisebbség számára, a két állam kapcsolatait ilyen tekintetben "nem terhelték" rendezetlen kérdések, volt tehát jogi alapja az Alapszerzôdés 17. cikkének, amelyben a Felek kimondják: mindenben elfogadják az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet 1990. július 29-én kelt dokumentumait, valamint az EBEÉ-nek minden olyan dokumentumát, amely a nemzeti kisebbségek védelmében lefektetett rendeletek tiszteletben tartására kötelez.46 Az Alapszerzôdésben vállalt, nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos kötelezettségek ellenôrzésére létrehozott kisebbségvédelmi egyezmény aláírására azonban csak 1995. április 5-én, Eszéken került sor. Ezt követôen jöhetett csak létre a kisebbségvédelmi vegyes bizottság.
1992. december elsején hasonló feltételekkel kötött alapszerzôdést Magyarország Szlovéniával is, miután néhány nappal korábban, 1992. november 6-án Ljubljanában aláírták a Magyar-Szlovén Kisebbségvédelmi Egyezményt.47
Már az alapszerzôdések kimunkálásában is szerepet vállalt a Határon Túli Magyarok Titkárságának - majd Hivatalának - Kisebbség és Biztonság nevû munkacsoportja, valójában azonban a kisebbségvédelmi egyezmények szövegének a kidolgozásában, majd az ellenôrzésükre és felügyeletükre létrehozott kisebbségvédelmi vegyes bizottságok munkájában vállalt meghatározó szerepet. A vegyes bizottsági üléseken ugyanis a kisebbségek helyzetének áttekintését követôen az érintettek - a kisebbségi közösségek képviselôinek bevonásával - a felmerült problémák megoldása érdekében ajánlásokat fogalmaznak meg, amelyeknek végrehajtását a következô együttes megbeszélésen kérik számon. Bárminemû fogyatékosság, mulasztás, hiányosság esetében - legyen szó oktatásról, tájékoztatásról vagy a mûvelôdési élet lehetôségeirôl, anyanyelvhasználati, képviseleti vagy közéleti jogokról, a gazdasági élet terén jelentkezô hátrányos megkülönböztetésrôl, esetleg a diszkrimináció legkülönbözôbb megjelenési formáiról - a vegyes bizottság jegyzôkönyve, hivatkozva a kisebbségvédelmi egyezményben vállalt kötelezettségekre, ajánlásban tesz javaslatot a mulasztás korrigálására. Ebben jelentkezik a területi fôosztályok, a referatúrák munkájának jelentôsége, ahol a rendszeres kapcsolattartás lehetôvé teszi a naprakész tájékozódást. A gyakorlati munka jelentôs része ezért a referatúrákon zajlik, az esetleges jogi, politikai vagy gazdasági problémák megoldására a szakmai bizottságok tesznek javaslatot. Mivel a kisebbségi vegyes bizottságok hatásköre a társadalmi és politikai élet jelenségeinek egészére kiterjed, elengedhetetlen az érintett - mûvelôdési és oktatási, pénzügyi, ipari és kereskedelmi, esetleg a földmûvelési, a bel- és külügyi - tárcák képviselôinek a bevonása is. Az immár többéves gyakorlat során így jött létre a lehetô legszélesebb szakmai-politikai testület, amely évente kétszer rendszeres ülésen áttekinti a kisebbségek helyzetérôl készült összefoglaló jelentéseket. Ukrajna, Szlovénia és Horvátország esetében mindez azért tûnik aránylag egyszerûnek, mert a három szomszédos ország függetlenné válásának pillanatától kezdve - nem utolsósorban a nemzetközi elfogadása és elismerése érdekében - új alkotmányával és belsô jogrendjével, új törvényeivel igyekezett a területén élô nemzeti kisebbségek helyzetét a nemzetközi normáknak megfelelôen rendezni. Volt tehát mire hivatkozni és volt mit számon kérni. Ezen túlmenôen az sem mellékes, hogy ezen államok demokratikus jogrendje nem csak lehetôvé tette a kisebbségek politikai szervezeteinek mûködését, hanem azok legitimitása révén legitimnek fogadta el az önrendelkezésre vonatkozó követeléseiket is, legyen szó autonómiáról vagy csak egyszerû önkormányzati önszervezôdésrôl. Ebben a folyamatban a kialakult kölcsönös tolerancia és a demokratikus jogrend szabályai szerint nem csak az alapszerzôdést aláíró két állam, de az érintett kisebbségi közösségek is politikai szuverenitásuk biztos tudatával vehettek részt. A problémák idôvel Szlovákia és Románia esetében merültek fel - a Szerbia és Montenegró alkotta Jugoszláviával kapcsolatban az immár egy évtizede zajló háború és a nemzetközi elszigeteltség miatt mind ez ideig nem sikerült még a felvetés szintjén sem napirendre tûzni a kisebbségi kérdés rendezését -, hiszen e két ország korlátozott mértékben fogadta csak el a kisebbségi érdekképviseletek érdekérvényesítési igényét. Más szóval, Szlovákiában és Romániában jogilag biztosítják a kisebbségek társadalmi és politikai önszervezôdését, de politikai téren erôsen korlátozzák az önrendelkezési jogok teljes körû kibontakozásának lehetôségét. Ezek a törekvések kézenfekvô módon az önkormányzati jogok és az autonómia létrehozásának igényében jelentkeznek.
Az autonómia a gyakorlatban nem más, mint a nemzeti kisebbségek kollektív jogai megvalósításának és gyakorlásának társadalmi-politikai kerete. E jogok gyakorlása - a nemzeti alapon történô önszervezôdési törekvéseknek megfelelôen - nemzeti érdekeket szolgáló intézményekben vagy az intézmények rendszerében jelentkezik. Nem elegendô tehát, ha a többségi nemzet demokratikus elkötelezettségének bizonyítására elfogadja és lehetôvé teszi a kisebbségi érdekképviseletet, a pártok és társadalmi szervezetek munkáját, de elengedhetetlen, hogy szuverenitásuk elismerése mellett bizonyos jogok gyakorlását a gondoskodó állam hatáskörébôl kiemelve, átruházza a politikai legitimitást szerzett kisebbségi testületekre, hogy lehetôvé tegye azok autonóm mûködését. Bíró Gáspár Kollektív jogok? címû, alapvetô tanulmányának meghatározása szerint az autonómia "etnikai alapon szervezôdött közösségek és csoportok esetében (...) az a fogalom, illetve az a társadalmi eszme, amelynek megfelelôen e közösségek és csoportok önállóan döntenek azokban az ügyekben, amelyek a közösségként történô fennmaradásukkal elválaszthatatlanul összefüggnek. Ilyenek a kisebbségek esetében a nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitás ápolása, fejlesztése és az utódoknak való továbbadása körüli tevékenységek."48 Az autonómia tehát elengedhetetlen feltétele a kisebbségi közösségek teljes körû, az egyetemes emberi jogokra épülô társadalmi önszervezôdésének. Mindez az adott állam részérôl bizonyos hatáskörökrôl történô lemondást, és e hatásköröknek a kisebbségi közösségek választott képviselôi által alkotott testületekre történô átruházását jelenti. Ahol ez nem jön létre, mert a nemzetállam esetleg szuverenitásának veszélyeztetésére hivatkozva ezt megtagadja, ott a nemzeti és etnikai kisebbségek nem szabadok, megfosztják ôket az önrendelkezés alapvetô emberi jogától, és ezzel alattvalói státusba kényszerítik ôket. Ezzel magyarázható, hogy Kelet-Európa és a Balkán-félsziget erôsen centralizált nemzetállamai a területükön élô nemzeti kisebbségek autonómia-követelésében szinte kivétel nélkül a szecesszióra való törekvés rejtett jelenlétét vélik látni. Vékás János, a VMDK alelnöke megfogalmazásában: az autonómia gondolata "a többségi nemzet tagjai által irányított és ellenôrzött állami szervek részérôl rendkívül nagy ellenállást vált ki mindazokban az államokban, amelyek magukon viselik a homogén vagy homogenizálásra törekvô nemzetállam jellegét, különösen ott, ahol a nemzeti kisebbségek jelentôsebb számban élnek. Ez érthetô is - teszi hozzá Vékás János -, mert ezekben az államokban éppen nemzetállam-jellegük miatt az önrendelkezésre való jogot teljes mértékben azonosítják az illetô állam bizonyos területének a kiválására és egy másik államhoz csatlakozásra való jogával. E nemzetállami felfogás szerint az önrendelkezés nem magát a népcsoportot, hanem az egyes területeken élô polgárokat, s következésképp a területen többséget képezô nemzethez tartozó polgárokat illeti meg."49 Ebbôl eredôen - a nyugati politikai elemzôkkel egybehangzóan - a kisebbségi autonómiatörekvések szószólói azzal érvelnek, hogy az önrendelkezési jogok teljes birtokában egyetlen kisebbségi közösség sem jelent veszélyt az érintett állam területi egységére és integritására. A jogfosztott közösség választhatja ugyan az érdekérvényesítési lehetôségek politikai eszközeit, de adott esetben törekvéseiben radikalizálódhat - ezt történt a koszovói albánok esetében -, és akkor az etnopolitika50 jogszûkítô jellegébôl eredôen az emberjogi kérdések egyszerre biztonságpolitikai kérdésekké szélesednek.
Európában ma kilencvenmillió ember él kisebbségben, ebbôl harmincmillió többé-kevésbé rendezett társadalmi-politikai körülmények közepette Nyugat-Európában található, mégis a nemzeti kisebbségek és etnikai közösségek kérdésének igazi reneszánszát a szovjet birodalom széthullása hozta meg, amikor csak Európában huszonhárommillió orosz került kisebbségi helyzetbe. (Ázsiában pedig további tizenkilencmillió.) Ezért állíthatja Krzystof Czizewski, ismert lengyel politológus, hogy a Németország és Oroszország között húzódó sávban - a köztes Európában - 200 millió embert érint ilyen vagy olyan formában a kisebbségek helyzetének rendezése, hiszen ebben a térségben ez már "biztonságpolitikai kérdés, mert csak ott lehet tartósan megôrizni a békét, ahol a kisebbség jogait kielégítik. A kisebbségvédelem minden ellenkezô híreszteléssel szemben a békét szolgálja." S mert e jogok garantálása csak az önrendelkezési törekvések legszélesebb alapon történô biztosításán keresztül juthat kifejezésre, csak így valósulhat meg, elengedhetetlenül szükséges az autonómia biztosítása. "... az autonómia valamilyen formájára szükség van, hogy a köz- és belsô ügyekben felelôsség háruljon a kisebbségekre"51 - mondta a lengyel politológus.
A közép- és kelet-európai térségben a többségi nemzetek részérôl tapasztalt "hatalmi visszarendezôdés" és az állammonopólium újbóli megjelenése, ami egyszersmind a kisebbségi közösségekkel szembeni fokozódó türelmetlenségben, az egyre erôteljesebben jelentkezô elszigetelésükben volt tetten érhetô, valamint a délszláv válságból kisugárzó, fokozódó nemzeti türelmetlenség megjelenése arra késztette a magyar kormányt, hogy - 1992. augusztus 18-án - nyilatkozatot fogalmazzon meg a határon túl élô magyar kisebbségekkel kapcsolatban. A nyilatkozat felhívja a figyelmet arra, hogy térségünkben a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzete akkor fordult rosszabbra, amikor Nyugat-Európában a felgyorsuló integrációs folyamatok nyomán az ilyen jellegû problémák végképp eltûnôben vannak. E folyamattal szemben az etnikailag tiszta államok megteremtésére irányuló törekvések már anakronisztikusak és elfogadhatatlanok. A nemzetek és az államok békés rendjének kiépítéséhez elengedhetetlen a nemzeti kisebbségek és az etnikai közösségek jogainak alkotmányban történô garantálása, amelyhez nélkülözhetetlen az államok és a területükön élô kisebbségek demokratikus párbeszéde. "A Kárpát-medencében élô magyar közösségek a szavazópolgárok akaratából részt vesznek országaik törvényhozó és helyhatósági testületeiben - olvasható a kormánynyilatkozatban. - Törekvéseikkel nem vonják kétségbe az adott államkereteket, azokon belül kívánják megteremteni az önszervezôdésükhöz, jogaik gyakorlásához, kulturális autonómiájuk biztosításához szükséges alkotmányos és törvényes formákat. Ebbe a folyamatba illeszkednek a különféle autonómia-elképzelések is. Figyelembe véve a kisebbségi létforma sajátos helyzeteit, ez szórványban a személyi, helyi kisebbségben az önkormányzati, szubregionális többség esetén pedig a területi elvû autonómiák rendszere lehet." A magyar kormány úgy ítéli meg, hogy a kisebbségeknek mindezen törekvései beilleszkednek az európai folyamatokba, és jó alapot kínálnak a szomszédos országokkal a kisebbségpolitika területén történô további együttmûködésre.52 E nyilatkozat a rendszerváltó kormány nemzetstratégiai elképzelésének egyik legfontosabb dokumentumává vált.
A határmódosítás nélküli nemzeti integráció gondolatának szellemében az Antall-, majd a Boross-kormány is magyar-magyar csúcstalálkozókon igyekezett áttekinteni, felmérni és közös cselekvési program keretében a megvalósulás felé vinni a magyar kisebbségi autonómiák ügyét. E találkozók sorában - lévén, hogy szervesen illeszkedett az Európai Stabilitási Egyezmény elômunkálatai során a francia miniszterelnök, Balladur által kidolgozott közép- és kelet-európai rendezési tervhez - kétségtelenül a Boross Péter miniszterelnök jelenlétében 1994. február 11-én megtartott csúcstalálkozó volt a legjelentôsebb, amelyen valamennyi jelentôs határon túli magyar párt és érdekképviseleti szervezet vezetôi részt vettek. A találkozó után kiadott kormányszóvivôi tájékoztató igen szûkszavúan csak annyit állapított meg, hogy "a magyar kormány az 1992. augusztus 18-i nyilatkozatának értelmében továbbra is támogatja a határon túli magyarság mindazon törekvését, melyeket azok legitim képviselôi fogalmaznak meg, és összhangban állnak az európai integráció eszméjével." A határon túli vezetôk pedig megerôsítették, hogy továbbra is ezt tekintik olyan minimumnak, amelyet elvárnak a mindenkori magyar kormánytól. Ennél sokkal határozottabban fogalmaz a zárt körben kiadott és aláírt együttes állásfoglalás, melybôl kiderül, azon túlmenôen, hogy a kisebbségi vezetôk hangsúlyozták, a határon túli magyar kisebbségi közösségeket a magyar nemzet részének tekintik és ilyen értelemben továbbra is elvárják a magyar kormány politikai támogatását, igényt tartanak rá, hogy Magyarország külpolitikájának továbbra is szerves és leválaszthatatlan része legyen az országhatárokon kívül élô magyarsággal való törôdés. Ennek szellemében a jelen lévô vezetôk határozottabb együttes európai fellépést követelnek. "A találkozó résztvevôi egyetértettek abban - olvasható a továbbiakban a közleményben -, hogy a Balladur-terv (Európai Stabilitási Egyezmény) csak akkor szolgálja a térség stabilitását és a kisebbségek érdekeit, ha az egyes országok kormányai és az érintett nemzeti közösségek legitim képviselôi között is létrejönne a megegyezés az adott közösség jogállását illetôen. Továbbá a Magyarország és a szomszédos országok között kötendô alapszerzôdések a magyar kisebbségek igényeinek megfelelôen, csak azok bevonásával kötendôk meg."53 A magyar miniszterelnök válaszában kifejtette, hogy a legitim magyar szervezetek vezetôi által megfogalmazott elvek teljes mértékben összhangban vannak az európai normákkal és a magyar kormány külpolitikai törekvéseivel.
Így jelent meg a nagy nyilvánosság elôtt a magyar miniszterelnök és a határon túli magyar szervezetek vezetôinek találkozója. Holott sokkal élesebb viták zajlottak annak kapcsán, hogy mit követelnek az érdekképviseleti szervezetek vezetôi, és ebbôl mit tud felvállalni a magyar kormány az Európai Stabilitási Egyezmény kidolgozását célzó tárgyalási folyamatok során. Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke 1994. február 15-én Boross Péterhez írt levelében a Balladur-terv negyedik változatáról megállapította: ez a terv úgy, ahogy az legújabb változatában a politikai nyilvánosság elé került, "szöges ellentétben áll a Kárpát-medencében élô magyarság alapvetô közös politikai érdekeivel. Amennyiben az e változat nyomán kidolgozott Európai Stabilitási Egyezményt a Magyar Köztársaság miniszterelnöke is aláírná, ezzel lehetetlenné válna a legitim magyar kisebbségi szervezetek autonómia-törekvéseinek megvalósítása, s a Kárpát-medencében élô magyarság politikailag hátrányba kerülne. Reménytelen utóvédharcokra kényszerülne és különösen a kisebb nemzetrészek a lassúbb vagy gyorsabb felmorzsolódás veszélyével kerülnének szembe. Ezért úgy gondoljuk, hogy a Balladur-terv jelenlegi változata elfogadhatatlan." Ágoston András a VMDK elnökeként álláspontját február 19-én megfogalmazott Emlékeztetôjében megismétli.54 1994. május 28-án, egy nappal a párizsi nyitókonferenciát követôen, Európai stabilitás vagy megmerevedés? címmel az Együttélés Országos Tanácsa közzétette az Európai Stabilitási Egyezménnyel kapcsolatos állásfoglalását, amelyben leszögezi: az egyezmény megvitatásra kerülô változata nem szolgája a kisebbségek helyzetének a rendezését, mivel egyfelôl azok részvétele nélkül került sor a zárómegbeszélésre, másfelôl pedig az államközi kapcsolatok rendezésének új alapokmányából kimaradt a közösségi jogok kérdésének megnyugtató tisztázása. "Elvárjuk a stabilitási egyezményben résztvevô, érintett országoktól, hogy a regionális vagy a kétoldalú tárgyalások lezárása elôtt tegyenek meg mindent a kisebbségi közösségek helyzetének olyan rendezésére, amely a közösségek számára is elfogadható, és kerüljék el az 1919-es kisebbségvédelmi szerzôdések zsákutcáját." A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Állásfoglalás az Európai Stabilitási Egyezmény tervezetérôl címmel 1994. július 14-én jelentette meg közleményét, amelyben ugyancsak azon meggyôzôdésének ad hangot, hogy az általános emberi jogok szavatolása nem jelenti egyben a kisebbségi közösségekhez tartozó személyek jogállásának a megfelelô rendezését. Ennek hiányában pedig lehetetlen a közösségi önkormányzati jogok érvényesítése. "Szükségesnek tartjuk a térség kisebbségi közösségeinek politikai jogalanyként való elismerését" - olvasható az állásfoglalásban. Mindezek ellenére a Kárpát-medencei magyar kisebbségek számára oly ígéretes Balladur-terv nyomán elindult, ám az egyéves elôkészítô tárgyalások során eredeti tartalmát egyre inkább feladó, a kollektív jogok biztosításának jelentôségét figyelmen kívül hagyó Európai Stabilitási Egyezményt 1994 nyarán aláírták Párizsban.
Idôközben a kormányzati ciklus a végéhez közeledett, és a választásokra készülve a Határon Túli Magyarok Hivatala is a pártok közötti viták kereszttüzébe került, a határon túli magyar közösségek sorsának kérdése pedig a kampány szerves részévé vált. A Magyar Szocialista Párt elnöke, Horn Gyula fogalmazta meg elôször, hogy pártja kormányra kerülése esetén két intézményt, az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalt és a Határon Túli Magyarok Hivatalát egyszerûen felszámolják.55 A kijelentésnek nagy visszhangja támadt országon belül és a határon túl egyaránt. Ezzel szinte egy idôben Tabajdi Csaba - aki 1990 elôtt tevékenyen kivette részét az akkori kormány kisebbségi politikájának alakításából -, tézisszerûen sorolta fel azokat a területeket, ahol megítélése szerint az addigi kormány kisebbségpolitikai gyakorlatában fordulatra van szükség. Megítélése szerint: 1. A határon túli magyarok ügye nem lehet fontosabb Magyarország belsô, gazdasági és társadalmi átalakulásánál és a demokratizálódásnál, a kettô csak mellérendelô viszonyban lehet egymással, "kiszolgálói feladatok" további vállalásáról nem, csakis együttfejlôdésrôl lehet szó. 2. "Az elmúlt négy év kormányzati külpolitikája Magyarország és a szomszédai viszonyát a határon túli magyarok kérdéskörére szûkítette le, annak rendelte alá. A megoldatlan kisebbségi problémák miatt azokon a területeken (például: gazdasági együttmûködés) sem lépett, ahol pedig erre lehetôsége nyílt volna." A kisebbségi kérdés a szomszédokhoz fûzôdô viszony központi, de nem kizárólagos eleme; e kérdésben is csak mellérendelô viszony képzelhetô el. 3. Változásra van szükség a határon túli magyarok kérdésének a megközelítésében is, az érzelmi hozzáállást észszerû viszonyulásnak kell felváltania, ami a szólamok világából az érdemi politizálás felé viszi a kérdést. A jogvédelem mellett legalább ennyire fontos az egzisztenciateremtés és a vállalkozói tevékenység támogatása. "A következô kormánynak - írta Tabajdi Csaba - a határon túli magyarság gazdasági vállalkozásai, polgárosodása támogatását kell egyik legfôbb céljának tekintenie, mivel az anyagilag független vagy kevésbé függô kisebbségi állampolgárnak nagyobb esélye van identitása megôrzésére, az önszervezôdésre, saját kulturális létesítmények, iskolák, szervezetek létesítésére és fenntartására." 4. A kisebbségi kérdés megközelítésének felfûtött retorikája Magyarország jogos és nemzetközileg is indokolt igényeinek a megfogalmazásakor is a nyugati demokráciák esetében az indokoltnál is több gyanút ébresztett. 5. Az Antall-kormány elmulasztotta a kisebbségekkel kapcsolatos szakmai kérdések tisztázását és a kérdés kezelésének szakmai megalapozását. 6. Ugyancsak elmulasztotta a tudományos háttérintézmények kialakítását és fejlesztését. 7. Az elmúlt években a pénzügyi támogatást a határon túli magyar pártok vezetôi kapták, ami azután részrehajláshoz, a politikai szempontokra épített elosztás érvényesüléséhez vezetett. Hogy ennek elejét vegyék, az alapítványi támogatás reformjára van szükség. 8. A Magyarországon tanuló határon túli magyar diákok anyagi támogatását is új alapokra kell helyezni, és az erre szánt pénzzel elsôsorban a szülôföldjükön történô képzés színvonalának emelését kell biztosítani. 9. "Fontos, hogy - a Határon Túli Magyarok Hivatala együttmûködésével - létrejöjjön egy kisebbségi koordinációs tanács, amely a különbözô parlamenti pártok, független kisebbségi szakértôk megfelelô szakmai és politikai egyeztetô fóruma lenne a határon túli kisebbségi politika stratégiai kérdéseinek kialakításában, a nemzeti közmegegyezés megteremtésében ezen a területen." A téziseiben felsorolt változásoktól az MSZP politikusa kompromisszumokra kész, elfogultság nélküli, pártpolitikától mentes, szigorú szakszerûségre épülô kisebbségi politikát remélt.56 Amennyiben Tabajdi szerint bûnös tévedése lenne az új kormánynak, ha a parlamenti és a kormányzati munkában a korábbinál alacsonyabb szintre sorolná a kisebbségek ügyét, vajon miért gondolta ugyanazon párt elnöke, hogy a továbbiakban nem lesz szükség a Határon Túli Magyarok Hivatalára?
A kormányváltásra készülô politikai erôk részérôl elhangzott vádakra Entz Géza elôször a Népszabadságban, majd ezt követôen a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság címû mûsorában válaszolt.57 Elfogadhatónak vélte, hogy a parlamenti ciklus lezárásakor különbözô értékelések születnek, de minden vitára késztetô ellenvetésen túl az elsô szabadon választott kormány érdeme, hogy a négy évtizedes elhallgatásból a figyelem középpontjába emelte a határon túli magyar kisebbségek ügyének kérdését. Ha nem is sikerült a velük kapcsolatos egyes problémákban kialakítani a nemzeti konszenzust, annyit mindenesetre elértek, hogy sorsuk a nemzeti politika részévé vált. Az általa vezetett Hivatalt ért támadásokról elmondta: a kifogások és bírálatok zöme a lassan történô építkezést vetette a szemükre, ami annyiban mindenképpen igaz, hogy a határon túli magyar közösségek intézményteremtô építkezésével kellett együtt haladni, hiszen az 1989-90-es eseményeket követôen ezek a közösségek lépésrôl lépésre jutottak el az önépítkezés különbözô szintjeire. Az érdemi politizálásnak mindenkor figyelembe kellett vennie a "kisebbségi magyarság szervezettségi színvonalát". A magyar kormány kisebbségi politikájának kiteljesedését ugyanakkor a nemzetközi szervezetek jogszabályalkotó tevékenységéhez is igazítani kellett. Lehetett ugyan kollektív jogokat követelni a kisebbségi magyar közösségek számára, de érvényes nemzetközi normarendszer hiányában ez nem sok eredménnyel járt. A Határon Túli Magyarok Hivatala, mint kormányhivatal az alapszabályának megfelelôen végezte a napi kapcsolattartást a szomszédos országok magyar politikai, közéleti, társadalmi és egyházi szervezeteivel, s a felmerülô problémákat folyamatosan jelenítette meg a magyar kormányzati tevékenységen belül. Ez volt a Hivatal jogi-adminisztratív és támogatási feladatának lényege, amihez társult a civil, nem kormányzati szervezetekkel történô kapcsolattartás is. Munkája során meghatározó szempont volt a szomszédos országokban élô magyar közösségek szülôföldjükön történô érvényesülésének segítése, az önszervezôdési folyamatok támogatása, és - mert a Jugoszlávia-konferencia esetében erre is volt példa - jogos sérelmeik nemzetközi fórumokon történô megjelenítésének és képviseletének az elôkészítése és megszervezése. Entz Géza példa értékûnek ítélte a három szomszédos országgal, Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával kialakított kapcsolatainkat és a kisebbségek jogi és állampolgári helyzetének alkotmányos rendezését, valamint a kétoldalú szerzôdések és megállapodások létrejöttét.
A választásokat követôen, a Horn-kormány megalakulása és a kormányprogram elfogadása után Tabajdi Csaba - aki a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraként ismét egy személyben felügyelte a Határon Túli Magyarok Hivatalát és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt - a Romániai Magyar Szónak nyilatkozott. Szavaiból ekkor már kitûnik, véleménye szerint a HTMH megtalálta új szerep- és feladatkörét. "... nem kívánjuk, hogy panasziroda legyen, vagy hogy egyedi ügyekkel és esetekkel foglalkozzon, elvégre a feladata nem ez, hanem az, hogy kapcsolatot tartson a határon túli magyarság legitim szervezeteivel: Romániában az RMDSZ-szel, az EME-vel, az EMKÉ-vel, a Bolyai Társasággal és a többi országos szakmai szervezettel. A hazai feladatokat illetôen - folytatta az államtitkár - meg kell szerveznie a tárcaközi koordinációt, illetve részt kell vennie egy kisebbségpolitikai koncepció kidolgozásában."58 Rámutatott: a Hivatalon belül új szervezeti egység alakult, a gazdasági-együttmûködési fôosztály, amely a kormányprogramban megfogalmazott feladat értelmében a határon túli magyarok egzisztenciateremtését, a polgárosodást célzó vállalkozást, valamint a gazdasági önszervezôdési folyamatok elindítását hivatott támogatni. A kisebbségpolitikai koncepcióváltással és bôvüléssel egy idôben a Határon Túli Magyarok Hivatalának élére Lábody László került, aki 1990-1992-ben az akkori Titkárság munkájában fôtanácsosként vett részt. Az elnökhelyettesi teendôket Törzsök Erika végezte.
Az új vezetés azonmód hozzálátott a Hivatal tevékenységi körének kiszélesítését lehetôvé tevô jogi munkálatok elôkészítéséhez, amelynek eredményeként egy év múltán a kormány rendeletével 1995. szeptember 1-jei hatállyal kibôvítette a Határon Túli Magyarok Hivatalának alapszabályba foglalt feladatainak körét.59 Létrejött egy új, az elkövetkezô négy évben szinte a legnagyobb befolyással bíró szervezeti egység, a gazdasági-együttmûködési fôosztály, amely az ugyancsak új alapokra helyezett Új Kézfogás Közalapítvánnyal szoros együttmûködésben intézte a határon túli magyar vállalkozási kezdeményezések anyagi támogatásának ügyét. Az Illyés Közalapítvány is módosított addigi tevékenységén, és a központi kuratóriumi döntéshozatal tárgyilagosabb mûködésének elôsegítése érdekében létrehozta alkuratóriumi rendszerét.
A kormányváltást követô hónapokban tehát vita folyt a határon túli magyar kisebbségekhez történô viszonyulás új "arculattervezése" kapcsán, ami a HTMH feladatkörét is átszervezte. A Hivatal munkájában egyszerre a határon túli egzisztenciateremtés, a civil társadalom egyes szervezôdéseinek támogatása, az önkormányzati szint segítése és a "külmagyar" nemzetpolitikai problematika magyarországi megjelenítése került elôtérbe, míg a Külügyminisztérium saját hatáskörébe vonta a nemzetközi kisebbségvédelem feladatát. Az új külpolitikai stratégia - amelynek szószólója a magyar diplomácia vezetôje, Kovács László volt - a szomszédos országokkal szembeni folyamatos "bizalomerôsítô lépések"-et szorgalmazta. Gyakran hangoztatták, hogy új alapokra kell helyezni és hatékonyságában növelni kell a kisebbségi magyar közösségek támogatását, ám ez nem történhet a szomszédsági kapcsolatok rovására. Továbbá, hogy a lehetô legátfogóbb alapokon kell segíteni a határon túli magyarságot a szülôföldjükön történô biztos egzisztenciateremtési kezdeményezéseikben. Viszont senki nem tette fel a kérdést, hogyan valósítható ez meg, ha az önrendelkezési jogok híján és a többségi nemzet türelmetlensége, hegemonisztikus törekvései folytán sok esetben létre sem jöhetnek mûködôképes kisebbségi szervezetek? Ha nem léteznek - és ennek folytán a gyakorlati életben nem mûködnek - a kollektív jogokat garantáló adminisztratív-jogi rendelkezések? Ebbôl az ellentmondásból a Horn-kormány számára csak egyetlen kiút létezett: Ukrajna, Horvátország és Szlovénia mellett a lehetô legrövidebb idôn belül meg kell kötni az alapszerzôdést Szlovákiával és Romániával is. (A hosszú évek óta dúló délszláv háború és a nemzetközi elszigeteltsége következtében Jugoszláviával nem kerülhetett sor a kétoldalú kapcsolatok rendezésére.)
A Magyar Szocialista Párt már választási programjában megfogalmazta, a szocialista-liberális kormány megalakulásakor pedig a kormányprogramban is a legfontosabb feladatok között említette a Szlovákiával és Romániával való alapszerzôdés megkötését. Megfelelt ez a Horn-kormány stratégiai alapvetésének, hiszen a váltig hangoztatott "prioritások" sorrendje az elôzô kormányéhoz képest eredendôen megváltozott: elsô és legfontosabb cél Magyarország NATO- és Európa Uniós csatlakozása - az európai integráció - volt, amit - lévén, hogy az EU-ba államközi feszültségeket, megoldatlan problémákat nem exportálhatunk - a szomszédos országokkal történô "megegyezés", a bizalomerôsítést célzó szerzôdéses megállapodás kell hogy megelôzzön. Ugyanakkor a felhalmozódott problémák kétoldalú tisztázása a kisebbségek helyzetének megnyugtató rendezését is lehetôvé fogja tenni. Az ebbôl eredô késôbbi viták során megszólaló politikusok, politológusok, történészek és jogi szakértôk azon része, amely elsietettnek és megalapozatlannak tartotta a Szlovákiával és Romániával kötendô alapszerzôdéseket, a Horn-kormány "prioritási rendszerét" a feje tetejére állított gúlához hasonlította. Már nem is arról volt szó, hogy szükség van-e alapszerzôdésre vagy sem, sokkal inkább arról folyt a vita, hogy az alapszerzôdés egy hosszú jogszabály- és törvényalkotási folyamat végterméke kell hogy legyen. Elôször Szlovákiának és Romániának kell alkotmányát és belsô jogrendjét úgy átalakítani, hogy a kisebbségek helyzetét és jogi státusát az európai normáknak és a demokrácia követelményeinek megfelelôen a lehetô legszélesebb alapokon rendezze, és az egyéni és a kollektív jogok érvényesülését is garantálja. Vagyis Szlovákiában és Romániában akkor szûnnek meg a belsô feszültségek, ha a többségi nemzet társadalmi és politikai formában is elfogadja, elismeri és támogatja a kisebbségi közösségek politikai szubjektivitását.
Tôkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a választások elôtt nyílt levélben fordult a magyarországi pártokhoz, és emlékeztetett arra, hogy a határon túli magyar közösségek a magyar nemzet szerves részét alkotják, sorsuk elválaszthatatlan része annak az elképzelésnek, amely az összmagyarság jövôbeli megmaradását és boldogulását tûzte ki céljául. Nézete szerint tehát az a pártpolitika a hiteles és elfogadható, amely az anyaországi és a határon túli - vagyis az egyetemes - magyarság érdekeit egyszerre szolgálja. Az a politikai párt tehát, amely teljes mélységében kész vállalni az egyetemes magyarság érdekeit, nem hagyhatja figyelmen kívül a Trianon óta rendezetlen jogi viszonyok közepette, alattvalói státusban, sokadrendû állampolgárként, birtokaitól, vagyonától és javaitól megfosztva, hagyományai ápolásában és nemzeti öröksége vállalásában folyamatosan zaklatott és üldözött három és fél millió magyar sorsát, megoldatlan helyzetét. "Háromnegyed évszázada magára maradt vagy éppen sorsára hagyott (...) sorvadó kisebbségi magyarságunk igenis elvárja, hogy végre valódi gyámolítójára találjon az anyaországban és annak kormányában, mely felvállalja és képviseli sorskérdéseit és érdekeit, hiszen a hosszan tartó kisebbségi kivetettség már-már elviselhetetlen állapotából szeretne újból az egyenjogú és -rangú, teljes értékû nemzeti lét státusába és méltóságába emelkedni." A Királyhágómelléki református püspök ebbôl következôen érthetetlennek tartja mindazon kijelentéseket, amelyek a régi sérelmek felhánytorgatásának értelmetlenségére és céltalanságára vonatkoznak, és amelyek a régi internacionalista megnyilatkozásokra emlékeztetô módon a "jószomszédi kapcsolatokra" és a "történelmi megbékélésre" hivatkoznak. "És kivel béküljünk meg történelmileg?" - kérdezi a nyílt levél megfogalmazója. A romániai jogfosztó hatalom birtokosaival, a nemzeti türelmetlenséget szító, szélsôségesen nacionalista politikai csoportosulásokkal, vagy a rájuk épített kormánnyal? És ha az új magyar kormány mindezeket figyelmen kívül hagyva, az összmagyar érdekek feladásával mégis ragaszkodik az alapszerzôdések megkötéséhez, ne tévessze szem elôl, hogy a szerzôdés három fél politikai egyeztetését igényli. "A harmadik maga az RMDSZ."60
Az MSZP elnöke, Horn Gyula rövid válaszában elmondta, tisztában van a romániai magyarság nehéz helyzetével, amit az eddig folytatott kétoldalú megbeszélései alkalmával mindenkor szóvá is tett. Maga is azt a nézetet vallja, hogy rendezni kell a kisebbségi jogok kérdését, Romániának kötelessége érvényesítenie azokat a normákat, amelyeket az Európa Tanácsban és más nemzetközi szervezetekben magára nézve kötelezôen vállalt. Biztosította Tôkés Lászlót, hogy az alapszerzôdést elôkészítô tárgyalások során elmondhatják véleményüket a határon túli magyar szervezetek is.61
Az új magyar kormány megalakulását követôen az alapszerzôdések elôkészítése ügyében azonnal megkezdôdtek a tárgyalások a szlovák és a román kormánnyal. Eközben a pozsonyi parlamentben dúlt az úgynevezett "táblaháború", a Matica Slovenska a kisebbségek anyanyelvének használatát "szabályozó" törvényt követelt, és a kétszer már távozásra kényszerített Meciar a szélsôséges Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom élén készült vissza a hatalomba. Nem minden alapot nélkülözve nyilatkozta Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke: "Csak önfeladással lehet szlovák politikai partnert találni."62 Ezzel egy idôben Bukarestben javában zajlik az új tanügyi törvény vitája, melynek indulatait és célirányát látva az RMDSZ ügyvezetô elnöksége nyilatkozatában kénytelen megállapítani: "A román kormányban és a kormánypárt - a Társadalmi Demokrácia Pártjának - akaratát érvényesítô parlamentben nincs meg a politikai akarat a romániai magyarság megmaradását biztosító nemzetiségi iskolahálózat szavatolására."63 A román kormány emellett továbbra sem hajlandó tárgyalni az egyházi ingatlanok visszaadásáról, nem hajlandó bevonni a magyar vállalkozókat a privatizációs folyamatokba, és Kolozsvár polgármestere, George Funar sokadik támadását indítja a Mátyás-szobor ellen. Közben Horn Gyula miniszterelnök Budapesten fogadta Markó Bélát, az RMDSZ elnökét, és a találkozón ismét szóba került a készülô alapszerzôdés. "A magyar kormány igényli, hogy az alapszerzôdésben konkrét garanciák szerepeljenek a kisebbségi kérdés rendezésére vonatkozóan" - hangzott el a szokásos sajtótájékoztatón, amelyen Markó Béla elmondta: a romániai magyarság számára az a fontos, hogy a kisebbségekre vonatkozó alapelvek hogyan valósulnak meg a gyakorlatban, a kollektív jogokról pedig úgy vélekedett, hogy azokat a nemzetközi alapelvek szellemében, az európai gyakorlatnak megfelelôen kell megvalósítani.64 Úgy tûnik, 1994 nyarán a magyar-szlovák és a magyar-román alapszerzôdés elôkészületei hatalmas lendületet vettek, novemberben pedig már a szakértôi tárgyalások is megkezdôdtek. Bizonyára ezért tartotta szükségesnek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a román-magyar alapszerzôdéssel kapcsolatos Állásfoglalásának a közzétételét. A Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezetô elnök által aláírt, és a Romániai Magyar Szó 1994. szeptember 7-i számában közzétett állásfoglalás kész tényként kezeli a két ország közötti szerzôdés létrejöttét, ezért felhívják a figyelmet "egy részletesen kidolgozott Kisebbségvédelmi Megállapodás" elfogadásának szükségességére, amelynek tartalmaznia kell a nemzetiségi kisebbségeket megilletô jogokat és szabadságjogokat, valamint a szerzôdô felek kötelezettségvállalását ezek biztosítását és megvalósítását illetôen.65 Történt ez pár nappal azt követôen, hogy Teodor Melescanu román külügyminiszter kijelentette: "a kollektív jogok fogalma nehezen kodifikálható, értelmezése az európai kormányhivatalokban rendkívül hozzávetôleges".
Az alapszerzôdések mellett és ellene szóló érvelések sorából magasan kiemelkedett a Párizsban élô Méray Tibor tanulmánynak is beillô értékelése. Méray nem tartja elfogadhatónak a magyar kormány azon érvelését, hogy az alapszerzôdések megkötése Magyarország Európa Uniós csatlakozásának elôfeltétele, azt pedig egyenesen elképzelhetetlennek tartja, hogy emiatt nyomást gyakorolnának ránk. Aligha hihetô, hogy ha szavazásra kerül a sor, Ausztriát, Dániát, Portugáliát, Írországot, Hollandiát vagy Belgiumot befolyásolná, kötünk-e alapszerzôdést Szlovákiával és Romániával, mint ahogyan az is valószínûtlen, hogy Angliát, Olaszországot vagy Spanyolországot túlságosan foglalkoztatná ez az ügy. Franciaország és Németország részérôl elméletileg felmerülhetnek ilyen szempontok, a gyakorlati valóság azonban azt bizonyítja, hogy "Magyarország képe Párizsban kitûnô", Németország pedig nem kevesebbet, mint a német állam egyesülését köszönheti Magyarországnak. Emellett a francia és a német vezetés számára egyaránt világos, hogy feszültség nem Magyarország és Szlovákia, illetve Magyarország és Románia között létezik, hanem a rendezetlen belsô viszonyok, valamint a megoldatlan kisebbségi kérdés miatt Szlovákián és Románián belül léteznek. Komolytalan a felvetés, hogy Magyarországot azért nem vennék fel az Európai Unióba, mert szomszédai nem tartják tiszteletben a kisebbségi jogokat. "Legyen végre világos - írja Méray Tibor -: az alapszerzôdésekre nem nekünk van szükségünk, hanem északi és még inkább keleti szomszédunknak. Nem azért, mintha a határaikért aggódnának - nagyon is jól tudják, hogy semmiféle magyar veszedelem nem fenyegeti ôket -, hanem azért, hogy a gyors aláírás kikényszerítésével a kisebbségek megoldatlan kérdését egész Európa szeme láttára és a mi közremûködésünkkel (!) a szônyeg alá söpörjék, és ezzel az Európai Unióba való saját felvételük elôl elhárítsák az esetleges fô akadályt." Nem állja meg továbbá a helyét a magyar kormánynak az az érve sem - mutatott rá Méray Tibor -, hogy csak így tudunk segíteni a határon túli magyarság helyzetén. Ha Pozsonyban és Marosvásárhelyt nem így látják, miért hiszi Budapest, hogy jobban meg tudja ítélni a szlovákiai vagy a romániai magyarok helyzetét, akik ott élnek, és akiknek a jelenükrôl, még inkább a jövôjükrôl van szó? Egy majdani alapszerzôdés tehát a kétoldalú kapcsolatoknak nem a kezdete, hanem a betetôzése kell hogy legyen, aláírása akkor lesz idôszerû, ha Szlovákia és Románia demokratizálta a maga társadalmát, és ha egy hosszan tartó törvényalkotási folyamat során megalkotta azokat a jogszabályokat, amelyek garantálják a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, beleértve az önrendelkezésre való jogot is. Akik most alapszerzôdést készülnek kötni - fogalmazott Méray Tibor -, ne tévesszék szem elôl Arkhimédész tételét: "a határainkon belüli tíz és fél millió annyit veszítene súlyából, mint amennyit a határainkon kívüli három és fél millió érdekeibôl feláldozna".66
Ha a szomszédos országok vezetô politikusai számára "nehezen értelmezhetônek tûntek" a magyar kisebbségek által emlegetett kollektív jogok - törvényes kodifikálásuk pedig igencsak távol állt akár Szlovákia, akár Románia törvényalkotó testületeitôl -, az Európa Tanács egyre határozottabb lépéseket tett a kérdés törvényes tisztázására. 1993. február 1-jén ugyanis hosszas elôkészületek után a parlamenti közgyûlés elfogadta az 1201-es ajánlást, 1994. novemberében pedig az ET külügyminiszterei ugyancsak elfogadták, 1995. február 1-jén pedig életbe is lépett a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló keretszerzôdés.67 Az Európa Unión belül 1990-et követôen megindult és kezdetben igen nehézkesen haladó, a kisebbségi közösségek jogaival foglalkozó szabályozási folyamat elsô igazán jelentôs állomása volt az ET 1201-es ajánlása, amely - az elnevezésébôl is kitûnik - ugyan nem kötelezô érvényû jogi normatíva, de az érintett országok joggyakorlatán bármikor számon kérhetô. A mindössze tizenegy pontból álló egyezmény 1. fejezetében meghatározza a nemzeti kisebbség fogalmát, 2. fejezetének elsô pontja pedig kimondja: "Egy nemzeti kisebbséghez való tartozás az egyén szabad döntésén múlik", míg a második pont megállapítja, hogy e döntés vállalása semmiféle hátrányt nem vonhat maga után. A jogok felsorolásában a széles általánosságokon túl a - késôbb szlovák és román részrôl sokat vitatott - 11. cikkely érinti a kollektív jogok kérdését, amikor kimondja: "Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy saját történelmi és területi helyzetüknek megfelelô és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státussal rendelkezzenek." Ha még mindig csak a lehetôségek szintjén is, de az 1201-es ajánlás íme már érinti a kollektív jogok érvényesülési lehetôségét biztosító autonómiák és önkormányzati, önszervezôdési formák létrejöttét.
Az Európa Tanácson belül már 1992-ben megfogalmazódott az igény, hogy a minden ET-tagállam számára kötelezô európai emberjogi konvenció bôvüljön egy kisebbségvédelmi jegyzôkönyvvel. Hosszas elôkészület és egyeztetés után jött létre egy, az eredeti szándékhoz képest leszûkített dokumentum, a Keretegyezmény. Az 1. fejezet 1. cikkében megfogalmazta: "A nemzeti kisebbségek és ezen kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és szabadságának védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves részét képezi, és mint ilyen, a nemzetközi együttmûködés keretébe tartozik."68 A további rendelkezései többnyire csak az anyanyelvi oktatásra, a nyelvhasználatra és az anyanyelvi kultúra ápolásának szabadságára vonatkoznak, ami korántsem jelent európai szintû jogbiztonságot, csupán a minimumot határozza meg. Ezt is csak megengedô módon, amolyan "lehetôség van rá", "lehetôvé kell tenni" megfogalmazási formában; így a nemzeti kisebbségek számára a legbiztosabb hivatkozási alap az idézett 1. cikk. Fellazítja a keretegyezmény szövegét továbbá az is, hogy mindvégig a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szól, és nem a kisebbségek kollektív jogairól. Viszont - az ET 1201-es ajánlásához hasonlóan - elismeri, hogy bizonyos jogokat csak az egyének alkotta csoportok gyakorolhatnak. Szûk ösvény ez, de mégis olyan út, amely elvezethet valahová.
1994 ôszén Szlovákiával és Romániával egyszerre kezdôdtek meg az elôkészítô, majd a szakértôi tárgyalások az alapszerzôdés szövegének megfogalmazása és aláírásra történô elôkészítése érdekében. A Horn-kormány látványos eredményeket szeretett volna elérni, ám amint az sejthetô volt, a legérzékenyebb és a legvitatottabb területnek a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezése bizonyult.69 Budapest váltig hangoztatta: "tartalmi tekintetben ragaszkodik ahhoz, hogy olyan jó szerzôdést kell kötni ebben a tekintetben is, amely nem jelent visszalépést a már elfogadott nemzetközi normákhoz, egyezményekhez képest".70 E tekintetben az európai standardot az ET 1201-es ajánlása és a kisebbségek jogairól szóló keretegyezmény szövege jelentette.
Ehhez határozottan ragaszkodtak a szlovákiai és a romániai magyar pártok vezetôi is. A szlovákiai Magyar Koalíció állásfoglalása hangsúlyozta, csak olyan alapszerzôdést tud elfogadni, amely megnyugtató módon rendezi a magyar kisebbség helyzetét, és biztosítja számára az önkormányzati jogot, az önkormányzati rendszer mûködéséhez szükséges megfelelô anyagi alapokat, továbbá lehetôvé teszi olyan nemzetközi ellenôrzô rendszer kialakítását, amelynek az érintett kisebbségek is a részét alkotják, és a megfelelô hatékonysággal tudják ellátni feladatukat. Ezen túlmenôen szükségesnek tartják, hogy a szerzôdô felek az európai intézményekkel együtt garantálják az 1201-es ajánlás szövegének teljes körû érvényesítését, különös tekintettel a 11. cikkelyre. Követelik továbbá, hogy az alapszerzôdés szövegtervezete 15. cikkelye 6. bekezdésének megfelelôen jöjjön létre a kisebbségvédelmi vegyes bizottság, amely amolyan számon kérô-ellenôrzô szerepet is betöltene.71
A magyar-szlovák egyeztetô tárgyalások hamarabb hoztak eredményt, mint a Budapest és Bukarest között folyó megbeszélések, így lehetôség nyílt arra, hogy 1995. március 19-én Párizsban az európai biztonsági konferencia keretében, látványos külsôségek közepette aláírják a Magyar-Szlovák Alapszerzôdést.72 (Romániával további egyeztetésre volt szükség.) Történt mindez úgy, hogy Szlovákiában közel fél évszázad múltán is érvényben vannak a Benes-dekrétumok, hogy a szlovákiai magyarságnak egyetlen katolikus püspöke sincs, és hogy a Meciar-kormány még csak gesztus szintjén sem tett lépéseket a kisebbségi közösségek jogait biztosító törvény alkalmazására. Az Alapszerzôdés legterjedelmesebb 15. cikke foglalkozik a két ország területén élô "nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek" jogaival, és rögzíti, hogy a szerzôdô felek e tekintetben az Európa Tanács Keretegyezményében, az EBEÉ koppenhágai találkozójának dokumentumaiban, az ENSZ Közgyûlé-
sének 135/47. számú nyilatkozatában, az ET 1201-es ajánlásában foglaltaknak megfelelôen járnak el. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai érvényesítésének ellenôrzésére pedig "ajánlási jogokkal felruházott" vegyes bizottság létrehozását javasolják.
A Magyar-Szlovák Alapszerzôdés aláírását követôen Magyarországon, Szlovákiában és a szlovákiai magyarság körében még hosszú idôn át folytak az 1993-ban a Magyar-Ukrán Alapszerzôdés budapesti ratifikálása idején felizzott vitákhoz hasonló, heves véleménynyilvánítások. Újból megfogalmazódott a trianoni békeszerzôdés ismételt megerôsítésének és a magyar kisebbség feletti alku vádja. Mértéktartó vélemények szerint az alapszerzôdés csak keret, amelynek értéke attól függ, milyen kisebbségvédelmi és gazdasági tartalommal töltik meg. Ismét mások azt hangsúlyozták, Magyarország az alapszerzôdés aláírásával kiszolgáltatta a szlovákiai magyar kisebbséget a pozsonyi kormánynak, hiszen alattvalói sorba kényszerítette ôket, hosszú idôre elvéve ezzel tôlük a politikai szubjektummá válás lehetôségét. Diplomáciai szinten a kérdésre adott válasz lényege: mindenképpen szükség volt az alapszerzôdés megalkotására, hiszen egyedül ez adott megfelelô, nemzetközileg is elfogadott jogi keretet a kisebbségekkel szembeni sérelmek számonkérésére.
Amíg az alapszerzôdések szövegének elôkészítése a kormány és a Külügyminisztérium hatáskörébe került, a Határon Túli Magyarok Hivatala - a már jelzett feladat-módosulásnak megfelelôen - egyre több, a civil szférába tartozó szakmai tanácskozásnak teremtett fórumot. 1995. április elején a szomszédos országok magyar vállalkozóinak részvételével a Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatala kétnapos gazdasági együttmûködési konferenciát szervezett, amelyen a határon túli magyarok vállalkozásfejlesztési, egzisztenciateremtési lehetôségeit tekintették át. A tanácskozáson elhangzott: nagy a kockázata annak, hogy a szomszédos országokban zajló - többnyire "spontán" - privatizációs folyamatokból rendre kimaradnak a magyar vállalkozók, ami idôvel a gazdasági életben hatalmas hátránnyá nôhet. Ilyen tekintetben a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyar vállalkozóknak a piacgazdaság kiépítésében vállalt szerepe kulcsfontosságú a nemzeti identitás megôrzése tekintetében is. Az egzisztenciateremtés lehetôségeinek kihasználása a kisebbségi közösség egyik alapvetô létkérdése.73 Ugyanez év november 9-10-én nemzetközi konferencia keretében az Európában bevált gyakorlattal összevetve vitatták meg a Kárpát-medencén belüli autonómiatörekvések reális esélyeit.74
Ugyancsak hosszú, bár mint kiderült, kevésbé alapos elôkészület elôzte meg az 1996. július 4-5-én Magyarország és a határon túli magyarság címmel megrendezett tanácskozást, a Horn-kormány által szervezett (de nem elôzmények nélküli) elsô és egyetlen magyar-magyar csúcsot. A rendezvényen ismét az önrendelkezés lehetséges formái és az autonómia szerepelt a napirenden, és a konferencia végén tizenegy határon túli magyar szervezet, hét magyar párt és a kormányszervek képviselôi Közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyet egyedül Ágoston András, a VMDK elnöke nem írt alá. A résztvevôk a tanácskozástól azt várták, hogy "elôsegítse a nemzeti egyetértést a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikát illetôen". S amíg a szomszédos országok magyar pártvezetôi az egyetértés és az érdekek közös minimumát keresték, Kovács László külügyminiszter a felmerülô nézetkülönbségekre is rámutatott, amikor hangsúlyozta, a kormánynak azt is figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi közösség mit fogad el, és mit nem. A Nyilatkozatban feltüntetett együttesen elfogadott álláspontok között - amelyet a magyar fél részérôl a kormány nem, csak a Külügyminisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselôi írtak alá - a stratégiai kérdések sorában elsôként szerepel Magyarország euroatlanti integrációjának, mint közös és kölcsönös érdeknek a hangsúlyozása. Ugyanakkor ismételten megerôsítették, Budapest megkülönböztetett figyelemben részesíti a határon túli magyarság törekvéseit.75
Pozsony már a konferenciát követô napon jelezte a magyar-magyar csúccsal kapcsolatos nemtetszését. Josef Sesták külügyi államtitkár egyenesen az alapszerzôdéssel ellentétesnek tartotta, hogy a kisebbségi kollektív jogok és az autonómia kérdésében Budapesten összmagyar tanácskozást rendeztek. Az eljárást ezen túlmenôen az európai normákkal is összeegyeztethetetlennek ítélte.76 A magyar kormánynak a magyar kisebbségekkel kapcsolatos "felelôsségvállalását" Belgrád is elítélte, s a kiadott emlékeztetôjében rámutatott: "A közös nyilatkozat lépést jelent Magyarország azon törekvésében, hogy kormányának jogkörét kiterjessze a szomszédos országok polgáraira."77 Ugyanilyen hangon ítélte el a konferenciát a román kormány szóvivôje is, bírálta a "közös nemzeti érdekek" megfogalmazását, az autonómia kérdésének felvetését, hozzátéve: "kaliberét tekintve példátlan", hogy a tanácskozáson a magyar kormányzati szervek 75 tagja vett részt.78
Ezekkel az eseményekkel egy idôben folytak a szakértôi megbeszélések és az elôkészületek a magyar-román alapszerzôdés végleges megszövegezéséhez. Már a magyar-szlovák tárgyalások folyamán világossá vált, hogy a kétoldalú megbeszélések során a legtöbb értelmezési gondot az Európai Unió 1201-es ajánlásának 11. cikkelyében megfogalmazott közösségi jogok és az autonómia kérdése okoz. Ezen a ponton akadtak meg az elôkészületek a magyar-román megbeszélések idején is. Amikor Romániát 1994-ben felvették az Európa Tanácsba, a nemzetközileg is érvényes egyezmények között az 1201-es ajánlásban foglaltak végrehajtására is kötelezettséget vállalt. Az alapszerzôdésrôl folyó tárgyalások során Bukarest mindvégig vitatta, hogy a 11. cikkely a kisebbségek kollektív jogairól és azzal együtt az etnikai alapokon létrehozott autonómiáról szólna, mi több, a magyar féltôl is garanciákat követelt, hogy nem fogja az EU-ajánlást így értelmezni. Hosszú, hónapokon át tartó huzavona kezdôdött, ami minden egyéb, legalább ilyen jelentôs kérdést a háttérbe szorított.
1994. október 24-én Budapesten Horn Gyula találkozott Tôkés Lászlóval, az RMDSZ tiszteletbeli elnökével, és megbeszéléseik során a református püspök jelezte, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség igénye, hogy teljes jogú partnerként vegyen részt az alapszerzôdés elôkészületeiben. Úgy ítélte meg, hogy ebben az esetben nem kizárólag kétoldalú államközi kapcsolatokról van szó, sokkal inkább arról, hogy a romániai magyarság politikai szervezete a román-magyar államközi kapcsolatok társutasaként, harmadik partner gyanánt részt vehessen az ôt közvetlenül érintô kérdésekkel kapcsolatos döntésekben. Tôkés László ebben látta az egyedüli biztosítékát annak, hogy a magyar kormány "a neokommunista román uralkodó párthoz való túlzott közeledés és megalapozatlan békülékenység" hevében ne hozzon olyan döntéseket, amelyekkel jóvátehetetlen károkat okozna az erdélyi magyarság számára.79
Jelentôs állomása volt az alapszerzôdés elôkészítésének az 1995. március 7-én megtartott államtitkári szintû megbeszélés, amelyet követôen a két fél által közösen aláírt Emlékeztetôt tettek közzé, amely a politikai és jogi, a kulturális, oktatási és tudományos, a gazdasági, valamint a konzuli teendôk tekintetében vette számba a további feladatokat. Politikai és jogi tekintetben "a Felek folytatják a szakértôi tárgyalásokat a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak gyakorlását biztosító bilaterális együttmûködés jogi kereteinek kidolgozása érdekében". A külügyminisztériumok képviselôi tehát nem a nemzeti kisebbségek helyzetével kapcsolatos kérdésekrôl tárgyaltak, hanem a kérdés megvitatásának jogi kereteit kutatták, miközben maguk is felsorolják és hivatkoznak mindazon nemzetközi szerzôdésre, megállapodásra, megegyezésre és elfogadott ajánlásra, amely a kisebbségi közösségek helyzetének rendezését elôírja.80 Minden bizonnyal ez volt az a pillanat, amikor már nem az alapszerzôdés tartalma, hanem létrejöttének, aláírásának és elfogadásának puszta ténye vált politikai szempontból fontossá, lényegessé. Ha nem így lett volna, a magyar fél felismerte volna az RMDSZ azon követelésének jelentôségét, amely szerint az alapszerzôdéssel párhuzamosan egy kisebbségvédelmi megállapodást is alá kellett volna írni, továbbá meg kellett volna találni a megállapodásokban foglaltak végrehajtásának ellenôrizhetôségét. 1995 tavaszán, a Magyar-Szlovák Alapszerzôdés aláírásának elôestéjén és a Magyar-Román Alapszerzôdés szövegszerû elôkészítésének intenzív szakaszában erre már senki nem gondolt. Arra, hogy az ukrán, a horvát és a szlovén féllel korábban megkötött megállapodás esetében az alapszerzôdés minden esetben a kisebbségvédelmi megállapodással együtt került aláírásra, csak az elemzôk figyelmeztettek,81 a politikai döntéshozók nem vettek róla tudomást.
1996. szeptember 3-án rendkívüli vitanapot tartott a magyar Országgyûlés az alapszerzôdés nyilvánosságra került szövegtervezete kapcsán. Az ülésre meghívták az RMDSZ vezetését is, hozzászólási lehetôséget azonban még az elnök, Markó Béla számára sem biztosítottak. Feltûnô volt a magyar kormány részérôl ez a kirekesztô gesztus, hiszen a rendszerváltás elsô pillanatától szorgalmazott konszenzusos nemzetpolitika, a kultúrnemzeti intézményesülés folyamata, és az ehhez kapcsolható nemzeti integrációs törekvések óriási törést szenvedtek. A magyar-román államközi megállapodást a magyar ellenzék három szempontból támadta, és vitatta annak jogosságát: az egyik, hogy miként viszonyulnak hozzá a határon túli magyar szervezetek, elsôsorban az RMDSZ, de ezen túlmenôen a szlovákiai és a vajdasági magyarság képviselôi; a második, hogy a magyar külpolitika integrációs törekvései során feláldozza-e a rendszerváltás idején megfogalmazott össznemzeti érdekeket; és a harmadik, hogy hogyan viszonyul mindez a kisebbségi kérdések rendezésére irányuló nemzetközi jogi normákhoz, nem áldoz-e fel a magyar kormány túl sokat a vélt - de nem garantált - nemzetközi elônyök érdekében? A kormány képviselôi váltig erôsítették: az alapszerzôdés semmit nem ad fel a magyar kisebbségi közösséget is megilletô, kollektív jogokból, ellenkezôleg: lehetôvé teszi a nemzetközileg is garantált jogok biztosításának számonkérését. Az mindenesetre feltûnt, hogy a szövegtervezet eleve milyen tág - sokszor egymással merôben ellentétes - értelmezési lehetôségeket biztosít. Markó Béla az újságíróknak arra a kérdésére, mire mutatott volna rá, ha szót kap az országgyûlési vita során, a következôket mondta: "Megpróbáltam volna rövid képet vázolni az erdélyi magyarság helyzetérôl, illetve azokról a belpolitikai eszközökrôl, amelyekkel megoldhatónak véljük a helyzetünket. Ezen belül jelentôs eszközként mutattam volna fel az alapszerzôdést, egy jó alapszerzôdést. Megismételtem volna, hogy véleményünk szerint milyen elvi keretet, konkrét megoldásokat és garanciákat kell tartalmaznia egy államközi megállapodásnak ahhoz, hogy az valóban hatékony lehessen."82
1996. szeptember 16-án Temesváron Horn Gyula magyar miniszterelnök és Nicolae Vacaroiu román kormányfô aláírta a Magyar-Román Alapszerzôdést. Az államközi megállapodásnak - a Szlovákiával aláírt szerzôdéshez hasonlóan - a 15. cikke részletesen szól a "Szerzôdô Felek" területén élô nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és kötelezettségeinek a szabályozásáról. (A rendkívül óvatos fogalmazás nem a kisebbségek közösséginek is értelmezhetô jogairól, hanem a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni - emberi - jogairól szól.) Az alapszöveghez csatolt Melléklet tartalmazza mindazon dokumentumok listáját, "melyekre a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésrôl, az együttmûködésrôl és a jószomszédságról szóló szerzôdés 15. cikkelyének (1) b) bekezdése vonatkozik". Ezek sorába tartozik az ET 1201. (1993) számú ajánlása is, ám a megállapodás aláírói szükségesnek tartják lábjegyzet formájában rögzíteni: "A Szerzôdô Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a Feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státusára."83
A Horn-kormány természetesen sikerként értékelte a Romániával kötött megállapodást, hiszen mindenképpen bizalomerôsítô gesztusként értelmezhetô, hogy Magyarország ismételten biztosította Romániát (és egy évvel korábban Szlovákiát is), hogy nincsenek területi igényei, és elismeri a szomszédos országok integritását és szuverenitását. Biztosította továbbá partnereit, hogy a magyar kisebbségi közösségek esetében nem ragaszkodik a kollektív jogok szavatolásához és az autonómia kérdését is az illetô ország belsô ügyének tekinti. Nemzetközi ajánlást minôsített lábjegyzetnek egy olyan politikai alku keretében, amelynek során cserébe nem kapott semmit. A román kormány ugyanis az egyházi ingatlanok visszaszármaztatását és a kisajátítás során az erdélyi magyarságtól elvett javak visszaszolgáltatását, az anyanyelvi oktatás és a szabad anyanyelvhasználat kérdését külön megállapodásokban kívánta rendezni - amibe a magyar kormány minden további nélkül beleegyezett.84 Ilyen formájában a Romániával kötött alapszerzôdés még a magyar-szlovák megállapodáshoz képest is visszalépést jelentett. Duray Miklós mutatott rá: "Az a lábjegyzet, amely az etnikai alapú autonómiát, illetve a kollektív jogokat együttesen elutasítja, gyakorlatilag mindenfajta autonómiatörekvést elutasít. Ezzel a lépéssel a magyar kormány szembefordult azzal a kötelezettség-vállalásával, amelyet a magyar-magyar csúcstalálkozón aláírt."85
A HTMH operatív és koordinációs feladataiból eredôen minden egyes esetben részt vállalt a magyar kormány és a szomszédos országok közötti kétoldalú megállapodások elôkészítésében. Az államszerzôdések elôkészítési és egyeztetési feladata ugyan a Külügyminisztérium és a külügyi szakértôi csoport hatáskörébe tartozott, de az alapszerzôdésekhez szorosan kötôdô kisebbségvédelmi egyezmények, és az egyezményekbe foglaltak ellenôrzését ellátó kisebbségi vegyes bizottságok munkájának irányítása a Határon Túli Magyarok Hivatalát felügyelô államtitkár hatáskörébe. E tekintetben a magyar-ukrán, a magyar-szlovén és a magyar-horvát megbeszélések tekinthetôk többé-kevésbé rendszeresnek és - ami ennél is lényegesebb - eredményesnek is. A magyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság nem kezdhette meg mûködését, mivel a szlovák kormány mindvégig elzárkózott a szlovákiai magyarság legitim képviselôinek a bizottság munkájába történô bevonásától. Romániában pedig a belsô törvényalkotás hiányosságai miatt nem jött létre a vegyes bizottsági együttmûködési fórum.
Tabajdi Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára számos nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a magyar kormány teljes mértékben elfogadja és támogatja a határon túli magyar közösségek önrendelkezési igényét és autonómia-törekvését, de kevésnek tartja a megvalósításuk érdekében tett, elvi szinten megjelenô politikai nyilatkozatokat. A kisebbségi autonómiák ugyanis a valóságban is létezô kisebbségi érdekeket megjelenítô és érvényesítô intézményekre vagy az ilyen intézmények rendszerére, hálózatára épülhet csak. Az ilyen magyar oktatási, tájékoztatási, szociális, gazdasági-mezôgazdasági, mûvelôdési, egyházi és önkormányzati szervezeteket nevezte autonómia-szigeteknek, amelyek erôsítése, szakmai felkészítése a magyar kormány, a Határon Túli Magyarok Hivatala és az anyagi alapokat biztosító alapítványok közös feladata kell hogy legyen. Mint ahogyan közös feladatnak tekinthetô a határon túli magyar közösségek egzisztenciateremtô törekvéseinek a támogatása, a vállalkozásfejlesztésben történô részvétel is. "A kisebbségi nyelvhasználat védelme és a kisebbségi oktatás ügye mellett a magyar nemzeti kisebbségek fennmaradásának és fejlôdésének egyik alapfeltétele az egzisztenciateremtés, a polgárosodás segítése."86 Az 1994 nyarán elfogadott kormányprogram a határon túli magyar közösségekkel történô intézményes kapcsolattartás új formáinak szükségességére is rámutatott, amelynek nyomán a Határon Túli Magyarok Hivatala új, szakmai alapon szervezett munkaformák kidolgozását tûzte ki célul. Úgy ítélte meg, hogy a szülôföldön való boldogulás érdekében elô kell segíteni a határainkon túl élô magyarság egzisztenciateremtését, gazdasági felemelkedését, polgárosodását, bekapcsolódását a helyi politikába, illetve a civil társadalmi önszervezôdését.87
A határon túli magyarok egzisztenciateremtésének, illetve a határmenti régiók gazdasági együttmûködésének elôsegítésére a Hivatal kezdeményezésére 1995 elején létrejött a Gazdasági Együttmûködési Munkacsoport, a helyi önkormányzati munka szakmai színvonalának növelése érdekében pedig megalakult az Önkormányzati Munkacsoport, amely céljául a határon túli magyarlakta települések polgármestereinek, képviselôinek és szakembereinek "továbbképzését" tûzte ki. A Nemzetközi Jogi Munkacsoport - melynek "feladata a létezô és elôkészítés alatt álló nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok felhasználhatóságának elemzése, ezek összevetése a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek törekvéseivel, illetve a szomszédos országok jogi kereteivel, továbbá a nemzetközi kisebbségvédelemmel kapcsolatos elméleti kérdések megvitatása" - 1994. decemberében tartotta elsô ülését. A Stratégiai Munkacsoport közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára irányításával mûködött, s feladata, hogy egy széles konszenzuson alapuló kisebbségpolitikai stratégia kidolgozása érdekében fórumot biztosítson a magyarországi parlamenti pártok és szakértôk szakmai és érdekegyeztetô együttmûködéséhez. Ugyanakkor a HTMH koordinációjával kezdte meg mûködését - több mint húsz magyarországi intézmény bevonásával - a Szociális és Egészségügyi Munkacsoport is, amely egyfelôl a határon túl az egészségügy és a szociális tevékenység területén mûködô orvosok, gyógyszerészek, karitatív és szociális dolgozók munkájának támogatását, szakmai tudásuk elmélyítését és kiszélesítését, valamint az egészségügy terén odahaza végzett munkájuk segítését vállalta. Ugyanakkor feladatai közé tartozott a határon túlról érkezô betegek magyarországi gyógykezelésének megszervezése is.
1994 és 1998 között a HTMH keretein belül - vagy a Hivatal koordinálásával - mûködô munkacsoportok számos olyan, a határon túli magyarok jelene és jövôje szempontjából létfontosságú, a Kárpát-medence egészére jellemzô, s ennek következtében a Magyarországgal szomszédos népek társadalmi valóságát is érintô tanácskozást szerveztek, amelyeken az ezredforduló korszerû kihívásaira keresték a választ, a gazdaság, a vállalkozói szféra, a társadalom, a közigazgatás, a vallás, a mûvelôdés terén felmerült problémák tisztázására tettek kísérletet. A tanácskozások megszervezésében élen járt az Önkormányzati Munkacsoport, amely 1994. november 9-10-én Helyi közigazgatás és a kisebbségek címmel Budapesten szervezte meg elsô konferenciáját. 1995. április 27-28-án Helyi közigazgatás és európai integráció címmel Székelyudvarhelyen, még ugyanez év november 9-10-én Kisebbségi érdekérvényesítés, önkormányzatiság, autonómiaformák címmel Budapesten, 1996. február 24-én Az önkormányzatok szerepe a területfejlesztésben címmel Beregszászon, március 21-23-án Önkormányzatok - közszolgáltatás címmel a szlovákiai Madarászházán, október 19-én Kétnyelvûség az önkormányzatokban címmel ismét Kárpátalján, ezúttal Tiszacsomán, 1997. január 30. és február 1-je között Az önkormányzati tudásátadás esélyei a közép-kelet-európai régióban címmel újra Budapesten, ezt követôen szeptember 28-30. között Önkormányzatok szerepe a regionális fejlesztésben címmel Tatabányán, december 9-12. között Önkormányzatok szerepe egy hátrányos helyzetû térség fejlesztésében címmel Csíkszeredában, 1998. március 6-7-én pedig Vállalkozó önkormányzatok - önkormányzati vállalkozások címmel a Nagyvárad melletti Félixfürdôn rendeztek a magyar polgármesterek, önkormányzati képviselôk és tisztségviselôk számára szakmai elôadásokkal egybekötött tanácskozást.88
A Gazdasági Együttmûködési Munkacsoport kiemelkedô rendezvénye volt az Egzisztenciateremtés, vállalkozásélénkítés és befektetések a Kárpát-medence régióiban címû, 1998. február 27-28-án Baján megrendezett vállalkozói találkozó és tanácskozás. A Miniszterelnöki Hivatal és a HTMH két alkalommal rendezte meg Budapesten a Kárpát-medencei Egyházi Konferenciát; elôször Az egyházak szerepvállalása a nemzeti kisebbségek közösségépítésében címmel 1997. április 21-22-én, másodszor Az egyházak szerepe a kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági életében címmel 1998. április 1-2-án. Ugyanakkor a nyugati és a tengerentúli vezetô magyar tudósok, mûvészek, politikusok és gazdasági szakemberek bevonásával 1996 és 1998 között három ízben rendezték meg a Magyarország 2000 címû tanácskozást.
A határon túli magyar közösségek és az anyaország közötti kapcsolatok terén intenzív társadalomépítési folyamatokat örökölt az 1998 májusában választásokat nyert és kormányalakítással megbízott Fidesz - Magyar Polgári Párt és koalíciós partnerei. A Határon Túli Magyarok Hivatala a Miniszterelnöki Hivataltól a Külügyminisztérium politikai államtitkárának, Németh Zsoltnak a felügyelete alá került, élére pedig elnöknek Szabó Tibort nevezték ki. Az új elnök gyökeres szemléletváltást ígért a határon túli magyarokkal kapcsolatos kormányzati politikában. "A kabinet egyik határozatának nyomán valamennyi miniszter feladat- és hatáskörében megjelent a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányprogram végrehajtásának kötelezettsége. Minden tárcánál kijelölték e téma felelôsét, a HTMH pedig koordinálja ezt a munkát."89 E nyilatkozatból kitûnik, a Határon Túli Magyarok Hivatala a kormánypolitikai szándékból eredôen igyekszik meglelni a tárcaközi koordinációs szerepét. Ez lehetôvé teszi, hogy a határon túli magyarság problémaköre ne pusztán külügyi, diplomáciai kérdésként vetôdjön fel, hanem a magyar közigazgatás egészében - a Belügyminisztériumtól a gazdasági kérdéseken át a jogalkotásig -, gyakorlatilag az összes szakmai területen megjelenjék. E feladatából eredôen a HTMH tanácskozást szervezett a csángók társadalmi felemelkedési lehetôségeinek megvitatására, de tárcaközi bizottság vizsgálja a határon túli magyarok Magyarországon történô munkavállalásának kérdését is. Ezzel természetesen együtt jár a szakmai munkacsoportok megerôsítése is.
A választásokat követô egy év során két igen jelentôs vonatkozásban történt elôrelépés a határon túli magyarok ügyében. Orbán Viktor miniszterelnök nevezetes kijelentésével, miszerint a magyar állam határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival, következésképpen a nemzeti érdekérvényesítés feladatát magára vállaló polgári kormány a nemzetközi fórumokon határozottabban kívánja érvényesíteni a magyar nemzet - így a határon túli magyar közösségek - érdekeit, jelezte az új kormány politikájában jelentkezô szemléletváltást is. Az elmúlt tíz esztendô a határon túli magyar közösségek életében az önrendelkezésért, a közösségi jogokért és az autonómiaprogramok megvalósításáért vívott küzdelem jegyében telt el, amelynek során a magyar kormányok hol határozottabban, hol visszafogottabban, hol csak a nyilatkozatok szintjén nyújtottak támogatást. Az Orbán-kormány hivatalba lépésének elsô pillanatától támogatásáról biztosította a magyar autonómia-elképzeléseket, hiszen a kisebbségek kérdésének a régión belüli megnyugtató rendezése fokozott mértékben jelent biztonságpolitikai kérdést, s ezt így kell az integrációs folyamatokon belül is megjeleníteni és képviselni. Ennek jelentôségére hívta fel a figyelmet Szabó Tibor a diplomaták és nagykövetek számára a Külügyminisztériumban tartott elôadásában, amikor kiemelte: Magyarország NATO-csatlakozását követôen "az új stratégia mellett - amely rendkívüli esetekben lehetôvé teszi a NATO-tagállamok számára az emberi jogok védelmét, illetve a kisebbségek melletti külsô beavatkozást - a számunkra nagyon fontos az is, hogy az új NATO-tagállamok felvételi kritériumai között hangsúlyosan jelent meg a kisebbségi problematika megoldásának követelménye, mégpedig a koppenhágai dokumentumokra hivatkozva, amelyek a kisebbségi kérdések rendezése szempontjából tulajdonképpen a legerôsebb dokumentumoknak tekinthetôk."90 A nemzeti érdekeknek az integrációs folyamatokon belül történô megjelenítése elképzelhetetlen a határon túli magyar pártok és érdekképviseleti szervezetek vezetôivel történô szorosabb együttmûködés nélkül, ezért a korábbi évek során létrehozott magyar-magyar csúcs tapasztalatain okulva a magyar kormány létrehozza a Magyar Állandó Értekezletet, amely nemzeti egyeztetô tanácsként fog mûködni.91 Munkájában részt vesz minden parlamenti képviselettel rendelkezô határon túli magyar párt, illetve a magyarországi politikai erôk közül az ugyancsak parlamenti képviselettel rendelkezô pártok és a kormány képviselôi. "A magyar parlament nyolc-kilencévi mûködésére visszatekintve példa értékû határozatot fogadott el a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásával, hiszen ellenszavazat nélkül döntött..." - hangsúlyozta Szabó Tibor, a már idézett elôadásában. Ugyancsak a magyar parlament határozata nyomán született meg a kormány hat szakmai bizottság felállításáról szóló döntése, amelyek - a Magyar Állandó Értekezlethez hasonló összetételben - a kultúra, az oktatás, a szociális- és egészségügy, a gazdaság, az állampolgári és önkormányzati ügyek, illetve az európai integráció kérdései megvitatásának és a nézetek egyeztetésének biztosítanak fórumot. A bizottságok feladata tehát a helyzetfelmérés és ajánlások küldése a kormánynak. E célra külön pénzforrásokat biztosít. 1999 tavaszán ilyen megfontolásból hozták létre az Apáczai Közalapítványt a határon túli magyar oktatás támogatására, amelynek a romániai magyar egyetem létrehozásában máris meghatározó feladat jutott.
1999. november 12-13-án a szakmai bizottságokban folytatott részletes elôkészítô megbeszéléseket követôen Budapesten sor került a Magyar Állandó Értekezlet második ülésére, amelyen a magyar kormány, a magyarországi parlamenti pártok képviselôi, valamint mindazon határon túli magyar pártok és érdekképviseleti szervezetek vezetôi vettek részt, amelyek parlamenti képviselettel rendelkeznek. Ugyancsak a meghívottak között szerepeltek a nyugati magyarság képviselôi is. Az Értekezlet (nem kimondott és nem leírt) szándéka szerint egyfelôl jó alkalomnak bizonyult az elmúlt, a magyarság számára mindenképpen tragikus évszázad eseményeinek és eredményeinek összefoglalására, s - ami ennél is lényegesebb - megkeresni azokat a lényeges tartalmi elemeket, amelyek a harmadik évezred küszöbén stratégiai jelentôségûek a Kárpát-medencei magyarság számára. A MÁÉRT második ülése tehát nem kevesebbre vállalkozott, mint az európai integrációs folyamatok mentén meglelni az anyaország és az utódállamok magyarsága között azokat a közösségi létezés szempontjából elengedhetetlen érdekazonossági pontokat és érdekérvényesítési lehetôségeket, amelyek a közös nemzeti boldogulás jegyében, annak kiteljesítésének igényével kutatja az együtt cselekvés lehetôségeit. A kétnapos értekezlet gyújtópontjában a határon túli magyarok jogállásáról szóló, úgynevezett státustörvény, valamint a külföldön élô magyar állampolgárok választójogának kérdése állt. Két olyan sarkalatos törvény létrehozásának kérdése merült tehát fel, melyek elsôrendû jelentôségûek a nemzeti integráció folyamatának tekintetében. A két nap során lezajlott heves viták nyomán kiderült: mindkét kérdést illetôen a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének képviselôi akadályozták meg a konszenzus létrejöttét. A Magyar Állandó Értekezlet második ülésének Zárónyilatkozatába - kompromisszum eredményeként - bekerült ugyan a határon túli magyar közösségek jogállását szabályozó törvény megfogalmazásának igénye, de kimaradt a külföldön élô magyar állampolgárok választójogának kérdése.92 A Zárónyilatkozat tíz pontban foglalta össze a magyar kormány, az anyaország és a Kárpát-medencei magyar közösségek jövôbeli együttmûködésének legfontosabb elemeit. Eszerint kiemelkedô jelentôségû a határon túli magyarokkal kapcsolatos magyar kormányzati feladatok végrehajtását segítô szakmai bizottságok létrejötte és mûködése (2. pont), a határon túl élô magyarok magyarországi jogállását szabályozó, úgynevezett státustörvény kidolgozása, melynek elsôdleges célja a szülôföldön maradás esélyeinek és lehetôségeinek az erôsítése (3. pont). Ugyanakkor aggodalomra adnak okot azok a szomszédos országokban tapasztalható jelenségek, amelyek akár a nemzeti türelmetlenség, akár a törvényalkotás hiányosságai, akár a magyar nemzeti közösségek intézményrendszerének kiépítését akadályozó intézkedések formájában veszélyeztetik az utódállamokban élô magyarság közösségi jogainak kiteljesítését. A Zárónyilatkozat aláírói elengedhetetlennek tartják, hogy "a szomszédos országok eleget tegyenek az Európa Tanács felvételük során tett vállalásainak" (5. pont). A MÁÉRT üdvözli a vajdasági magyar autonómiatervezetet és támogatja az abban megfogalmazott intézmények létrehozásának igényét (7. pont), történelmi jelentôségûnek tartja az önálló erdélyi magyar egyetem létrehozását célzó magyarországi támogatás tervezetét (8. pont), és elengedhetetlennek tekinti a határon átnyúló kapcsolatok fejlesztését és a gazdasági együttmûködést segítô eurorégiók létrehozását, amelyek nagymértékben javíthatják a "Kárpát-medence hagyományosan összetartozó, ám a történelmi események folytán perifériára szorult területek gazdasági fejlôdését" (9. pont).
Duray Miklós stratégiai elôrelépésnek nevezi a Magyar Állandó Értekezlet második ülésének Zárónyilatkozatba foglalt eredményeit, és hangsúlyozza: nyolcvan év óta elôször nyílik lehetôség arra, hogy az anyaországi, illetve a határon túli magyarok eddigi "vendéglátó-turista" viszonyának búcsút intve, törvényes kapcsolatba kerüljenek egymással.93 Egy késôbbi nyilatkozatában pedig így fogalmazott: "Míg Antall József önmagában jutott el odáig, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, addig Orbán Viktor megpróbálta intézményesíteni ugyanezt. Sikerült is neki. Ez egyértelmû folytatása az antalli gondolatnak, és a Magyar Állandó Értekezlet keretén belül valósul meg."94 Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezetô alelnöke a Bihari Naplónak adott nyilatkozatában ugyancsak rámutatott: "Gyakorlatilag a nemzeti konszenzus mûhelye a Magyar Állandó Értekezlet, s ez a most befejezôdött ülése is, mert olyan fontos kérdések, amelyek eddig csupán steril politikai viták tárgyát képezték, a szakbizottságokban és magán a csúcsértekezleten is nyugvópontra kerültek. Az egyik központi kérdés - olvasható az ügyvezetô elnök nyilatkozatában - megítélésem szerint teljes újdonság a romániai és általában a határon túli magyarok életében, hiszen elvben elfogadást nyert, hogy a határon túli magyarok Magyarországon egy sajátos jogi kategóriát képeznek, egy olyan jogi kategóriát, amely megkülönbözteti ôket bármely más, a világon élô emberek kategóriájától..."95 Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke elmondta: a Magyar Állandó Értekezlet a magyar-magyar kapcsolatok intézményes, politikai egyeztetô fóruma, melyen belül szakértôi bizottságok foglalkoznak egy-egy megoldásra váró problémával, így elsôsorban a sokat emlegetett státustörvénnyel is. "Ezek a szakértôi bizottságok elsô alkalommal adnak módot arra, hogy a határon túli magyarok szakmai szinten közvetlenül a budapesti kormány felé fogalmazzák meg igényeiket, javaslataikat. (...) Ez fontos lépés volt a szervezet intézményesítése terén, valamint a bizonyos értelemben jogi keretek közé terelt magyar-magyar együttmûködésben."96
A Magyar Állandó Értekezlet második ülését követô politikusi nyilatkozatokból kiderül - kevés kivételtôl eltekintve - történelmi jelentôségûnek tekintik a határon túli magyar nemzeti közösségek magyarországi jogállását szabályozó jogszabály, a státustörvény megalkotását. A huszadik században bekövetkezett feldaraboltságot és a mozaiknemzet-létet követôen új fejezet nyílt a nemzetté integrálódás terén. A határon túli magyar nemzeti közösségek számára úgy tûnik, most nyílik elôször lehetôség érdekeiknek és igényeiknek a magyar kormány felé történô közvetlen megjelenítésére. Arra is hangsúllyal mutattak rá, a MÁÉRT érdeme, hogy a határon túli magyarok sorsának kérdése fölébe emelkedett a mindenkori magyarországi pártvitáknak és pártérdekeknek, és ezzel az elérhetô nemzeti konszenzus közelébe került. Azt azonban már kevés határon túli magyar politikus ismerte fel - legalábbis a nyilatkozatokban ennek nyoma sincs -, hogy a határon túli magyar nemzeti közösségek sorskérdése egyszersmind az adott állam magyar pártjai és érdekképviseleti szervezetei politikai érdekérvényesítési harcainak erodáló erejû hatáskörébôl is kikerül, ugyancsak a nemzeti konszenzus kényszerítô ereje folytán. A Magyar Állandó Értekezlet és annak szakmai bizottságai - ha megfelelnek az eredeti szándékoknak - érdekmegjelenítô és érdekérvényesítô munkájukból eredôen a határon túli magyar nemzeti közösségek önrendelkezési jogának kérdését kiemelhetik az utódállamok magyar pártjainak nemegyszer önfeledt, máskor önös érdekektôl vezérelt csatározásainak torz világából. A kérdés végre az lesz, ami valós tartalmából ered: a Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek önrendelkezési jogaiért vívott, politikai küzdelem, ami többé nem pártprogramok, még kevésbé pártstratégiák függvénye, legfeljebb a kollektív jogérvényesítés nemzeti programjához igazíthatják alaptevékenységüket a már létezô, vagy a jövôben alakuló pártok és érdekképviseleti szervezetek. Ez a lehetô legtöbb, amit a Magyar Állandó Értekezlet mint magyar-magyar intézmény a nemzet integrációs törekvésében új elemként hozhatott.
Egy évtized a magyar, a Kárpát-medencei és az európai politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás malomkövei között - ez jellemzi a Határon Túli Magyarok Hivatalának (és jogelôdeinek, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiumnak és Titkárságnak, majd a Határon Túli Magyarok Titkárságának) tevékenységét. Jól felismert lehetôségek és elmulasztott alkalmak egyaránt jellemezték munkáját, amely összetettségébôl eredôen korántsem bizonyult könnyûnek. 1989-tôl a magyar kormányok - ha némi hangsúlyeltolódással és a szempontok módosításával is, de - egy határozott és korszerû nemzetpolitika jegyében vállalták a partneri kapcsolatokat a határon túli magyar pártokkal és érdekképviseleti szervezetekkel. Ez elsôsorban azt jelentette, hogy megszabadulva a szovjet rendszer nemzetellenes közösségértelmezésének kényszerétôl - és ezzel egy idôben egy társadalmi és politikai értelemben vett új elit megjelenésének köszönhetôen - a magyarországi politika vállalta a nemzeti sorskérdésekkel történô szembenézést, és vállalta a sorsközösséget a határon túli magyarsággal. Ehhez persze a belsô jogi és államigazgatási rendszert is meg kellett újítani. Ugyanakkor - a partneri viszony kölcsönösségébôl eredôen - figyelemmel kellett lenni a határon túli magyarság közösségépítô folyamatainak ritmusára, az "intézményesülésnek" azokra a sorsdöntô pillanataira, amelyek mindenkor az adott ország belpolitikai folyamataival voltak szoros összefüggésben. Az anyanyelvi kultúrához, a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás jogát kellett elismertetni szélsôségesen nacionalista politikai szándékokkal szemben, az oktatáshoz való jogok mellett kellett kiállni az etnikai háborúk frontvonalaktól átszabdalt terrénumán, kollektív jogokat, önrendelkezést és autonómiát követelni félkatonai szabadcsapatok világában, egyházi javakat követelni vissza mûemlékromboló politikai erôktôl, és a kollektív bûnösség dekrétumaira épített szélsôséges nemzettudattal szemben kellett a korábbi évtizedek során elvett magyar javak visszaszármaztatása mellett érvelni. Állásukból elbocsátott oktatók és tudományos kutatók ügyét kellett képviselni a nemzeti gyûlölettel szemben, és az idegen háborúban frontra hurcolt magyar katonák sorsáért kellett a szükséges határozottsággal fellépni, úgy, hogy - és ez a magyar kisebbségpolitika harmadik pillére - az esetek többségében a nemzetközi joggyakorlat sem adott általános fogódzónál egyebet. Jogokra kellett hivatkozni akkor, amikor a törvényerejû védelmi rendszer szinte teljes mértékben hiányzott. Ajánlásokkal, megállapodásokkal, nem szankcionálható szerzôdésekkel a háttérben, etnikai háborúk szomszédságában kellett kollektív jogokért és a kisebbségi érdekek érvényesítéséért küzdeni. A magyar kormányok nemegyszer járatlan úton indultak el, mára azonban a nemzetpolitikai önépítkezés, a kultúrnemzeti intézményesültség folyamatainak eredményeként a kisebbségi jogok kodifikálásának igénye a nemzetközi fórumoktól sem idegen. Az elmúlt egy évtized elegendônek bizonyult arra, hogy Európa végre nyíltan szembesüljön a máig megoldatlan kisebbségi és etnikai kérdések jelenlétének tényével. A kisebbségek önrendelkezési jogának elismerése megtörtént, a nemzetközi jogi garanciák rendszerének létrehozása pedig folyamatban van. Amikor az Európa Tanács az egyéni szabadságjogok mintájára megalkotta a kollektív jogokról szóló és a kisebbségi közösségek önrendelkezési jogát is elismerô törvényét, és rendelkezik annak végrehajtási kötelezettségérôl is, a magyar kormány adminisztratív és koordinációs feladatokat ellátó szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala méltán érezheti: új szakasz kezdôdik a határon túli magyar nemzeti közösségek életében, az önrendelkezési jogok megvalósításával egy idôben, a közösségek szuverenitásának lehetô legteljesebb mértékû tiszteletben tartása mellett egy korszerû, európai integrációs folyamat remélt kiteljesítésének korszaka.
---------------------------------------
1Az emberi jogok és alapvetô szabadságjogok védelmérôl szóló 1950-ben, Rómában megfogalmazott Egyezményt négy évtized során nyolc alkalommal látták el kiegészítéssel. (A 8. kiegészítô jegyzôkönyv rendelkezései 1990. január 1-én léptek hatályba.) Az Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó nyolc jegyzôkönyv hivatalos szövegét lásd: Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Conseil de l'Europe-Osiris, Budapest-Strasbourg 1999.
2 Szokai Imre-Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 13.
3Uo. A tanulmány szerzôi elemzésük során mindvégig a romániai magyarság tragikus helyzetének tényét tartják szem elôtt, s az akkori Jugoszláviát a kisebbségi jogok biztosítása tekintetében követendô példaként említik.
4Tabajdi Csaba újságírói kérdésre - miszerint: "Nem késtünk mi évtizedeket a nemzeti kérdéseink tisztázásával?" - így válaszolt: "A hatvanas években kellett volna jobban figyelni a nemzetre, amikor a szekér még haladt. Akkor könnyebb lett volna összekötni a fellendülést a korszerû nemzettudat kialakításával. Ma nagyon nehéz folyamat elé nézünk, hiszen az emberek most egyénileg keresik a kilábalást, magukkal, a maguk bajaival vannak elfoglalva. Nehéz ilyenkor apellálni a nemzeti felelôsségérzetre." Példaként az erdélyi menekültek ellentmondásos megítélését említi. Magyar-magyar párbeszéd. Magyar Hírlap, 1989. február 11.
5Ezzel kapcsolatban lásd: Bárdi Nándor: A Keleti Akció - A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. I-II. Régió, 1995. 3. és 4. sz. A tanulmány arról a kormányzati tevékenységrôl szól, amely titokban vállalta az elsôsorban erdélyi magyar intézmények mûködéséhez szükséges anyagi források biztosítását. A vállalkozást maga Bethlen István, az erdélyi ügyekkel megbízott titkos minisztérium vezetôje, késôbb miniszterelnök irányította.
6 Gyôri Szabó Róbert: Kisebbség-politikai rendszerváltás Magyarországon. Osiris, Budapest 1998. 7.
7 Für Lajos: Kisebbség és tudomány. Magvetô Könyvkiadó, Budapest 1989. Az 1981-ben keletkezett kézirat szerzôje ugyancsak rámutat: "A nemzeti-nemzetiségi kérdés súlya az elmúlt évek alatt világszerte megnôtt, s bizonyosan állítható: jövôbeli szerepe csak fokozódik. Az önértékeit, korszerû formáit keresô folyamatok mind élesebb alakzatokat öltöttek, s az 1970-es éveket egyre gyakrabban mint az etnikai gondolat újjászületésének évtizedét emlegetik. A »nemzeti-nemzetiségi kérdés reneszánszá«-ról, »etnikai forradalom«-ról beszélnek; az etnikai jelleg tudatosodása fontos történelmi erô lett - állítják tudósok, közéleti emberek." 7. - Az etnikai identitáskeresés évtizedében számot vetni az utódállamok magyarságának tudományos mûhelyeivel, Magyarországon felettébb merész vállalkozásnak tûnt, ezért kellett a kézirat megjelentetésével nyolc évet várni.
8 A Magyarságkutató csoportról - Interjú Juhász Gyula történésszel. Délmagyarország, 1987. április 4.; továbbá: A Magyarságkutató Csoport három éve. Nyelvünk és Kultúránk, 1988. 33. sz.
9 A két világháború között Magyarországon végzett kisebbségkutatásról készült legjobb összefoglaló: Cholnoky Gyôzô-Futala Tibor-Kertész Gyula: Nemzetiségi bibliográfia és dokumentáció hazánkban a kezdetektôl napjainkig. I-II. Könyvtári Figyelô, 1993. 4. (545-560.) és 1994. 1. (15-28.) számában. Továbbá Rónai András: Térképezett történelem. Püski Könyvkiadó, Budapest 1993, valamint Bédi Imre: A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet. Pannónia Könyvek, Pécs 1994.
10 Gyôri Szabó Róbert: i. m. 10.
11 Nemzetiségi Kollégium alakult. Reformátusok Lapja, 1989. június 25.; valamint Magyar Nemzet, 1989. június 13.
12 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium tagjai között szerepelt Antall József, Csepeli György, Csoóri Sándor, Hanák Péter, Hankiss Elemér, Herczegh Géza, Jeszenszky Géza, Konrád György, Pomogáts Béla, Pungor Ernô, Vásárhelyi Miklós, Vígh Károly és mások. Gyôri Szabó Róbert megállapítja: "A Titkárság kettôs szerepköre bizonyos hatásköri félreértéseket és zavarokat okozott, a Kollégium saját alárendelt szervezetének tekintette, míg a Titkárság az önálló mozgástér bôvítésével próbálkozott, miközben a Kollégium széles körû legitimitást, politikai hátteret biztosított a számára."
13 Tabajdi Csaba: Egységes elvek, ésszerû munkamegosztás, összehangolt cselekvés - Gondolatok a magyarországi kisebbségvédelemmel és a külföldi magyarsággal kapcsolatos politikáról. (kézirat, 1990) HTMH irattára. Tabajdi Csaba a Kollégium és a Titkárság tevékenységét értékelô tanulmányában az önszervezôdés kérdését helyezi a középpontba, amikor rámutat: "A kisebbségek sajátos érdekeinek kifejezésre juttatásához elengedhetetlen feltétel, hogy megfelelô érdekvédelmi és politikai képviseleti szervezetekkel rendelkezzenek. A kifejezetten kisebbségi alapon szervezôdô intézmények átfogó hálózatának létrejöttéhez pedig az autonómia elvének érvényesítése biztosíthatja a legkedvezôbb alapokat. Az autonómia fogalma nem szûkíthetô le a területi autonómiára - amelynek ott lehet létjogosultsága, ahol a kisebbségek nagy, összefüggô tömbökben élnek -, hanem magában foglalja a helyi, kisközösségi autonómiát, önkormányzatot is." Tabajdi Csaba a kilencvenes években az alulról építkezô kisebbségi társadalmak intézményeit, az általa "autonómia-szigetek"-nek nevezett önszervezôdési, érdekmegjelenítési és -érvényesítési formákat, azok létrehozását és mûködtetését tekinti a legátfogóbb kérdésnek. Ebben látja az önmagáért tenni kész, cselekvô közösség fô erôforrását.
14 Bíró Gáspár a Titkárság rövid tevékenységén belül mérföldkônek tekinti a kisebbségi törvény létrejöttét. Elmondása szerint: "Az Igazságügyi Minisztériumban nem akartak foglalkozni akkor ezzel a kérdéssel, nem tekintették olyan fontosnak, hogy legyen egy nemzetiségi törvény. Készültek mindenféle tétova tervezetek, de igazából nem foglalkoztak a dologgal, csak miután ez a hivatal (a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárság - megj. M. F.) nagyon ráment a kérdésre és kormányszintre emelte a dolgot, csak azután, januárban készült el az igazságügy saját tervezete, ami teljesen más volt koncepciójában is és struktúrájában is, mint a Titkárságé. Végül is az a változat került a Parlament elé, igaz nagyon sok módosítással, amit a Titkárság kezdett kimunkálni." - Gyôri Szabó Róbert: i. m. 417.
15 Uo. 436-437.
16 Gyôri Szabó Róbert: i. m. 415.
17 Uo. 416-417, valamint 419.
18 Nagy Gyula szerint "tulajdonképpen a Titkárság dolgozta ki a helyét átvevô két hivatalnak a célját, misszióját, felépítését, mûködési elvét. A Kollégiumból és a Titkárságból nôtt ki a késôbbi két intézmény. Világossá vált, hogy részben a határon túliak sajátos problémái és a hazai kisebbségek ettôl teljesen eltérô ügyei nem maradhatnak egy hivatalban." Uo. 426.
19 Uo. 422-423.
20 A határon túli magyarság helyzete. Budapest é. n. (1998).
21 A nemzeti megújhodás programja. Budapest 1990. 184.
22 A Kormány 27/1991. (II. 16.) rendelete a tárca nélküli miniszterek feladatairól. Magyar Közlöny, 17. sz.
23 Entz Géza címzetes államtitkárrá történt kinevezésnek és a Titkárság tényleges mûködésének pillanatától egészen 1992. június 1-ig, a Titkárság önálló Hivatallá történt átalakulásáig folyt a vita a hatáskörök és a felügyelet közigazgatás-jogi meghatározását illetôen. A kérdés tisztázásának, ismételt megfogalmazásának hatalmas irodalma van a Hivatal irattárában. HTMH - EGI/91/02030.
24 "Az egységes kormányzati rendszer kialakítása érdekében javasoljuk, hogy a két szervezet kerüljön közös felügyelet alá, amelyet a kisebbségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli miniszter gyakorolna." HTMH - EGI/91/430.
25 "Két hivatal felállítása esetén is ésszerû lehet felügyeletük ellátása egy tárca nélküli miniszter által." HTMH - HB/91/1759.
26 HTMH - EGI/91/02030.
27 90/1992. (V. 29.) Kormányrendelet a Határon Túli Magyarok Hivataláról. Magyar Közlöny, 1992. június 1.
28 "Konstruktív partnerséget kínálunk." Magyar Nemzet, 1991. július 17.
29 Koncepciótervezet. HTMH - EG/1043/92. 2.
30 A magyar Országgyûlés 1995. április 7-én fogadta el, megjelent a Magyar Közlöny 1995/28. számában. Lásd továbbá: Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Conseil de l'Europe-Osiris, Budapest-Strasbourg 1999.
31 Koncepciótervezet - Függelék. 4. - HTMH-EG/1043/92.
32 Uo. 4.
33 Uo. 5.
34 Észrevételek a Külügyminisztérium által készített kisebbségi koncepciótervezethez. HTMH - EG/1043/92. 1.
35 Uo. 4.
36 Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttmûködésének elveirôl a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. HTMH - EGI/91/07050.
37 Szomszédunk Ukrajna. Népszabadság, 1991. december 3.
38 Kárpátalja: igen az autonómiára. Magyar Hírlap, 1991. december 5. A Magyar Nemzet néhány nappal korábban Népszavazás lesz Kárpátalján az autonómiáról címû, terjedelmes írásában megállapítja: úgy tûnik, "a moszkvai puccs kudarcának köszönhetô: Kárpátalján jóval erôteljesebben jelentkezett az elmúlt hetekben az ott élô népek, nemzeti kisebbségek törekvése és óhaja az autonóm Kárpátalja megteremtése iránt." - 1991. november 12.
39 Ukrajna törvénye a magyar autonóm körzetrôl. Kárpáti Igaz Szó, 1992. május 8.
40 Magyar-Ukrán Alapszerzôdés - Kemény vita után: igen. Népszava, 1993. május 12. Továbbá: Elfogadták a Magyar-Ukrán Alapszerzôdést. Népszabadság, 1993. május 12.; Lebontottuk a keleti vasfüggönyt. Pesti Hírlap, 1993. május 12.; Heves vita után elfogadták a Magyar-Ukrán Alapszerzôdést. Magyar Nemzet, 1993. május 12.; Antall: az egyezmény következményei vállalhatók - Elfogadták a Magyar-Ukrán Alapszerzôdést. Magyar Hírlap, 1993. május 12.
41 Idézi: Zacsek Gyula: Kik voltak a szövegezôk? Magyar Fórum, 1993. május 13.
42 Uo.
43 Szerzôdés a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a baráti kapcsolatokról és együttmûködésrôl. 1992. december 16.
44 6. szakasz: A Horvát Köztársaság kötelezettséget vállal, hogy mindegyik etnikai és nemzeti közösségnek vagy kisebbségnek biztosítja:
a) a negatív diszkrimináció elutasítása elvének tiszteletben tartását, ahogy azt az 1. bekezdésben felsorolt nemzetközi szerzôdések elôirányozzák,
b) a jogot a védelemre minden olyan tevékenységgel kapcsolatban, amely fenyegeti vagy fenyegetheti a létüket;
c) a jogot az azonosságtudat ápolására, a szabad kultúra- és vallásgyakorlásra, a mûvelôdésre és az anyanyelv használatára a magán- és közélet területén;
d) a védelmet az egyenjogú részvétel érdekében a közéletben, a politikai és gazdasági szabadságjogok érvényesülését a társadalmi élet minden területén, biztosítja a tömegtájékoztatási eszközök szabad használatát és az oktatás és a mûvelôdés szabadságát;
e) a polgár döntési jogát arról, hogy mely etnikai, nemzeti közösséghez vagy kisebbséghez kíván tartozni, továbbá arról, hogy élvezhesse a választásból eredô összes jogosítványt, akár egyénileg, akár másokkal szövetkezve. (...)
45 Horvátország 1991. december 15-én csatlakozott a korábban, május 31-én aláírt, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén folytatott magyar-ukrán együttmûködési Nyilatkozat hoz.
46 Barátsági és együttmûködési szerzôdés a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság között. 1992. december 1.; Egyezmény a Magyar Köztársaságban élô szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élô magyar nemzeti közösség különjogainak biztosításáról. 1992. november 6.
47 Bíró Gáspár: Kollektív jogok? Vigilia, 1996. 7. sz. 495. A szerzô a kollektív jogok kiteljesítésének lehetôségét az autonómia (illetve az önkormányzat), mint társadalmi, politikai önszervezôdési forma megvalósításában látja. Rámutat: "A legtöbb esetben a közösségek önmaguk kívánnak dönteni a közösségként történô fennmaradásukat biztosító ügyekben, azaz élni kívánnak az önrendelkezési joggal." A szerzô ugyanakkor a liberális nemzetállam eszméjével történô konfrontálódás mindenkor fennálló veszélyére is rámutat, hiszen ha az önrendelkezési jogok kiteljesítését biztosító autonómia politikai igénnyé válik, eltérô csoportidentitás jellegénél fogva a nemzeti állam lényegét érinti. "A nemzetállam a nemzet kollektív jogainak a kifejezôje és megjelenítôje. Két csoport kollektív jogait egy intézmény pedig egyszerre nem tudja képviselni..."
48 Vékás János: A kisebbségi polgár a nemzeti önrendelkezés és az állami szuverenitás között. Pro Minoritate, 1992. március-április, 32-34.
49 Bíró Gáspár idézett tanulmányában így fogalmaz: "Az etnopolitikai szemlélet régiónkban lényegében azt jelenti, hogy a »politika« jelentése a »mi« etnikumunk ellenségeire és barátaira összpontosul, azzal a nóvummal, hogy az államon belül élô más etnikumok némelyike közösségenként és együttesen is belsô ellenségnek számít, de legalábbis potenciális rendbontó". - Uo. 498-499.
50 Autonómia nélkül nincs demokrácia. Új Magyarország, 1994. május 31. Krzystof Czizewski az autonómia, mint az államszervezôdés egy meghatározott formája és a szülôföld, mint lelki-szellemi és kulturális tartalom közötti szoros kapcsolatra mutat rá, amikor kifejti: "A gyökértelenség alapvetô veszélye, hogy a megtartandó sajátosságok helyét a pénz és az állam foglalja el. De az emberek nem államra áhítoznak, mely túl nagy, távol áll tôlük és túl absztrakt, s ezért nem tudnak vele maradéktalanul azonosulni, hanem szülôföldre. Az identitások különbözôségére van szükség. Csak úgy lehetünk egyetemesek, ha lenyúlunk a gyökerekhez, s azokban fedezzük fel az univerzálisat." Ezért tekinti életfontosságú kérdésnek a kisközösségek autonóm érdekérvényesítési lehetôségeit és képességeit.
51 Kormánynyilatkozat a magyar kisebbségekrôl. Új Magyarország, 1992. augusztus 19.
52 Sajtóközlemény Magyarország miniszterelnökének, a határon túli (Kárpát-medencében élô) magyarok vezetôivel történt találkozójáról (1994. február 11.) HTMH Tájékoztató 1994/2. Ikt. sz.: 279/2/94.
53 Emlékeztetô a Balladur-terv jelenlegi változata kapcsán. HTMH 609/2/94.
54 Az MSZP felszámolná a Kárpótlási Hivatalt. Magyar Hírlap, 1994. április 15.
55 Tabajdi Csaba: Fordulat kell a magyar kisebbségi politikában. Népszabadság, 1994. április 11.
56 Entz Géza: Elôre vagy vissza? - A határon túli magyarsággal kapcsolatos politika alternatívái. Népszabadság, 1994. május 2.; Vasárnapi Újság, 1994. május 15.
57 Az autonómia esélyei - Interjú Tabajdi Csaba politikai államtitkárral. Romániai Magyar Szó, 1994. október 26.
58 A 100/1995. (VIII 24.) Kormányrendelet 5. §-a a Hivatal feladatait további négy pontban bôvítette:
f) véleményezi a határon túli magyarokat érintô koncepciókat, a jogszabályok és a nemzetközi megállapodások tervezetét;
g) figyelemmel kíséri a központi költségvetési forrásokból származó, a határon túli magyarok támogatására szánt összegek felhasználását, javaslatokat tesz a támogatások súlypontjainak kialakítására;
h) elôsegíti a határ menti, a regionális és szubregionális társadalmi, kulturális és gazdasági együttmûködést;
i) ellátja az államközi szerzôdések alapján létrehozott kisebbségi vegyes bizottságok mûködésével kapcsolatos feladatokat. - Magyar Közlöny 1995/69. szám.
59 Tôkés László: Nyílt levél Magyarország választás elôtt álló pártjaihoz. Népszabadság, 1994. április 28.
60 Az MSZP elnökének válasza. Népszabadság, 1994. április 28.
61 Új Szó, 1994. június 13. - Az 1994. október 2-án megtartott választásokon a várakozásoknak megfelelôen Meciar és pártja gyôzött. Politikai elemzôk jogosan tették fel a kérdést: mi az oka annak, hogy "Európában egyedülállóan egy ország lakosságának a fele politikai szélsôségekre és populistákra szavazott"? (A meciari nacionalista és a baloldali populista gyûjtômozgalom összesen 47 százalékot kapott.). Scipiades Iván: Szlovákiai változatok választás után. Magyar Hírlap, 1994. október 5.
62 Az RMDSZ bírálja a kisebbségi tanügyi törvénytervezetét. Népszabadság, 1994. június 16.
63 A kölcsönös tájékoztatás érdekében - Markó-Horn találkozó. Erdélyi Napló, 1994. július 27.
64 A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Állásfoglalása a román-magyar alapszerzôdésrôl. Romániai Magyar Szó, 1994. szeptember 7.
65 Méray Tibor: Az idô nem sürget. Népszabadság, 1994. október 19.
66 Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Conseil de l'Europe-Osiris, Budapest-Strasbourg 1999. 153-162.
67 Uo. 155.
68 1994. szeptember 28-án Visegrádon a Médiahajó rendezvényének keretében, hazai politikusok és a határon túli magyar pártok vezetôinek részvételével Útban az alapszerzôdések felé címmel beszélgetést rendeztek e témában, amelyet a Kossuth Rádió Határok nélkül címû mûsora sugárzott, amelynek keretében elôször csaptak össze az érvek és az ellenérvek.
69 Már nem ragaszkodna a gyors alapszerzôdésekhez. Magyar Hírlap, 1995. február 24.
70 A szlovákiai magyar pártok garanciákat szeretnének. Magyar Hírlap, 1995. március 18.
71 Szerzôdés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttmûködésrôl. Népszabadság, 1995. március 20.
72 Együtt gazdagodjunk, de hogyan... Erdélyi Napló, 1995. április 5.; Magyar a magyarnak. HVG, 1995. április 8.; Tabajdi Csaba: A gazdaság a nemzeteszme fedezete - A magyar kisebbségek egzisztenciateremtését kell támogatni. Népszabadság, 1995. április 28.
73 Lábody László: Az autonómia a kisebbségi önvédelem eszköze. Népszabadság, 1995. november 10.; Autonómia önvédelembôl. Új Magyarország, 1995. november 10.; Autonómia: se vele, se nélküle. Erdélyi Napló, 1995. november 15.
74 A magyar-magyar csúcs közös nyilatkozata. Népszabadság, 1996. július 20.
75 A budapesti magyar-magyar csúcs visszhangja - Pozsonynak nem tetszik. Magyar Hírlap, 1996. július 8.
76 Pozsony és Belgrád fenntartásait hangoztatja - Nyilatkozatok a magyar-magyar csúcsról. Népszava, 1996. augusztus 8.
77 Szlovák-román össztûz a magyar-magyar csúcsra. Magyar Hírlap, 1996. július 9.
78 Tôkés László: Bennünket nem lehet megkerülni a román-magyar államszerzôdés megkötésénél. Erdélyi Napló, 1994. november 2.
79 Emlékeztetô (I-IV.). Romániai Magyar Szó, 1994. március 10, 11-12, 13, 14.
80 Varga Attila: Az alapszerzôdésrôl három tételben. A Hét, 1994. november 4.; Bíró Gáspár: A jogcentrikus kisebbségpolitika esete az alapszerzôdéssel. Magyar Narancs, 1995. március 16.
81 Markó: a vita befolyásolhatja az erdélyi magyar közvéleményt. Magyar Hírlap, 1996. szeptember 4.
82 Szerzôdés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésrôl, az együttmûködésrôl és a jószomszédságról. Népszabadság, 1996. szeptember 2.
83 Tartalmi nyereség a lábjegyzetért cserébe - Kovács László: Az ET 1201-es ajánlása kötelezettségként került az alapszerzôdésbe. Népszabadság, 1996. augusztus 17.
84 Egymással feleselô nyilatkozatok az alapszerzôdésrôl. Népszava, 1996. augusztus 24.
85 Tabajdi Csaba: Számvetés és elôretekintés - Négy év kormányzati munkájának mérlege, s a jövô feladatai. In: A határon túli magyarság helyzete. Budapest é. n. (1998). 19.
86 Beszámoló a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenységérôl a Kormány hivatalba lépésének elsô hat hónapjában - 1995. január 15. - HTMH.
87 A Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatala kezdeményezésére tartott rendezvények. In A határon túli magyarság helyzete. Budapest é. n. (1998)
88 Több pénz jut a határon túli magyarságnak - Szabó Tibor, a HTMH elnöke a szolidaritásról, a partnerségrôl és a varázsszavakról. Magyar Nemzet - Kisebbségek, 1999. január 14.
89 Szabó Tibornak, a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökének elôadása. Magyar Külügyminisztérium, 1999. július 27. (gépirat)
90Magyar-magyar csúcs még az idén - Orbán Viktor fogadta a határon túli szervezetek vezetôit. Népszabadság, 1998. augusztus 21.
91 A Magyar Állandó Értekezlet második ülésének Zárónyilatkozata (1999. november 12.) Romániai Magyar Szó, 1999. november 15.; HTMH "Observer", 1999. november 17.
92 Stratégiai elôrelépés - Duray Miklós nyilatkozata a MÁÉRT kapcsán. Új Szó (Pozsony), 1999. november 13.
93 A felvidéki magyarság a partnerségért - "Szlovákiában és Romániában a kisebbség stabilizáló tényezô" - mondta Duray Miklós. Napi Magyarország, 2000. január 8., 24.
94 Takács Csabának, az RMDSZ ügyvezetô alelnökének nyilatkozata a MÁÉRT-ról. Bihari Napló, 1999. november 16.
95 Az uniós elônyöket ki kell terjeszteni a határon túli magyarokra is - Szakmai párbeszéd kell. Krónika (Kolozsvár), 1999. november 16.