A vitaindító írás címében Kántor Zoltán felteszi a kérdést: vajon nemzetépítés, nemzetpolitika vagy a kisebbségek védelme a státustörvény célja, hatása, üzenete. Szerintem túlzottan ideologikus ez a kiindulópont, de értelmiségihez méltó. Miként néhány oldallal lejjebb már idézi, hogy eddig is vagy másfélszáz jogszabály bizonyítja: 1989 óta megindult egy folyamat a határon túl élô magyarok történelmi sérelmeinek és társadalmi, kulturális, gazdasági hátrányainak legalább szimbolikus enyhítésére a magyarországi (bel-és kül) politikában, valamint közigazgatásban.¹Ez, ha ellentmondásosan is, de jelzi, hogy a különbözô politikai erôk, értékvilágot vallók között van egy szûk mezsgye, amelyen együtt tudnak haladni, tehát az új törvény ennek a folyamatnak a része. Része, mert megôrizte a "nincs jogod (kapni, belépni, dolgozni, tanulni stb.), csak kérelmezni" típusú szabályozást, megközelítést, a támogatott célcsoport felülrôl vezénylését és az egész civil szférához való ambivalenciát. (Például, nagy pénzekkel fognak gazdálkodni a jövôben is a különbözô közalapítványok, de azok társadalmi és jogi ellenôrzöttsége, hatékonysága továbbra sem lesz nyilvános, fôként nem a támogatásra szorulók és az adófizetôk elôtt.) Ezért tehát nem tûnik sem korszakhatárnak, sem merôben új szabályozási útkeresésnek a törvény, legfeljebb másféle ellentmondásokat hoz felszínre a másfélszáz szabályozás eddig rejtve maradt, meg nem vitatott normatömegébôl. Másrészt túlzottan lármás, hangos volt a törvény elôkészítése a kényes nemzetpolitikához vagy kisebbségvédelemhez képest. Már a törvény címének változása is jelezte a bizonytalan viszonyítást. A sokat ígérô státustörvénybôl elôször csak kedvezménytörvény lett, majd végül a semmitmondó "szomszédos államokban élô magyarokról" elnevezéssé változott. Ezzel persze némileg folytatták a korábbi rejtjeles szabályozás hagyományát, hogy csak a beavatottak vegyék észre, kikrôl is szól valójában a látszólag semleges rendelkezés. A nagy hangzavarban a szabályozásból, ahogy a közgazdaságban ismert, "önmagát beteljesítô várakozás" lett, és (majdnem) mindenki csalódott. Alapos a gyanú tehát, hogy elsôsorban pártpolitikáról, klientúra-építésrôl és a kérdés politikai monopolizálásról van szó, mintsem nemzetben gondolkodásról vagy kisebbségi jogvédelemrôl. Ezt bizonyítja egyébként, hogy az ellenzék érdemi javaslatait éppúgy nem vették figyelembe a törvény vitájában, ahogyan a szakmai ellenvetéseket sem fogadták meg, noha a bonyolult nemzetpolitikai konszenzus eléréséhez és a jogilag is összetett kisebbségi védelem javításához ez szükséges lett volna.

Nem dôlt meg ily módon a törvény megszületéséhez kötôdô feltételezés: itt bizony napi politikáról, rövid távú elônyökrôl, választási projekcióról és szavazatgyûjtésrôl van szó. Esetleg szimbolikus hatásokról, vagy - Duray Miklós szavaival élve - "A törvény által adott lehetôségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz". Hosszú távon persze jó lenne, ha akár a nemzetépítés, akár a kisebbségvédelem fejlesztése állna a középpontban, de ehhez a mai négyéves ciklusokban gondolkodás és a politikai szereplôk között a "megkülönböztetem magam, tehát vagyok" elv helyébe az "ebben és ebben az értékben, célban egyetértünk, tehát nem is vitatjuk" elv kellene. Úgy látom, ma nincs elég társadalmi és politikai egyetértés a kérdés távlatos, nemzetpolitikai megközelítéséhez.

Az elôzôekhez szorosan kapcsolódik: folyik-e valamilyen vita, gondolkodás a nemzet fogalmáról az Európai Unióhoz csatlakozás hatására, annak elveinek és szabályainak befogadására készülve. Egy másik kutatás kapcsán²azt vizsgáltam, mi a nemzetfogalmat a jog számára közvetítô, értelmezhetôvé tevô állampolgári státus tartalma, milyen jogokat biztosít a jog ma számunkra. Ebbôl ugyanis többféle következtetés is adódik. Elég annyi, hogy a hatályos jogban legalább száz olyan jogviszonyt találtam, általában nem törvényben szabályozva, amelybôl mindenféle külföldit - így a határon túliakat is - kizárják. Ugyanakkor száz felett volt azoknak a jogviszonyoknak a száma, amelyekbe bizonyos megszorításokkal, megnehezített feltételekkel, hatósági mérlegeléssel beengednek külföldieket is, mintegy kivételként a magyar állampolgárok mellett. Logikus lenne az elválasztó ismérv: nyilván az elôzôekben tisztán politikai, közhatalmi, közéleti - azaz a politikai nemzethez tartozó jogokról, ügyekrôl van szó, míg a másik esetben szociális, egészségügyi, vállalkozási, egyszóval a társadalmi, gazdasági léthez szükséges kérdésekrôl van szó. A logika azonban csôdöt mond. A bevándorolt külföldinek van például helyi választójoga, de nem lehet gépírónô a polgármesteri hivatalban (köztisztviselô), kaphat gyermekvédelmi támogatást, de nem lehet mezôôr. Vajon örülnünk kell-e annak, hogy például magánnyomozó, belvízi úszó jármûvön hajóparancsnok, felszámoló vagy éppen vámbûncselekményekben hatósági tanú csakis magyar állampolgárként lehetünk? A magyar társadalomban az állampolgári státus tartalmához annak köznapi elônyei kapcsolódnak, mint a világútlevél, a szabad utazás, a választójog. Ezeket a hagyományos elôjogokat azonban fokozatosan "erodálták" a határon túli magyaroknak, formálisan a külföldieknek nyújtott jogok (bevándorolt, letelepedett, devizabelföldi, menekült, munkavállalási engedéllyel rendelkezô, ösztöndíjas fedônév alatt). A nemzetközi (emberi jogi) egyezmények átvételével elvégzett jogkiterjesztés és a hazai jogfejlôdés példaként idézett "belterjes fejlôdése" azonban a lakosság elôtt sem ismert, így politikai kihatásokkal sem járt.

Szintén a hazai jogfejlôdés sajátossága a ius sanguinis töretlensége, amely miatt nagy a tömege világszerte a "látens magyar állampolgároknak". Számbavételük reménytelen, bár többször megfogalmazódott, hogy legalább az állampolgársági törvény-módosításkor érdemes lenne egy klauzulát beiktatni: meghatározott türelmi idô után (addig útlevelet lehetne kérni, lakcímnyilvántartásba bejelentkezni, utólagos anyakönyvezést kérni, állampolgársági bizonyítványt, nyilatkozattal állampolgárságot adni), ha az addig adott lehetôségeket nem vették igénybe, magyar állampolgárságuk megszûnne. Mindenféle kapcsolat hiányában ez a "virtuális" állampolgárság csak relativizálja a státus tartalmát. A közösségi jogban szabályozott európai állampolgárság³származékos jellege miatt a csatlakozásra készülve foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel. Annál is inkább, mert a hatályos szabályozás is megkülönbözteti a nem Magyarországon élô és az itt élô állampolgárokat. Az elemzés tárgyaként szolgált az, hogy az állampolgári státushoz, képviselethez, választójoghoz tartozó hazai törvények kétharmadosak, továbbá a közösségi jog állampolgársági státust érintô átvétele az Alkotmány és számtalan alacsony szintû jogszabály eltérô módszerû módosítását is igényli. Abban elvileg egyetértés van, a Közösségen belül és a hazai politikai elitben, hogy a polgárok Európája a biztonság és a jog térségévé váljon. Ahhoz, hogy Magyarország is bekapcsolódjon a gazdasági, jogi és politikai integrációba, a választópolgárok szavazata is kell. A csatlakozás a politikai intézményrendszer és az állampolgári státus mindegyik rétegét érinti, ezért különösen jelentôs kérdés, hogy az integrációt a szuverenitás redukálásának és a nemzeti önazonosság gyengítésének érzékeli-e a közvélemény vagy sem.

Az elmúlt évtized közepén végzett többváltozós kutatások arra keresték a választ, hogy a lakosság milyen szempontok alapján azonosít valakit magyarként. Ennek döntôen két típusát lehetett elkülöníteni. ⁴Az egyik típus alapja a politikai nemzetfelfogásban gyökerezô állampolgárság, míg a másik típus a kulturális nemzetfelfogásból eredô anyanyelvet, illetve a magyarsághoz való önbesorolást (" aki magát magyarnak vallja') tartja meghatározónak. Az adatok elemzése azt mutatta, hogy a rendszerváltást követôen az idegenekkel szembeni elôítéletesség mögött az állampolgársághoz rendelt gazdasági és szociális jogok féltése húzódott meg. ⁵Ez is egyik jelzése az utóbbi évtizedben átalakuló nemzetfelfogásnak, amelytôl jogilag ugyan igen, de politikailag aligha függetleníthetô a nemzettudat. Csepeli György értékelése szerint útban vagyunk: a kelet-európai "kulturális nemzetek" típusától a nyugat-európai "politikai nemzetek" felfogás felé. Többen felhívták arra a figyelmet, hogy a két típus valójában a nemzet fogalmát illetô megosztottságot⁶jelenti. A társadalmi egyetértésnek, a világos nemzettudatnak a hiánya miatt pedig bizonytalan az államiság, az állammal szembeni elvárások kerete. ⁷Kérdés, hogy az uniós csatlakozás melyik tendenciát erôsíti fel, növekszik-e a politikai közösséggé válás, és a nemzettudat által befolyásolt állampolgárság egész intézménye mivé alakul. A hazai joganyag és a mögötte meghúzódó politikai szándékok nem azt bizonyítják, hogy ez az elmozdulás, az "útban lét" egyenes vonalú fejlôdést jelent. Többen remélték, hogy az EU-csatlakozás közeledése, amely a legközvetlenebb mozgatója volt a törvény kidolgozásának, hozzásegít a nemzeti identitás és az európai integrálódás szintéziséhez. A törvény vitája sem teremtett ehhez érdemi eszmecserét, a szövegben pedig csak annyi látszik, hogy az Ausztriában élô magyarok nem kerültek be a státusmagyarok közé.

A vitaindító is nagy teret szentel a törvény személyi hatályával kapcsolatos kétségeknek. A jog részlegességét ismerve nem a " ki a magyar" meghatározás formalizmusát vitatom. Csupán jelzem, hogy az igazolványt nem csak nem kérni, megtagadni is lehet, de annak érvényességi ideje is lejárhat, sôt vissza is vonhatják. Így az igazolvánnyal nem rendelkezôk is sokfélék lesznek. Ezért veszélyes akár szimbolikusan azonosítani az igazolvánnyal rendelkezôket a nemzethez tartozókkal, míg az igazolvány nélkülieket gyanús, kétes, nem is igazán magyar embereknek tekinteni.

További gond, hogy Az Alkotmány sokat citált regulája a határon kívül élô valamennyi magyarért való felelôsségrôl szól. Ám ettôl eltérôleg, az új törvény nem valamennyi külföldön élô magyarról szól. Itt kell tehát megemlíteni a törvény diszkriminatív jellegét, mégpedig legalább háromféle értelemben. Egyrészt: a világon máshol, azaz a területi hatálya alá nem sorolt országokban élô magyarok számára. A történelmi gesztus az országból elûzöttek, elmenekültek, mindenféle okból telepítettek, deportáltak és családjuk esetében is indokolt lenne. A világ sokféle országában élô magyar közösségek és családok nemzeti identitásának megôrzéséhez való állami hozzájárulás, támogatás szükségessége, és az esetleg ennek hiányával okozott hátrány arányossági mércéje szerinti elemzésre azonban még kísérlet sem történt. Másrészt: egyes rendelkezések a magyar állampolgárokkal szemben diszkriminatívak, így az utazási kedvezményezés, amennyiben az adott célcsoport objektív meghatározása, az intézkedés szükségessége és az alkotmányos céllal való összevetésben az arányosság szerinti próbát nem állja ki. Harmadrészt: felmerül a diszkrimináció a nemzeti kisebbséghez nem tartozó külföldiekkel szemben, különösen az azonos állampolgárságúak között, ha egyiküket pusztán nemzeti hovatartozásuk miatt kedvezményezi a törvény olyan jogviszonyokban, amely hagyományosan nem az identitás erôsítésének, megôrzésének része (munkavállalás, kereskedelmi célú diákkedvezmények, kihelyezett bármilyen képzés). A kedvezményezést a nem magyar házastársak és kiskorú gyermekek és az igazolvánnyal nem rendelkezô többi külföldi (házastárs, kiskorú) szempontjából tett különbség terén kellene objektív szempontok szerint megindokolni. Nem kapunk azonban arra nézve eligazítást a szövegben, indoklásban, miért engednek be a jogviszonyba nyilvánvalóan nemzeti kisebbséghez nem tartozót (házastársat, kiskorú gyermeket), ha a cél a kulturális örökség megóvása. Vajon az ô esetükben ez egyfajta asszimilációt szolgál, vagy csupán kóstolót kínál a többes identitáshoz? Ha tehát e három szempontból a diszkrimináció megáll, úgy alkotmányellenességrôl is szó van. A törvény személyi hatályát érinti, hogy többszörösen származékos jogviszonyokat hoz létre, hiszen a családfôhöz kapcsolódik a házastárs és a kiskorú gyermek kedvezményezése. Ráadásul a kiskorú gyermek (18 év alatti) e kérdésben nem is rendelkezik saját nyilatkozati képességgel, függetlenül attól, hogy a gyermeki jogok része az érettségnek, megfelelôen (például 14 éves kor után feltétlenül) figyelembe veendô az akaratkinyilvánítása⁸. Továbbá: a családfô jogváltozása (igazolványa lejár, azt visszavonják, lemond róla, elhal) a családtagokra automatikusan kihat. (Ez a modern jogban már nem fogadható el, hiszen például a feleség állampolgárságára nem hat ki automatikusan a férj állampolgársága vagy annak idôközi változása. ⁹) Ezt csak tetézi, hogy merôben más jellegû jogviszonyokból eredô jogkövetkezményekkel kapcsolódik össze a kedvezményekre való jogosultság. Például, az idegenrendészeti szabályok megsértése miatt kiutasított¹⁰igazolvánnyal rendelkezô gyermeke vagy felesége sem mehet majd ingyenesen könyvtárba. Ez pedig ellentétes a gyermekeknek a szüleik magatartása, jogi helyzete miatti diszkriminálási tilalmával. ¹¹

Az elôzôeknél is van egy még alapvetôbb kérdésem. Minek pár ezer fô miatt egy ekkora port kavaró, egyébként nagyban irreleváns törvényt hozni? Mert a "magyar állampolgárságát nem önkéntes lemondással veszítette el" kitétel (2001. évi LXII tv. 1. § (1) bek.) ugyan kire vonatkozhat? Arra, akinek az életében legalább egyszer volt magyar állampolgársága, és azt megfosztással vagy nemzetközi egyezménnyel veszítette el. (Az elbocsátás valószínûleg a második és a harmadik állampolgársági törvény szerinti elvesztést, illetve a lemondást fedi.) ¹²Ilyen lehet, aki 1921 elôtt már megszületett, de a párizsi békeszerzôdés¹³alapján nem optált, és elvesztette magyar állampolgárságát. E személyek ma legalább 80 évesek, számuk minimális lehet. Esetleg idetartozhatnak azok, akik 1938-1941 között, a bécsi döntések és az azt végrehajtó magyar jogszabályok alapján¹⁴szereztek magyar állampolgárságot. Ám ha nem költöztek be a mai Magyarország területére 1945-ig, akkor a moszkvai fegyverszüneti egyezmény és a békeszerzôdés értelmében¹⁵azt elvesztették. E személyi körbe tartozók is 60 év felettiek, nem lehetnek sokan. Végül a törvény hatálya alá tartozhatnak azok, akik 1957-1993 között a szocialista országokkal megkötött, a kettôs állampolgárság elkerülésérôl szóló kétoldalú egyezmények¹⁶alapján szereztek magyar állampolgárságot, de azt szülôjük nyilatkozata révén elveszítették. De mert Magyarországról a szocialista világba alig volt migráció, pár tucat emberrôl lehet csak szó. Ami pedig a megfosztásokat illeti, az 1989ig létezô jogintézmény néhány ezer embert sújtott, ám ôk 1990 óta¹⁷nyilatkozattal vissza szerezhetik magyar állampolgárságukat, tehát nem " szorulnak rá" a magyar igazolványra, illetve elsôsorban nem a környezô országokban élnek. Így szinte érdektelen ez a lehetôség.

Feltehetôen tehát e kis létszámú körbe tartozó személyeken kívül az ô leszármazóikról akartak rendelkezni, de a nagy kavarodásban valahogy ezt kifelejtették a törvény szövegébôl. Így az egész vita tulajdonképpen csak arra irányulhatna, hogy vajon ez a pár száz, legfeljebb ezer fô, közöttük sok idôs ember, vajon mit kezd a 6. életévét be nem töltötteknek nyújtandó utazási kedvezménnyel, az állami ösztöndíjakkal vagy a pedagógusok továbbképzéséhez adott szállásköltséggel. Ha komolyan vesszük a törvény szövegét, azt nem lehet kitágítani még bármilyen jó szándékú végrehajtási rendeletben sem, mert ugyebár a magyar állampolgárság egykori meglétét, annak elvesztését, sôt annak módját ("nem önkéntesen") jogi ténynek kell tekinteni, nem pedig átértelmezhetô fogalomnak. Nem válna a jogállamiság javára, ha egyszerûen legyintenénk: ugyan, a belügyminisztériumi hivatal adja ki a magyar igazolványt, majd a miniszter egy körlevélben elrendeli a "rugalmas" jogértelmezést. Bár ennek nagy hagyományai vannak a rendészeti igazgatásban, vajon a státustörvény is az idegenrendészeti jogalkalmazás részévé válik?

Igaz-e, hogy "egy újfajta magyar állam - határon túli magyar egyén közötti jogviszonyt létesít" a törvény? A vitaindítóban szereplô kijelentést vitatom, mert az igazolvány ugyan jelezheti a jogviszony meglétét, de nem jelenti azt, hogy (1) minden támogatásra feljogosít, hiszen a legtöbbhöz egyéb feltétel is kell, (2) túl sok a mérlegelési elem a támogatást nyújtó részérôl, (3) a kedvezmények tényleges igénybevétele nem kötelezô, eleve bizonytalan, (4) az igazi jogviszony tartalmát jogok és kötelezettségek teszik ki. De ugyan milyen kötelezettséget vállal az "igazolványos"? A törvény szerint legfeljebb megváltozó személyi adatait kell bejelentenie, és tartózkodnia kell az igazolvány rongálásától. Jó lett volna az egyensúlyosabb viszony érdekében legalább klauzula-szerûen - ha már jogviszonynak akarjuk látni a köteléket - néhány kötelezettséget megfogalmazni. Így például a közösségépítésben, civil társadalom mûködtetésében való részvétel, a közösséghez tartozó rászorulók erô szerinti támogatása, a kapott támogatásokkal kapcsolatos nyilvánosság vállalása, gyermekeinek magyar nyelvre való tanítása, az állampolgársága szerinti állam és Magyarország kiegyensúlyozott kapcsolatainak megzavarásától való tartózkodás. Persze ehhez le kellene itthon számolni azzal a kedvenc klisével, miszerint "minden határon túli" szegény, igazán magyar, erôs identitású, míg a nyugati magyar gazdag, asszimilálódott, akcentussal beszél és töri a magyart, egyszóval nem is igazi nemzettag. Az új jogviszony létrejöttét tehát inkább úgy módosítanám, hogy annak ígérete teremtôdött meg. Ami a társadalmi leegyszerûsítést és elôítéleteket illeti a határon túliakkal kapcsolatosan, az sem a törvény elôkészítése, sem elfogadása után nem javult. Ez azt jelenti, hogy a nemzetpolitikához szükséges közmegegyezés helyett a társadalom megosztottsága a jellemzô a határon túli magyarokkal kapcsolatosan. A rendelkezésre álló adatok, amelyek éppen a többi magyarhoz képest politikailag egyértelmûen preferált erdélyiek magyarországi megítélésére vonatkoznak, a közvélemény megosztottságát jelzik. 2001. novemberi adatfelvétel alapján 1989 óta hetedszer vizsgálták, azonos kérdések felhasználásával, országosan reprezentatív mintán a lakosság véleményét az erdélyi magyarok magyarországi migrációjával kapcsolatosan. ¹⁸A feltett három pozitív kijelentéssel ("Az itt élô magyarokban erôsítik a nemzeti érzést", "Szerencsétlenek, ezért segíteni kell rajtuk", "Nekik köszönhetôen nem fogy Magyarország lakossága") és három negatív kijelentéssel ("Elveszik az itt élô magyaroktól a munkahelyeket", "Cserbenhagyják az ottani magyarságot", "Nem is igazán magyarok") való egyetértés vagy elutasítás alapján, 2000-hez képest erôsen megugrott a negatív állításokkal egyetértôk aránya (50%, 40% és 22% a három kijelentésre). Ugyanakkor nem változott a pozitív állításokkal egyetértôk alacsony értéke. A csökkenô társadalmi szolidaritást és a "jóléti sovinizmust" figyelembe kell venni a kedvezmények, jogviszonyok formálása, szabályozása során.

Szintén a törvény társadalmi elfogadottságát rontja, hogy nem használták ki a lehetôséget a MÁÉRT legitimációjának törvényi megteremtésére. A kormányzatnak a civil szférához való viszonya ambivalenciájával függ össze, valószínûleg ez a mulasztás. A testület legitimációja vitatható, hiszen csak a pártok, a parlamenti és tartományi képviselettel rendelkezô szervezetek reprezentálják a célközösséget, de nem a határon túliak és az itteni civil szervezetek. Ki képviseli akkor az identitás napi erôsítésében elsôrendûen fontos civil szektort? Hogy lesz ebbôl valódi nemzeti ügy? A nem jogszabályban megfogalmazottak szerint (határozat) évente ülésezik, ha a miniszterelnök összehívja a testületet. De miért csak ô? És milyen ügyekben és mire van felhatalmazása (együtt döntés, vélemény, vétó, konzultáció, véleményezés stb.)? Kár, hogy ez a testület csak a "politikai kapcsolatokat" akarja - részlegesen - intézményesíteni, és a legitimációt ezzel elintézettnek tekinti, noha a már jelzett közvéleménykutatási adatok is sürgetnék a szélesebb és a valódi felhatalmazással rendelkezô reprezentációt. Kérdés, vajon lehetett volna-e másként szabályozni. Szerintem igen, ha valóban nemzetpolitikai vagy kisebbségvédelmi cél vezérli a cselekvést: csendben, egyenjogúan (bárhol élô magyaroknak biztosítva az identitás megôrzéséhez, erôsítéséhez és a nemzethez tartozás jogán), a meglévô másfélszáz jogszabályhely felülvizsgálatával, a meglévô joganyag kiegészítésével, a terminológiai zûrzavar megszüntetésével. E szabályozási munka része lehetett volna a külképviseletek megfelelô felkészítése. (Például a diaszpóra érdekeinek és jogainak védelme más országok külképviseletére vonatkozó szabályozásban szerepel, figyelemmel a vonatkozó nemzetközi jogi keretekre. Míg nálunk szinte párhuzamosan folyt a státustörvénnyel a konzuli törvény¹⁹elôkészítése, a kapcsolódási pontokat nem teremtették meg.) Fontos eleme lehetett volna a rendszerszerû elôkészítésnek, ha olyan kétoldalú egyezmények sorát kötjük meg a szomszédos országokkal, amelyek személyi hatálya, szociológiai paraméterek alapján (nyelvtudás, tipikus foglalkozáshoz tartozók képzése, gyakornokok cseréje, lakóhely szerint, ösztöndíjak stb.) leginkább a magyaroknak kedvez, de nem zárja ki a többséghez tartozókat sem. Ez egyben alapot teremtene az "ahány ország, annyi kisebbségi politika" elv érvényesítésére. A vitaindító is felveti, hogy több nemzetrészbôl áll a magyarság, amely szerintem szociológiai tény, nem pedig kérdés, fôleg 80 év elteltével. Ez a mód egyébként megfelelne a Velencei Bizottság által is szorgalmazott párbeszéden alapuló jogfejlesztés elvének is. ²⁰A kétoldalú szerzôdések sorozata elôtt, a szabályozási elvek kimunkálásakor kellett és lehetett volna feloldani az 1989 óta magunkkal cipelt migrációs politika ellentmondásait (az ország területére való belépésre, tartózkodásra, a letelepedésre, továbbá a honosításra vonatkozó szabályok összehangolt rendszerré formálásával. Szintén a státustörvény parlamenti vitájával párhuzamosan folyt az új idegenrendészeti törvény, valamint az állampolgársági törvény módosítása feletti vita. ²¹Lett volna tehát mód végre az elôkészítés többéves munkálatai során eldönteni, hogy például (1) a szomszédban élô magyarok jöjjenek gyakran, legálisan, könnyen (a schengeni, illetve a közösségi szabályok diktálnak ebben) Magyarországra, de ne telepedhessenek át, és fôleg ne kapjanak magyar állampolgárságot könnyen, csak a többi külföldivel azonosan, (2) vagy jöjjenek és maradjanak, de csak szigorú feltételekkel, ellenôrzötten, ám anyagilag is támogassuk (éves keretszámok szerint) a szigorú feltételeknek megfelelt beutazók és tartózkodók magyarországi letelepedését és honosítását, mert már elkötelezték magukat a maradás és a beilleszkedés mellett. Valamilyen modell tehát kellene, mert a mai és az új idegenrendészeti törvény, illetve a státustörvény az ellentmondásokat csak tovább növelte. Például a státustörvény visszautal az idegenrendészeti törvényre, a kiutasításra és beutazási/tartózkodási tilalomra, amely alól tehát semmiféle kivételt nem teremt az "igazolványos magyarok" számára. Ugyanakkor, nyilvánvalóan a határon túliak érdekében, két héten belül módosították a külföldiek magyarországi beutazásához szükséges minimális anyagi fedezet mértékét, visszatérve a korábbi, komolytalan, "beutazásonkénti ezer forint" összeghez. ²²Mivel a szabály általános, a határon túli magyarokon kívül minden beutazó külföldit kedvezményezünk ezzel. Egyszóval, a modell csak nem akar létrejönni. Végül még egy fontos eleme lett volna az ideális jogi szabályozásnak, nevezetesen a határon túli magyarok személyes adatainak valóban hatékony védelme. Ez nem csak polgári öntudatuk erôsítése, de a sokszereplôssé váló támogatási rendszer, az adatokkal való visszaélési lehetôségek minimalizálása miatt, valamint a hatósági adatkezelésben is szigorú követelmény. Persze van a státustörvényben szó adatkezelésrôl, de csak a "hatóságok" javára. Például ugyan mit fog kezdeni a Központi Statisztikai Hivatal azzal a központilag nyilvántartott adattal, hogy hány magyar igazolványt használtak fel jogosulatlanul az elôzô évben? Vagy a nemzetbiztonsági szolgálat mit tesz, ha arról értesül, hogy egy igazolványos magyar elvált vagy megözvegyült ("a hozzátartozói igazolvány használatára jogosító családi kapcsolat megszûnt")? Csak nem akarják másra felhasználni az igazolványok adatait? A vágy titokzatos tárgya tehát a totális magyar regiszter létrehozása, amelyet a törvény egyszerûen csak "nyilvántartásnak" nevez (21. § (7) bek.).

Összességében tehát a törvény nem része a nemzetpolitikának, mert a nemzet nem egységes, napjainkban több nemzetrésszel rendelkezik, és a szabályozás nem az egyes részeket, azok saját igénye, lehetôsége szerint, fôként kétoldalú egyezmények segítségével és a helyi magyar közösségek civil szektorának erôsítése révén, tehát háromoldalú párbeszéd útján alakítja, hanem egységes törvényi keretek közé szorítva, egyoldalúan és az egyéni identitás erôsítését elôtérbe helyezve a közösségek építéséhez képest. (Például, ha a pályázatokon alapvetôen osztályok, iskolák, utcaközösségek, népdalkörök stb. vehetnek részt, az egyének pedig csak kivételesen). Ám nem is a kisebbségi jogvédelmi építkezést segíti a törvény, mert az a területi állam felelôssége. Nem területi államként amit adhatunk, azt szabadon csak saját területünkön belül nyújthatjuk. Ez pedig megköveteli a beutazást, az ittlétet, azaz inkább az elvándorlásra késztet. Persze az anyaországgal való kapcsolat lehet egy kiemelten fontos, fejlesztendô jogvédelmi kérdés, sajátos megoldásokkal. Ám a törvény alapján (1) a határon túliak külföldiek maradtak, (2) és mint ilyenek, nincs joguk a belépéshez, tartózkodáshoz Magyarországon. Az anyaországgal való kapcsolattartás joggá tételéhez a nemzetközi migrációs jog²³fejlesztésére lett volna szükség, amennyiben ezt objektíven meghatározott csoport számára jogként formulázzuk meg. Ez azonban elmaradt, mint fentebb utaltam rá, az idegenrendészeti szabályok változatlanul nem tesznek különbséget etnikai alapon, legfeljebb állampolgárság alapján (pl. vízummentes egyezményben érintett állampolgárok) vagy egyéb nemzetközi vállalás szerint (menedéket kérô, bilaterális egyezmény alapján munkavállaló, ösztöndíjas). Így megint visszatértünk a kétoldalú egyezményekben rejlô kisebbségvédelmi jogi lehetôségek kihasználásához és további kiépítéséhez. Ne legyünk azonban igazságtalanok. A törvény nem lesz hatástalan. Lesznek új egzisztenciák (ajánlóiroda-vezetôk és beosztottak, minisztériumi osztályvezetôk), új kliensek (pályázók, támogatottak), sôt már vannak új szavaink (státusmagyarság, státuscsont, státustörvény). Komolyabbra fordítva a szót, a törvény hozzájárulhat az állampolgári státus ma indokolatlanul elzárkózó szabályainak kitágításához, amely eleve szükséges elôfeltétele az európai integrációnak. Nem becsülhetjük le a törvénynek a szimbolikus politizálásbeli és a lelki nemzetegyesítésben lehetséges szerepét sem. Kétséges persze, hogy ezt egy törvénynek vagy egyáltalán a jognak kell-e felvállalnia. Mindenesetre kár az elszalasztott nemzetpolitikai és kisebbségvédelmi lehetôségekért! Az, hogy mivé lesz a törvény, és milyen annak társadalmi kisugárzása, hatása, ma még nem látható. Ezért a nemekrôl többet szólhatunk, mint az igenekrôl. Javasolom, hogy egy-két év múlva, hasonló vitát szervezzenek a szerkesztôk e hasábokon. Kívánom, hogy mai mondataimmal egy-két év múlva igazán vitába szállhassak!

1 Tóth Judit: Mozaikok a migráció hazai szabályozásához - az állampolgársági és az idegenrendészeti törvényrôl. Magyar Jog, Vol. XLI. No. 4. (1994) 213-222. Tóth Judit: Egy amerikai kutató írásának margójára. In Migráció és politika. Szerk.: Sik E. - Tóth J. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1997. 137-139. Tóth Judit: A diaszpóra a jogszabályok tükrében. Regio, 1999/3-4. sz. 46-92. Tóth J.: Az elmúlt évtized diaszpórapolitikája. In Diskurzusok a vándorlásról. Szerk.: Sik E. - Tóth J. Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont (MTA Politikai Tudományok Intézete), Budapest, 2000. 218-251. Tóth Judit: A határon kívül élô magyarokért való felelôsség egyes alkotmányjogi összefüggéseirôl. In Schengen (A magyar-magyar kapcsolatok az uniós vízumrendszer árnyékában). Szerk.: Tóth Judit. Kisebbségkutatás könyvek. Lucidus, Budapest, 2000. 123-173. Tóth Judit: Státusmagyarság. Mozgó Világ, 2001. XXVII. évf. 4. sz., 12-19.

5 Fábián Zoltán - Sik Endre - Tóth Judit: Unióra várva: elôítélet, xenofóbia és európai integráció. In Migráció és Európai Unió. Szerk.: Lukács Éva - Király Miklós. AduPrint, Budapest, 2001. 395-412.

7 Kende Péter: Erôs, republikánus állam nélkül ki fogja egyben tartani a magyar társadalmat? In És mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a 20. század végén. Szerk.: Gombár-Hankiss- Lengyel- Korridor, Budapest 1997. 358-380.

8 ENSZ Egyezmény a gyermeki jogokról, kihirdetve az 1991. évi LXIV. törvénnyel. A 12. cikk értelmében "Az Egyezményben részes államok az ítélôképessége birtokában lévô gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden ôt érdeklô kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét, a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellôen tekintetbe kell venni. Ebbôl a célból nevezetesen lehetôséget kell adni a gyermeknek arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselôje, illetôleg arra alkalmas szerv útján, a hazai jogszabályokban foglalt eljárási szabályoknak megfelelôen, meghallgassák."

9 A férjezett nôk állampolgárságáról szóló egyezmény, kihirdette az 1960. évi 2. sz. Törvényerejû rendelet.

10 A külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2001. évi XXXIX. törvény, amely 2002. január 1-jén lép életbe, rendelkezik az idegenrendészeti kiutasítás és a beutazási, tartózkodási tilalom intézményérôl. Ilyen tilalmat, kiutasítást rendelnek el például azzal szemben, aki sérti a közegészséget (fertôzô beteg lett), nem fizette ki a szabálysértési eljárásban a helyszíni bírságot, engedély nélkül végzett munkát Magyarországon, vagy éppen érdekházassággal gyanúsítható. Az, akivel szemben évekig fennáll a kiutasítás és a beutazási, tartózkodási tilalom, nem kaphat magyar igazolványt, de még hozzátartozója sem, és a már kiadott igazolványát és az összes rá tekintettel kiadott hozzátartozói igazolványt vissza kell vonni. (2001. évi LXII. törvény 19. § (2) bek.)

11 A gyermeki jogokról szóló ENSZ Egyezmény 2. cikke értelmében "Az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják és biztosítják a joghatóságuk alá tartozó gyermekek számára az Egyezményben lefektetett jogokat minden megkülönböztetés, nevezetesen a gyermeknek vagy szüleinek vagy törvényes képviselôjének faja, színe, neme, nyelve, vallása, politikai vagy más véleménye, nemzeti, nemzetiségi vagy társadalmi származása, vagyoni helyzete, cselekvôképtelensége, születési vagy egyéb helyzete szerinti különbségtétel nélkül. Az Egyezményben részes államok megteszik a megfelelô intézkedéseket arra, hogy a gyermeket hatékonyan megvédjék minden, bármely formában jelentkezô megkülönböztetéstôl és megtorlástól, amely szülei, törvényes képviselôi vagy családtagjai jogi helyzete, tevékenysége, véleménynyilvánítása vagy meggyôzôdése miatt érhetné ôt." És mivel az Egyezmény 30. cikke kimondja a kisebbségi kultúrához való jogot is, ezt együttesen kell tiszteletben tartani.

18 Sik Endre: Jelentés az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosság és az MTA Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatások Központja megbízásából, a TÁRKI által készített közvéleménykutatás elsô eredményeirôl. Budapest, 2001. december 3.

19 A 2001. évi XLVI. törvény, amely alapvetôen a magyar állampolgárok érdekeinek védelmét szolgálja külföldön, de "nemzetközi szerzôdés, törvény vagy kormányrendelet további közigazgatási feladatokat is meghatározhat" részére, persze csak akkor, ha az "nem hátráltatja a konzuli védelem ellátását". (1. § (2) bek.). Ugyanakkor a törvény személyi hatálya csakis a magyar állampolgárokra és az EU-polgárokra terjed ki (3. §).

20 Tóth Judit: A státustörvényrôl a Velencei Bizottság véleménye és a magyar jog tükrében. Teleki Intézet - XXI. század Intézet konferenciáján (Budapest, 2001. november 30.) tartott elôadás írott változata.

21 2001. évi XXXIX. törvény a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról, 2001. évi XXXII. törvény a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosításáról

22 29/2001. (XII. 10.) BM rendelet a külföldiek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2001. évi XXXIX. törvény végrehajtásáról szóló 25/2001. (XI. 21.) BM rendelet módosításáról.

23 Tóth Judit: A nemzetközi migráció jogi alapjai. In Migráció és Európai Unió. Szerk.: Lukács Éva - Király Miklós. AduPrint, Budapest, 2001. 81-123.