A humántudományokban számos hívét találjuk annak a nézetnek, mely szerint az emberi társadalom egy új formája van kialakulóban. A leginkább lelkesek csoportja a jelent a tizennyolcadik századhoz hasonlítja, amelyben az ipari forradalom, "modernizmus" és "felvilágosodás" feltehetôleg forradalmasította az emberi társadalmat. E felfogás képviselôi szerint a "posztindusztriális" vagy "posztmodern" társadalomba való hasonló átmenet korát éljük. Mások terminológiája kevésbé sugall ilyen mérvû forradalmi átalakulásokat. A "kései kapitalizmus," "késô modernség," "radikális modernség" és hasonló terminusok a folyamatos, illetve törésekben megnyilvánuló változások különbözô fokaira utalnak. A "globalista" szóhasználat a lelkesedés különbözô fokait is jelzi: a "globális kapitalizmus" vonatkozhat pusztán egy régi gazdaságtípus jelentôs mértékû kiterjesztésére, míg a "globális társadalom" általában egy új jelenséget jelent az emberi társadalom történetében.

A globalizáció híveinek igen változatos csoportja literátorokat, filozófusokat, történészeket, szociológusokat, politikai és üzleti közgazdászokat, földrajztudósokat és környezetvédelmi szakembereket foglal magában. Ezek igen kevés ponton értenek egyet, különösen abban nem, hogy a változások örvendetesek-e. Ám egy kérdésben mégis megegyeznek: a jelenkori változások gyengítik a nemzetállamot. A posztmodernista Baudrillard, Lyotard vagy Jameson, a földrajztudós Harvey vagy Taylor, a szociológus Giddens, Lash vagy Urry, a The Economist által jól képviselt üzleti közgazdászok hasonló kijelentéseket tesznek a nemzetállam "aláaknázásáról", "aláásásáról" vagy "marginalizálásáról" (ennek frissebb példáit lásd: Taylor 1996, Lash és Urry 1994, Featherstone 1990, Harvey 1989, The Economist 1995.). Egyesek a probléma egyetlen aspektusára szorítkoznak. És mivel az "etnicitás" kulcsszerepet kap a "posztmodern fragmentálódás" forgatókönyveiben, gyakran újjászületni látják a nacionalizmust a mai világban. Ám a régi nemzetállamról többnyire múlt idôben beszélnek.

A globalizáció híveinek nagy része nyugat-európai, ami nem meglepô, hiszen a Földnek ez a régiója nyújtja a legtöbb politikai alapot ahhoz, hogy múlt idôben beszéljenek az államról. Sokan közülük - marxisták és neoklasszikusok egyaránt - materialisták, akik a kapitalizmusban zajló nagy változásokra mutatnak rá, és meggyôzôdésük, hogy ezek szükségszerûen át fogják alakítani a társadalmi berendezkedés többi területét is. Legtöbbjük érvrendszerét korunk technológiai-információs változásaiból meríti. A világhoz való gyors (gyakran azonnali) hozzáférést biztosító szállítási és információs rendszerek egy globális társadalom alapjaiként szolgálnak. A globalizmus eme potenciális infrastruktúrájának létét magam is elismerem: a kommunikáció és ezáltal a hatalom anyagi-technikai feltételei valóban forradalmasodtak. A Földet személyek, javak és fôleg üzenetek járják be, így az egyetlen globális társadalom lelkes látomása technikailag lehetséges. Ám meg is valósult volna? Ennek bizonyítására a globalizáció híveinek különbözô csoportjai négy fô tézist hoznak fel.

2. Az új "globális korlátok," különösen a környezetvédelmi és a túlnépesedéssel járó veszélyek, amelyek talán egy új "kockázati társadalmat" (risk society) hoznak létre, túl általánossá és fenyegetôvé váltak ahhoz, hogy a nemzetállam önmagában kezelni tudja ôket.

3. Az identitáspolitika és az új társadalmi mozgalmak új technológiákat használva különbözô helyi és transznacionális identitásokat helyeznek elôtérbe a nemzeti, valamint a hagyományosan a nemzetállam által kezelt átfogó osztályidentitások rovására. Az elôbb említett tényezôvel együtt ez vezet az új, transznacionális "civil társadalom" forrongásaihoz, a valóban globálissá váló emberjogi, béke-, környezetvédelmi és társadalmi reformmozgalmakhoz.

4. A poszt-nuklearizmus aláássa az állam szuverenitását és a "kemény geopolitikát," mivel a tömeges hadviselésen alapuló modern állami terjeszkedés mára irracionálissá vált. E nézet talán legkiegyensúlyozottabb változatát Martin Shaw "világállamról" alkotott elképzelése jelenti (lásd: Review of International Political Economy 4:3, 1997 ôsz, 497-513.). A nemzetközi kapcsolatok tudományterületén ez a nézet igencsak kisebbséginek számít, mivel ez a tudomány továbbra is a szuverén állam tanulmányozásához kötôdik.

Tanulmányunk empirikus része tehát a nemzetállam gyengülése fenti téziseinek helyességét vizsgálja. Mivel ezek csekély jelentôséget tulajdonítanak a politikai hatalmi viszonyoknak, megvizsgálunk két politikai ellen-tézist is:

A. Az állami intézmények, bel- és geopolitikaiak egyaránt, még mindig rendelkeznek kauzális hatékonysággal, mert - a gazdasági, ideológiai és katonai intézményekhez hasonlóan - ôk is hozzájárulnak a társadalmi lét feltételeinek biztosításához,¹ szabályozva a társadalmi élet határozottan "terület-központú" (lásd Mann 1996: 1. fej.) aspektusait. Így nem lehetnek pusztán a társadalmi hatalom más forrásainak származékai.

B. Mivel az államok nagymértékben különböznek, ha A. tézisünk igaz, ezek az eltérések a társadalmi élet más területein is eltérésekhez vezetnek. Még az európai államok is különböznek méreteikben, erejükben, földrajzi elhelyezkedésükben és központosítottságuk mértékében. Világunk államain végigpillantva a különbségek látványosak a demokrácia foka, a fejlôdés szintje, az infrastrukturális hatalom, a geopolitikai hatalom, a nemzeti adósság stb. terén. Az országok ugyanakkor igen különbözô fekvésûek. Lehetséges-e, hogy a posztmodern kapitalizmus számára, támogassák bár környezeti korlátok, a "kulturális posztmodernizmus" és a demilitarizáció, mindezek a különbségek lényegtelennek bizonyuljanak, és hogy ugyanazt a hatást fejtse ki valamennyi országban? Vagy a fenti különbségek ezekben az erôkben is eltérésekhez vezethetnek, és így korlátozhatják a globalizációt?

Ehhez azonban elôbb be kell vezetnünk néhány fogalmi megkülönböztetést. A világban ma a társadalmi kapcsolatok nagyjából öt térbeli-társadalmi hálózatát különböztethetjük meg.

1. helyi hálózatok - amelyek jelen célkitûzéseink szempontjából egyszerûen a szubnacionális kapcsolatrendszereket jelentik;

3. nemzetközi hálózatok, azaz a nemzeti alapokon szervezôdô hálók kapcsolatai. Legnyilvánvalóbban a háború, béke és szövetségek körül forgó államközi kapcsolatok "kemény geopolitikája" tartozik ide. Ám magukban foglalják az államok "puha geopolitikáját" is, azaz a sajátosabb és békésebb, például légiforgalom-irányítási, adóügyi, levegôszennyezési stb. kérdésekrôl folytatott tárgyalásokat. Továbbá olyan rendszerek kapcsolatait jelentik, amelyek inkább nemzeti, mint állami alapon szervezôdnek: például a nagyobb pályán fellépô "nemzeti bajnokok," legyenek ezek focicsapatok vagy óriásvállalatok.

4. transznacionális, a nemzeti határokon átívelô, azok által nem befolyásolt hálók. Ezek lehetnek viszonylag szûk körûek, mint például egy-két szomszédos országban szervezôdô vallási szekta, vagy átfoghatják az egész kontinenst, vagy akár a Földet. A kortárs társadalmakról folytatott viták transznacionális érvei gyakran makroregionális alapúak. Ilyenek a kortárs társadalmi berendezkedések liberális/angolszász, északi/szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata/korporativista formái közötti gyakori különbségtevések.

Az elmúlt évszázadokban a helyi kapcsolathálók relatív súlya egyértelmûen csökkent; eközben a nagyobb távokat átfogó - nemzeti, nemzetközi és transznacionális hálózatok sûrûbbé, az emberek életében meghatározóbbá váltak. Valódi globális hálózatok csak nemrég alakultak ki. Meg kell jegyeznünk, hogy a globális hálózatok nem azonosak a transznacionálisakkal, noha számos hívük azonosítja ôket egymással. Ugyanakkor nem is feltétlenül gazdasági jellegûek. Globális hálózatokat létrehozhat a geopolitika (mint Shaw állítja) vagy valamely ideológiai mozgalom, mint például egy vallás, a szocializmus, feminizmus vagy neoliberalizmus, melyeknek kombinációja talán egy új, transznacionális civil társadalom kialakulását jelentheti.

Mivel a nemzeti és nemzetközi hálózatokat a nemzetállam hozza létre vagy határolja be, a nemzetállam jövôje a következô két kérdésre adott válaszon fordul meg. Csökkenôben van-e a nemzeti és nemzetközi hálózatok társadalmi jelentôsége helyi és transznacionális hálózatok valamilyen kombinációjának javára? Amennyiben globális hálózatok vannak kialakulóban, mekkora a nemzeti/nemzetközi hálózatok hozzájárulásának aránya a helyi/transznacionális hálózatokéhoz viszonyítva?

A világban jelenleg legismertebb és legelterjedtebb államformával indítunk. "Nyugaton," azaz Nyugat-Európa "északnyugati részén" és fehér gyarmatain kialakult egy állam, amely "saját" területe fölötti formális politikai szuverenitást, és az azt lakó "népre" vagy "nemzetre" alapozott legitimitást követelt magának. Ezt nevezzük nemzetállamnak.

Az ilyen államok századokon át fenntartották szabályozó erejüket. Elôször, a középkor végétôl, egyre meggyôzôbben követelték maguknak a jogi szabályozás és katonai erô monopóliumát. Azután, a tizennyolcadik és különösen a tizenkilencedik században pénzügyileg támogatták a kommunikációs infrastruktúrák egységesítését és a szegények alapszintû ellenôrzését. A huszadik században megszületett a jóléti állam és a makrogazdasági tervezés, valamint mobilizálódott a tömeges állampolgári nacionalizmus (mass citizen nationalism). Ezalatt egyre több állam legitimálta magát "a népre" hivatkozva, vagy annak "képviselôjeként" (liberális demokráciák), vagy "szerves megtestesítôjeként" (autoritárius rendszerek), különbözô fokú civil, politikai vagy társadalmi állampolgárságot biztosítva. Bizonyos fokig tehát az északnyugatiak nemzeti kapcsolathálózatokba "skatulyázódtak be," amelyeket kiegészítettek az általunk "geopolitika" néven ismert, nemzetállamok közötti nemzetközi kapcsolatok.

Ez a nemzetállam és a nemzetállami rendszer felemelkedésének mára már jól ismert története, amelynek megírásához magam is hozzájárultam (Mann 1986, 1993a). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezeknek a nemzeti és nemzetközi hálózatoknak a terjeszkedése mindig párhuzamosan folyt bizonyos "transznacionális" hatalmi viszonyok terjeszkedésével, különösen az ipari kapitalizmuséval és kísérô ideológiáiéval (liberalizmus, szocializmus), valamint a tágabb kulturális hálózatokéval, amelyeket az európai / keresztény / "fehér" kollektív identitástudatok tartottak fenn északnyugaton. A nemzeti és nemzetközi hálózatok így jóval inkább a helyi, mint a transznacionális hálózatok rovására növekedtek. Például a tizenkilencedik század ugyanazon periódusában, mikor az európai országok nemzeti oktatásukat és közegészségügyüket fejlesztették, növelték az adókat, és egyre közelebb sodródtak az egymás elleni háborúhoz (amik a nemzeti és nemzetközi beskatulyázódás példái), a transznacionális kereskedelem erôsen növekedett, elérve a világ termelésének ugyanazt a százalékát, amit ma kitesz, és az északnyugati államok hivalkodó kulturális felsôbbrendûség-tudattal mûködtek együtt a kínaiak keresztény hitre térítése, kizsákmányolása és elkábítása érdekében. A nemzetállamok felemelkedése valóban elôfeltételezett egy szélesebb, globális terjeszkedést, legnyilvánvalóbban ennek finanszírozására, de talán a nemzeti öntudat maga is elôfeltételezte az európai / keresztény / fehér felsôbbrendûség-tudatot, amely északnyugaton valamennyi társadalmi osztály és mindkét nem számára önnön morális értéke és egyenlôsége tudatának forrásául szolgált. A nemzetállamok terjeszkedésének utolsó jelentôs periódusában (1945-1960) talán mindkét tényezô hatott. A számottevô gazdasági terjeszkedés bôségesen ellátta pénzzel ôket, és rendelkeztek az elköltéséhez szükséges, a háború és újjáépítés megteremtette intézményekkel is; az északnyugati államok ezért, miután megtanították gyarmataikat a 'civilizáció' értékeire, most 'megadták' nekik függetlenségüket annak európai formájában, azaz nemzetállamokként. Így a múltban a transznacionális kapitalizmus és kulturális identitások párhuzamosan erôsödtek a nemzetállamokkal és azok nemzetközi rendszerével. Viszonyukat mindig is a viszonylagos autonómia és az együttélésbôl fakadó kölcsönös függôség komplex keveredése jellemezte.

A legtöbb északnyugati állam el is veszített néhány funkciót terjeszkedésének idôszakában. 'Szekularizálódásukkal' lemondtak morális szabályozó hatalmukról, amelyet elvileg az egyházakkal együtt gyakoroltak (noha a régebbi századokban inkább az egyház, mint az állam juttatta érvényre a morális szabályokat). Emlékezzünk arra is, hogy a gazdasági élet legnagyobb része soha nem vált az állam felségterületévé: ezt nevezzük 'magán'-tulajdonnak. A társadalmi élet jelentôs része magánjellegû maradt, vagy még inkább azzá vált, kívül a nemzetállam fennhatósági körén, még annak nagy terjeszkedési szakaszában is. A javak magánkézben, a homoszexuálisok rejtve maradtak. A kapitalizmus és az erkölcs jelentôs mértékben függetlenek voltak az államtól. Késôbb fel fogom vetni, hogy ma a morális autonómia háttérbe szorult.

Északnyugaton így csak egy 'szerény nemzetállam' vált uralkodóvá. A huszadik század során három riválisát gyôzte le. Elsôként a 'multinacionális birodalmat': a dinasztikus Habsburg-, Romanov- és Oszmán- birodalmakat, gyenge államiságukkal és nem meghatározó nemzeti identitásukkal. A másik két legyôzött állam jóval inkább nemzetállami volt. A fasizmus egy jóval erôsebb, autoritárius állam létrehozására törekedett, amely egy szigorúbban és fokozottabban etnikai alapon definiált nemzetet testesítene meg. 1945-re a fasizmus hitelét vesztette, legalábbis a következô két nemzedék számára. Az állami szocializmus ugyancsak erôsebb államra törekedett (állítólag csak rövid távon). Noha ez nem szigorúan nacionalista, fokozódó tendenciája, hogy a proletariátust a tágabb 'néppel' vagy 'tömegekkel' azonosítsa, hasonló legitimációs elvekkel szolgált. A gazdasági autokrácia és szigorú felügyelet pedig csak növelte a 'nemzeti' beskatulyázódást. Hitelvesztése tovább tartott, és - egyelôre - 1991-ben zárult le. Mindkét legyôzött rendszer a moralitás fölötti monopóliumot követelte magának, amit a 'szerény nemzetállam' (modest nation-state) soha. Az állam felelôssége volt a 'szovjet ember' vagy a 'tudatos német' kitermelése. Amennyiben mindkét nagyratörôbb 'nemzetállam' gyôzedelmeskedik, és a globalizáció csak ezután megy végbe, a globális társadalmat globális hálózatok megszakított sorai alkotnák, erôsen partikularista és valószínûleg háborús jellegû kapcsolatokkal közöttük. Ám mivel ez nem így történt, bármilyen bekövetkezô globalizáció valószínûleg jóval univerzálisabb jellegû lesz.

1945 után a szerény gyôztes elterjedt majdnem a teljes 'északon', azaz a teljes európai kontinensen és Kelet- illetve Dél-Ázsia egyre növekvô területein. Formális külsôségei a 'déli' féltekét is dominálták, és az "Egyesült Nemzetek" nevû szervezet köti össze valamennyi államot. Úgy tûnhetne, hogy a szerény nemzetállam uralja a világot. Bizonyos, szûk értelemben ez így is van. Alig akad olyan állam, amely legitimitását ne a nemzetre alapozná, vagy ne rendelkezne a belsô erôszak fölötti monopóliummal vagy valódi területi behatároltsággal. Szinte valamennyiük képes alapvetô népességszabályozási, egészségügyi és oktatási politikát gyakorolni. A halálozási számok csökkenése és az iskolázottság növekedése számos oknak betudható, de ezek közül az egyik mindenképpen a hatékony államigazgatás. Emiatt a következôkben napjaink államait nemzetállamoknak fogom tekinteni. Ugyanakkor legtöbbjük igen korlátozott hatalommal rendelkezik területei és határai fölött, míg a nemzetet csak látszólag képviselik. A világ legnagyobb részén egy igazi nemzetállam inkább jövôbeli törekvés, mint jelen valóság. A nemzetállam felemelkedése globális, ám igen szerény és egyenlôtlen volt. A szerény nemzetállam meghódította 'északot', szerepet játszott annak terjeszkedésében, és a világ népei zöme számára kívánatos jövôt jelent. Veszélybe került-e mindez?

A globalizáció hívei helyesen mutattak rá a kapitalizmus néhány jelentôs átalakulására. Nem szükség itt bemutatnunk, hogyan használja a kapitalizmus az új 'információs' és 'posztindusztriális' technológiákat arra, hogy elterjedjen a világ nagy részén és mélyen áthassa a társadalmi életet. Ám mennyire fenyegeti a nemzetállamot? És mennyire 'globális' és/vagy 'transznacionális' ez a veszély?

A szó korábbi, földrajzi értelmében a kapitalizmus ma valóban többé-kevésbé globális. Nagymértékû elterjedését két nagy geopolitikai esemény tette lehetôvé. Elôször is a dekolonizáció nagyjából felszámolta a világgazdaság különálló birodalmi zónákra való tagoltságát. Másodszor, a szovjet autarchia összeomlása megnyitotta az utat a kapitalizmus számára Eurázsia meghódítása felé. Mindössze Irán, Kína és néhány kisebb kommunista állam áll ma részlegesen útjában, és ezek is hanyatlanak, vagy hanyatlásnak indulásuk várható. Kína sajátos tulajdonformákat tart fenn (melyek a magántulajdont a köztulajdon és ellenôrzés különbözô formáival keverik), és a világban elszórtan vannak még (hanyatló) szükségletre termelô gazdaságok. Ám a kapitalista árupiac nyilvánvaló fölényben van. Erôs ellenség nélkül a láthatáron a kapitalizmus - legalábbis minimálisan - globálissá válik. Ez 1940-ben nem volt így, sôt még 1980-ban sem. Nyilvánvalóan egy jelentôs átalakulással van tehát dolgunk.

'Tiszták,' azaz egyediségükben egyetemesek-e a kapitalizmus globális hálózatai, vagy a társadalmi berendezkedés más, sajátosabb mûködései is szerepet kapnak létrejöttükben? Egy gazdaság lehet úgy globális, hogy egyetemességét nemzeti vagy nemzetközi kapcsolathálók tartják fenn. Ne feledjük, a világgazdaság 80%-a még mindig nemzeti, belföldi piacokra termel. Mivel a gazdasági statisztikákat országos szinten készítik, nem tudni, mekkora ebben a valóban nemzeti szinten folyó gazdasági tevékenységeknek a helyi, sokszintû kapcsolathálók hozzájárulásához viszonyított aránya. A nemzetgazdaság valószínûleg jóval kevésbé egységes, mint a statisztika sugallná, különösen az elmaradott, illetve a nagy és fejlett országokban, mint például az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában. Ám világos, hogy a nemzetállam szabályoz és foglal rendszerbe számos gazdasági kapcsolathálót. A multinacionális vállalatok tulajdonjoga, javai és kutatásfejlesztési alapja (beleértve a bankokat, befektetési alapokat és biztosítási társaságokat) aránytalanul 'hazájukban' maradnak, és utóbbihoz folyamodnak humántôkéért (képzésért), kommunikációs infrastruktúráért és gazdasági protekcionizmusért (Carnoy, 1993; Castellis, 1993.) Ugyanakkor a legrögzültebb multinacionális vállalatok eladásai, termelésszervezése és befektetései alapvetôen transznacionálisak. A más 'nemzetiségû' vállalatok közötti stratégiai társulások a virágkorukat élik, gyengítve a tulajdon nemzeti identitását - noha ezek nagy része csak a protekcionizmus kijátszására alakul, és annak visszaszorulásával ôk is háttérbe kerülnének.

A pénzügyek jóval transznacionálisabb jellegûek, amint azt a pénzügyi piacok, valamint a magyarázatukra képeseknek állított modellek növekvô bonyolultsága mutatja, a rendszertelen mozgástól a káoszelméletekig. Ám jelentôs részben határozott nemzeti jellegû intézményeik továbbra is bürokratikus szabályszerûségeket mutatnak. A Nikko Europe alkalmazottai londoni munkanapjukat a tokiói tôzsde bezárta elôtt kezdik. Legfrissebb információikat elôször európai székhelyû klienseiknek adják tovább, akik többnyire szintén japán vállalatok. Azután, amint a Wall Street felébred, az információt továbbküldik nyugatra, és London éjszakára bezár. A pénzpiacok szintén egy nemzeti/transznacionális kettôsséget mutatnak. Egyrészt az állami kötvények és valuták adásvétele, a határidôügyletek és a nagykereskedelem jórészt transznacionális, gyakran kifejezetten 'offshore' jellegû, és igen kevés ellenôrzésnek alávetve csúszik át az államhatárokon. Másrészt a vállalati részvények többnyire adott nemzeti tôzsdékhez, nemzeti kereskedelmi joghoz és könyvelési gyakorlathoz kötôdnek (Wade, 1996.)

Nyugat-Európa természetesen jóval transznacionálisabbá vált, a kontinentális gazdasági integráció páratlan fokát valósítva meg. Itt valódi közös piacot találunk, ami valószínûleg egy közös valuta bevezetéséhez fog vezetni az elkövetkezendô húsz évben (legalábbis annak központjában), valamint döntôen inkább 'euro-' mint nemzeti protekcionizmushoz. Itt a 'nemzeti bajnok' vállalatok 'Európa-bajnokokká' válnak, amiben a nemzetállam legalább annyira támogatja ôket, mint az EU.

Ezeket az összetett gazdasági kérdéseket természetesen jóval alaposabban kellene elemezni, mint amire itt terünk nyílik. Két dolog azonban világos: Európa rendhagyó eset (erre késôbb visszatérünk), és a valódi kapitalista kapcsolathálók alapvetôen kevertek maradnak. A nemzeti és transznacionális együttélése megmarad.

Egy harmadik következtetés is adódik: a 'transznacionális' gazdasági kapcsolatok többsége nem szükségszerûen azonosítható a globális univerzalizmussal. A kapitalista tevékenységek zöme inkább 'háromoldalú', mint globális, a fejlett 'észak' három régiójában koncentrálódva: Európában, Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában. Itt zajlik a világ kereskedelmének több mint 85%-a, egyes fejlett ágazatok, mint például az elektronika termelésének több mint 90%-a, és, egy maroknyi kivételével, itt található az elsô száz multinacionális vállalkozás (beleértve a bankokat is) székhelye. Ez nem jelenti szükségszerûen azt, hogy a kapitalizmus ne lenne globális. Lehet pusztán annak a jele, hogy észak gazdag, dél meg szegény, és hogy mindkettôjüket a kapcsolatok globális hálója fûzi össze. Azt azonban nem jelenti, hogy a kapitalizmus egy, a fejlett nemzetállamok gazdasága által uralt geo-ökonómiai rendet tartana fenn. Nemzetállamok csoportjai adják a globalizáció rétegzôdésének rendjét. Egyéb következményekkel együtt ez az északi polgárok érdekeit védi: egy brit vagy amerikai szakképzetlen munkás alacsonyan képzett gyermeke sokkal jobb anyagi körülmények között fog élni (húsz vagy esetenként akár több életévéig), mint indiai vagy brazil társáé. Tény, hogy a nemzetállamok közötti egyenlôtlenségek nônek, ám majdnem elképzelhetetlen, hogy az északi államok polgárait megfosszák elôjogaik nagy részétôl. Ez olyan méretû társadalmi zavargásokhoz vezetne, amely összeegyeztethetetlen a stabil és nyereséges kapitalizmussal. Az árupiac annyiban uralkodik, amennyiben összefonódik az állampolgárság - különösen északi - elveivel.

A világgazdaság a G7, a GATT, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és hasonló szervezetek laza és döntôen 'puha' nemzetközi szabályozásának is alá van vetve. Ezeket szintén az észak uralja. Egyesekben végtelennek tûnô tárgyalások zajlanak a kereskedelem liberalizációjáról, amelyek valószínûleg még sokáig elhúzódnak, mert a nemzetállamok csak nemrég kezdték felemelni a vámsorompókat. Bár még közelében sem járunk a globális szabad kereskedelemnek, ebben az irányban haladunk, és a jelenben ideológiailag ez az irány uralkodik. Vajon ez csak egy újabb liberalizálódási szakasz a szabad kereskedelem és protekcionizmus félútján való történelmi ingadozásnak? Ez a tanulmányunkban tárgyalt többi tendencia kimenetelétôl függ.

Jelenleg és vélhetôen a közeljövôben is tehát a gyorsan globalizálódó gazdaság jellegét nem pusztán transznacionális kapcsolathálók adják. A globális helyi, nemzeti, nemzetközi (tanulmányunkban többnyire a háromosztatú észak képviselte) és valódi transznacionális kapcsolatokból tevôdik össze. A transznacionális árukereskedelem nem uralja a világot.

Idôvel egyik-másik ilyen nemzeti és nemzetközi szervezôdés elveszítheti jelentôségét. A világgazdaságban csökkenhet az északi dominancia az elônyökkel egyenes arányban. A különösen high-tech tevékenységeket leszámítva számos termelô egység az olcsóbb délre vándorolhat, tovább növelve a globalizációt (noha nem szükségszerûen csökkentve az egyenlôtlenségeket). Mindezidáig azonban a migrációt nem valamilyen 'transznacionális' logika (vagy rendszertelen mozgás?) szervezte, hanem négy másik tényezô valamilyen kombinációja: a hasznos természeti erôforrások birtoklása, földrajzi közelség (szomszédos államok), geopolitikai szövetségek (baráti államok) és állami és civil társadalmi stabilitás ("kiszámítható" államok). Míg az elsô tényezô viszonylag szabálytalanul oszlik el a világban (így az olaj önmagában fejletté tehet eléggé elmaradott, távoli országokat), a többi három általában összefügg. A nagy északi gazdaságok történelmi fejlôdése tágabb regionális feltételek mellett ment végbe, amelyekbôl a szomszédos államok és társadalmak is hasznot húztak. Így a terjeszkedés inkább a két Korea és Mexikó, azaz barátságos szomszédok és viszonylag fejlett államok és társadalmak, mint mondjuk az afrikai országok többségének irányában történt. A növekedés nagy része ugyanakkor nem regionális, 'enkláve' jellegû az államokon belül (kivéve ahol sokat számítanak a nyersanyagok, vagy ahol a terjeszkedés egy határon ível át, és a szomszédos kormány támogatja a 'vállalkozói régiókat'). A fejlôdés tehát fôként az államok központi területeit fogja át, elôsegítve teljes civil társadalmaik fejlôdését és a nemzetállammá válás folyamatát. Így az észak terjeszkedése - és ezáltal a globalizáció - a belôle hasznot húzó nemzetállamoktól függött és azokat erôsítette. A globalizáció e formája megerôsíti e nemzeti kapcsolathálókat.

Mivel a pénztôke transznacionálisabbnak tûnik mint az ipari tôke, a globalizáció hívei általában az elôbbinek a nemzetállamot korlátozó hatásait hangsúlyozzák. Mozgékonysága és gyorsasága olyan pénzügyi mozgásokat idéz elô, melyek csökkentik az állam pénzügyi erôforrásait, és a háború utáni állami pénzügyi politika három alappillére közül kettôt korlátoznak, a kamatokat és a pénznem értékelését (az adózást kevésbé.) Mindennek az általános jelentôségét azonban két okból is nehéz megítélni. Elôször is a számadatok nem szolgálnak igazán pontos információkkal a hatalmi viszonyokra nézve. Mivel a pénznemek, részvények, határidôügyletek stb. naponta többször is gazdát cserélhetnek, a 'pénzáramlás' értéke papíron jóval meghaladja a világkereskedelemét, és növekvôben van. Ám ezekbôl az összegekbôl nem lehet közvetlenül kiolvasni a hatalmi viszonyokat. A kereskedelem tárgyai nyersanyagok tulajdonjogai, termelt javak és (egyre inkább) szolgáltatások, amelyek szinte valamennyien jóval inkább helyhez kötöttek, és így feltehetôen bizonyos fokú nemzeti identitással rendelkeznek.

Másodsorban nem világos, mennyire volt valaha is hatékony északnyugaton a makrogazdasági tervezés. A számottevô növekedés idején, mikor a kormányzatok fölöslegekkel rendelkeztek, hatékonynak látszott. Sok kormány engedhetett meg magának némi puha intervencionizmust (bár a szelektív ösztönzések általában hatékonyabbak voltak, mint a közvetlen felügyelet.) Azóta azonban nemcsak a keynesi gazdaságtan, hanem általában a gazdaságelmélet is megdôlt. A közgazdászok ma többé-kevésbé elismerik, hogy nincs magyarázatuk a huszadik század nagy robbanásainak vagy visszaeséseinek egyikére sem (legalábbis nem olyan, amely ne egyedi eseményekre, például a két világháborúra alapozna). A makrogazdasági tervezés néhány nagyon elvont fogalom köré szervezôdô általános ideológia volt, amelybôl kétes gyakorlati eszközök (elsôként ezek között a központi számvevés), valamint politikák következtek (amelyek tulajdonképpen szintén esetlegességektôl függtek). A makrogazdasági tervezés ma is ezek keveréke, noha hangsúlyai eltolódtak. Az ideológiai elvárások és a költekezés kiterjesztésének képessége vitathatatlanul csökkentek. Ezért lazább és pénzügyileg óvatosabb nemzeti/nemzetközi (azaz háromoldalú) makrogazdasági politikára számíthatunk: a G7 és GATT útmutatások, részleges liberalizációs egyezmények szaporodására; államosítás vagy közvetlen állami beruházások helyett MITI-stílusú² együttmûködési és ösztönzô programokra; politikusok helyett központi bankokra; a piac ellenôrzésének kísérlete helyett szándékok jelzésének irányában; és mindenekfölött nem számíthatunk nagylélegzetû gazdasági elméletekként fellépô adónövelésekre.

A hatalomnak ezeket a nem különösebben látványos csökkenéseit szintén nem könnyû értelmezni. A gazdaság nemzetközivé válása mellett az életszínvonal azonos szinten maradt, az egyenlôtlenségek pedig nôttek (leszámítva Kelet-Ázsiát.) Ha a nemzeti kormányzatok jóléti szándékai és gazdasági tervezési képességei egyre jobban behatárolódnak, ennek okai vagy transznacionális tendenciák vagy a recesszió - a 'restrukturálás', és hasonló átalakítások bármelyikükre adott válaszok lehetnek. Latin-Amerikában például az 'import-pótló' politika a második világháború által lehetôvé tett regionális gazdasági fejlôdésbôl táplálkozott; a hetvenes években ez a fejlôdés összeomlott a könnyen megszerezhetô hitelekbôl felhalmozott adóssághegyek alatt, amit a nyolcvanas évekbeli stagnálás és infláció követett. A régió nagy részében ma nagyméretû 'restrukturálás' folyik, ami gyakorlatilag felszámolja a nemzeti makrogazdasági tervezést, és a jóléti államoknak kedvez. Ez azonban talán kevésbé a transznacionalizmus következménye, mint annak a hatalomnak, amellyel az adósság terhe látta el a pénztôkét és annak fô intézményeit: a hitelezôk kikényszeríthetik a visszafizetési feltételeket. A hitelezôk a szokásos vegyes csoportot jelentik: nemzeti identitású, de transznacionális tevékenységi körû bankok, nemzetközi és döntôen északi szervek, mint a Világbank és a Valutaalap, valamint az Egyesült Államok kormánya a maga kettôs, az amerikai befektetôket védeni, és a régiót geopolitikailag és geoökonómiailag barátságosabbá / alárendeltebbé tenni kívánó motivációjával. Ezzel ellentétben viszont a jelenlegi koreai 'restrukturálás' talán csak egy jóval erôsebb makrogazdasági politika átalakítása, mivel noha voltak jelentôs adósságai, gazdasági fejlôdése biztosította azok visszafizetését és új befektetôk vonzását.

Hasonlóképpen az északi és déli országok többségét egyaránt sújtó pénzügyi válság könnyen lehet inkább a recesszió, mit a transznacionális kapitalizmus következménye. Korábbi munkáim alapján (Mann, 1986, 1993) ki merem jelenteni, hogy legalább a tizenharmadik századig visszamenôleg a polgárok csak háború idején fogadták el egységesen a jövedelmük egy nagyobb arányának adóként való beszolgáltatását. Nem meglepô, hogy a békés hetvenes években vagy késôbb, a recesszió idején (amikor reális jövedelmeik stagnáltak vagy csökkentek), az emberek vonakodtak zsebükbe nyúlni. Ez történelmi szabályszerûség, nem a 'posztmodern' vagy a 'globalizáció' következménye. A hagyományosan a nemzetállamon alapuló politikai mozgalmak, mint a szociáldemokrácia, a keresztény demokrata mozgalom és az Egyesült Államok Demokrata Pártja valóban valamiféle válságba kerültek. Megtorpantak, majd enyhén hanyatlani kezdtek (inkább radikális politikák felléptetésére való képességüket, mint választási vonzerejüket tekintve). Ismét nem egészen világos, miért. A transznacionális tôke új erôinek következménye ez (kiegészítve Európában az euro-intézményekkel), vagy annak, hogy az állampolgárok nem hajlandók az 'adózz-és-költs' politikát támogatni gazdasági stagnálás vagy hanyatlás idején? Valószínûleg mindkettôé, noha magam még nem találkoztam olyan kutatással, amely meg tudná különböztetni egymástól a két versengô hipotézist. Természetesen, ha a növekedés nem indul újra, vagy egyenlôtlensége továbbra is növeli a különbségeket és súlyosbítja a munkanélküliséget, ennek egyes, a középbalt gyengítô politikai következményei hasonlóak lehetnek a globalizáció hívei által emlegetettekhez. Úgy tûnik, a társadalmi polgárság északon csúcsosodott ki, és most mérsékelt szekuláris hanyatlást él meg. Ám ezt számos jövôbeli folyamat visszafordíthatja: gazdasági fellendülés, demográfiai változások (azaz egy idôsödô vagy magasabban képzett társadalomban csökkennie kellene a munkanélküliségnek és így az egyenlôtlenségnek), vagy politikai visszahatások.

A nemzetgazdaságok azonban maguk is jelentôsen különböznek jólétüket, összetartásukat és erejüket tekintve. Vegyük elôször a három fô északi régiót. Észak-Amerikát szuperhatalma, az Egyesült Államok uralja. Itt egy rendhagyó állammal van dolgunk, melyet egyedi háborús gépezete, valamint (elég gyenge) társadalombiztosítási rendszere határoz meg. A legtöbb egyéb kormányzati tevékenység, amelyek az északi államok többségében a központi állam fennhatóságát képezik (bûnügyi igazságszolgáltatás, oktatás és a jóléti programok többsége) itt ötven különbözô 'állam' vagy helyi kormány hatáskörébe tartozik. A szövetségi kormánnyal három fô iparág fonódik szorosan össze, a mezôgazdaság, hadiipar és egészségügy, amelyek valamennyire (még ha sajátos módon is) tervezettnek tekinthetôk. Ez valószínûleg így is marad, noha jelenleg a hadsereg majdnem egynegyedével való csökkentését tervezik a következô két évtizedben. Számos egyéb iparágnak vannak szorosabb kapcsolatai az 'állami' és helyi kormányzattal, például az ingatlanfejlesztésnek és építôiparnak. A szövetségi törvények hagyományosan szigorúak a munkaviszonyok és monopóliumok terén, különösen korlátozva a szakszervezetek és bankok terjeszkedését. A fô 'tervezôintézet' (a kamatok terén) a Szövetségi Jegybank, amely nagymértékben független a kormánytól. Amerikában nem létezik komoly ipari politika; ezt a gazdaság háború utáni húzóágazataira, a nagyvállalatokra bízzák. Ennek nagy része a hatalom szigorú, az alkotmány biztosította szétválasztásának következménye. Az elnök és kormánya, a kongresszus két Háza, a Legfelsôbb Bíróság és ötven 'állam' (melyekben a hatalom hasonló módon szét van választva) nehezen mûködtethetne egy összehangolt politikai gazdaságot, különösen ha még politikai hovatartozás szerint is megoszlanak. Így nehéz az amerikai kormányzati hatalom gyengülésérôl beszélni, hisz azt soha nem is gyakorolták különösebben erôteljesen. Természetesen a recesszió önmagában azt jelenti, hogy ezt most nem is lehetne gyakorolni. Stagnáló családi életkörülmények mellett egyetlen kormányzati szerv sem növelheti az adókat vagy dobhat ki pénzt valamilyen más politikára. Másrészt azonban elmondható, hogy az amerikai nemzetállam bizonyos más tekintetekben tulajdonképpen erôsödik. Olyan különbözô intézmények, mint bankok, tévétársaságok és újságok egyre inkább nemzeti szinten integrálódnak, a nagyfokú nemzeti szolidaritást jelzi, hogy az iskolarendszer és a munkaerôpiac felszívta a rohamosan csökkenô számú immigránst (az immigráció visszaesett az 1914 elôtti szintre).

Természetesen a kapitalista transzformációk az Egyesült Államokat is érintették. A két másik északi geo-gazdasággal való verseny nyomása a legvilágosabban a NAFTA, az Egyesült Államokat, Kanadát, Mexikót és távlatilag más közép- és dél-amerikai stabil gazdaságokat is magában foglaló szabadkereskedelmi övezet létrehozásában nyilvánult meg. Noha Kanada és az Egyesült Államok gazdaságilag hasonlóan fejlett és részlegesen ezelôtt is egységes volt, a 'déli' Mexikó és az 'északi' Egyesült Államok társulása egyeseket arra ösztönzött, hogy a NAFTÁ-t az új globális gazdaság kicsinyített másának tekintsék. Ám Mexikó a korábban említett 'szabályos terjeszkedési elveket' példázza. Szomszédos, baráti és nagyon stabil állam: hetven éve ugyanaz a párt kormányozza, gyengén korlátozó, mégis mindeddig képes volt intézményesen válaszolni a nyomásokra. Infrastruktúrája egészen jó, munkaereje meglehetôsen jól képzett és egészséges, a nemzetet pedig semmilyen súlyos belsô konfliktus nem osztja meg.³

Az Egyesült Államok hegemóniája a kontinensen szintén egyedivé, és az Európai Uniótól nagyban különbözôvé teszi a NAFTÁ-t. Kanada fejlett, ám kis kliens-gazdasággal és gyenge, talán a közeljövôben fel is bomló állammal rendelkezik. Mexikó sokkal szegényebb, a közelmúltban jobban eladósodott, és politikailag is instabilabbá vált. Ám az Egyesült Államok maga is megingott, a latin immigráció és a szabad kereskedelem kérdéseiben kételyek gyötrik, és politikai megosztottsága megnehezíti az összehangolt döntéshozást. Így a NAFTA három különbözô hatalmi folyamatot testesít meg: egyrészt egyfajta mini globális gazdaság; másrészt azonban geopolitikailag egyetlen nemzetállam dominálja; ez a nemzetállam pedig különösen megosztott politikai közösséggel és politikai gazdasággal rendelkezik. E három kombinációja egyedülálló a világon, ám, amint látjuk, a transznacionális gazdasági átalakulás politikai és geopolitikai intézményekkel való összekapcsolódása teljesen természetes.

Kelet-Ázsiát jelenleg ugyancsak egyetlen nemzetállam uralja, noha Japán nem egy katonai szuperhatalom. A japán politikai gazdaság az észak-amerikaitól és az európaitól egyaránt különbözik, az állam jóval inkább össze van hangolva a kapitalista vállalatokkal (és a függôbb helyzetben levô szakszervezetekkel): ezt Wade (1990) 'a piac kormányzásának', Weiss és Hobson (1995) 'kormányzott függetlenségnek' nevezi. Kelet-Ázsia kisebb gazdaságai általában ennek a nemzeti összehangolásnak a különbözô formáit vették át. Ezek a szelektív adózáson vagy kulcsfontosságú export-ágazatok feltételes állami támogatásán alapuló aktív iparpolitikát, az újításokért való állami kockázatvállalást és a technológiai fejlesztésekben való cégközi együttmûködés kormányzati összehangolását foglalják magukban (Weiss, 1995.) Ezek az államok ugyanakkor politikailag stabilak és képzett, stabil és általában becsületes, fejlett polgári, azaz 'nemzeti' társadalmakkal rendelkeznek. Noha Japán fejlôdése megtört, ez nem áll Kelet-Ázsia többi részére.

Ezek a kelet-ázsiai kormányok tehát növekvô adóalappal és az adósságokat fedezni tudó növekedéssel rendelkeznek, országaik pedig vonzók a külföldi befektetôk számára. A jólét kiterjesztésére megemelhetik az adókat, és erôs pozíciókból tárgyalhatnak a külföldi vállalatokkal. Bevételük viszonylag egyenletesen oszlik el, és kiterjedt állami szolgáltatásokat, például oktatást és lakhatást képesek biztosítani. Védik saját iparágaikat, noha különbözô módokon. Korea és Malájföld protekcionista piacot biztosít autóiparának. Thaiföld egy másik kelet-ázsiai utat követ. A japán autógyárak már ott vannak, és az amerikai nagyvállalatok most tárgyalnak gyárak létesítésérôl. A thaiföldi kormány erôs pozíciókból látszik tárgyalni. Nem ajánl adómentességet, és jelentôs hazai részesedést követel. A Fülöp-szigetek jóval nagyobb belföldi piacot és jelentôs adókedvezményeket ajánl megkötések nélkül, ám az autógyártók mégis Thaiföldet részesítik elônyben. Miért? Állításuk szerint azért, mert a thaiföldi kormány megbízhatóbb és stabilabb. Az amerikai és japán közgazdászok itt sokkal pontosabban számíthatják ki a jövôbeli nyereségeket és veszteségeket (USA Today, 1996. március 5.) Valószínûleg nem minden elônyös különbség fakad a kormányzás jellemzôibôl. A thaiföldi társadalom feltehetôleg jobban képzett, fegyelmezettebb és megbízhatóbb emberekbôl áll. Ám mindezek egy nemzeti kapcsolatháló, a nemzetállam tulajdonságai.

A három régió közül Európa az egyetlen, amely jelentôs politikai átalakulásokat élt át.⁴ Ez csökkentette, amit tagállamai 'partikularista' autonómiájának nevezhetnénk. Számos területen már nem folytathatják egyedi gyakorlataikat, a termékek címkézésétôl a terrorista-gyanús személyek megkínzásáig. Ez hosszú távon a jelentôs alkotmányos különbségekre nézve is következményekkel járhat. Az európai és nemzeti kormányokra gyakorolt, növekvô lobbi-nyomás (amelynek most több érdeket kell jóval hatékonyabban képviselniük, mint eddig), és az ehhez járuló regionális EU-politika (amely számos pénzügyi erôforrást kínál) valószínûleg a központi és helyi kormányzatok közti jóval egyenletesebb hatalommegosztáshoz vezet. Az állampolgári és kisebbségi jogok ugyancsak egy irányban tartanak. Az államok Brüsszel felé konvergálnak, amely egyre több hatalmat vesz át tôlük.

Mindezt eredetileg geopolitikai és katonai megfontolások indították el: megakadályozni egy harmadik pusztító háború kitörését a kontinensen, pontosabban Németországot nemzetállamok békés gyûrûjébe fogni. Az Egyesült Államoknak megvoltak a maga - elsôsorban geopolitikai - okai arra, hogy támogassa. A 'Hatok' és a 'Kilencek' így már a kapitalista átalakulások bekövetkezte elôtt össze voltak kötve. Ám mivel az összekapcsolás választott mechanizmusai elsôsorban gazdaságiak voltak, az átalakulással csak megerôsödött. Európa gazdasága alapvetôen transznacionalizálódott.

Az Európai Unió azonban nemzetállamok társulása, egy nemzetközi kapcsolatháló is marad. Fejlôdésének hajtóereje mindig is Német- és Franciaország külön geopolitikai egyezményei voltak, melyeket kliens Benelux államok támogatnak. A többi államhoz hasonlóan Német- és Franciaország sokat veszített sajátos autonómiájából. Egymással szövetségben viszont továbbra is ôk uralják a fontos kérdések többségét. Kérdezzék meg a németeket, milyen gazdasági autonómiát, vagy a franciákat, milyen politikai autonómiát veszítettek el, és nehezen tudnak majd válaszolni. Úgy tûnhet, hogy a kisebb és gazdaságilag gyengébb országok többet veszítettek, ám a a nagy kérdésekben szuverenitásuk a múltban korlátozottabb volt. A legtöbb veszítenivalója Nagy Britanniának volt, Európa többi részétôl való történelmi geopolitikai függetlensége miatt. Ôk lakosságuk száma, valamint gazdasági erejük kombinációjának függvényében szavaznak, illetve foglalnak el tisztségeket. Az "ôk" államférfiak (és asszonyok), nemzeti technokraták és üzleti vezetôk által képviselt államokat és nemzetgazdaságokat jelent. Ez nem a hagyományos 'kemény' geopolitika, mert a fôkérdések gazdaságiak, és a részvevôk elképzelhetetlennek tartanak egy háborút egymás között. 'Puha' geopolitika ez, amelyet jóval sûrûbb nemzetközi (és a megmaradt nemzeti) kapcsolathálók szerveznek.

Európa tehát politikailag és gazdaságilag átalakult, és eközben nemzetállamainak sajátos autonómiája és szuverenitása jelentôsen csökkent. Noha a hatalom átadásának mechanizmusai nagyrészt geopolitikaiak voltak (ehhez járult a föderalisták lelkesedése Európa-szerte), ezeket szabályok, intézmények és gyakorlatok intézményesítik, Európa-szerte átalakítva a társadalmi elvárásokat. Ám mindez 'puhább', de jóval sûrûbb nemzetközi kapcsolathálókkal együtt létezik. Mivel mindkettô sûrûsége történelmileg példátlan - egyetlen Deloszi vagy Hanza-szövetség vagy liga sem járta át nemzetközileg és transznacionálisan ennyire mélyen a társadalmi életet -, nincs politikai terminusunk leírására. Végre meghaladtuk a görög nyelv politikai örökségét. Talán egyszerûen az 'euro' a legjobb terminus. Ha igen, akkor lehet, hogy nem ez jelenti a világ jövôjét.

Nem lenne bölcs dolog általánosítani a 'délrôl' tekintve annak változatosságát. Egy része talán követni fogja Kelet-Ázsiát észak felé. Egy valódi transznacionális átalakulás a világ különbözô területeit integrálná a rendszertelen mozgás elve szerint, szinte tekintet nélkül az államhatárokra. Mindez azonban igen valószínûtlennek tûnik, mert a stabil kormányzat, társadalmi rend, oktatás és egészségügy a számottevô külföldi befektetések és a gazdasági fejlôdés alapkövetelményei, és a geopolitikai szövetségek továbbra is rendelkeznek némi, noha kevesebb relevanciával (hacsak valamilyen újabb világszintû feszültség át nem veszi a hidegháború helyét). Mindezek nemzeti vagy állami szinten koordinált társadalmi szervezettséget követelnek. Milyen más szerv biztosíthatná ôket? Ha Chilének sikerül beilleszkednie az északba, ez azért történhet meg, mert amúgy is meglehetôsen stabil államát és civil társadalmát szilárd baloldal-ellenesség, államilag biztosított rend és gazdasági neoliberalizmus erôsíti, amelyek vonzónak bizonyultak a külföldi befektetôk, különösen az Egyesült Államok számára. Az arab országoknak ez az olajuknak köszönhetôen sikerülhet - ám ehhez kitûnô államok is járulnak. A világ lakosságának egyharmadát kitevô Kína és India az erôteljes gazdasági erôforrások, erôs civil (azaz 'nemzeti') társadalom és nagyigényû állami szabályozás egy másfajta kombinációját jelenítik meg. Gyengíteni vagy erôsíteni fogják-e a gazdasági sikerek a nemzeti állampolgárság-tudatot ezekben az országokban? Minden bizonnyal erôsíteni fogják.

A másik végletet jelentô, zavaros helyzetû afrikai államokat inkább premodern, mint modern okok látszanak megosztani. Modernitás-igényük, beleértve a nemzetállam létrehozását, gyenge lábakon állónak bizonyult. A nemzetközi kapitalizmus megerôsíteni, nem megosztani szeretné ôket, de helyi hatalma vagy figyelmének kiterjedése nem elegendô hozzá. Vannak vonzóbb, erôsebb államokkal és civil társadalmakkal rendelkezô övezetek.

A világ legnagyobb részén tehát a nemzetállamok számára legégetôbb kérdést a fejlettségi szint jelenti: a szûken értelmezett gazdaság fejlettsége, de két elôfeltételéé is: az ország 'polgáriassága' és az állam infrastrukturális ereje. E három tényezô együttes elterjedése hozta létre az északnyugati nemzetállamot, és kiterjesztését egy szélesebb értelemben vett északra. Ha a világ fejlôdése megreked, megreked a nemzetállam terjedése is; sôt egyes gyenge lábakon álló nemzetállamok össze is omolhatnak. Ha azonban a fejlôdés lehetséges, akkor ez a nemzetállamokhoz leginkább közel álló országokban fog bekövetkezni, és a maga során erôsíteni is fogja azokat.

Tegyük mégis fel, hogy a a gazdaság egy egyre transznacionálisabb globalizmus felé halad, hogy az EU, a NAFTA, az Ázsiai és Csendes-óceáni Szövetség országai és más kereskedelmi csoportok összeolvadásával a GATT laza ernyôje alatt nagyrészt megvalósul a szabad kereskedelem, hogy a multik kozmopolitábbá válnak, hogy a dél fejlôdése diffúzabbá, kevésbé nemzetállam-centrikussá válik. Egyenlô lenne-e ez egy egységes transznacionális/globális gazdasággal, amelyet egyetemesen az árukereskedelem és a szabadpiac ural?

A válasz igen is meg nem is. A javaknak és szolgáltatásoknak egységes áruk lenne egy egységes piacon, és költségeiket, elôállításukat és adásvételüket kapitalista vállalkozások biztosítanák. A globalizáció egyes hívei szerint a fogyasztói magatartás máris többségben van; az üzleti költségvetési gyakorlatok korábban elszigetelt, például közszolgálati vagy egyetemi intézmények körében is terjednek; és a sportolók szabad és viszonylag új piacokon adják el képességeiket annak, aki a legtöbbet ajánlja. Ezek az árupiaci mûködések pedig csak terjedni fognak.

Ha így volna is azonban, ezeknek a piacoknak még mindig meglehetnek a maguk sajátosságai, melyek közül egyesek nemzeti és nemzetközi kapcsolathálók következményei. Noha a javak jóval nagyobb köre kerül ma adásvételre, a legfontosabbak közül számosat nem tulajdonképpeni áruként adnak el szabad piacokon. Az Egyesült Államok három legnagyobb ipara, a hadiipar, az egészségügy és (valószínûleg) a tiltott drogok egyikét sem egyszerûen az árutermelés uralja, noha valamennyien jelentôs transznacionális kapcsolathálókat feltételeznek. A hadiiparban az állam a high-tech haditechnika monopolisztikus fogyasztója, és ô dönti el, melyik (baráti) államok fogadhatók el fogyasztókként; az ellátásban nemigen van verseny (néha egyetlen gyártó 'pályázik', és néha a profitot a költség-plusz árazással számolják.) A fegyverek inkább 'használati', mint 'csereértéket' képviselnek - az Egyesült Államoknak szükségszerûen rendelkeznie kell velük, szinte tekintet nélkül a költségekre, és a vállalat anélkül gyárthatja le ôket, hogy a piaci kockázattal foglalkoznia kellene. Az egészségügy termékeit versenyszerûbben kínálja, noha az iparnak sajátos, többszintes szerkezete van, jelentôs bürokráciával (a biztosítótársaságokban, az egészségvédelmi szervezetekben stb.), amely a kliensek pénzügyi lehetôségei szerint szervezôdik. A fizetôképes kliensek számára pedig a terméknek megint csak inkább használati, mint csereértéke van. Az egészség megôrzése (amelyet a jelen orvosi gyakorlatok és a hatalom definiálnak) szinte bármilyen árat megér. Természetesen mindkét iparág számottevô multinacionális vállalatot, és az ezek befektetéseiben érdekelt globális pénzügyi hálókat is magában foglal. Ezek azonban meghatározóan nemzeti és (a hadiipar esetében) nemzetközi jellegû intézményekbe szervezôdnek. A harmadik iparág, a tiltott drogok esetében a fogyasztóhoz való eljutás jórészt árupiaci jellegûnek tûnhet. Ám ezt az iparágat is jogi és állami rendszabályok által kijelölt határai szervezik meghatározóan bûnügyi jellegû titkolózás és erôszakszervezetekké. A függôség ugyancsak olyan fogyasztókat eredményez, akik számára a termék használati értéket képvisel, amelyet bármi áron (bûncselekményeket is beleértve) meg kell szerezni. Így egy kiemelkedôen kapitalistának tûnô gazdaságban sem feltétlenül az árupiac az úr. A gazdaság változatos társadalmi gyakorlatokat és értékeket foglal magában, amelyek elôállítják saját 'fékeiket' az árukereskedelem uralmával szemben.

Noha a kapitalista gazdaság ma számottevôen globális, globalizmusa 'nem tiszta', hanem a transznacionális és a nemzetközi kombinációja. Az elôbbi potenciális egyetemességét a nemzetállamok partikularizmusai, sôt az ember általában vett társadalmi gyakorlatainak partikularizmusai ássák alá.

A népességnövekedés, a talaj és növények elsivárosodása, a vízhiány, a légszennyezés és az éghajlatváltozás a globalizmus egy második formáját jelenti, amelyet a késôbb is említésre kerülô biológiai, kémiai és nukleáris hadviselés veszélyei erôsítenek. Valóban Beck 'kockázattársadalmában' élünk (noha nem csak ebben), és mindössze a huszadik század második fele óta. Néhány ilyen kérdéskörben fenntartható a hagyományos 'megoldás': hagyni a délt és a szegényeket éhen halni. Ám más kérdésekben a teljes emberiségnek kell komoly kockázatokkal szembenéznie. Ezek nem azonosak a kapitalizmus kockázataival, noha a kettô mélységesen összefonódik (mivel ma a kapitalizmus a termelés elsôdleges formája). A természet 'uralása' és 'kihasználása', és az ember ezirányú képességeinek hatalmas megnövekedése világszerte az indusztrializmusnak és a modern korban kialakult egyéb termelési módoknak is betudható. Az állami szocializmus (és fasizmus is) még jobban rombolta a környezetet, míg a kisparaszti réteg kisárutermelése szintén számos romboló gyakorlattá kényszerült átalakulni. A nemzetállamok, tudományos intézmények és (az utóbbi néhány évig) tulajdonképpen valamennyi modern intézmény kivette a maga részét a rombolásból. A megugrott lakosság-növekedésnek is vannak a kapitalizmuson kívül más forrásai, például katonai, vallási és patriarchális gyakorlatok. Ezek a kockázatok a nemzetállamot és kapitalizmust egyaránt meghaladó válaszokat követelnek.

A környezetvédelmi kérdésekre adott válaszok általában kétosztatúnak tûnnek. Egyrészt már mûködnek azok a szervezetek, amelyek különbözô formában a híres környezetvédelmi maximát testesítik meg: "Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan." Ezek többnyire vegyes helyi-transznacionális lobbicsoportok és NGO-k. Egyesek tulajdonképpeni lobbicsoportok (mint a Greenpeace), másokat tudományos hálózatok képviselik (talajkutatók, ornitológusok, demográfusok stb. szervezetei). Inkább 'modernek', mint 'posztmodernek', mert a természet tudományos-gyakorlati kihasználását elsôsorban tudományos és társadalomtudományi érvekkel utasítják el. Noha elitjeik északról származnak, egyre jobban elterjednek az egész világon, a magasan képzett déli elitek, valamint valós anyagi gondokkal küszködô, különbözô és igen sajátos csoportok között is. Ezek a hálózatok a legmodernebb és legglobálisabb kommunikációs eszközöket használják. Segítségükkel néha sikerül a nemzetállamot és a nemzetközi tôkét egyaránt meghátrálásra kényszeríteniük, mint amikor a nyugat-európai fogyasztók mozgosultak a Shell bojkottálására és a Brent Spar fúrósziget visszavontatására 1995-ben. Hasonló akciókra még számíthatunk.

Ez lenne a 'globális civil társadalom?' Szerkezete nem teljesen új: a huszadik század elején a szocialisták (és kisebb mértékben az anarchisták, pacifisták és fasiszták) ugyancsak kiterjedt, a világ jelentôs részét lefedô transznacionális hálózatokat hoztak létre, hasonlóképpen fejlett technika segítségével (nyomdák, azonnali fordítás, diktafonok stb. - lásd Trockij figyelemreméltó tanulmányát Mexico Cityben). A szocialisták sikeres és sikertelen forradalmak hullámait indították el. Az új civil társadalom eszméjének számos idealista híve azt reméli, hogy annak méretei mellett ezek a történelmi analógiák is eltörpülnek majd.

Másrészt azonban fokozódik a kormányközi szervek - makroregionális és kontinentális szervek, ENSZ konferenciák stb. - szerepvállalása is. Ezek kulcsszereplôi, akik képesek összehangolt politikai döntéseket gyakorlatba ültetni, nemzetállamok képviselôi. A 'puha' geopolitika ezen a területen is sûrûbbé kezd válni. A küldöttek másik fô csoportját az elôbbi két fejezetben említett 'szakértôk' képviselik, akik kettôs életet élnek. Noha transznacionális szakmai szervezetekben formálódtak, a nemzetállam szempontját kell magukévá tenniük, megpróbálva meggyôzni a kormányokat, hogy a globális problémák tulajdonképpen a nemzet érdekeit is érintik. Egyesek kitûnô érvekre hibáznak rá. Amerikai ornitológusoknak sikerült meggyôzniük a külügyminisztériumot, hogy a Belize-nek szánt segélyprogramjába iktasson be egy olyan ritka madár védelmére vonatkozó követelményt, amirôl a tervezôk addig nem is hallottak. Ennél lényegesebb, hogy a fejlesztési intézményekben dolgozó feministák úgy próbálnak nyomást gyakorolni a reakciós déli diktátorokra, hogy több forrást biztosítsanak a nôk taníttatására, hogy azt magyarázzák, ez csökkenteni fogja a születési számot (ami valamennyi déli kormányzat fô céljai közé tartozik).

A környezetvédelmi kérdések így többnyire kettôs kapcsolathálók kialakulását segítik elô: potenciálisan helyi/transznacionális civil társadalmakét, és nemzetközi hálókét, 'puha' geopolitika formájában. Az elôbbiek meghaladhatják a nemzetállamot, az utóbbiak szorosabban hangolják össze az államokat, noha részben talán olyan megegyezéses alapokon, amelyek nem egyeztethetetlenek össze a civil társadalom fokozatos terjedésével. Ismét keveredést tapasztalunk tehát.

Ugyanez a helyzet az 'új társadalmi mozgalmakkal' is. Általánosan elterjedt vélemény, hogy a - nemi szerep, szexualitás, életmód, életkor-csoport, vallás és etnikum szerinti - identitások 'új politikáiban' érdekeltek gyengíteni a nemzeti (és nemzetileg szabályozott osztály-) identitásokat, helyi és transznacionális identitás-forrásokkal helyettesítve azokat. Az etnopolitika túl változatos ahhoz, hogy néhány bekezdésben foglalkozni lehessen vele (megtettem ezt már nagyobb terjedelemben máshol). Legyen hát elegendô itt egyetlen mondat: az etnopolitika feldarabolhatja a létezô államokat, de - adva lévén az alternatív multinacionális és szocialista államok veresége - csak további, autentikusabbnak gondolt nemzetállamokra. Szeretnék azonban rámutatni, hogy a többi, identitás-politikákra alapozó társadalmi mozgalmak megerôsítik a létezô nemzetállamokat.

Korábban már bizonyítottam, hogy a 'mérsékelt nemzetállam' létrejötte a társadalmi élet 'magánnak' tekintett szféráitól való távolságtartással kezdôdött. Az otthon különösen szent volt, és az államok a legszegényebbeket kivéve távol maradtak a családi élettôl. A világi államoknak általában nem voltak saját morális megfontolásaik, a vallástól kölcsönöztek ilyen fogalmakat. Jogrendszerük megtilthat ugyan bizonyos személyes viselkedésformákat, ám a kormányok inkább a moralitás állampolgárok általi interiorizációjára, mint a végrehajtásra támaszkodtak. A látszólagos kivételek - a gyerek és nôi munkára vonatkozó tilalmak a legfontosabb tizenkilencedik századi példákat képezik az új törvények végrehajtására - általában abból származtak, hogy azt tartották, ezek megsértik a patriarchális otthont és a keresztény szexuális viselkedés normáit.

A huszadik században az új politikai mozgalmakkal és a jóléti államnak a magánszférába való behatolásával mindez megváltozott. Az államtól ma elvárják, hogy a morális viselkedést korábban magán jellegûnek tekintett területeken szabályozza és kényszerítse ki. Többé nem szennyezhetem dohányzással a nyilvános környezetet. Kutyám ürítései szintén jóval korlátozottabbak. Többé nem verhetem a feleségem vagy gyermekeim. Ha elhagyom ôket, köteles vagyok gondoskodni jólétükrôl. Az új törvények jó része paradox módon nem a korlátozás, hanem a személyes szabadságjogok kiterjesztésének szellemében fogalmazódik. A homoszexuálisok nyíltan gyakorolhatják életformájukat; a nôk elvetethetik a nem kívánt magzatokat. Mindez azonban nem az állami szabályozás neoliberális hiányából fakad; akkor fakadhatna abból, ha volna valamilyen végsô, közmegegyezéses alap annak meghatározására, mi a nyilvános és mi a magán. Ehelyett folyamatos és éles politikai vitákat és törvények áradatát eredményezi. Összeházasodhatnak-e, nevelhetnek-e gyereket, beléphetnek-e a hadseregbe, vezethetnek-e cserkészcsapatokat a homoszexuálisok? Mennyi ideig, milyen okokból, milyen módon és milyen kórházakban vetethetik el a nôk magzataikat? Van-e a feltételezett apának bármi beleszólása? Mindezeket a kérdéseket, és a belôlük fakadó jóléti jogosultságokat törvényben kell szabályoznunk. Következésképpen: szenvedélyes lobbicsoportok szervezôdnek, és 'kultúrháborúk' alakulnak ki. Az Egyesült Államok szélsôséges helyzetben van, mindkét fô politikai pártját részben kisajátították ezek az 'új társadalmi mozgalmak.' A világ legtöbb országa is hasonlóképpen politizálódik morális kérdésekben.

Ezek a kultúrháborúk valóban feltételeznek transznacionális és globális kapcsolathálókat. Feministák, melegek, vallási fundamentalisták stb. használják a kialakulóban levô globális kommunikációs hálózatokat és NGO-kat, egyaránt összpontosítva energiájukat az ENSZ-re és saját országukra. Mindazonáltal valamennyi küzdôfél saját nemzetállamától követel több szabályozást annak jogi és jóléti szervein keresztül: a magzatelhajtás, házasság elôtti fogantatás és az egyedülálló szülôk gyermeknevelésének korlátozását vagy liberalizációját; a zaklatás, a gyermekek bántalmazása és a nemi erôszak fogalmainak, valamint a vádemeléshez szükséges bizonyítékoknak a tisztázását; a nem hagyományos szexuális beállítottságú vagy életmódú egyének jogainak biztosítását vagy korlátozását. Mivel az autoritatív társadalmi szabályozás túlnyomóan az állam felségterülete marad, az új identitások kialakulása végül politikájának megerôsödését és hatókörének kiszélesítését eredményezi. Az új társadalmi mozgalmak azt állítják, hogy az osztálypolitika akadályozza ôket. Talán az osztálypolitika hanyatlani is fog - de nem az általában vett nemzeti politika.

Amint arra Martin Shaw rámutat, az északi nemzetállamok a kemény geopolitika terén mentek át a legalapvetôbb átalakulásokon - mert ezen a téren szerezték a legkeserûbb tapasztalatokat. A két nagy északi háborúban (közkeletû nevükön a két világháborúban) 70-80 millió halottjuk volt - a nemzetállami rendszer egyenes következményeként. ⁵ Ezekben a háborúkban ugyanakkor olyan pusztító fegyvereket állítottak elô, amelyeket már nem lehetett semmilyen racionális 'kemény geopolitikai' célra valóban felhasználni. Az északi államok ma kevésbé hajlandóak általános háborúba bocsátkozni, mint szinte bármely más állam a történelem során. A nemzetállam eredeti tartóoszlopa porladni látszik.

Három régiónk azonban ismét különbözik. Egyikük sem vonakodik jobban a katonai lépésektôl, mint az európaiak, mindkét háború elkövetôi, akik az elmúlt ötven évben az Egyesült Államokra hagyatkoztak védelmük biztosításáért, és akiknek biztonságát jelenleg semmilyen komoly veszély nem fenyegeti. Noha az EU-nak két nukleáris nagyhatalma, valamint egy francia-német osztaga és egy különös Nyugat-Európai (Védelmi) Szervezete is van, mindez jóval kevésbé lényeges, mint a komoly, 'kemény geopolitika' tulajdonképpeni, mindeddig példa nélküli hiánya Európában. Az anti-militarizmus a németeket korlátozza a leginkább. Az európai történelem szörnyûségeivel való szakítani akarás valószínûleg a legmeghatározóbb modern átalakulás, amely a leginkább csorbítja a hagyományos nemzeti szuverenitást. Ám Európa történelmét az egész világra kiterjeszteni a végletekig etnocentrikus lenne. És ha meg is lehetne tenni, az analógia többet kívánna, mint a kapitalizmus egy 'kulturális fordulat' által erôsített átszervezôdését. További háborúkat is megkövetelne a világ többi részein, többmilliós emberáldozatokkal, mielôtt ôk is azt kiáltják, 'elég volt'.

A japánok többsége azonban talán szintén kimondta, hogy elég volt. Ôk jelenleg vonakodnak a katonai lépésektôl. Egyes japán politikusok vakmerôbben adnak hangot nacionalizmusuknak német kollegáiknál, ám ôket is leintik. Kelet-Ázsia azonban potenciálisan instabil régió. Az Egyesült Államok helyzete ismét eltérô. A két nagy északi háborúban keveset szenvedett, sôt a gazdasága nyert rajtuk. Katonai nagyhatalom, amelynek 1 200 000 fôs állandó hadserege van a 21. század hajnalán, és továbbra is modernizálja felszereltségét. Ô marad a világ rendôre, amely szerepben a japán és európai kormányok szívesen látnák a jövôben is, és talán pénzügyileg is hajlandóak lennének támogatni. Ám az amerikai katonai költségek csökkentése is jelentôs volt, és kérdéses, hogy az amerikai választók eltûrnének-e egy olyan háborút, amelyben számos amerikai veszítheti életét. Mindenesetre ezek az északi régiók háború nélkül is uralják a világot.

A világot azonban ennek ellenére konfliktusok marcangolják, amelyek jelentôs teret engednek a 'kemény' geopolitikának. Gondoljunk bele: növekvô etnikai szeparatizmus, potenciális nukleáris hatalmak, mint például India és Pakisztán, vagy a két Kína konfliktusai, Kína geopolitikai szerepének összehasonlíthatatlansága valódi erejével, Oroszország és néhány kisebb, jól felfegyverzett hatalom instabilitása, a katonai rendszerek gyakorisága a világban, a nukleáris fegyverek valószínû elszaporodása és a kémiai és biológiai fegyverek jelenlegi, jórészt ellenôrizetlen terjedése a világban. Ki tudja, milyen, a vízhiányból, egy ország élôhelyének idegenek-uralta kihasználásából stb. fakadó öko-feszültségek leselkednek ránk a közeljövôben? Nemigen valószínû, hogy a militarizmus vagy a háború egyszerûen eltûnik. Mindezek a veszélyek komoly akadályokat képeznek a transznacionális és egyetemes globális hálók elterjedésének útjában.

Elképzelhetô mindezeknek a veszélyeknek egy globális geopolitikai rendben való leküzdése, noha ez a rend valószínûleg megosztott lenne. Az elôrelátható jövôben az Egyesült Államok lenne a központja, amelyet a nagyobb északi országokkal és az ENSZ-szel való jobb egyeztetés támogathatna. Shaw ezek kombinációjában egy kialakulóban levô világrend biztosítékát látja, noha elismeri, hogy ez nem egy 'igazi' állam, és hogy kétosztatú marad, megosztva az általa 'nyugati' és 'világ'-összetevôknek nevezett tényezôk által. Tulajdonképpen inkább háromosztatúnak tûnik, mivel központja nem nyugati, hanem amerikai, ami egy újabb megbízhatatlansági szintet eredményez. Az amerikai választók nem biztos, hogy hajlandóak biztosítani a 'világrendészethez' szükséges 'zsoldosokat'. Talán hajlandóak ôrködni szomszédaik, valamint néhány stratégiai hely és létfontosságú erôforrás, mint az olaj, de nem az egész világ, vagy a legfontosabb riválisok fölött. A világ mint egész messzire jár még egy transznacionális vagy geopolitikai rendtôl.

Ráadásul a fentebb említett forgatókönyvek legháborúsabbjai sem egyenértékûek a nemzetállam múltjának szörnyûségeivel. A 'kemény' geopolitika - azaz a szörnyû háborúk - indították el kezdeti fejlôdését, és a közelmúltig annak fele tudható be neki. A kemény geopolitika ma viszonylag visszaszorulóban van északon, de nem mindenütt. Noha a hadi fegyverek jelentette veszélyek nôttek, ezek tulajdonképpen csökkentik mozgósító erejüket. Ha az államok elveszítették hagyományos meghatározottságuk egy részét, akkor hanyatlóban vannak? Ez a leginkább Európára áll, kevésbé a nagy déli területekre. Sôt azt is láttuk, hogy a fentebb leírt nemzeti mozgolódások támogatásával megerôsödô 'puha' geopolitika talán pótolhatja annak kemény változatát.

Tanulmányunkban a nemzetállamot állítólag "fenyegetô" négy jelenséget, a globális kapitalizmust, a környezeti veszélyeket, az identitáspolitikát és a poszt-militarizmust elemeztük. A globalizáció leglelkesebb híveitôl és a transznacionalistáktól óvakodnunk kell. Történelmi érzék híján eltúlozzák a nemzetállamok korábbi erejét; a globális különbözôségek iránti érzék híján eltúlozzák jelenlegi hanyatlását; sokrétûségük iránti érzék híján lekicsinylik a nemzetközi kapcsolatokat. Mind a négy fenyegetés esetében meg kell különböztetnünk (a) a hatások különbözôségét a különbözô régiók különbözô országaira; (b) a nemzetállamot gyengítô és a nemzetállamot erôsítô folyamatokat; (c) a nemzeti szabályozásokat nemzetközivé és transznacionálissá emelô folyamatokat; (d) a nemzetállamokat és a transznacionalizmust egyaránt erôsítô folyamatokat.

Megkockáztattunk néhány általánosítást. A kapitalista átalakulások valamennyire gyengíteni látszanak a legfejlettebb északi nemzetállamokat, ám máshol a gazdasági fejlôdés erôsíteni fogja a nemzetállamokat. A militarizmus és a 'kemény geopolitika' visszaszorulása északon gyengíti az ottani nemzetállam meghatározottságát. Ám az elsô három állítólagos fenyegetésnek tulajdonképpen erôsítenie és sûrûbbé kellene tennie a 'puha geopolitika' nemzetközi hálóit. És, a legtöbb vélekedéssel ellentétben, az identitáspolitika valójában erôsítheti a nemzetállamokat. Ezek a mozgások túl változatosak és ellentmondásosak, a jövô pedig túl homályos ahhoz, hogy világosan kijelenthessük, hogy a nemzetállam és a nemzetállami rendszer erôsödik, vagy gyengül. Inkább úgy tûnik, hogy (egyes posztmodernek állításai ellenére) a világ integráltabbá válásával a helyi kapcsolathálók gyengülnek - noha néhány létezô állam kisebb, etnikai meghatározottságú államokra való szétesése egy valamennyire ellentétes irányú folyamat lenne, azaz a nemzetállam helyibb szintre való áttétele.

A globális kapcsolathálók valóban erôsödnek. Ám ezekben három fô elem fonódik össze. Elôször is erejük egy része fôként a globálisabb léptékû, a kapitalizmus technológiájából és társadalmi kapcsolataiból létrejövô transznacionális kapcsolatokból ered. Ezek azonban nem elég erôsek ahhoz, hogy a globális kapcsolathálókra egységes egyetemességet kényszerítsenek. Másodszor ezért a globális hálózatokat a nemzetállamok, különösen az erôsebb északiak szerény sajátosságai osztják meg. Harmadszor pedig ebben a megosztottságban nemzetközi kapcsolatok közvetítenek. Ezek némi 'kemény' politikát is magukban foglalnak, és amennyiben ismét jelentôs háborúkhoz vagy nemzetközi feszültségekhez vezetnének, a megosztottság csak fokozódna. Jelenleg azonban a 'puha' geopolitika terjedése erôteljesebb, és ez a transznacionalizmus lényegéhez jóval közelebb áll. Egységes 'globális társadalom' lenne ez? Nem a kifejezés erôs, a leglelkesebb elméletírók által gyakran használt értelmében. Ezek a globális hálózatok nem vezethetôk vissza egyetlen, viszonylag rendszerszerû integrációs vagy interakciós alapelvre. Saját 'társadalom'-elképzelésem kevésbé nagyigényû, mivel a mindenkori társadalmakat többszörös, átfedésben lévô és keresztezôdô kapcsolathálókként gondolom el. Nem valószínû, hogy a globalizmus ezen változtatni tudna. Az emberi kapcsolatok ma behálózzák a Földet, de sokrétû, változatos és egyenlôtlen formában.

Fordította: Vincze Hanna Orsolya

Globalization and Its Limits: Reports of the Death of the National Economy Are Greatly Exaggerated. New Left Review, megjelenés elôtt. 1996.

Weiss: Governed Independence: Rethinking the Government-business Relationship in East Asia. The Pacific Review 8. 1995.

Weiss, L. - Hobson, J.: States and Economic Development. A Comparative Historical Analysis, Cambridge, Polity Press. 1995.